Ódák Horátz' mértékeinn

Vályi Nagy Ferenc

Sobor András

bibliográfiai feldolgozó
Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtári Intézet Könyvtártörténeti és Könyvtártudományi Szakkönyvtára


Országos Széchényi Könyvtár
Budavári Palota F épület
Budapest
1827
Hungary

Szerkesztette

Róbert Zsófia

Bíró Ferenc, sorozatszerkesztő

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.


Tartalom

I. BEVEZETÉS
1. Vályi Nagy Ferenc (1765–1820)
Pályafutása
Az életpálya keretei
A református egyház intézménye
Az irodalmi élet és Kazinczy Ferenc szerepe
Eszmék Vályi Nagy Ferenc munkásságában
Eszményei: a felvilágosodás és a nemzet
Eszmei problémák Vályi Nagy bölcseleti költészetében
2. Megjegyzések a szöveg kiadásához
A szöveg kiadásának általános kérdései
A szöveg gondozásának helyesírási kérdései
A helyesírás általános problémái
A helyesírás tételes problémái
A verselés szövegjavítási kérdései
A verselés általános kérdései
A kötet verselésének a szövegjavítást érintő tüzetes problémái
Egyes formai módosítások
Megjegyzés
3. Bibliográfia
1. Nyomtatásban megjelent munkák
2. Kéziratban maradt munkák
3. Nyomtatott források
4. Kéziratos források
5. Szakirodalom
II. ÓDÁK
4. [Címlap r] ÓDÁK Horátz’ Mértékeinn.
[I] ELŐBESZÉD.
[Címlap r] ELSŐ KÖNYV.
[1] 1. ÓDA.
2. ÓDA.
[10] 3. ÓDA.
4. ÓDA.
5. ÓDA.
[19] 6. ÓDA.
[22] 7. ÓDA.
[25] 8. ÓDA.
9. ÓDA.
10. ÓDA.
[33] 11. ÓDA.
12. ÓDA.
13. ÓDA.
[41] 14. ÓDA.
[45] 15. ÓDA.
[47] 16. ÓDA.
[49] 17. ÓDA.
[53] 18. ÓDA.
[56] 19. ÓDA.
[59] 20. ÓDA.
[62] 21. ÓDA.
22. ÓDA.
23. ÓDA.
24. ÓDA.
25. ÓDA.
[78] 26. ÓDA.
27. ÓDA.
[85] 28. ÓDA.
[89] MÁSODIK KÖNYV.
[91] 29. ÓDA.
[94] 30. ÓDA.
31. ÓDA.
32. ÓDA.
[103] 33. ÓDA.
34. ÓDA.
[111] 35. ÓDA.
36. ÓDA.
37. ÓDA.
38. ÓDA.
39. ÓDA.
40. ÓDA.
[127] 41. ÓDA.
42. ÓDA.
[133] 43. ÓDA.
[136] 44. ÓDA.
[138] 45. ÓDA.
[140] 46. ÓDA.
[143] 47. ÓDA.
[146] 48. ÓDA.
[149] 49. ÓDA.
[151] 50. ÓDA.
51. ÓDA.
[156] 52. ÓDA.
[159] 53. ÓDA.
54. ÓDA.
[164] 55. ÓDA.
56. ÓDA.
[169] 57. ÓDA.
58. ÓDA.
59. ÓDA.
60. ÓDA.
61. ÓDA.
62. ÓDA.
[186] 63. ÓDA.
64. ÓDA.
65. ÓDA.
66. ÓDA.
67. ÓDA.
68. ÓDA.
[201] HARMADIK KÖNYV.
[203] 69. ÓDA.
[207] 70. ÓDA.
71. ÓDA.
[214] 72. ÓDA.
[219] 73. ÓDA.
[222] 74. ÓDA.
75. ÓDA.
76. ÓDA.
77. ÓDA.
78. ÓDA.
[236] 79. ÓDA.
[239] 80. ÓDA.
5. [243] TÓLDALÉKOK.
[245] ELSŐ TÓLDALÉK.
[255] MÁSODIK TÓLDALÉK.
Mitsodás vólt a’ régi Poézis?
Hol vette magát a’ Kadentziás Vers?
Mennyiben kell élnünk a’ régi Poézissal?
[276] AZ ÓDÁK’ LAISTROMA.
[279] Nyomtatásbéli Hibák.
6. JEGYZETEK
Magyarázatok
Névmutató

BEVEZETÉS

1. fejezet - Vályi Nagy Ferenc (1765–1820)

{9}

Vályi Nagy Ferenc költő, műfordító, filológus, református lelkész és tudós kollégiumi professzor sajnálatosan elfeledett, érdekes és érdemes alakja a magyar irodalom történetének. Nevét az olvasók legfeljebb – méltatlan módon – az ún. Iliász-perből, a magyar irodalom első plágiumperéből ismerik, az újabb irodalomtörténeti összefoglalások már éppen csak utalnak rá – egyes legújabb monográfiák foglalkoznak csupán munkásságának őket érintő részkérdéseivel. Annak ellenére van ez így, hogy az utóbbi időben Weöres Sándornak a magyar költészet „rejtett értékeit” feltáró érzékeny és nagy hatású antológiája, a Három veréb hat szemmel igen nagy nyomatékkal hívta fel rá a figyelmet. Most, amikor újra közreadjuk szerzőnk egyik legjellegzetesebb, sajátos szépségekben bővelkedő munkáját, Ódák Horátz’ mértékeinn című, először 1807-ben, Kassán megjelent kötetét, az a cél vezet bennünket, hogy ismételten ráirányítsuk a figyelmet Vályi Nagy Ferenc életművének egészére, s ezzel további, behatóbb kutatásokra ösztönözzünk.

Pályafutása

Vályi Nagy Ferenc 1765. szeptember 30-án született nemesi eredetű református lelkészcsaládban a Gömör vármegyei Felsővályon. Tizenkét esztendősen, gondos otthoni nevelés után a sárospataki református kollégiumba került, majd másfél év múlva átíratták a reformátusok miskolci gimnáziumába. Középiskolai tanulmányai végeztével a kiváló előmenetelű diákból miskolci alma materének előbb köztanítója, hamarosan aligazgatója lett. Tízesztendős tanítóskodása a grammatista és szintaxista osztályokban az állandó önképzés időszaka is volt. Vályi Nagy fiatalon, 1787–88-ban jelentkezett először a nyilvánosság előtt saját – rövidebb, vegyes műfajú – költeményeivel a bécsi Magyar Musa hasábjain. 1793-ban, miskolci tanársága utolsó évében látott napvilágot első önálló kötete, Hunyadi László történetei című elbeszélő költeménye, függelékében a javarészt még publikálatlan versekből válogatott Apológusok, és más elegyes versek című kis gyűjteménnyel.

1793 fontos változást hozott szerzőnk életében: külföldi egyetemek látogatására indult. Végül – a háborús események miatt csupán két tanéven keresztül – Zürichben hallgatott teológiát, görög és római irodalmat, filozófiát és fizikát.

Hazatérve lelkészi szolgálatot vállalt, előbb Mezőcsáton volt segédlelkész, majd Tiszadorogmán „rendes prédikátor”. Ekkortájt, 1796 körül házasodott. Oláh Zsuzsannát vette feleségül, aki maga is lelkészcsaládból származott. Négy gyermekük született: Johanna, Ferenc, a korán meghalt József és utóbb még egy József nevű fiú.

{10} Vályi Nagy megpályázta és 1798-ban el is nyerte a sárospataki kollégium humaniorum professori, azaz a gimnázium felső osztályaiban tanító állandó tanárának állását. Ettől kezdve haláláig, több mint húsz éven keresztül volt a kollégium nagy szorgalmú, közkedvelt és eredményes professzora. Az idők folyamán többször helyettesítette a teológia tanárát az akadémiai tagozaton, sőt maga is pályázott annak katedrájára – sikertelenül. Csak röviddel korai halála előtt, 1819 őszén kapott kinevezést egy újonnan létrehozott exegetikai és egyháztörténeti tanszék betöltésére.

Már sárospataki tanárként adta ki második – egyben utolsó – elbeszélő költeményét, A’ pártos Jérusálemet, 1799-ben. 1801-ből származik személyes ismeretsége Kazinczy Ferenccel, akihez annak széphalmi letelepedése után szoros irodalmi és baráti kapcsolat szálai fűzték. Ez a kapcsolat meghatározó befolyást gyakorolt irodalmi munkásságának további irányválasztására.

1807-ben jelentkezett Ódák Horátz’ mértékeinn című kötetével. Ezt követően, bár a versírással továbbra sem hagyott fel, haláláig – alkalmi verseinek alkalmi megjelentetéseitől eltekintve – kizárólag műfordításkötetei láttak napvilágot. Szabályszerű fordítói program keretében jelentette meg az ógörög nyelvet és irodalmat kiválóan ismerő professzor először a Homérosznak tulajdonított Békaegérharcot (Homér’ Batrachomyomachiája) 1809-ben, majd Bion’ és Moschus’ idylliumait 1811-ben, hogy azután 1813 és 1817 között végezze el legnagyobb vállalkozását, Homérosz Iliászának lefordítását (Homér’ Íliásza). Az ő erőfeszítéseinek köszönheti a magyar irodalom az első teljes Iliász-fordítást. A mű már csak halála után jelenhetett meg, s fordítója posztumusz nyerte el vele az 1821. évi Marczibányi-féle jutalmat. Szintén halála után, 1820-ban jelentették meg addig kötetben kiadatlan verseinek még saját összeállítású gyűjteményét, a Polyhymniát. Szerzőnk azok közé a tudós poéták közé tartozott, akik még a 19. század elején is magabiztosan verseltek latinul és görögül. Latin verseinek figyelemre méltó korpusza az ugyancsak posztumusz Carmina Latina, 1820-ból.

Vályi Nagy nyomtatásban megjelent munkái közül többet a lelkipásztori munka szükségletei hívtak életre. 1805-ben adta ki a Szent gyülekezet’ könyörgései hat penitentziális hetekenn két vastag kötetét. Énekszövegeket írt a megújított egyházi énekeskönyvbe. Az évek során négy, eszmetörténeti szempontból igen érdekes halotti orációt jelentetett meg. 1800-as évszámot visel a Mennyei polgár, 1809-es a Halotti orátzió, az embernek méltóságáról, 1813-ból való Az Istennek kedves keresztyén, és 1816-ból A’ könyörgés’ ereje című.

Vályi Nagy, a tanár tankönyvírással és -fordítással is foglalkozott. 1809 körül dolgozta ki, illetve állította össze a rímes versek tulajdonságait, fajtáit rendszerező ritmikából, „a szavak mennyiségét derivatio, compositio, incrementum és finalis terminatio szerint a legjobb analógiákkal” szabályokba foglaló magyar {11} prozódiából, az antik klasszikusok versmértékeit összefoglaló metrikából és az Eschenburg és mások alapján írt költészetesztétikából álló Magyar poéticáját. 1811 őszére pedig – egy tanügyi reformrendelkezés alapján – németből latinra fordította Snell Empirische Psychologie című munkáját. Mind a poétika, mind a pszichológia kéziratban maradt, és lappang vagy elveszett.

Vályi Nagy Ferencet az éppen megkezdett teológiaprofesszori munkát félbeszakító több hónapos betegeskedés után érte a korai halál Sárospatakon, 1820. január 15-én. Okát a túlfeszített munka által okozott teljes kimerültségben jelölték meg. Szerzőnk után temérdek adósság és egy hamar áruba bocsátott házikönyvtár maradt, valamint a beszédeit, numizmatikai gyűjteményének katalógusait, a magyar nyelvről készített jegyzeteit, régészeti kutatómunkájának összegzését is tartalmazó kéziratai, melyek egyes fontos darabjait ma már szintén nem találjuk.

Az életpálya keretei

A református egyház intézménye

Vályi Nagy Ferenc munkásságának vizsgálatakor mindenekelőtt arra a meghatározó szerepre kell rámutatnunk, amelyet a református egyház játszott szerzőnk életében. Vályi Nagy református papcsalád szülötte volt, egyházának iskoláiba járt, egyházának támogatása segíthette Svájcba, ahol az egyházi értelmiségi karrier további lehetőségeinek feltételeihez jutott, azután pedig egyházának lelkésze és tudós tanára lett. Lelkészcsaládból választott feleséget, egyik testvére ugyancsak a papi hivatást gyakorolta. A református egyház intézménye volt Vályi Nagy szűkös, olykor bizonytalan, ám mégis meglevő anyagi egzisztenciájának elsődleges biztosítéka, amint társadalmi állásáé, érvényesüléséé is – a református kereszténység pedig gondolkodásának, világnézetének legalapvetőbb formálója. Munkássága jelentékeny részét ennek az intézménynek a szükségletei hozták létre, ereje és ideje legjavát ezen intézmény igényeinek kielégítésére fordította. Tanárkodott és lelkészkedett, a kötelezőt megtetézve tudományos tevékenységgel, tankönyvírással, imádságoskönyv kidolgozásával.

Innen nézve válik azután jobban megérthetővé annak a – korában talán nem egyedülálló, mégis feltűnő – ténynek a jelentősége, hogy Vályi Nagy még egy számottevő költői és műfordítói életművet is létre tudott hozni. A szépirodalmi teljesítmény fő ösztönzője ugyanis már nem az iskola (vagy a templom) volt, sokkal inkább a formálódó irodalmi közélet, amelybe egyes szálakon ő is bekapcsolódott. Publikált munkáiból ugyanakkor mindig szembeötlik a – gondosan összeállított jegyzetanyaggal, tudós kísérőtanulmányokkal, bevezetőkkel is szolgálni kívánt – oktatói szándék is.

A (hitvallásos) iskola mindezzel együtt döntő jelentőségű színtere volt munkásságának. A sárospataki kollégium új épületének alapkőletételére írt, a Polyhymnia című kötetben megjelentetett verse összefoglalja pedagógusi hivatásának tartalmát, {12} amely nem egyéb, mint „az értelem és a szív pallérozása a tudomány és a vallás segítségével, a világ hasznára”. (Kántáté azon alkalmatosságra, midőnn a’ S. Pataki Ref Collegium’ újj épűletének vagy Athéneumának szegeletköve letétettetett 1806-bann.)

Az irodalmi élet és Kazinczy Ferenc szerepe

Vályi Nagy Ferenc munkásságának a tanítás mellett másik fő ösztönzője az irodalmi élet, a szélesebb körű irodalmi tájékozódás volt, amely nem kizárólag költői műveit inspirálta, hanem történelmi érdeklődését, régészeti vizsgálódásait vagy a magyar nyelv ügyével kapcsolatos tevékenységét is.

A szerzőnket az irodalmi életbe bekapcsoló személyes tájékozódásáról, kapcsolatépítő törekvéseiről keveset tudunk. Említettük már, hogy korán lépett a sajtó nyilvánossága elé a Magyar Musába küldött versekkel. Tudjuk, hogy Weber Simon Péter költő-nyomdász kérésére csatolta verseit a Hunyadi mellé (Apológusok). Ismerjük leveleit Csokonai Vitéz Mihályhoz 1804-ből, mikor annak kötetére gyűjtött előfizetéseket, s érintkezésüket egy ódája is megörökíti. Az ilyenfajta elszórt adatok azonban nem elegendők arra, hogy önálló tájékozódásáról a magyar irodalmi életben többet mondhassunk.

Egyetlen – vélhetően legjelentősebb – irodalmi kapcsolatáról viszont lényegesen több információval rendelkezünk. Ez az őt a széphalmi mesterhez, Kazinczy Ferenchez fűző tisztelői-munkatársi-baráti viszony. Ennek legbővebb forrása levelezésüknek a Kazinczy Ferenc levelezésében fennmaradt része, illetve a Kazinczy-levelezés többi részének szerzőnket is érintő sorai. Azzal együtt van ez így, hogy kettejük levelezése sajnálatosan féloldalasan és hiányosan maradt ránk. Féloldalasan, mert Kazinczy Vályi Nagyhoz írt egyetlen levelét sem ismerjük, hiányosan, mert az 1807 táján kezdődő és szerzőnk haláláig eltartó levelezésből úgy maradt meg harminc-egynéhány Vályi Nagy-darab, hogy ezek kétharmada is csupán két – igaz, eléggé forgalmas – év termése.

A levelezés tanúja annak, hogy szerzőnk és Kazinczy között nem csupán irodalmi kapcsolat, hanem barátság is formálódott, és nem csupán írásban, de személyesen is gyakran érintkeztek, s rendszeresen találkoztak családtagjaik társaságában is. Számon tartották például, hogy Vályi Nagyné neve napja (Zsuzsanna) egyben Kazinczyné gróf Török Zsófia születésnapja is. A közeli viszony különleges bizonyítéka, hogy Vályi Nagy keresztelte Kazinczy fiúgyermekeit – az utolsó, Lajos kivételével, aki már az ő halála után született. A Kazinczyékkal fenntartott kapcsolat egészen hétköznapi tennivalók közös intézésére is kiterjedt: olvashatunk a levelekben őrletésről, posztóvásárlásról, a gyerekek betegségéről is. Vályi Nagy gyakran ad hangot meleg baráti érzéseinek: úgy vágyakozik Széphalomra – írja –, hogy testvéréhez sem igyekezne boldogabban. Kazinczy írásbeli és tevőleges megnyilatkozásai is azt mutatják, hogy a baráti vonzalom kölcsönös volt.

A levelezés segítségével többé-kevésbé felvázolható kettejük irodalmi kapcsolatának természete. Kazinczy mindenekelőtt feladatokkal látta el készséges barátját: hasznosította nyelvi-filológiai ismereteit, mozgósította őt könyvtári kölcsönzésre, {13} levelek továbbítására, nagymértékben igénybe vette segítségét munkáinak sárospataki nyomtatása idején. Levelezésükben leggyakrabban talán grammatikai-nyelvhelyességi-helyesírási kérdésekről cseréltek véleményt. Megismerkedtek egymás írásaival, ezeket kölcsönösen megbírálták. Könyveket és folyóiratokat küldtek és ajándékoztak egymásnak.

Bár nem állíthatjuk, hogy Vályi Nagy kizárólag Kazinczyn keresztül kapcsolódott az irodalmi életbe, azt talán mondhatjuk, hogy személyét az irodalmi köztudatba leghatékonyabban Kazinczy vele kapcsolatos figyelme és értékelése vitte be. Kazinczy leveleivel, sajtórecenzióival hívta fel a figyelmet Vályi Nagy munkásságára, ugyanígy közvetített is Vályi Nagyhoz irodalmi és közéleti híreket, személyes kapcsolatokat. Így ajánlotta őt – például – munkatársnak Döbrentei Gábor tervezett irodalmi lapjához. Valószínű, hogy szerzőnk munkásságának nem kis részben éppen Kazinczy lehetett a sugalmazója. Vályi Nagy halálát követően sokat tett barátja munkáinak kiadásáért, a Polyhymniába megírta életrajzát, a lapok részére elküldte nekrológját, végigcsinálta érte az ún. Iliász-pert. Másokkal folytatott levelezésének mintegy 280 darabjában találunk Vályi Naggyal kapcsolatos utalásokat. Olyan nevekre akadunk itt, mint Sipos Pálé és Kézy Mózesé, Kazinczy „sárospataki triászának” Vályi Nagy mellett másik két tagjáé, Kis Jánosé, Szemere Pálé, Kölcsey Ferencé, Helmeczy Mihályé, Vitkovics Mihályé, Horvát Istváné, Virág Benedeké, Jankovich Miklósé, Dessewffy Józsefé, Rumy Károly Györgyé, Majláth Jánosé, Kenderesi Mihályé, Döbrenteié vagy Ungvárnémeti Tóth Lászlóé.

Mindennek ellenére Vályi Nagynak Kazinczy irodalmi ízlésirányához és nyelvújító felfogásához való viszonya a levelek tükrében meglehetősen ellentmondásosnak látszik. Vályi Nagy egyszerre tűnik fel magától értetődően Kazinczy táborához tartozónak, és egyszerre részesül éppen Kazinczy és hívei részéről gyakorta megsemmisítő bírálatokban. Miközben Kazinczy soha nem mulasztja el közhírré tenni Vályi Nagynak az ő munkáiról vagy elképzeléseiről alkotott kedvező véleményét, sokszor gúnyosan vagy dühösen igyekszik ennek irodalmi teljesítményét vagy nyelvi és prozódiai nézeteit nevetségessé tenni. Persze, ami a harckészséget illeti, Vályi Nagyot sem kellett félteni. A nézeteltérések szerzőnk élete végéig fennmaradhattak, idővel azonban bizonyos elmozdulást tapasztalhatunk részéről Kazinczyék felfogásának irányába. Amikor Kazinczy beszámol arról, hogy Vályi Nagy „úgy veretett le a Tövisek és virágok által, mint Szent Pál a mennyei világosság által, s leve Saulusból Paulus” (KazLev 1988.), Szemere válasza nem túlzottan tapintatos. „Örvendek, hogy Vályi Nagy mesteremnek proselytusa lett, szeretném neki megmondani, hogy próbálja meg magát minden ember, és úgy egyen ebből a kenyérből és úgy igyon ebből a pohárból, mert aki méltatlanul eszik és iszik, kárhozatot eszik és iszik ő magának, ezt is Szent Pál mondja” – írja (KazLev 2005.). Ettől kezdve sorra találkozunk szerzőnk helyeslő és elfogadó nyilatkozataival Kazinczy műveit és szemléletét illetően. 1813-ban a Magyar régiségek és ritkaságokért lelkesedik (KazLev 2394.), „nagy örömmel” olvassa Kazinczy gondolatait az ortológusokról és neológusokról a Dayka életében (KazLev 2403.). 1814 elején „azt vallja”, hogy kizárólag Kazinczynak és „a pestieknek” akar tetszeni, és „elmakacsulva él” a telj, gyönyör, csend és dics (nyelvújítási) szavakkal (KazLev 2579.). A Mondolat {14} megjelenése és sárospataki megismerése kiélezte Vályi Nagy ellentéteit Kazinczy sárospataki ellenfeleivel, Láczai Szabó Józsefékkel. 1815-ben Vályi Nagy úgy nyilatkozik, hogy Sárospatak (tudniillik a kollégium) „minden magyar könyvnél inkább” szereti Kis János Kazinczy által kiadott verseit (KazLev 2923., 2927., 2931.), olvassa és „javallja” Kazinczy Anti-Beregszásziját (KazLev 2979.), 1816-ban pedig kijelenti, hogy Kazinczy munkáinak kötetei „ízlésforradalmat” csináltak Sárospatakon (KazLev 3157.). Amikor a Felelet a Mondolatra után Kazinczy számba veszi megmaradt táborát, mindig megemlíti Vályi Nagyot is – sokatmondóan az utolsó helyen, egyszer azonban különös hangsúllyal hozzátéve: „legelöl” (KazLev 2979.).

Az irodalmi és nyelvi csatározások keménysége azonban nem akadályozta meg Kazinczyt abban, hogy több helyen is szépen emlékezzen meg arról, miért szereti és becsüli barátját. Ezek a sorai hozzásegítenek Vályi Nagy emberi és tudósi karakterének árnyaltabb megközelítéséhez. 1815-ben Pataky Mózesnek ezt írja: „Láttad ennek a kötelességeit példásan követő, tanítani igen szerető, fenekig becsületes és jó embernek szállását. Most télben egy szobában lakik feleségével, napával, két fijával, leányával, s galambja, lúdja, malaca, macskája, kutyája sokszor vannak ugyanott. Fizetését gyakran sokáig meg nem kapja, és ő ezen lármában fordítja Homért, s szeresd őtet, sőt csudáld... A professorok... nevetik azt, aki verseket írkál, s ő megbántva is ír, és oly híven tanít, ahogy senki más.” (KazLev 2839.) A Pályám emlékezetében így összegez: „Aki megpillantotta Vályi Nagyot, vonszódott felé; aki egészen ismerte, szerette... Igazabb halandó, hívebb barát kevés van; minden kötelességei teljesítésében a rettegésig pontos, s nemcsak igen szorgalmas tanító, hanem egyike a legszerencsésebbeknek egyszersmind. Boldog ifjú, aki keze alá jutott; ezt vallja minden tanítványa, kiket intése, kérése, példája buzdítgatott. Patakon ő szerettette meg a rimetlen verselést; ő kele pártjára a nyelvrontásnak ott, ahol akkor azt még minden veszedelmesnek s nevetségesnek nézte... Érzékenyebb vala, mint hogy bántást tűrhetett volna; és mégis maga magasztalá bántóit, ha érdemlették. Szeretve látá magát mindentől, pedig a könyvpenészt ő sem fedheté el egészen.” Halotti tudósításában a barát, Kézy Mózes latin nyelvű emlékbeszédét idézi. Eszerint Vályi Nagy „szent feddhetetlenségű, semmilyen mocsokkal be nem szennyezett ember volt”, a legpéldásabb férj, apa, barát, tanító. Noha maga is nélkülözések közt élt, nem fordulhatott hozzá szűkölködő úgy, hogy ne segített volna rajta valahogy. Orvoslással is foglalkozott: eredményesen gyógykezelte a gutaütötteket. Egész életét másoknak szentelte. Ahogyan Kazinczy Polyhymnia-beli életrajzában fogalmaz: „... a nemzetnek sok fiakat nevelt, s a nemzet legbecsesb örökét egész ereje szerint boldogította.”

{15}

Eszmék Vályi Nagy Ferenc munkásságában

Eszményei: a felvilágosodás és a nemzet

Ha mindezek után azok felé az eszmék felé fordulunk, amelyek Vályi Nagy Ferenc tágabb értelemben vett irodalmi munkásságát ösztönözték és leginkább megalapozták, akkor a felvilágosodás és a nemzeti újjászületés egymással is sok vonatkozásban összefüggő két nagy eszmekörére bukkanunk.

Vályi Nagy és a felvilágosodás

Munkáiban világosan megfogalmazódik, hogy mindenekelőtt egy olyan nagyszerű és lelkesítő korszak tevékeny résztvevőjének tudta magát, amelyben az emancipálódott értelem addig soha nem tapasztalt mértékben mozdította elő a fő célkitűzést, a közboldogságot. Ezt a felfogást az Ódákban talán a Felséges II-dik Jó’sef’ koporsójához, a Polyhymniában pedig talán A’ XVIII-dik század’ képe, a Báró van Swieten árnyékához és A’ maradékhoz című versek fejtik ki legteljesebben. Ezek szerint a korszak olyan tudományos eredményekkel gazdagította az emberiséget, amelyek kényelmesebbé, biztonságosabbá és hosszabbá tették az életet. Racionális gazdaságpolitika teremtett anyagi jólétet, az igazságszolgáltatás jelentős lépéseket tett a törvény előtti egyenlőség felé, a művészetek az ízlést fejlesztették.

De Vályi Nagy számára mégis azok a döntő változások a leglényegesebbek, amelyeket a felvilágosodás a vallás területén idézett elő. Az értelem – felfogása szerint – megszabadította a vallást a „tévedés”, a „hiba”, a „vakhit” béklyóitól, és ezzel világosabbá tette a vallásnak egyébként teljesen csak az örökkévalóságban megismerhető tanítását. Ez a megvilágosodás megerősítette a hitet, a hit megerősödése pedig kedvező hatással volt az erkölcsök megjavulására. A ráció segített felszámolni a „vakhit” olyan következményeit is, amilyen – például – a boszorkányperek gyakorlata volt, amely ésszerűen megmagyarázható viselkedésű (tudniillik népi orvoslással foglalkozó), ártatlan emberek kínhalálát okozta: nagy bűnt a „szent emberiség” ellen.

Vályi Nagy költészetének a felvilágosodás problematikájával is szorosan összefüggő egyik legfontosabb kérdése és élménye a háború. A francia forradalmi és a napóleoni háborúk számos versét ihlették: majdnem mindet az Ódák Harmadik könyvében és többet a Polyhymniában. Felfogásában a forradalom és a háború a társadalom olyan alapvető értékeit támadja meg és rombolja le, amelyek épsége nélkül a közjó felvilágosult szellemű előmozdítása alapfeltételeiben válik lehetetlenné. A háború szennyfoltja gyakran homályosította el a fény századát, a 18. századot, de ezt a foltot újra és újra le lehetett mosni a béke helyreállításával, ezért a költő annak a reménynek ad hangot, hogy a legújabb háborúban is kiküzdhető a béke, melynek tartóssága minden gyarapodás alapja. A forradalom a királyság és a vallás megszentelt intézményeire támad, háborúja – a szabadság {16} nevében – zsarnoki módon nyomja el Európa nemzeteinek „ősi törvényeit”, függetlenségét, és szörnyű megpróbáltatásoknak teszi ki a védtelen polgári lakosságot. A háború vérözönt, dögvészt, rablást, éhínséget terem, bénákat és rokkantakat csinál azokból, akiket „munkás polgárnak szült a természet”.. Különös hangsúllyal foglalkozik Vályi Nagy költészete azokkal a szenvedésekkel, amelyeket a háború a magánélet igen magasra értékelt, szent szférájában, az emberi szeretetkötelékek szétdúlásával okoz. Az Eggy vitézné’ gyötrelmei című vers alapjaiban kérdőjelezi meg az egész háborús logikát: a hitves számára minden győzelemnél fontosabb, hogy férjét élve visszakaphassa. A nemzetek vitás ügyeit tárgyalásos úton kell rendezni, emeli ki a költő, mégis – érthetően – a „közjóért” szállnak síkra azok, akik harcba indulnak a forradalom és hódító háborúja ellen. Mindenekelőtt Ausztria (és Magyarország) uralkodója és a Habsburg-ház tagjai azok, akik a fejedelmi hatalom, a vallás, a haza/nemzet és a családi élet biztonságának védelmére kelnek. Ők az eszményi politikai berendezkedés, a felvilágosult fejedelmek uralmának helyreállítói, megszilárdítói és megtestesítői.

Vályi Nagy számára az eszményi uralkodó II. József. Még jóval halála után is, jelentősen megváltozott politikai körülmények között is fenntartás nélküli dicsérettel emlékezik róla az Ódák 1793-ra datált költeményében. József – eszerint – „a földi királyok fénye” volt, „fejedelmi példa” minden uralkodó számára. Nagyszerű reformokat hajtott végre, melyekhez – mint a Polyhymnia-beli A’ XVIII-dik század’ képében olvassuk – igen kedvező volt az uralma alatti békeállapot. A császár-király a közjó előmozdítója, „a nép barátja” volt, akinek a törvény előtti egyenlőség felé tett lépéseivel „az emberiség kibontotta” a társadalmi különbségek falait. József a protestáns Vályi Nagy szemében hangsúlyozottan a vallás barátja is volt, türelmi rendeletével egyenesen vallásszabadságot valósított meg. „Összebékítette az egymásról tévesen ítélőket.” Biztosította a tudomány szabadságát is. Olyan volt, mint a Nap: fényével felnyitotta az emberek szemét, hogy tisztábban lássanak. Uralkodása idején az értelem új világosságot hozott a lelkekbe, szerzőnk 1788-as névnapi köszöntőjének szavaival: „a tudomány és a vallás együtt vezette a lelkeket a helyes útra” (Josef napi öröm). József kormányzása új „aranykor” kezdete volt, melyben minden „levetette régi szennyeit” és „a mennyország képe” valósult meg az emberek között.

Vályi Nagy Ferenc a felvilágosodás nagy célkitűzéseihez való személyes viszonyáról a legközvetlenebbül A’ maradékhoz című versében nyilatkozik, a Polyhymniában. Nemzedéke feladatát abban látja, hogy a tudatlanság ködét oszlassa, igazabb vallásossághoz vezessen és a nemesebb ízlést terjessze. Töretlenül hisz abban, hogy a nagy munka, amelynek életét szenteli, egyszer megtermi gyümölcseit, akkor is, ha nem mehet végbe egyetlen nemzedék ideje alatt, mivel „túl sűrű még a homály”. Arra azonban már itt fel kell figyelnünk, hogy szavaiba minden optimizmus mellett valami mély keserűség is vegyül, mert úgy tapasztalja, hogy a nagy feladatok kora hazai viszonylatban kevéssé kedvez a célok hathatós, eredményes megközelítésének. Ez a keserűség, illetve az ezt szülő körülmények – mint később látni fogjuk – messzemenően befolyásolták szerzőnk bölcseleti költészetének kérdésfeltevéseit, válaszkeresését, egész gondolatvilágát.

{17} Az eddigieket összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy világszemléletének egyik legfontosabb összetevője a felvilágosodás egy változata. Prédikációiban, illetve bölcseleti költészetében – az eltérő műfaji sajátosságoknak megfelelően – egyaránt felfedezhetjük egyfajta racionális vallásosság, felvilágosult protestantizmus tendenciáit.

Vályi Nagy és a nemzeti kérdés

Munkásságának másik fő indítója a nemzet eszmeköre volt, amely a Magyar Musában, a legkorábban publikált versekből szembetűnően hiányzik, ám a későbbiekben sem zavarja meg például a sajátosan nemzeti szempontból inkább negatívan megítélhető II. József eszményítését. Ugyanakkor szinte berobban a Hunyadihoz illesztett Apológusokban, 1788-ra és 1790-re keltezett költemények sorában. Ezekben a török háború magyar nemzeti ügyként jelenik meg, a magyar hadisikerek a nemzeti nyelvnek vezényleti nyelv szerepére való alkalmasságát bizonyítják, a huszárság mint nemzeti haderőnem teljesítményei pedig azt, hogy a magyar katona legalábbis egyenértékű más nemzetek katonáival. II. József halála után a politikai változások a nemzet szabadságának és egykori nagyságának visszatérését ígérik. A nemzet megismerkedik ősei „virtusával”, hogy azt követhesse. Nyelvét fejleszti, hogy alkalmassá váljon a tudományok művelésére és magas színvonalú irodalom (költészet) létrehozására, azaz a nemzet régi rangjának kulturális szintemeléssel való visszaállítására a nemzetek sorában. Szerzőnk – egyik versének hosszú lábjegyzetében – kemény bírálatban részesíti a nem nemzeti nyelvű és a praktikus és korszerű ismeretek átadását elhanyagoló, nem hatékony oktatási rendszert. A Hunyadival is az legfontosabb célja, hogy a nemzeti történelem hiteles, forráskritikai megalapozású, elfogultságmentes bemutatásával, a nemzeti hős erényeinek felmutatásával a helyes nemzeti önismeretet, az egészséges nemzeti öntudatot munkálja. Ehhez hasonlóan kíván nemzetnevelő célt érvényesíteni a Jeruzsálem megírásával is, ebben a „hazafit” a „pártütés” veszedelmességéről, a békeőrzés fontosságáról óhajtva meggyőzni.

Nemzeti indíttatásának gondolatiságát legkifejtettebben talán az Ódák bevezetésében és a Jó’sefhez... Magyar Ország’ Palatínusához című, 1806-ra dátumozott költeményben találjuk meg. Ezekben arról olvasunk, hogy az Ódák megjelenése kitüntetett jelentőségű időpontra, egy nemzeti aranykor – sokéves szünetet követő, ismételt, új – kezdetére esik. A politikai események – újra – nagy változásokat hoznak, melyek komoly lehetőségeket teremtenek a nemzet felemelkedése számára, mégpedig elsősorban kulturális területen, ráadásul egy megnövekedett presztízsű kultúra területén, amely munkásainak is – legalább szellemiekben – rangemelkedést biztosít. Vályi Nagy Ferencben felfokozott mértékű ambíciót szült az a lehetőség, hogy a megnövekedett tekintélyű tudományban-kultúrában, különösen is a poézisban szolgálja a nemzeti felemelkedés szellemi rangot adományozó, érdemszerző ügyét. Aranykor-várását feltűnő módon köti József nádornak Ferenc királlyal szemben is határozottan kiemelt alakjához. Elképzelése szerint nem csekély mértékben {18} József személyén is múlik, hogy a nemzet visszanyeri-e feledésbe merült, századokkal korábbi dicsőségét, elnyeri-e méltó helyét a nemzetek közösségében, közvetlenebbül pedig az, hogy saját nyelvének használatával birtokba veheti-e (újra) saját, előle eddig – úgymond – elzárt törvényét, a tudomány eddig – szerinte – szintén elzárt kincseit, hogy általuk gazdagodjon. Vályi Nagy úgy látja, hogy remény van minderre, s ez boldog nemzeti jövendőt ígér.

Versújítás

Szerzőnk munkásságában a nemzeti felemelkedés szolgálatának különös fontosságú terepe a nemzeti nyelvű költészet fejlesztése. Vályi Nagy már a Hunyadival ennek elsődlegesen verstani útját választotta. A Hunyadival kapcsolatban Péczeli József példájára hivatkozik, amikor arról beszél, hogy munkáját azért írja a hagyományos „négysarkú” tizenkettesek helyett párrímesekben, mert szerinte ezáltal jobban érvényesül a költészet „természete”, azaz „a dolgok velős és eleven leírása a szívet érzékenyítő szavak kikeresésével”, amit a hagyományos forma megakadályoz a szavak „szükségtelen összehordásával”, a rímkényszer következményével. A függelékként mellékelt Apológusokban még ott vannak különben a – nyilvánvalóan műfajfüggő – bokorrímes tizenkettesek, rímes disztichonok, sőt rímes szapphói strófák – de ami a Hunyadit illeti: nyelvi összefogottsága ékesen igazolja szerzője verstani teóriáját.

Az Ódákkal azután Vályi Nagy újabb fordulatot hajt végre költészetfejlesztő verstani célkitűzéseiben és verselési gyakorlatában. Tartalmilag új programot fogalmaz meg, amely azonban indoklásában nagyon is hasonló az előbbihez. Hiszen itt is a magyar költészetnek a költészeti eszményt jobban megközelítő termékeit akarja létrehozni, olyanokat, amelyek a költészet természetének inkább megfelelő verselési sajátosságokat mutatnak. Az újabb verstani program tartalma pedig az, hogy Vályi Nagy azok táborához csatlakozik, akik az antik időmértékes verselést szeretnék elterjeszteni a magyar költészetben. Az antik időmértékesség felhasználását meglehetősen radikális módon, kizárólagosságra emeléssel képzeli el. A rímtelen időmértékes verselés egyeduralmát indokolja meg – néhány marginális műfaj kivételével – az egész költészetben. Magyarázata szerint a pusztán rímes, az időmérés ritmuselvét nem ismerő verselés ellentétes a költészet természetével – és így a jóízléssel is –, hiszen a költészetnek eredendő és elengedhetetlen jellemvonása a ritmikus, zenei jelleg. Az Ódák kötetéhez csatolt A’ régi poézisról, s azzal való élésről című, Herderre hivatkozó verstörténeti tanulmánya is azt kívánja igazolni, hogy a költészet keletkezésétől fogva zenei, időmérésen alapuló természetű volt, s az időmérés ritmuselvét nem ismerő, rímekkel „éktelenkedő” illetve az időmértékességet és a rímelést összekapcsoló költészeti gyakorlat egy „megromlott ízlésű” kor terméke csupán. Gondolatmenete szerint ezt a történelmi feltételek alakulása következtében megromlott ízlést már a humanizmus és a reformáció kora elkezdte megjavítani a latin nyelvű költészetben, szerzőnk korára pedig elérkezett az idő, hogy ugyanez megtörténjen a magyar költészetben is – a némileg előbbre tartó többi nemzeti költészet példájára. Szerinte ezt legeredményesebben {19} ama antik klasszikusok rendelkezésre álló formáinak követésével lehet előmozdítani, akik mértékeiken örök érvényű, magasrendű költészetet hoztak létre. Bár idegen formákról van szó, a ritmuselv a legnemzetibb, hiszen – amint hangsúlyozza – a magyar nyelv az összes élő európai nyelvnél alkalmasabb az antik verselési minta realizálására. Vályi Nagy mindazonáltal nem tartja lehetetlennek – és itt Klopstock példájára hivatkozik – a kortárs zenéhez „alkalmaztatott” mértékek megalkotását sem, ám feltételül szabná, hogy ezek általános elfogadást nyerjenek a költők körében. Szerzőnk kötetéhez – didaktikai céllal – az általa mintául választott Horatius versmértékeinek tudós összefoglalását is hozzáillesztette.

Vályi Nagynak a József nádor-ódában leírt sorai merész álláspontot képviselnek. Amikor arról ír, hogy „A’ bőlts Apolló’ fügve hevertt ezüst / Lantjára kezd egy Isteni bájoló / Erő patakkal folyni”, voltaképpen nem egyebet állít, mint hogy igazi költészetet Magyarországon még csak azután kezdenek csinálni. Nem csoda, ha ez a felfogás nem aratott osztatlan sikert a költészetről gondolkodók körében, esetleg éppen Sárospatak kollégiumának világában. Kazinczy Ferenc érdeklődése és az a tény, hogy a bécsi Annalenben recenziót közölt az Ódákról, azt sejteti, hogy az Ódák programjának megszületése nem volt független a széphalmi vezér célkitűzéseitől. Közvetett bizonyítéka ennek az is, amit Kazinczy Sylvester című epigrammájában Vályi Nagyról ír, s ami összecseng azzal az értékeléssel, amelyet a Pályám emlékezetéből kiemeltünk, illetve az is, amit Vályi Nagy Kazinczy tevékenységéről megfogalmaz ennek Berzsenyihez című episztolájáról készített, egyik leveléhez mellékelt recenziójában. A Sylvester szerint „szép környét Tokajnak / Nagyom tanítá zengzetem [ti. az antik időmértékes verselést] csudálni”. A Berzsenyihez-recenzió pedig úgy dicséri Kazinczyt, mint „legérdemesebb” előrevivőjét a magyar irodalom „verses részének” is, annak a görög és római ízléshez való „alkalmaztatásával”. Ilyen körülmények között nem lepődünk meg nagyon, amikor észrevesszük, hogy a József nádor-ódából vett fenti idézetnek egy bővebb változatát találjuk a Mondolat címlapjának gúnyképe alatt.

A rímtelen időmértékes formák azonban Vályi Nagy költészetében sem váltak egyeduralkodóvá. A Polyhymniának az Ódákkal feltehetően egykorú vagy annál későbbi keltezésű versei között számos változatos sor- és strófaszerkezetű rímes forma található: például „kántáté”, rondó, szonett. Aligha tévedünk, ha ezek létrejöttében is ösztönző szerepet tulajdonítunk Kazinczynak, akinek a nyugat-európai verselés meghonosítása szívügye volt. Ugyanakkor észrevehető, hogy – noha a Polyhymniában is találhatók ilyenek – a hagyományosabb formák, a felező tizenkettesek és főképp a leoninusok kiszorultak szerzőnk költészetéből.

Végül röviden ki kell térnünk arra a nagy jelentőségű összefüggésre is, hogy az Ódáknak a versújításon kívül az óda mint műfaj művelése is programos költészetfejlesztő célkitűzése lehetett. Kazinczynak az Annalenben közölt bírálata a leghangsúlyosabban éppen az óda sajátos esztétikai minőségeit kéri számon a köteten, és ismerjük szerzőnk Kazinczyhoz írt levelét, amelyben a maga által érvényesíteni próbált esztétikai kategóriák kívánalmait szegezi szembe a Kazinczy által megfogalmazott eszmények elvárásaival.

{20}

A magyar nyelv ügye

Szerzőnk gondolkodásában a nyelv a nemzet kulturális szintemelkedésének kiemelkedő fontosságú eszközeként jelenik meg, hiszen döntő feltétele annak, hogy a nemzet birtokba vehesse az őt megillető szellemi javakat, vagy hogy magasrendű költészetet teremthessen. Ahhoz azonban, hogy a nyelv ezen feladatainak sikerrel eleget tudjon tenni, azt magát is tökéletesíteni, fejleszteni kell. S miközben a nyelv természetes előfeltétele a nemzeti költészet művelésének, a tágabb és szűkebb értelemben felfogott irodalom is terepe a nyelv pallérozásának. Ilyen szellemű megnyilatkozásokkal a Hunyadiban és az Ódákban is találkozunk. Vályi Nagy ezenfelül mint grammatikus is szükségesnek tartotta a nyelv művelését – tudós rendszerezéssel és átgondoltsággal munkálkodott is rajta.

Vályi Nagy már első saját kiadású munkáiban nagyfokú következetességű saját helyesírással él. Ez a helyesírás – grammatikusi megfontolások következtében – időben előrehaladva változik. Mivel a magyar nyelv természetével foglalkozó jegyzetei és poétikájának magyar nyelvi része lappang, szerzőnk nyelvi-helyesírási elgondolásainak forrása számunkra néhány nyelvészeti tárgyú levele. Ezekből úgy látszik, hogy – szemben Kazinczy elképzelésével – inkább a meglevő művelt nyelvhasználatból igyekezett nyelvi normát kifejleszteni, semmint a nyelv megújításával. A grammatikus „legelső törvényadójának” az „usust” tartotta: a nyelvhasználat jelenségeiből törekedett elvonni a szabályt. Leveleiben jó néhány konkrét problémát körüljár. Egy igealak helyességét – például – az „usussal”, grammatikai analógiákkal és az azonos alakúságból következő félreérthetőség kiküszöbölésének igényével állapítja meg. Nagy erőfeszítéseket tesz a magyar helyesírási normát döntően befolyásoló hangtörvények megállapítására, rendszerbe foglalására – de mint leveleiben maga is bevallja, csak részleges és elvi szempontból is problematikus sikerrel. Külön érdekessége van annak, amit a költői nyelvről megfogalmaz. Szerinte a költői nyelvben lehetséges olyan szavak használata, melyeket a művelt köznyelv nem tűrne meg, ám ezeket is csupán akkor szabad alkalmazni, ha valóságos létalapjukat a grammatikai analógia vagy a nyelvjárási használat igazolja. A költő szabadsága nem a nyelv természetének ellentmondó szabadság, jelenti ki, hanem ugyancsak „az ususból vett juss”.

A Kazinczy-levelezésből több adattal is rendelkezünk arról, hogy Kazinczy és követőinek szűkebb köre nem tartotta jó magyarságnak Vályi Nagy nyelvhasználatát, és őt magát sem olyan jó grammatikusnak, mint – nem kis önérzettel – ő maga. Vályi Nagy – a mai értelemben vett prozódia mellett – éppen ezen a területen mutatta a legkevesebb hajlandóságot nézetei megváltoztatására. Mindazonáltal úgy gondolkodott, hogy szükség van grammatikusi harcokra, mert azokból jelentős haszna származik a nemzetnek. Ezért is érdekesek a tízes évek első felének azok a megnyilatkozásai, amelyek őt a neológia táborához közelítik. Fontos, még válaszra váró kérdés, hogy nyelvi gyakorlatának alakulása kellőképpen visszaigazolja-e ezeket a megnyilatkozásokat, s milyen mértékben megalapozott Kazinczy kijelentése a Pályám emlékezetében, amely Vályi Nagyot a neológia sárospataki képviselőjeként, sőt úttörőjeként mutatja be.

{21}

Műfordítói programja

Munkásságának hangsúlyos részét alkotja műfordítói tevékenysége, mellyel ugyancsak a nemzeti felemelkedés, a nemzeti nyelvű költészet ügyét óhajtotta szolgálni. Már a Magyar Musában jelentek meg Horatius- és Ovidius-fordításai, ám ezek még nem a későbbi, korszerűbb értelemben vett fordítások.

Az Ódák 1807. évi megjelenése után nem túlzás új korszak beköszöntéről beszélni munkásságában. Egy előre kialakított fordítói munkaterv válik valóra ekkortól darabról darabra. Az első programszerű fordításnak, a Békaegérharcnak (1809) újságjelentésében már olvashatunk a további célkitűzésekről, Bión és Moszkhosz, valamint egy homéroszi eposz lefordításáról is.

A Békaegérharcot Vályi Nagy eredeti (görög) nyelvből és eredeti mértéken, hexameterben fordította le. Mint írja, fordításában egyaránt igyekezett mind a „dologra”, mind pedig a „szóra” figyelni. Didaktikai célok mellett az is fontos szándéka volt a fordítással, hogy a komikus eposz műfaja – a maga sajátos esztétikumával – magyar nyelven is megszólaljon.

1811-ben jelent meg a Bion’ és Moschus’ idylliumai. A Bionban lelhetők fel szerzőnk fordítói programjának legtartalmasabb gondolatai. Szerinte a költészetben azok a nemzetek jutottak legtöbbre, amelyek – miként a rómaiak is – a „szebb ízlést” a görögöktől vették. Vályi Nagy fordításának célja az, hogy ezt a magasabb rendű ízlést a magyar költészetbe is „behozza”. Úgy véli, hogy Biónban és Moszkhoszban, még inkább az általa szintén fordított Theokritoszban magasrendű esztétikum jelentkezik: „természetes szépség”, „a képzelődést a gyönyörűség országába átragadó báj”, „az érzemények máz nélküli és együgyű előadása”. A fordítás most is eredeti nyelvből és mértéken készült, egyaránt figyelemmel a szó szerinti pontosságra és az értelemre. Kazinczynak a bécsi Annalenben megjelent bírálata hangot ad a munka megjelenésével kapcsolatos, nagy valószínűséggel épp tőle, illetve körétől származó várakozásoknak. Kazinczy Vályi Nagy alapos görögtudására építi reményeit, és további fordításokat vár. Várakozása annak ellenére állt fenn, hogy a fordításoktól remélhető költészeti haszon dolgában komoly kétségei éltek.

A várakozásokat jelzi, hogy a Bion megjelenése után Erdélyben – Döbrentei kezdeményezésére – 400 forintot ajánlottak fel Vályi Nagynak az Iliász lefordítására. Ő a nagy munkát 1813. augusztus 22. és 1817. április 6. között el is végezte. A mű csak halála után, 1821-ben jelenhetett meg. Kazinczy a hozzá írt bevezetőben a fordítást a várakozást felülmúlónak, a kívánatos színvonalat azonban el nem érőnek értékeli. Úgy látja, hogy Homérosz fordítása nem egy ember, de nem is egyetlen nemzedék feladata. Többeknek és többszörösen kell vele megpróbálkoznia addig, míg a „legszebb” nyelv, a magyar a „legerősebbel”, a némettel egyenrangú munkát tud előállítani.

Az Iliász fordításával Vályi Naggyal egy időben Kölcsey is foglalkozott. Levelezéséből, illetve levelezőtársaitól tudjuk, hogy 1814 novembere táján Sárospatakon találkozott is szerzőnkkel (KazLev 2762.). Versei alapján nem sok jót várt tőle, ám úgy vélekedett, hogy ha akár egyetlen kifejezést is szerencsésen eltalál, már van értelme munkájának. Szerinte a magyar nyelv még nem alkalmas Homérosz {22} lefordítására: egyrészt mert nem lehet szerencsésen átültetni rá a görög „componált szavakat”, másrészt mert – úgymond – „nincsenek” benne daktilusok. Kölcsey maga is próbálkozott a homéroszi himnuszok mellett Biónnal is, de – mint írja – „semmire sem ment” (KazLev 2581.). Amikor beleolvasott Vályi Nagy Iliász-fordításába, azt nagyon „franciásnak” találta, azaz az összetett szavakat feldarabolva visszaadónak (KazLev 2762.). Ezt Kazinczy is így látta, annak dacára, hogy Vályi Nagy szerinte is „szorosan” akart fordítani. Kazinczy ugyanakkor nem egyszerűen „szoros” fordítást várt, hanem „szabadon, de a szerző lelkével” valót, amilyen szerinte Virág Horatiusa is (KazLev 2827.).

Kölcsey személyéhez kapcsolódik a Vályi Nagy későbbi megítélését nagyon kedvezőtlenül befolyásoló posztumusz plágiumper, az ún. Iliász-per is, amelynek első szakasza magánlevezésben zajlott 1823-ban, míg második szakasza a nyilvánosság előtt folyt le 1826-ban. Ennek részletesebb ismertetésétől azért tekintünk el, mert szerintünk sokkal inkább tartozik Kazinczy és Kölcsey viszonyának megítélésére, mint szerzőnk értékelésére. Itt csupán a bennünket közelebbről érdeklő vonatkozásokat vázoljuk. Az ügy előzménye az volt, hogy Kazinczy arra biztatta Vályi Nagyot, fordításának módjában „kövesse” Kölcsey példáját, és átadta neki az Első ének Kölcsey-féle fordításának nála másolatban meglevő példányát. Az eredmény az lett, hogy Vályi Nagy a maga (teljes) munkájának Első énekében igen nagy mértékben felhasználta, túlságosan is szorosan követte Kölcsey fordítását, amit szavainak megválasztása, kifejezéseinek elhelyezése kétségtelenné tesz. Kölcsey ezt csak két esztendővel a Vályi Nagy-féle Iliász megjelenése után fedezte fel. Azonnal lopással vádolta meg a már halott fordítót, Kazinczyn pedig számon kérte, hogy – mint kiadó – az Iliászhoz írt bevezetésében említés nélkül hagyja az eltulajdonítást, sőt Kölcseyt úgy emlegeti – egyébként nagy várakozással –, hogy munkája későbbi esetleges megjelentetésekor az tűnhet Vályi Nagy tolvajának. Bár jogosan vetődik fel Kazinczy „bűnösségének” gondolata a tudatos elhallgatást illetően, akár a halott barát iránti kegyelet, akár saját szerepének leplezése volt az indíték, megfontolandók a Levelezés azon kitételei, melyek szerint a szöveg gondozása idején Kölcsey kézirata nem volt nála. Ebben az esetben fel sem figyelhetett az Első ének két fordításának túlzott hasonlóságára. A Levelezés más helyeinek tanúsága szerint Kölcseyét egyébként is rég olvashatta, Vályi Nagyét pedig, egy-két részlet kivételével, addig nem, következésképp nem is tehette szóvá az egyezéseket bevezetőjében. (Más, itt csak feltehető kérdés, hogy ha már korábban pontos tudomása lett volna róla, miként vélekedett volna szerzőnk Kölcseyre oly túlzott mértékben támaszkodó, őt oly igen szorosan „követő” fordítói eljárásáról.) Vályi Nagy mentségére mindenesetre elfogadhatónak tartjuk azt a magyarázatot, amelyet Kazinczy utóbb barátja (és talán a saját) védelmében megfogalmazott. Eszerint amikor Vályi Nagy mindazt átvette Kölcsey fordításából, amit abban a magáénál jobbnak talált, csak azt tartotta szem előtt, hogy az Iliász fordítását a lehetséges legjobb minőségben hozhassa létre. Inkább kész volt saját fordítását – úgymond – „feláldozni”, ráadásul a huszonnégy énekből „csupán” egyetlen egyben. Kölcseyt természetesen nem elégítette ki ez a magyarázat, nekünk azonban tekintetbe kell vennünk, hogy Vályi Nagy eljárásának {23} hátterében a szerzői (fordítói) tulajdonról alkotott régebbi, Kölcseyétől eltérő felfogás állhatott. Noha nem tudjuk, szerzőnk mit tett volna, ha fordítását maga adja ki, hivatkozott volna-e Kölcseyre, kérte volna-e beleegyezését, azt biztosra vesszük, hogy senkinek sem akart tolvaja lenni. Egyszerűen eszébe sem juthatott, hogy plagizátor volna. Ezért – véleményünk szerint – eljárásán nem szabad olyan normák érvényesülését számon kérnünk, amilyeneket nem ismert, és így nem is állíthatott maga elé. Esetére érvényesnek találjuk a „nulla poena sine lege” elvét, és ennek értelmében meg kell védelmeznünk őt a tolvajság vádjával szemben.

Eszmei problémák Vályi Nagy bölcseleti költészetében

Szemben azzal a kitartó egyértelműséggel, amellyel munkássága alapvetően ösztönző eszméihez viszonyul, Vályi Nagy Ferencnek, ennek a forrásaink egybehangzó állítása szerint igen jámbor és ortodox református papnak vallásos ihletésű bölcseleti költészete – meglepő módon – tele van nyugtalansággal, bizonytalansággal, sőt egyenesen kételyekkel, a gondolati útkeresés erőfeszítéseivel. A továbbiakban ennek a költészetnek a nagyfokú tudatos komponáltságot mutató Ódák-kötet első két könyvében fellelhető részlegével, az ún. himnikus és filozófiai ódákkal kívánunk foglalkozni.

Társadalmi várakozások és megcsalatkozás

Ha az Ódákban kifejeződő világnézeti bizonytalanság okait keressük, a kötet nyíltabb vagy burkolt utalásai útbaigazítanak – a társadalom élete felé.

E költészet szemlélete szerint a társadalom döntő jelentőségű ellentmondás hordozója, amelyet legplasztikusabban talán a 27. óda (Az isteni végzés, a’ sorsokbann) ellentétezései fogalmaznak meg. Ezek értelmében a társadalom – mindenekelőtt az anyagi javakhoz való hozzájutás lehetősége szerint – két jól elkülöníthető táborra oszlik: a részvétlenül, érdemtelenül és erkölcstelenül élő gazdagok, illetve az emberhez méltó megélhetés alapjait is nélkülöző szegények, a közjóért hozott áldozatukba tönkremenő érdemesek, a botrányos életkörülmények közé kényszerülő erényesek táborára. A gazdagságnak nemcsak életformája, de eredete is bűnös: csalni, rabolni, gyilkolni kell érte (48. óda. A’ pénzhez). Az emberi társadalomnak e megosztottsága megváltoztathatatlan, „egyarányúság” csupán a halálban (53. óda. A’ temetőkert) vagy/és Isten nagysága előtt, ennek természetfeletti távlatában (45. óda. A’ liliomhoz, 59. óda. A’ virágos fához) képzelhető el.

Vályi Nagy költészetének ez a sötét, a megváltoztathatatlanságra és igazságtalanságra súlyt helyező társadalomképe kiábrándulás eredménye. Nem lehet nem azonnal szerzőnkre gondolni, mikor a közjóért hozott áldozata következtében ellehetetlenülő „érdemesről” olvasunk. Amíg azonban a kiábrándító tapasztalatok nem léteztek, a társadalom megvalósítható célkitűzések területét jelentette. Erről tanúskodik az a mód, ahogyan az 1. óda (Az Isten) az emberi társadalom szerkezetét felrajzolja. Az uralkodó alattvalói ebben két nagy tömbre, a „nagyok” {24} és a „szegények” tömbjére válnak szét. Abban, ahogyan szerzőnk a „nagyok” közé, a gazdagok mellé, sőt elé beemeli a „tudósokat”, a plebejus sorú (bár nem feltétlenül plebejus eredetű) értelmiségnek a tudás, a szellemi vagyon különösen magasra értékelésére alapozott ambiciózus törekvéseit lehet észrevenni. Ebben a társadalomfelfogásban a gazdagság akkor nyeri el létjogosultságát, ha a szegény vagy a tudós (a poéta) megsegítésével érdemeket szerez a közjó előmozdításában, azaz ha a köz javából csak úgy merít, ha gyarapítja is azt. (L. például 49. óda. A’ dúshoz.)

Vályi Nagy őszintén hitt a tudás társadalmi jelentőségében és a tudósnak a köz-jóért hozott áldozatát megjutalmazó elismerésben. Sőt nemcsak hitt az érdem megjutalmazásában, hanem becsvágyóan számított is rá – de ebben a felfokozott várakozásában keservesen csalódnia kellett. Persze, hogy költészetében mennyi a közhely és mekkora a súlya a kétségtelenül megszerzett és megszenvedett kiábrándító tapasztalatoknak, nem tudjuk. Mindazonáltal az olyanfajta sűrűn előforduló kitételeket, melyek szerint az érdemest az „irigység” üldözi, a „részrehajló” és „csalfa” világ „megfosztja koszorúitól”, azaz elvitatja érdemét, megvonja jutalmát, nyomorúságba taszítja, a sors csapásait zúdítja rá, aligha tévedés a társadalmi várakozásokat illető személyes tapasztalatokat is általánosító kifejezéseknek tartani. (Vö. pl. 19., 20., 21., 27., 29., 35., 54. és 65. óda.)

Hatásosan támogatja következtetésünket az a meghökkentő beszéd, amelyet a Polyhymnia-kötet egyik fontos versében, az Óda a’ reménységhez címűben találunk, s amelynek az Ódák-kötetben nincs párja. Itt már-már viszolyogtató konkrétsággal tárulnak fel a csalódás, a kiábrándulás okai: „Előre vártam drága jutalmakat, / Tisztséget, ebben édes öröm között / A’ sírig eltartó nyugalmat.” Világosan mutatja mindez, milyen fájdalmasan túlméretezett lehetett az egyébként valóságos érdemekre alapozott várakozás. Ennek megfelelően a csalódásnak is óriásinak, következményeiben pedig messzehatónak kellett lennie. Az embert, akitől a szerencse elpártol, akinek a reménye elfogy, bánatok, keservek kínozzák, kétségbeesés gyötri. (L. pl. 19., 20., 21., 22., 27., 29., 35. és 68. óda.) A világ „szörnyetegek komor országa” számára. (21. óda. A’ reménységhez), száműzetés helye, ahol „sírva bolyong” mint „sötét ligetben a vak irigy [a halál] mérge előtt, a Föld gyilkos unalmai között” (35. óda. A’ Hóldhoz). A Polyhymnia-beli Óda a’ reménységhez szoros összefüggésláncot kapcsol egybe a remények teljesületlensége és a lelki és fizikai állapot romlása között egyenesen a halálig. „Hát, óh, reménység! így fizetel? [...] nyugalom helyett, / Mellyet kerestem, illy kegyetlen / Sors’ keze gyötri siralmas éltem? [...] ellenem jött / A bajok árja, hogy eltemessen. [...] semmibe nem lelek / Valódi bóldogságot; élnem / Már nem öröm, gyötör a’ halál is: / A’ kinos élet’ terhe lenyomta víg / Erzésim, és bús lelkemig elhata / A’ bánat... egybenn festve látom / Hogy mi vagyok, ’s hova kell lemennem.”

A társadalmi ambíciókkal kapcsolatos kudarcok fájdalmát csak tovább fokozzák a magánélet veszteségei: mindig visszatér a sóhajtozás az elveszett barátok, hozzátartozók, a korán elhalt kisgyermek után. (L. pl. 20., 21., 35., 42., 56. és 68. óda.) Kisfia sírjánál a költő így könyörög: „Már itt bújdosom a’ tsalfa Világ elől, / Ah! ittenn keresem vóltt nyugodalmamat, / Melly eltűnt, te mikor Mennybe vitettetél: / Szűntesd, égi Lakos! vérzeni szívemet.” (68. óda. Jó’sefem árnyékához.)

{25} A Vályi Nagy Ferenc bölcseleti költészetének egész gondolati struktúráját messzemenően jellemző nagyfokú világnézeti bizonytalanság mindenekelőtt az ember e világi életének különösképpen a társadalmi aspirációk teljesületlenségével összefüggésbe hozható „terhes” voltából eredeztethető. Az emberi élet végső értelmére vonatkozó, a kereszténység kínálta válasz jelentősége éppen emiatt növekszik meg ebben a költészetben.

Világnézeti kételyek, kérdőjelek

Vályi Nagy bölcseleti költészetének gondolati struktúrájában egyfelől, elsősorban a fentiek következményeként – ha burkoltan, tudniillik az elutasító megválaszolás burkolt formájában is – nem kevesebbel, mint a keresztény hit egyes alaptételeinek megkérdőjeleződésével találkozunk.

Felmerül ugyanis egyrészt annak a lehetősége, hogy – csalódásai miatt – az ember „visszásnak” tartsa az isteni „végzést”, e világi, főleg társadalmi tapasztalatai miatt kétségbe vonja az eleve elrendelés helyességét, feltételezze, hogy a mindent bölcsen és legjobb céljának megfelelően teremtő Isten a „sorsokat” rosszul „osztja ki”. (L. főként a 20., a 27. és a 67. ódát: A’ megnyugováshoz, Az isteni végzés, a’ sorsokbann, A’ nyughatatlankodóhoz.) Az isteni „végzés” helyességét megkérdőjelező ember perel az Istennel, vádolja és kárhoztatja teremtőjét. (L. 20. és 27. óda.) Az isteni „végzés” által meghatározott, kiszabott sorsot mindenáron neki megfelelőre akarja módosítani, az anyagi életviszonyokban éppúgy, mint a testi egészség vagy a halál körülményei dolgában. (L. 67. óda.) Egyébként még ennek a gondolkodásnak az elutasítása is baljós következtetésre juttat Vályi Nagynál. Ha tudniillik minden a legnagyobb rendben van is ezen a világon, egyvalami akkor sincs összhangban az egésszel: a kérdéseket feltevő, igazságérzete által ösztökélt emberi értelem. „Nints visszás dolog e’ nagy / Mindenbenn; tsak az Elme az.” (27. óda.)

Az előbbiekkel szerves összefüggésben felvetődik és borzalmat szül az a gondolat is, hogy a halál „örök sebet ejt”, „örökre semmivé tesz”. (Vö. 3., 15., 19., 21., 29., 30., 35., 38., 55. és 64. óda.) Lehetségesnek látszik, hogy az emberbe az Isten által „beleoltott” remény, amely az örök élet létezésére vonatkozik, „semmibe tűnik”, az ember Istentől kapott vágyakozása „egy elfogyhatatlan jóra hasztalan”, és hogy az erkölcsileg megalapozott cselekedetek a túlvilágon sem „adják meg az előre várt bért”, „a semmibe fogunk elaludni velük” (29. óda. A’ lélek’ halhatatlansága), azaz elképzelhetővé válik egy halandó lelket teremtő (kegyetlen) Isten létezésének lehetősége is.

Érvényes világszemlélet keresése

Az Ódák bölcseleti költészetének gondolati struktúrája egyfelől tehát tartalmazza egy, az alapokat érintő világnézeti elbizonytalanodás összetevőit, másfelől – nagyobbrészt – viszont egy olyan jelentékeny erőfeszítés eredményeként épül ki, {26} amely a keresztény világszemlélet érvényességének helyreállítására irányul. Ez a költészet célja elérése érdekében – kivonulva mintegy a társadalomból, az ember világából – a természethez fordul. Benne a természet egyszerre az érzékekhez szóló vigasztaló élmény és az értelem számára feldolgozható, megnyugtató rendszer. Vályi Nagy ezzel az ún. fizikoteológiai költészet jellegzetes darabjait alkotja meg.

Elragadtatott természetélmény

Vályi Nagy bölcseleti költészetének egyik legjellegzetesebb rétege az, amelyben a természet mint a mindenható, jóságos és gondviselő Isten remekművű, pompázatos teremtett világa jelenik meg a „világ”, az ember világa gondjai elől belé menekülő, magányos szemlélődő számára, aki a természet érzékeket ingerlő gyönyörűségét megtapasztalva szinte részeggé válik az örömtől és már-már túlvilági boldogságot érez. A versekben megszólaló „én” szemlélődése végigjárja a teremtés egész hierarchiáját, a földmély, a földfelszín, a vizek, a légkör, azután az égbolt világát; a porszemtől a csillagvilágokig, a gyenge virágszáltól vagy a kicsiny féregtől a szeráfokig, akik már túl a fizikai világon, az Isten „házában” élnek; de behatol a falevél mikroszkopikus szerkezetébe is, hogy ott újabb végtelen világokat fedezzen fel magának.

A versbeli „én” mint költő szólal meg és fordul oda a teremtés tárgyaihoz vagy a teremtés őt körülvevő, sűrűn benépesített szűkebb vagy tágabb környezetéhez. Az „égi Mú’sák’ lakhelye’ hantjainn / Ülvénn” köszönti a teremtő csodálatos alkotásait, amelyek „tüneménye” lantját tiszteletre „sürgeti”. (L. pl. 17. óda. A’ felleghez. Nyárbann.) Az őt körülvevő élő vagy megszemélyesített élettelen környezet együtt örül vele és dicséri a teremtőnek a teremtés műveiben megtapasztalható jóságát. „Helikon’ tövénn / Éneklek leveles bóltok alatt; felel / A’ bértzről nekem Ekhó; / Kontzertez velem a’ Madár. // Hozzám hajtja fejét a’ fiatal virág / Hogy lantomra vegyem; ’s ambraszagot lehell, / A’ Kút forr, hogy előttem / Játszon domborodott vize” – olvashatjuk például a 24. ódában (A’ Mú’sákhoz).

A költő részint – mint karvezető – maga hívja fel Isten dicséretére a teremtményeket, részint viszont belevegyíti énekét azok dicsérő kórusába, melynek harmóniája válaszuk teremtőjük gondviselő jóságára. A 14. ódában (Az esthajnaltsillaghoz) így ír: „Kezd-el azért, Óh szép Tsillag! NAGY AZ / ISTEN, énekelni / Hogy millió sőt több Világ felelje: // »NAGY, NAGY AZ, ISTEN! JÓ, BŐLTS, SZENT, ÖRÖK; / őt’ ditsérje Menny, Főld, / Ki minden éjjel ’s nap’ mutat tsudákat.« – // Nem leszek én érzéketlen soha / Már arántad, óh szép / Tsillag! ki hívsz a’ Véghetetlen Istent // Mélly megalázódással imádni [...] Én magam’ olly’ felséges Karba ha / Általad vegyítem / Úgy a’ miért itt élek azt tselekszem.”

Az Ódák verseinek ez a rétege az érzékelés és az érzéki öröm lelkiállapotainak szép leírásait tartalmazza. Isten a természetben „az öröm édes kútjait nyitja fel”, „sok színre cseréli át a földet”, hogy „ne fogyjon rajta a gyönyörűség”, és ezzel az emberre (és minden élőre) „az öröm és az élet balzsamai folynak” (2. óda. Az Isten’ jósága).

{27} Számos helyen találkozunk annak a mechanizmusnak teljesebb vagy hiányosabb leírásával, amellyel a természet mintegy „megbájolja”, meghatja a szívet, és az embert öröme kiéneklésére készteti. A szív öröme Istenre, az öröm végső okára is elvezet. „Elmerűl szívűnk az örömbe ’s Hozzád / Menni igyekszik” – fogalmaz a 2. óda. A forrás – például – vizével „újjáteremti” a szívet és „a sebes képzelet elragadó szárnyán az égig felviszi” (7. óda. A’ forráskúthoz). A hajnalcsillag szépsége „áthatja az érző szívet”, „elragadja a képzeletet”, a szemlélődő már „egy tág üregben függ” és „látja az égieket” (12. óda. A’ hajnaltsillaghoz). Az égbolt csillagai az éjszakában a lelket az öröm „nektárjával” itatják és elragadják az ég csodái közé. (Vö. pl. 33. óda. A’ reggelhez. Augusztusbann.) Az erdő gyönyörűségében így kiált fel a költő: „Áh! mi titkos tűz ereimbe’ lángol, / Szívemenn melly szent öröm’ árja vágott / Által? a’ szépség kiragadni lelkem’ / Kezdi belőlem.” (46. óda. Az erdő.)

A közvetlen természetszemlélet folyamatossága helyenként az egész költemény szerkezetét alkotja. Szép példa erre a 61. óda. A’ magánosság, Eggy Pataki Szőllőhegyenn: „Új gyönyörűséggel kínál minden hely – előmbe / Habjaival siet eggy patakocska [...] Itt Zefir a’ fűvek’ tetejénn, lele bukva ledérenn / Fut, ’s azokat sok színre tseréli; // Ott pedig árnyékos helybenn mutogatja pirosló / Emlőit Pómóna, palástjánn // Függenek a’ Szilvák’ kék fürtyei, ’s titkos erővel / Távolról ingerlik az Ízlést: // Túl, szemem’ a’ hegynek dűllése mi messze ragadja? / A’ látás mint hordoz az Erdők’ / Fái között? a’ vőlgyeknek sok részre feloszló / őblei már tévesztenek engem’. // Már kevesebb, érzem, sok részre szakadva figyelmem; / Eggy zőldség színezte homálybann // Széllyedez eltévedtt látásom; ezer gyönyörűség / Állja körűl, nem bír az örömmel.”

A versben megnyilatkozó „én” a természet gyönyörűséges szemléletébe menekül a „világ” gondjai, terhei, bűnei elől. „A város közepén az öröm patakja iszappal folyik” (46. óda), a természetben való gyönyörködés elragadtatott állapota viszont a szív erkölcsi értelemben vett tisztaságának állapota is. Annál inkább, mivel az az érzés, amely a természetben elfogja az embert, előre megtapasztalása a mennyország boldogságának. „Acél borítja” azt a szívet, amely képtelen érezni a természet szépségei között (8. és 26. óda). Csak az a szív nem nyílik meg a természetben, amelyben „a’ Bűn minden Erzést, / Tudni mi Szép, az aránt mególtott”. (26. óda.) „Mennyivel élőbb e’ gyönyörűség, // Mint emez, a’ mellyel fiait megitatja sok ízbenn / Bál; a’ bűnt sok búba kerítvén”, a természetben „tsendes öröm köztt fogom érzeni / Léttem’”, „visszateremtetik / Ártatlan Érzésem, ha szinte / Néha zavarja-is e’ Világ azt”, „szentebb öröm / Fog takarodni kinyíltt / Szívemre, mintsem abba, ki // Vénust követvén a’ Szerelmesek’ henye / Tábora közt enyeleg / ’S eggy szemvetést-is sírva kér” – olvassuk a 61., a 8., a 26. és az 53. ódában.

A természet által szerezhető boldogság jelentőségét a 16. óda (Az érzéshez) a következőképpen foglalja össze: az érzés képessége nélkül, annak „szívre ható ereje” nélkül, „minek van még ez az élet-is? / Ha tompa szívűnk a’ Teremtő’ / Ennyi remekjei köztt nem érez? // Mord, puszta lész’ úgy nékem ez a’ Világ, / Hol andalogván átnyögöm életem’, / ’S ohajtva vágyok porba térni [...] Óh gyújtsd-fel Érzés! szívemet, és belém / Folytasd az Ég’ ’s Főld’ dísszeiből folyó / Örömnek édes balzsam’it; hogy / Nemtelenűl lene nyögjem éltem’.”

{28} Vályi Nagy bölcseleti költészetének a fentiekben vázolt természetáhítata nem ad ugyan megoldást azokra a problémákra, amelyek ennek a költészetnek világnézeti kételyeit és kérdéseit eredményezik, e problémák világát csupán eltávolítja magától, ám – úgy tűnhet – mégis helyreállítja az emberi élet természetfeletti értelmének, beteljesülésének lehetőségét a természetben szerzett, a természetfelettire vonatkozó élmény segítségével. Ennyiben segít visszafordulni a tételes vallásnak a világnézeti kérdésekre kínált feleleteihez is.

A természet mint rendszer

Az Ódák bölcseleti költészetében a természet tudományos előismeretek segítségével felépülő, az értelemhez szóló és az értelmet megnyugtató rendszer is. Vályi Nagy költészetének ez a rétege a természetben a kinyilatkoztatott vallásnak Isten és teremtett világa, Isten és ember viszonyára, az emberi élet értelmére vonatkozó tanítását illető megerősítésre talál.

A természet ebben a költészetben egy végtelen, mindenható, bölcs és gondviselő Istenről beszél, aki megteremti, működésébe szüntelenül beavatkozva fenntartja a világot, és egyszer majd véget is vet neki, miközben az egészet – benne az ember sorsát – „jó végre viszi ki”.

Ennek a költészetnek természettudományos leírásai a világ kezdetéről és majdani pusztulásáról a teremtéstörténet és az üdvösségtörténet kinyilatkoztatott (szentírási) tartalmaival összeegyeztetett formában jelennek meg.

„E’ Világ hajdann, LEGYEN, e’ szavára [Istennek] / Megfogant a’ még soha nem tenyészett / SEMMI’ méhébenn, ’s zavarék elegyből / Vála remekké.” (1. óda. Az Isten.) A világvége természettudományos jellegű folyamatleírásaiba, amelyek a rendezettségből a káoszba vezetnek vissza, beépülnek a feltámadás és az utolsó ítélet mozzanatai is. (L. pl. 28. óda. E’ világ vége.) A természet egyes jelenségeiben a költő az isteni teremtő munkájára való utalásukat veszi észre. A hegy például „ötven százados” (bibliai) korával résztvevője volt a teremtés folyamatának és magán viseli a vízözön külső és belső nyomait is, természettudományosan értékelhető tulajdonságaival arra emlékeztet, hogy a világ egy isteni kéz jegyeit hordozza. „Ott vóltál te ama’ mord zavarék között, / Hol főld, víz azon eggy testbe vegyítve vólt: / Ott – és, képzelem, óh szép Hegy! ez Isteni / Hallott szóra »legyen« fejed’ // Melly szépenn emeléd-fel, mikor e’ Világ / Tsak két reggeleket tőlte el, – és miként / Süllyedtek lefelé minden iszap ’s vizek / Rólad! mint hasadott ezen // Vőlgy melletted alá! – képzelem a’ ditső / Nap, hogy fényje sütött, a’ Születéskori / Gőzt szárasztani mint kezdte-le rólad, és / Mint ró’sázta-ki homlokad’. // Áh! érted te tudom, ’s még nem idős valál, / Hogy földűnket ama’ rettenetes zavar / Megrongálta, midőnn megszakadoztanak / A’ felhők, ’s leve Vízözön. // Szenyvedtél te sokat benne: talám fejed’ / A’ víz köztt lebegő kis Hegyek akkoronn / Súrolták-le, ’s azonn úszva legeltenek / A’ Tenger’ tsuda borjai. // Tisztes Hegy! tudom, e’ régi zavar’ jelét / Még emlékezetűl tartogatod lezártt / Kebledbenn; mivel ön barmai’ tsontjait / Próté abba temette-bé.” (5. óda. A’ hegyhez.) A hajnalcsillag és a tavaszi kikerics egyaránt olyan teremtmények, {29} amelyek tanúi voltak a teremtésnek (12. és 40. óda). A Nap és az esthajnalcsillag is a teremtő hatalmáról, annak kimeríthetetlen nagyságáról beszél, a virágoskert virágai, a falevél, a gyöngyvirág, a liliom, a fakorona mind arra mutatnak, hogy pompázatos, remekművű díszüket csakis egy teremtő Isten volt képes létrehozni, hiszen annyival tökéletesebbek az emberi kéz alkotásainál. (13., 14., 26., 31., 43., 45. és 59. óda.)

Isten folyamatosan be is avatkozik teremtett világa működésébe. „E’ ditső Felség ha parantsol, enged / Főld ’s az Ég; sőt a’ tsupa Semmiség-is / Lész valósággá, ’s remekelve díszes / Testel előáll”, „ő, ha szóll, Menny, Főld remeg, ing Előtte, / Megretseg titkos kötözetjek, és fel- / Szökve fészkekből tsikorogva mind két / Tengelyek ugrál”, megindulnak a légkör, a földmély, a vizek hatalmas (már-már pusztulással fenyegető) erői (sőt a betegségek és a háborúk is), ám ugyanúgy, szuverén uruk parancsára vissza is vonulnak, visszatér a nyugalom, az egészség és a béke (1. óda). Isten azonban nem közvetlenül, hanem a természet mint elv, mint hatóerő által gyakorolja hatalmát a világon, tartja működésben a természeti erőket, élteti az élőket és visel gondot rájuk (4. óda. A’ természethez). A természet jelenségeiben a költő Isten beavatkozó működésének jeleit látja. A forrás és az eső része annak a hatalmas vízkörforgásnak, amely Isten teremtő szavára lép működésbe azért, hogy a teremtő általa mint „csodájával” jót tegyen (7. és 8. óda). A szélvész Isten „követe”, hogy beindítsa a vízkörforgást. Fenyegető elemi erő, mégsem pusztítani, hanem jót tenni jön (9. óda). Ugyanígy a villámlás is, mely szintén Isten jelenlétét hirdeti. Isten ebben a költészetben éppúgy van jelen a mában a természeti erőkön keresztül az ember életében, ahogyan egykor a bibliai történet epifániáiban is természeti erő jelezte jelenlétét. A felhő például ezért Isten szekere, melyen körüljár a világban (10. és 17. óda).

Isten jó is a világhoz és benne az emberhez. Életet „folyat” rá, megőrzi „lételét”, az embert atyjaként vezeti. Minden élő közt különösképpen az emberhez jó, akit saját képére teremtett, aki fő teremtménye a világon. „E’ nagy Alkotmányt tsak azért remekléd” – írja a költő –, „Hogy velünk jól tégy”. A természet remekművű szépségei örömet, életet, erőt adnak az embernek, akit Isten megoltalmaz a természeti erők tombolása között is (2. óda).

Isten teremtett világának működése a legjobban lett kialakítva. Az emberi értelem ezt ugyan egészében át nem láthatja, de észreveszi, hogy benne „annyi nem és tag” megegyezik az „egésszel”. Úgy okoskodik, hogy ha a „legjobb valóság” (Isten) bölcs céljának megfelelően remekelte, akkor csakis a legjobb lehet. Az ember tehát nem kereshet „hibát” működésében, korlátozott értelmével nincs joga ezt tenni. Csak csodálhatja.

A teremtett világ egy bölcs harmóniára „figyelmez”, és ezt a harmóniát semmilyen (pusztító természeti) erő nem bonthatja meg. Minden erő egy cél érdekében működik, (teljesen át nem látható módon) „befolyva” az egész működésébe. Az ember sorsának kimenetelére nézve is fontos tanulsága ennek, hogy a természetben nincsen pusztulás, csak változás, átalakulás van. Az „összetört rész” másik testhez adódik, belőle ezáltal új teremtmény jön létre. A pusztító erők éppúgy a természet nagy harmóniájába illeszkednek így, mint az épülés, az újjászületés {30} erői. Az ellentétes erők csak látszólag ellentmondásosak. Minden a „nagy egész” létét segíti elő (39. óda. A’ legjobb világ). Isten tehát bölcsen alkotta meg a világot. „Rajza köztt, mellyet kitsinált öröktől- / Fogva már, mindent bizonyos kinézett / Végre teremtett. // A’ legelső Szent Serafim-Seregtől / Kezdve, a’ Főldnek pora köztt tenyésző / Férgekig, mindent, hogy elérje tzélját / Lántzba kötött ő. // E’ nagy Alkotmány’ sok ezernyi testből / Öszveforrasztott kötözetje ’s egymást / Titkosann hajtó karikái köztt nints / Nemtelen eggy-is.” (1. óda.)

A Vályi Nagy-féle ilyen rendszerszerű természetszemléletnek is van egy sajátos morális aspektusa. A halál, tudjuk, a bűn következménye, de az örök halál – a Megváltó áldozata következtében – már nem „sérti” törvényszerűen az embert. Azaz, ha megtér, az emberre örök élet vár, melyben elnyeri erkölcsisége jutalmát. Ezért van, hogy az ebben a költészetben olyan kitüntetett szerepű pusztulással fenyegető természeti erőktől csak az menekülhet, akit – mivel ő is szereti – Isten szeret (2. óda). Csak a „kishitű” retteg a villámlástól s látja benne Isten – bűnei miatti – haragját (10. óda.). A felhő a bűnösnek, aki fél, átkot, az istenszeretőnek, aki várja, áldást hoz Istentől (17. óda). A szivárvány az égiháború után Isten békéjének követe, biztosítéka annak, hogy az Ég már „szent frigyre lépett” a Földdel, mely immár nem fog úgy pusztulni, mint egykor a vízözönben (11. óda). A vihar leírása egy helyen már-már a világvége örök pusztulásával kezd fenyegetővé válni, mikor a költő felszólítja a „,hitetlent” a megtérésre, mellyel még megmentheti (örök) életét (37. óda). A 66. óda. A’ kevélyhez ad fontos összefoglalást minderről. Eszerint ha az ember, akiért – láttuk – Isten egyenesen a mindenséget teremtette, fellázad teremtőjének akarata ellen, nemhogy a teremtés középpontja nem maradhat, hanem örökre, nyomtalanul el kell tűnnie. Ebből a nézőpontból ugyanis az ember csupán „fövenyszem”, „pont”, „vonás” a hatalmas mindenségben. Ha elvész belőle, annak „nem lesz híja” miatta. Egy „porszem” vész csak el, miközben „összetör a fő kéz bölcs céllal” egész csillagvilágokat is. A megtérés tehát előfeltétele annak, hogy az ember élete el ne vesszen a világmindenség hatalmas gépezetének működésében.

A természet tudós és hívő szemlélete, kiegészülve az ember tulajdonságainak antropológiai szemléletével, az embert nemcsak a világban levő rendről és értelemről győzi meg, hanem megbizonyosítja személyes életének értelméről is. A természet és az ember tulajdonságai választ adnak az ember halál utáni sorsának kérdésére is. A maguk részéről megerősíteni hivatottak a kinyilatkoztatott vallás tanítását Jézus Krisztus megváltó áldozatának következményeiről, amely tanítás – érthetően némileg szervetlenül – önállóan is beépül ebbe a költészetbe, kiemelt helyen a 3. ódával (A’ Jézus’ győzödelme), de többfelé másutt is.

Az emberi individuum test és lélek egysége. A lélek „kiállja” a testi halál „erőszakát”. „Való énünk” él, és csak „hitvány kérgeink” porladnak el (55. óda). A lélek mennyei eredetű rész az emberben, és így halhatatlan. Csupán korlátozott időre van a földi testhez kötve. A test halála után tovább él a halhatatlanságban és azonnal érzi „virtusainak jutalmát szent örömben”. Él akkor is, mikor elérkezik a világvége, amely a test örök pusztulásával is rettent. Él, ugyanakkor az örökkévalóságba „várja régi barátját”, a testet, ahol azt „mennyei dísz fogja övezni”. Az individuum egysége – az ember erkölcsös életének következményeként – a feltámadáskor, illetve az {31} utolsó ítéletkor helyreáll (29. óda). Ezt a vallási tanítást megerősíteni igyekeznek az antropológiai meglátások is. A lélek és a szellem ugyanis olyan képességekkel van felruházva, amelyek az ember túlvilági eredetére és rendeltetésére utalnak. A lélekbe a „folyva tartó lételre” vonatkozó remény, az „elfogyhatatlan jóra” való vágyakozás, jutalmat váró erkölcsiség van (Isten által) „beleoltva”, amely – úgymond – „lehetetlen”, hogy egyszerűen megsemmisüljön a halállal (29. óda). Az érzés, az okosság, a vallás, a megnyugvás, a remény, sőt az álom olyan képességek, melyek az ember lelkének a halhatatlanságra utaló összetevői. Az érzés nélkül képtelenek lennénk észrevenni Isten műveit a természet remekeiben. Az okosság helyes felismerésekre, az igazság ismeretére vezet, a teremtés legapróbb jelenségéről is képes a teremtőhöz elvezetni, akkor is, ha megvannak a maga határai ezen a világon. A vallás, mely az értelem segítségére siet (ahogyan az értelem a vallást tisztította meg), alapvető eligazítást ad arra, hogyan éljünk ezen a világon, és felbátorít, hogy nem halunk meg örökre. A megnyugvás segít elfogadni, hogy az ember sorsában minden Istentől van, és segít ennek megfelelően élni. A remény a feltámadás és az örök jutalom lehetőségével biztat. Az álom új erőt ad, és megmutatja a túlvilági élet birodalmát (16., 18., 19., 20., 21. és 22. óda).

A test sem marad örökre a porban, mert Jézus áldozata elvette a halál hatalmát, s ez csak időlegesen árthat. (L. pl. 2., 3. és 38. óda.) Az utolsó ítélet után azokat, akik Isten törvénye szerint éltek, a mennybe kísérik, ahol „romolhatatlan dísz fogja övezni” őket (28. óda). A teremtő a halálban ugyanis „Leóldja gyengénn rólad [a testről] az állati / Lételt borító kérgeket, és ama’ / Beléd lerejtett lelki testnek / Részeit a’ por alól kibontja.” (30. óda. A’ pillangó’ és e’ test’ elváltozása.)

A természet öntudatlan élőlényei olyan példák, melyek ezt a reményt hivatottak alátámasztani antropologizáló módon. A pillangó, mely téli alvása alatt „levetette” testének régi „kérgét”, tavasszal csodálatos „mirtuszgallyakkal kihímezve” ébred és „nektáros mezőkre” vitetik. Ha Isten egy féreghez ilyen jó – olvassuk –, milyen jó lesz akkor (a halál tele után) az emberhez, aki jóval több, mint a féreg? (30. óda.) Ha Isten a liliomnak olyan szép öltözetet teremt, milyen ragyogót (tudniillik romolhatatlant) ad majd (a feltámadáskor) az embernek, aki több a liliomnál, hiszen „ismeri” Istent, hatalmát felismeri a teremtésben? (45. óda.)

A test romolhatatlan megmaradásának egy, a fizikai világ működésének előbb már ismertetett törvényeivel összhangban levő teóriáját is megtaláljuk ebben a gondolatrendszerben. Ezt a legrészletesebben a 31. óda (A’ falevélhez) fejtegeti. „Nem veszhetsz-el örökre, nem! / Oh díszes falevél! bár dühösenn letép // E’ gallyról az erőszakos / Orkán. [...] ha most // E’ gallyról leszakasztnak-is / A’ mord éjszaki Szél’ durva tsoportjai. // Még most [...] Főlddé válsz; de hamar mint nemes éltető // Nedv, e’ szép fa’ gyökérjeinn / Felfolysz: rügy legelébb lészel az ágainn; // Majd bimbó, ’s azutánn virág – / Elgőzölgesz az Ég’ tág’ üregénn: tovább // Ott a’ víg madarakba’ válsz / Életté – mehetel majd sok idők utánn // A’ létel’ fogainn elébb – / ’S eggy tsillagba’ lehetsz plánta – vagyis lakos.” Érdekesen kapcsolja be ebbe a láncolatba az embert az a talán antik mitológiai eredetű csillaghit-motívum, amely több helyen is felbukkan Vályi Nagy ódáiban. (L. pl. 2., 13., 34. és 35. óda.)

{32} A falevél azért sem pusztulhat, „csak úgy” el, mert – úgymond – „nem lehet alávaló” az előtt, aki szavával teremtette, s aki ráadásul benne is egy egész világot, egy mikrokozmoszt állított elő, csodák tengerével, állatok számtalan seregével, mely „léteiét érzi” benne (31. óda). Nagy vigasztalás az ember számára, hogy egyetlen féreg sem pusztulhat el, hiszen az az Isten alkotta remekművűnek, aki „milliószor milliókban tett csodát”. Azért hívta életre, hogy jóságát éreztesse vele. A 32. ódában (Eggy féreghez) olvassuk: „ő, maga Jóságát érezteti / Nem tsak a’ hatalmas / Lelkekkel – a’ por’ milliónyi rendű // Férgeivel, mellyeknek adott vala / Életet, közölni / Kész, mint teremtő Attyok, ön szerelmét. // Nem vagy azért, kisded férgetske! te / Elfelejtve nála / ő, téged’ ő tart, hordoz és vezérel. // Gondviselő szemmel néz tégedet, / A’ midőnn az Égnek / Forgatja pompás tengelyét kezével; // És mikor a’ fénythabzó tsillagok’ / Útjait vezérli, / Még akkor-is rád titkosann figyelmez.” Az elemek tombolásában is meghallja panaszát és gondoskodik róla, a tél fagyából is kihozza tavasszal.

A fizikai világ analógiájára elképzelt „erkölcsi világ”

A Vályi Nagy-féle ódaköltészet természetszemléletének eddig vázolt tanulságai nyomán helyreállíthatónak látszik egy hagyományos keresztény világ- és életszemlélet s következményeként egy hagyományos keresztény morál értelme és érvényessége.

A közvetlen kapcsolatot a „legjobb” fizikai világ és az emberi „sorsok” között a 27. óda (Az isteni végzés. A’ Sorsokbann) teremti meg. Ahogyan a porszem, a véges elméjű ember nem vitathatja a világmindenség működésének helyességét, a bölcs isteni „végzés titkait” a még kevésbé átlátható „erkölcsi világban” sem tarthatja „visszásnak”. A sorsokat „a végzés bölcs végre viszi ki”, minden sorsot olyan körülmények közé helyezve, melyek között az ő legjobb célját legmegfelelőbben szolgálja. Az isteni „végzés” útjai csodálandók, nem pedig kárhoztatandók. Még a porban csúszó féreg is a róla tett isteni „végzés” érvénye alatt van. A sorsok mind egy célt szolgálnak, ezek is, miként a fizikai világ alkotórészei, kerekekként mozgatják az „egészet”, úgyhogy valamely nekünk nem tetszőnek elvetése a „nagy egészben” idéz elő „csorbát”.

Az ezek nyomán követendő életfelfogást szépen foglalja össze a 20. és a 67. óda (A’ megnyugováshoz és A’ nyughatatlankodóhoz). „Döröghet a’ Szerentse durva hangokonn”, áskálódhat az irigy, szegénység gyötörhet, betegség kínozhat, szeretteinket elveszíthetjük, „Sírok; de én e’ nagy Világ’ Mindenható / ’S Bőlts URa ellen azért / Nem perlek, áh nem! / vakmerőnn. [...] Letsillapítod” – találjuk a Megnyugvást megszólító 20. ódában – „a’ kevély Indúlatok’ / Hartzait, a’ mikor a’ / Végzések ellen, kezdve pert, // Tsatáznak [...] Győzsz, a’ midőnn kiáltod: „a’ MINDENHATÓ, / Még mikor e’ remekeltt / Világot a’ bőlts Vég’zetek’ // Könyvébe’ mint legjobbat úgy rajzolta-le / Titkai köztt ezeket / Felőled ő rendelte-el. // Győzsz, és kifogynak bús szemem’ forrás’iból / Könnyeim, észreveszem / Hogy minden a’ Menyből vagyon”. Az ember így legyőzi kegyetlen sorsát, nem perlekedik {33} Istennel, „ha szűntelen’ // Nem jár virágos útakonn büszkélkedő / Kényje szerént”. A megnyugvás „az eset közt” boldoggá teszi. A 67. óda így összegzi a morális életszabályokat: „Kínzó képzelet’id’ tedd-le; ne kérd azt ma, hogy a’ jövő / Nap’ hajnalja mi színt őltözik! [...] Úgy foly minden idő mint kivagyon szabva: sem a’ komor / Sem víg képzelet azt nem veszi más rendre. [...] A’ Végzés [...] Ezt mind titkai köztt tartja; azért hogy ne epeszd magad’ / A’ bús gondolatok’ képjeivel, sem ne lehess henye / ’S víg óráid előtt elve mulasd dolgaidat. Te ma / Vidd véghez mire vagy hívatalos; bízd egyedül reá / Sorsod’, mellyet adott, ő maga jó tzélra vezérli azt – / Élj a’ mostanival jól; ne tsinálj semmit előre-ki: / Mord képzéseidet rajtad erőt venni ne hagyd soha / A’ mit mára adott néked az Ég, annak örűlhetel. / Szennyvedd, hogy ha napod gyászba borúl [...] a’ szomorú Sorsnak ütéseit / Bátrann áld-ki; ha most üldöz-is Az, végre leszáll dühe [...] előjönn ragyogó napod, / Tsak várj, megnyugodott légy: magadat bízd az Egekre te.”

Fennmaradó bizonytalanságok, vállalhatatlan alternatívák

Vályi Nagy Ódák-beli bölcseleti költészetében azonban a természet korántsem olyan egyértelmű igazolója a teremtés és a „sorsok” isteni értelmének, mint ahogyan az eddigiek alapján gondolhatnánk. A természet ugyanis kétarcú ebben a költészetben, erőteljesen megnyilvánul, sőt néhol határozottan kidomborodik negatív oldala is.

A természet számos versben felbukkanó pusztító erői a világegyetem végpusztulásának leírásaiba illeszkednek, mintegy a világvégét előlegezik, azt a katasztrófát, amely az ember örök életét is fenyegeti, amely azzal rettent, „hogy e’ test, majd mikor e’ Világ / Halomba tűz köztt dűllni-fog a’ porok / Közzűl kinem fejtődzik, és a’ / Semmibe tűnik örökre léttem” (55. óda). (L. 1., 2., 8., 9., 10., 11., 17., 28., 29., 37., 39. és 55. óda.)

Számos összehasonlításban, mikor a természet jelenségeit megfigyeli, az ember saját, végérvényességgel fenyegető halandóságára eszmél, a mindig újjászülető természet korántsem kizárólag saját majdani, várt, természetfeletti újjászületésére emlékezteti. A hajnal napról napra újraéled, az élővilág tavaszról tavaszra, ezzel szemben az ember életét minden nap fogyasztja, „mostohán” bánik vele a természet, védtelenül jön világra, szépsége, egészsége hamar elvész (36., 41., 60., 62. és 64. óda), végül pedig meghal és nincs reménye, hogy egyhamar újra éljen: „Fekszem elhűlttenn, lekötözve számos / Századonn által, hidegűltt poromból / Nem fakad más test sok időkig – és ki / Tudja mikor lész’ // Eggy Tavasz? mellyenn valamelly hatalmas / Szellet e’ hoszszas Telet elfogyasztja / És lehell Lelket poraimba’, mellyel Léttem előáll. // Oh Fa! hányszor fogsz kitsirázni addig?” – hangzik a 62. ódában. „A’ durva halál majd ha setét üregbe // Zárja kihűlve testem’, / Ott fogok megfagyva, talám Századokig pihenni. // Bár Zefir a’ Tavasszal / Életet Sírom’ szomorú halma körűl leheljen; // Nem hat alá poromhoz: / Érzik a’ hantok, gyökerek minden Idénn felettem // A’ mikoronn reájok / Fú lehelletjek, vele új élet erő patakzik // Hólt ereikbe – ismét / Élnek – én nem; {34} sőt fagyosann porkamarámba’ fekszem. // Majd sok idővel, és – ki / Tudja, hogy hány Század utánn lész, hogy az én behantoltt // Síromat-is kinyitja / Eggy Tavasz: melly hosszas idő! míg lekötözve nyugszom” – olvassuk a 64. ódában.

A korai kis virágok durva fagyhalála az elhalt kisdedre emlékeztet (42., 56. és 57. óda). A 42. ódában találjuk: „Ah! vólt nékem is eggy gyenge virágom; Ez / Léttének tavaszánn kezde szokás felett / Díszes színbe’ virítni / ’S ígért kelleme víg nyarat. // Már tartott vala – hát egykor az éh Halál’ / Mord országa felől rárohan eggy dühös / Szélvész; mérge letépte / Dísszét, és letöré magát.” A természet – az 56. óda szavaival – „Béhozza kedves Kisdedeinket e’ / Játék’ helyére, ’s nékik adván / Kellemeit, mosolyog reájok: // De sokszor a’ Sír’ gyilkos urát maga / Titkonn kihíván ellenek őket el- / Sorvasztja, ’s bár záporral ontják / Könnyeiket, por alá lezárja”.

A természet pusztulásának tanulságait így összegzi a 63. óda (A’ változás mérge, Októberbenn): „Borzadok, áh! főldűnk haldoklik, az / Élet eggy kegyetlen / Erő miatt már gőzölög belőle. [...] Így van az: a’ Romlandóság’ fene / Mérge így emészti / Főldűnket, ezzel lételűnket eggyütt. // Mostoha Sors! e’ játékhelyre mi / Tsak kevés időre / Jövűnk; ’s kijátzván a’ Személyt azonnal / Róla lekell mennűnk; soknak pedig / A’ mihelyt mutatni / Magát kilép, a’ Kárpitot leejtik. // A’ mit adott a’ Természet, maga / Visszakéri mind azt, / Építi testűnk’ ’s végre majd lerontja. / Nincs örök állandóság semmibe’; / Halhatatlan élet / Nints e’ legelső lételűnk’ piattzánn.”

Az érzés, illetve az érzékelés Vályi Nagy költészetében, mint láttuk, egyrészt mint a halhatatlanságot előlegező lelki képesség jelenik meg. Van azonban egy természetszerű testi oldala is, ez viszont éppen az ember testi mulandóságának félelmét erősíti fel. A testi halállal ugyanis az ember érzékei „megfagynak”, s ezzel mintha végérvényesen lezárulna minden (13.,14., 21., 38., 55., 60. és 62. óda). A költő a 38. ódában (A sírhoz) így ír: „És a’ Halálnak széki alatt fogok / Eggy hosszas éjjel porba’ heverni? – hol / Gyilkos hatalma megfagyaszt, és / Lételemet keze köztt nem érzem. // Áh! hát az Égnek tsillag’i, óh azok / A’ millió sok szép Napok és remek / Világok, a’ mellyekre nézvén / Isteni sorsal előre szívem’ // Bíztattam – e’ főld’ életadó tsudás / Plántái, mellyek két szemem’ olly’ igen / Megbájolák ’s eggy Véghetetlent / Adtak-elő.– örök éjtzakába // Eltűnni fognak végre te általad?” Vagy a 60. ódában (Eggy barátomhoz. Májusbann): „fagyosann térűnk a’ néma Halálnak / Lábaihoz. – Szomorú // Képzelet! – eltűnűnk, és béhállózza szeműnket / E’ por alatt lakozó // Durva Tirann. Többé soha nem szemléljük azonntúl / Mostani szent öröműnk’ // Tárgyait; érzés’ink büszhödtt birodalma’ vidék’inn, / Széke körűl fagyosan // Nyugszanak [...] Eggy komor éjtzaka’ mord // Leple alatt, e’ pompás, Ég remekelte, Világról / Semmit-is, – áh buta sors! – // Nem lehet éreznűnk.”

A világszemlélet mégis fennmaradó ellentmondásai, kétségei, bizonytalanságai nyitva hagyják az utat egyes alternatív életszemléleti módok megfogalmazásai előtt.

Az egyik ilyen – igencsak komor – alternatíva a maga teljes nyíltságában csak a Polyhymnia-kötet már tárgyalt Óda a’ reménységhez című versében jelenik meg. A boldogtalanság, elkeseredés, reményvesztettség ebben egyenesen a rettegett {35} halál kívánásáig fokozódik: „Halál emeld fel hát nyilad’ ellenem; / Vermedbe gyúrj be; kínaimat fogyaszd, / Már látom itten senki bóldog / Nem lehet. Így fizetel reménység.”

Egy másik alternatíva a maga végső következetességében szintén csak egy helyen, de immár az Ódák kötetében fogalmazódik meg. A 60. óda. Eggy barátomhoz. Májusbann című Horatius-parafrázis szerint tavasszal, a gyönyörűséges természetben „Hív az idő: mi azért // Tőltsük ez életnek kiszabott óráit örömmel / Úgy-is igen rövidek”. A természet tavaszi szépségét ugyan eltörli a tél, az új tavasz azonban visszateremti – „de nem illy’ / Gondos erántúnk Az: mi ha sok bánatba’ lenyögjük / Napjait e’ nyomorúltt // Életnek, fagyosann térűnk a’ néma Halálnak / Lábaihoz. [...] A feledékeny idő, // Könyveiből [...] kitörli nevűnket. [...] ’s örömet Sírúnkba’ nem érzűnk”, ezért tehát „E’ kis időt okosann // Tőltsük-el [...] Lészen elég módúnk e’ gyászos helybe’ nyugodni; / Most van örűlni időnk”. Ez az Ódák természetélmény-vonulata kétségtelen öncélúsodási tendenciájának szélső konzekvenciája: a természet mögül teljesen eltűnik a teremtő és a természetfölötti beteljesülés, az emberre váró mennyország. A „földi menny”, „az élet kedves érzése” viszont csupán halálunkig s ráadásul – gyakorlatilag kivihetetlenül és értelmetlenül – csupán az emberek világából kivonulva, még az oly vágyott szoros baráti köteléket is nélkülözve nyújthat korlátozott érvényű beteljesedést.

Mégis megoldás?

Vályi Nagy bölcseleti költészetében – minden világnézeti bizonytalanság ellenére – egy olyan életeszmény gondolati rétege is megtalálható, amelynek érvényessége egyetlen pillanatra sem kérdőjeleződik meg, s amelynek legfeljebb alakváltozatait szemlélhetjük. Ez az életeszmény pedig maga a költészet, a költői tevékenység, amely voltaképpen magát az Ódák kötetét is megteremtette.

A poézis részint alkalmas terület a gondok „kiírására”, látásmód, érzékenység, vigasztalás, a boldogság megteremtésének önmagában is lehetséges módszere, eszköze. Imádság is a költészet, amely az erkölcsi tettekhez hozzájárulva kieszközli Isten áldását és végső soron az örök üdvösséget (vö. 23. és 25. óda).

Vályi Nagynál ezzel egyidejűleg mindig jelen van a poézisnak egy, az előbbiektől eltérő irányú és távlatú értelme is. Számára a költészet olyan közhasznú tevékenység is, amelynek áldozatát minden csalódás, kiábrándulás dacára érdemes vállalni. Szüntelen, fáradhatatlan munkálkodásához az erőt jelentős részben az adta, hogy meg volt győződve róla: ha a jelenkor nem is, az utódok hálával fognak gondolni rá; az utókor előtt, amíg világ lesz a világ, fennmarad neve, s ő élni fog általa.

{36}

2. fejezet - Megjegyzések a szöveg kiadásához

A szöveg kiadásának általános kérdései

Mivel kézirat nem maradt ránk, szövegkiadásunk Vályi Nagy Ferenc 1807-ben, Kassán kiadott Ódák Horátz’ mértékeinn című kötetének szövegét veszi alapul. A teljes szöveget közöljük, azaz nemcsak a verseket, hanem a szerző saját mellékleteit is. A szövegközléshez bevezetést, bibliográfiát és magyarázó jegyzeteket illesztettünk. A bibliográfia idegen nyelvű címeinek helyességét W. Salgó Ágnes, Wolf Magda és Kulcsár Péter ellenőrizte. A magyarázó jegyzetekben található versfordítások, ahol nem műfordításokat használtunk, Kulcsár Péter prózai fordításai segítségével készültek. Köszönet illeti mindegyiküket szíves segítségükért! A továbbiakban a szöveg gondozásának elveit és gyakorlatát foglaljuk össze.

A szöveg gondozásának helyesírási kérdései

A helyesírás általános problémái

Mivel Vályi Nagy kötetének megjelenése még nem az egységes, hanem a kialakulóban levő irodalmi és köznyelvi norma időszakára esik, ha helyesírásról beszélünk, a szerzőnek a kötetben érvényesülő saját helyesírására gondolunk. „Hibákat” is ehhez képest tudunk megállapítani. Szerzőnk helyesírási gyakorlata nagyfokú, ha nem is teljes körű következetességet és tudatosságot mutat. Ez a tény és az, hogy hibajavítójában maga a szerző is javít hibákat, sőt fel is szólít a hibák javítására, nemcsak lehetőséget teremt a szöveg korrekciójára, hanem egyenesen kötelezővé is teszi azt. De a hibák javítására szólít fel az a tény is, hogy a nem a szerző hibájából keletkezett helyesírási hibák a versek szövegének szinte 100%-os pontosságú metrizáltságában számos romlást idéznek elő. (A nem helyesírási jellegű [sajtó]hibák, illetve a szerző mértékvétései elenyésző számúak.)

A helyesírási hibák megállapításához és javításához el kellett végeznünk a szerző helyesírásának rekonstrukcióját. Ez magából a szövegből történt, hiszen Vályi Nagy helyesírási tárgyú megnyilatkozásai későbbi, részben megváltozott felfogást képviselnek.

A szerzői helyesírás rekonstrukciója mindenekelőtt a szóalakok megvizsgálásán és értékelésén alapult. Miután a szóalak-előfordulások összességét feldolgozni technikailag nem látszott lehetségesnek, a problémagyanúsakkal kezdtük, {37} amelyek azután analógiásan vonták körükbe a többit is, reményünk szerint a felvethető helyesírási kérdések teljes tartományából. A kigyűjtött szóalak-előfordulásokat először tő- és toldalékmorféma-problémák szerint csoportosítottuk. Egy szóalak-előfordulás természetesen több problémacsoportba is bekerülhetett. Ezután az egyes problémacsoportok anyagát – legalábbis ahol elegendő számú példa gyűlt össze – statisztikailag értékeltük. Ahol valamely helyesírási megoldás túlnyomó többséget alkotott, az illető megoldást szabályosnak fogtuk fel, és a tőle eltérőt mint „hibásat” minden előfordulásában javítottuk. Ahol pedig a helyesírási megoldások erősen megoszlottak, értelemszerűen „hibát” sem lehetett megállapítani, úgyhogy az alapszöveg gyakorlatát érintetlenül hagytuk.

A szóalakok helyesírási korrekciójára alkalmazott módszerünket közvetve az is igazolta, hogy javításaink a versek szövegében sehol sem idéztek elő metrikai hibát, míg – a szerzői hibajavításokkal együtt – számos esetben korrigáltak ilyet.

Szerzőnk helyesírási kérdésekkel foglalkozó későbbi levelei tükrében feltételezhető, hogy helyesírási megoldásait időnként olyan – általa is inkább csak sejtett – szabályszerűségek meglátása indította, melyek felismerésére sem mai helyesírási tudatunk készültsége, sem alkalmazott statisztikai módszerünk nem elégséges.

A helyesírás tételes problémái

A hangjelölés

A szerző az ő és ű hangot speciális alakban jelöli. Kiadásunkban ennek a sajátosságnak a visszaadásától eltekintettünk.

Az alapszövegben az s hang jelölésére ingadozóan kétféle betűforma szolgált. Ezt az ingadozást megszüntettük.

A c hangot hol tz, hol cz betűkapcsolat jelöli, mindkét megoldást megőriztük. A hosszú c hangot ttz, a cs-t ts, a hosszú cs-t tts adja vissza. A hosszú sz hol szsz, hol ssz – ezt az ingadozást is megtartottuk.

A szerző helyesírásában határozottan érvényesül a szóelemző írásmód, de nem fogtuk fel hibának – mint markáns másságot – a kiejtés szerinti írásmódot az egyébként etimologikus megoldást követelő esetekben (pl.: kinyomozhattyuk, annya stb.).

Néhol megoszlik a j és az ly használata (pl.: mejj – melly) ezen sem változtattunk.

Itt hívjuk fel a figyelmet egy elválasztás-jelölési problémára is. Egyes hosszú mássalhangzókat szerzőnk a következő módon választ el: l- / ly, n- / ny (pl.: mel-/lyik, némel- / lyek). Más, a mai helyesírástól eltérő elválasztási gyakorlatra nincs példa a szövegben.

Hang(ok) szabályos kihagyását jelöli az aposztróf. Az aposztróffal való ellátás az alapszövegben szinte teljes körű, ezért az eltérő megoldásokat (vagyis megoldatlanságokat) – egyes speciális esetektől eltekintve – javítottuk. Az aposztróf használatának leggyakoribb esetei a következők: birtokos jelző ragjának elhagyása (pl.: halál’); birtokos személyragos főnevek tárgyragjának elhagyása (pl.: színed’); birtokos személyrag hangelemének kiejtése (pl.: szárnyas’ink); igealak-végződések {38} elhagyása (pl.: lész’); határozott névelő rövid alakja (a’); mutató névmás rövid alakja (e’, a’, eme’, ama, illy’, oily’); módosítószó rövid alakja (se’); zs hangból alakult s lejegyzése (’s).

A szótári szók

A szótári szók helyesírását természetesen származékalakokon lehetett vizsgálni. Több száz szótári szó előfordulásait értékeltük és javítottuk a statisztikai módszerrel.

A toldalékok

A toldalékok alakja

A toldalékok alakja a következő esetekben statisztikailag a következőképpen helyes: az -ít igeképző magánhangzója í (pl.: édesít); az -ul, -ül igeképző magánhangzója ú, ű (pl.: melegűl, sárgúl); a -ván, -vén határozóiigenév-képző véghangzója n (pl.: tekintvén): az -ú, -ű melléknévképző hangzója mindig hosszú (pl.: fejű); a T/1 kijelentő módú, jelen idejű, alanyi ragozású igealak toldalékában ú, ű van (pl.: olvasúnk, élhetűnk); a T/1 kijelentő módú, jelen idejű, 3. személyű határozott tárgyra utaló igealak toldalékában u és ü foglal helyet (pl.: hagyjuk, köthetjük); a T/1 felszólító módú, jelen idejű, alanyi ragozású igealak toldalékában ú, ű a helyes (pl.: gondolkozzúnk, lehessűnk); a T/1 felszólító módú, jelen idejű, tárgyas ragozású igealakok toldalékában u, ü a szabályos (pl.: hagyjuk, vessük); a T/1 főnévi igenévi személyrag magánhangzója mindig ú, ű (pl.: törekednűnk, írnúnk); a T/1 egy birtokra utaló birtokos személyragban ú és ű van (pl.: nyelvűnk, szeműnk); az -ul, -ül mód- vagy állapothatározórag magánhangzója ú, ű (pl.: bolondúl, véghetetlenűl, polgárúl, törvényűl); az -n mód- vagy állapothatározó-rag mindig nn (pl.: komorann, világosann); a -ban, -ben helyhatározórag véghangzója nn (pl.: poézisbann); az -n, -on, -en, -ön helyhatározórag mássalhangzója nn (pl.: tavaszánn, kövekenn). Az ezektől eltérő alakokat javítottuk.

A toldalékalak helyessége az erőteljes statisztikai megoszlás miatt eldönthetetlen, és ezért javítani sem lehetett, amikor a befejezett melléknévi igenév képzője és a múlt idő jele mássalhangzót követően hol t-vel, hol tt-vel van jelölve.

A toldalékok kapcsolódása

Szavak t véghangzója és a -ság, -ség főnévképző s hangzója ccs-vé (tts) olvad össze (pl.: setéttség, segíttségért). Ha a szótő két mássalhangzóra végződik, a hozzá járuló -val, -vel eszközhatározó-rag v-je a szótő utolsó mássalhangzójához hasonul, s az így létrejövő hosszú mássalhangzó lerövidül (pl.: hóld + val = hól-dal, test + vel = testel). Az ettől eltérő alakokat javítottuk. Némely s véghangzós {39} szavak véghangzójában az -n mód- vagy állapothatározó-raggal való ellátás megnyúlást eredményez, másutt nem. Számunkra ez egyszerű statisztikai ingadozás, ekként is kezeltük, de tudjuk Vályi Nagy leveleiből, hogy ezekben az esetekben ő szabályszerűséget keresve alkalmazott olyan megoldást, amilyent éppen választott. A birtokos személyragos szavak toldalékolásának érdekes, itt nem részletezhető megoldásait megoszlásukban megtartottuk. Egyes esetekben kijelentő módú igék véghangzója megnyúlik és felszólító módú alakokra emlékeztető alakot ölt (pl.: kiáltoz = kiáltozz, fedez = fedezz). Ezeket az alakokat részben maga a szerző javította lerövidítéssel, a maradékkal mi is ezt tettük. Máskor felszólító módú alakok végződése rövidül le. Ezeket a lerövidüléseket megtartottuk. A felszólító mód jele az -ít képzős igékhez kapcsolódva ccs-t (tts) hoz létre (pl.: görbíttse, melegíttsed). Ezt szabályosnak fogadtuk el. Az l végű igék egy statisztikailag értékelhető csoportjában erőteljes megoszlást őriztünk meg az l és a ll végződések között.

A kiskötőjel használata

A közvetlenül az ige előtt álló igekötőt az igével szabályosan egybe kell írni. Ha közvetlenül mögötte áll, helyesen kötőjellel kapcsoljuk hozzá. A javításokat ennek megfelelően végeztük el. Ingadozó a helyesírás – és ezt megőriztük –, amikor az igekötő az igétől távolabb áll. Kötőjeles és anélküli megoldások egyaránt gyakoriak. (Pl.: el-nem hihetem, megnem bájolod, lefogsz húllni, kifog olvadni, kinem fogom zengeni, bé nem öntöd, meg-kell-é hagyni, száraztani mint kezdte-le, görgenek erre-le, küldte hozzánk-el, porlod-é-el, visz útja-fel, veszíttsem-é el, írhatta azt ki.)

Egyes igekötőket a fentiektől eltérően az igétől különválasztva fogadtunk el helyesnek, mert a szövegben jól elkülöníthető csoportot alkotnak ezzel az írás-móddal. Talán erősebben érződött rajtuk határozószói eredetük szerzőnk számára. (Pl.: széllyel, öszve/összve, tele, által, oda, reá.)

A szövegben másféle kötőjeles kapcsolatok is léteznek, ezeket megtartottuk. Az is kötőszó és az -e, -é kérdőszó is kötőjellel kapcsolódik az előtte álló szóhoz. A hibákat értelemszerűen javítottuk. Néha egyes névutók kapcsolódnak kötőjellel az előttük álló szóhoz (pl.: velek-egybe, századonn-át), nemkülönben a fog segédige és a való melléknévi igenév. Ezeket meghagytuk megoszló előfordulásukban.

A szóösszetételek

A szöveg javítása során a kötőjeles és az egybeírásos megoldásokat nem egyszerűsítettük, hanem meghagytuk megoszlásukban.

{40}

A központozás

A központozást nem igazítottuk a mai helyesíráshoz, csupán ott avatkoztunk be néhány esetben, ahol egyrészt a szöveg grammatikai vagy verstani tagolása nem segít értelmezési zavart elkerülni, illetve, másrészt, ahol két mondategész elkülönítése nem kielégítő, ugyancsak félrevezető módon történik meg.

A verselés szövegjavítási kérdései

A verselés általános kérdései

Szerzőnk időmértékes verskezelése ún. „klasszicizáló”, azaz metrikai mintáját (annak licenciáival) pontosan követő. Ez jogosít fel bennünket arra, hogy egyes sorok hibás voltára a jegyzetekben felhívjuk a figyelmet. Hibás verselésű sor a kötetben rendkívül kevés akad.

A kötet verselésének a szövegjavítást érintő tüzetes problémái

A kötet prozódiája a magyar időmértékes verselés máig érvényes szabályait követi. Helyesírási korrekcióink számos metrikai „hibát” kiküszöböltek.

A szövegjavítás speciális problémáját jelentette az Első tóldalék versképletlejegyzései némelyikének sajtóhiba miatti hiányos volta. E lejegyzéseket a szerzői verselési gyakorlat, a többi versképlet analóg helyei és verstantörténész szaktanácsa alapján egészítettük ki. Ezúton szeretnénk megköszönni Kecskés András segítségét.

Egyes formai módosítások

Az alapszöveg következetlen nagykezdőbetű-használatát szövegkiadásunk visszatükrözi. Megőriztük a csupa nagybetűs és dőlt betűs írásképet is. Alakilag egyértelművé tettük az elválasztójel/kiskötőjel és a gondolatjel/nagykötőjel különbségét. Megőriztük a versszakok sorelhelyezési mintáját, ám megszüntettük egyes soroknak új sorba való, helyhiány miatti átlépését. Végül mellőztük a következő oldal kezdésére vonatkozó lapalji nyomdai szövegjelzéseket, noha a szerzői hibajavító és az azt korrigáló szövegkritikai jegyzetek is hivatkoznak rájuk.

Megjegyzés

A latin nyelvű szövegrészek – versidézetek – helyességét mérvadó kiadásokból ellenőriztük, a lehetséges szövegváltozatokat megőriztük.

{41}

3. fejezet - Bibliográfia

1. Nyomtatásban megjelent munkák

Szó-nélkűl-való panaszok, mellyeket edgy zárban lévő madárnak nyögései után világosságra hozott, edgy állatokat szerető verselő, „Magyar Musa”, 1787, 392–395.

E’ fél-versetskét: Non procul a proprio stipite poma cadunt, meg-fejtő, is a’ magyarázat mellett tanító Músa, „Magyar Musa”, 1787, 631–637.

Horátzius’ Első ódája, „Magyar Musa”, 1787, 637–638.

A’ Virtus’ panaszsza, „Magyar Musa”, 1787, 768–773.

Bőlts gondolkozású ember, „Magyar Musa”, 1788, 21–22.

Alagya, mellybe edgy jeles madárénak fogságból való ki-szabadulását ’s örömét adja elöl, „Magyar Musa”, 1788, 24–24.

Sunt homines, qui rationem bona consilio a diis immortalibus datum, in fraudem, malitiamque convertunt. Cic. III. de Nat. Deor., „Magyar Musa”, 1788, 99–104.

Josef napi öröm melyben felséges II-dik Josefhez-való szives indúlatjai között egészszen bé-merűlt: Nagy Ferentz. Miskóltzon 1788-dik eszt. 19-dik mártziusban, „Magyar Musa”, 1788, 121–124.

Pirám’ ifjú és Thisbe szűznek ritka hűségből történt példás halálok: Ovidiusból forditódott, „Magyar Musa”, 1788, 209–219.

Hunyadi László történetei, úgymint élete és halála; mellyeket mind a’ tzíliai gróf Ulriknak írígységével, és le-vágattatásával; mind VI. [!] László királynak közbe-folyó tselekedeteivel és halálával eggyütt, a’ hiteles irókból ki-szedegettvén, magyar versekkel le-írt, és világ eleibe botsátott Nagy Ferentz, ez időben a’ Miskóltzi Ref. Gimnáziomnak al-igazgatója, Pozsony–Komárom, 1793.

Apológusok, is más elegyes versek; mellyeket rész-szerént az erkőltsöknek hasznos formálására, és az elmének gyönyörködtetésére; rész-szerént különös alkalmatosságokra, a’ nemes érzésű szíveknek ajándékban szerzett Nagy Ferentz, a’ Miskóltzi Reform. Gimnáziumnak ez időben al-igazgatója, in: Hunyadi László történetei, 129–198.

A’ pártos Jérusálem. IX. énekekbenn. Le-írta Nagy Ferentz, ez időbenn hum. professor a’ S. Pataki Ref. Collegiumbann, Pozsony–Pest, 1799.

Mennyei-polgár, vagy: halotti-tanítás ez igazságról: az ember nem e’ Főldnek, hanem a’ Mennynek igaz polgárja. Mellyet néhai t. t. Szent-Györgyi István úrnak, míg élt, a’ Sáros-Pataki Ref. Kollégiomban, a’ filozófia’, és görög-nyelv’ széles tudományú, előmeneteles, és nagy kedvességű professorának meg-hóltt teste felett K. U. szűletése után 1799-dik esztendőben octóbernek 3-dik napján mondott Nagy Ferentz, a’ nevezett Sáros-Pataki Ref. Kollégiomban a’ tisztességes tudományok’ professora, Kassa, 1800.

Szent gyülekezet’ könyörgései hat penitentziális hetekenn. Készítette Nagy Ferentz prédikátor; most sáros-pataki prófessor, 1–2, Kassa, 1805.

Ódák Horátz’mértékeinn. Írta Nagy Ferentz, sáros pataki h. professor, ’s a’ Jénai Mineralógika Társaságnak betsűletbéli tagja, Kassa, 1807.

Horátz’ mértékei, in: Ódák Horátz’ mértékeinn, 245–254.

A’ régi poézisról, ’s azzal való élésről, in: Ódák Horátz’ mértékeinn, 255–275.

{42} Halotti orátzió, az embernek méltóságáról. Mellyet néhai tisztel. túdós Nitsch Dániel úrnak, a’ S. Pataki Koll. extraord. prof. hóltt teste felett május’ havának 30-dikán, 1808. mondott Vályi Nagy Ferentz, a’ nevezett Kollégiomban a’ szelíd tudományok’ profess., Sárospatak, 1809.

Homér’ Batrachomyomachiája. Magyar hexameterekbenn, Sárospatak, 1809.

A választott Zófia Vay Ábrahámnak. Nagy Ferencz által. November’ 15-dikénn, MDCCCX, Sárospatak, 1810.

Bion’ és Moschus’ idylliumai. Görögből magyarra fordítva hexameterekbenn, Sárospatak, 1811.

Bion’ élete és munkáji, in: Bion’ és Moschus’ idylliumai, 33–38.

Moschus’ élete és munkáji, in: Bion’ és Moschus’ idylliumai, 99–101.

[Elegidion in obitum Adolphi Zennowitz, Eperjesiensis], Sárospatak, 1811. [Lappang.]

Μνημοσύνη του˜ σοφωτατου˜ άνδρο`ς’ Ιωάννου’ Αποστολοβιτς διδασκάλου τη˜ς ‘Ελληνικη˜ς γλώσσης έν Μισκόλτς Sárospatak, 1811.

Óda méltóságos Kenderesi Mihály úrhoz, azon nemes érzésnek, mellyel a’ Horátz’ mértékeinn írtt magyar ódák aránt viseltetett, megtisztelésére, Sárospatak, 1811.

Apostolovits János életének leírása, „Hazai és Külföldi Tudósítások”, 1812, 2, 15–16.

[Apostolovits János életének leírása németül. Ford. Kazinczy Ferenc], „Annalen der Literatur und Kunst”, 1812, 422–424.

Kazinczy Berzsenyihez Miklára, Somogyban. Eggy értekezéssel a’ magyar verselésnek némelly tárgyairól, in: Kazinczy Ferenc levelezése, 9, 417–420.

Az Istennek kedves keresztyén előadva halotti tanításbann; mellyet néhai tekintetes nemzetes és vitézlett szemerei Szemere László úrnak, míg élt, több tek. vármegyék’ nagy érdemű fő-táblabírájának meghóltt teste felett, a’ lasztóczi ref. templombann decemb. 20-dikánn, 1812. eszt. mondott Vályi Nagy Ferencz, a S. Pataki Ref. Collegiumbann a’ tisztességes tudományok’ rendes tanítója, Sárospatak, 1813.

[175., 195., 210. és 211. ének], in: Közönséges isteni tiszteletre rendeltetett énekeskönyv, melly Szent Dávid ’sóltárinn kivűl magábann foglal némely kiválogatott, és a’ helvétziai vallástételt követő négy superintendentzia által jóvá hagyódott énekeket, egynehány buzgó imádságokkal egygyütt, Debrecen, 1815.

Kántáte azon hálaadó innepre, mellyet fő tisztelendő és nagy kegyességű őri Fülep Gábor úr, Sz. I. M. D. a’ Tiszánn innen lévő ref. ekklézsiák’ superintendense, és eggyházi fő curatora... tartott, midőnn a papi hivatalra lett felszenteltetésének ötven esztendejét bétőltötte... Írta Vályi Nagy Ferencz, a S. Pataki Ref. Colleg. professor, Sárospatak, 1816.

A’ könyörgés’ ereje előadva halotti tanításbann: mellyel ama’ néhai drága emlékezetű asszonyságnak, tekíntetes és nemzetes görgei Görgey Mária asszonynak, míg élt néhai nagy kegyességű úrnak, tekíntetes, nemzetes és vitézlett boronkai Boronkay István úr’ nemes lelkű házastársának, végső tiszteletet tett Hotykánn, januar. 4-dikénn 1816-dikbann Vályi Nagy Ferencz, professor a’ S. Pataki Ref. Collégiumban, Sárospatak, 1816.

Öröm-ének, mellyel felséges Ferdinánd Károlyt, Magyar és Cseh Ország’ ’s a’ t. örökös királyi ’s Ausztriának az Este fejedelmi házból fő-herczegét... a’ s. pataki múzsák’ nevébenn September’ 12-dik napjánn, 1817. esztendőbenn megtisztelte Nagy Ferencz professzor, Sárospatak, 1817.

Óda, mellyet felséges János Józsefhez, Magyar és Cseh Ország’ ’s a’ t. örökös királyi ’s Ausztriának fő herczegéhez... midőn t. Tokajt meglátogatni kegyelmesen méltóztatott vólna, ’s onnan S. Patakra várattatott; az itt lévő ref. collégiombeli múzsák’ nevében, május’ 29-dik napj. 1819. eszt. írt Nagy Ferencz h. professzor, Sárospatak, 1819.

Francisci Nagy, dum viveret in ill. Collegio Ref. S. Patak exegeseos sacrae professoris p. o. Carmina Latina, Sárospatak, 1820.

Polyhymnia, II. könyvekben. Írta Vályi-Nagy Ferencz, a’ Sáros-Pataki Collegiumban exegetica theologiát, ecclesiai történeteket és görög literatúrát tanító professor. [Közread.] K[azinczy] F[erenc], Sárospatak, 1820.

{43} Homér’ Íliásza. Fordította Vályi-Nagy Ferencz, Sáros-Patakon exegetica theologiát, egyházi történeteket, görög literatúrát tanító professor, 1–2, [Közread.] Kazinczy Ferenc, Sárospatak, 1821.

Sírhalmi emlék. Hubónn. Göm: Várm. 1798-ra és 1793-ra, H. n., é. n.

Emlékezet-kő. Tekínt: nemzetes és vitézlett krasznik-vajdai Szent-Imrey ’Sigmond úr’ sír-halmánn. Meghólt Krasznik-Vajdánn, április’ 3-dik napjánn. 1811-benn, H. n., é. n.

2. Kéziratban maradt munkák

Oda ad Zemplinienses proceres, nobilesque inclytissimos, quum pro augustissimi imperatoris & regis Francisci IIdi majestate, Austriaci Imperii haereditarii diademate aucta, Deo grates publice persolverent Sátor-allya Újjhelyini diebus 30a Sept. & sequentibus 1a & 2a Octobris. Cecinit Franciscus Nagy hum. professor Sáros N. Patakiensis. 1804, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár (a továbbiakban OSZK Kt.) Quart. Lat. 1574.

Melpomené keserve néhai tekíntetes és nemzetes Kovácsics B. Johanna született Hajóssy, ritka minéműségekkel bírtt asszonyság halálánn annak kimetszett képe alatt szerelmeseivel eggyetembenn. Írta Nagy Ferencz sáros nagy pataki hum. professzor 1806dikbann, in: Martini Georgii Kovachich Senquiciensis manuscriptorum volumen LX... complectens memoriam posthumam spectabilis et ornatissimae mulieris Joanna Bapt. Kovachich natae Hajóssy vatum coaevorum, potissimum Hungarorum polyglottis poematibus celebratam, quorum autographa cum nonnullis epistolis hoc tomo collecta habentur, seriem autem sequentes paginae exhibent, 175, 181–182, OSZK Kt. Fol. Lat. 112.

Melpomené keserve, in: A’ szép és jó nőnek tekintetes Kovachich Joanna aszszonynak gyászos emlékezetei, 89–90, OSZK Kt. Fol. Hung. 152.

’Επιγραμμα είς το`ν τω˜ Σαλλουστίω¸ Ούγγαρικω˜ς μεταπεφραζομένω¸ προ`λογον γραψάντα, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár (a továbbiakban MTAK Kt.) M. Irod. Levelezés, 4-r, 28.

Kazinczy Berzsenyihez Miklára, Somogyban. Eggy értekezéssel a’ magyar verselésnek némelly tárgyairól, MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 28.

Iliász, Hetedik ének, MTAK Kt. RUI 4-r, 13, XI.

[Beszéd, a’ tanítói hivatal’ nehéz volta felől, mellyet Miskolczon bútsút vévén subrectori hívatalától, 1793-ban tartott.] [Lappang.]

[Deák és görög verseinek gyűjteménye.] [Lappang.]

[Jegyzések a’ magyar nyelv’ természetéről.] [Lappang.]

[Magyar poetica.] [Lappang.]

[Prédikátziók.] [Lappang.]

[Snell Empirische Psychologie-je latinul.] [Lappang.]

Testhalmi maradványok, [Sajtó alá rend.] ifj. Vályi Nagy Ferenc, [Ifj. Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz 1821. november 4-én írt levelének mellékletei], OSZK Kt. Levelestár.

[Wesselényi Miklós-gyászvers.] [Lappang.]

3. Nyomtatott források

[Vályi Nagy Ferenc] Nagy Ferencz, Tudománybéli jelentés, „Hazai Tudósítások”, 1807, 1. félév, 243.

[Kultsár István], Tudományos dolgok, „Hazai Tudósítások”, 1807, 2. félév, 129.

[Vályi Nagy Ferencz] (N. F.), Mentő írás, „Hazai Tudósítások”, 1807, 2. félév, 339–340.

[Kazinczy Ferenc], Ódák, Horátz’ mértékeinn. Irta Nagy Ferentz. (Oden, in den Versmaassen von Horaz. Von Franz Nagy, Professor der Humaniorum zu Sáros-Patak, und {44} Mitglied der Gesellschaft für die gesammte Mineralogie zu Jena.) Kaschau, bey Ellinger. (1807.) 8. 275 S., „Neue Annalen der Literatur des Oesterreichischen Kaiserthumes”, 1808, ápr., 189.

[Kazinczy Ferenc], Halotti orátió, az embernek méltóságáról. Mellyet néhai tisztel. túdós, Nitsch Daniel úrnak, a’ S. Pataki koll. extra ord. prof. hóltt teste felett május’ havának 30 dikán 1809 mondott Vályi Nagy Ferentz (Ferenc), a’ nevezett Kollégiomban a’ szelíd tudományok profess. S. Patakon, Szentes Jó’sef’ és Haykul Antal’ betűivel. (Leichenrede über die Würde der Menschen. Welche über dem Leichnam des weiland wohlerwürdigen gelehrten Herrn Daniel Nitsch, ausserordentlichen Professors des Collegiums zu Sáros-Patak am 30. May 1809 gesprochen hat Franz Nagy aus Vály, Professor der Humanitätswissenschaften am erwähnten Collegium Sáros-Patak, mit Schriften des Joseph Szentes und Anton v. Haykul.) 1809. 8. 74 S., „Annalen der Literatur und Kunst in dem Oesterreichischen Kaiserthume”, 1809, aug., 52–54.

Homér’ Batrachomiomachiája. Magyar hexameterekben. S. Patakon. Szentes Jósef betűivel. 1809, „Hazai és Külföldi Tudósítások”, 1810, 5, 43.

[Kazinczy Ferenc], Sáros-Patakon: Bion’ és Moschus Idylliumai görögből magyarra fordítva. Hexameterekbenn. 1811. Bion’s und Moschus Idyllen. Aus dem Griechischen in’s Ungarische übersetzt. In Hexametern. Sáros-Patak, durch Andreas Nádaskay. 1811. 8. 112 S., „Annalen der Literatur und Kunst”, 1812, febr., 189–194.

Kazinczy Ferenc, Sylvester, in: Kazinczy Ferenc összes költeményei, 1–2, közread. Abafi Lajos, Bp., 1879, 1, 104–105.

[Jankovich Miklós], W. Jankowich Miklósnak bé-vezetése a’ classicus szerzők’ esméretébe, in: Cajus Sallustius Crispus Szent-Györgyi Gellérd’ magyarázásával, 1–2, Buda, 1811–1812, 1, 1–168, 2, VII–CXX.

Kenderesi Mihály, Nagy érdemü s. pataki professzor Nagy Ferentzhez válaszsza Kenderesi Mihálynak a’ Kozón és Lysimach aranyokról, Kolozsvár, 1812.

[Somogyi Gedeon (összeáll.)], Mondolat. Sok bővitményekkel, és eggy kiegészitett ujj-szótárral eggyütt, [Veszprém] Dicshalom, 1813.

Kölcsey Ferenc, Homér Iliása. Töredék, in: Kölcsey Ferencz minden munkái, 1–10, Bp., 1886–1887, 1, 202–224.

Kazinczy Ferenc, A Nyírliget. Vályi-Nagyhoz, in: Kazinczy Ferenc összes költeményei, 1–2, közread. Abafi Lajos, Bp., 1879, 1, 20–25.

Kazinczy Ferenc, A’ magyar nyelv’ szép elsősége, kevés szóval sokat mondhatni; – felvilágosítva eggy napkeleti gnóma által, „Tudományos Gyűjtemény”, 1818, 2, 131–132.

[Ungvárnémeti] Tóth László, A’ költőnek remekpéldáiról, különösen Pindarról, ’s Pindarnak versmértékeiről, „Tudományos Gyűjtemény”, 1818, 6, 54–89.

Ungvárnémeti Tóth László, Τα έμα ποιήματαV. Nagyhoz, in: Ungvárnémeti Tóth László görög versei. Magyar tolmácsolattal, Pest, 1818, 58–59.

[Kézy Mózes], Oratio funebris in obitum viri celeberrimi Francisci Nagy, dum, viveret in i. Collegio H. C. addict. S. Patakiensi exegeos sacrae et historiae ecclesiasticae professoris p. o. publice dicta in Auditorio maximo die 30. Jan. 1820. a Mose Kézy, eiusdem collegii physices et chemiae professore p. o., Sárospatak, 1820.

[Kazinczy Ferenc], [Jelentés Vályi Nagy Ferenc haláláról], „Magyar Kurír”, 1820, 103–204.

[Kazinczy Ferenc], [Jelentés Vályi Nagy Ferenc haláláról], „Tudományos Gyűjtemény”, 1820, 2, 120–122.

K[azinczy] F[erenc], Vályi Nagy Ferencz’ élete, in: Polyhymnia, V–XVI.

[Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc Szemere Pálhoz 1823-ban írt levelei], [Közread. Szemere Pál], „Élet és Literatúra”, 1826, 4, 265–275.

{45} Kölcsey Ferenc, A’ Homér’ Iliászának I ső éneke, [Közread. és az utószót írta] Kazinczy Ferenc, „Felső Magyar Országi Minerva”, 1826, 865–881.

Szemere Pál, [Kölcsey Ferenc apológiája], „Tudományos Gyűjtemény”, 1826, 10, 115–122.

Kölcsey [Ferenc], (Végszó], „Tudományos Gyűjtemény”, 1826, 10, 122–124.

Kazinczy Ferenc levelezése, 1–23, közread. Váczy János et al., Bp., 1890–1960.

Kazinczy Ferenc, Pályám emlékezete, közread. Abafi Lajos, Bp., 1879, 206–208.

4. Kéziratos források

Az egyházkerületi gyűlés jegyzőkönyve Vályi Nagy Ferenc sárospataki humaniorum professorrá választásáról. 1798. szept. 16., Sárospataki Református Kollégium, Levéltár (a továbbiakban SRK Lt.) A./XXX./10,079./311.

Labores rhetorici quos ope Dei sub clarissimo professore Francisco Nagy seruit [?] Johannes Szabó. In illustri Collegio Reformatorum S. Patakiensi a. r. s. MDCCCIII, Sárospataki Református Kollégium, Kézirattár (a továbbiakban SRK Kt.) 754.

Vályi Nagy Ferenc Csokonai Vitéz Mihályhoz, Sárospatak, 1804. jan. 21., MTAK Kt. K 4/24.

Vályi Nagy Ferenc Csokonai Vitéz Mihályhoz, Sárospatak, 1804. márc. 24., MTAK Kt. K 4/25.

Vályi Nagy Ferenc Csokonai Vitéz Mihályhoz, Sárospatak, 1804. jan. 21., [Másolat], SRK Kt. 1791.

Vályi Nagy Ferenc Csokonai Vitéz Mihályhoz, Sárospatak, 1804. márc. 24., [Másolat], SRK Kt. 1790.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerületi gyűléshez, Sárospatak, 1804. júl. 17., SRK Lt. A./XXX./11,658./173.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerülethez, Sárospatak, 1805. júl. 16., SRK Lt. A./XXXI./12,019./182.

Vályi Nagy Ferenc Kovachich Márton Györgyhöz, Sárospatak, 1806. szept. 12., OSZK Kt. Fol. Lat. 112.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerületi algondnokhoz, Sárospatak, 1807. júl. 14., SRK Lt. A./XXXIII./12,617./147.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerületi gyűléshez, Sárospatak, 1807. aug. 8., SRK Lt. A./XXXIII./12,664./194.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerületi főgondnokhoz, Sárospatak, 1809. szept. 23., SRK Lt. A./XXXIV./13,326./283.

Vályi Nagy Ferenc bizonyítványa Nagy Gábor poéta részére, Sárospatak, 1810. júl. 18., SRK Lt. A./XXXV./13,557./203.

Vályi Nagy Ferenc és mások az egyházkerülethez, Sárospatak, 1810. júl. 20., SRK Lt. A./XXXV./13,563./209.

Vályi Nagy Ferenc Virág Benedekhez, Sárospatak, 1811. máj. 24., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferenc és mások az egyházkerülethez, Sárospatak, 1811. júl. 19., SRK Lt. A./XXXV./13,882./213.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerülethez, Sárospatak, 1811. szept. 25., SRK Lt. A./XXXV./13,905./236.

Vályi Nagy Ferenc Jankovich Miklóshoz, Sárospatak, 1811. dec. 15., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferenc Jankovich Miklóshoz, Sárospatak, 1812. márc. 20., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferenc (összegyűjt.), Tábori dalok, MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 28.

Vályi Nagy Ferenc Jankovich Miklóshoz, Sárospatak, 1813. ápr. 7., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferenc, Notitia obolorum in agro S. Patakiensi inventorum, 1814, OSZK Kt. Quart. Lat. 1674.

Vályi Nagy Ferenc és mások az egyházkerülethez, Sárospatak, 1815. okt. 5., SRK Lt. A./XXXIX./15,746–15,747./399–400.

{46} Vályi Nagy Ferenc Szemere Pálhoz, Sárospatak, 1815. dec. 23., [Másolat], MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 122.

Vályi Nagy Ferenc az egyházkerületi főgondnokhoz, Sárospatak, 1817. máj. 5., SRK Lt. A./XL./16,340./120.

Vályi Nagy Ferenc, Collectio numismatica, in qua aliquot Graeci, plures Romanorum tam Augustorum, quam Augustarum numi, partim argentei, partim aenei continentur, collegit Franciscus Nagy in ill. Ref. Collegio hum. professor Sáros-Patakini ab anno 1800–1817 & sequ., SRK Kt. 409.

Vályi Nagy Ferenc, Observationes archeologicae ex variis auctoribus collectae per Franciscum Nagy. Sáros Patakini. 1817. & sequ., SRK Kt. 753.

Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Sárospatak, 1818. máj. 2., OSZK Kt. Levelestár.

Az egyházkerületi gyűlés levele a többi egyházkerülethez, Sárospatak, 1819. máj. 6., SRK Lt. B./XLII./17,244./126.

Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Sárospatak, 1819. máj. 21., OSZK Kt. Levelestár.

Az egyházkerület Vályi Nagy Ferenchez, ?, 1819. jún. 29., SRK Lt. B./XLII./17,295./177.-b.

Vályi Nagy Ferenc, Collectio numorum Hungariae et Princip. Transylvaniae. Accedunt exotici aliquot –n per Franc. Nagy ab anno 1811.–1820. jan. 15. Sáros Patakini, SRK Kt. 410.

Kövy Sándor az egyházkerületi főgondnokhoz, Sárospatak, 1820. jan. 18., SRK Lt. B./XLII./17,484./5.

Vályi Nagy Ferencné Horvát Istvánhoz, Sárospatak, 1820. dec. 16., OSZK Kt. Levelestár.

Somosy János, Búcsúztató beszéd, melly tartatott T. T. Nagy Ferencz úr, S. Patakon ekklézsiai históriát és Sz. Írás magyarázatot tanított professor felett T. T. Somosy János Theologiae professor által, SRK Kt. 493.

Somosy János, Néhai boldog emlékezetű Tek. Vályi Nagy Ferentz professor úr felett tartatott oratiója az tanítói hivatal fontosságáról tek. Somossy János theologus professor által, Sárospatak, 1820, SRK Kt. 3972.

Szombathi János feljegyzése Vályi Nagy Ferenc haláláról, in: Diarium rerum & connotatarum Tigurinum Helvetia... per Joannem Szombati, 579, SRK Kt. 44/579.

Vályi Nagy Ferenc 39 darab levele Kazinczy Ferenchez, MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 28.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1820. máj. 2., SRK Lt. B./XLII./17,678./199.

Rozgonyi József az egyházkerülethez, Sárospatak, 1820. júl. 3., SRK Lt. B./XLIII./17,782./303.-a.

Rozgonyi József az egyházkerülethez, Sárospatak, 1821. júl. 5., SRK Lt. B./XLIV./18,302./267.-1.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1821. júl. 6., SRK Lt. B./XLIV./18,373./338.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerületi főgondnokhoz, Sárospatak, 1821. okt. 16., SRK Lt. B./XLIV./18,541./506.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerületi főgondnokhoz, Sárospatak, 1822. jan. 26., SRK Lt. B./XLIV./18,592./17.

Ifj. Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Sárospatak, 1821. nov. 4., OSZK Kt. Levelestár.

Ifj. Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Sárospatak, 1821. dec. 14., OSZK Kt. Levelestár.

Ifj. Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Bécs, 1823. jan. 7., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1823. febr. 6., SRK Lt. B./XLVI./19,242./75.

Ifj. Vályi Nagy Ferenc Horvát Istvánhoz, Bécs, 1823. márc. 6., OSZK Kt. Levelestár.

Vályi Nagy Ferencné József főherceg nádorhoz, Sárospatak, 1823. máj. 21., [Kazinczy Ferenc fogalmazása], MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 28.

Vályi Nagy Ferencné József főherceg nádorhoz, Sárospatak, 1823. máj. 21., [Kazinczy Ferenc fogalmazása, másolat], MTAK Kt. M. Irod. Levelezés, 4-r, 35.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1824. máj. 19., SRK Lt. B./XLVII./20,009./260.

{47} Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1826. júl. 9., SRK Lt. B./XLIX./21,112./312.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, Sárospatak, 1827. júl. 17., SRK Lt. B./L./21,487./239.

Ifj. Vályi Nagy Ferenc bizonylata Kovács Jánosnak, Sárospatak, 1833. febr. 9., SRK Kt. 2932.

Vályi Nagy Ferencné az egyházkerülethez, ?, 1835. ápr. 27., SRK Lt. B./LVIII./25,527./387.

Toldy Ferenc Vályi Nagy Ferenc és mások életére és műveire vonatkozó feljegyzései, MTAK Kt. Történl., 4-r, 24, IV.

Márkus László levele, ?, 1884. jún. 30., SRK Lt. C./CXI./59,861.

Csuja Imre levele Vályi Nagy Ferenc leszármazottairól, Moha, 1929. okt. 11., SRK Kt. 2731.

Nagy Elek, Családi lexikon, Nyíregyháza, 1949, SRK Kt. 8202.

Técsy Béla adatközlése Vályi Nagy Ferencről, Tiszadorogma, 1954. jún. 17., SRK Kt. Analekta 2932.

5. Szakirodalom

Benda Kálmán, A Kollégium története 1703-tál 1849-ig, in: A Sárospataki Református Kollégium története. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára, Bp., 1981, 87–115.

Beöthy Zsolt (szerk.), A magyar irodalom története, 2, Bp., 1896, 86.

Bíró Ferenc, A magyar irodalom és a filozófia viszonya a 18. század végén, „Irodalomtörténet”, 1980, 847–861.

Csetri Lajos, Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korában, Bp., 1990, 168, 243.

Gulyás József, A sárospataki ref. főiskola rövid története, Sárospatak, 1931, 33, 38, 54.

Gulyás Judit, Vályi Nagy Ferenc, a fizikoteológia költője, SRK Kt. 8161.

Horváth János, Kölcsey Ferenc, in: Horváth János, Tanulmányok, Bp., 1956, 166.

Kecskés András, A magyar verselméleti gondolkodás története. A kezdetektől 1898-ig, Bp., 1991, 128, 140–142, 157, 179, 180, 193, 413, 415.

Ködöböcz József, Sárospatak a magyar művelődés történetében, Sárospatak, 1991, 95, 159.

Négyesy László, A mértékes magyar verselés története. A klasszikai és nyugat-európai versformák irodalmunkban, Bp., 1892, 128, 131, 138, 163–164, 202–204, 209, 210, 216.

Orosz László, A magyar verstani eszmélkedés kezdetei, Bp., 1980, 93, 108, 109–111.

Pintér Jenő, A magyar irodalom története Bessenyei György fellépésétől Kazinczy Ferenc haláláig. (1772–1831), 1–2, Bp., 1913, 1. 14, 111, 181, 256, 2. 22, 25, 39, 52, 59, 150, 161, 279, 280.

Pintér Jenő, A magyar irodalom történetének kézikönyve, 1–2, Bp., 1921, 1. 280, 320, 321, 371, 393, 470, 472, 473, 2. 61, 371, 393.

Pintér Jenő magyar irodalomtörténete, 4–5, Bp., 1931–1932, 4. 488, 493, 5. 75, 280, 462, 747.

Sőtér István (főszerk.), A magyar irodalom története, 3, Bp., 1965, 285, 425.

Szombathi János, A’ sáros-pataki reform. kollégiomnak rövid históriája, fő pátrónusainak, kúrátorainak, professorainak és a’ közelebbi időbeli séniorainak lajstromával, Sárospatak, 1827, 52–53, 75.

Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban, Pest, 1864–1865, 205, 210, 271.

Újszászy Kálmán, Történelmi séták a sárospataki református temetőben, 1, [Miskolc, 1994], 3.

Vörös Imre, Természetszemlélet a felvilágosodás kori magyar irodalomban, Bp., 1991, 53, 69, 95, 114.

Weöres Sándor (összeáll.), Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból, Bp., 1977, 415–419, 448, 567, 573, 607.

Windisch Éva, V., Klasszicizmus és szentimentalizmus a XIX. század elején. (Egy gyászversgyűjtemény tanulságai), „Irodalomtörténeti közlemények”, 1967, 381–408.

{48} {49} {50}

ÓDÁK

4. fejezet - [Címlap r] ÓDÁK Horátz’ Mértékeinn.

{51} ÍRTA

NAGY FERENTZ,

Sáros Pataki H. Professor,

’s a’ Jénai Mineralógika Társaságnak

betsűletbéli Tagja.

KASSÁNN,

ELLINGER JÁNOS’ betűivel.

1807.

[A jegyzeteket lásd: 255. l.]

{52}


[Címlap v]
Hoc opus, hoc studium parvi properemus et ampli,
Si Patriæ volumus, si nobis vivere chari.

                                                                                                      Hor.

[A jegyzetet lásd: 255. l.]

{53}

[I] ELŐBESZÉD.

[A jegyzeteket lásd: 255. l.]

Felderűlvén, hálá érette az Egeknek! Nemzetűnkre az a’ bóldog Idő, mellybenn Thémis az Igazság’ Istenasszonya, Ki sok Századokonn keresztűl a’ maga Végzéseit idegen Nyelvenn hirdette-ki, már Pannoni nyelvenn-is, hogy azokat a’ Köznép-is érthesse, és Ítéleteinek Igazságát általláthassa, megszóllalt: azzal eggyütt alkalmatosság adódott nékünk[1], hogy, más Nemzetek’ példája szerént, keskenyebb határok közzé szorítván a’ Deák Nyelvel-való élést, valamint minden Tudományokbann úgy a Poézisbann-is, ezt kívánván tőlűnk a’ Haza’ szeretete, ízlésűnket[2] ’s nyelvűnket[3] tökélletesíttsük. Ezen arany Századra mutató Időszakasznak, mellynek minden igaz Magyar örűlhet, emlékezetére, ’s egyszersmind Nemzetem aránt való tiszte- [II] letemnek megbizonyítására[4], bátorkodom én ezen Római Mértékre vett Ódáimat, mint a Magyar Nyelv’ tökélletesítésére tzélozó igyekezetemnek gyümőltseit, a’ tiszteletre méltó Közönség’ kezébe adni.

Előre tudom, hogy némellyek előtt, kik az úgy neveztetett Kadentziás Versekhez szoktak, ’s a’ hangeggyezetet úgy nézik mint a’ Poézisnak ’s a’ Magyar Verseknek-is természeti és változhatatlan béllyegét, eleinte nem minden tekíntetbenn találok kedvességet: de reménylem, hogy azok, mind a’ Poézis’ mind a’ Magyar Nyelv’ természete felől, másképpen fognak gondolkozni, és tzélomat jóvá hagyják; minekutánna okaimat, mellyekre nézve Ódáimat Római Mértékhez alkalmaztattam, ezen Munkához ragasztott II-dik Tóldalékbann, megolvasni fogják.

Más Nemzetek-is, midőnn[5] a’ magok Poézissát a’ régi Görög és Római Poézishoz[6] és, Jóízléshez-való alkalmaztatással tökélletesíteni [III] akarták, éppenn azt tselekedték, a’ mit én ezen Ódáimbann próbálok. Hogy pedig még-is nagyobb részbenn, ha szinte nem eggyátaljábann-is, a’ Klastromi és Arabs Ízlést a Versek’ külső formájábann megtartották, annak nem az az oka, mintha a Kadentziák a’ Mértékeknél a Poézis’ természetéhez illendőbbek vólnának, hanem ez, hogy nyelvek a’ Szótagok’ mennyiségének bizonytalansága miatt alkalmatlan vólt, következésképpen a’ Kadentziákat, nem a’ jobb ízlésnek elmúlatásából, hanem tsak kéntelenségből tartották-meg.

Másképpen van mireánk nézve a’ dolog. A’ mi Magyar Nyelvűnk, a’ Szótagoknak mennyiségekre nézve, minden Európai most élő Nyelvek felett legalkalmatosabb arra, hogy azoknak a’ Görög és Római Poétáknak mértékeit kövessük, kiknek betsek, mind a’ Versek’ külső formájára, mind az ízlésre nézve, nem elébb, hanem e’ Világgal fog elmúlni. És éppenn ezek’ Írásai’[7] módjának és Mérték- [IV] jeiknek követésébenn, nem gyermeki játékbann, mesterséges Kadentziáknak, mint vígasztal, Víg asztal öszvefűzésekbenn kell keresni {54} a’ Magyar Poézisnak tökélletesedését; mert az olly’[8] eggyforma szótagú ’s hangú Strófák mutatják ugyan valamennyire Nyelvűnknek ’s szavainknak bőségét; de hogy annak tökélletesítésére, mellyre törekednűnk kell, tartozzanak, én ugyan el-nem hihetem: sőt világosann kimondom, hogy az olly’[9] gyermekségek egyenesenn a Jóízlés’[10] akadállyai, a Jó gondolkozásnak, fontos kifejezéseknek helyét foglalják-el, és nem gyönyörűségre, hanem sokszor boszszonkodásra szolgáltatnak alkalmatosságot. – Vólt a’ Poézisnak gyermeki állapotja, mellybenn annak gyengeségeit elnézni lehetett; most már megértt emberi esztendeihez közelget: mi-is azért írjúnk és gondolkozzúnk úgy, mint annak ideje ’s tökélletesedése kívánja.

Illy’[11] tzélra-való tekíntetből[12] írtam én, tsak mint zsengét, ezen Horátz’ Mértékeire vett [V] Ódáimat. Én ugyan első nem vagyok, ki a’ Lantos Verseket Mértékre szedtem; mert már ebbenn engemet, Hazámnak sok túdós Fiai régenn megelőztek: tsak azt tselekedtem, a’ mennyire tudom, elősször, hogy Horátznak minden Mértékeire ezen eggy Könyvbenn példákat írtam, és a’ Lantos Verseknek három nemei szerént, Himnusokra, Filozófiai, és Vitézi dolgokra alkalmaztattam. Mellyik’[13] Óda mellyik Nemre tartozzon, annak megítélését bízom a’ túdós Olvasóra.

Ha lészen valaki, ki a’ Mértékeknek a’ Materiákra-való alkalmaztatásábann, mellyeknek egymással az indúlatoknak változásai szerént megeggyezni kell, az én ízlésemtől külömbözne: gondolja-meg az, hogy ma a Horátz’ Ódáinak mu’sikai Rithmussát, minekutánna azt az Éneklők’ szájából kivette az Idő, egészenn’[14] meg nem határozhatjuk; és ha szinte tudjuk-is, mi hoszszú, mi rövid bennek, nem elég: mivel azokat nem tsak a’ Tactusoknak változható Szakasszai, hanem a’ [VI] hangoknak-is, most felemelése, majd leszállítása által, melly szerént a’ szívbenn más más indúlat származhatik, lehet változtatni. – Mellyre nézve, ítéletem szerént, igen érdemessé tenné magát eggy ahoz értő Componista, vagy Nótaszerző, ha Horátz’ Mértékeinek XIX nemeit, bizonyos Nótákra venné: mert úgy az illy’[15] Lantra-való Versekbenn, ha a’ Materiához az olvasás közbenn gondolattal valamelly Nótát köthetnénk, vagy ha tetszene, hozzá-is énekelhetnénk, még több gyönyörűséget találnánk: egyébbaránt-is mind a’ Görögöknél mind a’ Rómaiaknál az illy’[16] nemű Versek, Lant mellett énekeltettek. Melly megtetszik, a’ többek között, Horátznak ezen szavaiból:

„Verba loquor socianda chordis” Lib. IV. 9.

A’ mi a’ szótagoknak mennyiségeket, (quantitates Syllabarum) illeti, azoknak meghatározásábann, nem a’ Deák Nyelvre, melly nékűnk Mértéket tellyességgel nem szabhat, hanem Nemzetűnk’[17] Íróinak megeggyezésekre, [VII] és mindenek felett a’ természetes kimondásra, melly minden Grammaticusoknak legelső Törvényadója vólt, figyelmeztem. Szerettem vólna, megvallom, némelly betűknek mennyiségekről[18], mellyeket sokann erőszakosann-is a’ Deák Nyelv szerént akarnak meghatározni, a’ Magyar Közönség előtt számolni: de minthogy azoknak meghányása vetése másuvá tartozik, és több helyet-is kíván, mint sem itt elférhetne, más szerentsésebb időre halasztottam.

Hogy pedig azok az Olvasók-is, kik a’ Horátz’ Ódáit scandálni vagy mérséklélni nem tanúlták, az illy’[19] Lantos Verseknek Mértékeihez szokhassanak; azoknak XIX nemeit, eggy {55} eggy alájok írtt példával megvilágosítva, Énekeim’ végéhez ragasztani szükségesnek láttam, ’s mindenik Ódának alá’ írtam, hányadik szám alatt kellessen, ha szükség, a’ Mértéket keresni. – A’ második Tóldalékot, a régi Poézisról, ’s azzal való élésről, olly’[20] tzéllal írtam, hogy azok- [VIII] nak ízléseket, kik a’ Mértékes Versek aránt néminémű idegenséggel viseltetnek, megváltoztassam, és ha lehet, a’ Poézis’[21] külső formájának ismérésére, ezen szép Tudomány’ Történeteinek rövid előadása által, vezéreljem.

Írtam Sáros Nagy Patakonn,

Júniusnak 13-dik Napjánn,

1806-dik Eszt.

{56}

{57}

[Címlap r] ELSŐ KÖNYV.

{58}


[Címlap v]... si propius stes
Te capiat[22] magis...
                                              Hor.
                

[A jegyzetet lásd: 256. l.]

{59}

[1] 1. ÓDA.

AZ ISTEN.

XV-dik Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 256. l.]


VÉGHETETLENRŐL, sok ezer Világok’
Alkotójáról fogok énekelni:
Jertek, óh Ég, Főld, velem e’ HATALMAST
                                        Jertek imádni.

Őt’ magasztaljad, te körűltte lángbann
Őltözött Angyal! leborúlj előtte
Halhatatlanság’ örökösse, zengjen
                                        Mennyei hangod.

[2] Tsillagok, fentenn ragyogó Világok!
Mellyek e’ Felség’ örökös Királyi
Lakhelyénn kívűl ez üregbe’ széllyel
                                        Szórva lobogtok.

Őt’ ti e’ Főldnek nemesebb Lakoss’i[23]!
Énekeljétek velem: – óh Királyok!
Hajtsatok térdet; ’s Koronát lerakva
                                        Jertek imádni.

Jertek e’ Karhoz, ti Nagyok, ti Túdós
Lelkek és Dúsok! ti Világ’ Szegénny’i,
Kíket a’ Végzés alatsony falak köztt
                                        Tart, ide jertek!

Jertek, és mondjuk NAGY AZ ÚR[24]! utánnúnk
Ezt dörögd felleg, sivatag vidékek,
Vőlgy, magas bértzek’ szava; tenger ekhózd-
                                        Vissza haboddal.

Ezt feleljétek ti vad állatok, ti
A’ poronn tsúszó sok ezernyi férgek,
És ti híg Égenn repeséssel úszó
                                        Hármoniások!

{60} Véghetetlen, Bőlts, Nagy, Örök, Hatalmas
A’ mi Formálónk; Kinek önmagábann
Vóltt örök Léttét soha semmi hely nem
                                        Zárja határba.

[3] Őt’ az Észak’[25], Dél’[26], Kelet’[27] és Enyészet’[28]
Közze, sőt a’ Menny’ palotája, ’s égő
Sok világokkal kirakott mosolygó
                                        Bóltja se’ zárja.

Ő, midőnn tábor-Seraf udvarolja,
’S Széki’ környékénn Kerubok lobognak
Akkor-is minden helyekenn, de bé nem
                                        Zárva, jelen van.

Bőlts Valóság Ő, Ki ezen Világnak
Rajza köztt, mellyet kitsinált öröktől-
Fogva már, mindent bizonyos kinézett
                                        Végre teremtett.

A’ legelső Szent Serafim-Seregtől
Kezdve, a Főldnek pora köztt tenyésző
Férgekig, mindent, hogy elérje tzélját
                                        Lántzba kötött ő.

E’ nagy Alkotmány’ sok ezernyi testből
Öszveforrasztott kötözetje ’s egymást
Titkosann hajtó karikái köztt nints
                                        Nemtelen eggy-is.

E’ ditső Felség ha parantsol, enged
Főld ’s az Ég; sőt a’ tsupa Semmiség-is
Lész valósággá, ’s remekelve díszes
                                        Testel előáll.

[4] E’ Világ hajdann, LEGYEN, e’ szavára
Megfogant a’ még soha nem tenyészett
SEMMI’ méhébenn, ’s zavarék elegyből
                                        Vála remekké.

{61} Ő, ha szóll, Menny, Főld remeg, ing Előtte,
Megretseg titkos kötözetjek, és fel-
Szökve fészkekből tsikorogva mind két
                                        Tengelyek ugrál.

A’ dühös Szélvész riadozva felkél
Vágtat a’ híg Ég’ üregénn; az ingó
Fellegek mordann lefelé ropogva
                                        Ménykövet ontnak.

Majd, ha vízgyomrok kirepedtt, az Esső’
Tengerét ontják emez ÚR’ szavára,
Végre jéggömbel verik a’ mezőknek
                                        Bújja Vetés’it.

Ő ha szóll ismét hatalommal, egybe
Szűnni kezd minden zavar; a’ Szivárvány,
Harmatos Szarvát lebotsátva, békét
                                        Hirdet utánna.

Eggy szavát hallván fenekig repednek
A’ kemény bértzek, velek a’ kigyúllott
Tűz-Hegyek kormos hamu köztt özönnel
                                        Lángot okádnak.

[5] A’ lezárt tenger, mikor e’ Hatalmas
Rálehell, elfut, ’s fenekénn tsudáit
Szárazonn hagyván, maga vízhegyekké
                                        Válik Előtte.

Vőlgyeinn, a’ Szél dühösenn fut; ismét
Hegyhasábokkal tele hányja: végre
Összveforradván kavarogva duzzadtt
                                        Habjai bőgnek.

Szóll, ’s az éh Pestis levegőnk’ üregjét
Döglehellettel tele fújja gyorsann:
A’ Halál büzhödtt temetői’ zárját
                                        Egybe kinyitja.

Itt’ kisorvasztó nyavalyák aratják
A’ Halandókat; de amott nyakáig
Úszik a’ fentt kard melegenn kiáradtt
                                        Vér’ özönébenn.

{62} Ő viszont nékik ha parantsol, a’ Dög
Gyilkoló száját szomorúnn befogja;
A’ Halál véres nyilait pihenni
                                        Egybe lerakja.

Visszatér a’ számkivetett Egészség,
’S a’ kipusztított szomorú Vidéknek
Égi lelkével, kifogyott lakoss’it
                                        Visszateremti.

[6] E’ Hatalmasnak velem egybe zengjed,
Nagy nevét Minden! – Hatalom, Ditsősség
Néki – visszázzad magas Ég, feleld Főld,
                                        Néki Ditsősség!!!

2. ÓDA.

AZ ISTEN’ JÓSÁGA.

XV. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 256. l.]


A’ Te JÓSÁGOD’ fogom énekelni
Óh ditső FELSÉG! noha Széked’ őrző
Angyal’id, minden Serafok se’ tudják
                                        Azt kibeszéllni.

Még-is engedd-meg, hogy örömmel égő
Szívem’ érzés’it kirebegje nyelvem;
Énekem, kérlek, kegyes Udvarodhoz
                                        Hasson Elődbe.

JÓ vagy, óh Felség! Ki reánk magadból
Életet folytatsz; hatalommal őrzöd
Lételűnk, ’s mint hív Atya karjainknál
                                        Fogva vezérlesz.

[7] Érzi JÓSÁGOD’, valamint az első
Angyal, a’ Napnak melegére felnyíltt
Porszobájából fagyosann kitsúszó
                                        Gyenge Teremtvény.

{63} Azt, az Ég’ öblénn az örömnek édes
Tseppjeit kóstoltt madarak tsudálják,
’S énekes Karral Te feléd, mi tőlűnk
                                        Úszva kizengik.

Hát mi hozzánk, óh Atya! kikbe nyomtad
Béllyegűl Képed’, hogy ez al Világbann
Fő Teremtvény’id, ’s fijaid lehessűnk,
                                        Mennyire JÓ vagy?

E’ nagy alkotmányt tsak azért remekléd,
Hogy velűnk jól tégy: az Eget kiraktad
Tsillagok’ fénylő seregével éppenn
                                        Annyi Világgal.

Így ha már borzaszt örök éjjelével
A’ Halandóság, ’s szemeink’ az Égre
Vetjük; e’ vérűnk’ sokat elfagyasztó
                                        Félelem oszlik.

Ott ha szemléljük, hogy előre minket
Mennyi hajlékok kebelekbe várnak,
Elmerűl szívűnk az örömbe ’s Hozzád
                                        Menni igyekszik.

[8] A’ Ditsősségből Fiadat lekűldéd,
A’ Halálnak hogy vegye-el hatalmát:
Ez ha megsért-is[29], Nem örökre tartja
                                        Zárva porúnkat. –

Felnyitod nékűnk az örömnek édes
Kútjait,[30] sok színre tseréled által
E’ mi Főldűnket, hogy ezenn ne fogyjon
                                        A’ Gyönyörűség.

A’ havas főldről Te lerontod a’ Tél’
Jégfagyos székit, ’s az unalmak’ öszve
Gyűltt komor ködjét, lelehelve széllyel
                                        Űzöd előlűnk.

{64} A’ Tavasz bimbós koszorúkkal ekkor
Vissza jön vídám levegőnn az Égből,
A’ lezártt férgek’ befagyott szobáit
                                        Újra kibontja.

A’ fa bimbódzik, sok ezer virágnem
A’ hegyet ’s kertet koszorúzni kezdi;
Mellyek által ránk az öröm’ ’s az élet’
                                        Bal’sam’i[31] folynak.

A’ mezők’ színét gyönyörűnn kihímzed,
Sok virágszállal, hogy az Eggyet únó
Szem találhasson sok ezer remeklett
                                        Tárgyat azokbann.

[9] A’ Hegyek’ ’s Erdők’ töveinn kibuzgó
Kútfejet[32] nyitsz-fel; lugasokra hajtod,
A’ fa’ zőld gallyát, hogy az égető Nap’
                                        Lángjai ellen

Rejts-el árnyékbann: – tele fűzöd a’ fát
Értt gyümőltsökkel; gabonát teremtesz
A’ mezőnn; habzó borözönt[33] lefolytatsz
                                        Víg hegyeinkről.

JÓ vagy, óh FELSÉG! Ki kezedre minket
Mint Atyánk felfogsz, mikor a’ veszélyek
Gyilkos ostrommal mifelénk rohannak,
                                        ’S rejtesz öledbe.

Bár az éh Pestis dögösíttse büzhödtt
Szája’ mérgével levegőnket; ámbár
Harsogással habjokat a’ kiduzzadtt
                                        Tengerek ontsák.

Húlljon a’ villám; repedezzen a’ bértz,
A’ Halál gyilkos nyilait kilőjje
Nyíljon-el Főldűnk’ kötözetje ’s szökjön
                                        Tengelye félre:

{65} Még-is a’ kíket Te szeretsz, ezek köztt
Megmaradhatnak, mivel óh Teremtőnk
Jó vagy! – Ég és Főld velem eggybe mondjad:
                                        JÓ vagy örökké!

[10] 3. ÓDA.

A’ JÉZUS’ GYŐZÖDELME.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 256. l.]


Természet ébredj! mennyei szent Seraf-
Tábor figyelmezz! emberi Nem jövel!
    A’ Jézus ímé győze! – mondjuk:
    Győzödelem, Hatalom, Ditsősség!

Az Égbe mégyen, hogy bemutassa ott
Sok szenyvedés’it – lántzra hatalmasann
    Vetvén sok ellenség’it, ímé!
    Tart azokonn diadalmi pompát.

A’ Bűn bilintsek köztt lekötözve nyög,
Országa’ dűlttét bánatos és komor
    Szemmel tekíntvén, kárhozattal
    Nem fenyeget, kevesűlt hatalma.[34]

Kesergi gyilkos lántzai köztt nyögött
Sok millió vóltt hajdani rabjait,
    Békóit a’ midőnn azokról
    Látja lehúllni dühödve dúlfúl.

[11] A’ vak setéttség’ durva bilintseinn
Üll eggy Világnak mord Fejedelme; már
    Ledűlt Királyi Széke, ’s lészen
    A’ birodalma pokol’ vidéke.

Most látja búsann hogy Molok artzra dűlt,
Füstölni szűnik Júpiter’ illatos
    Óltára, ’s a’ Mindenhatóhoz
    Mentenek által az Őt’[35] Imádók.

{66} Megtörtt hatalmát, zárva bilintsre, mint
Fájlalja ottann látom eme’ Tirann
    A’ mord Halál, ki vak dühébenn
    Által ütötte az Idvezítőt.

Már győzedelmet[36] hirdete, már setét
Tömlötzbe zárván, lántzait ő reá
    Vetette, ’s mint egyébb Halandók’
    Meghidegűltt szemeit lefogta.[37]

De tsak hamar megreszkete, e’ miatt
A’ Főld, reázártt lántza sok ízre törtt;
    Felkőlt az Úr, és e’ kegyetlen
    Régi Tirann’ gyakoroltt hatalmát

Megrontja; tompánn vonja-ki, ’s adja-át
Szent óldalából a’ nyilat „ezt Tirann
    Vedd által, így szólt, ’s bár dühösködj
    Véle, nem ejtesz örök sebet már.

[12] Ezen koporsó, mellybe lelántzolál
Elveszti mérgét, nem teszi semmivé
    Barát’im, ám’ olvassza porrá:
    Rendelem ezt nyugalom’ helyévé.

Bilintsbe zárom karjaidat, Dühös!
Most nyíljatok-meg győzedelem’-jel’űl[38]
    Avúltt koporsók! és ti Szentek
    Jertek elő, porotokba folyjon

Új élet ismét”.[39] – Reszkete[40] Isteni
Szavára, ’s tompánn fegyvereit viszont
    Kezébe vévén, bú ’s dühösség
    Köztt, ma kesergi fogyott hatalmát.[41] –

E’ Győzödelmes mégyen az Égbe-fel:
Jertek ti felhők! mint szekereik, hogy Őt’
    Már a’ Ditsősség’ Templomába
    Illy’[42] diadalm’i utánn vigyétek.

{67} Tiszteld-meg őt’ Nap! néki jelenj-meg óh
Ditső Szivárvány! ’s győzedelemkaput
    Nyitván előtte, gyöngyszemekkel
    Tiszteletére kirakd palástod’.

Tiszteld, hatalmas Szél! ez Urat; kövesd
Lángoddal óh Villám! Szekerét; te-is
    Harsogd-ki, Menydörgés utánna
    Nyertt diadalmait, e’ Világnak.

[13] Menny! megnyilatkozz; szent Serafok! ti-is
Tisztelni jertek; jertek elébe[43] ti
    Égnek ditső Polgár’i[44]! jertek
    Halleluját neki énekelni.

Mi, kikre áradtt vére ezen ditső
Királynak a’ Menny’ karjait eggyező
    Szívvel követvén, énekeljük
    Győzödelem! Hatalom! Ditsősség[45]!

Szent Atyja’ Jobbjánn üljön, az Angyalok
’S a’ bóldog[46] élet’ sorsos’i légyenek
    Alatta: – Menny és Főld kiáltsad:
    Győzödelem neki mindörökké!!!

4. ÓDA.

A’ TERMÉSZETHEZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 256. l.]


Megszűnhetetlen hív Anya! e’ remek
MINDENt Te tartod: rólad azért ezüst-
    Húrokkal éneklek, tsudálván
    AZT, Ki te általad illy’[47] HATALMAS.

[14] Múnkás, hatalmas, bőlts Anya vagy te, óh
Természet! áldott mejjed alól omol
    Az élet’ óczeánja, ’s e’ nagy
    Testre tsudás erekenn patakzik.
    
{68} Te tartod a’ Meny’ tsillag’it eggy örök
Fénytengerével; hordozod a’ Napot
    ’S Hóldat felettűnk át, hogy e’ Főld
    Eggy komor Éjjbe’ vakonn ne függjön.

Az Ég’ üregjénn széllyeloszoltt ködöt
Rakásra gyűjtöd; ’s néhai lengeteg
    Megrengetéssel a’ nagy Essők’
    Tengereit lefelé szitálod.

Ha szórsz-le Villámfürtöket, akkor-is
Tsak a’ dögös gőzt égeted: a’ virág
    És állat újjabbá teremtve
    Életadó segedelmed’ érzi.

A’ Bánya’ gazdag gyomraibann erőd
Kőlombikokbann főzi az értzeket;
    A’ néma barlangbann fagyasztod
    A’ tsepegő vizet oszlopokká.

Titkos tsatornánn mejjed alól szökő
Kútat[48] fakasztol; majd az ezüstözött
    Fejű Havasról a’ felolvadtt
    Hóhabot a’ meredekre dűjtöd.

[15] Itt felkavarván forgatod a’ tavak’
Őrvény’it; ottann játszol az ingatott
    Tengerrel; itt nyomod, de ottann
    Habhegyeit tolod eggy rakásra.

Felfőzöd – és gőzködjeiből setét
Felhőt teremtesz: most buborék’ibann
    Görbítesz eggy díszes Szivárványt
    Majd tüzes oszlopokat lobogtatsz.

Te a’ komor Tél’ leple alól magad
Felóldod édes gyermek’id’[49] ’s Zefir
    Által kiszellőzvén szemekből
    Álmokat, újjra teremted őket.

{69} Mindenbe folytatsz élet’, öröm’ ’s erő’
Ujjabb patakját: mellyre az Óczeán’
    Tsudái, Víziló, Szatyinghal,
    A’ vizeket hasogatni kezdik.

A’ bértzekenn a’ Griffkeselyű kiált,
Örűl pamutból szőtt puha fészkibenn
    A’ kis Kolibri, ’s a’ Patsirták
    A’ Levegőt repeséssel ússzák.

Minden Fa bújjánn tolja-ki gyöngyszemű
Rügyét[50]; virít a’ kék Ibolyátska a’
    Tövisbokorbann, ’s a’ gyümőltsfák
    Újjra virág koronát viselnek.

[16] Zefir ledérenn Flóra’ Kis Asszony’it
Tsókolja; hímes szárnyaival repes
    A’ Lepke, ’s nektárt inni hívja
    Ró’sabokorra tanyás barát’it.

Minden Teremtvény mejjeidenn iszik
Élet’ patakját. – Tégedet a’ Hegyek’
    Ekhója, Felleg, Tenger, Állat
    Zengenek; áld az okos Valóság.

Éneklem én-is húrjaimonn velek
Munkás erődet, ’s általad énekem
    A’ Fővalóság’ Udvarához
    Hasson-el; A’ ki tebenned illy’[51] Jó.

5. ÓDA.

A’ HEGYHEZ.

XVIII. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 256. l.]


És én nem fogok úgy, mint emez Útazó
Némánn menni-el itt, Tégedet, óh[52] idős
Hegy! pompás tövedenn állva tsudálkozás
    Köztt lantolva köszöntölek.
    
{70} [17] Tisztes vagy te! mohos homlokodonn van a’
Vénség’ tiszteletes béllyege: látom én
Ötven Századokat meghaladott időd’[53];
    Méltó tiszteletemre vagy.

Ott vóltál te ama’ mord zavarék között,
Hol főld, víz azon eggy testbe vegyítve vólt:
Ott – és, képzelem, óh[54] szép Hegy! ez Isteni
    Hallott szóra „legyen” fejed’

Melly szépenn emeléd-fel, mikor e’ Világ
Tsak két reggeleket tőlte-el, – és miként
Süllyedtek lefelé minden iszap ’s vizek
    Rólad! mint hasadott ezen

Vőlgy melletted alá! – képzelem a’ ditső
Nap, hogy fényje sütött, a’ Születéskori
Gőzt szárasztani mint kezdte-le rólad, és
    Mint ró’sázta-ki homlokad’.

Áh[55]! érted te tudom, ’s még nem idős valál,
Hogy főldűnket ama’ rettenetes zavar
Megrongálta, midőnn megszakadoztanak
    A’ felhők, ’s leve Vízözön.

Szenyvedtél te sokat benne: talám fejed’
A’ víz köztt lebegő kis Hegyek akkoronn
Súrolták-le[56], ’s azonn úszva legeltenek
    A’ Tenger’ tsuda borjai.

[18] Tisztes Hegy! tudom, e’ régi zavar’ jelét
Még emlékezetűl tartogatod lezártt
Kebledbenn; mivel ön barmai’ tsontjait
    Próté[57] abba temette-bé.

Sőt, sok Század előtt összveomoltt – de ki
Tudná hogy mikor? – eggy régi Világnak-is
Tartod zárok alatt ritka darabjait,
    És tsak néha mutatgatod. –

{71} Hány kintses kamarák rejtve lehetnek, óh
Szép Hegy benned? ezüst, réz, vas, arany kövek
Vagynak zárod alatt; mellyeket annyi sok
    Eltűntt Századok ólta már

Titkonn gyűjtögetel. – Majd ha Utóbbjaink
Megnyitják kebeled’ gazdag Adót fizetsz
Múnkásságok utánn nékik – ezer tsudát
    Fejthetnek-ki belőled ők.

Tarts hát Századokig Szép Hegy! ezen Fenyő
Fák ójják fejed’ a’ ménykövek ellen-is:
Tarts – ’s mint tiszteletes Vénnek az Útazó
    Lantoljon mikor erre jár.

[19] 6. ÓDA.

A’ PATAKHOZ.

XVIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 257. l.]


Már nem halgatok – óh tsergedező Patak!
Már szívemre hatott e’ fiatal gyepenn
Bájló dísszed. – Ezüst[58] húrjaimonn fogom
    Pompád’ zengeni-el – fogadd.

Áh Szép! Élizium’ díssze teríti-bé
Gyeppel bársonyozott partjaidat: feléd
Mint ingatja magát eggy Nefelejts? – de ott
    Túl a’ gyenge Tüdővirág

Melly vígann mosolyog? mint enyeleg Zefir’
Lelkével? de amott lesve beléd miként
Villogtatja arany gomjait eggy Nagyobb
    Százszorszép?
 – be ditső remek!

Szép vagy: hallom amott a’ bokor’[59] illatos
Árnyékába’ miként idvezel a’ Rigó!
A’ Pintyőke, pirók Gimpli[60] feletted ül,
    ’S téged’ lantom utánn köszönt.

{72} [20] Né! eggy más, tsivogás köztt egyenestt feléd
Úszván a’ Levegőt, rád hogy ereszkedik?
Téged’ jön, tudom, óh[61] kellemetes Patak!
    Megtisztelni – Patsirta Az!

Fennről látta-meg ő tiszta vized’, ’s rekedtt
Torkát fogja hideg tseppjeivel viszont
Nektározni; de már képzeli messziről
    Melly édes vagy, azért örűl.

Téged’ tsókol amott eggy kifeszűltt selyem
Szárnyú Lepkesereg: mint enyeleg gyepes
Partodnál az Atsák’ tábora? mindenik
    Mint sugdossa szerelmeit

Társának? – mi tsudát látok? – ereszkedik
E’ fáról lefelé eggy tsiga: már tovább
Nem bírván örömét, tiszteletedre tsont-
    Házát-is derekánn viszi. –

Szép vagy! tégedet a’ Nap szeret, és magát
Kristálytűk’röd alá rejti mosolygani:
A’ Hóld felkeres e’ gallyak alatt, ’s vized’
    Tsókolgatja szemérmesenn.

Czélus nézi magát éjtzaka millió
Szemmel benned, aranyfényje lobogva ég
Megtisztáltt föveny’id köztt, leteríti ott
    Pompás tsillagos abroszát.

[21] Idvez légy te azért, a’ kit az Ég maga
Kedvell, tisztel ezüst húrom-is, óh[62] Patak! –
Folyj, folyj! önts örömet bájos erőddel, ott
    Minden szívbe, hol elfutol.

Én kísérni fogom képzelet’immel a’
Duzzadtt tengerig, e’ kellemes útadat:
Fennről nézem ezer dísszeid’, és lesem
    Pattogzó buborék’idat.

{73} Kísérlek – ’s ha vegyűlsz végre az Óczeán’
Tornyos habjaihoz; visszajövök – tudom
Más formára te majd változol, és viszont
    Hűs ernyőmbe’ köszöntölek.

A’ Főld’ titkos erénn visszakerűlsz eme’
Sziklás hegybe, holott eggy hidegenn fakadtt
Forráskút kibuzog, ’s a’ kövekenn lefolysz
    Hozzám tsergedezés között.

Vagy gőzölgesz eme’ fellegekig, holott
Esső’ tseppjeivé változol. – Így-is én
Pompásann ha lefogsz húllani, lantomat
    Megzendítni fogom neked.

[22] 7. ÓDA.

A’ FORRÁSKÚTHOZ.

XIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 257. l.]


Köszöntlek, óh FORRÁS! – hogy-is lehetne víg
        Lantomat ennyi öröm
    Között ölemben tartani

Némánn? köszöntlek téged, óh[63] nagy nemzetű
        KÚT! kit, az Ég’ üregét
    Bíró hatalmas Fellegek’

Testvérje a’ nagy Óczeán nemzett, ’s ez az
        Ősz fejedelmi Anya
    A’ Főld, az erdőnn szűlt neki. –

Tisztellek: és, mit hallok? a’ kontzertesenn
        Énekelő Madarak
    Eggyütt köszöntönek velem.

Itt a’ Rigó, túl a’ Patsirta, ’s a’ pirók
        Gimpli, Pipiske, ’s amott
    Pintyőke, Sármány, Tengelitz,

{74} [23] Lantommal eggyütt énekelnek: mint örűl
        A’ kis Ökörszem? amott
    Mint brukkol eggy pár Gerlitze?

Te már ezekbe lelket adtál, és azért
        Hármoniázva, vized’
    Lantommal eggyütt tisztelik. –

Mit látok? áh! eme’ bokorbann mint tsivog
        Eggy levelek közibe
    Szőtt[64] gyenge fészekbenn ülő

Sereg! de, áh! szerelmes Annyának miként 
        Esdekel! és oda vitt
    Hűs tseppjeidből mindenik

Részt venni kíván, hogy kinyissa tisztelő
        Hangra szavát, ’s velem Az
    Köszöntsön, óh[65] Kút! tégedet.

Tisztelnek a’ Driások; e’ már Századot
        Élt fa, midőnn maga már
    Meg-nem hajolhat, eggy tövénn

Fakadtt kis ágra bízta, hogy helyette az
        Hajtsa-meg ön derekát
    ’S húzzon feletted tisztelő

Zőld bóltot, és Zefirnek ittenn repdeső
        Szárnya utánn, levelét
    Ingassa hűs vized felett. –

[24] Köszöntnek a’ szerelmes Flóra’ Szűzzei,[66]
        Megkoronázva körűl
    Állván kihímzett partodonn

Ambrával illatoznak, és helyettek a’
        Mézet ivó Seregek
    Dongják-ki tiszteletjeket. –

{75} Téged’ köszöntnek a’ Férgek, és partodonn[67]
        Tiszteletedre körűl
    Tsúszkálnak – a’ kígyó magát

Benned föröszti, hogy tavaszkor, vénhedett
        Kérgeit, életadó
    Buzgásod ifjíthassa-meg.

Köszöntnek a’ Mú’sák-is, és szívek midőnn
        Bággyadozik, koronát
    Fűzvén fejekre, hogy viszont

Lelket teremts beléjek, eljönnek, ’s ezüst
        Húrjaikonn nevedet
    Éneklik; és, te szíveket

Vizeddel újjabbá teremtvén, a’ sebes
        Képzelet’ elragadó
    Szárnyánn az Égig felviszed.

Köszöntlek ismét én-is – áh[68]! de már ragad
        Bájos erőd – az Eget
    Köszöntöm ér’tted, drága KÚT!

[25] 8. ÓDA.

AZ ESSŐHÖZ.

XVIII. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 257. l.]


Felséges vagy! – atzélhártya borítja úgy
Szívem’, hogy ha tovább halgatok, óh ditső
Esső rólad! – azért zengetem e’ gyepes
    Hantonn húrjaimat[69] neked.

Áh[70] melly szép vagy! eme’ Fő hatalom tsudát
Állít benned elő: – már az előtt, hogy a’
Felhőkből lefelé görgeni kezdtenek
    Testes tseppjeid, Őmaga[71]


{76} Így szólt rólad az ÚR „azt akarom, legyen
Esső”.[72] Úgy[73] leve; és ekkor az Óczeán[74]
Felfőtt, ’s duzzadozó habjai millió
    Párákká szakadoztanak.

Gőzölgöttek az Ég’ tág üregébe. – Ezt
Hallák a’ patakok, mélly tavak, ingovány;
Lágyann felmelegűlt hűs vizek, és ködöt
    Párádzottak az Ég felé.

[26] Hallák a’ hegyek-is: mellyre kevély fejek
Füstöt kezde hamar vetni: belőle egy
Sűrű felleg eredtt, ’s a’ levegőbe’ nagy
    Tengerré leve tsendesenn.

Reszkettem, hogy özönvíz fog eredni – hát
Lassánként tsepeg e’ tenger alá; mivel
Ő szólt, ’s benne tsudát hogy tegyen, ím’ ezer
    Tseppenként leszitálja azt.

Óh szívemre ható szép tsuda! húrjaim
Idvezlik gyönyörű estedet: a’ Nap-is
E’ pompát oda fennt tiszteli, ’s nézi azt
    A’ felhők’ arany ablakánn.

Tsendességgel eső tseppjeidenn tüze
Átsütvén azokat mind megezüstözi:
Már mint gyöngyszemek úgy görgenek erre-le
    Vesztának koszorúira. –

Áh[75]! újj tiszteletet látok – eme’ setét
Fellegből, mi jeles, melly eleven tüzű
Villámotska repűlt erre ki? Tseppjeid
    Köztt melly szegletesenn futos?

Tisztel téged’ az-is: – már oda van – megint
Újj pattant-ki. – De áh[76] hallom utánna eggy
Lassú hang dörög – és már hogy öregbedik!
    Áh[77]! már hétszeresenn nagyobb!

{77} [27] Mint visszázza eme’ bértz’ feje! mint üti
A’ vőlgy visszafelé! – tiszteletűl van ez
Óh Esső! neked – óh! vedd-el: azért te-is
    Sűrűbbenn lefelé görögj.

Ess, hát ess te tsudás fellegi tűnemény!
E’ szép pompa között; hogy nekem, és ez itt
Régenn lankadozó Elnefelejtsnek-is
    Adj újj életet – áh[78] tsak ess!

Minden fű, fa, virág élni-fog általad;
Én-is tsendes öröm köztt fogom érzeni
Létem’, ’s húrjaimonn énekelem jeles
    Pompád’ – ’s benned az Ég’ URát.

9. ÓDA.

A’ SZÉLVÉSZHEZ.

VII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 257. l.]


Még úgy sem irtódzom tetőled, ó sebes
    Szélvész! ha szinte rontod-is

A’ Hegynek a’ híg égre nyúlló Czedrus’it
    Nem! szárnyaiddal bár seperd

[28] Eme’ kevély bértznek darabjait – rohanj
    A’ Czéres’ Országára bár,

Hol mejjedet vesd a’ Kalászoknak, hogy ússz
    Zöld hátokonn hatalmasann.

Rémíttsed ámbár a’ vidéket harsogó
    Hangoddal, és a’ síkmezőnn

Ordítts; vagy a’ vizekre dűlj, lázzaszd-fel, és
    Has’gass barázdát hátokonn.

Én mégsem irtódzom: ha szinte más zavartt
    Lélekkel ekkor reszket-is:

{78} Tudom, hogy eggy hatalmas ÚR’[79] szavára jössz
    Sietve, hogy jól tégy velűnk.

Lerontod a’ Czédrus’ fejét; de akkor-is
    Ez al Világ’ hasznára vagy.

Honnét sietsz most jól tudom. – Te mint Követ
    A’ VÉGHETETLENTŐL valál

Kikűldve, hogy kavard-fel a’ Tenger’ leszáltt
    Őrvénny’it, és fellázzadott

Habtornyait tépd véghetetlen millió
    Kis gőzszemekké; hogy meleg

Súgárral a’ Nap felragadja, ’s majd oda
    Fennt fellegekké váljanak –

Onnan jövél te most hatalmas szárnyakonn,
    MINDENHATÓ’ Követje vagy:

[29] Ő e’ Vidékkel általad jóltenni-fog;
    Harsogd-ki hát bőlts tzéljait

Kiáltsd „Hatalmas Ő” – tenéked a’ Hegyek
    Már ezt felelték: óh[80]! Az Ő!

Ezt zengi vissza, hallom, a’ Vőlgy, és reá
    Felelt az erdő hangosann.

Fejekkel a’ már Századot tőltött magas
    Tserfák jelentik, „úgy[81] vagyon”

Menj hát tovább-is, és repűlj hatalmasann
    E’ nagy vidékre mint Követ;

Menj, és parantsold Bőlts URad’ nevével ezt:
    „Dög! hagyd-el e’ Vidékeket”.[82]

Már megvan – és, látom mi réműlttenn siet
    Távozni – gyilkos mérgeit

{79} Mint kezdi visszaszívni e’ parantsoló
    Szavadra – már lehelleted

Előtt az Égből oszlik, és fut a’ dühös
    Halálhoz a’ mord Sír alá.

Zúgj, óh Hatalmas! zúgj, eme’ Kert’ fái köztt,
    És verd-le rólok tsattogó

Szárnyaddal a’ mord férgek’ éh tsoportjait,
    Melly a’ mi részűnket[83] mohonn

Emészti-meg: menj, verd-le! mit látok viszont?
    Pómóna’ fáiról miként

[30] Húllnak-le nyakra főre sok kártékonyok?
    Szavadra mint fanyarganak?

A’ főldhöz őket verted, és kínok között
    Látom miként haldoklanak. –

Áldott vagy, óh Szélvész! ki bátor láttatol
    Kárt tenni; nagy hasznúnkra vagy.

Az Ég’ Követje vagy mihozzánk: én azért
    Téged’ köszöntlek lantomonn.

10. ÓDA.

A’ VILLÁMLÁSHOZ.

VII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 257. l.]


Mert, óh! miért rémítne engemet tüzed?
    Felséges égi tűnemény[84]!

Ha benned a’ Mindenhatónak karjait,
    Nem gyúltt haragját látni kell.

Reszkessen ámbár a’ kitsíny Hitű, ’s szemét
    Előtted önként zárja-bé,

{80} Vagy Élet és Halál között fetrengve, mélly
    Barlangba rejtse-el magát;

[31] Én nem; de lantomat kezembe vészem, és
    Köszöntlek, óh szép tűnemény!

Ditső vagy! a’ Mindenhatónak udvarolsz,
    Midőnn leszáll szent Székiből:

A’ Fellegekbe lángszekérjénn a’ mikor
    Dörögve jön-le, tégedet

Botsát-ki, hogy hirdesd jelenléttét, neveld
    Pompája’ fénnyét, ’s ösztönözz

Minden teremtvényt arra, hogy tisztelje-meg
    Tsudálva e’ Világ’ URát.

Te, óh[85] te! tisztelted-meg őt’ hajdann, midőnn
    A’ Sínahegyre millió

Lelkek között leszálla mint Törvényadó,
    ’S megrázta menydörgő szava

E’ szent helyet, lángszárnyaiddal repdesél
    Az Őt’ körűlvett füst között,

És mint Követ parantsoltad „ne jőjj ide[86]
    Közép közel, mert e’ Világ’

Törvényadója itt jelent-meg, messze állj
    Ő tőle most, hogy meg ne halj”.[87]

Te vészed, óh[88]! szép tűz[89] körűl az Angyalok’
    Lángolva fénylő testeket;

Te égsz az égi szent Serafnak szárnyainn,
    Te a’ Kerub körűl lobogsz;

[32] Te szálsz-le a’ MINDENHATÓ’[90] végzés’ivel
    A’ főldre fény és pompa köztt,

{81} És Templomából, hol körűltte szűntelen
    Lángolsz, miként eggy második

Isten, hatalmasann kijővén[91] napkelet
    Felől követhetetlenűl

Által repűlsz Enyészetig, ’s fényed miatt
    Tompán lebegnek a’ szemek.

Te vitted a’ Jordánhoz a’ Végzést, holott
    Hatalmasann kihirdetéd.

Ama’ Kegyelmet, melly kinyitni kűldetett
    A’ megvakúltt Világ’ szemét,

Menyből te kísérted-le Jérusálemig,
    Lángal[92] kerítvén azt körűl.[93] –

Én hát köszöntlek téged’, a’ Kit illy’[94] ditső
    Pompákra kűld az Ég’ URa;

Köszöntlek, és benned tsudálva nézem ezt,
    Melly Jó, Ditső, Hatalmas Ő.

Ő, a’ Ki most-is úgy jelent-meg, hogy tüzes
    Szekérje a’ mérges dögöt

Elűzze, ’s kűldje vissza nékűnk általad
    Az Életet. – Hálá ezért!

Hálá! de jertek a’ Setétből most elő
    Félelmesek! zengjétek ezt.

{82}

[33] 11. ÓDA.

A’ SZIVÁRVÁNYHOZ,

Égi háború utánn.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 258. l.]


Idvezli Mú’sám’ éneke rangodat
Ditső Szivárvány! Béke’ Követje vagy;
    Az Ég botsátott, hogy parantsold:
    „Menj zavar e’ remegő vidékről”.[95]

Mord harsogás köztt még az elébb felénk
Villámok esvén, bőgtenek a’ szelek;
    Míg nem te, óh frígy’ hirdetője!
    Megjelenél követűl az Égből.

A’ fellegeknek harmatos ajtajánn
Mihelyt kijöttél, fényre homály alól
    ’S lobogni kezdett díszes ortzád,
    A’ Zivatar riadozni megszűnt.

Tisztelte Minden rangodat – a’ futó
Felhők bezárták szájokat, a’ dühös
    Éolnak ordító tsoportja
    Vissza futott maga tömlötzébe.

[34] A’ mord setéttség, mely ez elébb üle
A’ főld ’s Ég köztt, szált az Ereb’ komor
    Vőlgyére, hogy tenger – ’s piros szín
    Öltözeted lobogott előtte.

A’ Zápor elment; béke jelűl mihelyt
Íved’ kitetted; tsak tsupa harmatos
    Essőtske kezdett győzödelmi[96]
    Bóltod alól lefelé görögni.

Látván az árvíz dísszedet, a’ mezőt
Elhagyja; végig hömpörög a’ patak
    Habjával a’ hegyenn, ’s az árkok’
    Öbl’ibe vonja magát előled.

{83} Téged’ tsudáll a’ zápor előtt magát
A’ fákba rejtett kis Filoméla, ki
    Látván, hogy a’ zavar leszállott
    Általad, úszva köszönt az Égbenn.

Én-is[97] köszöntlek Véle, hogy a’ zavar
Leszáltt előled: – már közelébb hiszem
    Óh szép Követ! hogy vissza nem jön
    Többször ama’ nap ezer veszéllyel,

Mellyenn ezen főld’[98] veszttire hirtelen
A’ fellegeknek megszakadoztanak
    Vízgyomraik, ’s a’ tengereknek
    Titkos üregjei felbomoltak;

[35] A’ Kútfejeknek torkai habhegyet
Ontottak; a’ főld’ színe felett dühös
    Szájával ordított az Őrvény
    ’S a’ habokonn sok ezer halottját

Okádta széllyel. – Nem, soha nem fog illy’[99]
Özönnel a’ főld[100] veszni-el: ő vele
    Szent frígyre lépett már az Ég: – ezt
    Hirdeted, óh[101] gyönyörű Szivárvány!

12. ÓDA.

A’ HAJNALTSILLAGHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 258. l.]


Téged’, Ki minden tsillagokat felűl
Múlsz égi dísszel, Hajnal’ öröm fija!
    Lantom magasztal; szívem’ édes
    Gerjedezés’it azonn kizengem.

Te szép! mosolygó, mennyei kellemű
Szembájoló test vagy; maga tégedet
    Őltöztetett-fel a’ Nap, égő
    Lángjaival maga festi ortzád’.

{84} [36] Áthatja érző szívemet e’ ditső
Szépség; ragadnák képzelet’im feléd;
    Eggy tág üregbenn függök, és már
    Látom az Égieket te benned.

Óh Szép! te hajdann, elhiszem, ott valál
Midőnn az Égnek tsillag’i e’ Világ’
    Kinyíltt legelső hajnalánn, az
    ÚR’ Keze’ nagy remekét tsudálván

Eggyütt ditsérték, közbe kiáltozád
„Nagy a’ Teremtő” mellyre hatalmasann,
    A’ számtalan sok milliónyi
    Tsillagok, „úgy vagyon” azt felelték.

Te szép, te kőltöd-fel legelősször-is
Arany szobából a’ Napot, és közel
    Hozzá forogván, tőle dísszed’
    Kőltsönözöd, ’s követűl előtte

Állván, hatalmas hangzatodonn mihelyt
Kiáltod „itt fönn mennyei pompa köztt
    A’ Nap királyi lángszekérbenn
    Ülve, vonúljatok a’ homályba”

Kiáltod, és eltűnni homály alá
Kezd minden égő tsillag – elalszik az
    Oríon[102], a’ fényes Kapella
    Hamvazik, a’ Fomahánt setétlik;

[37] A’ Szírius’ lánghabjai tsendesenn,
Lefolyni szűnnek – meghalaványodik
    Az Áldebárán – a’ Fiastyúk
    Búvik az Ég’ üregénn homályba.

Majd tsak magad fogsz égni, midőnn kijön
A’ Nap smaragdszín lánghabos ajtajánn,
    A’ tűzözön köztt-is gyakorta
    Látszol Olimp’ közepénn előtte.

{85} Ditső vagy, óh[103] az! – lám az okos Világ’
Mennyből kikűldött Fényje jeles neved
    Alatt jelent-meg – a’ szerelmes
    Hajnali tsillag, az Ég’ Követje.

Láttad te óh Szép! azt, – tudod-is miként
Oszlott-el a’ Bűn’, a’ Babonák’, Halál’
    És Félelemnek mord homályja,
    Hogy felemelte ditső Világát.

Méltánn köszöntlek téged’ azért, Kinek
Nevét eme’ Szent Hajnali Tsillag-is
    Viselte – méltánn; hogy magadról
    Szívem’ ahoz felemelni szoktatsz.

Óh kedves! idvez légy! be nemes veled
Ez a’ baráttság! – Majd ha lemégy az al-
    Világba, hogy mutassad ott-is
    Dísszeidet, mi ohajtva várlak

[38] Míg vissza fordúlsz – napnyugotonn viszont
Kereslek, és ott újjra midőnn kihívsz
    A’ gőzhomályból milliónyi
    Tsillagokat, nagy örömmel ismét

Köszöntlek.[104] – Akkor számtalan égi test
Formálni eggy Kart fog mivelűnk, ’s viszont
    Elkezdjük énekelni eggyütt
    Azt, kinek a’ neve ez: Teremtő.

13. ÓDA.

A’ NAPHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 258. l.]


Áh[105] képzelem már, szép Nap! az Ég’ URa’
Királyi Székét; mennyei Lakhelye’
    Dísszét ez ortzádról lehabzó
    Fény’ özönébe’ lefestve látom.

{86} Minden smaragdok’ színe setét Opál
Ahoz, kit olly’[106] fény’ tengere vett körűl
    Kinek ditsősségére háza’
    Szent küszöbénn lobog illy’[107] remek test.

[39] Te minden ékes tsillagot eltakarsz:
Hát e’ Királynak fényje mi szép? mi nagy
    Az ő palástjának világa?
    Melly, mikoronn az Egeknek által-

Megy’ bóltozatjánn, prémjeivel seper
Rakásra minden tsillagokat, ’s azok,
    Minteggy smaragd a’ tűz’ hevébenn,
    Míg lenem ül maga, megvakúlnak.

Látom hatalmas Karjait Annak, óh
Szép Nap! Ki hajdann téged’ előhozott
    A’ semmiségből eggy szavával
    ’S széki alá ragyogó világgal

Függeszte, mellynek tűzözönét ezen
Megmérhetetlen híg üregenn, szemem’
    Pillantat’it gyors terjedéssel
    Meghaladó ’s melegenn lehabzó

Árral keresztűl önti, sok olly’[108] setét
Testekre, mellyek pitvarainn alól
    Eggy bús setétségbenn az Égnek
    Hév karikái között körűltted

Bujdosnak, és hogy gőzbe borúltt komor
Képekre több fényt nyerjenek, óh napok’
    Királyja! tőled, a’ homálybann
    Őrizetenn neked udvarolnak.

[40] Hány milliószor sok lakosokra, kík
A’ bűn’ halálos mérge miatt soha
    Nem nyögtek, árasztod-ki fényed’?
    ’S édes öröm habozik körűlttök.

{87} Ők majd bemennek mennyei Házba, nem
Látván halált; áh[109]! nékem előbb lekell
    A’ mord halál’ lábához esnem,
    ’S karjai köztt fagyosann aludni.

De szent reménység fénylik ezen gonosz
Sors ellen, óh[110] Nap rólad! – az ÚR maga
    Bíztatja szívemet királyi
    Háza felől lefolyó örömmel.

Hív általad szent gyermek’ihez, ha majd
Belőlem a’ bűn főld’ pora köztt kifog-
    Olvadni, hajlékába vészen:
    Mellynek előtte lobogva bíztatsz.

Ott én-is a’ fény’ tengere köztt, hiszem
Hozzád hasonló lészek; eme’ Király’
    Tseléd’i köztt újj őltözetbenn
    Ajtajinál fogok udvarolni.

Óh[111] Nap! ha záfír homlokadonn ditső
Hazának árnyékképe ragyog: szemem
    Függesztve rád minden királyi
    Pompa felett örömest tsudállak.

[41] 14. ÓDA.

AZ ESTHAJNALTSILLAGHOZ.

XIV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 258. l.]


Nintsen azért látom, nintsen soha
        Vége a’ Teremtő’
    Ditséretének. – Most leszált felűlűnk

A’ Nap aranyfényű Szekerébe’; Ki
        Míg futott az Égnek
    Kék bóltozatjánn, esttig így kiáltott:

„Minden imádd, látván én bennem-is
        Éltető Teremtőd’”
    Most más Világot késztet e’ szavával.

{88} Már te, ditső Tsillag! mint mennyei
        Hirdető helyette
    „Imádd, kiáltsd, Minden a’ Teremtőt!”[112]

Hallja az Észak, Dél, a’ Napkelet,
        És Nyugot hatalmas
    Szavad’ ’s utánnad Minden azt kiáltja:

[42] Már maga Háláját énekli ez
        Al Világ, beszélvén
    E’ Fővalóság’ véle vóltt hatalmát.

A’ Nyugalom lankadtt szemeit ha le-
        Fogja zárni, végső
    Szózatja e’ lész’ „áldom a’ Teremtőt”.[113]

Már oszol, – óh mi tsudát szemlélek? az
        Ég’ homályja hallott
    Szavadra, és sok miliónyi fényes

Tsillagok, e’ már mélly álomra le-
        Szenderedni kezdett
    Világ felett, mint kezdenek ragyogni?

Látom, előjöttek Proczion, Lira
        Szírius
[114] Kapella
    Arctúr’ Oríon Régulus
 szavadra.

Áh[115]! de miért kezdem számlálni? be’
        Véghetetlenűl sok
    Napok jelentek már meg én felettem!

Ennyi Világoknak, nem, nem fogom
        Áh[116] nem! Óczeánját
    Felvetni – ismét véghetetlenűl több

Ujj Napok áltak elő! – áh! tám vagyon
        Ollyan-is közöttök,
    Melly e’ Világnak reggelénn teremtve,

[43] Századokonn által, sok ezernyi vagy
        Annyi milliószor
    Száz millió Mérttfőldekenn keresztűl

{89} Öntvén súgár’it, hozzánk tsak ez
        Estve érkezett-le
    Hogy a’ Teremtőt prédikálja véled.

Mennyi nem ért hozzánk még eddig-is?
        És tsak a’ jövendő
    Századra ’s később jön-ki a’ homályból.

Általok így fognak feltartani
        E’ Világ’ URának
    Tsudái, minden Századonn keresztűl.

Majd azok, a’ mellyek tündöklönek
        Illy’[117] ditsőnn, borúlván
    Homályba mások fénylenek helyettek.

Így, ez az Alkotmány míg öszve nem
        Omlik, a’ Teremtőt
    Ditsérni hívsz új Tsillagot magadhoz.

Kezd-el azért, óh[118] szép Tsillag! NAGY AZ
        ISTEN, énekelni
    Hogy millió sőt több Világ felelje:

„NAGY, NAGY AZ ISTEN! JÓ, BŐLTS, SZENT, ÖRÖK;
        Őt’ ditsérje Menny, Főld,
    Ki minden éjjel ’s nap’ mutat tsudákat.” –

[44] Nem leszek én érzéketlen soha
        Már arántad, óh[119] szép
    Tsillag! ki hívsz a’ Véghetetlen Istent

Mélly megalázódással imádni; ha
        Másokat hatalmas
    Szavaddal intesz, kész vagyok fogadni.[120]

Én magam’ olly’[121] felséges Karba ha
        Általad vegyítem
    Úgy a’ miért itt élek azt tselekszem.

{90} Bár mi tsekély légyen Lantom’ szava,
        Még-is a’ Teremtő
    Meghallja ’s tőlem köztte elfogadja.

Végre ha megnémúl hangom, mikor
        A’ Halál’ kezébenn
    Megfagyva nyugszom, mások én utánnam

Tisztelik őt’ eggyütt veled; én pedig
        Eggy ditsőbb Sereggel
    Zengem „Ditséret néki mind örökké”.[122]

[45] 15. ÓDA.

A’ SZÍRIUSHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 259. l.]


Te-is reménnyel bíztatol, óh ditső
Tsillagzat eggyik díssze! te-is vonod
    Gyémántos ortzádról lehabzó
    Fény’ özönével az Égre szívem’.

Már fényed által tőlem oszolni kezd
A’ rettegés’ mord fellege, melly gyakor
    Felettem a’ gyilkos Halálnak
    Bús birodalma felől borongott.

Oszlik – pedig már sokszor eme’Tirann
Belőle szórá ményköveit felém;
    Dörögve sokszor így kiáltott:
    „Por vagy, ez élet utánn hatalmam

Majd semmivé tész’”
[123] Megvetem e’ dühös
Tirann’ kegyetlen hangjait, óh ditső
    Tsillag! te széllyelűzöd e’ mord
    Felleget, és besütöl felűlem

[46] Eme’ vak Ország’ néma vidék’ire,
Hol a’ Reménység’ haldokoló tüzét
    Felgyújtod, és az ott bepóláltt
    Létel aránt ragyogó világot

{91} Nyújtasz, hogy én nem tsak tsupa por vagyok,
E’ testhez eggy szent Isteni rész vagyon
    Enyvezve, mellyet a’ Halálnak
    Nem kever öszve hatalma porral.

Áh[124]! érzem én, hogy Lételem’ a’ komor
Sír öblök elnem veszthetik, és ezenn
    Túl még reménylek eggy Világot,
    Mellyre mutat leragyogva fényed.

Ehez vezérel már közelébb az ÚR
Fényeddel engem’; látom azért ragyogsz
    Szent Háza’ pádimentománn te,
    Hogy szemeim’ felemeld az Égre.

Ő hív magához, ’s majd mikor a’ halált
A’ semmiségnek mord üregébe le-
    Süllyeszti, Szent Házába vészen,
    Mellynek alatta ragyogsz reményűl.

Tsillogj, te óh szép Nap, vagy-is eggy Világ!
Reményem’ éleszd: én pedig általad
    Így kezdek ismérkedni szívem’
    Szent repesése között Hazámmal.

[47] 16. ÓDA.

AZ ÉRZÉSHEZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 259. l.]


Érzés! te Mennynek szent Szüleményje! tsak
Te gyújthatod-fel képzelet’im’ tüzét:
    Heverhet a’ Szépség’ remekje
    Míg te nem ösztönözöl tsudálni.

Még a’ kihímzett rétek-is és kinyíltt
Virág’ mosolygó kelyhei, ’s a’ magas
    Égről lehabzó tsillagoknak
    Fényje mit ér? ha te bé nem öntöd

{92} Szépségek’ a’ szív tiszta edényjibe;
Ha lopva megnem bájolod annyi sok
    Remekkel azt és szent tüzeddel
    Nem futod-által az elpuhúltt[125] vért.

Bár a’ magános pásztor, ezernyi színt
Játszó mezőbenn, tőltse-le életét;
    Nem nyitja-meg szívét az ő rá
    Minden időbe’ folyó örömnek.

[48] Ő, bár az erdők’ fái alatt gyepes
Hantonn aludjon ’s a’ levelek’ szagos
    Fürtjével a’ tserfagallyak’[126]
    Bóltja alatt Zefirus[127] legyezze:

Még-is nem érez semmit-is. – A’ buta
Kertész, virágok’ tábora köztt noha
    A’ bájoló Szépségnek annyi
    Tárgya körűl veszi, még sem érez.

Azt, a’ ki mindég puszta vidékekenn
A’ tsorda mellett andalog; a’ feje
    Felett világló égi testek’
    Díssze nem illeti szent örömmel.

Áh[128] édes Érzés! szívre ható erőd
Nélkűl minek van még ez az élet-is?
    Ha tompa szívűnk a’ Teremtő’
    Ennyi remekjei köztt nem érez?

Mord, puszta lész’ úgy nékem ez a’ Világ,
Hol andalogván átnyögöm életem’,
    ’S ohajtva vágyok porba térni
    Hogy kialudjam unalm’im’ ottann.

Óh gyújtsd-fel Érzés! szívemet, és belém
Folytasd az Ég’[129]’s Főld’ dísszeiből folyó
    Örömnek édes balzsam’it; hogy
    Nemtelenűl lene nyögjem éltem’.

{93}

[49] 17. ÓDA.

A’ FELLEGHEZ. Nyárbann.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 259. l.]


Ez égi Mú’sák’ lakhelye’ hantjainn
Ülvén, köszöntlek tégedet, óh ditső
    Felleg! hatalmas tűneményed
    Sürgeti tiszteletedre Lantom’.

Te a’ Világok’ bőlts URa’ Isteni
Szavára jöttél e’ nagy üregbe most:
    Benned ma-is mindenhatóvá
    Lett vala eggy legyen e’ teremtett.

Szólt Ő, ’s te a’ Főld’ rejtek’ibenn, holott
Megkötve vóltál, lételadó szavát,
    Hallottad, és kibontakozván
    Onnan, az Ég’ üregébe hágtál.

A’ gyántatűznek, melly leverő nyilánn
Lebegni kénkő’ lángjaival szokott
    Rakásba gyűjtötted patakját
    ’S ködkebeledbe’ reszketve tartod.

[50] Láttam, mi pompás díszt mutatott vala
Jöttöd: miképpenn tornyoza-fel reád
    Tolongva több gőzhegy? mimódonn
    Zártad-el a’ Napot-is homállyal.

Téged’ magának küld-ki szekérgyanánt
A’ VÉGHETETLEN: hogy mikorron leszáll
    Királyi Székéből, te rajtad
    Jár hatalommal ez al Világonn.

Te vitted őt’, mint eggy Kerub, a’ kevély
Égyiptom ellen, mellynek-is artzra húlt
    Bálványja színétől, ’s kihabzó
    Tengere meszsze futott előle.[130]


{94} A’ száraz Éthám’ puszta vidékeinn
Midőnn vezetné önmaga mint Király
    Népét, te mint oszlop körűltte
    Isteni őltözetűl lebegtél.

Te hoztad őt’ a’ Sína’ hegyére le,
’S elzártad a’ Köznépet előle, hogy
    Azt meg ne ölje a’ Ditsősség’[131]
    Fényje, midőnn közelítne hozzá.

Körűl övedzéd őt’, mikoronn ama’
Sátorba, mellyet tiszteletűl emelt
    Ő néki Izráel, leszállott,
    Hogy kijelentse ahoz Kegyelmét.

[51] Midőnn az Élet’ Szent URa, Tháboronn
Példázata, millyen díszbe fog, a’ Halált
    Megrontva majd őltözni, míg el-
    Változa, megjelenél körűltte.

Te fogtad őt’ bé, a’ mikor elhagyá
E’ Főldet, és a’ Menny’ Kapujánn bement
    Hogy üldözőinn tartson ott, a’
    Szentek előtt diadalmi pompát.

Ama’ kiáltó Angyal-is, a’ mikor
A’ Végezések’ Könyve Kezébe’ vólt
    Fejét kerítvén eggy Szivárvány
    Tőled övedzve beszélt Jövendőt. –

Tudom, hatalmas Felleg! az Ég’ URa
Most-is te rajtad, mint szekerenn alá
    Fog jönni, ’s kintses rejtekéből
    Hozhat-elő[132] veled átkot, áldást.

És, már elindúlt; már szava messziről
Dörögni kezdett, áh! mi külömböző
    Következéssel! – e’ teremtmény
    Várja; de reszket amaz titokbann.

{95} A’ Főld, mi szomjúnn kéri, hogy a’ vizek’
Kebledbe bézártt tengereit reá
    Szitálja, ’s a’ férgek szobáik’
    Ajtajibann megörűlve várják.

[52] De az, kit a’ Bűn’ mérge halálosann
Lerészegített, áh! mi remegve néz
    Az Égre? és gőztornyaidból
    Vár megölő nyilakat magára.

Reszketve nézgél bújja’[133] kalász’ira,
Mellyek, miként eggy halni-való, fejek’
    A’ főldre görbesztik, talám hogy
    Rossz Urokért ma agyonn verődnek.

De nézzen ő rád illy’[134] remegés között,
Én téged’ addig húrjaimonn, ditső
    Felleg! köszöntlek: mert hatalmas
    Kézre mutatsz ez üregbe’ fügvén;

Tsudálva nézem majd ha leszáll az ÚR
Közinkbe rajtad, ’s a’ lekötött vizek’
    Nagy tengerét ott fenn mególdván
    Tsendes eséssel alá botsátja.

Nézem, midőnn átmenni fog e’ hegyenn
’S körűltte Villám tiszteletűl repes,
    Imádom őt’; de rólad ismét
    Lantolok, és szemeim követnek.

[53] 18. ÓDA.

AZ OKOSSÁGHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 259. l.]


És itt, hol a’ Sírhalmokig eggy homály
Minden Halandót, ’s engemet-is borít
    Ki vólna más, óh[135] bőlts Okosság!
    Mint te lehetsz igazabb Vezérem?

{96} Nints senki: Mennynek szent Szüleményje, te
Mindenhatónak része vagy: ő belém
    Lehelt magából ’s gyújta bennem
    Általad eggy vezeték világot.

A’ szent Igazság’ Székibe ő maga
Helyett Királlyá rendelt tégedet,
    Hogy légy az Istenség’ viczéje,
    Képibe’ szólj, te tanítts, vezérelj.

Te részesévé tészel az Isteni
Életnek engem’; lelkemet a’ poronn
    Felűl az Égig más Teremtmény
    Lelke felett felemelni szoktad.

[54] Te a’ Teremtőt megmutatod nekem,
Eggy kis virágnak kelyheiről vezetsz
    Mindenhatóra, ’s megtanítasz,
    Mennyi tsudát remekelt azokbann.

A’ Tsillagoknak fényes Egénn, Amaz
Örök Királynak Székihez átviszel;
    Feljárod a’ mélly tengereknek
    Rejtekeit ’s az egéssz Világot.

Te a’ hibának durva homállyainn
Át’ tudsz erőddel vinni hatalmasann
    A’ Szent Igazság’ Templomához
    Mellybe letette Királyi széked’.

Te írsz, te Égből jött Vezetőm, magad
Előmbe Törvényt, mellyet ama’ ditső
    Törvényadó’ természetéhez
    Mérsz, ’s ugyan azt magyarázod azzal.

A’ tévedéstől vissza von általad
A’ Szent Igazság, és tsak ehez szabod
    Gondolkozás’im’ ’s így tanítasz
    „A’ mi megeggyezik ezzel azt hidd.”

És a’ hová nem hat-be világod, ott
Nékem határt vetsz; „ebbe’ titok vagyon,
    Így íntesz, ezt az Ég magának
    Tartja-meg, a’ mi elég megérted.”

{97} [55] Ha néked a’ Hit mennyei titkait
Beszélli, bennek megnyugszol; tudod,
    Hogy a’ Teremtőnek tsudáit
    Emberi elme kinek meríti.

Előtted eldűll a’ Babonák’ ezer
Lelket lelántzoltt ’s félve teremtetett
    Bálványja, hitvány képzeletté
    Változik az, ’s leesik bilintse.

Az, a’ kibenn még égi szövétneked
Lángol, magának testbe felőltözött
    Mord lelket éppenn nem teremthet,
    A’ ki kövesse nyomát titokbann.

Nem reszket a’ Sírhalmokat éjtzaka
Köszöntni Lantal: nem, nem emelhet az
    Széket közöttök olly’[136] Királynak
    A’ ki rab a’ Flegeton’ vidékénn.

Téged’ ki halgat, nem viszi azt tsalárd
Útakra a’ Bűn, híntse-be jóllehet
    Virággal: ő nevetve nézi
    Jázmin alá leseit lerejtve.

Én halgatok rád mennyei hív Vezér!
Légyen világod tiszta szövétnekem;
    Mindenhatónak vagy viczéje,
    Ő mit akar, te beszéld nevébenn.

[56] 19. ÓDA.

A’ VALLÁSHOZ.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 260. l.]


Én vezérlésed’ követem, ha minden
Üldöz-is, Mennyből adatott Vezérem!
Semmi nem rettent, ha te engem’, óh Véd’-
                                        Angyalom! őrzesz.

{98} Vonja-meg tőlem tsapodár kegyelmét,
Lőjje rám bátor nyilait dühödve
E’ Világ; még-is lehetek miatta
                                        Bóldog örökké.

Ez, ha rám borzad, veled eggy magános
Helybe elrejtvén magamat, tanúlom
Mennyi méreggel vegyes a’ Halandók’
                                        Tsalfa kegyelme.

A’ vak Írígység lesekedjen ámbár
Ellenem, hantoltt kalyibába zárhat
A’ Nagyok’ titkos Kabalája, még se’[137]
                                        Fogy-ki reményem.

[57] Szívet, óh Égből adatott! teremtesz
Bennem, és fűzvén pai’sod’ karomra
Védesz: így engem’ mosolyogni mások’
                                        Mérgeit oktatsz.

A’ tsavargó Sors komorann döröghet
Ellenem, rejthet töviset, hogy által
Fúrja két lábam’ ’s maradozva fussak
                                        Virtus’im’ útjánn:

Ez sem árt semmit, ha te lelkesítesz,
Bátrodik szívem, futok a’ Ditsősség’
Keskeny ösvényjénn, noha vért nyomambann
                                        Látok utánnam.

Nézek a’ bóldog[138] jutalom’ Hegyére,
Hol lobog zászlód, sebeim’ felejtem;
’S a’ tövist, látván Koronám’ kitéve,
                                        Hágom örömmel. –

Székiből ámbár mutogassa hamvas
Vedreit, ’s mordann fenyegessen engem’
A’ Halál, óh mennyei! bátorítod
                                        Ellene szívem’.

{99} És, te mellém állsz, ha kibontja nékem
Büszhödött vermét; te mutatsz koporsóm’
Faljainn által nemesebb Világra
                                        Nyíltt hasadékot.[139]


[58] Ott mivé lészek mutatod, ha szinte
Kérgeim, míg szenyveimet kialszom
Válnak-is porrá; de tsak eggy[140] időig,
                                        Tarthat ez Álom.

Sírom eggy tsendes melegágy helyett lész,
Hol kiolvadván tsak ezen Világhoz
Tartozó részek, kifakadni-fog szebb
                                        Plánta poromból.

Illy reménység köztt nyugalomra hajtom
Én fejem’ – gyilkos Furiák emésztik
Azt, ki törvény’id’ neveté ’s Világhoz
                                        Pártola tőled.

Én tehát Zászlód’ követem, ha szinte
Néha futnom kell tövisenn utánnad:
E’ Világ nem lész, te maradsz örökre
                                        Lelki Barátom.

[59] 20. ÓDA.

A’ MEGNYUGOVÁSHOZ.

XIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 260. l.]


Védangyalom vagy, óh Egekből küldetett
        Megnyugovás! te belém
    Erőt teremtesz, ’s Lelket adsz.

Döröghet a’ Szerentse durva hangokonn;
        Lőjje felém nyilait
    A’ gyilkos Írígy titkosann;

Vagy a’ Szegénység fonnyadott ortzáival
        Hantkalyibámba jöhet
    Rémítni bággyadt szívemet;

{100} Szakassza-fel bár a’ Halál vak Sírjait
        ’S kűldje-ki a’ nyavalyák’
    Dögöt lehellő táborát,

És ássa-el Szerelmes’im’ porszékinél:
        Zúgjanak a’ szomorú
    Harangok, és szívem körűl

[60] A’ könnytsatornákat kibontván, árjait
        Két szemeimbe fakadtt
    Forrásokonn öntsék-ki bár:

Sírok; de én e’ nagy Világ’ Mindenható
        ’S Bőlts URa ellen azért
    Nem perlek, áh[141] nem! vakmerőnn.

Nem; mert te bátorítasz, óh Égből lejött
        Drága Követ! te belém
    Teremtesz újjabb érzeményt.

Letsillapítod a’ kevély Indúlatok’
        Hartzait, a’ mikor a’
    Végzések ellen, kezdve pert,

Tsatáznak, és te nékem óltalmúl paízst
        Adsz, hogy azok’ dühe meg
    Ne győzze lankadtt szívemet.

Győzsz, a’ midőnn[142] kiáltod: „a’ MINDENHATÓ,
        Még mikor e’ remekeltt
    Világot a’ bőlts Vég’zetek’

Könyvébe’ mint legjobbat úgy rajzolta-le
        Titkai köztt ezeket
    Felőled ő rendelte-el.”

Győzsz, és kifogynak bús szemem’ forrás’iból
        Könnyeim, észreveszem
    Hogy minden a’ Menyből vagyon.[143] –

{101} [61] Te, tsak te légy Védangyalom; meggyőzöm így,
        Bár ha kegyetlen-is, a’
    Sorsot, ’s Igazgatóm’ soha

Nem vádolom; miként az oktalan Kevély
        A’ ki, ha felleg alá
    Bújt Napja, vagy ha szűntelen’

Nem jár virágos útakon büszkélkedő
        Kényje szerént, az Egek’
    Végzés’i ellen-is perel;

Vagy bús panasszal a’ Halált kiáltja, és
        Szíve’ keserve miatt
    Megfagyni kíván karja köztt.[144] –

De én nem így! sőt halgatom tanáts’id’, óh
        Megnyugovás! az eset
    Köztt bóldog általad vagyok.

[62] 21. ÓDA.

A’ REMÉNYSÉGHEZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 260. l.]


Téged’, Ki nélkűl Szörnyetegek’ komor
Országa lészen nékem ez a’ Világ
    Bóldog Reménység! óh Egeknek
    Szent Szüleményje! fogadd, köszöntlek[145].

Te a’ Halandó’ Védje vagy, a’ midőnn
A’ bánatoknak felleg’i ménykövet
    Készítnek, és mordann dörögve
    A’ Szomorúra tüzök kiomlik.

Azt bús fejétől másuva tűnteted;
Ketté hasítod hirtelen a’ setét
    Felhőt, ’s az elrejtett[146] örömnek
    Ujjra hozod-ki elébbi Napját.

{102} Azt, a’ Ki meghóltt Kedves’iért meleg
Könnyével a’ Sírt öntözi, bíztatod,
    Szívét bekötvén flastromoddal
    Könnyei’[147] kútfejeit bezárod.

[63] A’ Sírokonn őt’ túl viszed eggy ditsőbb
Hazába tsendes képzeletek között,
    Hová, megígéred, hogy innen,
    Régi Szerelmes’ihez bemégyen.

Te annak, a’ kit virtus’iért vakonn
Üldöz sok Írígy, lelki barátja vagy;
    Ha néha lankad, bíztatással
    Visszateremted elébbi szívét.

Őt, a’ Ditsősség’ Temploma’ faljainn
Számára függő bérrel előre már
    Megbíztatod, hogy Üldözői
    Köztt nemes, álhatatos lehessen.

Annak te, kit megfoszt koszorúitól
A’ részre hajló ’s tsalfa Világ, mutatsz
    Eggy más Világot, hol fejére
    Majd nemesebb koronát kötöznek.

Kit a’ Szegénység zárt Kalyibába, te
Vígasztalóúl mégy ahoz, és noha
    Fonnyasztja ortzáját az éhség’
    Mérge, nem engeded őtet esni

Kétségbe még-is: megmutatod neki
Hogy a’ Teremtő’[148] gondja kihat tsak eggy
    Hollóra-is, ’s e’ példa által
    Únszolod őt’ ez Atyát keresni:

[64] Azt, a’ ki főldét míveli, ’s magvait
Könnyhúllatás köztt hínti-ki, bíztatod
    Bóldog jövendővel, ’s keservét
    Véle felejteted a’ haszonnal.

{103} Kit a’ Tirannak lántzai kínzanak,
’S az Üldözőnek vak dühe zárt setét
    Tömlötzbe, azt mint hív[149] Barátja
    Nem hagyod-el, de lemégy gyakorta

Hozzá, beszélled néki, hogy őt’ az Ég
Nem hagyja kínzó lántzai köztt; de ha
    Vérét kitőltik, értte bosszút
    Állni-fog a’ szeretett Igazság.

Te a’ kegyetlen kínok alatt nyögő
Betegnek-is hív Orvosa vagy: ’s az-is
    Végső sugallásod’ titokbann
    Hallja, ki pallos alá letérdelt.

Te, áh[150] te! lészel mennyei bíztatónk
Midőnn alélttann nyögni fogúnk ama’
    Gyilkos Tirannak a’ Halálnak
    Karjai köztt, ’s tagaink elasznak;

Midőnn szeműnktől[151] kezdi homály alá
E’ szép Világot zárni-le, és setét
    Országa’ ajtaját kinyitván,
    Vedreivel szomorítva rettent.

[65] Te szent Reménység bíztatol akkor-is,
’S vezér Világot gyújtasz ezen komor
    Tirannak Országánn, hol által
    Ment vala már amaz Idvezítő:

Hol ment keresztűl olly’[152] diadalmasann
Útját te nékem megmutatod, ’s azonn
    Bíztatsz, hogy én-is majd utánna
    Szent nyomainn megyek újj Világba.

Te, tsak te légy hát mennyei Bíztatóm
Bóldog Reménység! míg futok e’ rövid
    Pállyánn, ’s idővel Síromonn túl
    Fűzz örökös Koronát fejemre.

{104}

22. ÓDA.

AZ ÁLOMHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 260. l.]


Öröm’ Teremtő vagy te, nem a’ Halál’
Mord képe, lantom tiszteletedre zeng
    Óh édes Álom! főldi tűndér -
    Isten! erő’, ’s nyugalom’ Királyja!

[66] Te, bár belőlem főzze-ki vóltt erőm’
A’ Munka, még-is nem hagyod a’ Halál’
    Vermébe testem’ dűlni: ismét
    Visszateremtheted azt erőddel.

Reám fuvallod lelkedet édesenn
’S Hattyúpehellyel tőltt puha ágyadonn
    Altatsz, verejtékem’ patakját
    Mélly nyugovásom alatt letörlöd.

Apadni kezdett véremet éltető
Bal’sammal a’ míg karjaidonn vagyok
    Rengetve gyengénn felvegyíted
    ’S életerőt tagaimba folytatsz.

A’ bánat’ és gond’ nappali fellegét,
Melly ménykövekkel rakva fejem felett
    Egymásra tornyodzott, elűzöd
    Képzelet’im’ beborúltt Egéről.

Előle, tűndér szárnyakat a’ sebess
Képzésre fűzvén, engemet elragadsz
    Jázminnal ültetett mezőre,
    ’S[153] Hordozol, a’ madaraknak édes

Kontzertje köztt. Majd átviszel a’ kegyes
Lelkekhez a’ víg Éliziomra, hol
    Léthének örvényébe’ hagyván
    Búmat, ezernyi öröm legeltet.

{105} [67] Ha engem’ onnan visszahozol, ragadsz
Olly’[154] hív Barátom’ tiszteletére, kit
    Örökre tőlem sok határok
    Zártak-el, és kebelébe’ nyugtatsz.

Az ó Világnak, mellyet az éh Idő
Atzél fogával mor’sola[155] semmivé[156]
    Lételt teremtesz ’s vissza bájoltt
    Dísszeivel hozod azt előmbe.

Te nékem a’ Sírt, mellybe’ Szerelmes’im
Ama’ Tirannak Széki előtt dohos
    Vedrekbe’ meghűlttenn nyugosznak
    Felnyitod, és megavúltt porokból

Mint Isten, – a’ mit nem tehetett soha
Még eggy Halandó – visszateremtheted
    Árnyékjok’, és lelket fuvalván
    Portagaikba velek beszéltetsz.

Te engem’ a’ Menny’ szent Kapujánn belől
A’ Tsillagoknak számtalan és tüzet
    Habzó Világainn keresztűl
    Mennyei szárnyaidonn viszel-be.

Ott a’ Teremtő’ Széki körűl mutatsz
Ollyan tsudákat, mellyeket, a’ ki még
    Innen van a’ Síronn, erőtlen
    Testi szemével előre nem lát.

[68] Te általad vitt titkainak bezártt
Házába már sok Szentet az Ég’ URa,
    ’S végzés’i szent Könyvét kinyitván
    Megmutatá nekik a’ Jövendőt.

Így nem Halálnak képe vagy: én azért
Téged’ köszöntlek. – Jöjj! hogy erőt teremts
    Bennem, bekenvén bal’samoddal:
    Jőjj! ’s az egekbe ragadj-el engem’.

{106}

23. ÓDA.

A’ MU’SIKÁHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 260. sk. l.]


Rólad, kit a’ Menny’ énekeit tanúltt
Ditső Poézis szűltt, mikor e’ Világ
    Ifjúi dísszébenn mosolygott,
    Mú’sika, óh örömet teremtő!

Éneklek. – A’ szent Ég maga hangodat
Halgatja; szívűnk[157] bánatait, midőnn
    Zengesz, felejti, ’s a’ vad Érzés
    Emberivé szavaidra lágyúl.

[69] Te hangot adtál a’ nap’ unalmait
Eltűrni[158] Éden’ kertje’[159] vidékeinn
    A’ Pásztorok’ szájába, ’s őket
    Síppal örűlni magad tanítád.

Te minden érző Nemzetek’[160] énekét
Lantodra vetted; téged’ az Istenek
    Halgattak, és az embereknek
    Szíveikenn te tsudát mutattál.

Hatalmas! a’ Menny’ Istene hangodat
Kedvelte Dávid’ Nablumainn, ’s neki
    Áldás’i tárházát kinyitván
    Onnan özönjavait kitőlté.

A’ szívbe béhat bájos erőd; leszáll
Arról, ha lantod zengeted, a’ komor
    Képzések’ eggy rakásra tódúltt
    Fellege, ’s ményköve másfelé húll.

Te szóllsz, ’s az Írígy’ szíve’ kerűleténn
Magát körűlfontt vipera marni azt
    Megszűnik[161] – ő majd omlik a’ Más’
    Nyíltt kebelébe baráti tsókkal.

{107} Te szívet adsz a’ hartz’ mezejére száltt
Seregnek a’ Márs’ ményköve ellen-is;
    Hangodra buzgóbbann, leesvén
    Térdre, fohászkodik a’ Könyörgő.

[70] Mindenhatóvá lett szavad: – erre már
Széllyelkerengő árkai köztt megált
    Méander, és halgatva duzzadtt
    Habjai ültenek egy rakásonn.

A’ tigris a’ vért itta midőnn szavad’
Hallá ’s szelídenn lantod alá feküdtt;
    A’ tserfa megmozgatta már eggy
    Századot éltt derekát előtted.

A’ szikla, mellynek Századokig fejét
Lenem törék a’ ménykövek’ ostrom’i,
    Hangodra roskadtt eggy halomba,
    ’S tornyoza Trója’ magas falává.

Még a’ setéttség’[162] Istene, és lezártt
Országa-is már tudja hatalmadat,
    Plútó szavadra halja, ’s Czerber’[163]
    Mord ebe mérget okádni megszűnt.

Hallotta Zízif’ hangodat, és megáltt
Kövével eggyütt; Ixion-is pihent
    Kerékje’ küllőinn; feküdtek
    Tízifoné’[164] fene víperái.

A’ mord Halálnak széke körűl hevert
Hamvakba béfolyt életadó erőd,
    Mozogtak és elébbi formát
    Eggyüve folyva mutattak ismét.

[71] Majd e’ világnak vég tavaszánn, midőnn
Leszáll az Élet’ Szent Fejedelme, hogy
    A’ Hólttak éljenek, hatalmas
    Hangodat a’ porok érzik ismét.

{108} A’ trombitáknak hangja között szavad
Harsogni-fog, melly feltöri a’ mohos
    Sírt, ’s a’ koporsónak, hogy útat
    Nyisson az Égre, kinyitja zárját.

Majd a’ felébredtt Szenteket elfogod
Kísérni pompás angyali Kar között
    Az Égbe. – Téged’ óh hatalmas
    Mú’sika! lantom azért magasztal.

24. ÓDA.

A’ MÚ’SÁKHOZ

XIX. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 261. l.]


Én, végső napomig szent Karotok között
Óh Mú’sák! akarok lenni: ti közttetek
    A’ tsendes gyönyörűség,
    Víg kedv, élet uralkodik.

[72] Más szálljon-ki – lehet – Márs’ mezejére, hol
A’ tűz’ zápora köztt vérrel itassa-meg
    Kardját, ’s azzal arasson
    A’ Hólttak’[165] tetem’inn babért.

Nem kell a’ koszorú, bár mi jeles, ha el-
Lankadtt ágairól emberi vér tsorog:
    Parnassz’ bértze be sokkal
    Szebbel tiszteli-meg fejem’.

Ússzon más az arany’ szomja miatt dühös
Tenger’ habjai köztt, Péru’ ezüstjeit
    Bár elhordja[166]; de nékem
    Nem kell, légyen akárkié.

Más a’ Hegy’ derekát vésse az értzekért,
Vagy bolygassa hegyes vassal ugarjait;
    Thémis’ fontjai mellett
    Üljön más; soha nem fogom

{109} Sorsát nézni komor szemmel. Eme’ vakúltt
Fösvénynek, ki penyész lepte aranyjait
    Kész éhenn-is imádni
    Nem kell sorsa, övé lehet.

Más Bál’ asztalainn ambroziát[167] egyen
Nektárt trombitaszó köztt igyon: – e’ nemes
    Karból nem fogok írígy
    Szemmel nézni reá soha.

[73] Sokkal több örömet közlötök én velem
Óh[168] Mú’sák! ti Egek’ szent Szüleményjei,
    Mint Márs, Tenger, Arany, Bál,
    E’ Romlás’ Fejedelmei.

Nem kínozza tsaló képzelet a’ gyepes
Parnasszonn fejemet köztetek, a’ kevély
    Vágyás nem gyötör, a’ bú
    Nem szaggatja veséimet.

A’ gond néha ha rám kűldi tsoportjait
Bátrann hátra verem nemtelen ostromát,
    Megzendítem ezüstös
    Húrú lantomat ellene;

Vagy szenteltt Karotok köztt Helikon’ tövénn
Éneklek leveles bóltok alatt; felel
    A’ bértzről nekem Ekhó;
    Konzertez velem a’ Madár.

Hozzám hajtja fejét a’ fiatal virág
Hogy lantomra vegyem; ’s ambraszagot lehell,
    A’ Kút forr, hogy előttem
    Játszon domborodott vize.[169] –

Én nem reszketek a’ néma Halál’ dohos
Sírjától, ha ti felszentelitek fejem’,
    Mérgét megmosolyogva
    Nézem, bár hogy agyarkodik.

{110} [74] Testem’ kérgeit, ám zárja-le hant alá,
Nem bánom; de nevem’ nem teszi semmivé:
    Oh Mú’sák! ti felettem
    Azt oszlopra kimetszitek.

Kupresszerdeitek’ gallyaiból reá
Fűztök zőld koszorút, melly az idő fogát
    Számos Századokonn ép
    Színnel fogja kiállani.

Én hát szent Karotok köztt fogok élni vég
Pillantásomig, óh Égiek! itt öröm,
    Legtisztább gyönyörűség
    Táplál; lészen örök nevem.

25. ÓDA.

A’ POÉZISHOZ.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 261. sk. l.]


Téged’, óh Mennyből hozatott Poézis!
Lantom, a’ mellyet te adál, magasztal:
Óh kis Istenség! te örömteremtő
                                        Tőle fogadd-el!

[75] Téged’ a’ Mennyből az örömnek Atyja
Kűlde hozzánk-el, mikor e’ Világnak
Hajnalánn a’ Tsillagok énekelték
                                        Karja’ hatalmát.

Eggy Seraf tábor legelől tanított
Hangra kezdetbenn, mikor a’ Teremtő
E’ nagy Alkotmányt remekelte, vetted
                                        Éneked’ attól.

Így te a’ nem rég’ született Világnak
Hangra oktattad nemesebb Lakoss’it,
A’ Zefir, ’s vídám Madarak kizengék.
                                        Dallod’ előttök.

{111} Hívtad a’ zúgó patakokhoz őket,
’S hangjok’[170] a’ tördeltt hab utánn szakaszra
Vetted, és Lantot kezeikbe végre
                                        Önmagad adtál.

A’ virágokról azutánn[171] ’s kalásszal
Dús mezőkről képzeletek’ vezetted
Fő Valósághoz, ’s velek egybe verted
                                        Lantodat annak.

Móses’[172] és Jákób’ maradéka’ hangot,
Tőled, óh Égbenn született! tanúla!
A’ veres Tenger’ fala köztt, hogy által
                                        Méne, utánnad

[76] A’ Jehóvának tsudatételéről
Énekelt; mellyel Faraót ’s Vitéz’it
A’ kinyíltt őrvény’ fenekére, bosszút
                                        Állva, temette.

Lantodonn Bárák az URat ditsérte,
Náblumánn Dávid Salamonnal, Á’sáf,
A’ Teremtőről veled énekeltek
                                        Hallelujákat.

Hangod’ Orfé-is[173] követé, midőnn a’
Mord vadak hozzá gyülekeztek; a’ víz
Halgatott ’s Plútó kiadá pokolból
                                        Euridiczéjét.

Lelket Amfíon[174] teveled lehellett
A’ kemény kőbenn, mikor égi hangod,
Húrjainn[175] zengett, ’s amaz értz agyú Nép
                                        Szíve szelídűlt.

Bájos Istenség! Ki, ható erőddel
Illy’ tsudát tettél, mai-is eggy virágonn
’S Szívem’ ígéző erejű mosolygást
                                        Tsak te teremthetsz.

{112} Megvará’solsz[176] eggy falevéllel engem’,
’S képzelet’ szárnyánn felemelsz az Égig,
Hogy Teremtőm’ e’ remekért Seraffal
                                        Egybe ditsérjem.

[77] A’ Hit’ óltárát mikor áldozattal
Megrakom, buzgónn, hogy az Ég kinyíljon
Füstinek, lantolsz velem, és Királyúnk
                                        Székihez elhat.

A’ fagyott Érzés szavaidra olvad,
’S olly’[177] Igazságot beveszen magába,
Melly előtt jéggé fagya; most örömmel
                                        Ád helyet annak.

Halhatatlanná teszi a’ Vitézek’
Érdemét lantod; – mikor a’ Halálnak
Székinél hamvok hever, énekelsz te
                                        Rólok idővel.

Azt, ki bóldoggá[178] szeretett Hazáját
Tette, későnn sem hagyod elfelejtni;
Húrod’ a’ nemzett Maradék előtt-is
                                        Zengeted arról.

Én azért téged’, ki erőddel a’ bút
Oszlatod tőlem, ki Olimp’ mosolygó
Tsillag’inn túl-is viszel, énekellek
                                        Égi Poézis!

[78] 26. ÓDA.

A’ VIRÁGOS KERTHEZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 262. l.]


Nem halgat, áh nem! Lantom azért tovább
A’ bájoló dísz sürgeti azt: ezüst
    Húrját tenéked, óh virágos
    Kert! neked, életadó remek Hely!

{113} Kitörtt örömmel zengetem – úgy kemény
Tserfának ordas héjja, vagy-is hideg
    Vaspléh borítja szívemet, ha
    Halgatok: – óh nem! – azért köszöntlek.

Szemem’ vará’sló dísz vagyon, óh ditső
Kert! rajtad: érzem, melly beható; de azt
    Kinem beszélhetem, tsak érzem,
    ’S zengeti húrom’ az eggy tsudállás.

Híjjába’[179] vonnám húrjaimat magas
Hangzatra, hogy tám rajta hatalmasabb
    Lész’ énekem: nem! úgy se’ bírják
    Adni-ki szívreható mivóltod’.

[79] Hát tsak tudállak, ’s a’ nemes érzemény
Kezemre folyván sürgeti Lantomat
    De hangja változik; mosolygó
    Színed elébb meg elébb ragadja.

Itt e’ fejér színt, melly szemem’ elvoná
Magára másról, nintsen időm soká
    Szemlélni, ott túl a’ pirosló
    Hajnali szín hamar elragadta.

Arról az Éggel díszbe’ vetélkedő
Kék szín erővel húzza magára víg
    Nézésem’; a’ zőld, sárga ismét,
    Bár ne akarjam, odább vará’sol[180].

Már vonja ismét eggy Tulipánt tovább
Látásom’: ebben mennyei bájoló
    Erő van – eggy Fajtlinka túlnan
    Véle, nekem vetekedni látszik.

Áh! én ezeknek hímzeteit, ’s remek
Vonás’it, és eggymásba folyó vegyes
    Színek’, kinem fogom – tsak érzem –
    Zengeni húrjaimonn eléggé.

{114} Tsak eggy Teremtő tudja ezeknek e’
Díszt adni, mellyel semmi Király se’ bír:
    Letészi a’ Festő etsetjét
    Azt ha levenni talám akarná.

[80] És itt, mi szépség eggy Violát ruház?
De áh[181]! mi titkot látok? ihol miként
    Tsókolja párját e’ mosolygó
    Férjfi virág, ’s enyelegve hajlong

Feléje? itt-is megvagyon, óh[182] tsuda!
A’ páros élet, mellybe’ Zefir szokott
    Vőféli tisztet vinni, ’s Hímen’
    Ágyaihoz viszi e’ Virágpárt.

Öröm patakzik rám, te belőled, óh
Szembájoló Kert! visszateremtetik
    Ártatlan érzésem, ha szinte
    Néha zavarja-is e’ Világ azt.

De látom, itt más Állatok-is velem
Öröm’ patakját isznak – ihol mi nagy
    Erőlködéssel eggy fanyargó
    Féreg, igyekszik ezen virágra!

Talám szegényt a’ főld’ pora köztt soká
Kínozta éhség, vagy betegenn feküdtt,
    Most, hogy megéljen, e’ virágra
    Életadó szirupért igyekszik.

De mennyi vídám Állatok isznak itt
Vígságot? a’ Méh, Lepke, ’s egyébb bogár
    A’ vett örömtől részegedve
    Mint enyelegnek előre, hátra.

[81] És, óh mi szív lész’, a’ mi nem érez itt?
Fahéjj, vagy-is vashártya borítja azt;
    Vagy benne a’ Bűn minden Érzést,
    Tudni mi Szép, az aránt mególtott.

{115} De én, kinyitván szívemet, óh[183] ditső
Kert! dísszed’ érzem, ’s ér’tte köszöntölek;
    És benned egyszersmind tsudálom
    Azt, Ki virág’idat így remeklé.

27. ÓDA.

AZ ISTENI VÉGZÉS,

A’ Sorsokbann.

XIX. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 262. l.]


Hát én, a’ ki tsak eggy porszemet, e’ Világ’
Alkotmányja’ tsudás részei köztt teszek,
    Óh[184] Bőlts Isteni VÉGZÉS!
    Bántsam titkaidat vakonn?

Én, elmém kinek olly’[185] véges,[186] az illy’[187] Egészt,
Mellybenn minden az Ég’ tsillag’itól alá
    A’ kis porszemig egybe-
    Van lántzolva, miként fogok

[82] Általlátni? hibát hogy keresek, ki – ez
Alkotmányba’ miként hajtja az eggy Kerék
    A’ másik’ fogait, nem
    Látom, ’s fel se’ kereshetem.

A’ sorsbann se’[188] merem titkodat én, noha
Visszás rendbe’ gyakor tűnjön előmbe az,
    Megmartzongani; mert Te
    Bőlts végekre viszed-ki azt.[189]

A’ Lételt ’s Születést rendeled önmagad:
Mindent ollyan idő pontra, vagy olly’[190] helyenn
    Állítasz-ki, holott az
    Titkos tzélod’ elő viszi.

Ezt, úgy eggy alatsony házba’ lakó Személly,
Mint más, Párosi kő fenn palotáibann;
    Eggy bús Árva, miként a’
    Pompás Gazdag elébb viszi.

{116} Én viszszásnak azért tartsam-e, Isteni
VÉGZÉS! útadat? áh[191]! nem; de tsudállom azt
    Bosszúság soha ér’tte
    Nem szaggatja veséimet.

Elnézem, hogy eme’ Balgatag, a’ kinek
Szívét hártya helyett két soros értz fedi,
    A’ Bőség’ tele Szarvát
    Fösvény karral ölelje-meg.

[83] Itt bús gyermek’ivel sírjon az éh Szegény
A’ végső falatért, meglehet: – akkor a’
    Sors a’ Magtalanoknak
    Bővenn rakja-meg asztalát.

Zápor könnyei köztt nézze az Árva bár
Hogy mást mint szeret a’ tsalfa szerentse; melly
    Míg ő sír, java’ részét
    A’ Bálokra fetsérli-el.

A’ köz Jót szerető tzéljaiért sokat
Veszthet; jól vagyon így-is: pedig a’ bolond
    Restnek Háza[192] virágzik
    ’S e’ mellett amazé ledűll.

Bár a’ Szent tsak alig fedheti-bé magát
Köntössel, mikor a’ Bújja kevélykedik
    Bársonybann; de az Éggel
    Még sem perlek azért soha.

A’ Sors eszközöd, óh Isteni VÉGEZÉS!
Jól osztod-ki Te; bár a’ Kabalát gyakor
    Kárhoztassa kesergő
    Szívébenn sok ezer Szegény.

Én nem: sőt ha tudom, hogy tsak eme’ poronn
Tsúszó féreg-is a’ Menybe’ felőle tett
    Bőlts törvények alatt van,
    Nem kárhoztatom azt soha.

{117} [84] Eggy Erkőltsi-Világ’ béllyegeit, miként
E’ pompás nagy Egész’ részei’ titkait
    Én nem láthatom, arról
    Ítélnem se’ lehet vakonn.

Minden Sors azon eggy tzélra van: – a’ Szegény
Dús, Jobbágy, Koronás Fő, kerekek gyanánt
    Mozgatják az Egésszet;
    Itt mindeggyik erő segít.

Eggy résszt hogyha fogok vetni-ki, melly nekem
Visszásnak valahogy tetszhetik; úgy tudom
    E’ felséges Egéssznek
    Nagy tsorbája van általa.

Így, bőlts tzéljaid’, óh Isteni VÉGEZÉS!
Kell a’ Sorsba’, fejet hajtva, tsudállanom:
    Nints visszás dolog e’ nagy
    MINDENBENN; tsak az Elme az.

[85] 28. ÓDA.

E’ VILÁG’ VÉGE.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 262. l.]


A’ Sírokonn túl, mennyei szárnyakonn
Vitt a’ Hit engem’.[193] – Látom az ó Világ
    Mint roppan-öszve; tűneményjét
    Lantolom-el, noha reszketéssel.

Mit látok? A’ Menny’ bóltja nyilatkozik,
És a’ Teremtő’ Széke felől omoltt
    Fénytenger, a’ langokkal égett
    Tsillagokat beborítni kezdi.

Leszállni készűl mennyei pompa köztt
E’ nyíltt kapunn egy Isteni Szent Személly
    Kinn fénylik a’ MINDENHATÓNAK
    Béllyege, ’s képe reá kimetszve.

{118} Körűltte állván, tiszteli millió
Lelkek’ hatalmas tábora; a’ Seraf
    A’ lángoló Kerubbal együtt
    Fúni kiállt maga trombitáját.

[86] De, áh[194]! Mi szörnyű tűz ’s ropogás között
Mennek tolongó fellegek e’ Király’
    Elé’be hogy fényes Szekérbenn
    Mint diadalmas URok’ lehozzák.

Indúl – de minden reszket előtte már;
Ég, Főld! ti engem’ rejtsetek-el hamar:
    Mint harsog első Angyalának
    Szent szava, ’s Isteni trombitája!

Kiáltoz’ Észak, Dél, Kelet, és Nyugot;
A’ Ményköveknek zápora húll tüzes
    Felhőszekérjéről – de a’ Főld’
    ’S Ég’ kötözetjei mint retsegnek!

Leszállt – mi szörnyű ingadozás között
Van e’[195] megindúltt Minden előtte? – de
    Hallom parantsol: „Tenger és Főld
    Add-ki Halottjaidat magadból”

Ő a’ HATALMAS látom – ezerfelé
Hasadtt az ingó Főld azon Isteni
    Szózatra, ’s a’ kórhodtt koporsók
    Zárjai a’ por alatt kinyíltak.

A’ Tenger ordít ’s a’ pokolig hasadtt
Örvényj’i kezdik régi Halottjaik’
    Kiadni – áh[196]! hány milliónyi
    Testbe patakzik az élet ismét?

[87] Már élnek – és mit látok? Amott van eggy
Bírói Szent Szék, mellybe’ ül e’ Király
    ’S a’ Szent Igazság’ serpenyőinn
    Méri kinekkinek a’ jutalmat.

{119} Ítéletét már hirdeti; érdemét
Most tudja minden – Végezetét amaz
    Ő véle felhőkönn leszállott
    Tábor előtte betellyesíti.

Azt, a’ ki virtust nem követett, setét
Helyekbe zárják, hol veszedelmeinn
    Sír, jajgat; – ettől a’ Reménység
    Menybe futott – noha vissza néz rá.

De e’ Királynak Híveit eggy ditső
Hazába fogják Isteni pompa köztt
    Kísérni, hol romolhatatlan
    ’S mennyei dísz övedezni fogja.

Már vissza készűl – látom eme’ Király
Az Égbe, mondván: Győzödelem! – Halál
    Örökre tűnj a’ semmiségbe!
    És, te Világ-is omolj rakásra!

Mégyen – de áh[197]! melly rettenetes zavar,
Éles tsikorgás, mord ropogás, dühös
    Szél, e’ nagy Alkotmányt körűlttem
    Kezdi retsegve halomba rázni?

[88] A’ Főldnek ugrál tengelye fészkeinn –
Az Ég felettem hajladozik – tövig
    Repedtt-meg a’ Kőszikla – Tenger –
    Lángot okád-ki az Étna, torkánn.

A’ Csimborasszó felszöke – a’ zavartt
Égig lövődött a’ Karakon, Gemi,
    A’ Kaukaz’, Atlás, Tátra Píkó
    A’ levegőnn ropogással úsznak.

De, áh! hová kell rejtenem-el magam’? –
Már egybe roppan Minden – az Ég bomol –
    A’ Tsillagok mord harsogással
    Húllnak-alá szakadoznak-öszve.

{120} Nap, Hóld lefordúltt ennyi zavar miatt
Abrontsa’ bomlott pontjairól, ’s tüzet
    Lezáporozva hömpörögvén
    Már, jaj! agyonn ütik e’ Világot.

Ég, Főld – mi szörnyű nézni! – rakásra húlt,
’S tűz Óczeánnal kezdenek égni már
    Az Éltetőrészek – hogy olvad
    E’ nagy Egész azon eggy darabbá?

De visszatérjűnk mennyei Hit! tovább
E’ nagy zavart nem nézhetem – óh! segítts
    Úgy élni, hogy bátran lehessen
    Látnom idővel-is ezt az Égből.

{121}

[89] MÁSODIK KÖNYV.

{122}


[90] ... delectando, pariterque monendo.
                                                      Hor.

[A jegyzetet lásd: 262. l.]

{123}

[A jegyzetet lásd: 262. l.]

[91] 29. ÓDA.

A’ LÉLEK’ HALHATATLANSÁGA.

XVII-dik Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 263. l.]


Nem fogsz te, óh! szent mennyei rész agyag-
Testemmel eggyütt, mellyhez időre vagy
    Enyvezve, porrá válni; nem fogsz
    Hantok alá vele elnyugodni.

Mennybenn születtél; nem vala megromoltt
Vér a’ te nemződ; Isteni béllyeget
    Viselsz te; halhatatlan élet’
    Atyja belém remekűl lehellett.

[92] A’ folyva tartó Létel aránt beléd
Óltott Reménység semmibe tűnik-é?
    Vágyásod eggy elfogyhatatlan
    Jóra, haszontalan-é[198]? – vagy a’ szent

Erkőltsiségnek béllyege? vagy kegyes
Sok tetteid, bért, mellyet előre vársz,
    Nem adnak-é, ’s a’ semmiségbe
    Fogsz elaludni velek? – nem! áh[199] nem!

Élsz, majd ha e’ test’ kérgeiből kitép
A’ mord halálnak karja; midőnn[200] szegény
    Barátod elválván te tőled
    Öszvefagy, és amaz éh tirannak

Vermébe minteggy préda lezáratik:
Élsz akkor-is, nem sértheti léttedet
    Vak mérge, ’s majd ditső hazádbann
    Tartod azonn diadalmi pompád’.

Élsz és az Égnek szent palotáibann
Érzed jutalmát virtusaidnak; ott
    Majd téged’ eggy végetlen élet’
    ’S Szent öröm’ ambroziája táplál.

{124} Élsz akkor-is majd, a’ mikor e’ Világ
Eggy vég zavart fog látni: midőnn[201] ledűll
    Az Égnek alkotmányja, ’s annak
    Tsillag’i megzavarodva rendűltt

[93] Főldűnkre[202] húllnak mord ropogás között:
Midőnn az ékes Nap’ tüze hirtelen
    Megalszik; a’ Hóld megvakúl; két
    Tengelyek eggy iszonyú tsikorgás

Köztt székjeikből végre kiugranak
Elvesztik[203] útjok’, ’s ingadozás miatt
    Abrontsaik meghajladozván
    Ménykövet ontva lehömpörögnek:

Midőnn ez a’ Főld öszveszakadni-fog,
Az égi testek’ záporozása köztt,
    ’S a’ szélveszek belőle bőgvén
    Kőderekát hasogatni fogják

Ízekre; megtörtt oszlop’iról alá
Harsogva roskad; vagy mikor elvegyűl
    Főld, tenger és tűz Óczeánnal
    Olvad-el eggy zavarék Eleggyé:

Lelkem! mi bátrann nézed ezen zavart:
Örűlve várod régi barátodat
    A’ halhatatlanságba, hol majd
    Mennyei dísz övedezni fogja.

Így hát ne rettegj semmit eme’ tirann
Gyilkos kezétől, nem vet alá dohos
    Sírjába: halhatatlanúl élsz,
    A’ mikor elhagyod e’ Világot.

{125}

[94] 30. ÓDA.

A’ PILLANGÓ’ ÉS E’ TEST’ elváltozása[204].

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 263. l.]


Dehogy maradsz, óh[205] Testem! ama’ Tirann’
Kezébe’ mindég; mérge dehogy vegyít
    A’ porhoz elhűlttenn örökre;
    Lántzai köztt dehogy alszol élet’

Reményje nélkűl! Nézd tsak eme’ tavasz’
Hímes leányját, melly gyönyörű! noha
    Megfagyva eggy halálos ágybann
    Szunnyadozott, de viszont felébredt.

Láttam, mi bőltsenn, mint anya, bánt vele
Hernyó korábann a’ maga gyermek’it
    Ápolgató Természet; annak
    Mint kötözé falevélre, testét:

Béfűzte gyengénn, ’s szenderedésbe hogy
Meríttse, mellé hívta Zefirt, ki őt’
    Rengette hűs lehelletével,
    ’S álom alá szemeit lefogta.

[95] Majd, hogy kitőlté mélly aluvása köztt
Az újj teremtés’ napjait e’ lomos
    Testének ó kérgét lehányó
    Púpa, kifejtegeté selyemből[206]

Szőtt pólya közzűl; mirtusi gallyakat
Reája hímzett, ’s újj tagait puha
    Bíborba vonván, ró’sanektárt
    Színi mezőkre vivé leányját.

Eggy lomha testből bontakozott remek
Ha illyen; óh[207] test! hát te belőled így
    A’ Bőlts Teremtő nem hoz-é ki
    Mennyeit, a’ mikor a’ Halálnak

{126} Bús éjtzakáját át’aluszod? hogy-is
Lehetne hozzád mostoha ő, Ki eggy
    Féreghez olly’ Jó; hát te benned
    Hogy ne mutatna ditsőbb hatalmat?

Leszenderít majd téged-is e’ Világ’
Lármáitól elzártt kamarába, hol
    Míg gondjaid’ terhét kialszod,
    A’ nyugalomnak ölén pihentet[208].

Leóldja gyengénn rólad az állati
Lételt borító kérgeket, és ama’
    Beléd lerejtett lelki testnek
    Részeit a’ por alól kibontja.

[96] Ha majd felébreszt, mennyei Szent Seraf
Formára díszszed’ fogja kihímzeni
    ’S az égi Éden[209] Kert’ középjénn
    Fortt örök ambroziával éltet.

31. ÓDA.

A’ FALEVÉLHEZ.

IV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 263. l.]


Nem veszhetsz-el örökre, nem!
    Óh díszes falevél! bár dühösenn letép

E’ gallyról az erőszakos
    Orkán. – Bánthat az ősz’ mérge, de lételed

Megnem szűnik; azért tovább[210]
    Mit sírsz? búdba’ miért ingadozol ’s remegsz?

Nem, nem vagy te alávaló
    ’S hitvány test az előtt, a’ Ki parantsolá:

Légy! hirdesd Karomat te-is
    E’ fánn, álljon-elő[211] benned-is eggy Világ!”

{127} Így nem Semmi vagy; eggy Világ
    Benned rejtve vagyon: már hiszem, óh remek

[97] Test! hogy benned ez a’ nagyobb
    Mindenség’ nemesebb részei látszanak.

Érzik számtalan Állatok
    Benned lételeket, közlik öröm között

Egymással magokat: de mit?
    Képzek, gyenge Világ! rajtad elég tsudát:

Élők’ lakhelye vagy – setét
    Vőlgyek, tornyosodott mohhegyek és vizek

Vagynak benned – ezek között
    Képzek gőzbe borúltt rejtekeket, ’s ködöt

Nyíltt torkával okádható
    Mélly barlangot, olajkútakat, és szagos

Fűszerszámokat a’ naponn
    Főző lombikokat, mézpatakot, mezőt,

Gőzkörnyéket, azonn folyó
    Gyántás lángot – Egek! mennyi tsudák azok?

Óh hát elveszel-é remek
    Alkotmány? te tsudák’ tengere, kis Világ!

Hát megszűnik-e[212] tartani
    Létted, most mikor a’ Szélveszek ellened

Mormolnak? halaványodott
    Dísszed, ’s ennyi tsudás részeid, és ezer

[98] Formájú remek’id veled
    Most egyszerre örök semmibe tűnnek-e?

Nem! nem! – semmise’ veszhet-el
    E’ nagy Minden elegy részei köztt. Maga

{128} A’ Fő, Bőlts, Igaz Alkotó
    Elnem törli remek mívjeit a’ midőnn

Változnak – tsupa más nemű
    Formát ád nekik, és sok fogakonn viszi

Fellyebb: elmarad itt amott
    Rólok nemtelenebb kérgek. Az állató

Rész a’ Testbe’, ha millió[213]
    Módonn változik-is megmarad, és ditsőbb

Színbenn mint vala, végre ki-
    Fejtődzvén, fog elő állani létele.

Áh[214]! nem féltlek azért, hogy el-
    Tűnsz a’ Semmibe, óh szép Falevél! ha most

E’ gallyról leszakasztnak-is
    A’ mord éjszaki Szél’ durva tsoportjai.

Még most, óh[215] te remek Világ!
    Főlddé válsz; de hamar mint nemes éltető

Nedv, e’ szép fa’ gyökérjeinn
    Felfolysz: rügy legelébb lészel az ágainn;

[99] Majd bimbó, ’s azutánn virág –
    Elgőzölgesz az Ég’ tág’ üregénn: tovább

Ott a’ víg madarakba’ válsz
    Életté – mehetel majd sok idők utánn

A’ Létel’ fogainn elébb –
    ’S eggy tsillagba’ lehetsz plánta – vagyis lakos.

{129}

32. ÓDA.

EGGY FÉREGHEZ.

XIV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 263. l.]


És, mi okonn lennék mord gyilkosod
        Óh[216] remek Teremtmény!
    Ha vélem eggyütt érzed a’ Teremtő’

Mennyei Jóságát? nem, nem fogom
        Én, miként az Útas
    Üldözni[217] mordann éltedet halálra.

Olly’[218] Élőt, mellyet remekelt amaz
        ÚR, ki milliószor
    Sok milliókbann tett tsudát, köszöntök.

[100] Létted’ azért folytasd kisded remek!
        Élj; azért közölte
    A’ VÉGHETETLEN véled azt, hogy érezd

Ő, maga Jóságát érezteti
        Nem tsak a’ hatalmas
    Lelkekkel – a’ por’ milliónyi rendű

Férgeivel, mellyeknek adott vala
        Életet, közölni
    Kész, mint teremtő Attyok, ön szerelmét.

Nem vagy azért, kisded férgetske! te
        Elfelejtve nála
    Ő, téged’ Ő tart, hordoz és vezérel.

Gondviselő szemmel néz tégedet,
        A’ midőnn az Égnek
    Forgatja pompás tengelyét kezével;

És mikor a’ fénythabzó tsillagok’
        Útjait vezérli,
    Még akkor-is rád titkosann figyelmez.

{130} Hallja, ha szükséged titkonn gyötör,
        Akkor-is nyögésed’,
    Midőnn az Égenn szárnyakonn rohanván

A’ Szelek ordítnak; nem nyomja-el
        Azt az Óczeán, bár
    Őrvénny’i eggyütt bőgjenek, ’s dühödve

[101] Habhegyet a’ felhőkig okádjanak;
        És, dörögjenek bár
    Egyszerre minden fellegek – repűljön

A’ levegőnn széllyel retsegéssel az
        Al-Világra omló
    Ménykő; de még sem nyomja-el nyögésed’.

Nem! ’s ugyan azt akkor meghallani
        Fogja Jó Teremtőd,
    Midőnn kiáltnak számtalan sok Árvák

Sírva segíttségért – avvagy mikor
        A’ megéhezett bús
    Hollófiatskák kérnek enni Tőle.

Hallja, midőnn ordítván, tétova
        Jár az éh Oroszlán
    ’S kölykével együtt ételért kiáltoz’[219].

Hallja nyögésed’, bár rejtsd-el magad’
        A’ kemény kövek köztt,
    Hol lelked’ éhenn már kifújni készűlsz.

Szóll „eledelt hozz Főld ennek” ’s hamar
        A’ röget feszítve
    Eggy gyenge fű nő ételedre néked.

Majd sok ezer plántát hoz-elő, te hogy
        Általok gyönyörködj,
    Élj, és ihassál életet belőlök.[220] –

{131} [102] Végre lezár titkos rejtekbe, ha
        Mord hideggel a’ Tél
    Dühösködik, hogy megne fagyj örökre.

Álom alá bággyadtt szemeid’ maga
        Tsendesenn lezárja,
    Hogy benned ott újj életet teremtsen.

És mikor a’ távollévő napot,
        A’ Kos-égi jegybe
    Elhozza, ’s a’ meglankadott Világnak

Életet ád, olly’[221] sokszor ezernyi fa
        ’S állatok között-is
    Sírodba’ téged’ nem felejt örökre.

Újjra kihív onnan, ’s lelket Zefir
        Által önt felébredtt
    Testedbe, mellynek lételére vígyáz.

Menj-el azért, és élj kedvedre, kit
        Éltet a’ Teremtő,
    Én lételed’ nem vészem-el – botsátlak.

[103] 33. ÓDA.

A’ REGGELHEZ. Augusztusbann.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 263. sk. l.]


Késs, óh felébredtt Reggel! arany hajad’
Az Ég’ homályos gőzszövevénny’iből
    Kibontogatni, rejtsd kevéssé
    Rózsaszobádba rubintos ortzád’.

Áh[222]! késs, tsak addig, míg az öröm’ nemes
Nektárja, mellyel lelkemet a’ kegyes
    Érzés, az Ég’ sok milliónyi
    Tsillag’i köztt megitatta, folyhat.

{132} Áh[223]! késs, ne lázzaszd még fel az elnyugodtt
Világot, és a’ mennyei Kar’ szavát
    Hallgatnom engedd; melly az éjjnek
    Néma figyelme között az Égtől

A’ főldig ekhóz’. Áh[224]! repes angyali
Érzés között víg szívem: az al-Világ’
    Ország’it elhagytam, ’s Olimpnak
    Híg üregénn lebegek tsudák köztt.

[104] Mihelyt az Éjszak’ záfiros udvarát
Körűlkerűlő[225] tűzkerekű sebess
    Göntzöl’ szekérje felragadta
    Két szemeim’, sok ezer Világok

Előmbe tűntek; mellyek eme’ Király’,
Szent Széke’ gyémánt talpköveinn alól
    Elszórva éneklék Teremtőnk’
    Karjait; ott lebegék körűlttök.

Hallám elősször, mennyei hangzatonn
Mint kezdtte fenttenn a’ Lira zengeni
    Ama’ Hatalmast: mellyre Délenn
    Napkeletenn ’s Nyugotonn felébredtt

Minden ditső test, ’s fény’ özönét alá-
Habzó palástbann, mellyet arany, rubint
    Szín díszesítettek, kiállván
    Énekelő Karok így kiáltott:

Nagy a’ Teremtő! Jertek-elő ti sok
Világok’ élő mind okos oktalan
    Lakoss’i, ’s eggyütt énekeljük
    Széki alatt amaz ÚR’ hatalmát.

Minden felelt-rá. A’ hiatzintozott
Galáxiának[226] tsillag’i köztt megállt
    Hattyú piánónn énekelt, és
    Hangjaikat szava másodozta.

{133} [105] A’ Róka, Sas, Lúd, Pégazus és fejes
Delfín örűlvén közbe kiáltozott,
    ’S Istent imádni a’ Halandót
    Hívta-felé ragyogó fejével.

A’ Káprikorn’ e’ Karba betsillogott,
Villámot ontott Antinous’ nyila;
    A’ Hercules’ buz’gányja fényes
    Pompa jelűl ragyogott feléje:

A’ Hal smaragdos szárnyaival repűlt
Haboztatott eggy tsillag özönt alább
    A’ Vízkiöntő, ’s itta mindjárt
    A’ Fomahánt, hogy URát ditsérje.

Amott az Éjszak’ sarka felől jeles
Királyi Nemzet gyűle seregbe; hol
    A’ Fő Királynak énekelvén
    Práz koronáit elé’be rakta.

Imádja Czéfé[227]Kassiopéja, rab
Leányjok a’ szűz Andromedé, ’s eme’
    Perszé-is[228] – a’ Jobbágy homályos
    Tsillagok ő velek énekelnek.

Ezekkel a Három Szegelet piros
Rubintal égő tsillag’i rezgenek;
    A’ Kos, Fiastyúk a’ Bikával
    ’S Tengeri hallal utánnok ekhóz’.

[106] Kapella eggyütt zeng velek: – a’ Kotsis
Ragyogtat ékes vállaival topázt
    ’S eggy szép rubintot, és ezeknek
    Fényjek alatt siet udvarolni

Ama’ nagy ÚRnak. – Hallom amott miként
Éneklik eggyütt mennyei hangzatonn
    A’ bőlts Teremtőt Léda’ két hív
    Gyermek’i, Kásztor utánna Pollux:


{134} Visszázza kettős hangjokat a’ Hiúz;
Egymásra fordúltt homlokokonn ragyog
    A’ Halhatatlanság, ’s örűlve
    Hirdetik ők amaz ÚR’ hatalmát.

A’ szép Oríon még tsak övig magát
Mutatta, és már kezdi kiáltani:
    „Bőlts e’ Világnak Alkotója,
    Őt’ jer imádni nemes Teremtmény”.[229]

Mint zeng az Égnek hajlatainn ’s felém
Hangzatja? szemköztt visszafelel neki
    Az Aldebárán, ’s ott körűltte
    Hét Hiadessei énekelnek.

Áh! áh! ne jöjj még, Reggel! ezen ditső
Seregre: zengő húrjait elne tépd;
    Hagyd lelkem’ e’ fényes Karoknak
    Éneke köztt ide fenntt maradni;

[107] Hagyd még Oríont fényes övénn alól
Meglátni; engedd a’ Procziont ’s eme’
    Szép Szíriust az Ég’ határánn
    Ő vele zengeni a’ Teremtőt.

Engedd, hogy én-is, bár alatsony szavam,
Vegyíttsem e’ nagy Karba magam’, ’s amaz
    URat Királyi Széke gyémánt-
    ’Sámoly’inál vele énekeljem.

Áh[230]! késs – de látom már kinyitád arany-
Szobád’, az Égnek Karjait elfeded:
    Leszállok – áh! ez al-Világnak
    Zajja, be megzavará figyelmem’!

{135}

34. ÓDA.

ÚRANIÁHOZ. Téli Éjtzakánn.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 264. sk. l.]


Ez al-Világot hagyjuk-el, ússzuk-át’
Az Ég’ üregjét Úraniám, jövel
    Menjűnk[231]! – emeld Érzés’im’, és a’
    Tsillagokat mi viszont tsudálljuk.

[108] Nézzük Teremtőnk’ Karja’[232] remekjeit:
Hol kezdjük? ímé mindenik ínt felénk,
    Hogy rajta kezdjük-el tsudálni,
    Melly nagy az ÚR[233], ’s vele énekeljük.

Amott Oríon Napnyugottonn, ’s alább
Ínt Szírius ránk, és szemeink’ oda
    Vonják-fel. – Óh ti tsillagoknak
    Dísszei! óh ti remek Világok!

Áh[234]! melly hatalmas Karra mutat, felénk
Onnan lehabzó fényetek! és, mi Bőlts
    ÚR az, Ki tűz abrontsra mérvén
    Útaitok’, vezet illy’[235] üregbenn!

Ha lész, hogy én-is mennyei termető
Testel[236], midőnn majd kérgeim’ elhagyom
    A’ porba’ polgárúl belétek
    Menni fogok, ’s ezen al-Világra

Onnan lenézvén, mostani bánat’im’
Felejtve, a’ fény’ tengere köztt, öröm-
    Hálámat a’ Mindenhatónak
    Énekelem Karotokkal eggyütt?

Ti már letűntök; jól vagyon: – így-is azt
Látom, hogy a’ Menny’ fő URa, jó Atya;
    Ki több Világot még ezenn túl
    Általatok szeret illy’[237] örömmel.

{136} [109] Fellyebb emelkedj Úraniám! tekíntsd
Mi tűzzel ég a’ szép Proczion, ’s amott
    A’ Hidra’[238] szíve, Rák’[239], Oroszlány’
    Tsillag’i melly gyönyörűnn[240] lobognak?

A’ Szűz’ kalásszánn melly eleven tüző
Fürt lángol! ott túl nézd hogy emelkedik
    A’ Skorpió lobogva – közttök
    Függ, ’s tüzet ont-le az Őszi Mérték.[241]

És, melly ditső test látszik amott piros
Színbenn! az Arktúr’ tsillaga lángol ott:
    Az Égnek eggy abrontsa mellől
    Mint omol erre le tűzpatakja!

Hát a’ Boótes’ pásztori homlokánn
Mint tsillog eggy tűztest? mi lobogva ég
    Ott másik a’ vállánn? ’s előtte
    Lángjait Asterion hogy ontja?

Túl rajta Göntzöl’ két szekerénn miként
Tüzelnek a’ sok tsillagok? és eme’
    Sárkány az Éjszak’ udvarát, hogy
    Vette-körűl ragyogó sereggel?

De át’ragadt[242], óh Úraniám! sokonn
Az édes Érzés, a’ Koronánn, Menal-
    Hegyénn,
 ’s ama’ kígyónak ékes
    Tsillagainn – Berenítze, Holló

[110] Az Únikornis, ’s a’ hideg Éjszakonn
A’ Griffmadár, és Úraniád amott
    A’ déli hév abronts alatt, mint
    Hívnak odább tüzöket tsudálni?

Mind ezt kiáltják: „Nézd; mi hatalmas Az,
Ki ennyi testet, mint ugyan annyi sok
    Világot e’ megmérhetetlen
    Híg üregenn remekűl teremtett:

{137} Ki annyi számú sok lakosokra néz;
Ki őt’ imádó gyermek’inek ditső
    Hajlékokat készíte, hogy majd
    Mennyei testel[243] azokba hívja.

Jer, Őt’ imádjad”.[244] – Úraniám, jövel
Menjünk-le[245] ismét szárnyaidonn, ’s az al-
    Világ’ Lakossait kiáltsuk
    Tiszteletére az Ég’ URának.

Jer, és Teremtőd’ ember! imádd: – az Ég
Ínt erre, mellyen annyi remek ragyog.
    Tsudáld; de egyszer’smind azokbann
    Nézzed előre ditső Hazádat.

[111] 35. ÓDA.

A’ HÓLDHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 265. l.]


Ne tsak szerelmes Pásztorodat keresd
A’ fellegeknek nyíltt arany ablak’inn
    Nézvén-ki, óh vígan mosolygó
    Lúna! hogy ő vele most barátkozz.

Tekínts-le rám-is: lám eleget lesem
Könnyes szemekkel, míg foly az Éjj, ezüst
    Hintód’ futását, és miként eggy
    Számkivetett kebeledbe vágyok.

Kívűl az Égenn bujdosom én, igaz
Hazám nem e’ főld: számkivetésemet
    A’ míg kitőltöm, légy barátom
    ’S szenyveim’, óh[246] te Szerelmes! enyhítsd.

Jobb helyre innen vágyakozom, holott
Nem üldöz a’ bú, mellyel ez a’ Világ
    Fárasztja szívem’, megtagadván
    Tőlem elébbi tsalárd kegyelmét.

{138} [112] Tudom barát’im, kik letevék agyag
Részek’, ’s levének más nemesebb Világ
    Polgár’ivá, eggy társaságbann
    Mennyei ambroziával élnek.

Ha lész, hogy én-is mennyei szárnyakonn,
Szívem letőltvén kinjait, e’ komor
    Bánat’ Világából azoknak
    Szent öleikbe fogok repűlni?

De míg letelnek mostoha sorsra dűltt
Esztendeim, míg sírva bolyongok e’
    Setét ligetbenn a’ vak Írígy’
    Mérge[247] előtt, te velem barátkozz.

Emeld-fel e’ főld’ gyilkos unalmai
Közzűl fanyargó szívem’ az égi szent
    Édenre, mellybenn majd az Élet’
    Fái között ölelem barát’im’.

Ha majd lerakják bánat alatt nyögő
Testem’ törődött kérgeit a’ Halál’
    Székéhez, óh Éjjnek Királyné
    Asszonya! elne felejtsd barátod’.

Én alszom ott mint Endymion setét
Barlangba’, míg sok Század utánn kifog
    Olvadni Vénségem belőlem,
    ’S mostani szenyveimet kinyugszom.

[113] Te addig, óh[248] Szép! a’ puha fellegek’
Gőzfátyolánn át’ nézz-le gyakorta bús
    Síromra, ’s tsókold Cziprusának
    Bággyadozó level’it felettem.

Hínts arra harmatgyöngyszemeket, ’s jelents
Hogy ott barátod’ hamvai nyugszanak,
    ’S ha róla minden fő kihalna
    Másokat újjra nevelj helyettek.

{139}

36. ÓDA.

A’ HAJNALHOZ.

XVIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 265. l.]


Nem nem halsz te meg, óh mennyei termetű
Nap’[249] testvérje, ditső Hajnal! Az Ég örök
Ifjúságot adott néked, örömre nyíltt
    Ortzádról soha nem fogyó

Vídámság mosolyog: sárga palástodat
Minden nap’ leveted; főldre lehúllatod
Rózsákból kötözött újj koszorúd’, hogy azt
    Hervadtt szín ne boríttsa-el.

[114] Ismét vissza ha térsz nyitva maradtt arany-
Felházadba, viszont öltözöl ifjodott
Színt; elhúltt koronád ’s minden elébbeni
    Díszed viszsza teremtetik.

Így reggelre, midőnn a’ Nap előtt kijössz
Minden tsillagokat verni homály alá,
Ifjú dísz mosolyog homlokadonn viszont,
    ’S ortzád’ színe befesti az

Erdőknek tetejét: újjra szövött arany
Színű köntösöd a’ tsillapodott vizek’
Híg tükrébe lövell lángokat és azok’
    Méllységébe’ lobogva ég.

Így újjúlsz te meg, így vissza teremtetik
Óh[250] százszor gyönyörű Hajnal! elébbeni
Ifjúságod. – Az én lételem, áh[251]! nem így
    Tart; minden nap emészti azt.

Főld’ testvérje vagyok: mostoha szoptatóm
A’ Természet, adott díszemet egynehány
Vídám reggelek elmúlva[252] letépdesi
    Rólam, hogy mosolyogja majd

{140} A’ vénség’ keze köztt testem’ elasszodott
Kóróit: – mi hamar Sírba temetne-bé!
Lelkeddel, ha te illy’ bánatos éltemet
    Élesztgetve nem őrzenéd.

[115] Óh szép! tsak te lehelsz balzsamot én reám,
Mellyel lankadozó tagjaim’ a’ komor
Vénség’[253] mérgeitől véded; erőddel így
    Megkéslelteted a’ Halált.

Idvezz légy te azért! – majd mikor e’ Tirann
Víg ortzád’ soha már látni nem engedi,
’S mélly barlangja’ setét rejtek’ibenn lezár,
    Áh[254]! engem’ ne felejts te el.

Húllasd harmatozó könnyeidet gyepes
Sírhalmomra, hogy ott a’ poromonn fakadtt
Fűszálatska nevem’ majd kiviríttsa, és
    Árnyékom, siratott fiad’

Memnon’ képibe kőltt ének’ivel, Zefir
Lengvén hantjaimonn, mennyei termeted’
Megtisztelje, midőnn a’ madarak’ vegyes
    Hangú Karja köszöntni fog.

Vesd Síromra te-is fénnyedet, óh[255] jeles
Hajnal! míg nem ama’ szent Nap, az Ég’ ditső
Kebléből sok ezer hajnali tsillagok’
    Éneklése között kijönn.

Ez, felkőlti, miként Memnonodat piros
Súgárod, poromat, ’s szent tüze mennyei
Ifjúság’ erejét, melly soha nem fogy-el
    Fog testembe teremteni.

[116] Légy hát, légy örökös díszbe’ szerelmetes
Hajnal! bíztatod én szívemet e’ ditső
Formáddal, hogy az én léttem-is eggy örök
    Ifjúságba felőltözik.

{141}

37. ÓDA.

A’ HITETLENHEZ, Égi Háborúkor.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


De már kilépett mennyei Székiből
Bírád, Hitetlen! – már szava, melly zavartt
    Főldűnknek[256] Oszlop’it tövestűl
    Rázza, halálra kiált – te készűlj!

Megbüntet: ímé a’ szelekenn leszálltt,
A’ fellegeknek zűrzivatar között
    Fut pádimentomjánn; szekérje’
    Talpai megtüzesedve vágván

Ködhátokat, halld-meg, zübörögve hogy
Főttek-fel öblös gyomraik: áh[257]! tekíntsd
    Eggy gőzhegy a’ másikra hogy dűll
    ’S hömpörög, útja’ nyománn utánna?

[117] Megnyitja már Nyiltárjait ellened;
Mellyeknek a’ Nap’ lángja soros falú
    Gőztornyait kénkőbe mártott,
    ’S a’ pokolig lemenő nyilakkal[258]

Megrakta: már felvonta[259] hatalmasann
Kézívjeit; már fogja üríteni
    Tegzét: jaj! ímé harsogással
    Jelt ada. – Reszket[260] előtte Menny, Főld:

A’ Mord Halál mélly Sírja’ vak ajtaját
Már felnyitá, hogy vedreit újolag
    Megrakja[261] hóltt testekkel. – Ordít
    A’ Hegyek’ öblei köztt az Ekhó’

Torkával a’ Vőlgy, ’s porba lefekteté
Félelme köztt a’ felleg előtt magát:
    És, nézd! Mi szörnyű ’s mord setéttség[262]
    Árad eme’ riadozni kezdett

{142} Erdőre! – a’ Szél melly dühösenn rohan!
E’ Hegy’ fejénn, óh! hallod-e? mint töri
    A’ fákat ízre, ’s nagy zuhajjal
    Gallyaikat darabokra tépvén

Hogy szórja! – Jaj! Már tűzözön omla-ki
A’ fellegeknek tornyaiból zavartt
    Főldűnkre[263]: Reszkess, a’ te Bírád’
    Kénkövezett nyila kezd lehúllni.

[118] De, áh! mi szörnyű nagy ropogás, fülem’
Bészaggató mord hang követé! miként
    Sikóltozik mindenfelé Hegy
    Völgy? leszakadnak alattam e’ Főld’

Rázódni kezdett oszlop’i! mint retseg
E’ Hegyre más Hegy’ szirtjairól komor
    Dörgéssel által pattogó hang?
    Nézd tsak, amott hogy omolt rakásra

Eggy Czédrus, a’ tűz-zápor esett-le rá;
Hogy olly’[264] kevélyenn nyúlt-fel az Ég felé:
    A’ lángok ímé már fogokkal
    Öszveszakadtt derekát emésztik.

Villámlik ismét: – mennyifelé löve
Bírád? ki állhat Néki meg? áh talám
    A’ Bértzekenn túl a’ hitetlen
    Bűnösöket megölé nyilával.

Már erre fordúlt – és, mi rohanva jön
A’ szél! az Esső’ tengere melly setét
    Nagy habhegyet hömpörget erre?
    Mint zübörögnek az egyre tódúltt

Gőzfellegekbenn a’ jegek öszveforrt
’S pattogva húlló gömbjei? nézd az értt
    ’S minteggy előlök futni készűlt
    Búzakalászok, előre hátra

{143} [119] Hajlongva melly nagy zűrzivatar között
Háborganak? – már újra dörög ’s esik:
    Ismét jaj! eggy ménykő repűlt-le
    Már te következel a’ Halálra.[265]

Hitetlen! óh hívd Istenedet, kiálts,
És kérj kegyelmet, hogy kine lőjje rád
    Felgyúltt haragjának feletted[266]
    Lobbadozó nyilait: de megtérj!

Megtérsz? haragját, úgy ma az ÚR reád
Nem önti; már tér visszafelé, ha te
    Jobbúlni fogsz: most még kegyelmet
    Hirdet amott neked a’ Szivárvány.

38. ÓDA.

A’ SÍRHOZ.

XVIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


Te porlod-é-el kérgeimet, dühös
Sír! óh kegyetlen név! – te beléd fog-é
    Zárodni majd testem, hogy olvaszd
    Férges öledbe’ sovány agyaggá?

[120] Hát e’ Világot, mellyet az ÚR’ keze
Hajdann remeklett, elfogod-é gyepes
    Bóltoddal eggykor én előlem
    Zárni, hogy ezt szemeim ne nézzék?

És a’ Halálnak széki alatt fogok
Eggy hoszszas éjjel porba’ heverni? – hol
    Gyilkos hatalma megfagyaszt, és
    Lételemet keze köztt nem érzem.

Áh! hát az Égnek tsillag’i, óh azok
A’ millió sok szép Napok és remek
    Világok, a’ mellyekre nézvén
    Isteni sorsal előre szívem’

{144} Bíztattam – e’ főld’ életadó tsudás
Plántái, mellyek két szemem’ olly’[267] igen
    Megbájolák ’s eggy Véghetetlent
    Adtak-elő – örök éjtzakába

Eltűnni[268] fognak végre te általad? –
Áh megfagyasztó[269] képzelet! óh dühös
    Sír! Néma, borzasztó, vak Ország’
    Útja, te gyilkosa lételemnek!

Így bánni nem fogsz én velem: – ellened
Bús keservekkel szűntelen únszolom[270]
    A’ Mennyet, és nékem segédet
    Kűld megalázni kevély hatalmad’.

[121] Leszáll velem majd porkebeledbe eggy
Goel, Ki már feltörte bilintseid;
    Rendel nyugalmamnak helyévé
    ’S Isteni karja porom’ megőrzi.

Azt, a’ mi bennem mennyei, kérgeim
Közzűl kibontván, mérged elől viszi
    A’ Tsillagok’ ditső Világánn
    Túl valamelly nemesebb Hazába.

Ő hantod’ eggykor feltöri, ’s hamvaim’
Kihozza büzhödtt zárod alól – dühös
    Sír! nem fog így hatalmad[271]
    Tartani kérgeimenn örökké.

39. ÓDA.

A’ LEGJOBB VILÁG.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


De én, ha megnem fejthetem-is gyakor
A’ titkot ittenn; azt hiszem, e’ Világ
    Legjobb: mivel legjobb Valóság
    Tzélja szerént remekelte bőltsenn.

{145} [122] Én eggy Egésszről nem merek ott, hol a’
Részeknek eggyéfortt kötözetjei
    Közzé benem látok, hibásann
    Szóllani; sőt azokat tsudállom.

Ha eggy hatalmas Kéz remekelte ezt,
Legjobb; ha titkok vagynak-is itt hibát,
    Nem kőltök ebbenn, hol megeggyez’
    Annyi Nem, és tag az eggy Egésszel.

Itt, látom Éjszak, Dél, Kelet és Nyugot
Figyelmez[272] eggy bőlts Hármoniára, melly
    A’ Főld’ középjétől az Égig
    Öszvevevé sok ezernyi húrját.

Nem vészi visszás hangra, sem a’ tüzet
Ordítva hányó Étna’ kitörtt dühe;
    A’ Főld’ megindúlása megnem
    Bontja, midőnn az Egekre nyúlló

Tornyoknak elnyíltt kőfalait gyakor
Megreszketéssel rázza halomba – nem
    Zavarja-meg szélvész tsoporttal
    Éol’-is, a’ mikoronn dühödve

Tömlöttze’ zárját feltöri, ’s a’ komor
Felhőt ragadván szárnyaival, rohan
    A’ déli tengernek, ’s belőle
    Habhegyeket hasogat sikóltva.

[123] A’ Fellegeknek gyomra kitőltheti
A’ Menyköveknek lángözönét reá,
    Nem tépi széllyel, bár az ingó
    Bértzeket-is fenekig hasíttsák.

Nem tépi széllyel húrjait a’ mezők’
Plántáit eggy mord szél’ rohanása köztt
    Lepaskoló jégzápor, ámbár
    Verje agyonn az egész vidéket.

{146} Nem bomlik a’[273] meg; bár dühösenn dörög
Márs vérpiattzánn – bátor az Állatok
    Egymást megöljék vak haraggal,
    Őn’ magokat ’s az Egészt fogyasszák.

Eggy tzélra lésznek mind ezek, illy’[274] remek
Egéssznek így kell tartani: mellybe, bár
    Nem látom, ennyi tűnemények
    Titkos erőpatakonn befolynak.

Ezek, miként én vélem, az öszvetörtt
Részt semmivé nem tészik; amott viszont
    Más testhez adják, hogy belőle
    Álljon-elő valamelly teremtmény.

E’ változást a’ Menykövek, a’ Szelek,
Az Étna, Tenger, gyilkos erő, Halál
    Tsak úgy segítik, mint az Ámbrát
    Illatozó Zefirek Tavasszal.

[124] Ha minden itt illy’[275] Hármoniára néz;
Ha illy’[276] Egésszbenn semmise’[277] veszhet-el,
    Tsak másnemű formába mégyen-
    Által; ugyan mi okonn tagadnám[278]

Hogy e’ Világ legjobb? hol az eggy Egéssz’
Léttét segítik mindenek: és noha
    Ellenkezők; de még-is eggy bőlts
    Főre vezetnek – ez a’ Teremtő.

40. ÓDA.

A’ TAVASZI KIKIRTSHEZ.

XIV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


E’ fiatal hantonn, mellyet maga
        Bársonyozni kezdett
    Az újj Tavasz, víg lantomon köszöntlek

{147} Tégedet ártatlan Szűz! tégedet
        Óh[279] Tavasznak első
    Leányja! kedves, szép kikirts, köszöntlek[280].

Drága, szemérmes vagy! sok kellem’id,
        Áh[281]! mi bájolással
    Vonják titokbann két szemem’ magokra?

[125] Lantom’ ezüst húrját mint sürgeti
        Díszed? ösztönözvén
    Nagyobb örömmel rólad énekelni.[282]

Áh[283]! te valál ékes Szűz, elhiszem,
        A’ ki a’ Teremtő’
    Szavára hajdann, még mikor parantsolt

„Hozzon-elő[284] a’ Főld, fát fűveket
        És virágokat” leg-
    Elől kijöttél eggy tsudás Remeknek.

Tégedet a’ szűlést kezdő Anya
        A’ mihelyt[285] születtél
    Mejjére vévén szoptatott elősször.

Gyenge Szalupjával bévontt, ’s noha
        Több Leány’i folyvást
    Születtenek, tsak tégedet leginkább

Tsókola, és kezdett ditsekedni az
        Égnek-is veled, mint
    Első Szülöttel, ’s rá veled mosolygott.

Díszed’ azért méltánn tisztelheti
        Lantom, óh Tavasznak
    Szép Szűzze! méltánn húrjaim[286] köszöntnek.[287]

Fejtsd-ki szemérmes Szűz! szép homlokad’
        A’ reád mosolygó
    Égnek, hogy ismét díszedet tsudálja.

{148} [126] Fejtsd-ki, ne félj! bojtos Szalupod fedez
        A’ dühösködő mord
    Észak’ szelétől, ’s a’ Nap-is melenget.

Drága! virítts; lám a’ vídám Eget
        Énekelve úszó
    Patsirta vélem díszedet köszönti.

Drága! virítts; Hiblának rajjai
        Mézbe’ megförösztvén
    Előre szájok’ zengjenek körűltted.

Édes Anyád’ mejjénn idd sok napig,
        A’ meleg Zefirtől
    Élesztve, létted’ bő tejét örömmel[288].

Semmi szemérmetlen Tolvaj’ keze
        Meg-ne sértsen, és ez
    Ifjúltt hegyetskénn gőzölögj sokáig.

Végre ha a’ köz Sors fog téged’-is
        A’ halálra hívni,
    Eggy Grátziának múlj-ki gyenge mejjénn.

[127] 41. ÓDA.

Ugyan A’ KIKIRTSHEZ.

VII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


Bús hangra vészem Lantom’, óh[289] vídám Tavasz’
    Első Szülöttje, szép Kikirts!

Most énekeltem díszedet, már a’ magam
    Sorsát kesergem Lantomonn.

Te bóldogabb vagy, gyenge Szűz! mint én; noha
    Feletted egy gondolkozó

{149} Rész tett nemes’bbé engem’: áh[290]! de kérgeim
    Mellyek borítják e’ nemes

És halhatatlan égi Részt, midőnn reám
    Fűzettek éltem’ hajnalánn,

Nem annyi kellemekkel ékesek, miként
    Te, óh mosolygó szép Kikirts!

Tenéked a’ Természet, a’ midőnn kihoz
    Életre, köntöst ád, ’s fedez[291].

[128] Jól tudja, hogy minden virágok sorsaként
    Kevés időig élhetel,

Még-is bevonja testedet mint hív Anya
    Selyem szaluppal gondosann,

Hogy, a’ midőnn reád orozva a’ szelek
    Rohannak, ójhassad magad’.

De engem’ e’ Természet, áh[292]! mezítelenn
    Testel hoz élni, ’s mintha én

Megvettetett vólnék, ’s figyelmét tsak nem-is
    Érdemleném, felhágy velem.

Megadja léttem’ és azonntúl mostoha
    Szívvel ruházni másra bíz. –

Téged’ legelső lételednek hajnalánn
    Énekkel a’ Madár köszönt;

Tsudálja díszed’ a’ Patsirta ’s a’ Nap-is
    Tsókol meleg súgárival:

Én bús Szüléimnek patakzó könnyei
    Köztt vettem által léttemet

Magam kiáltottam magamra Jajt, midőnn
    Ezen Világba béhozott

{150} Tsak eggy burokkal fedve a’ Természet, és
    Elhagyni kezdett engemet;

[129] Forró szerelme vált hideggé, ’s ott hagyott
    Fúldokva vérem’ árja köztt. –

Rád életet fuvall Zefir’ lehellete:
    Rám a’ Halál a’ Sír felől

Lassann apasztó szelletet fú ’s titkosann
    Fogyasztja mérge éltemet. –

Te, óh mosolygó kellemű Kikirts! midőnn
    Meghalsz, magadból gőzölögsz

Eltűrhető szagot: ha engem’ a’ Halál[293]
    Dögös lehellettel megöl,

Gőzölgök elszenyvedhetetlen mérget, és
    Útálja minden kérgeim’. –

Halj-meg te bár, ’s heverjenek hóltt tagjaid
    Elszórva széllyel a’ gyepenn,

Útálni nem fog senki, sőt a’ Grátziák
    Mejjekre raknak tzímerűl.

E’ kérgeket ha rólam a’ halál’ keze
    Lebontja, büszhödtt gőzzöket

Útálja minden, még Szerelmes’imnek-is
    Borzadva nézi bús szemek.

És végre, hogy méreggel a’ vídám Eget
    Gőzzök ne vesztegesse-meg

[130] A’ mord halál’ vermébe rejtik-el[294], hogy ott
    Dúlják-el a’ férgek mohonn.

Így hát szerentsésebb vagy óh Kikirts! te mint
    Lelkemnek e’ porsátora.

{151}

42. ÓDA.

A’ JACZINT VIRÁGHOZ.

XIX. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 266. l.]


M’ért jöttél-ki, te még gyenge Jaczint! anyád’
Kebléből? hol elébb póla között soká
    Tsendességbe’ nyugodtál,
    ’S emlőjét aluván szopád.

Látod, még nyugoszik minden egyéb virág,
Mélly álomba’ van a’ Ró’sa-is és puha
    Bőltsőbenn tele mejjű
    Annyából tejözönt iszik.

A’ Fajtlinka fejét nem meri vakmerőnn
A’ Tél’ mérgeitől féltve kibontani,
    Bépólálva kihímzett
    Párnákon aluszik soká.

[131] Még-is, lám mi hamar bontakozál te ki
Óh[295] kisded tsetsemő! édes Anyád puha
    Kebléből; levetetted
    Szemvédő fedeled’ hamar.

Áh[296]! veszttedre jövél gyenge Jaczint elől;
A’ Tél’ visszaszökő mord szele, lengeteg
    Köntöskédnek alatta
    Majd megtsípdesi testedet.

Meghalsz – nézd tsak eme’ főldre hajoltt Kikirts
Mint hólt-meg; noha ő jól befedezte kék
    Mejjét a’ szelek ellen,
    ’S eggy bojtos szalupot hozott:

Vídám vólt, az alatt kezdte mosolygani
A’ tél’ gyenge fagyát: áh[297]! de mikor nem-is
    Várná, a’ komor éjszak’
    Ordító szele rá rohant.

{152} A’ fényes Nap előtt már kinyitott puha
Mejjét öszvemará, és darabos havat
    Ontván gyenge nyakára
    Eggy reggelre megölte őt’.

Áh[298]! vólt nékem-is eggy gyenge virágom; Ez
Léttének tavaszánn kezde szokás felett
    Díszes színbe’ virítni
    ’S ígértt kelleme víg nyarat.

[132] Már tartott vala – hát egykor az éh Halál’
Mord országa felől rárohan eggy dühös
    Szélvész; mérge letépte
    Dísszét, és letöré magát.

Most, elhervadozott részei a’ Halál’
Büzhödtt széki körűl – áh[299] szomorú szavak!
    Széllyel szórva hevernek
    Míg felkőlti ama’ Tavasz.

Így lész’ gyenge Jaczint! sorsod-is: a’ hideg
Éjjnek leple alatt még-is orozkodó
    Tél majd vissza lopódzik
    Elhervasztani tégedet.

Fedd-bé, még tsetsemő vagy te, mezítelen
Mejjed’ – Jaj! mi dühös szél riadoz’ felénk?
    Áh[300]! fedd-bé hamar – itt van
    Nem vártt gyilkosod, és megöl.

Már késő magadat védni szegény virág!
Meghalsz; már oda vagy – most pedig addig-is
    Kívánok nyugodalmat,
    Míg másszor kivirítanál.

{153}

[133] 43. ÓDA.

A’ GYÖNGYVIRÁGHOZ.

V. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Tépje-ki úgy ölemből
    Lantomat Klíó, ha ezüst húrjaimonn te rólad

Nem fogok énekelni,
    Szép virág! óh[301] kellemetes Május’ öröm leányja!

Drága, nemes vagy: óh! mi
    Bájoló Szépség kiderűltt homlokad’ ékesíti?

Tégedet eggy hatalmas
    Kéz remeklett, melly az Eget rakta-ki[302] tsillagokkal.

Ez maga gyöngyözé-ki
    Homlokad’; ’s mejjed tele Ez fűzte ezüstharangal

Mellynek aranyba foglaltt
    Nyelve, ingatván Zefir, ezt zengi: nagy a’ Teremtő.

Ez szöve rád palástot
    Tzímerűl, mellynek remekeltt szálait a’ hatalmas

[134] Lelkek-is eltsudálva
    Nézik – a’ Festő’ keze megreszket előre, bátor

Vékony etsetje, kezdvén
    Titkait szemlélni; remeg hímzeteit levenni –

Tégedet, óh[303] mosolygó!
    Itt ez árnyékbann jelesenn tart ’s nevel a’ hatalmas

Gondviselés; anyáúl
    Adta a’ Természetet; ez mint szeretett Leányját

A’ szelek’ ostromától
    Őriz e’ fél Századot értt fákkal, azok megójják,

{154} Hartzra velek kiszállván,
    Szűz fejed’ ’s ér’tted dühöket visszaverik fejekkel.

Tsak maga jár körűltted
    Szárnyainn a’ hős Zefir, ez védi szemérmes ortzád

Lángjaitól az égő
    Napnak, és gyöngyel kirakott mejjedet őrzi tőle.[304]

Áh[305] gyönyörű! sokáig
    Gőzölögj bal’samszagot e’ rád nevető Vidéknek:

Vagy – de talám hibázok –
    Hajts fejed’ lantomra, ezenn[306] halj-meg – ez a’ mohos főld

Nem lehet arra[307] méltó
    Hogy szagos tested’ porait köz lapuéval eggyütt

[135] Összekeverje; vagy hogy
    Zőld ruhád’ eggy semmi bogár lopja-le mélly lyukába

’S rajta heverjen addig,
    Míg magát a’ víg Tavaszig jól kialudni fogja.

Tégedet Eskulápnak
    Foglak én szentelni, kinél életadó szerekké

Változol és erőddel
    A’ Halál’ mérges nyilait visszavered gyakorta.

Jőjj ide, még köszöntlek
    Egyszer, és halj-meg[308]; de azért énekelek nevedről

Hólttod utánn-is, óh jőjj!
    Válj lehelletté, gyönyörű! bennem, erőddel élessz.

{155}

[136] 44. ÓDA.

A’ KINYÍLÓ RÓ’SÁHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Fejtődz-ki bár zőld kérged alól, feselj
Óh[309] Ró’sa! Lángszín mejjedet a’ piros
    Auróra harmatos kezével
    Nyissa-ki, áh[310]! de nem élsz sokáig.

Lehelje ámbrás illatodat Zefir
Az Égbe széllyel, hogy szagod’ a’ reád
    Bámúlva Nézők, ’s gyenge Hébé’
    Szűzei kedvel igyák körűltted.

Légy bár Királyné, ’s megkoronázva ülj
Székedbe, állják a’ tövisek körűl
    Tőrjökkel azt, ’s a’ több Virágok’
    Tábora hajtsa fejét előtted.

De áh[311]! mit ér e’ pompa? minek lobog
Láng módra ortzád’ színe? ha mostoha
    Erántad a’ Természet, és majd.
    Dísszeidet maga tépi rólad.

[137] Meglásd, az a’ Nap, melly mosolyog reád,
Bár most pirossann fesse palástodat,
    Lelopja színed’, ’s hév tüzével
    Majd megaszalja szemérmes ortzád’.

Auróra még most gyöngyözi szűz fejed’
Harmattal és a’ Nap’ heve ellen azt
    Föröszti; mit tész’? nem sokára
    Eggy Ragyazápor omol nyakadba.

Még most szemérmes tsókjaival Zefir
Tisztel; de meglásd ellened a’ dühös
    Éolnak eljön lopva gyilkos
    Tábora, hogy fejedenn halálos

{156} Sebet szakasszon: végre dörögni fog
A’ felleg és jég gömbjeivel puha
    Királyi Széked’ összve rontja,
    Hogy birodalmadat eltörűlje.

Majd a’ titokbann gyilkos Idő neked
Fog ásni mélly Sírt, ’s a’ Perefűnek-is
    Kóróit és a’ köz virágét
    Az veled összvetemetni fogja.

Midőnn te meghalsz Ró’sa! eme’[312]
Lapuk kiállják a’ Szelek ostromát:
    De így van: A’ Természet, annak
    A’ mi jeles, hamarébb Halált hoz.

[138] 45. ÓDA.

A’ LÍLIOMHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Áh[313]! nem hasonlít semmi kihímezett[314]
Bíbor, ’s arannyal szőtt ruha, kellemes
    Szép Líliomszál[315], nem – tehozzád;
    Rajtad az Ég’ kezeit tsudállom.

A’ Napkeletnek gyöngyeivel rakott
Ékes palástú, ’s Székbe ülő Király
    Vagy köntösét gyémánt kövekkel
    Tzímerező Fejedelmi Asszony

Nem érne véled: nem Kleopátra, bár
Minden Királyné Asszonyokonn felől
    Pompázni kívántt őltözettel;
    Nem Salamon, ha magára venné

Minden Ditsősségét; Helenának-is
Eggy Zeuxis által ritka remek gyanánt
    Festett Menyasszonyos palástja
    Semmise’ lész veled egybevetve.

{157} [139] Itt e’ Leányzó bíbor alatt, amott
Eggy Asszony atlatzköntös’ibenn miként
    Kevélykedik? fedd-meg dagályos
    Szíveket; eggy nyomorúltt bogárnak

Munkája, mellyel testeket elfedik:
Te a’ Teremtő’ újjaival szövött
    Remekkel ékeskedsz: mutasd-meg
    Őltözeted’, ’s magokat lerakják.

Felső palástod’ hímzete, ’s köntösöd’[316]
Sok millió sor gyenge selyemjei,
    Szép termetednek díssze, minden
    Emberi kéz’ remekét haladják.

Óh melly hatalmas Kézre mutatsz, jeles
Virág! Ha látlak, porba borúlva én
    Imádok eggy bőlts VÉGHETETLENT,
    A’ ki tsudát mutatott tebenned.

Ha néked illy’[317] szép őltözetet teremt,
Várom, hogy adhat nékem-is, a’ ki őt’
    Ismérem, és tsudálva nézem
    Karjait e’ remekeltt Világbann.

Légy, óh! Teremtő’ drága remekje, légy
Díszes: mutasd mennyi tsudát lehet
    Tsak eggy virágbann-is találni,
    ’S szívem’ az Égre emeld magadról.

[140] 46. ÓDA. [318]

AZ ERDŐ.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Tiszta ér’zések’ helye, tsendes Erdő!
Híves árnyékok, ti nyugodni hívó
Bikkfagallybóltok, ti elandalító
                                        Illatos ernyők!

{158} Édes andalgás, patakok, ti konczert
Mesterek, vídám madarak! Zefirnek
Bal’samillattal tele szája, fűvek,
                                        Gyenge virágok!

Áh[319]! leheljétek ti belém az élet’
Kedves érzését: hiszem a’ Teremtő
Bennetek bőltsenn mutogatja, hogy van
                                        Főldi Menyország.

Ezt nem a’ város’ közepénn keresni
Kell, mivel nints ott: az öröm’ patakja
Ott iszappal foly; de ti tiszta nektárt
                                        Vélem itattok.

[141] Áh[320]! mi titkos tűz ereimbe’ lángol,
Szívemenn melly szent öröm’ árja vágott
Által? a’ szépség kiragadni lelkem’
                                        Kezdi belőlem.

Nem tudom mellyik mosolyogva néző
Tárgyra függesszem szemeim’? virágot
Fűvet-é, vagy fát ’s patakot külön vá-
                                        Lasztva[321] tsudáljak.

Mindenik legszebb: ez ezüst harangú
Gyöngyvirág, úgymint emez Ég felé nyúltt
Bikkfa testével különös remeknek
                                        Látszik előttem.

Nem tsudálhatják szemeim sokáig
Őket: – itt e’ fű közel illatozván
Ámbra szagjával tele tőlt, ’s magára
                                        Vonsza figyelmem’.

Ezt-is éreznem tsak igen kevéssé
Engedik más dolgok: – eme’ pataknak
Kellemes hangú zuhogása kínál
                                        Édes örömmel.

{159} Néznem, a’ bértzről hogy esik-le, nintsen
Több időm: – új tárgy von; eme’ bokorból
Eggy jeles dallot Zefirus repített
                                        Zengve fülembe.

[142] Látom a’ gallyonn hogy ül énekelve
Eggy madár, míg Párja-is ül nyöszörgő
Kis fiatskáinn, hogy elűzze dallja
                                        Ennek unalmát.

Túl eme’ fának tetejénn örűl eggy
Új sereg, melly már oda hagyta fészkét;
Érzi melly kedves dolog élni, ’s hálát
                                        Dall az Egeknek.

Óh emelkedj-fel velek-egybe’ Mú’sám!
És magasztald Azt, Ki reám ’s azokra
Székitől a’ tiszta örömnek ennyi
                                        Árjait ontja.

Óh Teremtmény’id’ kegyes Atyja! Jó vagy
Ezt kiáltsd Erdő, Madarak, ti Férgek!
Ezt zuhogjátok Patakok, Zefir mond
                                        Halkal utánnúnk!

Vőlgy! kiálts e’ Karba: ti fellegekbenn
Tornyozó Bértzek! Ti magasra felnyúltt
Fák, no[322] zengjétek! – Levegő, te hálánk’
                                        Vidd az Egekre!

[143] 47. ÓDA.

A’ LANTOMHOZ.

IV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Mert, vallyon mi magasztaló
    Dallal mondjam-el[323] én számtalan érdem’id’?

Óh Lant! – hányszor eloszlatá
    Hangod bánat’imat? Hányszor emelte-fel

{160} Érző szívemet a’ magas
    Égnek tsillag’ihoz szárnyat adó erőd? –

Mást, szenny lepte aranyja, vagy
    Nemzettsége’ ditső híre; vagy asztag’i,

Sem nektárt tsepegő kövér
    Bortermő hegye, sem Párosi talpkövönn

Épűltt fennpalotája, nem
    Vígasztal soha úgy, mint te bajok között.

A’ melly hangod aláhatott
    Hajdann a’ pokolig, mellynek agyarkodó

[144] Mord őrzőit elaltatá
    Meggyőzhette ezen mélly üreget lakó

Árnyékok’ komor Istenét,
    És a’ széke körűl tétova szórtt fagyos

Hólttaknak, porok’ eggyüvé
    Forrasztó erejű lelket adott viszont.

Ez hat szívemig el ma-is
    Honnan képzelet’im’ ködjeit elveri

Ez gyakran akadozva folyt
    Vérem’, hogy szabadonn menne, felóldozá.

Ezzel már, dühösenn reám
    Törtt égő haragot tudtam elóltani.

A’ vad tigrisi szív alatt
    Gyújtottam szeretet’ lángjait általad.

Áh[324]! néked köszönöm, hogy én
    Eltűntt Kedveseim’ sírjait át’hatom,

Hangoddal kihozom kegyes
    Árnyékjok’ szomorú hantjok alól viszont.

{161} Bús gyep lepte halomjokat
    Megrázom nevekért, ’s éltetem általad.

A’ Szépségnek ezer tsudát
    Tartó Templomait látogatom veled:

[145] A’ Tempé’ ligetes helyénn
    Fenn hangodra megáltt fű mosolyog reám;

A’ lepkétske pipatsra ül
    Nektárt szívni, reá hívja barátjait,

Újj szárnyát kifeszíti, míg
    Annak dísszeiről énekelek veled.

A’ pázsitra midőnn veled
    A’ fának lugasos[325] bóltja alatt ülök,

A’ víz görgeti habjait,
    ’S a’ kő’ tomporait hangod utánn veri

A’ zöld gallyra leültt madár,
    Hangját húrod utánn szokta tserélni-fel.

Így a’ bóldog öröm’ folyó
    Nektárját iszom én hármoniád alatt.

Hányszor hagytam-el én veled
    E’ Főld’ alhelyeit ’s képzelet’im’[326] sebess

Szárnyánn mentem eme’ Király’
    Székéhez közel, és több seregek között

A’ Menny’ bóltja alatt, magas
    Hangú húrjaidonn, énekelém Nevét.

Áldás mind ezekért reád
    Óh[327] Lant! látom az Ég’ szent adományja vagy.

{162}

[146] 48. ÓDA.

A’ PÉNZHEZ.

VI. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 267. l.]


Én nem: ám egéssz Világ
    Emeljen óh bálvány! tenéked óltárt.

Bár imádjon, és szagos
    Tömjénnyel illatozva hajtsa-meg két

Térdeit sok oktalan
    Előtted, és fektesse porba testét:

Én nem áldozom soha;
    Kerűlöm óltárod’, hol a’ bolondok

Fényedet tsudálva, fenn
    Hangonn dítsérik értz királyi széked’.

Nem nyitom-meg én azok
    Köztt számat, és útálva megmosolygom

Tisztelőidet, midőnn
    Tsúszkálnak a’ porbann butánn előtted. –

[147] Ám! gyötörje kínozó
    Éhséggel a’ Fösvény magát miattad,

Titkosann szemét veled
    Hizlalja, ’s mint értz Istenét imádjon:

Én reád tsak egyszer-is
    Tisztelve nem vetem szemem’ bolondúl.

Véghetetlenűl nagyobb
    Ez élet énnékem tsalárd betsednél –

Más kövessen-el – lehet –
    Minden gonoszságot; förössze vérbenn

Karjait, habok között
    Küszködjön a’ dühös szelekkel; ámbár

{163} Indiákra menjen-el,
    Hol a’ szegény lakosnak ontsa vérét,

Fájdalom! tsak eggy darab
    Arany göröngyért, bűneit fedezvén

Szent palástal, e’ dühöt
    Tilalmazó Vallással – óh[328] gyalázat!

Más ki Thémis által él
    A’ font’ nyilát görbíttse-meg hamissann[329];

Rontsa-meg barátjait[330]
    Éretted, óh[331] Pénz! álnokúl perelvén:

[148] Én nem! életem’ soha
    Veszélyre nem tészem-ki megvakúlva.

Megbetsűlöm a’ velem
    Eggyforma vért; megnem vetem te ér’tted

A’ Hitet; barátomat
    Megnem tsalom, hogy rám ne ontsa átkát.

Nem kevélykedem vakonn,
    Nem von homályt szememre tsalfa fényed.

Légy azért tsak a’ bolond’
    Bálványja; nékem[332] nem vagy Istenem te.

Általad kipótolom
    Szükségem’: és tsak ennyibenn betsűllek.

{164}

[149] 49. ÓDA.

A’ DÚSHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 268. l.]


Nem vár Ditsősség’ oszlopa Sírodonn
Túl, nints az Érdem’ Temploma’ faljainn
    Neved kimetszve; bár ezüstel[333]
    Párosi kőpalotád ragyogjon.

Arany fövennyel lakhelyedet kőrül
Folyhatja Paktól’ árja, habozhatik
    Számodra bornektár hegyedről,
    Számtalan asztagokat teremthet

Czéres meződbenn; bírhatod Attalus’
Kintsét ’s ruháit, sőt ha ez-is kevés
    Öleld Amálthéának áldott
    Szarvait, ússz az örömbe’ végig;

De a’ Ditsősség’ oszlopainn neved
Felírva nem lész’ még ezekért; ha tsak
    A’ Mú’sa’ szent Lantjára nem foly
    Ennyi javadnak ezüst patakja.

[150] Ám légyen! áldozz Bál’ palotáibann,
Gyűjtsd-bé[334] Liéus’ víg Thiadesseit
    Nektáros óltárához, a’ hol
    Nékik ürítsd-ki tömött öledből

A’ bújja Bőség’ dús Szaruját, ’s neved’
Zengjék örűlő Karba’ barátaid:
    Nints érdemed; bátor dagassza
    Szívedet a’ tsapodár ditséret.

Megszűnik[335] e’ Kar’ hangja, ha szűnsz te-is
Ürítni bővenn dús Szarudat; ha vagy
    Sírod felett magasztal, így szóll:
    Jó vala; rám örömest pazérlott.

{165} Mit szóllnak Írus’ bús maradékai
Felőled akkor? „Kiknek[336] az Ég adott
    Azokra bővenn[337] vesztegette
    Sok javait; – nem adott Szegénynek.”[338]

De, hogy beszélnek rólad az Áoni
Mú’sák? „Ez úgy élt, hogy hasa vólt URa,
    Tisztelte Kárnevált; de Pindus’
    Szűz Seregét soha nem betsűlte.

Nem bízta hírét, bár lehetett, örök
Lantjokra; Sírjánn nem tudta nézni túl
    Vak Lelke; már Léthének ússza
    Mélly fenekét neve mind örökké.”[339]

[151] 50. ÓDA.

A’ BŰNHÖZ.

XVI. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 268. l.]


Te előtted soha nem térdepelek, bár
Hitegess, óh[340] te kegyetlen! noha ró’sát
    Gyönyörűségeid’ útjára terítts
        Nem, nem urallak.

Te Tirann! bíztatod azt tsendes örömmel,
Ki hatalmadnak alá’ adja nyakát; de
    Dühösenn bánsz vele végtére, midőnn[341]
        Jármod alatt van.

Noha ró’sát mutogatsz útaidonn te,
De tsalárd vípera leskődik alóla;
    Kirohan, ’s azt, ki reá lépe vakonn,
        Marja halálig.

Gyönyörűségeket adsz, Vénus’ ölébenn
Kit elaltathatol, annak; de kegyetlen
    Furiáknak kezek által fogod azt
        Kínzani titkonn.

{166} [152] Te magad sok Dühösöknek kavarod-fel
Epesárral melegűltt véreket; és majd
    Ha leszállnak barom indúlataik,
        Mardosod őket.

Ki kezét vérbe’ föröszté, noha karját
Te fogád, üldözöd azt olly’ helyekenn-is
    Hol az ember’ szeme nem látja, tanú
        Ellene nintsen.

Zefir, át’ a’ faharasztonn ha fut, a’ gyék
Ha kijönn hirtelen a’ bokrok alól, te
    Vele képzeltetel eggy rettenetes
        Mennyei Bírát.

Te azonn, a’ ki tanátsodra megásta
Aranyért más’ falait, végre kegyetlen
    Vagy; elállsz tőle, pokolbéli dühös
        Képpel ijeszted.

Mikor a’ fellegek a’ főldre lövelnek
Nyilakat lángal, azoknak ropogását
    Neveled, ’s hív Követőidre halált
        Dörgesz utánnok.

Te Tirann! mind megölöd majd, Ki tenéked
Vala Jobbágyod, ezer kínokat öntesz
    Te magad végre belé, hogy szomorúnn
        Nyögje-ki lelkét.

[153] Elaléltann viszed a’ Sír’ kapujához,
Hol ama’ kárpit alól, melly betakarta
    Veszedelmének örök, ’s rettenetes
        Kínja’ Világát,

Furiákat hozol őt’ gyötreni, gyilkos
Kezeiddel Titziushoz letaszítod;
    Hol ama’ Saskeselyű szűntelenűl
        Tépdesi májját. –

Nem adom nem, soha hát szívemet óh Bűn!
Birodalmadba, se’ páltzádnak alája:
    Soha nem kell violás út, ha nem út
        Éliziumra.

{167}

51. ÓDA.

A’ NYUGOVÓ FŐLDHÖZ. Télbenn.

XII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 268. l.]


Főld! te nyugodj, óh[342] elfáradtt Főld mint emez édes
        Álomba bémerűltt Anya,
    Kit dühösenn[343] az előtt

[154] Téptenek a’ Szűlés’ fájdalm’i: fedezzem-el a’ Tél’
        Hó leple téged’ tsendesenn,
    Mellynek alatta pihenj.

A’ Madarak’ vídám Konczertjek’, hogy te nyugodhass
        Kedvedre, megszűnteték. –[344]
    Eggy Sereg itt az üres

Fákba’ pihen némánn, flótáit azokba’ lerakta,
        Hogy megne háborítssa most
    Nyugtodat ének’ivel.

Más Sereg elmenvén lassú tsivogással, előre
        Tsendes nyugalmat hangozott
    Néked az Ég’ üregénn[345].

Pán letevé sípját, seregét aklokba vezette;
        Rontsoltt ekéit Triptolém’
    Zárta majorjaiba.

Hogy nyugodalmadnak, lármájok megne zavarja
        Hónapjait, míg az beléd
    Visszateremti erőd’.

Vézuv az Étnával lángot megszűntek okádni,
        Nem rázza béfúltt kénkövök
    Forrva vidékjeiket:

[155] Sőt magok a’ Villámszóró mord fellegek őnként
        Bézárva tartják szájokat,
    Menyköveket lefelé

{168} Nem lőnek; hogy mord ropogások az álom’ öléből
        Megrázva felne kőltsenek
    Tégedet, óh Nyugovó!

Hát tsak aludj, vedd-vissza erőd’, óh[346] hív Anya! tartom
        Tsendes nyugalmad’ innepét;
    Megpihenek te veled.

Tisztelem én nyugtod’, ’s titkonn nem szaggatom értzek’
        Ásóival, pokol felé
    Útakat ásva, veséd.

Sem nem ütök lármát, a’ bűnt sok pénzbe kerítvén
        A’ Kárnevál puhánn[347] neveltt
    Gyermek’ivel – tsak aludj!

Adj te-is énnékem tsendes kebeledbe’ nyugalmat
        Óh[348] Főld! ha a’ halál’ telénn
    Benned aludni fogok.

[156] 52. ÓDA.

AZ ÉJTZAKÁHOZ.

XII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 268. sk. l.]


Mindenek engedtek, nyugalom’ Fejedelme! tenéked,
        Mihelyt pihenni hívtad a’
    Főld’ sok ezer fiait.
    
Estve mihelyt Széked’ kitevéd béhúzva homállyal
        Egészlen a’ Természet el-
    Lankada[349], ’s szúnnyadozott.

Végre midőnn[350] íntél Ébén páltzáddal, az Álom
        Elszenderítő mákjait
    Hínteni kezdte reánk.

A’ madarak bájló erejét szemeikbe’ megérzék,
        Lassann tsivogva mentek a’
    Fák’ üregébe, hogy ott

{169} Nyugszanak-el: Pán-is Seregét hamar eggyüve gyűjté[351]
        ’S Pihenni tévén sípjait
    Aklaihoz sietett.

[157] Czéres ugarjáról haza ment; Neptún kikötötte
        Hajóit a’ vízpartokonn,
    Hogy kinyugodja magát.

Tsillagok a’ Hóldal vígyázni kiálttak az Égenn,
        Lobogva lámpások gyanánt
    Égtenek, a’ levegőnn

Át’ hata víg fényjek, ’s bájolták titkos erővel
        Az Álom’ édes karjainn
    A’ nyugovók’ szemeit.

Mindenek ekkor már méllyen elaludva pihentek,
        Tsak Bál nem engedett maga
    Gyermek’inek pihenést.

Űzte szemektől eltolvajlott bűnnel az álmot
        A’ Karneval’[352] szobáiba
    Rejteze; Bakhus oda

Mentt vele, ’s borhabbal forró poharára kiáltá
        Vendégeit, hogy véreket
    Felmelegíttse.[353] Kiált[354]

Mindenik Évoét, pompás Thiadessei zúgnak,
        Ámor közöttök titkosann
    Ott forog, és szerelem-

[158] Tegzeit, át’lővén[355] szívek’, kiüríti közöttök,
        Ekhózik a’ víg Kárnevál’
    Háza; dobok hegedűk

Zengenek, a’ míg vas széked betakarja homállyal
        E’ Társaságot; és mihelyt
    Ró’saszobája felől

{170} Jönn az arany hajnal, ’s közelít, mint a’ ki titokbann
        Kóstolta a’ bűnt, álmosann
    Mennek előle haza. –

Nem fogom én ekként, óh Éjtzaka! bűnre tserélni
        Az édes álmot, és midőnn
    Hívsz, nyugalomra megyek.

Engedek én néked, mikor a’ Természet-is enged:
        Kialszom éltem’ szenyveit
    Zárva homályod’ alá’.

[159] 53. ÓDA.

A’ TEMETŐKERT.

XIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 269. l.]


Nem, én nem irtódzom piánó hangzatú
        Lantomat, óh[356] Nyugalom’
    Szent Kertje! hantjaid között

Zengetni: tsendesenn ledűllök e’ gyepes
        Halmok alatt, kinyitom
    Szívem’ hogy abba folyjanak

Vígasztalás’id, ’s rólad éneklek – Te, óh
        Égi hazába’ Lakók’
    Hűltt hamvait tartó mező!

Ti Sírok! óh[357] eggy bóldogabb Világra nyíltt
        Porkapuk! áh[358] mi nemes
    Érzésre hívtok engemet?

A’ tiszta Tsendesség letette köz’tetek
        Székit, az ő felemeltt
    Páltzája minden lárma szót

[160] Megszűntet, és az égi Vallás tsak maga
        Súg füleimbe, tanít
    A’ Halhatatlanság felől.

{171} Hozzátok, óh megbánthatatlan szent helyek!
        Nem közelít soha kín,
    Bú, lárma, gyilkos fájdalom.

Moh lepte sántzotokra hozni nem meri
        Megdühödött seregét
    A’ Bűn; kerűli hantjait.

Porkebletekbenn háboríthatatlanúl
        Zárva pihennek azok
    Kiknek nyugalmat[359] e’ Világ

Nem engedett: ti híves árnyékbann, ezer
        Szenyvek alatt lerogyott
    Testek’ kinyugtatjátok[360] itt.

Itt Eggyarányúság uralkodik! – Király
        ’S minden Alattavalók,
    A’ kíknek a’ játékhelyenn

A’ Sors külömböző személlyet engedett
        Játszani, mint azon eggy
    Testvérek eggyütt nyugszanak.

Óh[361] Sírok, eggy ditsőbb Világnak ablak’i[362]!
        Rajtatok-át szemeim
    Nézik jövendő lakhelyem’.

[161] Ellátok innen a’ Koporsók’ titkosann
        Nyíltt hasadékjaikonn
    A’ Menny’[363] örök Polgárihoz:

Ellátok a’ Mindenható’ szent Székihez,
        Mellyhez ezen por alól
    Visz’ – a’ Ditsősség’ útja-fel.

Tsendes helyek! lantom’ tinéktek szentelem,
        Mellyre tirólatok illy’
    Érzés patakzik titkosann.

{172} E’ bús gyepenn ha lantolok szentebb öröm
        Fog takarodni kinyíltt
    Szívemre, mintsem abba, ki

Vénust követvén a’ Szerelmesek’ henye
        Tábora köztt enyeleg
    ’S eggy szemvetést-is sírva kér.

Kupresszek’ árnyék’it ha lát a’ Sírokonn,
        Összveszakadnak, elébb
    Ámort kiszolgáltt húrjai.

Én itt, – hol a’ Hóld-is barátkozik velem,
        Czélus ezer szemeit
    Vígasztalásúl rám veti,

Szerelmes’imnek-is[364] ditső árnyék’ival,
        Mellyek ezen szomorú
    Síronn lebegnek, szólhatok –

[162] Lantolni kész lészek. – Te óh tsendes Vidék!
        Több örömekre vezetsz
    Mint Ámor önnön Lantos’it.

54. ÓDA.

EGGY SÍR’ KŐOSZLOPÁHOZ.

III. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 269. l.]


Nem, nem te óh Kőoszlop! élteted soká
Nevűnket, a’ midőnn az Élőknek szeme
Elől dühösséggel lelántzol a’ halál –
A’ pompa, nemzettség, arany, polgári rang
Nem ád minékűnk[365] halhatatlan hírt ’s örök
Nevet, sem a’ kegyetlenűl dühösködő
Időnek ártalmas fogát kinem veri.
Te, tsak talám eggy Századig ragyogtatod
Az erre térő Útasoknak homlokad’
Aranybetűit, mellyek őrzik vóltt nevét
Annak, ki már alattad a’ Halál’ setét
Házába’ meglántzolva fekszik tsendesenn[366] –
{173} Nem állsz örökké; vasfogával a’ dühös
Idő leront, hogy majd az ősz emlékezet
Ne tudja pompádat; letörli homlokad’
[163] Betűit, és elszórja[367] törtt darabjaid’.
Bévonja bús hantokkal e’ Sírnak helyét,
Hogy bújja pá’sitjánn juhok legeljenek.
A’ néma Halgatást helyedbe rendeli;
Hogy, majd ha kérdeznék Utóbbjaink, mi vólt
Itt? vagy ki fekszik[368]? senki meg-ne mondja azt.
Nem tészed, áh[369] nem! Azt örökké kit takarsz;
Nints halhatatlanság’ ’s ditsősség’ béllyege
Rajtad. – Be megtsalatkozik, ki azt hiszi,
Hogy felmaradhat Virtusok nélkül neve,
Ha metszve márványoszloponn soká ragyog –
A’ puszta név, ha bár aranybetűk között
Tündöklik-is, ha nints az Érdem’ Templománn
Felírva, majd az összvetörtt hitvány kövek
Között, örökre hant[370] alá temettetik.
Tsupánn az Érdem, és Minerva tartja-fel
Nevűnket[371], elromolhatatlan oszloponn.

[164] 55. ÓDA.

A’ HALÁLHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 269. l.]


De Én, ha minden fegyver’id’ ellenem
Készíted-is, nem reszketek, óh dühös
    Tirann! Hatalmadtól, nevetve
    Nézem erőszakod’ a’ Mulandónn.

Kűld gyilkosúl rám – meglehet – a’ komor
Vénséget, óltsd-el hűltt ereimbe’ víg
    Érzés’im; ortzámonn, letépvén
    Dísszeimet, hasogass barázdát.

De, zárd-le rostás felleg alá szemem’
Fénnyét; takard-el tőlem ezen remek
    Világot, a’ mellyet sokáig
    Néztem örömmel, örök homállyal.

{174} Verd által e’ test’ kérgeit a’ dühös
Fájdalmak’ éles tőrjeivel; szegezd
    A’ kínok’ ágyához nyiladdal
    Megkötözött tagaim’, ’s fagyaszd-meg.

[165] Ha majd barát’im’ szíveket elvonod
Tőlem; ha rontsoltt tsontjaim’ ágyamonn
    Látván, elúndorodva tőlem
    Futnak azok, ’s hagyatom magamnak:

Rémíttsed akkor lelkemet általad
Mordann teremtett képzeletekkel, ám!
    Szakaszd-fel a’ Sírt nézni, ’s hamvas
    Vedreidet mutogasd előttem.

Ám! ásd-le majd bús képzelet’im között
Jéggé fagyasztott tagjaimat, ’s gyepes
    Hantokkal e’ felsőbb Világot
    Zárd-el örökre, lefortt szememtől.

Hívd-öszve büzhödtt Széked alól reám
Éhenn[372] fanyargó férgeidet, lehet!
    Olvaszd-fel ámbár lábaidnál
    Hamvaim’, és elegyítsd agyaggal.

Rettents, hogy e’ test, majd mikor e’ Világ
Halomba tűz köztt dűllni-fog a’ porok
    Közzűl kinem fejtődzik, és a’
    Semmibe tűnik örökre léttem. –

De lelkem, e’ rémképjeid’ óh Tirann
Kiállja bátrann[373]: – légy dühös a’ midőnn
    Nem érzek, és lehellet’im már
    Meghidegűltt ajakimra gyűlnek.

[166] E’ héjjat, a’ melly most övedez, noha
Gyilkos Karoddal tépd-le; de így se fogsz
    Meggyőzni: a’ felségesebb[374] rész
    Bennem erőszak’idat[375] kiállja.

{175} Ez a’ Való Én megmosolyagja majd
Dühöd’, ha hitvány kérgeimet magam
    Helyett tsinálod porhalommá
    ’S mérged emészt agyagot helyettem.

Én ’s égi Mú’sám[376] durva hatalmadat
Nem fogjuk a’ Sír’ Vedreibenn soha
    Érezni: minket halhatatlan
    Virtusaink az Egekre visznek.

56. ÓDA.

EGGY PLÁNTATSIRÁHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 269. l.]


Hát? óh megifjúltt Veszta’ Szülöttje! már
Húllnak szemedből könnyeid? áh! hiszem
    Tsak tegnap óldozá-le rólad
    Édes Anyád’ keze téli pólád’.

[167] Láttam, mosolygó színedet a’ mikor
Felkőlte gyengénn, ’s hogy puha testedet
    Felvette[377] bőltsődből, az ékes
    Napra vetéd szemedet nevetve.

Még-is görögnek könnyeid illy’ hamar?
’S már félve nézed, szűz Alak! a’ Napot?
    Te sírsz, midőnn[378] testvér’id annak
    Életadó melegét beszívják?

Már, óh kesergő kis Tsetsemő! tudom,
Tudom miért sírsz: – úgy-e halálra vagy
    Rendelve? már a’ gyilkos Észak’
    Szélvesze marta fejed’ halálra.

Azt, azt keserged, gyenge Alak! tudom,
Hogy tsak kevéssé tsókola-fel Zefir
    Életre bőltsődből, tsak egyszer
    Kezde mosolygani rád az Égről

{176} Fébus’ pirosló szája; tsak eggy naponn
Kezdett az ifjú Lepke füledbe bé-
    Sugdosni[379] játzva; ’s már Anyád nem
    Enged[380] az illy’ örömekkel élni.

De illy’ kegyetlen ’s mostoha vólt Anyád
Másokhoz-is már: gyermekeit, noha
    Bíztatta élettel, de őket
    Ön’ kebelébe’ megölte sokszor.

[168] Sok milliókat szűle, de a’ midőnn
Nem győzte mind feltartani, éjtzaka
    Éol’ dühösködő Szelének
    Tett-ki sokat, hogy az ölje titkonn.

Úgy bánik, óh kis Szűz! mi velűnk-is[381] Az,
Béhozza kedves Kisdedeinket e’
    Játék’ helyére, ’s nékik adván
    Kellemeit, mosolyog reájok:

De sokszor a’ Sír’ gyilkos Urát maga
Titkonn kihíván ellenek, őket el-
    Sorvasztja[382], ’s bár záporral ontják
    Könnyeiket, por alá lezárja.

Ne, hát ne könnyezz, Haldokoló! hiszem,
Nem tsak magad vagy mostoha sors alatt:
    Kegyetlen a’ Természet a’ mi
    Kedveseinkbe’, miként te benned.

Jön majd Azoknak, néked-is eggy Tavasz,
Mellyenn megifjúltt színbe’ halottjait
    Kiadja főldűnk; még helyetted
    Ujjra fakadni fog eggy jeles Test.

{177}

[169] 57. ÓDA.

AZ IBOLYÁHOZ.

XIX. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 269. l.]


Inkább ének alatt lantom’ ezüst nyakánn
Halj-meg gyenge remek, szép Ibolátska! mint
    Eggy Éjj mérge megöljön
    Létted’ hajnala’ kezdeténn.

Szánlak, Flóra’ jeles Szűzze! – halálra vagy
Rendeltetve; nem ád a’ születés neked,
    Bár légy abba’ legelső,
    Just a’ többi virágokonn.

Megtsalt édes anyád, a’ tsupa szűlhetés’
Kívánása miatt szűlt legelől; de majd
    Eggy későbbi Leányját
    A’ Ró’sát koronázza-meg.

Lám! néked nem adott őrizetűl tövis
Fegyvert; hangabokor strá’sa[383] helyett fedez,
    Gyilkos tolvajok ellen
    Nem védelmezi szűz fejed’.

[170] Meglásd, bár mosolyogj, gyenge Leányka még;
Szádonn ambroziás[384] szag noha gőzölög,
    Nem fogsz lenni Királyné:
    Élted’, gyilkosaid lesik.

Majd eggy éjtzaka, míg alszol ezen kihóltt
Fűvek köztt, dühösenn rád omol eggy tsoport
    Szél, ’s tsapdossa halálra
    Zordon szárnyaival fejed’.

Vagy, bár kedvez-is az; felkeres eggy ravasz
Tolvaj, ’s míg magadat nézegeted körűl
    Meglop, ’s gyilkosi kézzel
    Óh gyengétske! megölni fog.

{178} Vagy majd Hibla felől ámbraszagodra eggy
Fúlánkos Sereg eljönni fog, és midőnn
    Nektárt szívna belőled,
    Titkonn mérge halálra mar.

Sőt eggy, álom alól fényre felébredett
Írígy féreg alaktagjaidonn sebet
    Ejt, hogy kínjaid által
    Lassan fogyjon-el életed.

Drágább vagy te jeles Flóra’ Kisasszonya,
Mintsem hogy tetem’id’ nemtelen állatok
    Prédálják-el: – örökké
    Tartó hírt ’s nevet érdemelsz.

[171] Hajtsd lantomra fejed’ halj-meg[385] ezüstnyakánn,
Itt felmetszve maradsz mint örök oszloponn;
    Húrom zengeni fogja
    Minden Századokonn neved.

Szűz tested’ halovány tagjait, a’ mihelyt
Lassatskán kifogod fúni lehelleted’,
    Majd bébal’samozom – Jöjj
    Jöjj kis Szűz! ide, halj-meg itt.

Majd lantommal, egéssz Századokonn te-is
Eggyütt látszani fogsz; azt nyugalomra ha
    Felfüggesztem Apolló’
    Szent Templomja’ falánn veled.

58. ÓDA.

A’ FILEMILÉHEZ.

XIV.[386] Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 270. l.]


Én-is emelkedvén lelkemmel az
        Égig, óh[387] Tavasznak
    Lantossa! véled zengem a’ Teremtőt.

{179} [172] Ússzuk azért eggyütt az Eget veled;
        Én ez all Világnak
    Újjá teremtett dísszeit beszéllem,

Zengd-ki te érzés’im – zengek veled
        Én-is, és ha hallod
    Pendűlni lantom’, zengd: Nagy a’ Teremtő!

Él; öröm, ifjúság fejtődze-ki
        A’ dühös hidegbenn
    Megfagyva sínlett Főld’ idős fejéből.

A’ Tavasz a’ Napnak szekerénn, hogy ez
        A’ Halak’ jegyéből
    Kijött, virággal fűzve-bé leszállott.

Isteni szózattal, mellyet neki
        Enged[388] a’ Teremtő,
    Kiálta „állat! plánta! kelj-fel, és élj”[389].

Egybe lehúltt a’ Zár az aludni le-
        Mentt[390] kis állatoknak
    Szobáiról, és mind felébredének.

A’ megaszott fűnek mellőle, ki-
        Jött[391], fejével a’ Sárt
    ’S röget hasítván, milliónyi Plánta.

Á’sia’ főldéről, Kontzertjeik
        Által, a’ Tavaszt meg-
    Köszöntve[392], vándor Szárnyas’ink kijöttek.

[173] A’ fa, rügyét bújjánn hajtotta-ki;
        A’ Kikirts palástbann
    Jelent-meg[393]. Óh[394] zengd, zengd: Nagy a’ Teremtő!

A’ kiderűltt Égenn lelkét Zefir
        Ekkor át’lehellé[395];
    A’ Hó futott a’ Vőlgybe hömpölyögve;

{180} A’ Patakok zúgtak, vitték az el-
        Olvadott[396] dühös Tél’
    Jégszékinek törtt faljait magokkal;

A’ Levegőt[397] a’ Dög mindjárt oda
        Hagyta, és halálos
    Mérgét beszíván Sírba ment nyugodni.

Élet, öröm, vígság folyt ekkor a
        Állatokba, minden
    Élő megújjúltt: – zengd: Nagy a’ Teremtő!

Sőt maga Felhőkönn Levegőnkbe le-
        Szálla[398] a’ Teremtő
    Villámla, dörgött szent nyománn utánna.

Szólla gyakor, hogy megreszkessen az
        Al Világ, ’s szavára
    A’ kis virágok kelyheik’ kinyissák.

Néha nyománn lángoltt a’ tűz, hogy az
        Éh Tirann’ Halálnak
    A’ Sír[399] alól fútt mérgeit fogyassza.

[174] Harmatos Essővel végtére meg-
        Öntözé[400] ez ifjúltt
    Főldet. – De[401] zengjed: Bőlts, Nagy a’ Teremtő!

Zengjük azért eggyütt: Jó, Bőlts, Nagy az
        ÚR!
 de a’ Világot
    Serkentsük eggyütt énekelni róla.

Zengj mivelűnk[402] Menny, Főld, Tenger! NAGY AZ
        ÚR! – ti égi Lelkek,
    Hálánk’ az ÚRnak Székihez vigyétek!

{181}

59. ÓDA.

A’ VIRÁGOS FÁHOZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 270. l.]


Miért kesergél szép Fa! midőnn az ősz
Leszedte dísszed’? lám tsak elaltatott,
    Hogy míg magad’ kialszod, a’ Főld
    Újj koronát fejedenn teremtsen.

[175] Áh[403]! melly szerentsés vagy te, hogy illy’ hamar
Királyi pompád visszateremtetett,
    ’S elszunnyadásod által újjabb
    Életerő tövedenn patakzik.

A’ régi Szépség gallyaidonn lebeg,
Kihívta számos magzat’id’ a’ Tavasz
    Életre méhedből, ’s azok már
    Karjaidonn mosolyogva ülnek[404].

Az Égbe szájok bal’samos illatot
Lehell; kivívén szárnyaival Zefir
    Terjeszti bőséggel, ’s az érző
    Állatokat vele részegíti.

Hallom miként zúg a’ levegőnn feléd
Jövő Seregnek hangja, miként zeneg
    Körűltted a’ Nektárt Ivóknak
    Tábora – áh[405]! mi mohonn merítik

Ezüst kehelyből rajtad az életet?
Már részegűlnek – ’s mintha reménylenék,
    Hogy halhatatlanságot isznak,
    Míg kiki részt vehet űzik egymást.

De látom ismét, karjokat eggyüve
Lántzolva Hébé’ Szűzzei víg öröm
    Között, megérezvén kiáradtt
    Bal’samod’, erre miként sietnek?

{182} [176] Itt vagynak – és már életadó szagod’
Isszák örömmel; tisztelik illy’ ditső
    Pompádat, és dallal körűltted
    Eggy karikába’ közel forognak.

Óh[406] szép Fa! bájoltt két szemeket ha már
Magadra vontad, gallyad’ ereszd alá,
    Hogy mindenik mejjére rólad
    Gyenge virágkoszorút kötözzön.

Sőt, látom itt jönn eggy koronás Személly
Szép Plánta! hozzád – tiszteletedre lész’;
    Megáll alattad, és Királyi
    Tzímereit tövedenn lerakja.

Most látja, hogy még szebb koronát fona
Ama’ Hatalmas’ Karja megifjodott
    Fejedre, ’s annak újjait, nem
    Győzi vonásaibann tsudálni.

Már a’ tsudálás messze ragadta őt’,
Felejti terhes gondjait általad,
    Mellyek, Királyi tzímerébenn
    Rejtve, fejét betegítni szokták.

Jönn még amott eggy gondok alatt nyögő
Jobbágy; – te titkos bánatok’ orvosa!
    Folytasd sebes szívére ámbrás
    Illatod’, és Koronád’ tsudáltasd.

[177] Áh[407]! ő-is, úgymint a’ Fejedelme, te
Benned kereshet lelketadó erőt,
    Az élet’ édesség’it érzi
    Mint URa, bár koronája nintsen.

Folytasd virágos Plánta! reám-is, az
Öröm’ patakzó bal’sam’it. – Én ezüst
    Húrokkal illy’ Királyi dísszed’
    Minden Idénn fogom énekelni.

{183}

60. ÓDA.

EGGY BARÁTOMHOZ. Májusbann.

VIII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 270. l.]


Vőlgy, liget, erdő, hegy, gyásszát levetette, Barátom!
    Minden örömbe[408] merűltt.

A’ szomorú Télnek jégmárványszéke felolvadtt
    ’S Thétis’[409] ölébe rogyott.

A’ fagy alatt sínlett bús Természetnek elébbi
    Élete vissza jöve.

[178] Zőldségből szövetett köntösbe felőltöze Május
    Ámbraszagos koszorú

Homloka’ környékét sokféle virággal övedzi:
    Sároni ró’sa[410] fakad

Szűz fiatal mellyén; kivagyon hímezve palástja
    Gyenge virágok’ ezüst

Kelyheivel; titkonn által bújtatva közöttök
    Függenek a’ levelek.[411]

E’ gyönyörűséget menjűnk-ki[412] tsudálni, Barátom!
    Hív az idő: mi azért

Tőltsük ez életnek kiszabott óráit örömmel
    Úgy-is[413] igen rövidek. –

Elfogy ez a’ szépség; a’ Nyár eltörli hevével
    Dísszeit; a’ komor ősz

Meghagyatott részét eldúlja; reárohan a’ Tél
    ’S majd fagy alá temeti.
    
Ezt ugyan a’ múnkás Természet visszateremti
    Eggy Tavaszonn – de nem illy’

{184} Gondos erántúnk Az: mi ha sok bánatba’ lenyögjük
    Napjait e’ nyomorúltt

[179] Életnek, fagyosann térűnk a’ néma Halálnak
    Lábaihoz. – Szomorú[414]

Képzelet! – eltűnűnk[415], és béhállózza szeműnket
    E’ por alatt lakozó

Durva Tirann. Többé soha nem szemléljük azonntúl
    Mostani szent öröműnk’

Tárgyait; érzés’ink[416] büszhödtt[417] birodalma’ vidék’inn,
    Széke körűl fagyosann

Nyugszanak, ott hol már hamuvá olvadtak Atyáink –
    Eggy komor éjtzaka’ mord

Leple alatt, e’ pompás, Ég remekelte, Világról
    Semmit-is, – áh buta sors! –

Nem lehet éreznűnk: Unokánk fog örűlni helyettűnk.
    A’ feledékeny idő,

Könyveiből, és mást írván-be, kitörli nevűnket.
    Így ha ez élet utánn

Illy’ szomorú sorsúnk, ’s örömet Sírunkba’ nem érzűnk;
    E’ kis időt okosann

Tőltsük-el, és a’ mint szabados használjuk előre.
    Ím’ az Egek magok-is

[180] Íntenek – e’ vídám Május mint készteti szívűnk’
    Erre, de mennyi öröm’[418]

Kútfeje nyillott-fel? menjűnk-ki merítni belőlök
    Míg az idő maga hív.

Meglehet, óh[419] bús Sors! hogy míg illy’ Hónap előjönn
    A’ por alatt pihenűnk.

Lészen elég módúnk e’ gyászos helybe’ nyugodni;
    Most van örűlni időnk.

{185}

61. ÓDA.

A’ MAGÁNOSSÁG, Eggy Pataki Szőllőhegyenn.

IX. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 270. l.]


Édes öröm! szívemre ható látás! mi patakkal
    Futkosod-át vérem’? mi sebess tűz

Gyújtja-fel[420] Érzés’im’? de mi elragadás viszi Lelkem’
    Itt minden tárgyakra körűlttem?

[181] Terpszikoré, vídám Erató[421]! szentséges erőtök
    Mint erevít? mint sürgeti Lantom’

Mennyei Ihléstek? hova visztek? az Áoni vőlgyek’
    Képe lebeg dísszével előttem.

Almafa hajlékom, mellynek bóltjába fogódznak
    A’ Lugasok, levelekkel övedzve

Melly kies árnyékkal fedezett? ’s innen kirekeszté
    Bánat’im’. Édes öröm, gyönyörűség

Lelkemet ébresztik: Bakhus kedvemre gerézdes
    Thirszus’ival mint védi magános

Lételem’? a’ vídám Zefir át’szárnyalja[422] körűlttem
    A’ levegőt, ’s ámbrázza kis ernyőm’.

Új gyönyörűséggel kínál minden hely – előmbe
    Habjaival siet eggy patakotska,

Gondjaim’ a’ rétes kövekenn szökdösve, magával
    A’ pompás Bodrognak ölébe

Elviszi: tűkrének fenekénn árnyékba’ ragyogtat
    Rám eggy súgárzó Napot, a’ melly

{186} Nem süti hév lángal szemeim’; tsak néha tekíntget-
    Át’[423] ernyőm’ leveles hasadék’inn.

[182] A’ madarak’ hangos kontzertje melánkoliámnak
    Fellegeit ritkítja felettem.

Itt Zefir a’ fűvek’ tetejénn, lele bukva ledérenn
    Fut, ’s azokat sok színre tseréli;

Ott pedig árnyékos helybenn mutogatja pirosló
    Emlőit Pómóna[424], palástjánn

Függenek a’ Szilvák’ kék fürtyei, ’s titkos erővel
    Távolról ingerlik az Ízlést:

Túl, szemem’ a’ hegynek dűllése[425] mi messze ragadja?
    A’ látás mint hordoz az Erdők’

Fái között? a’ vőlgyeknek sok részre feloszló
    Őblei már tévesztenek engem’.

Már kevesebb, érzem, sok részre szakadva figyelmem;
    Eggy zőldség színezte homálybann

Széllyedez eltévedtt látásom; ezer gyönyörűség
    Állja körűl; nem bír az örömmel.

Elhagyom a’ Szépség’ helyeit: nem győzi tsudálni
    Két szemem, a’ mellyekre vezettél.

[183] Óh[426] te Magánosság! ég szívem ez édes örömtől –
    Mennyivel előbb e’ gyönyörűség,

Mint emez, a’ mellyel fiait megitatja sok ízbenn
    Bál; a’ bűnt sok búba kerítvén?

{187}

62. ÓDA.

EGGY FÁHOZ, Ősszel.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 270. l.]


Semmi! bár sárgúltt level’id’[427] letépje
A’ dühös Szélvész’ riadozva omló
Mérge: nem vész-el, noha dísszed eltűnt,
                                        Lételed azzal.

Most ha elhúltt-is Koronád ’s gyümőltsöd,
Semmi; nem halsz-meg: nyugalomra rendelt
Téged’ egy titkos Hatalom, hogy abbann
                                        Terhed’ aludd-ki.

A’ Nap’ ortzáját tüzelő hevével
Szenyvedéd; nyomták lefelé gyümőltsök
Gallyaid’: most már szabadúltt fejednek
                                        Adj nyugodalmat.

[184] Élted’ a’ mord Tél kinem óltja, bátor
Dísszed elhúllott, nyugovó Fa! ismét
A’ Tavasz bággyadtt ereidbe gyengénn
                                        Vissza lehelli.

Élsz viszont; most a’ komor ősz avúló
Őltöződ rólad leszedé, hogy ismét
Zőld levélből fontt koronát fejedre
                                        A’ Tavasz adjon.

Éol’ azt rólad ha viszont letépi,
A’ sok Esztendők’ fiatal Tavassza
’S Május’ élettel jelenő Zefirje
                                        Vissza teremtik.

Így, te nálamnál, nyugovó Fa! sokkal
Vagy szerentsésebb: te viszont megifjodsz;
Én nem: a’ Természet elébbi dísszem’
                                        Hogyha letépi

{188} Elfogyok: – híjjába’ lehelli én rám
A’ Tavasz lelkét; te midőnn felébredsz
Mélly nyugalmadból, az idő halállal
                                        Retteget engem’.

Sírva kell néznem Koronád ’s virág’id
A’ mikor nőnek: nekem eggy fagyasztó
Méreg elfutván tetem’im’ naponként
                                        Fogyva betegszem.

[185] Végre eggy bús ősz kiemészti vérem’,
A’ halál’ büszhödtt Szele megfagyasztja
Minden Érzés’im’[428], ’s por alá rekeszti
                                        Mord Tele testem’.

Fekszem elhűlttenn, lekötözve számos
Századonn által, hidegűltt poromból
Nem fakad más test sok időkig – és ki
                                        Tudja mikor lész’

Eggy Tavasz? mellyenn valamelly hatalmas
Szellet e’ hoszszas Telet elfogyasztja
És leheli Lelket poraimba’, mellyel
                                        Léttem előáll.

Óh Fa! hányszor fogsz kitsirázni addig?
Sőt – ha meghalsz-is, tövedenn azonntúl
Pattan eggy élő tsira, Létted abbann
                                        Folyva marad-fel.

Semmi hát; hogy most Koronád’ letépték
A’ Szelek; létted sok időkig így tart.
Menj örömmel hát nyugalomra: sorsod
                                        Szebb az enyímnél.

{189}

[186] 63. ÓDA.

A’ VÁLTOZÁS’ MÉRGE, Októberbenn.

XIV. Mérték.


Borzadok, áh[429]! főldűnk haldoklik, az
        Élet eggy kegyetlen
    Erő miatt már gőzölög belőle.

A’ komor Éjszakról rohanó szelek,
        A’ fagy, és orozva
    Már dúllni kezdő Tél; miként az Étna

Szícziliát égő moslék’ival
        A’ mikor beönti,
    Elébbi dísszét égetik dühökkel.

Bimbós újjaival hímzette-ki
        A’ Tavasz, kirakta
    Kinyíltt virágok’ millió nemével:

Gazdag ajándékot Nyár, ősz, neki
        Adtanak; de mind el-
    Orozta[430] eggy mord Változás erővel.

[187] Borzasztó látás! minden romol;
        Eggy titokba’ járó
    Gyilkos halálnak mérge dúllja főldűnk’.

Dögleletes szájjal levegőnk’ tele
        Fújta, hogy velűnk-is
    Itassa mérgét, ’s hant alá temessen.

A’ nyavalyák’ seregét kűldötte-ki
        Gyilkoló nyilakkal
    Közinkbe, szívűnk’ átszegezni kínnal.

Már kinyitá büzhödtt birodalma por
        Ajtajit, hogy úndok
    Vermébe számos hólttakat teperjen.

{190} Már szomorúnn zúgnak füleinkbe, – mi
        Sors ez? – a’ halottas
    Harangok, a’ bús változást jelentik.

Így van az: a’ Romlandóság’ fene
        Mérge így emészti
    Főldűnket, ezzel lételűnket eggyütt.

Mostoha Sors! e’ játékhelyre mi
        Tsak kevés időre
    Jövűnk; ’s kijátzván a’ Személyt azonnal

Róla lekell mennűnk; soknak pedig
        A’ mihelyt mutatni
    Magát kilép, a’ Kárpitot leejtik.

[188] A’ mit adott a’ Természet, maga
        Visszakéri mind azt,
    Építi testűnk’ ’s végre majd lerontja.

Nints örök Állandóság semmibe’;
        Halhatatlan élet
    Nints e’ legelső lételűnk’ piattzánn.

64. ÓDA.

A’ LEZÁRKOZÓ FÉREGHEZ, Ősszel.

V. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 270. l.]


Menj nyugalomra, bággyadtt
    Féreg! óh[431] Természet’[432] ölénn fügve szopó kis állat!

Porkamarádnak enyvezd
    Ajtaját bé jól, oda hogy lárma, szelek’ tsoportja

Béne rohanjanak, míg
    Nyári múnkádat puha fűvánkosodonn kialszod.

{191} [189] Fogja-le szenderítő
    Álom elhúnyó szemeid’, míg magadat kinyugszod.

A’ Nyugalomnak árnyék-
    Leple, meglankadtt tetem’id’ fedje-el a’ fagy ellen.

Mint anya néked a’ Főld
    Adja emlőit, ’s azokat szívd aluván ölébenn.

Szopjad, igyál belőlök
    Életet, nyugtodba’ hogy a’ fagy kine óltsa lelked’.

Áh[433]! mi nagyon szerentsés
    Vagy te Természet szeretett gyermeke, por’ lakossa!

Zárva setét helyedbenn
    Nem maradsz hóltann, noha most pornyoszolyádba’ megfagysz.

Tsak kis időre mégy-le,
    Míg dühét a’ Tél komorann tőlti-ki, nyugszol addig.

A’ Tavasz újjra, bézártt
    Házadat gyengénn maga felnyitja lehelletével.

[190] Véle Zefir leóldja
    Rád fagyott póláidat, és lelke viszont felébreszt.

Visszanyered te kisded
    Féreg! így minden tavaszonn életed’ újj örömre.[434] –

Nem vagyok, áh nem! illyen
    Bóldog én: a’ durva halál majd ha setét üregbe

Zárja kihűlve testem’,
    Ott fogok megfagyva, talám Századokig pihenni.

Bár Zefir a’ Tavasszal
    Életet Sírom’ szomorú halma körűl leheljen;

Nem hal alá poromhoz:
    Érzik a’ hantok, gyökerek minden Idénn felettem

{192} A’ mikoronn reájok
    Fú lehelletjek, vele új élet erő patakzik

Hólt ereikbe – ismét
    Élnek – én nem; sőt fagyosann porkamarámba’ fekszem

[191] Majd sok idővel, és – ki
    Tudja, hogy hány Század utánn lész, hogy az én behantoltt

Síromat-is kinyitja
    Eggy Tavasz: melly hosszas idő! míg lekötözve nyugszom.

65. ÓDA.

AZ ÍRÍGYSÉGHEZ.

VI. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 271. l.]


Így magadra vak dühöd’
    Felém arányzott nyilja visszapattant:

Gyilkos áspisod reád
    Okádta mérgét, mellyet én belém te

Titkosann, vak útakonn
    Botsátni kívántál – te mord pokolnak

Megdühödtt követje, te
    Bús szörnyeteg! – most mérgedért lakolj hát. –

[192] Nékem értzpaizst adott
    A’ Virtus, erről visszapattogott rám

Lőtt nyilad, ’s halálosann
    Sebet szakaszta mejjedenn, te vérzel,

Én mosolygok, és azért
    Mord áspisod sziszegve fonja, nyelvét

Hányva, szívedenn körűl
    Magát, ’s béfúrtt sebedbe ontja mérgét. –

Én, ki vak dühöd miatt
    A’ Sors’ tsapás’it érzem, e’ sebektől

{193} Mentt vagyok, kinyílva áll
    Víg homlokam, ’s mosolygom a’ Szerentse’

Változó negéde köztt
    Nyugodva lévén, ev belepte Ortzád’,

Nyughatatlan álmaid’,
    És félre – kínjaid miatt tsavargó

Mord szemed’. Ha víperát
    Észel, hogy ellenem neveld halálos

Mérged’; én nyugalmasann
    A’ nagy Világtól elrekesztve, tsendes

Lakhelyemnek őrre álltt
    Négy falja köztt, a’ nékem engedődött

[193] Jókkal élhetek, mikor
    Te nyögsz, ’s emészti bánatod veséid’. –

Nékem ád nyugalmat a’
    Virtus, ’s ez a’ Védangyalom velem lész,

Engem’ a’ Szerentse bár
    Zárjon-le hantoltt házba, hol magamnak

Élni kell, ’s Barát’im-is
    Elhagynak; e’ bús helyre-is lekísér
    
E’ Barát, ’s unalm’imat
    Megédesítvén, óltalom gyanánt lész –
    
Így nem engemet gyötörsz
    Óh álnok Írígység! magadnak ártasz.

{194}

66. ÓDA.

A’ KEVÉLYHEZ.

X. Mérték.


Mert te mi vagy? porszem: – szíved’ még-is mi dagasztja?
    Mond-meg Halandó, vak Kevély?

[194] Szálljon alá fennyenn dagadott habod – Ember, ez a’ nagy
    Világ alázzák-meg fejed’.

Mert, mi vagy e’ főldnek hozzád mindenbe’ hasonló
    Sok millió polgári köztt?

És mi vagy – elfáradtt már-is képzésem – azok köztt
    Kík eddig éltenek[435]; de már

Nyugszanak a’ Sírbann, ’s nemesebb részekkel azonn túl
    Eggy más Hazába mentenek?

Lételed, e’ számnak méretlen tengere köztt, tsak
    Eggy kis fövény[436] szemetske lész.

És mi lehetsz, olly’ nagy számú sok ezernyi Világok
    Köztt, mellyeket fejed felett

Isteni karjával, megnem mértt tágas üregbenn
    Elszórtt[437] ama’ MINDENHATÓ?

Mellyeket Ő, hogy több Élőkbe’ mutassa hatalmát
    Sok milliószor millió –

[195] Áh[438]! de ki vetné-fel, számát hogy mennyi lakossal
    Bétőlte, Kík őt’ tisztelik –

És te, Kevély! olly’[439] Nagysághoz képzelve, mi lészel?
    Eggy szembe nem tűnt pont, ’s Vonás.

Tám, neved’ e’ szörnyű számbann se lehetne keresni
    Felségesebb tárgyak között. –

{195} Ess-ki ezen pompás MINDENBŐL, híjja miattad
    Nem lészen; eggy porszem vesz-el.

Eggy remek Alkotmány, sok százszor ezernyi Lakossal
    Eltűnhet ebből, ’s híjja nints:

Öszvetör a’ Fő Kéz bőlts tzéllal ezen Nagy Egésszbenn
    Sok testet, és Világokat,

És, ki talált tsorbát még e’ MINDENBE’? ki tudja
    Hol vólt? ki ismerné helyét?

Tsak töredékekből, mellyek szétszórva felettűnk
    Minteggy tsudák lehúllanak,

[196] Tudjuk azon romlást, mikor ordítozva görögnek
    Szélvésszel eggyütt a’ Kövek;

És, ha az a’ nagy test eggy tsepp vólt e’ nagy Egésszbenn
    Mi lészel így bolond Kevély?

Eggy nyomorúltt porszem, hitvány pontotska – mi híjja
    Lész’[440] e’ Világnak általad?

Semmise: gondold-meg tsak pont vagy; tedd-le dagályod’:
    Alázatosságot tanúlj.

67. ÓDA.

A’ NYUGHATATLANKODÓHOZ.

II. Mérték.


Kínzó képzelet’id’ tedd-le; ne kérd azt ma, hogy a’ jövő
Nap’ hajnalja mi színt őltözik! elrejtezik-é[441] komor
Felleg köztt, vagy arany homloka fényt habzik-alá reád?
[197] Úgy foly minden idő mint kivagyon szabva: sem a’ komor
Sem víg képzelet azt nem veszi más rendre. Te hát ne kérd
A’ hólnap mitsodás lész’[442] te reád nézve? mi gyászt borít
Rád, vagy millyen öröm fogja epedtt szíved’ emelni-fel? –
A’ Végzés örökös Könyveibenn zárta-le titkait;
Néked nem fedi-fel hogy mit akar tzélja szerént veled,
{196} Vagy hol lész, ’s mitsodás véged: igen mostoha sors fog-é
Éhséggel dühösenn[443] gyötreni, vagy végig ölelheted
A’ Bőség’ szaruját? avvagy ezer kínok alatt fog-é
Tested szálni Halál’ lábaihoz; vagy te szerelmes’id’
Könnyes karjai köztt, mint pihenő, fogsz elaludni majd.
Ezt mind titkai köztt tartja; azért hogy ne epeszd magad’
A’ bús gondolatok’ képjeivel, sem ne lehess henye
’S víg óráid előtt elne mulasd dolgaidat. Te ma
Vidd véghez mire vagy hívatalos; bízd egyedűl reá
Sorsod’, mellyet adott, ő maga jó tzélra vezérli azt –
[198] Élj a’ mostanival jól; ne tsinálj semmit előre-ki:
Mord képzéseidet rajtad erőt venni ne hagyd soha
A’ mit mára adott néked az Ég, annak örűlhetel.
Szennyvedd, hogy ha napod gyászba borúl; menyköveket ha szór
A’ felleg lefelé; sőt ha talám reszket-is e’ Világ’
Alkotmányja, ne félj: tsüggedezés által ugyan soha
Bajtól nem menekedsz – a’ szomorú Sorsnak ütéseit
Bátrann áld-ki; ha most üldöz-is Az, végre leszáll dühe.
A’ mord fellegek eltűnnek, előjönn ragyogó napod,
Tsak várj, megnyugodott légy: magadat bízd az Egekre te.

68. ÓDA.

JÓ’SEFEM’[444] ÁRNYÉKÁHOZ.[445]

I. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 271. l.]


Mit futsz tőlem Egek’ szent kebelébe mentt
Árnyék! hamvaidat béfedező gyepes
Sírod’ halma felett mennyiszer öntözöm
Könnyem’, hogy te magad jőjj ide ’s lássalak.

[199] E’ bús Cziprusokat mennyi nyögéseim
Ingatják? be sokat sírva kirajzolom
Képed’, hogy valamelly mennyei Lélek azt,
Míg búm tsendesedik, vissza teremtené.

Még-is futsz? ne siess! szánj-meg! – ez a’ Világ
Nékem szánkivető puszta gyanánt vagyon,
A’ Sírok’ szomorú hantjai köztt veled
Társalkodni fogok: – jőjj, hogy öleljelek!

{197} Már itt bújdosom a’ tsalfa Világ elől,
Áh[446]! ittenn keresem vóltt nyugodalmamat,
Melly eltűnt, te mikor Mennybe vitettetél:
Szűntesd, égi Lakos! vérzeni szívemet.

E’ Sír’ Cziprus’inál míg kinyugodja bús
Lelkem bánatait, míg te veled, kegyes
Árnyék! értekezem, jőjj ide, és ölelj
Éreztesd ha lehet vóltt örömem’ velem.

Nem? ’s óh! tám iszonyodsz, hogy nyomorúltt vagyok,
Áh[447]! azzal se neveld bánatom’ óh[448] kegyes
Tűndér! lészen idő mellybe’ levetkezem
Hitvány kérgeimet ’s mennyeivé leszek.

Megszűnnek[449], hiszem én, kínjaim a’ mikor
Hamvaddal nyugoszom, ’s várom előre már
Hogy majd én-is ezen hantok alatt vele
Eggyütt szenyveim’ a’ porba’ kialhatom.

[200] Addig néked ezen Sírra Jatzint tövet
Ültettem, hogy az ott kelyheivel nekem
Bús emlékezeted’[450] tartsa-fel, íntsen-is
Hogy más színbe veled végre felőltözöm.

Így hozzád ha fogok lenni hasonlatos
M’ért futsz tőlem? azért jőjj, hogy öleljelek:
Nem? hát nem szabad-é főldi Lakosnak eggy
Szentekhez vitetett Képet ölelni-meg?

Elmégy Mennybe? – de áh[451]! Tsak tsupa Tűnemény
A’ mit látok. – Elég nékem ez-is; mivel
Árnyékbann, siratott Jó’sefemet viszont
Láttam, ’s képe utánn Égig emelkedem.

Elkísérlek örök lakhelyedig; noha
Játszott képzeletem – mennyivel édesebb
Érzést nyomhatol óh mennyei Tűnemény[452]
Bús szívemre te, mint e’ tsapodár Világ?

{198}

{199}

[201] HARMADIK KÖNYV.

{200}


[202] Dignum laude virum Musa vetat mori.
                                                         Hor.
                                           

[A jegyzetet lásd: 271. l.]

{201}

[A jegyzetet lásd: 271. l.]

[203] 69. ÓDA.

FELSÉGES II-dik JÓ’SEF’ KOPORSÓJÁHOZ, Bétsbenn 1793-dikbann.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 271. l.]


Nem türűlhedd-el soha, Értzkoporsó!
JÓ’SEFET; mert már neve a’ Ditsősség’
Oszlopánn fénylik – te tsak öszveporló
                                        Rész’it emészted.

A’ Halandóság, noha benned, óh[453] mord
Értz! segíttséget keresett, de nem lelt;
Halhatatlanság ragadá-ki hírét
                                        Férges öledből.

[204] Már nevét Európa kivéste márvány
Oszlop’inn, mellynek ragyogó betűit,
A’ beszéllő Hír, az utóbb Világnak
                                        Így magyarázza:

„JÓ’SEF a’ köz Jót szeretett Király vólt;
A’ Monárkáknak fejedelmi Példa;
Hit’ szabadságát megadó, ’s betsűllött
                                        Népe’ Barátja.”

Ő, miként a’ Nap, mikor a’ homályonn
Át’tör[454]; a’ Népnek szemeit, magáról
Támadott fénnyel kinyitá ’s teremtett
                                        Elmevilágot.

Székiből fénylett Kegyelem, Szabadság;
Mellyel eggy jobb gondolatok’ Világa
Áltt-elő, ’s ebbenn igazabb szemekkel
                                        Láta sok elme.

Megnyeré ebbenn Tudomány, Okosság
Őnn szabadságát; maga Templomába
A’ Keresztyénség követőit, ott hol
                                        Tetsze begyűjté.

{202} Ekkor a’ szent Tűredelem közöttűnk
Pált Apollóssal megölelteté, mint
Hit szerént testvért, ’s szeretettel öszve
                                        Fűzte ölébenn’

[205] Ekkor a’ szívek’ gyökerét kivérző
Néma Gyűlölség agyarogva, székit
Elhagyá ’s tőlűnk sietett[455] kimenni
                                        Számkivetésbe.

A’ tanúltt Pallás megölelte minden
Ifjait, Hitről nem akart perelni
’S őket eggy formánn, szeretettel öszve
                                        Fogva nevelte.

Ő, az Isméret’, Tudományok’, Ízlés’
Könyveit nékik kinyitá, ’s ez által
Sok hibák’ Szent talpkövekenn magasztaltt
                                        Képe ledűllött.

Thémis-is, hogy fontja’ nyilát hajolttnak
Látta, nagy gondal[456] megegyengeté azt,
Serpenyőinn bűnt, betset, érdemet mért
                                        Nem tsupa rangot.

A’ külömbbség’ köz falait kibontván
Ekkor a szent Emberiség, mutatni
Kezdte, hogy Minden, soha sorsa rangot
                                        Ád, de tsak ember.

Ekkor a’ Bőség Szaruját kitőlté
Gazdagonn Pannon’ mezeinn, utánna
A’ Hegyek, pompás Duna, térvidékek
                                        Adtak ezüstöt.

[206] Új aranyszázad’ keletenn mosolygó
Napja már fénylett; levetette régi
Szennyeit minden; vala a’ Menyország’
                                        Képe közöttűnk.

{203} Pán midőnn sípolt, magyarázta JÓ’SEF’
Nagy Nevét azzal; ha felelt az Ekhó,
JÓ’SEFET mondott, ’s ugyan azt kiáltá
                                        Minden utánna.

JÓ’SEFET metszett, mikoronn az Erdőnn
Ment-el eggy Útassereg,[457] a’ fahéjba;
És ha Forrásnál üle, énekelte:
                                        JÓ’SEFEM éljen!

Ennek, óh mord Értz! fejedelmi hírét
Nem vehedd-el, bár porainn dühösködj:
Élni fog JÓ’SEF’ neve: a’ Ditsősség’
                                        Oszlopainn függ.

[207] 70. ÓDA.

A’ GYŐZÖDELEMHEZ, midőnn Felséges II-dik FERENTZ Cs. és K. a’ Belgiumi Táborhoz mentt, 1794-dikbenn.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 271. sk. l.]


Menj-el, hatalmas Győzödelem! te-is
FERENTZEL eggyütt: menj, segedelme légy,
    Készítsd borostyánod’ fejére,
    Véle vitéz Seregét vezéreld.

Menj! – Ő letévén a’ Koronát, kilép
Fő Székiből, és Páltza helyett veszi
    Bellóna’ gyeplőjét kezébe,
    ’s a’ köz ügyért viadalra mégyen.

Ő a’ Királyság’ védje, midőnn eme’
Kitörtt Dühösség[(a)] porba ledűjteni
    [208] Készűl az Istenség’ Viczéi’
    Székeit, és neveket tapodja.

{204} Ő Éris[459] ellen fut viadalra; – Ki
Óh vakmerőség! már fejedelmi vért
    Ontott, szabadsággal fedezvén
    Gyilkos erőre kitörtt haragját.

Mihelyt Királyvért ontani mert; maga
Testére fordúltt: gyermekeit vakonn
    Üldözte, ’s Gvillótin’ vasával
    Ölte mohonn azokat rakásra.

Réműlve mentek számkivetésbe sok
Polgárok illy’ mord Gyilkos elől[(b)] hogy ez,
    Vérszomja közbenn a’ Szabadság’
    Színe alatt, kine ontsa vérek’.

[209] Ímé! ez ellen kőlt-ki FERENTZ, kezét
Illy’ vak Dühösség[460] ellen emelte-fel;
    Az elnyomott Vallás kiáltá
    Hartzra, ’s ahoz siet a’ segéddel.

Menj hát, hatalmas Győzödelem, vele;
Érist alázd-meg; tőltsd-ki reá kemény
    Bosszúd’: hogy a’ késő Világ-is
    Lássa, mi bűn fejedelmi vérbe

Jobbágyi fegyvert mártani.[461] Óh[462]! fedezd
A’ hartz’ piattzánn E’ szeretett Királyt,
    Segítsd leverni bajnok’it, ’s majd
    Drága fejére kötözz borostyánt.

Te vidd ügyének védjeit-is, vitéz
Népűnket a’ rá fegyvereit kifent
    Erőszak ellen; vidd, hogy annak
    Véreibe, nyertt koszorúit, Éris’

Láttára sokszor mártsa-be; ’s végre fel-
Tördelje[463] jármát, mellyet az olly’ Sokak’
    Nyakára tett már a’ Szabadság’
    Színe alatt; de Tiranni tzéllal.

{205} Menj – dűjtsd-ki eggyütt Véle hatalmasann
A’ Lárma’ vérrel kentt magas oszlop’it,
    Midőnn körűltte majd kiáltoz’
    A’ Zabolátlan, alá temetvén

[210] Vallása’ és már megtapodott ö’si’[464]
Törvény’it.[465] Óh[466] menj! hívnak az elnyomott
    Népek’ siralm’i; halld-meg a’ bús
    Napnyugotot, hogy ohajt segédet.

Mentsd-meg FERENTZŰNK által eme’ nyögő
Országokat mord Gyilkos’itól, ’s az Ég’
    Szent Béke-szűzzét hozd-le[467], hogy már
    Tsendes ölébe’[468] fejűnk nyugodjon.

71. ÓDA.

KÁROLYHOZ, Ő[469] Királyi Fő Hertzegségéhez[470] ’s a’ t. 1801.

XVII.[471] Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 272. l.]


Már halhatatlan lész’ neved, Osztria’
Vitézze, KÁROLY! már az idő’ foga[472]
    Nem árthat annak; mert az Érdem’
    Oszlopainn ragyog az kimetszve.

Élsz, óh[473] Királyság’ védje! Te Nemzetek’
Óltalma, minden Századokonn: mivel
    Kitetted él’ted’ Márs’ piattzánn
    A’ köz ügyért, mikor a’ dühösség

[211] Királyi vérrel kentt Lobogók alatt
Lármára hívott mindeneket tsalárd
    Beszéddel a’ Királyok ellen,
    Hogy letapodja porig hatalmok’.

{206} Sok Nemzeteknek megzavará ösi
Törvény’it – a’ Nép sírva kiáltozott
    Az Égre eggy mentő segédért,
    Melly könyörűlne nyögő vidék’inn.

Az Ég megindúltt e’ panaszokra, ’s óh
Vitéz! kikűldött tégedet Osztria’
    Királyi kebléből segédnek,
    Hogy zabolázza hatalmad[474] Érist.

Mihelyt kiszáltál Márs’ mezejére meg-
Félemle[475] dúlló tábora: a’ Sereg
    Mellyet vezettél lelkesűltt, és
    Víni tekínteted-is tüzelte.

Mint a’ hatalmas Róma’ Vitéz’inek
Ha Márs’ piattzánn kezde hanyatlani
    Vártt győzödelmek, végre Czézárt
    Vertt seregekbe ha menni látták,

Bátrabb Vitézség lángola felhevűltt
Vérekbe’; ismét hátra verék kevély
    Győzőiket, ’s végtére tőlök
    Visszanyerék vele a’ borostyánt.

[212] Illy’[476] lelket öntél néped’ erébe, Te,
Melly a’ Dühösség’ több nyereség’ibenn
    Kevélykedő Népének ellent
    Állt, ’s zabolázta Veled haragját.

Ezt Német Ország, a’ mikoronn levél
Védangyalává, látta; midőnn zavartt
    Vidék’iről elűzted, Éris’
    Dúlni rohant Seregét, vitézűl.

Hamvad’ Cseh Ország áldja, hogy a’ reá
Törő Dühösség’ mérge határ’ira
    Nem ömle, mert félvén Karodtól
    Visszafutott maga véres útjánn.

{207} Bévéste már az nagy Neved’ olly’ örök
Oszlopra, mellyenn majd az utóbb Világ
    Olvasni fogván ennyi fényes
    Érdemeid’, porodat megáldja.

Szemlélte Osztrak, Mengen, egyébb Helyek,
Mint verted Érist hátra Te, és mikor
    Győzött-is ő, vérébe méllyenn
    Mártva hagyád neki[477] a’ borostyánt.

Látott Tebenned Néped-is eggy kegyes
Szívű Keresztyént Márs’ mezejénn, mikor
    Sebekbe’ vólt nemes Vitéz’id’
    Kínjaikonn megesett az embert

[213] Nagyonn betsűlő szíved[a].[478] Az[479] illy’[480] nemes
Érzés örök hírt ád Neked és betses’bb
    Minden borostyánnál; az Érdem’
    Háza’[481] falánn marad az felírva.

Te raktad ismét öszve pihenni Márs’
Fegyverjeit, ’s a’ Mennybe repűltt arany
    Békét lehívtad; hogy sok Ország
    Tsendes ölébe’ viszont nyugodna.

Él hát örökké híred; az Érdemek
Meghalhatatlan rangra vivék – Te már
    Előre tarthatsz a’ Halálonn,
    Kit lekötözve vihetsz, Triumfust.

{208}

[214] 72. ÓDA.

JÓ’SEFHEZ, Ő Királyi Fő Hertzegségéhez; Magyar Ország’[482] Palatínusához 1806-dikbann.

XVII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 272. l.]


Itt, hol Minervánk’ Palladiumja, már
Eggy Századonn-át megnyugodott, ditső
    Ös’idnek[483] országló Királyi
    Szárnyok alatt, Neved’ énekelni

Mérészlem[a)] – ittenn, hol minap-is, midőnn
Pannon’ vidék’it nézni valál, öröm
    Könnyekkel a’ termő Hegyallja
    Áldozatúl Neked[484] adta szívét,

Kizengi lantom, bár alatsony szava,
Hazám’ szerelmét húrjaival: fogadd
    Óh Pannon’ eggy reményje, drága
    Nemzetem’ Atyja, ’s igaz Barátja!

[215] Te, bús Hazámnak nemzeti hajnalánn
Függő, de sokszor felleg alá borúltt
    Napját kihoztad fényre, ’s messze
    Már az Eget kinyitád előtte.

Vas Századoknak ködje fedezte azt,
’S az a’ Ditsősség, melly maga béllyegét
    Pannonra nyomta, mord setéttség’[485]
    Lepleivel vala bétakarva.

Eltűnt Egéről általad e’ komor
Homály, ezüstszín hajlatainn haboz’,
    ’S eggy új aranyszázadnak arról
    Kezd mosolyogva ragyogni fényje.

{209} A’ Hír, ’s Ditsősség angyali szárnyait,
E’ kárpitonn nyíltt győzedelemkapunn
    Hogy Nemzetem’ három hegyére
    Jőjjön-alá, kifeszítve tartja.

Mint Memnon’ ékes képe, midőnn reá
A’ Nap leönté fényözönét, kinyíltt
    Szemekkel, újonnan teremtve
    Szólít, ’s mosolyogva beszélt Jövendőt:

Hazám, – lesütvén rá ez az új arany
Század’ mosolygó fényje te általad,
    ’S megkötve vólt nyelvére folyván
    Isteni titkos erő felébredtt:

[216] Beszéll hatalmas dolgokat, és Veled
Felnyitja Thémis’ Temploma’ rejtek’it,
    Mellyekbe zártt Törvényj’it önnön
    Nyelve szerént magyarázni fogja.

Te megnyitottad néki Minerva’ szent
Házát, hogy abból a’ Tudomány’ letett
    Kintsét kihozván fényre, hónyi
    Béllyeg alatt vele gazdagíttsad.

A’ bőlts Apolló’[486] fügve hevertt ezüst
Lantjára kezd eggy Isteni bájoló
    Erő patakkal folyni, ’s Pannon’
    Énekes’it heve lelkesíti.

Örűl Hazám – már látta te benned e’
Bóldog Jövendőt, még mikoronn[487] valál
    Vidék’it, édes Nemzetemnek
    Lelki Barátjaival bejárni.

E’ vártt Ditsősség’ hajnala, ’s mindenek’[488]
Szívét magához vonni szokott kegyes
    Jóságod, és embert betsűllő
    Lelked, örömre nyitotta száját.

{210} Tsudálta, a’ szent emberiség, miként
Von lántzot eggyütt ’s a’ fejedelmi rang;
    Polgári Háláját, az Égnek
    Színed előtt kibuzogta ér’tted.

[217] Élj JÓ’SEF, óh[489] én gyámolom, Őrizőm
Sokszor kiáltá, ’s e’ nagy öröm között
    Nézvén-ki bóldogabb napokra
    Könnyei tiszteletedre húlltak.

Visszázta hangját a’ Duna és Tisza,
Czéres kalászos térjeiről felelt,
    JÓ’SEF’ nevét zengette Ekhó
    Ung, vele Máramaros, Hegyallja.

Kísérte buzgó Nemzetem’ illy’ öröm
Hálája minden nyomdok’id’, akkor-is
    Midőnn ez útból visszahívott
    A’ köz ügy, és kiütötte véres

Zászlóit a’ Márs’ tábora: Tégedet
Az Ég’ URától kért esedezve; hogy
    Légy a’ dühösködő had ellen
    Angyala, ’s védd remegő határ’it.

Megnyerte – szíved felmelegűlt Hazám’
Szerelme által, ’s áldozatúl magad’
    Kitenni a’ vérnek piattzánn
    Mint fejedelmi Vezér akartad.

Már felkötötted fegyvered’, és vitéz
Néped sereglett hartzra, midőnn közel
    Határ’ihoz dúlt a’ Dühösség,
    ’S vérhabok’ árja futott utánna.

[218] De e’ Dühösség’ ményköve nem veré
Pannon’ határát, mert Te valál, nemes
    Királyi Hertzeg! Ennek őrző
    Angyala, ’s vér nem omolt vidék’inn.

{211} Hív Nemzetem, sőt még Unokája-is
Köszönni Néked fogja, hogy a’ dühös
    Márs’ Népe, míg széllyel szagúlda,
    Vérpatakot mezeinn nem ontott.

Fogadd-el annak már örök oszloponn
Kimetszve fénylő tiszteletét az én
    Lantomnak-is[490], bár gyenge hangú,
    Húrjairól, fejedelmi Hertzeg!

Élj, Nemzetem’ véd’ Angyala, JÓ’SEF! élj:
Kiáltsd utánnam, drága Hazám! feleld
    Hegyallja, Mátra, Kárpat! éljen!
    Hallja-meg ezt az Egek’ Királyja.

[219] 73. ÓDA.

[491] A’ BÉKESSÉGHEZ. 1805.

X. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 273. l.]


Fájdalom! áh[492]! ismét készűlsz az Egekbe? megútáltt
    Főldűnket ismét elhagyod

Mennyei Békesség? még jól Európa szerelmes
    Ölébe nem szoríthatott;

Még dobogó szívét, mellyet rémíte gyakorta
    Kardtsattogás, sikóltozó

Lárma, ’s az ágyúknak menydörgő[493] hangjok, egésszenn
    Nem tsendesíthetted-le jól.

Engeded-é, hogy Márs, szívét rémíttse viszontag?
    Nem szánod-é Polgárjait,

Kíknek az értz ágyúk’ iszonyú dörgése fülökbenn
    Zúg néha titkonn még ma-is.

{212} [220] Mennyei Szűz! szánj-meg; lám még a’ vérnek özönjét
    Most itta-bé a’ bús mező,

Néha sebűnk még-is, noha már bébőrzeni kezdett,
    Nagy fájdalom köztt felszakad.

Írjaid enyhíték: hát róla viszont leszakasztod,
    ’S metélni Mársnak engeded?

Már kifené kardját; – tőlűnk az Egekbe ha felmégy,
    Kitőlti[494] vak mérgét reánk.[495]

A’ komor Érist Ő vért színi kihívta pokolból;
    Előre már a’ rettegés

Hirdeti vak mérgét; fonnyadt Ortzával az Éhség
    Kíséri dúlló táborát.

Záporozó tűzzel megtőltt ágyúi fejűnkre
    Okádni fogják a’ Halált.

Sok szerető Párok, szórván ezer átkot – az Égre
    Emeltt szemekkel könnyezik

Kedveseik’ hólttát; mások mikor a’ dühös Érist
    Usztatni fogják-is meleg

[221] Vére’ patakjábann, mikor a’ diadalmi borostyánt
    Vitézi homlokokra majd
    
Fűzik-is[496], eggy titkos bánatba merűlve kesergik
    Otthonn nyögő Kedvesseik’.

Itt Atya sír kedves fijainn; ott Annyok’ ölébenn
    Jajgatnak édes Atyjokért

Elhagyatott számos Neveletlenek – itt elalélva
    Sír, retteg a’ Polgár; kinek

Tűz, dühösenn rabló sereg eldúlhatja Vagyonját.
    Ott futni készűlnek sokann.

{213} Más, idegen főldel felváltani fogja Hazáját
    Hogy elkerűlje Márs’ dühét.

Mennyei Szűz! Mársot kűld[497] vissza, ’s az Égbe ne menj-el
    Hárítss-el ennyi kínokat

Osztria, melly téged’ hívenn kebelébe szorított
    Maraszt, ne hagyd vidék’it el;

Ingria kér; sírnak sok ezer Polgárok utánnad
    Óh[498]! tsendesíttsd keserveket.

[222] 74. ÓDA.

A’ MAGYAROKHOZ. 1805-dikbenn.

XVII-dik[499] Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 273. l.]


Fegyverre tüstént, hív Magyarok! vitéz
Árpádnak édes Magzat’i! gyűljetek
    Seregbe nagy lelkű Vitézek!
    Kardra! – dühösködik Éris ismét.

Törésre mindjárt! hív Fejedelmetek’
Királyi Székét, mellyet egész Világ
    Felett betsűltök, vak haraggal
    Törve reá, fenyegetni kezdi.[500]

Fegyverre! vessen lángot igaz Magyar
Tűz véretekbenn: hív Fejedelmetek’
    Szent Széki; hív gyászos Hazátok,
    Melly az Erőszak előtt remeg már.

Elé’be! nem kell hagyni, hogy Az dühét
Kiöntse Pannon’ tsendes ugarjainn;
    Vagy a’ mit önnön vérek által
    Nyertek Atyáitok, eltiporja.

{214} [223] Fegyverre! réműltt Kedves’itek’ fejér
Ortzáiról a’ könny’ meleg árja foly,
    A’ félelem sajtólja szívek’,
    ’S őrizetekre pihegve kérnek.

Ti vagytok a’ véd’ Angyalok, óh[501]! azért
Ójjátok őket; tiszta szerelmetek’
    Zálogjait tartvánn ölökbenn,
    Szívetek’ ösztönözik segédért.

Indúljatok! már hallom amott miként
Nyögnek megőszűltt tisztes Öregjeink,
    Kíknek ha fegyver vérek’ ontja,
    Ér’ttek az Ég maga fog kikelni.

Sőt, hallom a’ Sír’ Cziprus’inak setét
Árnyék’i közzűl hív Ös’itek’[502] vitéz
    Lelkek kiáltoz, hogy sietve
    Menjetek őrzeni bús Hazátok’.

Vitézi vérrel bétsepegett nyomat
Hagytak tinéktek; mellyre vezessen a’
    Hűség, Hazátok, ’s a’ Ditsősség,
    Mellyek ajánlnak örök borostyánt.

Ti majd az Érdem’ Temploma’ faljainn
Felmetszve lésztek; hol Maradékotok
    Ha látja majd, tsókolni forrónn
    Fogja ditső nevetek’ betűit.

[224] Ha Sírotoknak dombja felett megáll,
Megáldja tsendes Hamvaitok’, ’s meleg
    Könnyel, kegyes Hálája mellett,
    Gyöngyözi cziprusotok’ levéljét.

De menjetek már, menjetek illy’ örök
Hírért: Hazátok’ haszna törésre hív;
    Hív a’ Szabadság, ’s ezt kiáltja:
    „Lántzra ne add magadat Magyar Nép”.

{215}

75. ÓDA.

A’ HÁBORÚ’ ISTENÉHEZ.

XI. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 273. l.]


Nem lehet, óh Hadnak mord Istene! bátor akarjam
    Ditséretedre folyva verni lantomat.

Eggy nyomorúltt féreg fanyarogva ha tsúszik előttem
    Erem’ hevíti lantra titkos únszolás.

Eggy Falevél érző Mú’sámnak mennyei szárnyat
    Tud adni, és tsudáltt remek vonás’iról,

[225] Titkos erő által megbájoltatva, repűlhet
    Örűlve milliónyi változás’ fogánn;

Míg nem ezen kisded formájú testet, utólszor
    Találja sok tökéletes’bb Világ között.

És ha te állsz a’ hartz’ mezejénn, hol vérnek özönje
    Körűl foly, és tapossa lábad a’ fagyos

Hólttakat, a’ búsúltt Furiák kísérnek, az Éhség
    ’s utánna döghalál nyomadba lépni fog;

És ha meleg vérbenn gázló Seregedre tekíntek
    Kitörni kezd dühöd szerezte borzadás.

Húrjai Lantomnak visszásan zengnek előtted
    Vagy összve kezdenek szakadni hirtelen.

Reszketek – és tőled sokszor rémíte titokbann
    Beszélve vélem, eggy az Égiek köz’űl[503].

A’ szent Emberiség vólt ez, ki gyakorta megíntett,
    ’s belém sugallva tsendesenn parantsolá:

Tedd-le nemes lantod’, jelesebb tárgyakra figyelmezz,
    Ne énekeld, ha még betsűlsz, ez üldözőm’.[504]


{216} Engemet e’ főldről dúlló fegyverrel elűzött[505]
    ’S ez al Világot így zavarta-meg dühe.

[226] Ő, maga mord lelkét rabló Seregébe lehelli,
    Ki nyomdok’inn szaguldva vérözönt botsát

Vérttsepegő, hitvány levelű diadalmi borostyánt
    Ajánl Vitéz’inek, dühösködésekért.

Sok, hogy ezen szörnyű koszorút fűzhesse fejére,
    Dühödve dúll, ’s az emberekre tör vakonn.

Szulla’ Tamerlánes’ diadalm’i lebegnek előtte,
    ’S ezek’ korommal írtt nevére lelke vágy.

És, ha fejénn véres levelek, mint tzímjei függnek,
    Az Isteneknek-is reményli rangjokat.

Áh[506]! de ha megszűnik Márs’ vak dühe vér’[507] szomjával,
    Az a’ tsalóka képzelet, ’s hamis remény

Majd komor irtódzást szűl bús lelkének idővel
    ’S vitézi képe borzadással áll elő.

És ha pihentt kardjánn tűnik vérro’sda szemébe
    Elébbi tetteit kesergi titkosann.

Szánja, kiből a’ vért hajdann ontotta vitézűl
    ’S az Égre felfohászkodik botsánatért. –

Óh komor Istenség! Ezekért nem zengheti lantom
    Neved’: mególtod édes érzemény’imet.

[227] A’ szent Emberiség, és szánó lelkem okozza,
    Ha énekelni nem tudom ditséreted’.

{217}

76. ÓDA.

A’ VITÉZHEZ.

XVII. Mérték.

[A jegyzetet lásd: 273. l.]


Bár a’ kegyetlen Had’ komor Istene
Előtt, Ki a’ vért issza mohonn, soha
    Nem zenghet-is lantom; de rólad
    Ritka Vitéz, fogok énekelni.

Téged’ nem a’ más Nemzeteket leső
Gyilkos tsalárdság von viadalra; nem
    A’ prédaszomja, sem nem a’ vért
    Ontani vágyakozó kevélység

Te, fegyverednek nem köszörűlteted-
Ki élit addig, míg maga vak dühét,
    Az égi Vallás’ Templomára,
    Tőlteni nem siet a’ Hitetlen.

Te a’ Királyság’ jussaiért veszed
Kezedbe kardod’; vagy mikor a’ vakúltt
    Erőszak őn Hazádra készűl,
    Hogy Seregét megitassa vérrel.

[228] Békét ohajtó szívedet a’ nemes
Bosszú tsak akkor gyújtja-fel, a’ midőnn
    Szerelmes’idre törni készűl
    A’ zabolát kivető Dühösség.

Fegyverre őnként mind ezekért repűlsz,
Magad’, hogy így még éljenek általad
    Kíket te tisztelsz, Márs’ piattzánn
    Áldazatúl örömest kitészed.

Téged’ nem a’ vér’[508] szomja ragad, midőnn
Eggy égi Villám’ szárnyaival repűlsz
    A’ gyilkos ellenségre a’ köz
    Jó vezet a’ viadal mezőre.

{218} Vérét, ha meg-nem tsendesedik dühe
Kitőltöd; ezzel drága szerelmes’id’[509]
    Éltét megőrzöd, hogy kegyetlen
    Kéz kine ontsa dühödve vérek’.

Rablántzra népét fűzöd azért, hogy így
Megrontsd hatalmát, és ha tovább nem árt
    Hazádnak, akkor megkegyelmezsz,
    Annak, az emberi vért betsűlvén.

Ha győzsz, letévén fegyveredet, viszont
Lehívod a’ Menny’ szent kebelébe mentt
    Békét, hogy újonnan teremtve
    Annak ölébe Hazád nyugodjon.

[229] Lantomra méltó vagy te nemes Vitéz;
Te, óh Királyság’ védje, te Nemzeted’
    Óltalma! Méltó hogy nevedről
    A’ Maradék velem énekeljen.

77. ÓDA.

EGGY VITÉZNÉ’ GYÖTRELMEI.

XIV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 273. l.]


Áh szomorú Végzés! hát Lelkemet,
        E’ kegyetlen érzés,
    Halálig ekként fogja-é gyötörni?

Hol van az én búsúltt szívem’ Fele?
        Áh[510]! az én Szerelmem
    Hogy van? mi szörnyű kín miatta gyilkol!

Él-e? vagy a’ bombik’ mord zápora
        Kellemekkel ékes
    Testét – kegyetlen képzelet! – leverte?

Óh[511] Egek! ontsátok bosszútokat
        A’ dühösködő Had’
    Mord Istenének táborára ér’tte. –

{219} [230] Áh[512]! de talám még él, óh él! – hiszem
        A’ hatalmas Égnek,
    Hűségeért őt’ értzpai’ssa védi. –

Jaj! de miért tsábítom szívemet
        Illy’[513] tsalárd reménnyel?
    Vérrel, tsak a’ Hív festi Márs’[514] piattzát.

Meghólt – menydörgő hangjával az
        Értzgolyóbis, áh! mint
    Szaggatja most-is két fülem’ titokbann!

Ő vala az’ nem más; kire tzéloza
        A’ Halál: kiomla[515]
    Most vére – jőjj kín! tépd sok ízre szívem’.

Elmegyek – én lassú, hűségtelen,
        Illy’ soká miért-is
    Kések? megyek már felkeresni testét. –

Áh[516]! de talám él még: mert védte az
        Ég, kinek hogy éljen
    Előre ér’ttem titkosann könyörgött. –

Jaj! de mikor látták mord bajnok’i,
        Hogy nem érte a’ tűz,
    Fegyverrel ő rá törtenek dühödve.

Most vele már vínak – már vére foly’ –
        Óh[517] Egek’ hatalma!
    Ne hagyd-el, és tarts értzpai’st felette.

[231] Mert, mi kegyetlen vólt? melly vad ’s dühös
        A’ ki feltalálta
    Hogy a’ vas értzből kardokat tsináljon. –

Ugyde talám ő győz? Jajt szűl ez-is –
        Áh[518]! nagyobb sereggel
    Tör a’ Dühösség életére ismét.

{220} Már soha többé nem, nem ölelhetem[519]
        Őt’ meg – óh kegyetlen
    Lelkek! mi bűnt tett, hogy reá rohantok?

Késsetek addig tsak, míg elmegyek
        Én-is, és segítem;
    Vagy véle eggyütt véremet kitőltöm.

És ha ti nem késtek mord gyilkosok,
        Óh ti vérrel élő
    Vadak! szerelmes férjemet megölni,

Elmegyek én úgy-is: majd felfogom –
        Áh[520]! fel, – a’ halottak
    Köztt, öljetek-meg bár, keresni testét.

Tagjairól a’ port, melly bélepi
        Milliónyi jaj köztt
    Letsókolom, sőt egybe könnyeimből

Néki meleg Fördőt készíteni
        Kész vagyok, hogy abbann
    Megmossam, és bébal’samozzam őtet.

[232] Cziprusgallyakból koszorút fogok
        A’ fejére fűzni,
    És véle a’ bús Sírba-is lemégyek.

Meghalok, és eggyütt aluszom vele
        Által a’ Halálnak
    Bús éjtzakáját. – Így-is[521] ő enyím lész. –

Áh[522]! de talám látván veszedelmeit
        Ő vitéz barát’i,
    Kimentik a’ vad gyilkosok’ kezéből.

Vagy pedig a’ Virtust bajnokjai
        Benne megbetsőlvénn
    Szívek szelídől ’s nékem élni hagyják?

{221} Áh Egek! úgy légyen: – bízom magam’
        A’ jövő időkre
    Hiszem, hogy ő még visszatér ölembe.

Jaj! de ez-is tsábító képzelet,
        Őtet a’ Ditsősség,
    Vagy eggy borostyán ág ragadja halni.

Áh ti tsaló, ti nagyonn hitvány nevek!
        Őt’ veszíttsem-é el
    Érettetek? nem: vesszetek ti inkább:

Tsak hogy az én búsúltt szívem’ Fele
        Éljen: a’ borostyán
    Nélkűl-is[523] én őt’ tisztelem, ha megjő[524].

[233] Isteni Végzések! hozzátok-el
        Őt’ ölembe; avvagy
    Vegyétek Éltem’ vissza, hogy nyugodjam.

78. ÓDA.

AZ ÁGYÚHOZ.

XV. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 273. l.]


Reszketek: vérem’ dagadó patakja
Futkos el’sibbadtt ereimbe’; jéggé
Fagyni kezd mejjem, ha előmbe ötlesz
                                        Óh[525] komor Ágyú!

A’ Halált lántzonn lekötözve látom
Ülni gyomrodbann: dühösenn igyekszik
Erre tűzszárnyonn kirepűlve gyilkos
                                        Lángot okádni.

Eggy golyóbisról lesekedve tzéloz,
Jegyzi kíket fog ropogással omló
Mérge Márs’ véres mezejénn tüzével
                                        Ölni rakásra.

{222} [234] Várja már békételenűl az éles
Vassal írtt Végzést, hogy eme’ kanóttzal
Néki őrtálló Darabont lesüsse
                                        Lába’[526] bilintsét.

Márs kemény hangonn ha parantsol, egybe
Torkodonn bőgő ropogással omlik,
Mint sebes villám az Eget keresztűl
                                        Vágja sikóltva.

A’ Vitézeknek seregébe béront
’S azt, kit a’ Végzés neki már kijegyzett
Bár Hazájának java tőle függött
                                        Ízre szakasztja.

A’ Vezért, ámbár diadalmi tzímer
Függjön-is mejjén, ahoz a’ ki még nem
Nyert vitézséggel koszorút, vakúlttann
                                        Fekteti halva.

A’ mezőt széllyel daraboltt tagokkal
Hinti-bé ’s bővenn megitatja vérrel:
Azt, ki közjóért hala-meg, sasoknak
                                        Szórja-ki étkűl.

Borzadok tőled – jut eszembe, mennyi
Nemzetek’ vérét rokon’id[527] kionták:
Sőt, hogy Árpádnak fiait dühökbenn
                                        Néha leverték.

[235] Nem törőlték-el tsakugyan Vitéz’ink’
Híreket, fel lész’ nevek a’ Ditsősség’[528]
Oszlopánn; mellyenn, noha vérbe’ fúltak,
                                        Élnek örökké.

Gyilkos Értz! vessz-el rokon’iddal eggyütt,
Kík, midőnn Éris kitör a’ pokolból
’S inni vért kíván, veled eggybe tőltik
                                        Mérges epéjét.

{223} Vessz-el; útálják amaz égi Szűzek,
Béke, Tsendesség, Szeretet ’s Igazság
Léttedet; tőlűnk, dühödet ha látják,
                                        Futnak az Égbe.

Vessz-el, és Svartznak neve-is, ki téged’
Bájos ígékkel kihozott pokolból
A’ komor Stixenn, ezer átok űzvén,
                                        Ússzon örökké.

[236] 79. ÓDA.

A’ JÓ HAZAFIHOZ.

XVII.[529] Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 274. l.]


Rólad, Hazánknak hív fia, énekel
Mú’sám; te rólad, kit maga virtus’i
    ’S nagy lelke visznek halhatatlan
    Rangra, nem a’ vak Eset ’s Szerentse.

Néked, nem annak lantolok én, ki tsak
Vitéz Ösének nézi, arannyal írtt
    Tzímjét, heverve: áh nem annak,
    A’ ki Hazánk’ javait tsak éli.

Én öszve tépem húrjaim’ olly’ előtt,
Ki pénze mellett térdepel, és butánn
    Imádja, ’s a’ köz Jóra, mintha
    Eggy maga élne, nem-is figyelmez.

Ízekre törném lantom’ előre, ha
Annak nevéről kellene vernem azt;
    Ki másokat, kíkenn az Isten’
    Képe ragyog, ha szegények, útáll.

[237] Néked, Hazánknak hív fia, zengetem
Húrom’, ki kész vagy minden időnn magad’
    Szentelni Nemzeted’ javára,
    ’S ezt magadénak elé’be tészed.

{224} Ki úgy szeretsz részt venni nemes Hazád’
Betses javából, hogyha nevelted azt:
    Nem, óh! Te nem kívánod abbann
    A’ levegőt henye módra szívni.

Ha Nemzetednek bús ügye tégedet
Törésre szóllít, mégy örömest; magad’
    Feláldozod, hogy a’ Dühösség
    Vért ne igyon remegő vidék’inn.

Te a’ Kegyesség’ lelki barátja vagy,
A’ tiszta erkőlts béllyeged, és kinyíltt
    Szívedbe mást rontó tsalárdság
    ’S Képmutatás soha nem lopódzik.

Az Érdem, a’ szent Emberiség’ betsi,
Nem a’ tsalárd szín, nyerheti-meg kegyes
    Szíved’ szerelmét; azt betsűllöd,
    A’ kit az Ég maga-is szerethet.

Te azt, kit a’ bőlts Isteni Végezés
Bús Sorsra hívott, bár nyomorúltt legyen,
    Megnem veted, ’s úgy nézed őtet
    Mint veled eggy Atyafit, ’s barátot.

[238] Vitézi vérrel nyertt Öseid’ nevét
Te, hogy viselhesd, példa gyanánt hagyott
    Nyomokba lépsz, ’s új érdemekkel,
    Visszateremted elébbi hírek’.

Szent néked a’ Hit, ’s áldozatot viszel
Az Ég’ Urának tiszteletűl vele:
    Féled Királyod’ ’s véred’ árját
    Ér’tte, ha kell, örömest kiontod.

Ha végre nyugszik hantok alatt porod,
Tisztelve Polgár Társaid áldanak:
    Halmod’ kirakják cziprusokkal,
    Mellyeket ingat ezer sohajtás.

{225} „Ez tett velűnk jól” a’ Maradék, gyepes
Sírod felett így szóll, ’s oda könnyet ejt.
    Így Lantra méltó vagy Hazámnak
    Hív fia[530], tégedet énekellek.

[239] 80. ÓDA.

A’ J. CZÉZÁR’ KÉPIHEZ.

XII. Mérték.

[A jegyzeteket lásd: 274. l.]


Borzadok, óh Árnyék! Czézárt ha teremted előmbe:
        Halgatni kezd Mú’sám, ’s ezüst
    Húrja sok ízre szakad.

Azt, Ki Vitéz tudom én tisztelni, ha vérivel őrzi
        Szabad Hazáját a’ dühös
    Nemzet’ erőszak’itól:

A’ ki sok Ellenség’ mérgét zabolázza vitézűl
        A’ hartz’ piattzzán, annak én
    Érdem’it énekelem.

A’ ki az Istenség’ szent Templom’it ójja hitetlen
        Megtámadóktól, eggy örök
    Oszlopot érdemel Az.

[240] A’ Ki, ha meggyőzé dühös Ellenség’it, azonntúl
        Vért tsak kevélységből nem ont,
    ’S fegyvereit leteszi.

Ennek örök hírét Mú’sámnak lantja, ’s az Érdem’
        Szent Templomának Falja, hol
    Fénylik örökre neve.

Hirdetik a’ később Unokának-is, a’ Ki betűit
        Tsókolni fogja, ’s hamvait
    Öntözi könnyeivel.

Illy’eket[531] éneklek – tudom én, a’ Hír lebeszélte,
        Hogy győze Czézár-is, levertt
    Fegyvere Pártosokat;

{226} Ült vala bár ötször pompás diadalmi Szekérbenn,
        ’S tsomó borostyánt fűze a’
    Győzödelem’ keze rá:

Borzadok én még-is Czézártól, és ha vitézi
        Hírét akarnám lantomonn
    Verni, szakadnak ezüst

Húrjaim, ellankad, bár mint erevíttsem-is újjom;
        Klíónak[532] elfogy hirtelen
    Szent tüze mejjem alatt:

[241] Mert tudom önkardját mint fente-ki Róma Hazája
        Ellen, ’s hogy elnyomhassa Azt,
    Gallia’ vére utánn

Római vért ontott. – Irtódzom tőle, ha képzem,
        A’ győzödelmi pompa köztt
    Mint tsepegett hazafi

Vér koszorújáról. – A’ Mú’sák’ lantjai némák
        Illy’ bűnre, és tsak a’ Haza’
    Híveit énekelik.

Nem tsuda, óh Árnyék! hogy Lantom néma, ha Czézárt
        Nézem te benned: fegyverét
    Nemzeti vérbe’ mosá.
 



[1] nékünk

[2] ízlésünket

[3] nyelvünket

[4] meg-bizonyítására

[5] midőn

[6] Poezishoz

[7] Irásai’

[8] olly

[9] olly

[10] Jóízlés

[11] Illy

[12] tekintetből

[13] Mel- / lyik

[14] egészen

[15] illy

[16] illy

[17] Nemzetűnk

[18] men- / nyiségekről

[19] illy

[20] olly

[21] Poézis

[22] Capiet

[23] Lakossi

[24] UR

[25] Észak

[26] Dél

[27] Kelet

[28] Enyészet

[29] meg sért-is

[30] Kútjait

[31] Bal’sami

[32] Kutfejet

[33] borözőnt

[34] hatalma

[35] Őt

[36] gyözedelmet

[37] lefogta

[38] gyözedelem’-jel’űl

[39] ismét”

[40] reszkete

[41] hatalmát

[42] Illy

[43] ele’be

[44] Polgári

[45] Ditsösség

[46] boldog

[47] illy

[48] Kutat

[49] gyermekid’

[50] Bügyét

[51] illy

[52] oh

[53] időd

[54] oh

[55] Ah

[56] Súroltak-le

[57] Próteús

[58] ezüst

[59] bokor

[60] Czimpli

[61] oh

[62] oh

[63] oh

[64] Szött

[65] oh

[66] metrikailag hibás sor

[67] metrikailag hibás sor

[68] ah

[69] hurjaimat

[70] Ah

[71] Ömaga

[72] Esső

[73] ugy

[74] Oczeán

[75] Ah

[76] ah

[77] Ah

[78] ah

[79] UR’

[80] oh

[81] úgy

[82] Vidéket”

[83] részünket

[84] tünemény

[85] oh

[86] metrikailag hibás sor

[87] halj

[88] oh

[89] tünemény

[90] MINDENHATÓ

[91] kijövén

[92] Lánggal

[93] körűl

[94] illy

[95] vidékről”

[96] gyözödölmi

[97] Énis

[98] föld’

[99] illy

[100] föld

[101] oh

[102] Orion

[103] oh

[104] Köszöntlek

[105] Ah

[106] olly

[107] illy

[108] olly

[109] ah

[110] oh

[111] Oh

[112] Teremtőt!

[113] Teremtőt”

[114] Szirius

[115] Ah

[116] Ah

[117] Illy

[118] oh

[119] oh

[120] fogadni

[121] olly

[122] örökké”

[123] tész’”

[124] Ah

[125] elpuhultt

[126] metrikailag hibás, hiányos sor

[127] zefirus

[128] Ah

[129] Ég

[130] előle

[131] Ditsősség

[132] Hozhatelő

[133] búja

[134] illy

[135] oh

[136] olly

[137] se

[138] boldog

[139] hasadékot

[140] egy

[141] ah

[142] midőn

[143] vagyon

[144] köztt

[145] kőszöntlek

[146] el-rejtett

[147] Könnyei

[148] Teremtő

[149] mint

[150] ah

[151] szemünktől

[152] olly

[153] S’

[154] Olly

[155] morsola

[156] semmívé

[157] szívünk

[158] El-tűrni

[159] kertje

[160] Nemzetek

[161] Megszünik

[162] setétség’

[163] Czerber

[164] Tízifoné

[165] Holttak

[166] el-hordja

[167] ambróziát

[168] Oh

[169] vize

[170] hangjok

[171] azután

[172] Móses

[173] Orféus

[174] Ámfion

[175] Hurjainn

[176] Megvarásolsz

[177] olly

[178] boldoggá

[179] Híjjába’

[180] vará’szol

[181] ah

[182] oh

[183] oh

[184] Oh

[185] olly

[186] véges

[187] illy

[188] se

[189] azt

[190] olly

[191] ah

[192] Háza’

[193] engem’

[194] ah

[195] Van-e

[196] ah

[197] ah

[198] haszontalan é

[199] ah

[200] midőn

[201] midőn

[202] Főldünkre

[203] El-vesztik

[204] el-változása

[205] oh

[206] selyemböl

[207] oh

[208] pihentett

[209] Eden

[210] azért

[211] álljonelő

[212] megszünik-é

[213] millio

[214] Ah

[215] oh

[216] Oh

[217] Üldözni

[218] Olly

[219] kiáltozz’

[220] belőlök

[221] olly

[222] Ah

[223] Ah

[224] Ah

[225] Körűlkerő

[226] Galáxiónak

[227] Czéfeus

[228] Perseus

[229] Teremtmény”

[230] Ah

[231] Menjünk

[232] Karja

[233] UR

[234] Ah

[235] illy

[236] Testtel

[237] illy

[238] Hidra

[239] Rák

[240] gyönyörűn

[241] Mérték

[242] át’-ragadt

[243] testtel

[244] imádjad

[245] Menjünk-le

[246] oh

[247] Merge

[248] oh

[249] Nap

[250] Oh

[251] ah

[252] el-múlva

[253] Vénség

[254] Ah

[255] oh

[256] Főldünknek

[257] ah

[258] nyilakkal.

[259] fe1-vonta

[260] reszket

[261] Meg-rakja

[262] setétség

[263] Főldünkre

[264] olly

[265] Halálra

[266] felletted

[267] olly

[268] Eltünni

[269] meg-fagyasztó

[270] metrikailag hibás sor

[271] metrikailag hibás, hiányos sor

[272] Fegyelmezz

[273] – A’

[274] illy

[275] illy

[276] illy

[277] semmise

[278] tagadván

[279] Oh

[280] köszőntlek

[281] Ah

[282] énekelni,

[283] Ah

[284] Hozzonelő

[285] A’ Főld, mihelyt

[286] hurjaim

[287] köszöntnek

[288] őrömmel

[289] oh

[290] ah

[291] fedezz

[292] ah

[293] Halál’

[294] rejtikel

[295] Oh

[296] Ah

[297] ah

[298] Ah

[299] ah

[300] Ah

[301] oh

[302] raktaki

[303] oh

[304] tőle

[305] Ah

[306] ’ezen

[307] árra

[308] haljmeg

[309] Oh

[310] ah

[311] ah

[312] metrikailag hibás, hiányos sor

[313] Ah

[314] kihímezet

[315] Liliomszál

[316] köntösőd’

[317] illy

[318] ÓDA

[319] Ah

[320] Ah

[321] patakot vá- / lasztva

[322] ne

[323] mondjamel

[324] Ah

[325] lúgasos

[326] képzeletim’

[327] Oh

[328] oh

[329] hamissan

[330] bárátjait

[331] oh

[332] nekem

[333] ezűsttel

[334] Gyújsd-bé

[335] Megszünik

[336] „kiknek

[337] bőven

[338] Szegénynek”

[339] örökké”

[340] oh

[341] midőn

[342] oh

[343] dühősenn

[344] metrikailag hibás, hiányos sor

[345] űregénn

[346] oh

[347] puhán

[348] Oh

[349] el / Lankada

[350] midőn

[351] gyüjté

[352] Karneval

[353] Felmelegíttse

[354] kiált

[355] át lővén

[356] oh

[357] oh

[358] ah

[359] nyúgalmat

[360] ki nyugtatjátok

[361] Oh

[362] ablaki

[363] Menny

[364] ’Szerelmes’imnek-is

[365] minékünk

[366] tsendesen

[367] el-szórja

[368] kifekszik

[369] ah

[370] néma hant

[371] Nevünket

[372] Éhen

[373] bátran

[374] felségessebb

[375] erőszakidat

[376] Músám

[377] Fel-vette

[378] midőn

[379] bé / Sugdosni

[380] Engedd

[381] velünk-is

[382] el / Sorvasztja

[383] strá’za

[384] ambróziás

[385] haljmeg

[386] XIV

[387] oh

[388] Engedd

[389] élj

[390] le / Mentt

[391] ki / Jött

[392] meg / Köszöntve

[393] Jelentmeg

[394] óh

[395] átlehellé

[396] el / Olvadott

[397] Levegöt

[398] le / Szálla

[399] Sir

[400] meg / Öntözé

[401] de

[402] mivelünk

[403] Ah

[404] űlnek

[405] ah

[406] Oh

[407] Ah

[408] őrömbe

[409] Thétis

[410] ro’sa

[411] levelek

[412] menjünk-ki

[413] Ugy-is

[414] szomorú

[415] eltűnünk

[416] érzés’ínk

[417] bűszhödtt

[418] öröm

[419] oh

[420] Gyújtjafel

[421] Erátó

[422] át-szárnyalja

[423] tekíntget/ Át

[424] Pomóna

[425] düllésre

[426] Oh

[427] level’id

[428] Érzés’im

[429] ah

[430] el / Orozta

[431] oh

[432] Természet

[433] Ah

[434] örömre

[435] éltek

[436] fővény

[437] El-szórtt

[438] Ah

[439] olly

[440] Lész

[441] elrejtezik é

[442] lész

[443] dühösen

[444] JÓ’SEFEM

[445] ÁRNYÉKÁHOZ

[446] Ah

[447] Ah

[448] oh

[449] Megszünnek

[450] emlékezeted

[451] ah

[452] Tünemény

[453] oh

[454] Át tör

[455] síetett

[456] gonddal

[457] Útassereg

[(a)] A’ mellyeket itt, és következendő énekébenn mond a’ Mú’sa a’ Dühösségről, azok a’ Revolútziónak [208] kezdetére illenek; mellyre magok-is a’ Frantziák, kik az úgy nevezett Directorok alatt sok kegyetlenségeket szenyvedtek, nem minden irtódzás nélkűl emlékeznek. [458] – Lásd La Pitié Poëme, Chant quatrième.

[(a)458] emlékeznek

[459] Eris

[(b)] Hogy ezek kivált Robespire alatt megtörténtek, mindenek előtt tudva van. – Ezen zavaros Időnek képét érzékenyenn festi-le a’ nevezett Franczia Poéta.

[460] Dühösség’

[461] mártani

[462] Oh

[463] fel / Tördelje

[464] ösi

[465] Törvény’it

[466] Oh

[467] hozd el

[468] őlébe’

[469] Ö

[470] Hertzegségéhez.

[471] XVII

[472] fogva

[473] oh

[474] hatalmad’

[475] meg / Félemle

[476] Illy

[477] néki

[a] Ezen, valósággal nemes tselekedet így vólt: Fő Hertzeg Károly, eggy alkalmatossággal, némelly megsebesíttetett Katonákra találkozván, midőnn látná, hogy Pajtássaik azokat, a’ Sze-kereknek és Lovaknak nem léttek miatt, nagy fáradtsággal emelnék: parantsolta azonnal, hogy az ágyúkat vitt Szekerekből fognák-ki a’ Lovakat azon Sebeseknek vitelére, kík, a’ mint szóllott, egynéhány ágyúknál betsesebbek vólnának.

[478] a)

[479] az

[480] illy

[481] Haza

[482] Ország

[483] Ős’idnek

[a)] A’ S. Pataki Réf. Collegium, néhai bujdosása utánn, már eggy Századot tőltött-el tsendességbenn, a’ Felséges Ausztriai Háznak kegyelmes védelme alatt.

[484] Néked

[485] setétség’

[486] Apolló

[487] mikoron

[488] mindenek

[489] oh

[490] Lantomnak is

[491] ÓDA

[492] ah

[493] menydörgö

[494] Kitölti

[495] reánk

[496] Füzik-is

[497] küld

[498] Oh

[499] XVII dik

[500] kezdi

[501] oh

[502] Ős’itek

[503] közzűl

[504] üldüzőm’

[505] el-űzött

[506] Ah

[507] vér

[508] vér

[509] szerelmesid’

[510] Ah

[511] Oh

[512] Ah

[513] Illy

[514] Mars’

[515] ki omla

[516] Ah

[517] Oh

[518] Ah

[519] ölelhetem –

[520] Ah

[521] így-is

[522] Ah

[523] Nélkül-is

[524] meg-jő

[525] Oh

[526] Lába

[527] rokonid

[528] Ditsösség’

[529] XVII

[530] fía

[531] Illyeket

[532] Klíonak

5. fejezet - [243] TÓLDALÉKOK.

{227}

{228}

{229}

[245] ELSŐ TÓLDALÉK.

HORÁTZ’ MÉRTÉKEI.

[A jegyzeteket lásd: 274. l.]

EGGY SORÚ ÓDÁK.

I.

Asklépiadesé, az Első. [533]


  –     –   |  –  ⌣  ⌣  –  |  –  ⌣  ⌣  – |  ⌣  ⌣
Mit futsz | tőlem Egek’ | szent kebelé | be ment
Árnyék! ’s a t.

Jegyzés: Némellyek a’ harmadik és negyedik lábat Dactylusnak tartják, ’s ezen Vers’ nemét így mérséklik: – – | – ⌣ ⌣ – | – ⌣ ⌣ | – ⌣ ⌣. Én azt tartom, hogy ma, midőnn a’ régi Görögök’ és Rómaiak’ Mu’sikájokat nem tudjuk, annak Rithmusait-is, vagy Hangszakasszait, mellyekhez a’ Scánsiónak alkalmaztatva kell lenni, egésszenn[534] megnem határozhatjuk.[535] – Ezen Óda’ nemét, mellyben minden sor azon egy Mértékenn van írva, némellyek mint én-is tselekedtem, négy sorokra szaggatják-fel, hogy alkalmatosabbann lehessenn énekelni. Láss illy’[536] mértékű Ódát Horátznál 1. Könyv. I[537].

II.

[246] Asklépiadesé, a’ Második. [538]


  –   –  |  –  ⌣ ⌣  –  |   –   ⌣  ⌣  –   |   –   ⌣  ⌣   –   | ⌣  ⌣
Kínzó | képzelet’id’ | tedd-le, ne kérd | azt ma, hogy a’ | jövő.

Jegyzés: Ez, az Elsőnek egy Choriámbussal ( – ⌣ ⌣ – ) meghosszabbíttatott neme. Némellyek[539] a’ két utolsó lábat Dactilusnak tartják. Hor. 1.[540] K. XI.

III.

Hatos Jámbus.


⌣  – [541] |   ⌣    –    |  ⌣  –  |    ⌣   –    |  ⌣  –  |  ⌣  ⌣
Más, nem | te, óh[542] | Kőosz | lop[543]! Él | teted | soká
Nevűnket ’s a’ t.

Jegyzés: A’ második, negyedik, és hatodik Szakaszbann tiszta Jámbusnak kell lenni: egyebütt Spondéus-is lehet. Horátz. Epód. XVII.

{230} KÉT SORÚ ÓDÁK.

IV.

Glikóé.


  –     –     |  –  ⌣   ⌣   –  | ⌣  ⌣
Nem vesz | hetsz-el örök | re, nem
  –    –    |   –   ⌣   ⌣   –   | –  ⌣  ⌣  – | ⌣  ⌣
Óh[544] dí | szes falevél[545] | bár dühösenn | letép. ’s a’ t.

Jegyzés: Az első sornak mértékét Glico, a’ másodikét Asklépiades szerzette. Itt-is, mint az első és második szám alatt lévő Ódákbann, a’ második [247] sornak két utólsó lábait, némelly Grammaticusok Dactylus szerént mérséklik. Horátz. 1. K. III.

V.

Arisztofanesé.


  –   ⌣   ⌣   –   |   ⌣   –   ⌣
Menj nyugalom | ra bággyadtt
  –   ⌣   –    –    |   –   ⌣  ⌣  –   |   –  ⌣  ⌣  –   |  ⌣  –  ⌣
Féreg! óh[546] Ter | mészet ölénn | függve szopó | kis állat!

Jegyzés: Ennek első nemével Arisztofánes élt; a’ másodikát Alczéus szerzette. Ezt Choriambus szerént kell mérni: noha így a’ második versnek első lába hibás, mert hosszú hang van benne rövid helyett. Azt mondja eggy régi Grammaticus, hogy Horátz hibázta-el: mert Alczéus, ki a’ Mu’sikához igen értett, Choriámbusnak tette; de Horátz, nem tudván jól hozzá, megváltoztatta. 1. K. VIII.

VI.

Hipponákszé.


  –   ⌣   |  –  ⌣  |   –   ⌣   |  ⌣
Én nem, | ám! e | géssz Vi | lág
⌣  – |  ⌣  –  |  ⌣   –   | ⌣  – |  ⌣  –  |  ⌣
Emel | jen óh | Bálvány | tené | ked ól | tárt.

Jegyzés: Mások az elsőt Euripides’ Trocheussának-is nevezik. A’ második, negyedik, és ötödik helyenn, tudniillik a’ második versbenn, elmúlhatatlanúl Jámbusnak kell lenni. Horátz. 2. K. XVIII.

{231} [248] VII.

Hatos és Négyes Jámbus.


  ⌣   –  | ⌣  –  ⌣  – | ⌣  – | ⌣  –[547] | ⌣  ⌣[548]
Mert óh | miért rémít | ne en| gemet | tüzed[549],
 ⌣  – | ⌣  – | ⌣  –[550] | ⌣  –
Felsé | ges é | gi tű | nemény!

Jegyzés: Én az itt kiírtt mértéket megtartottam; noha Horátz néha más nemű lábakkal-is élt ezen Vers’ nemébenn így:


⌣  ⌣  – | 
–  ⌣  ⌣ | ⌣  ⌣  ⌣ | –  ⌣  ⌣ |   .  . | ⌣  ⌣  – | .  .
–  ⌣  ⌣ | ⌣  ⌣  ⌣ | .  . | .  .

VIII.

Arkhilokhusé az Első.


 –     –    | – ⌣ ⌣ |  –  | ⌣ ⌣ |  –   –  |  –   –  | –  ⌣
–   ⌣   ⌣  |  –   –  |  –  |  –  | –  ⌣ ⌣ | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣
Vőlgy liget | erdő | hegy | gyász | szát leve | tette ba| rátom!
  –  ⌣  ⌣ | –  ⌣  ⌣ | ⌣
Minden ö | römbe me | rűlt.

Jegyzés: [551] Ezen Ódának második sorábann a’ Mértéket változtatni nem lehet; de az elsőbenn, mint mindenik lábat, úgy az ötödiket-is, noha ritkábbann, ha a’ negyedik Dactylus Spondéussal feltserélhetjük. Ez a’ jegyzés illeti mind azokat a’ következendő Ódákat, mellyeknek első Sorok Hexameter. Horátz 4. K. VII.

[249] IX.

Alkmané.


– –[552] | –  ⌣ ⌣ |  –   –  | –  ⌣  ⌣ |  –  –  | –  ⌣
– ⌣ ⌣ |   –   –   |  –  ⌣  ⌣ | –  – | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣
Édes ö |röm, szí | vemre ha | tó lá | tás mi pa | takkal
  –    –   | – ⌣ ⌣ | 
  –  ⌣  ⌣ | –  – | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣
Futkosod- | át vé | rem’, mi se | bess tűz

Jegyzés: Itt-is az első Hexameter; a’ második Alkman’ mértékére van. A’ második sorbann a’ harmadik láb Dactylus szokott lenni: noha Horátznál van helyette Spondéus-is, 1. K. XXVIII.

{232} X.

Pithiámbus az Első.


  –    –   |  –  ⌣  ⌣  | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣  ⌣ | –  – | –  ⌣
–   ⌣   ⌣  |    –     –    |  –   –  |  –  –  |  –   ⌣   ⌣  |  –   ⌣
Mert te mi | vagy? por- | szem: szí | ved’ még- | is mi da | gasztja?
  ⌣    –    |  ⌣  –   |   ⌣   –  |  ⌣  ⌣
Mond-meg | halan | dó vak | kevély?

Jegyzés: Ennek elsője Hexameter; a’ másodika Jámbusvers; mellyben a’ második és negyedik helyenn tiszta Jámbusnak kell lenni. Hor. Epód. XIV.

[250] XI.

Pithiámbus a’ Második.


  –    –   | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣  ⌣ | –  – | –  – | –  ⌣
–  ⌣  ⌣ |   –    –   |   –    –   | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣
Nem lehet | óh[553] had | nak mord | Istene! | bátor a | karjam
⌣  – | ⌣  – | ⌣  – | ⌣  – | ⌣  – | ⌣  ⌣
Ditsé | reted | re foly | va ver | ni lan | tomat

Jegyzés: Az első sor itt-is Hexameter; a’ másodikbann hat tiszta Jámbusok vagynak. Illy’nemű[554] Ódát[555] tsak eggyet találúnk Horátznál. Epod. 16.

HÁROM SORÚ ÓDÁK.

XII.

Arkhilokhusé a’ Második.


  –      –    | –    ⌣  |   –    –     |   –    –     |   –    –    | –  ⌣
  –   ⌣  ⌣ |   –   –  |  –  ⌣  ⌣  | –  ⌣  ⌣  | –  ⌣  ⌣ | –  ⌣
Mindenek | enged | tek, nyuga | lom Feje | delme! te | néked,
  ⌣   –  | ⌣  – | ⌣  – | ⌣  ⌣
Mihelyt | pihen | ni hív | tad a’
  –   ⌣   ⌣  | –  ⌣  ⌣ | ⌣
Főld’ sok e | zer fia | it.

Jegyzés: Ezen Ódábann-is az első Sor Hexameter; a’ második Archilochus’ Jámbussa; a’ harmadik két Dactylus eggy elvágott Szótaggal. Némellyek a’ második sort öszvekötik a’ harmadikkal. Horátz. Epód. XIII.

{233} [251] XIII.

Arkhilokhusé a’ Harmadik.


  ⌣   –   |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  ⌣
Nem, én | nem ir | tódzom piá | nó hang | zatú
–  ⌣  ⌣  |  –  ⌣  ⌣  |  ⌣
Lantomat | óh nyuga | lom
  ⌣    –    |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  ⌣
Szent kert | je hant | jaid között ’s a’ t.

Jegyzés: Ebbenn-is[556] öszve kötik némellyek a’ második sort a’ harmadikkal. Horátz. Epód. XI.

XIV.

Arkhilokhusé, a’ Negyedik.


  –    –     |  –  ⌣  ⌣  |  –  ⌣  ⌣  |
–  ⌣  ⌣   |  –  –  |    –    –    |  –  ⌣  ⌣
Borzadok | áh fől | dűnk hal | doklik az
– ⌣ |   –  ⌣  |  –  ⌣
Élet | eggy ke | gyetlen
⌣ – |  ⌣  –  –  |  –  ⌣  |  –  ⌣  |  –  ⌣
Erő | miatt már | gőzö | lög  be | lőle.

Jegyzés: Az első és második sort sokan összve kötni szokták: de hogy azok két külömböző sort tésznek, onnan gondolhatni, hogy két külömböző vers’ neméből állanak: az első Hexamater’ darabja, a’ második három Trokhéusból vagy a’ mint nevezik Ityphallicumból áll. A’ harmadikat némellyek így mérséklik: – ⌣ | – ⌣ | ⌣ ⌣ | – ⌣ | – ⌣ | –. Horátz. 1. Könyv. IV.

[252] NÉGY SORÚ ÓDÁK.

XV.

Zaffóé.


 –  ⌣  |  –  –  |  –  ⌣  ⌣  |  –  ⌣  |  –  ⌣
Véghe | tetlen | ről sok e | zer Vi | lágok’
Alko | tójá | ról fogok | énekelni:
Jertek | Ég és | Főld, velem | e’ Ha|talmast
– ⌣ ⌣  |  –  ⌣
Jertek i | mádni.

Horátz. I. K. II.

{234} XVI.

Szotádesé.


  ⌣  ⌣  –  –  |  ⌣  ⌣  –  –  |  ⌣  ⌣  –  ⌣
Te előtted[557] | soha nem tér | depelek, bár
Hitegess óh | te kegyetlen! | Noha ró’sát
Gyönyörűsé | geid’ útjá | ra terítts
  –   ⌣   ⌣  | –  ⌣
Nem, nem u | rallak.

Jegyzés: Szotádesének neveztem, mivel ezzel Szotádes nevű Görög Poéta leginkább élt. Mások a’ lábak’ neméről így nevezik: Jonicum a minore. Ez igen különös mértékű Óda; a’ honnan a’ Grammaticusok a’ mérséklésébenn megnem eggyeznek. Némellyek[558] a’ harmadik sorhoz kötik a’ negyediket; de[559] így eggy egész lábbal lész’[560] hosszabb a’ két elsőnél. Mások, a’ kiket én-is követtem, a’ harmadik sortól, Anácreonénak tartván azt, a’ negyediket, melly Adónikum elválasztják, hogy úgy ne álljon az egéssz Óda azon eggy nemű[561] lábakból, mellyek, nem lévén a’ Tactusbann semmi változás, a’ fülbenn ked-[562] [253] vesenn nem hangzanának: de így a’ harmadik sor végső szótagját, legalább a’ mu’sikábann, eggy egéssz hangal kell pótolni. A’ kinek ez a’ mód nem tetszik, így mérsékelheti a’ harmadik sort:


⌣  ⌣  –  –  |  ⌣  ⌣  –  –  |  ⌣  ⌣  –  –  a’ negyediket így: ⌣  ⌣   –  –

Horátz ezenn a’ mértékenn tsak eggy Ódát írtt 3. K. XII.

XVII.

Álczéusé.


  ⌣   –   |  ⌣  –   –  |  –  ⌣  ⌣  |  –  ⌣  ⌣
Nem fogsz | te óh szent | mennyei | rész agyag
Testem | mel e gyütt | mellyhez i | dőre vagy
  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣  –  |  ⌣
Enyvez | ve por | rá vál | ni nem | fogsz
–  ⌣  ⌣  |  – ⌣ ⌣  |  –  ⌣ |  –  ⌣
Hantok a | lá vele | elnyu | godni.

Jegyzés: Ennek két első, ’s talám a’ negyedik sorát-is Alczéus szerzette; noha ezt némellyek Pindarénak lenni tartják; a’ harmadikat Archilochus Jámbusának nevezik. A’ harmadik sorbann a’ harmadik láb Horátznál Spondéus; de lehet Jámbus-is: mellyet[563] mind a’ Jámbus természetű Versek, a’ mitsodás ez-is, mind Alczéus’ maradvány’inak példái, megengednek[564]. Némellyek a’ két első sort így mérséklik: – – | ⌣ – – | – ⌣ ⌣ – | ⌣ ⌣

Horátz. 1. K. IX.

{235} [254] XVIII.

Asklépiadesé, a’ Harmadik.


  –  –  | –  ⌣  ⌣  –  |  –  ⌣  ⌣  –  | ⌣  ⌣
Felsé | ges vagy atzél | hártya borít | ja úgy
Szívem’, | hogyha tovább | halgatok, óh | ditső
Esső! | Rólad azért | zengetem e’ | gyepes
  –    –    |  – ⌣ ⌣ –  |  ⌣  ⌣
Hantonn | húrjaimat | neked.

Jegyzés: A’ negyedik sornak két utólsó lábait, némellyek Dactylus szerént mérséklik.

Horátz. 1. K. VI.

XIX.

Asklépiadesé, a’ Negyedik.


  –     –    |  – ⌣ ⌣ –  |   –  ⌣  ⌣  –  |  ⌣  ⌣[565]
Inkább |ének alatt |lantom’ ezüst | nyakánn[566]
Halj-meg | gyenge remek | szép Iboláts | ka mint
  –    –    |  –  ⌣  ⌣  |  –  ⌣
Eggy Tél’ | mérge meg | öljön
  –    –   |  –  ⌣ ⌣  |  –  ⌣  ⌣
Létted’ | hajnala’ | kezdeténn.

Jegyzés: Itt-is a’ negyedik sort, úgy lehet mérséklélni, mint a’ XVIII-dik Szám alatt kijegyeztem.

Horátz. 1. K. V.

{236}

{237}

[255] MÁSODIK TÓLDALÉK.

A’ RÉGI POÉZISRÓL, ’s azzal való ÉLÉSRŐL.

[A jegyzeteket lásd: 275. sk. l.]

Mint minden Európai Nemzetek között, mellyek[567] a’ magok Poézissát tökélletesíteni akarták, úgy a’ mi Magyar Túdóssaink között-is, kiváltt ma, midőnn a’ Század Nyelvűnkre nézve aranyidővel bíztat, fontos kérdéssé lett ez: „Meg-kell-é hagyni a’ Poézist az ő már közönségessé lett külső formájábann, vagy pedig a’ régi Görögök’ és Rómaiak’ Mértékeihez, mellyek eleitől fogva nagy betsbenn tartattak, kellessen azt alkalmaztatni?

Mit feleltek e’ kérdésre más Nemzetek, néminéműképpenn meglehet abból ítélni, hogy többnyire mindnyájan meghagyták Verseikbenn a’ Kadentziákat, hangeggyezeteket, ha szinte nem eggyátaljábann-is: mert némellyek[568], mint az Anglusok és Németek bévették, [256] ha nem a’ legszerentsésebbenn-is, Rómaiak’ versmértékét. –

Ha nékem szabad a’ Magyar Nemzet’ részéről felelni, azt mondom, hogy: ha szinte sok esetekbenn megkell-is hagyni a’ Kadentziás verseket, mellyekbenn, hogy valami kedvesség van, tagadhatatlan: mindazonáltal Nemzeti Poézisunkat, mivel Nyelvűnk minden Európai Nyelvek felett, a’ Szótagoknak természeti mennyiségek (quantitates) által igen alkalmatos, a’ régi Görög és Deák (értem ezenn[569] a’ régi Romai vagy Látziumi Nyelvet) Versek’ mértékeihez alkalmaznunk kell.

Ugyan-is, ha közönségesenn meggondoljuk a’ Poézisnak természetét, úgy találjuk, hogy annak külső formája a’ Mu’sikával, mellybenn a’ hosszú és rövid ’által az idő mérettetik, szorossann eggybe van kötve: hogy pedig annak a’ Vers megfeleljen, szükség, hogy bizonyos számú lábakra, mellyekbenn a’ hosszú és rövid hangok úgy légyenek megmérve, a’ mint az ütés, (Tactus) kívánja, vétettessen. E’ minéműség pedig, melly a’ Mu’sikára eggyátaljábann megkívántatik, nintsen meg a’ kadentziás Versekbenn; a’ Mértékes Vers azért a’ Poézis’ természetéhez illendőbb, mint emez. E’ mellett a’ Kadentziás Vers olly’[570] Időnek szüleményje, melly a’ tisztességes Tudományokra nézve a’ régi ízlést elhagyta, és sok viszontagságokat szenyvedett. Hogy ezen állatás világosabb légyen, eggy kevéssé széle- [257] sebbenn terjeszkedjűnk-ki, és lássuk: Mitsodás vólt a’ régi Poézis? Hol vette magát a’ Kadentziás Vers? Mennyibenn kell élnűnk a’ régi Poézissal?

{238}

Mitsodás vólt a’ régi Poézis?

Ha a’ Poézisnak leg-első eredetére megyűnk: a’ mennyibenn[571] kinyomozhattyuk, úgy találjuk, hogy az elősször a’ szerént a’ mint a’ Világ’ ideje vólt, tökélletlen vala, és nem állott egyébből, hanem az indúlatoknak felbuzdúlását kijelentő Hangokból bizonyos számú vagy szótagú jelesebb Mondásokból, örömet kiadó tombolásból, és talám némelly Rithmusokból vagy Hangmegszaggatásból. Ezeket pedig az emberek, mint valamelly beszélni és a’ dolgokkal ismérkedni kezdő gyermek, tanúlták a’ Természet’ Országábann szemeikbe tűnő, ’s érzékenységeiket tsiklandozó tárgyaktól. Az első Világbéliek nevezetesenn Főldmívelő ’s Pásztor emberek lévén, hogy a’ mezei élet’ unalmait elűzhessék magoktól, a’ Madarak utánn énekelni, a’ fáknak gallyai ’s nád között futosó Zefir’ süvőltése utánn sípolni, a’ Patak’ tsörgedezése utánn, a’ gyepes partokonn pihenvén, lábaikkal tombolni ’s tántzolni tanúltak. Így hát a’ legelső mezei Mú’sának-is vólt Éneke, és abbann Tactussa; ha szinte nem tökélletes mértékű-is. Így ért a’ Poézis’ eredetéről Lucretius-is V-dik Könyvének 1378-dik és több következendő Verseibenn.

[258] Az első éneklésnek materiája, a’ mint az emberek’ természetből folyó eggyűgyűségből gondolhatni, Szeretet vólt ugyan; de idővel más egyébb dolgok-is, nevezetesenn valamelly zavarba jött indúlatoknak kifejezése lettek fundamentomává. Ennek legelső példáját találjuk Lámechnek eme’ nevezetes Énekébenn, mellyet[572] olvasúnk 1 Mós. IV: 23, 24-dik Verseibenn:


Óh Háda és Tzilla! halljátok-meg az én szómat,
A’ ti füleiteket adjátok az én beszédemnek Lámech’ feleségei!
Ha valamelly erős Férjfiútól sebet vennék-is,
Vagy valamelly vastag Ifjútól kéket, megölném azt még-is.
Ha Kainért hétképpenn áll az Isten bosszút,
Lámechért hetvenhétszerte inkább.

Hogy pedig az illy’ kitörtt Indúlatokból származott éneket valamelly Mu’sikai eszközre-is alkalmaztatták, gyaníthatni onnan, hogy a’ nevezett Szent Író azt mondja, hogy Lámech’ fija Jubál találta a’ hegedűlésnek és Lantolásnak mesterségét.

Idővel a’ szerént, a’ mint a’ Világ tökélletesedett, ’s az emberek’ tehettségei kifejtődztek, a’ Poézis nemesebb Tárgyakra-is alkalmaztatódott: nevezetesenn a’ Főldmívelők a’ mezőnek termékenységétől ösztönöztetvén eggy Fővalóságnak tiszteletére Hymnusokat [259] kezdettek énekelni. Azutánn az erkőltsi Igazságokat, végtére pedig nem tsak a’ Vitézeknek és nagy embereknek érdemeit, hanem Hazájoknak történeteit sőt Törvényeit-is, bizonyos Rithmusokból álló versekbe szedték ’s énekelték.

Minekutánna pedig az Írás’ mestersége feltaláltatott, és Prózával vagy folyó beszéddel élni ’s írni kezdettek az emberek, lassann lassann megnémúlt az éneklő ’s beszéllő Mú’sa’; de az ő kedves éneklésének módja, ’s az érzékenységekbe az {239} által nyomódott gyönyörűség meg nem szűnt: Mellyre nézve kivették az ő szájából a’ természettől tanúltt hangokat, és mesterséges Rithmusokra, bizonyos számú Mennyiségekre vévén leírták[573], és a’ mint a’ Vallás, Filosofia, erkőlts, Országok’[574] állapatja engedte, a’ Század’ ízléséhez alkalmaztatták. Így kezdettek írni Orfeus, Homérus, Heziodus, és mások-is idővel; így alkalmaztatódott a’ mezei Mú’sa’ éneke és sípja Lantra, régi történetekről ’s nagy emberekről való énekes Beszédje vitézi dolgokra; örömébenn való tombolása, tántzra és tactusra; mezei ártatlan játéka Játéknéző színekre; vagy így eredtek a’ Lyrica, Epica, Dramatica Poézis. – Látni való dolog tehát, hogy a’ Poézisnak, ’s nevezetesenn a’ Lantos Verseknek természeti szorossann öszve van köttettetve a’ Mu’sikával: éneklés, sípolás vagy Lantolás, Tactus, vagy az időnek hangal való mérése tartozik ahoz; [260] mellyekre az embereket maga tanította a’ Természet.

A’ Romaiak-is, kík mint egyébb szép Mesterségeket, úgy a’ Poézisbann való jóízlést-is a’ Görögöktől tanúlták, nem tsak a’ Lantos és vitézi Versezetekbenn, hanem a’ Játékszínre tartozó darabokbann, sőt a’ Mesékbenn-is megtartották a’ hangok’ mennyiségét vagy a’ szótagok’ mértékét. Hogy egyebeket elhalgassak, Horátz a’ maga Ódáit, mellyeket minden Századok betsűltek, mértékenn írta, és a’ Görögök’ módjára olly’[575] szorossann figyelmezett, hogy azt megváltoztatni[576] nem bátorkodott, a’ mint maga-is megvalja Levelei I-ső Könyve’ XIX-dik Levelének 27-dik versébenn.


– timui mutare modos & carminis artem.

De ha illy’[577] mértékes vólt a’ Görög és Római Poézis, Kérdésbe jöhet:

Hol vette magát a’ Kadentziás Vers?

Vagynak, kik a’ Római Íróknak Verseik között keresik annak eredetét. Az igaz, hogy azoknál-is, noha ritkánn, találunk Kadentziás Verset; de onnan ezt a’ következést nem lehet tsinálni: tehát ő nálok-is szokásbann vólt; mert azt nem kész-akarva írták, hanem tsak történetből vagy kéntelenségből ejtették. Cziczerónak eme’ Kadentziás Verséről: O! fortunatam natam me consule Romam! azt mondja Juvenalis X-dik Szatirájának 123-dik versé- [261] benn: Antoni gladios potuit contemnere, si sic . . omnia dixisset. – Találúnk az elsőbb rangú Poétáknál-is illy’ for-májú Verseket, p. o.


Vir precor uxori, frater succurre sorori.
                     Ovid. Epist. Heroid. VIII.
Donaque amicorum templis promissa Deorum
                    Ovid. Trist. L. IV. Eleg. 2-da.
{240} Ora citatorum dextra contorsit equorum.
                    Virg. Aen. L. XII.
Quin etiam absenti prosunt tibi Cynthia, venti.
                    Propert. L. I. Eleg. XVII.
Cum tu magnorum numen læsura Deorum
                    Horat. Epod. Oda XV.

Ezekenn kívűl, kivált Ovídnál, többek-is előfordúlnak, de azért azokat, a’ mint már mondottam, úgy kell nézni, mint a’ mellyeket vagy történetből, nem szokásból ejtettek; vagy elkerűlhetetlenűl az Epithetumokra, és a’ versbe szükségesképpenn béjönni kellett szóra nézve írtak. De az illy’[578] esetekbenn és igen ritkánn ejtett Vers, a’ Látziumi vagy Deák régi Íróknál törvényessé nem lett.

A’ Kadentziás Vers azért, olly’ Század’ szüleményje, mellybenn a’ Deák nyelv elvesztvén a’ maga régi dísszét és Mythologiáját, a’ régi Ízlés változott, ’s az emberek a’ magok Vallásának, erkőltseiknek és Politikájoknak principiumai főtörvényei szerént kezdettek gon- [262] dolkozni: mert, hogy mellesleg említtsem, a’ Vallás, Filosofia, Erkőlts, Politika vóltak eleitől fogva azok, mellyek szerént, mint valami Próteus, külömbkülömbféle formára változott által a’ Poézis. – Így ért e’ dolog felől Herder; kinek értelmét itt ’s másutt-is követem.

Elterjedvén ’s erőssödvén a’ Keresztyén Vallás a’ Római Birodalombann, az Ekklézsiák’ Tanítój’i, valamint az ÚR’ Jésus’ Evangyéliomának terjesztésébenn buzgók vóltak, úgy a’ Pogány Vallás, annak Mythológiája ’s minden Czérémoniái ellen gyűlölséggel viseltettek, sokann annyira, hogy a’ régi Poéták felől azt hitték, hogy azok, kiváltt a’ kik a’ Mythologia szerént írtak, az ördögtől vóltak elfoglaltatva, ’s annak sugallásai utánn énekeltek. Innen valamint az ő Vallásbeli principiumokat kárhoztatták, úgy Verseiket-is, úgymint, a’ mellyekben a’ Pogány Vallásnak mérge lappangana gyűlölték, ’s következésképpen azoknak mértékeivel, noha nem mindnyájann, élni nem kívántak. Úgy-is látszik, hogy sok tekíntetbenn nem-is lehetett azokkal élni: mert a’ Jésus’ Tudományjának minden Igazságait, mellyek közzűl sokakat szóról szóra a’ Szent Írásnak[579] szavai szerént kívántak megtartani, mértékes Versekbenn nem foglalhatták, és minthogy a’ Római Lantos Versek éneklő Karoktól énekeltettek, a’ Keresztyény Gyülekezetek pedig Köznépből állottak, a’ Hymnusokat bizonyos Tactus sze- [263] rént nem tudván énekelni, a’ Mértéket eggy átaljánál fogva szükségesnek nem látták: vagy ha mértékes vólt-is a’ Hymnus, mindazáltal, kiváltt az V-dik Századtól fogva, a’ sorok végénn, hogy a’ Köznép’ fülének kedvesebb légyen, sokan Kadentziával éltek. – Illy’[580] nemű Himnusokat kezdett írni legelőször, a’ mennyire[581] tudhatom, Ambrus Mediolánumi Püspök 374-dik esztendő’ tájánn. Azok közzűl való ez:


Somno refectis artubus
Spreto cubili surgimus
{241} Nobis, Pater, canentibus
Adesse te deposcimus. ’s a’ t.

Ez a’ Himnus mind Kadentziás, mind mértékes. Írt ugyan Ambrus Püspök Kadentzia nélkül-is négyes Jámbussal, mint p. o. a’ Teremtés’ Munkáiról való hat Himnussait, ’s többeket-is. Azok közzűl való ez:



Lucis creator optime,
Lucem dierum proferens,
Primordiis lucis novæ
Mundi parans originem.

De, hogy már ez idő tájbann, vagy az V-dik Századnak elejénn, némellyek szoros mérték nélkül-is, Hangeggyezettel írtak Verseket, megtetszik[582] Ágostonnak Hipponi Püspöknek, ki 430-dikbann hólt-meg, eme’ Himnusából, mellyet olvasúnk az ő elmélkedései- [264] nek (Libro Meditationum) eggy Könyvébenn, ekképpen:

Hymnus de Gloria Paradisi.

1. V.



Ad perennis vitæ fontem mens sitivit arida,
Claustra carnis præsto frangi clausa quærit anima,
Gliscit ambit, eluctatur exul frui Patria.

4. V.



Solis gemmis pretiosis hæc structura nectitur,
Auro mundo tamquam vitro urbis via sternitur.
Abest limus, deest simus, lues nulla cernitur
Hyems horrens, æstas torrens illic numquam sæviunt.

                                                                       ’s a’ t.

Írt illy’ mértékes és egyszersmind Kadentziás Himnust Hilarius-is Arelatéi Püspök, ki meghólt 449-dikbenn.


Jesus refulget omnium
Pius Redemptor gentium
Totum genus fidelium
Laudes celebret dramatum ’s a’ t.

{242} Az illy’ Kadentziás ’s egyszersmind mértékes Hymnus’ neme, ha szinte a’ IV-dik és V-dik Századbann kevés vólt-is; de a’ következett Időkbenn nagyobb kedvességet ta- [265] láltt kiváltt a’ Barátok előtt, kík a’ Mértéket elhagyván, többnyire tsak a’ Kadentziára figyelmeztek, mellyet Rythmusnak neveztenek; noha a’ Görögnél egésszenn[583] más vólt a’ Rythmus. Illyen darab ez-is, noha bizonytalan hogy mikor írták, a’ Baráti életről:



Si vis esse Cœnobita,
Hujus vitæ vitam vita,
Ut sis re pro nomine:
Tuæ mentis sordes munda,
Ut sit Deus laus jucunda
In utroque homine.

Hasonló ez-is az Ítélet’ Napjáról:



Dies iræ, dies illa
Solvet sæclum in favilla
Teste David cum Sibilla ’s a’ t.

Ki, és mikor kezdett legelősször Kadentziás Distikonokat írni, bizonytalan. A’ XII-dik Századbann már ez a’ Vers’ formája igen közönségessé lett. Ebbenn írta, nevezetesenn 1140-dik tájánn Morláni Bernárd Kluniakumi Barát, Franczia országbann, eme’ nevezetes múnkáját: De contemptu mundi, a’ Világ’ megútálásáról, melly így kezdődik:


Hora novissima, tempora pessima sunt, vigilemus.
Ecce minaciter imminet arbiter ille supremus. ’s a’ t.

[266] Ebbenn élt, nevezetesenn 1160-dik körűl Leo-is Párisi, Benedek’ Szerzeténn lévő Barát, kiről az illy’ Disticonok, mivel azokat igen szerette Leoninumoknak neveztettek. Ugyan ezen Századnak 65-dik esztendejébenn, illy’ Distikonokat írtak, Nagy Károly Császárnak a’ Szentek közibenn lett számláltatásának alkalmatosságára-is, mellyek között az első Antifona ez:



Regali natus de stirpe Deoque probatus
Carolus illicitæ sprevit contagia vitæ ’s a’ t.

Hogy nem ezen Századbann született legelőször a’ Kadentziás Distikon, meg-tetszik onnét, hogy már 997-dik esztendőbenn, a’ Sz. Gáli Klastrombann, hol a’ Tudományok azon időhöz képest virágzottak, III-dik Otto ellen illy’ jó ízlés nélkül való verseket írtak:


{243} Otto Rex, tua lex, quia semper venditur auro,
Hinc gentes frustra quarunt judicia jurta.
Otto dum regnas non sunt judicia Regni
Otto dum regnas regnat pecunia tecum.
Plus est argentum tecum quam lex sapientum. &c.

Illyen formájú Verseket olvasúnk az úgy neveződött Schola Salernitánábann, mellyeket Joannes de Mediolano, Róbertnek Normanniai Hertzegnek 1100-dik esztendőbenn Orvosi törvényől írtt. Azok közzűl való ez:


[267] 
Ex magna cœna stomacho fit maxima pœna;
Ut sis nocte levis sit tibi cæna brevis.

Ez a’ Versekbenn való rossz Ízlés, mellyet a’ régi Görög és Római Íróknak elmulatása, némelly népeknek vándorlása, Hadakozások, ’s több egyébb okok segítettenek, a’ Deák Nyelvről, más Nyelvekre-is által ment. – A’ XII-dik Századbann ugyan, úgy látszik, mintha a’ Poézis belső mineműségére nézve ismét visszahozattatni kezdett vólna az úgy neveztetett Proventzál Poéták által; (így neveztettek Frantzia Országnak déli részén fekvő Provintzia tartományától, mellyhez Spanyol Országnak eggy része tartozott) de ezek-is az ő Szerelmes, Udvari, és kiváltt a’ szenteltt és keresztes Vitézekről írtt Verseikbenn a’ Klastromi ízlést, a’ Kadentziákkal való verselést követték. Minekutánna pedig 1220-dik esztendő utánn, a’ Szaraczénusokkal, kík Arábiából szakadtak, öszvevegyűltek a’ Spanyolok, mind a’ Klastromi, mind az Arabs Ízlés eggyé váltt, és közöttök uralkodóvá lett. Nem kevéssé terjesztette ez Ízlést az-is, hogy a’ Keresztyény Proventzál Poéták, az Arabsokkal, kík víg és elmés Kőltők vóltak, sokat vetekedtek a’ verselésbenn: innét az ő Poézisokhoz, melly a’ Kadentziábann bújjálkodott, némineműképpen kéntelenek vóltak magokat alkalmaztatni, és mint az Arabsoknál szokás vólt, Kérdések és Feleletek által ex tempore minden készűlet[584] nélkül Kadentziá- [268] konn beszélni. Ez az Ízlés, mellyet a’ Provenczálok Víg Tudománynak neveztek, nem tsak az Olaszokra, hanem egyébb Nemzetekre-is idővel elterjedtt, és ez tulajdonképpenis a’ Kadentziás Verseknek eredete: noha, a’ mint némellyek vélekednek, már az előtt sok északi Népek, Germánusok, Brittusok, és több Nemzetek-is, kiváltt a’ régi időkről és nevezetes Vitézekről tsináltt Verseikbenn, Kadentziákkal éltek.

Írtak ugyan, mind az Arabsok, mind a’ Proventzálok mértékes, nevezetesenn jambus lábú verseket; de azokat az éneklésre, melly abbann az időbenn, kiváltt a nagy udvarokbann nevezett Vitézek’ dolgainak előadására szokásbann vólt, nem egésszenn[585] alkalmatosoknak látták: mivel a’ Szóknak mennyisége, ha tsak mással, accentussal ki nem jegyzették azt, bizonytalan vólt. Innét kéntelenek vóltak {244} kiváltt az Udvarokra nézve, mellyekben[586] sokann a’ szemtelenségig alkalmatlankodtak, leginkább Kadentziákkal élni, ’s az Arabsok’ módja szerént kiknek Könyveikből formálták a’ magok Ízlését, verselni.

Az így eredett Kadentziák, mellyeket a’ Provenczálok és Arabsok terjesztettek-el leginkább, mind e’ mai napig minden Nemzetek között megmaradtak. A’ Deák Nyelv, ha szinte a’ tudatlanságtól sok méltatlanságokat szenyvedett-is az úgy neveztetett középidőbenn, megszabadúlni kezdett a’ Kadentziák’[587] jármá- [269] tól, mellyre kiváltképpenn való Segédjeivé a’ Tipográfia, a’ Görögök és a’ Reformátzió lettenek. Ugyan-is a’ Könyv’ nyomtatás által, melly legelőször 1430-dik esztendő tájánn találtatott-fel[588], ’s 1440 utánn tökélletesítetett, a’ régi jóízléssel írott Könyvek megszaporodván, a’ túdós[589] Világ azok szerént kezdette a’ maga Ízlését megigazítani: és valósággal e’ vólt eggy oka a’ középidőbéli romlott Ízlésnek, hogy a jó Könyvek ritkák vóltak; mivel a’ Leírók leginkább a’ Himnusoknak Liturgiáknak ’s több[590] egyébb e’ féléknek, nem más egyébb Tudományokat illető könyveknek leírásábann foglalatoskodtak. A’ Könyvnyomtatás által megjobbúlni kezdett[591] Ízlést segítették a’ Görögök, kik, minekutánna II-dik Muhammed, 1453-dikbann megvette Konstántzinápolyt, Európának minden részeibe, nevezetesenn Olasz Országba jövén, nyelvekkel együtt a’ Tudományokat, és a’ jó Ízlést-is[592] terjeszteni kezdették. Ezekutánn következett a’ XVI-dik Század’ eleinn a’ vallásbeli Reformátzio melly által nem tsak a’ Theologia, és Filozofia, hanem a’ tisztességes Tudományok-is[593], a’ Görög és Deák Nyelvek, jó Ízlés, a’ Könyveknek kiadása[594] ’s szaporodása által, tökélletesíttetni kezdődtek. Ekkor betsi kezdett veszni, leg alább a’ Túdósok előtt a’ kadentziás Deák Disztikonoknak, és a’ Deák Poézis alkalmaztatódott a’ régi Római Ízléshez.

[270] De megmaradtt más nyelvekbenn a’ kadentziás Vers, és a’ Tudományok’ tökélletesedése sem irthatta azt ki a’ Nemzetek közzűl: mellynek kiválttképpen való oka nem tsak ez, hogy sokann nem akarták elhagyni a’ magok régi Ízléseket, hanem ez-is, hogy Nyelvek[595] a’ szóknak bizonytalan mennyisége miatt alkalmatlan vólt a’ Római mértékes Verseknek követésére.[596] – Ez a’ kadentziás Versek’ eredete. Még eggy Kérdés vagyon hátra.

Mennyiben kell élnünk a’ régi Poézissal?

Ha ezt a’ kérdést értjük a’ Poézisnak matériájáról, ’s alkalmaztatásáról eggy átaljábann nem mondhatjuk, hogy a’ régi Poézissal minden meghatározás nélkűl élhetűnk. Ugyan-is meggondoljuk[597], hogy a’ Régi időbenn, p. o. Homér’ idejébenn, más vólt a’ Vallás, Filozófia, Erkőlts és Országok’ állapotja, mellyekhez[598] a’ kőltőnek alkalmaztatni kellett a’ maga gondolkozásait: úgy de mind ezek, a’ mai Században más színbe őltöztenek; más ma, ha szabad úgy szóllanom, a’ Mithologia, {245} más a’ Morál, más a’ Politika; következésképpen nékűnk a’ Poézist ezekhez kell alkalmaztatnúnk. A’ Mithologiából ugyan, némelly költeményeket, a’ dolgoknak, hogy az Érzékenységek’ eleibe elevenebben, állíttathassanak[599], Személlyesítését, Prozopopéákat kőltsönözhetűnk; de a’ Vallásban, mellynek szentségét mindenkor magúnk előtt kell tartanúnk, semmi Pogány Isten nevét, semmi költeményt, [271] melly mellesleg a’ tiszta érzéshez kitsapongó képzeletet keverhetne, tellyességgel nem elegyíthetűnk. Ha a’ Poézis az Érzékenységeknek Nyelve; ha az a’ Lélek’[600] tűköre: úgy kell azt alkalmaztatnúnk, hogy az által a’ tiszta, ártatlan emberi érzés, még az olly’[601] dolgokbann-is, mellyeknek matériája Szeretet ne elromoljon, és megalatsonodjon, hanem segítődjön.

Ha ma írna Homér, éppen ezen Vallás’ principiuma szerént, a’ melly ma bévétettetett, intézné a’ maga gondolkozásait és Versezetjét; ha ma írna a’ Vitézekről, nem beszéllene azokról olly’[602] képtelen tsudákat: mivel ma a’ mesék, mellyeket az eggyűgyű és a’ régi kőlteményeket minden megvi’sgálás nélkül hívő köznép igaznak tartani szokott, a’ magok betsit elvesztették[603]. És éppen azért vólna nékünk nehéz ma Epopéját írnúnk, hogy, a’ Hérósúnk felől némelly emberi erőt meghaladó tsudákat énekelnénk, azoknak az Olvasóknak, kik a’ Mese és az Igazság köztt határt vonni tudnak, nevetségre adnánk alkalmatosságot. Miólta a’ tudományok, kivált a’ XVI-dik Század’ elejétől fogva, mellyek a’ Világosodást terjeszteni kezdették, azon Vitézi Versezeteknek, mellyek a’ mesés Időknek tsudáival nagyíttatnak, betsi és kedvessége, azok előtt kik a’ Jóízlésre figyelmez-nek, igen nagyonn[604] alászállt.

Ha pedig a’ feltett Kérdést a’ régi Poézis’ külső formájáról értjük, azt felelhetjük, hogy annak mértékeivel, kivált nékűnk Magyarok- [272] nak élni kell. Ugyan-is a’ mint már mondottam, minden Európai élő Nyelvek között a’ mennyire azokat ismérjük tsak a’ miénk az, melly a’ Szóknak természetes mennyisége által, a’ régi Görögök’ és Rómaiak’ Nyelvéhez legjobbann[605] hasonlít: eggy mai Nyelvbenn[606] sints a’ Szóknak mennyiségébenn kevesebb kifogás, mint a’ miénkbenn.[607] Írtak ugyan ’s írnak-is[608], p. o. a’ Németek Római mértékre; de, hogy engedelmekből mondjam, alig lehet megismérni[609], akármelly tsinosann mondja-ki az ember a’ szótagokat, hogy mértékes a’ Versek. Vessük öszve p. o. (hogy egyebeket elhalgassak[610]) e’ négy Adonikumot:


Χρύσεον ήλκϑες
Terruit Urbem.
Spróßling der Myrte.
Mennyei Polgár.

{246} Nékem úgy tetszik, hogy a’ Német Adonikumbann, a’ ling és der szótagok[611], akármelly véknyann mondódnak-ki, rövidek nem lehetnek, a’ Görög és Deák könnyű kimondástól[612] igen messze vagynak és hogy a’ mi Magyar Adonicumúnk ezekével egésszenn[613] megeggyezik. Én ugyan nem akarom, hogy minden Nemzetek a’ magok Nyelvét, még erőszakosann-is a’ Görögökéhez és Rómaiakéhoz alkalmaztassák, mert minden Nyelvnek más más természete van, sőt ha ez meg nem engedi, ’s nem alkalmatos a’ régi Poézis’ mértékjeire, hozzá sem kell alkalmaztatni, és minden Nemzetek- [273] nek jussa vagyon arra, hogy a’ maga Nyelvével megeggyező[614] mértéket készíttsen: tsak az a’ tzélom, hogy mi Magyarok, mivel olly’[615] igen alkalmatos Nyelvűnk a’ mértékes kőlteményre, ne állapodjúnk meg[616] tsak a’ Kadentziás Verseknek Írásábann[617], hanem írjunk a’ Rómaiak’ módja szerént-is, és adjunk a’ Pannóniai Mu’sa’ szájába’ a’ köznép’ hangjánál a’ Poézis’ természetéhez illendőbb hangot. – E’ szerént azért, mondhatja valaki, elhagyjuk-é[618] eggyátaljábann a’ Kadentziás Verseket? Nem! megmaradhatnak azok

I-ször Az Istenitiszteletre tartozó Himnusokbann, nem tsak azért, hogy az éneklés közbenn, a’ köznép a’ Tactust, melly nélkűl elvész a’ mértékek’ betsi, nem tudja megtartani; hanem azért-is, hogy a’ Keresztyén’ Vallásnak Igazságait, mellyeket sokszor szóról szóra kell megtartanúnk, úgy a’ mint a’ mérték kívánja, meg-nem változtathatjuk.

II-szor A’ Társasági Dallokbann, és a’ köznép’ énekeibenn, melly mivel a’ tökélletes Tactusra nem vigyáz, ’s nem-is[619] ért a’ mértékekhez, hadd gyönyörködtesse füleit a’ már úgy neveztetett Rithmusok’ hangjával. Énekelheti ezt az ártatlan Szerelmet a’ maga kadentziáinn; beszélheti talám kadentziás Distikonokonn-is, ha azokbann erőltetés nintsen, az apróbb történeteket. Én-is, hogy mellesleg említtsem[620], illy’[621] tzélból írtam ifjabb koromba’[622] némelly[623] distikonokat, mellyek Hunyadi László Történetei- [274] hez vagynak tóldva; és azokat, akarom, hogy ne más pontból, hanem abból, hogy köznépnek, ’s azon idő’[624] ízléséhez képpest írtam, méltóztasson nézni a’ túdós Olvasó. De e’ mellett-is azt mondom, hogy inkább írjúnk a’ köznép’ számára-is Strófákat, mint erőltetett, ’s a’ szóért a’ szép gondolatot elmellőző kadentziás Distikonokat.

III-szor A’ Példabeszédekbenn, erkőltsi [625] Mondásokbann mellyek, mivel a’ kadentzia figyelmetessé tészi az elmét, és segíti az emlékező tehettséget, állandóbbann megmaradnak, mintha mértékek közzé szoríttatnának.

Ezekenn kívűl még ezt-is akarom megjegyezni, hogy, noha mi a’ Régieket a’ Rendbenn az Ízlésbenn a’ szerént, a’ mint a’ mai gondolkozás’ módja megengedi, követhetjük: mindazáltal a’ Mértékeikhez nem olly’[626] szorossann[627] köthetjük magúnkat, mintha tellyességgel más új és a’ mai Mu’sikához alkalmaztatott Mértékkel, tsak hogy ez közönséges hellybennhagyást nyerjen, ne élhetnénk. Így Klopstock, a’ Németek’ halhatatlan Poétája, a’ mai Mu’sikához alkalmaztatott Mértékeket készített, ’s azokonn éneklette a’ maga fennhangú Ódáit: addig mind {247} azonáltal, míg illy’[628] Mértékek nem lésznek, a’ Rómaival, melly minden Nemzetek előtt isméretes, és kedvességet nyert, mint közönségessé lett Mértékkel, élnűnk szükséges lészen.

[275] Ezek azok, mellyeket a’ régi Poézissal ’s az azzal való élésről rövidenn, a’ szerént a’ mint tzélomra tartozott, előhozni kívántam. Egyedűl e’ vala tzélom, hogy a’ Magyar Poézist, lehet és szükséges-is, a’ Mértékeknek a’ Versekbe-való béhozása által, legalább bizonyos esetekbenn, tökélletesíteni. De ezen Ítéletem mellett senki ízlésénn erőszakot tenni nem kívánok.[629] – A’ miket a’ Poézis’ változásairól előhoztam, azok a’ Tudományok’ Történeteiből igazak: a’ mit pedig azokból következésűl kihozni lehet, azt bízom a’ túdós Olvasó’ Ítélettételére.

VÉGE.

{248}

[276] AZ ÓDÁK’ LAISTROMA.

ELSŐ KÖNYV.

Levél.
1. Az Isten1
2. Az Isten’ Jósága6
3. A’ Jézus’ győzödelme10
4. A’ Természethez13
5. A’ Hegyhez16
6. A’ Patakhoz19
7. A’Forráskúthoz22
8. Az Essőhöz25
9. A’ Szélvészhez27
10. A’ Villámláshoz30
11. A’ Szivárványhoz33
12. A’ Hajnaltsillaghoz35
13. A’ Naphoz38
14. Az Esthajnaltsillaghoz41
15. A’ Szíriushoz45
16. Az Érzéshez47
17. A’ Felleghez49
18. Az Okossághoz53
19. A’ Valláshoz56
20. A’ Megnyugováshoz59
21. A’ Reménységhez62
22. Az Álomhoz65
23. A’ Mu’sikához68
24. A’ Mú’sákhoz.71
25. A’ Poézishoz74
26. A’ Virágos Kerthez78
27. Az Isteni Végzés, a’ Sorsokbann81
28. E’ Világ’ Vége85

{249}

[277] MÁSODIK KÖNYV.

29. A’ Lélek’ halhatatlansága91
30. A’ Pillangó’ és e’ Test’ elváltozása.94
31. A’ Falevélhez96
32. Eggy Féreghez 99
33. A’ Reggelhez, Augusztusbann103
34. Úraniához, eggy téli Éjtzakánn107
35. A’ Hóldhoz 111
36. A’ Hajnalhoz113
37. A’ Hitetlenhez116
38. A’Sírhoz119
39. A’ legjobb Világ121
40. A’ Tavaszi Kikirtshez124
41. Ugyan a’ Tavaszi Kikirtshez127
42. A’ Jaczint Virághoz130
43. A’ Gyöngyvirághoz133
44. A’ Kinyíló Ró’sához136
45. A’ Líliomhoz138
46. Az Erdő140
47. A’ Lantomhoz143
48. A’ Pénzhez146
49. A’ Dúshoz 149
50. A’ Bűnhöz151
51. A’ nyugovó Főldhöz153
52. Az Éjtzakához156
53. A’ Temető-Kert159
54. Eggy Sír’ Kőoszlopához162
55. A’ Halálhoz164
56. Eggy Plántatsirához166
57. Az Ibolyához169
58. A’ Filemiléhez171
59. A’ virágos Fához 174
[278] Levél.
60. Eggy Barátomhoz, Májusbann177
61. A’ Magánosság, eggy Pataki Szőllőhegyenn[630] 180
62. Eggy Fához, Ősszel183
{250} 63. A’ változás’mérge, Octoberben186
64. A’ lezárkozó Féreghez, Ősszel188
65. Az Írígységhez191
66. A’ Kevélyhez 193
67. A’ nyughatatlankodóhoz196
68. Jó’sefem’ Árnyékához198

HARMADIK KÖNYV.

69. Fels. II-dik Jó’sef Koporsójához203
70. A’ Győzödelemhez207
71. Károlyhoz, Ő Királyi Fő Hertzegségéhez214
72. Jó’sefhez, Ő Királyi Fő Hertzegségéhez207
73. A’ Békességhez219
74. A’ Magyarokhoz222
75. A’ Háború’[631] Istenéhez224
76. A’ Vitézhez227
77. Eggy Vitézné’ Gyötrelmei229
78. Az Ágyúhoz233
79. A’ Jó Hazafihoz236
80. A’ J. Czézár’ Képihez 239

TÓLDALÉKOK.

I. Horátz’ Mértékei245229
II. A’ régi Poézisról, ’s azzal való Élésről255237

{251}

[279] Nyomtatásbéli Hibák.

Levél. Sor. Hiba. Igazítás.
14.22KutatKútat.
15.22BügyétRügyét.
17.23SúroltakSúrolták.
18.4Próteús Próteûs, vagy Próté.
19.18CzimpliGimpli.
29.12VidéketVidékeket.
31.21tüneménytűz.[632]
32.5kijövénkijővén.
34.7gyözödölmigyőzödelmi.
36.23OrionOríon.
37.9ohóh.
40.6aháh.
41.15kiáltsdkiáltod.
42.14SziriusSzírius.
44.2ohóh.
58.3egyeggy.
64.7mint tedd utánna hív.
76.9Orféus hangodHangod’ Orfé-is.
13Ámfion[633] Amfíon.
79.12vará’szolvará’sol.
81.17véges commát tégy utánna.
96.12azért add hozzá tovább.
97.19[634] ée.
104.2körűlkerőkörűlkerűlő.[635]
22Galáxiónak[636] Galáxiának.
105.17 Czéfeûs [637] akár Czéfé; így: Perszé.
119.7fellettedfeletted.
124.4tagadvántagadnám.
125.11e’ szót Főld, [638] törűld-ki.
127.18fedezzfedez.
{252} 138.6LiliomszálLíliomszál.
141.7Patakot vá-Patakot külön vá-
142.19neno.
147.21bárátjaitbarátjait.
148.10nekemnékem.
150.2Gyújtsd[639] Gyűjtsd.
157.18[640] Felmelegíttsetégy utánna kétpontot.
160.12nyúgalmatnyugalmat.
[280] Levél. Sor. Hiba. Igazítás.
163.15e’ szót: néma törüld-ki[641].
166.3felségessebbfelségesebb.
172.14EngeddEnged.
194.6[642] éltekéltenek.
206.10Útassereg[643] tégy commát utánna.
210.14fogvaFoga.
213.4HazaHáza.
218.17DÓA[644] ÓDA.[645]
225.14közzűlköz’űl.
241.5[646] gyözödelmigyőzödelmi.

JEGYZÉS.

A’ többi Hibákat, mellyek vagy a’ Helyesírás, vagy a’ Versmérték ellen eshettek, a’ Túdós Olvasó megigazítani méltóztasson. – A’ ki ezeket, a’ és e’ a’ h betű előtt rövideknek tartja, hogy a’ szótag tellyes hoszszú hangzatú légyen, miattam z-vel kipótolhatja így: Az halál, Ez hegy. ’s a’ t.



[533] Első

[534] egésszen

[535] határozhatjuk

[536] illy

[537] 1

[538] Második

[539] Némel- / lyek

[540] l –

[541] – –

[542] oh

[543] Köoszlop

[544] Oh

[545] falevel

[546] oh

[547] ⌣ –

[548] ⌣ ⌣

[549] tűzed

[550] ⌣ –

[551] Jegyzés

[552] – ⌣ ⌣

[553] oh

[554] Illynemű

[555] Odát

[556] Ebben-is

[557] elötted

[558] Némel- / lyek

[559] de- / így

[560] lész

[561] nemü

[562] ked

[563] mel- / lyet

[564] meg-engednek

[565] az eredetiben hiányzik

[566] nyakán

[567] mel- / lyek

[568] mel- / lyek

[569] ezen

[570] olly

[571] menyibenn

[572] mel- / lyet

[573] leirták

[574] Országok

[575] olly

[576] meg-változtatni

[577] illy

[578] illy

[579] Irásnak

[580] Illy

[581] men- / nyire

[582] meg tetszik

[583] egésszen

[584] készület

[585] egésszen

[586] mel- / lyekbenn

[587] Kadentziák

[588] találtatott fel

[589] tudós

[590] tőbb

[591] kezdet

[592] Ízlést is

[593] Tudományok is

[594] ki adása

[595] Nyelvek’

[596] követésére

[597] meg-gondoljuk

[598] melly- / lyekhez

[599] állittathassanak

[600] Lélek

[601] olly

[602] olly

[603] el vesztették

[604] nagyon

[605] legjobban

[606] Nyelvben

[607] miénkben

[608] irnak-is

[609] meg ismérni

[610] el halgassak

[611] szótagok’

[612] ki-mondástól

[613] egésszen

[614] meg eggyező

[615] olly

[616] állapodjúnk meg

[617] Írásában

[618] el hagyjuk-é

[619] nem is

[620] említsem

[621] illy

[622] koromba

[623] némely

[624] idő

[625] erköltsi

[626] olly

[627] szorossan

[628] illy

[629] kívánok

[630] Szőllőhegyen

[631] Háború

[632] tüz

[633] Amfion

[634] 15

[635] körűlkerűlö

[636] Galaxiónak

[637] Czéfeus

[638] Főld

[639] Gyújts

[640] 19

[641] törüld-ki

[642] 9

[643] Utassereg

[644] DAÓ

[645] ODA

[646] 7

6. fejezet - JEGYZETEK

{253}

{254}

{255}

Magyarázatok

[Címlap]

Horátz’ – Horatius Flaccus, Quintus; római költő (i. e. 65–i. e. 8.)

H. Professor – Humaniorum professor; a református kollégium gimnáziumi tagozatában, a felső osztályokban tanító állandó tanár

a’ Jénai Mineralógika Társaságnak betsűletbéli Tagja – Jénai Mineralógika Társaság; Societät für die gesamte Mineralogie (Jena). Számos magyar taggal rendelkező tudós társaság. Betsűletbéli tag: tiszteleti tag.

[I. mottó]

Hoc opus stb. – Így népünk apraja-nagyja / mind törekedjen e legszentebb tudományhoz elérni, / hogyha hazánk s a magunk üdvét szolgálni akarjuk. Horatius Flaccus, Quintus; Epistularum liber primus. III. – Az episztolák első könyve. 3. (Iulius Florushoz.) Ford. Urbán Eszter

Előbeszéd

Thémis az Igazság’ Istenasszonya […] már Pannoni nyelvenn-is […] megszóllalt – Az 1805. évi IV. tc. megengedte a törvényhatóságoknak, hogy a bírósági eljárásban és ítélethozatalban a magyar nyelvet használják

alkalmatosság adódott nékűnk […], hogy […] keskenyebb határok közzé szorítván a’ Deák Nyelvel-való élést, valamint minden Tudományokbann úgy a Poézisbann-is […] ízlésűnket ’s nyelvűnket tökélletesíttsük – Az 1806. évi Ratio Educationis rendelkezése szerint a gimnáziumokban a tananyagot nemcsak latinul, de magyarul is el kellett magyarázni, külön magyar nyelv és irodalom tantárgy nem létesült. (Vö. 1792. VII. és 1805. IV. tc.)

Kadentziás – Kadencia; összecsengő szóvég, rím

Hangeggyezetet – Hangegyezet; rím

a’ Szótagok’ mennyiségének – A szótagok mennyisége; a szótagok hosszúsága

Lantos Verseket – Lantos vers; óda

„Verba loquor stb. – Lanthúrra illő szavakat mondok. Horatius Flaccus, Quintus: Carminum liber quartus. IX. Ad Lollium. – Az énekek negyedik könyve. 9. Lolliushoz

betűknek mennyiségekről – A betűknek mennyisége; a hangok hosszúsága

scandálni – Skandál; időmérték szerint versel vagy olvas verset

mérséklélni – Mérséklél; mérsékel, mértékel, skandál, időmértékesen versel vagy olvas verset

szép Tudomány’ – Széptudomány; művészet

{256}

[2. mottó]

…si propius stb. – Ha közelebb állsz, jobban megragad (ti. némely festmény). Horatius Flaccus, Quintus: Epistularum liber alter. III. De arte poetica. – Az episztolák második könyve. 3.

1. óda

ekhózd- / Vissza – Ekhóz; visszhangoz

tábor-Seraf – Szeráf; Istent dicsőítő lángtestű angyal

Kerubok – Kerub; Isten trónját tartó lángtestű angyal

Dög – Dögvész, pestis

2. óda

Serafok – Lásd 1. óda

3. óda

Seraf- / Tábor – Lásd 1. óda

Molok – Moloch; pogány istenség, akinek kultusza egy időben Izraelben is élt

Júpiter’ – Jupiter, Juppiter; főisten, a görög Zeusz római megfelelője

Tirann – Tirannus / türannosz; zsarnok, önkényúr

Halleluját – Halleluja, alleluja; istendicsőítő ének

a’ bóldog élet’ sorsos’i – Az örök élet örökösei, az emberek

4. óda

Zefir– Zephürosz / Zephyrus; az enyhe, nedves nyugati szél istene a görög-római mitológiában

Szatyinghal – Szatyingokkal, azaz szalagokkal vonalazott, tehát csíkos testű tőkehalfajta

Griffkeselyű – Kondorkeselyű (Sarcorhamphus gryphus)

Flóra Kis Asszony’it – Flora; a virágok, a virágzás római istennője. Kisasszonyai a virágok

tanyás – Tanyázó, valamely helyen időlegesen tartózkodó

Ekhója - Lásd 1. óda

5. óda

ön barmai’ tsontjait / Próté abba temette-bé – Próteusz görög tengeristen „barmai” tengeri állatok, fókák

{257}

6. óda

Élizium’ – Élüszion / Elysium; a boldogok legendás hona a Föld nyugati peremén, ahol örök a tavasz

Tüdővirág – Petyegetett tüdőfő (Pulmonaria officinalis)

Zefir’ – Lásd 4. óda

pirók Gimpli – Gimpel / süvöltő vagy pirók (Pyrrhula pyrrhula); énekesmadár, hímjének alsóteste kárminpiros

Atsák’ – Acsa, azaz szitakötő, valószínűleg a laposhasú szitakötő (Libellula depressa)

Czélus – Caelus; az ég megszemélyesítője, görög megfelelője Uranosz

bájos – megbájoló

7. óda

pirók / Gimpli – Lásd 5. óda

Driások – Drüadesz / Dryades; a görög mitológia fákban lakozó nimfái

Zefirnek – Lásd 4. óda

Flóra’ Szűzzei – Lásd 4. óda

Mú’sák-is – Múzsák / Muszai / Musae; Zeusz és Mnémoszüné kilenc leánya, a művészetek és a tudományok istennői

bájos – Lásd 6. óda

8. óda

Vesztának koszorúira – Vesta; a családi, illetve az állami tűzhely római istennője. Koszorúi a búzakalászok

9. óda

Czéres’ – Ceres; a gabona és a földművelés római istennője

Dög – Lásd 1. óda

Pómóna’ – Pomona; a gyümölcs és a gyümölcsfák római istennője

fanyarganak – Fanyarog; sanyarog, nélkülözéstől szenved

10. óda

e’ Világ’ URát. / Te, óh te! tisztelted-meg […], midőnn / A’ Sínahegyre […] leszálla mint Törvényadó – Sinai hegyén mennydörgés és villámlás között jelent meg Jahve Mózesnek, és ott kötötte meg a szövetséget a választott néppel (Kivonulás könyve 19,16)

Serafnak – Lásd 1. óda

Kerub – Lásd 1. óda

Te vitted a’Jordánhoz a’ Végzést – Amikor Keresztelő János Jézust a Jordán folyóban megkeresztelte, az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Máté evangéliuma 3,13–17)

Ama’ Kegyelmet, melly kinyitni kűldetett / A’ megvakúltt Világ’ szemét, / Menyből te kísérted-le Jérusálemig – A Szentlélek zúgás és lángnyelvek kíséretében szállt le pünkösdkor Jeruzsálemben a tömegre (Apostolok Cselekedetei 2,1–13)

dögöt – Lásd 1. óda

{258}

11. óda

Mú’sám - Lásd 7. óda

Éolnak – Aiolosz / Aeolus; a szelek istene a görög-római mitológiában

ErebErebosz / Erebus; az Alvilág egyik elnevezése a görög-római mitológiában

Filoméla – Philomélé / Philomela; athéni királylány, aki sógora, Téreusz zaklatása elől menekülve csalogánnyá változott. A csalogány a nagy fülemüle (Luscinia luscinia) névváltozata

12. óda

HAJNALTSILLAGHOZ – Hajnalcsillag / Esthajnalcsillag; a Vénusz bolygó, amely közvetlenül napkelte előtt a keleti, napnyugta után pedig a nyugati égbolton látható

Orion – Orion vagy Vadász, Kaszás; csillagkép az egyenlítői övezetben, amely nevét Órión görög mitológiai vadászról kapta, akit a szerelmes Eósz istennő, a Hajnal elragadott

fényes Kapella – Capella / Kecske; az Auriga / Szekeres vagy Fuvaros csillagkép legfényesebb csillaga

Fomahánt Fomalhaut; csillag a Piscis Austrinus / Déli Hal csillagképben

Szírius’ – Sirius / Sziriusz; csillag a Canis Maior / Nagy Kutya csillagképben

Áldebárán – Aldebaran; csillag a Taurus / Bika csillagképben

Fiastyúk – Pleiades / Plejádok; csillaghalmaz a Taurus / Bika csillagképben

smaragdszín – Smaragdszínű; zöld, itt: valamely más színű

Olimp’ – Olümposz / Olympus; hegy Makedónia és Thesszália határán, a görög mitológiában az istenek lakhelye, itt: a csillagos égbolt

az okos Világ’ / Mennyből kiküldött Fényje jeles neved / Alatt jelent-meg – a’ szerelmes / Hajnali tsillag, az Ég’ követje – Jézus Krisztus a Hajnalcsillag (Jelenések könyve 22,16)

13. óda

smaragdok’ – Lásd 12. óda

setét Opál – Opál; áttetsző, sokszor átlátszatlan ásvány, egyes fajtái drágakövek