De, az felyül mondott Pál, Kenézi
     Ároknak mélységét igen nézi.
Ki Sabács erős voltát elmélé,
     Honnég, minémű álgyú kell mellé,
Szorgost mégyen Nándorfejérvárrá,
     Hol királ erről bizon hírt várá.
Legottan számtalan sok hajókat,
     Fejérvárnál az Dunán valókat,
Nagy hamar felvontatá az Száván
     És Sabács vártáját hoztatá számán.
Nép számtalansága környül állván,
     Nagy erősséget víz felől csinálván,
Hajókat mond árokba vontatni,
     Környül pattantyúkval falt bontatni.
De ménd az hajókot felvontatá,
     Sokfelől Sabács falát bontatá.
Vízárokból viadalt es tartottak,
     Azzal Sabácsnak i[ngy]en sem árthattak.
Mert modhatatlan szakállosokval,
     Sok nyilakval, sőt számtalan fokval,
Kézi puskákval, nagy pattantyúkval,
     És különb-különb álgyúkval,
Sebest és ugyan szűnetlen lőttek,
     Sőt ménden erejekvel rajtonk lőttek.
Nu, azért strumlottak kéméletlen,
     Hogy belöl sérelm lött mértékletlen,
Afelett sokszer harcolást töttek,
     Azzal magoknak sok sebet vöttek.
Halált es vallottak hát némelyek,
     Király nagy tisztességét mellett[ek].
Elő egy ifjú, Várdai Simon,
     Kinek anyja éj-naponkéd sír hon.
Bizon, ő kegyes úrfiú vala,
     Ki [is] pattantyú miá ott hala,
Más cseh vitéz, Franc, főtisztes hadnagy,
     Kik bizon kegyes Istennél vadnak.
Ebbe sonha senkinek nincs kétség,
     Vagy tisztulat helyén őköt értsék.
És az többi, ott ollyal kik haltak,
     Isten szeretetesek kik voltak.
Ma immár őérettek imádjon,
     Afelett Istennek nagy hálát ádjon,
Méndennémő nagy sok jótételéről,
     És erős Sabács megvételéről.
Ki alatt volt népnek válogatotta,
     Dolgát ménden, mént vitéz tartotta,
Kit meg nem mondhat emberi állat,
     Mely nagy harcolás volt Sabács alatt.
Ménden ott vitézségét mutatta,
     Mert királ őköt hozzá núgatta.
Egy idén nagy jeles strumlást tőnek,
     Azzal magyarok jó nevet vőnek.
Kin hát cseh vitéz népek nem voltak,
     De azokba aztán sokan holtak.
Mert tulajdon hát önmagok, mikor
     Volt volna sötét előálomkor,
Sabácsba nagy vesztegség lött volna,
     Vitéz cseh nép azért bel’ jött volna.
Szertelen magokot ott rekesztvén,
     Egy házat viadalhoz gerjesztvén.
Legottan túl-belől török népek
     Nagy viadalt vélek törlejtének.
Sok közülök, kik ott benn valának,
     Nékik kézen, nékik vízbe halának.
Óh, nyavalyás, hitván keménség,
     Mit tőn nékik, és az kevélség.
Meghalának nagy vakmérőségbe,
     Bizon nem vitézlő mérészségbe.
Ezt mi hagyjuk mind ugyan azonba,
     Mert semmit nem hoz nékönk haszonba,
De jelentsük Ali bég jövését,
     És onnaton mént való [menését].
Volt olyha tizenötezer lóval,
     Mind válogatott nép lovaglóval.
Sabácshoz nem messze, egy kis halmon,
     Megsereglék, hogy beszédet halljon.
Sabácsba nagy felszóval kiáltnak,
     Arról bölcsessége lőn királnak:
Hagya nagy sok dobot doboltatni,
     Trombitákval es trombitáltatni.
Olyha hasad volt ég mindezektől,
     És volt nagy kiáltás vitézektől.
Hogy szózatot ők ne vehessenek,
     Onnaton annálkül mehessenek.
Ali bég jöttő lőn csak önkára,
     Meg sem fardola semmi munkája.
Ott ezen ők nagyon óhajtának
     Egyembe es mind fejet hajtának.
Nagy bús jonhhal meg visszatérének,
     Viadalt kezdeni sem mérének.
Az főhajtásról vévék eszekbe,
     Hogy nincs segedelm már több ezekbe.
Azon kezde ménden vélekedni,
     Sőt főhajtáson sem elégedni.
Azért igen ifjú török Hamza
     Gondolván, hogy volt magyar, ott haza,
Erős Sabácsból, törökök közül,
     Nagy siettetességvel kiszökni készül.
Kiszökvén, szorgost királhoz juta,
     Legottan néki egy helet muta[ta],
Honnég alkobb Sabácsot veretni.
     És könnyebb lészen őt megvehetni.
Az helről kezdék szörnyen veretni,
     Mind környöl nagy erősen töretni,
Jóllehet afelől volt sok kötés,
     De azért ingyen ménden, ménden vetés,
Mert arról immár török nép beszél,
     Lött nékik ménden vetés nagy veszél,
Mely nagy mondhatatlan veszedelmbe,
     Lőnek azután es kegyes kegyelmbe.
Mert esmérék, hogy meg nem bírhatják,
     Sőt császárnak azt meg sem írhatják,
Azért tökéllett tanálcs lőn köztök,
     Hogy ménden szabad lenne önköztök:
Ki akarna, az válnék császárhoz,
     Avagy magyari Mátyás királhoz.
Az kéncset, ki ott a császárt illetné,
     Sem egy kéz köztök azt ne illetné.
Azon szerént Sabácsban benn hadnák,
     És Sabácsot királnak megadnák.
Mént fejedelmnek belül tolmácsolja,
     Ezt senki kívül meg se másolja,
Mert ez lőn náluk hát tökéletes,
     Királnak kedig nagy kellemetes.
Sőt jónak teték őfelségének
     És hozjátartó nép községének.
Mert nagy míltó az ménden felségnek,
     Nagy kegyelmes légyen ellenségnek.
Jelesül kediglen mind azoknak,
     Kik kegyes kegyelmnek esni szoknak.
Akaratjak szerént tőn kegyelmet,
     És nagy míltóságos engedelmet.
Így megadák Sabács erősségét,
     Bennehágyák álgyúnak bőségét.
Mely álgyúkat királ többődteté,
     És nagyon Sabácsot erősődteté,
Hagyván benne vitézeknek javát,
     Hogy ne látná továbbá az kárát.
Ez mindezen szerént hát meglévén,
     Töröknek és méndennek kegyelmet tévén,
Királ vígan Budára eredvén,
     Török sereg környülö terjedvén.
Hát valának nékik nagy csudába,
     Hogy Budának ménden utcájába,
Jelennen királnak odvarában,
     Látnak török népet kazdag ruhában,
Királnak ékesen odvarlani,
     Mént kell piacon, várban állani.
Ezt meghallák mind Törökországban,
     Török császár lőn nagy bosszóságban.
     

jan.        Kis karácsontól keresztvíz
              Lött Pál remete mint nagy dísz.
              Antaltól Fáb Ánnos kézben
feb.        Pál fordola fénességben
              Már Balázs Ág Dorottyánál
              Kolosként jár Bálint várnál
              Nyilon nyeré Péter Mátyás
márc.     Apostollá tevé Keffás
              Csudálom ha mevel Geregel sert
              Mire teszen ez Il ben pert
              Ódj, védj Mária kéntól
ápr.        Irgalmad hallám Amburostól
              Vagy angyaltól idvezletett
              Nekenk ótalm felel vetett
              Áll Gyergy Márk jő zeld búzával
máj.       Filep Kereszt Szent János
              Szolgálatra magam adám
              Mo neked kemén Ilondám
jún.        Orbán pápát várja Petror
              Ki nem herel háborúságnak
              Szent Borrobás Vid látván
              Mondán szileték Szent Iván
júl.         Jám, László Pét Pál jek
              Mariben kenir pilis lapát Ben
              Véd Margit apa zonitra
              Illyés Magdalna Jak Anna
aug.       Vaslánc szakadt Péter István
              Damokos szóla Lőrinc Klárának
              Szíz Mária magyar István
              Hívá Bartát, Ernét agg Ivánt
szept.     Szent Egy embre szizességvel
              Mária szilé szent keresztet
              Lompért vermét Máté ássa
okt.        Gellért és Kozma Mihál társa, szól
              Ferenc ám néked Dienes
              Bács Budán szál ganal Lukács
              Vedd Orsolát vitéz Demét
nov.       Simont hagyjuk mindszent kemén
              Emre úrnak hoz bort Márton
              Bereck láta miként Elis fon
              Cec Kele Katlén itt adós
dec.        Andorjás Borbár Miklós
              Mária mondjad Lúciának
              Hirdessen jó hírt Tamásnak
              Nagy kar Ist Já ap Tamás Sil.
              

     Virág, tudjad, tőled el kell mennem,
     És teíretted kell gyászba ölteznem.
     

     Zsúpra aggnő, szökk fel kabla,
     Hazajött fírjed, tombj, Kata,
     A te szíp palástodban,
     Gombos sarudban,
     Haja, haja, virágom!
     

1   Félelmes szűőnek engem alejtátok,
     Régi jó barátim nékem kik valátok,
     Gyakorta szép szóval hozzám járolátok,
     Engem megcsalátok.

2   Reméntelen dolog, ki hazugnak hiszen,
     Mert szép beszédével csak szót tőled vészen;
     Avagy túl másfelől ellenséged lészen,
     Rajtad szégyent tészen.

3   Azok nem gondolnak ez ily beszédekkel,
     Ki magokat kelletik hízelkedésekkel,
     Nyájason beszélnek ő fejedelmekkel,
     Elvesznek nyelvekkel.

4   Nagy urak kik vagytok, szólok, ne bánjátok:
     Fejér, szép, ezüstös, ékes tü szablyátok,
     Véle pogán népet, kérlek, ne vágjátok,
     És tü ne bántsátok!

5   Csintalan dolgokot tü ne szerezzetek,
     Fodor hajatokot meg se fésöljétek;
     Diákok elmentek, leányokot néztek,
     Szégyenséggel nősztök.

6   Igyedet ne viseljed egyházi papokkal, 
     Mert ha béveteté magát nyájassággal, 
     Nem kell néki pénzed, vigad leányodval,
     Megcsalnak szavokkal. 

7   Serényen futamnak táncban az leányok,
     Nyilván ott meglátjuk az ő jámborságok,
     Szertelen ha léend az ő jámborságok,
     Ott elholl pártájok.

8   Csepkék, házatoktól messze ne lépjetek, 
     Időnek javában tikot ültössetek:
     Szemérem kapálni, bölcsőt rengessetek,
     Avval elélhettek.

     [A 9. szakasz elveszett.]

10   Sámsomnak alejtá az pór önnönmagát,
       Látod nagy haragját, nem tiszteli urát,
       Fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát,
       Megalázza magát.

11   Azkort az papoknak vala tisztességök,
       Mikoron egészlen áll vala szerzetök,
       Távol vala tőlök gallérus köntösök,
       Veres beretrájok.

12   Pénztől elfutamtak, szűrben béöltöztek,
       Szépen ha beszélnek, keveset nem vesznek,
       Foréntokot kérnek, ládában győjtnek,
       Véle nem épejtnek.

13   Az régi jó kerályok míglen országlának,
       Igazak valának az szegén országnak,
       Az szent koronának híven szolgálának,
       Avval áldozának.

14   Tennie kellene ezt az nagy uraknak,
       Nagy sok lika vagyon erdőn az ravasznak,
       Nincsen birodalma rajta agaroknak,
       Halál az nyulaknak. 

15   Igen kevés hajok, számtalan jószágok,
       Erős regulájok, kevés zsolozsmájok,
       Bársonyos szolgájok, fekete kápájok
       Az apát uraknak.

1   Bölcsnek ő mondási nekünk azt jelentik,
     Hogy minden kazdagság atyátúl hagyaték,
     De az jó házastárs Istentől adaték,
     És minden íletök nékik megáldaték.

2   Ez világnak semmi ő nagy kazdagsága,
     Kinek házánál nincs jámbor házastársa ,
     Nincsen nyugodalma és nagy nyájassága,
     Nincs baráti között semmi vigassága.

3   Nagy dicsíretet vall, ki azt megnyerheti,
     Jelesben Istentől hitből ha kérendi,
     Jámborok tanácsát hogyha követendi,
     Idvösséges lészen nyilván ő íleti.

4   Ember, házastársot ha keressz magadnak,
     Kérlek, reá gondolj, alítson urának;
     Ne örülj házának, se kazdagságának,
     Mert ő végre téged allyét szamarának.

5   Dicsíretes lészen, ki hasonlót vészen,
     Csak jámbor nemzetből, bátor szegén légyen,
     És véle jámborul egyezségben íljen,
     Kazdagsága néki nagy bűséggel lészen.

6   Ím, jól látjuk, mostan kedves az kazdagság.
     Jelesben tenálad, óh, bolond ifjúság,
     Mert semminek tetszék fogyatkozott aggság,
     Az aggot elveszed, hogy lehess uraság.

7   Csuda szép íletek égi madaraknak
     És vadon erdőben járó szép vadaknak,
     Ki-ki mind hasonlót keres őmagának,
     Publikán nem vészi baglyot ő társának.

8   Tudjátok, úgy illik ifjú aggal öszve,
     Mint az íkes sólyom az bagoly físzkébe,
     És íletek akkor lészen egyezségben,
     Mikor íl báránnyal farkas békességben.

9   Vegyétek esztökbe, ifjak, magatokat,
     És úgy tanítsátok házastársatokat,
     Gyakran üsse nékik sompálca hátokat,
     Hogy ők ne jargalják csak az piacokat.

10   Sietnek öltözni, piacra ha mennek,
       Alá-fel ólálnak, ifjakat szemlélnek,
       Szömhunyorgatással tűlök jegyet vesznek,
       Kiből örök szégyent magoknak ők lelnek.

11   Tireátok, ifjak, én semmit nem szólok,
       Mert regulátokban, tudjátok, én vagyok,
       Minden álnokságnak kútfeje ti vadtok,
       Azon okoskodtok, ahol mit kaphattok.

12   Ha reggel felkeltök, íkesen öltöztök,
       Szép öltözetekben igen dicsekedtek.
       Gyakran ti egymás közt lakodalmat tesztek,
       Nagy bűvön költötök, de semmit nem leltek.

13   Abbúl igen fíltlek, hogy ti megcsalattok,
       Mert nyájasságtokban tü hátra sem hadtok,
       Ihagtok-vihagtok, piacra ha mentek,
       Az gonosz ifjaknak bűnre okot adtok.

14   Az kövér lúd ha kél ő sugár szárnyára,
       Ím, az éh keselyő mely igen forogja,
       És ha hamarsággal földre lerúghatja,
       Fényes tollaitúl ott űtet megfosztja.

15   Ti meghallgassátok, menyek, regulátok:
       Uratoknak nevét úgy oltalmazzátok,
       Hogy az éh keselyő ne szálljon reátok,
       Gyakran kezetekben forogjon rokkátok.

16   Azt jól látjuk mostan, nincsen tisztességek
       Az jámbor fírjeknek nincsen böcsületek,
       Mert az új menyeknek nincsen fejedelmek,
       Ingyen majdan Simon bíró lészen bennek.

17   Rövid példa nekönk értelemre légyen, 
       Az énekszerzőnek bocsánatja légyen,
       Mert jámbor személynek tisztességet tészen,
       Kinek nehéz lészen, hiszem, róla tészen.

18   Ez éneket szerzék az Mező-Szegedön,
       Szent Mihály havának legelső hetiben,
       Ezerötszáznegyven és egy esztendőben,
       Azki ezt szerzette, versbe nevét tötte.

1   Írnak vala ezerötszázötven esztendőben,
     Az hatalmas Károl császárnak országgyűlésében
     Augustába, nagy várasba, kibe bégyűlének 
     Fejedelmek mindenfelől abba hirdetének.

2   Odamenni is törtínék sok jámborral egyetembe,
     Ki neveztetik szegén mellőnek,
     Szálla ő ott egy kis házba csak önnenmagának,
     Jó szállások mindenfelől szorgosok valának.

3   Vala néki az szálláson egy hideg szobája,
     És az mellett igen megvénhedt, megkopott agnéja,
     Ki az házat bosszúságra bé nem fíti vala,
     Magyarokat csudaképpen igen gyűlel vala.

4   Kíméletlen az ebagnő sok kárt tészen vala,
     Csalárdsággal, ellopással, minden gondolattal,
     Nagy sokképpen szegén legént háborítja vala,
     Magyar étket őnékie hogy nem adott vala.

5   Csudaképpen ez ebagnő férjével bánik vala,
     Simon bíró nagy botjával igen veri vala,
     Az szobából éjjel-nappal kikergeti vala,
     Nagy szitkokkal és átkokkal igen feddi vala.

6   Ez szebeni feljelmondott búsolt igen vala,
     Őmagában villámképpen gondolkodik vala:
     Uram Isten! lám, ez felden egyéb ördeg nincsen,
     Hanem csak az asszonyoknak ő gonosz erkilcsek,

7   Kivel minket, férfiakat szinetlen kínzanak,
     Mert őnálok mi nem vagyunk semmi becsiletbe,
     Tisztességbe, megnyugásba minket nem tartanak,
     Minket feddnek, minket szólnak és bínessé tésznek.

8   Maga minket az Úristen először teremte,
     Mely dolgával férfiúnak méltóságát jelenté.
     Asszonyembert angyalok kezett mi nem találunk,
     Az nagy Isten nem akará, hogy ott feddenének.

9   Vagyon – úgymond írásában egy régi szent jámbor –
     Kétféle ördeg, kik az embert kínozzák:
     Pokolbéli ördegek és felden való ördegek,
     Mi ezeket jól esmerjük asszonyembereknek.

10   Adattassék nagy tisztesség az jámborának,
       Kikhez nékünk semmi gondunk nincsen,
       Szólok azoknak, kikkel nékem most gondom vagyon,
       Kik miá most teljes szívből igen háborultam.

11   Szólok tovább férfiaknak nagy méltóságokról,
       Kit az Isten sok dolgokba igen megmutata,
       Mert nékiek állatokra áda szabadságot,
       Hogy őtűlek neveztetnének és tűlek figgnének.

12   Nem akará az Úristen, hogy az asszonyállat
       Szentség dolgába magát ártaná,
       Mert magát nem bízá őreájok, őkörüle hogy ők forognának,
       Félti vala minden titkját, hogy ők ne tudnájak.

13   Holtaiból Kristus urunk mikor feltámadna,
       Hozzá jüve sietséggel az Szent Magdolna;
       Nem engedé Kristus urunk, hogy hozzája nyúlna,
       Véli vala nem méltónak, hogy őt tapasztaná.

14   Mondá néki: téged kérlek, engemet ne illess,
       Nem vagy méltó, én Magdalnám, hogy most énhozzám nyúl,
       Hanem menj el sietséggel atyámfiaihoz,
       Mondd meg nékik, kit most láttál, ez meglett dolgokat.

15   Szent Tamásnak, férfiúnak, magát megmutatá,
       Sebeibe kezeit néki igazgatá,
       Ő testének illetésétől őtet meg nem tiltá,
       Jelenté meg férfiúnak az ő méltóságát.

16   Egy tudós belcs kérdi vala egyszer egy barátját:
       Asszonyoknak miérthogy igen sebes nyelvek volna?
       Monda néki: attul vagyon nyelveknek gyorsasága,
       Bakfarkból lett az ő nyelvek, ki mindenkor mozogna.

17   Férfiaknak méltóságok ebből is megtetszik,
       Hogy az Isten tiszta földbel őket teremté,
       Kibel arany, búza, ezüst és minden jó dolgok
       Teremének az embernek feltáplálására.

18   Asszonyembert az Úristen egy csontból teremte,
       Mert jól tudá őnékiek hasznotlan voltokat,
       Mint az csontnak, kinek ember hasznát nem veheti,
       Hanem hogyha őbelőle kockákat csinálnak.

19   Mely kockának játszásával gonoszság sok lenne,
       Öszveveszés és nagy feddés, káromlás, mordulás,
       Emberhalál, gyűlőségek és nagy sok gonoszság,
       Marhavesztés, lélekvesztés és egyéb gonoszság.

20   Férfiakat az Úristen előszer teremté,
       Ezzel is az asszonyállatoknak elejeket vevék,
       Hogy náloknál ők idésbek mindenkor volnának,
       Mert idésbnek nagyobb tisztesség mindenkor adatik.

21   Az férfiak az Istennek személyére teremének,
       Az asszonyok férfinak személyére teremének,
       Nem akara ezzel is nékiek engedni,
       Férfiaknál feljebb lenne az ő tisztességek.

22   De mit mondjak ez agnénak bosszúságára?
       Hiszem bizon, ítéletkort egy asszonyember sem lészen,
       Mert akkoron minden testnek adatik az ő része,
       Asszonyállatnak megadatik az ő része.

23   Szükség azért, hogy az csontba, kiből vétettenek,
       Bémenjenek férfiúnak az ő oldalába,
       Úgy ez lészen, kit most mondok, egy bennek sem lészen,
       Mert mindennek megadatik az ő igaz része.

24   Szükség volna, férfiakat hogy ők tisztelnék,
       Kiválképpen atyai tisztességgel;
       Mert őtőlek származtanak, tőlek nemzettettek,
       És őtőlök tápláltatnak és oltalmaztatnak.

25   Mely sok gonosz ezek miatt ez feldre származott,
       Ezek oka mindnyájunknak nagy veszedelmünknek,
       Fárodtságunknak, nagy munkánknak, számtalan bánatunknak,
       Betegségünknek, szigénségünknek és fájdalmunknak.

26   Ezek miatt mély poklokban lelkek kínoztatnak,
       Ezek miatt és vétkek miatt Kristus meghala,
       Ezek miatt támadának nagy háborúságok,
       Őmiattok, őérettek lének nagy halálok.

27   Veszedelmek sokak lének az szép Helénaért,
       Ez elhagyván az ő férjét, Parissal elszökék,
       Nagy országot, szép bő feldet kinccsel egyetembe,
       Régi néppel szörnyen ő elveszte frigiaikat.

28   Frigia ország őmiatta és Trója nagy város
       Elpusztula, mind leromla, mind meg is ége,
       Mikor királ Menelaus, az ő jámbor férje
       Ildeznéje, keresnéje, őtet kergetnéje.

29   Őmiatta nemes Paris nagy szörnyen elvesze,
       Kit az ő asszonyállati álnokságával
       Bolondíta, szerelemhez őt készeríté;
       Ilio vára őmiatta mind eltöretteték.

30   Clytemnestra azonképpen urát megöleté,
       Agamemnon geregeknek híres fejedelmeket,
       Mikor néki ő szemeit ruhával béfedé,
       Aegisthussal, szeretőjével általveretteté.

31   Agamemnon fejedelem sok veszedelmekbe
       Megmarada, felszalada, magát oltalmazá,
       Hazajövén, asszonyembernek csalárdságátul
       Meg nem mene, nem marada, magát sem óhatta.

32   Amphiaraust elárulá az önnen házastársa,
       Nem kímélvén semmiképpen őtet nem kenyerilvén,
       Bosszúságból ajándékért ellenségnek adá,
       Rejtekhelyet, kiben vala, nékik megmutatá.

33   Tudniillik bínt Medea mit ő cselekedék:
       Szeretőjét aranyas gyapjúba részessé tevé,
       Az atyjától ezt ellopá és Jásonnak adá,
       És ővéle elkészöle, titkon el is méne.

34   Mikor immár az ő atyja utána készile,
       Hogy Medeát, ő leányát és ő latrát
       Megfognája, bintetnéje ő érdemek szerint,
       Az Medea az ő atyját útába tartóztatá.

35   Önnen vérét, atyjafiát levágattatá,
       Ki ővéle egyetembe útba indula;
       Darabonként az ő testét széllel elhányatá,
       Az ő atyját ennek teste hogy megkésleltetné.

36   Kegyetlenöl ugyanezen gyermekint megölé,
       Mikor látná Creusát becsiletbe lenni,
       Jasontól őnálánál inkább szerettetni,
       Bosszúságból, irégységből testét nem kímélé.

37   Az Orpheus szép énekes és igen csudálatos,
       Énekének gyönörűségével igen éltet vala,
       Zöld erdőket, kemény köveket és fenevadakat
       Énekének édességével engeszteli vala.

38   Ezek között ő mindenkor nagy bátron marad vala,
       Mert az ő szép énekléseért néki nem ártának;
       De maga ez szép éneklés néki nem használa,
       Traciában mikor volna asszonyemberek közt.

39   Ezek őtet, óh, ki szernyen! őtet nem kímélvén,
       Elszaggaták, testét eloszták kíméletlen,
       Fenevadak az erdőkbe kit nem míelének,
       Mutaták meg ő szíveknek ő nagy keménségeket.

40   Aegyptusnál, nagy királnál bódog senki nem vala,
       Az időkbe, mikort élne birodalma,
       Az Úristen magzatokkal házát szaporítá,
       Szép fiakat, vitézeket Isten néki ada.

41   Házasságra ötven fiának leányokat ada,
       Ez leányok szép férjeknek nyakokat szakaszták,
       Első éjjel menyegzébe mikor elhálának;
       Aegyptusnak, nagy királnak szerzének bánatot.

42   Megarensis fő királnak vala egy leánya,
       Emberektül híres Scilának neveztetik vala,
       Minoisnak ő kedveért atyját, az ő házát
       Elárulá, el is ádá, mind elpusztíttatá.

43   Jaj, ki csoda asszonyoknak az ő állhatatlanságok,
       Álnokságok, dercésségek, kegyetlenségek,
       Kemény szívek, hitván lelkök, forgódó elméjek,
       Hamis nyelvek, csalárd szemek, sok gonosz erkölcsök.

44   Keresztelő Szent Jánosnak, nagy prófétának
       Halált szerze Herodiades, Heródes királtul,
       Ő férjétől, miérthogy néki igazat megmondá,
       Heródessel semmiképpen hogy ő nem lehetne.

45   Álnokságok, ravaszságok asszonyembereknek
       Oly igen nagy, kinek végére senki nem mehet,
       Kit megmutat Joannának, kis asszonyembernek
       Pápaságba férfiúképbe meddig uralkodott.

46   Egy képírót kérdnek vala egyszer sok jámborok,
       Hogy megírna sokadalombéli számtalan sok zajgást;
       Ez munkától ez képíró magát nem kímélvén,
       Szép festékkel, mesterséggel három asszont íra.

47   Toább immár illik szólnunk ő állhatatosságokról,
       Barátságokról, tekéletessegekről, nagy eszekről,
       Bátorságokról, tanácskozásokról, kinek vége nem volt
       Régtül fogva, végezetig soha nem is lészen.

48   Az apácák egy időbe tanácsba gyűlének,
       Bánják vala, az papoknak gyünni készeríttetnének,
       Választának őkezűlek ez három személt,
       Kiket el is bucsátának, pápához kildének.

49   Oda jutván könyergének pápai szentségnek,
       Egymáshoz önnenkeztek gyúnást engednéje,
       Tudván pápa őnékiek tekéletlenségeket,
       Nagy szép módval, szép csúfsággal őket megcsúfolá.

50   Egy kis madárt szelencébe ő bérekesztete,
       Apácákat hozzá hívatván, nékiek ezt mondá:
       „Én kész vagyok mindenképpen az ti kéréstekre,
       De maga hogy ne lássátok, mi vagyon, ím, ebbe!”

51   Az szelencét nékik adá, szállásokra bucsátá,
       Hazajutván az apácák nagy hamar megnyiták,
       Az madarkát, benne valót onnan kibocsáták,
       Fogadásokat semmiképpen égy meg nem állhaták.

52   „Miérthogy látom – monda pápa – az ti dolgotokat,
       Hogy egymásnak hívséggel ti sem vadtok,
       És énnékem fogadástokat meg sem állátok,
       Nem hihetem semmiképpen, igazak légyetek.

53   Az gyónásba semmiképpen tekéletesek nem lésztek,
       Kit én látok, megesmérek minden dolgotokból;
       Menjetek el, az gyúnásba igazán járjatok,
       Az papoknak meggyúnjatok, abba maradjatok!”

54   Fejedelmek számtalanon ezek miatt vesztek,
       Dávid királ is magát mint veszté,
       Az ő fia, bölcs Salamon magát mint veszté,
       Asszonyember Istenétül őtet elhiteté.

55   Az nagy Sándor, erős Sámpson ezek miatt vesztek,
       Birodalmok, rómabéli és asszíriai,
       Trójabéli és egyebek őmiattok vesztek,
       Kik magokat reájok bízták, szernyen elvesztenek.

56   Olvassuk is Tanaquilnak nagy kegyetlenségét,
       Ki atyjának szép vérében erésen megmosdék;
       Az atyjának halálában igen gyenerkedék,
       Kinek teste az ebektől utcán szaggattaték.

57   De mi tertént mi időnkbe, ez mostani gyűlésbe,
       Kit én láttam szemeimmel sok jámborral egyetembe,
       Egy leánzó, hitván ember, mit ő cselekedék,
       Nagy sok embert, fejedelmeket is feliltetett.

58   Mondják vala bizon hírrel, hasába volnának
       Sárkányok és egyéb sok szántalan férgek,
       Melyek miatt ő erősen igen kínoztatnék,
       Nem élhetne, sem halhatna, csak ugyan vajúdnék.

59   De az Isten nem akarván ez nagy csalárdságot
       Eltitkolni, elszenvedni és büntetlen hadni,
       Megjelenté az leánnak az ő nagy haragját,
       Kimutatá latorságát és nagy álnokságát.

60   Doktorokat, fejedelmeket hozzá bocsátának,
       Hogy meglátnák és megnéznék az ő hasát,
       Igaz hírt ez csudáról hogy ők mondhatnának;
       Odamenvén ez doktorok, másképpen találák.

61   Egy nagy bőrhast, igen kemént, ők ott találának,
       Azt megnyitván és meglátván, kis kuszat találának,
       Ki ott rívott az bőrhasba, mikoron akarta,
       Embereket is ezzel igen csalogata.

62   Fejedelmek ezt meghallván, igen búsolának,
       Ennek anyját és őmagát ötedmagokkal
       Megfogaták, megkínzottaták és megvallottaták,
       Honnan volna, honnan jűne ez il nagy álnokságok.

63   Szántalan pénzt ez ebagnők ezzel is gyűtének,
       De az Isten nem engedé, hogy megemésztenék,
       Hatodik ez esztendő, hogy ők mindezt űzik,
       Nem is kétlem, az csalárdné az Licusban iszik.

64   De immáron vége legyen mi kezdött dolgunknak,
       Mondom csak ezt minden embernek, magát megótalmazza
       Asszonyembereknek ő álnokságoktul,
       És őreájok semmiképpen ne bízza ő magát.

65   Nagy ajándék az Istentül jámbor asszonyember,
       De ki ritkán találtatik az új látfán madár,
       Kiváltképpen holott nincsen isteni félelöm,
       Mert az ördeg őáltalok bízván cselekedik.

66   Ez éneknek szerzéinek gonoszt ki mondana,
       És ezekért őtet igen szidnája,
       Bátor tudja, őnékie régen megfeleltek,
       Augustába, szép várasba mikoron ezt írnák.

1   Mastan egy ifjú megházasodott,
     Újonnan hozta szép házastársát,
     Kit úgyan szeret, mint önnönmagát;
     Nagy szép beszéddel őtet így oktatja:

2   Asszony! szép társam és szép virágom,
     Ha Isten minket ketten öszvebír,
     Tanítlak tégöd, kérlek, hogy ne bánjad.

3   Ha mikor, asszony! tégöd szólítlak,
     Mondj akkor engem édös uradnak,
     Mert ha nem mondasz édös uradnak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak szólhatatlan társnak.

4   Mikor vendégök házunkhoz jünnek,
     Vigasságot mutass jámbor vendégnek,
     Mert ha bánatját látják szívednek,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak az ebbül készültnek.

5   Ha mikor ketten vendéggé hínak,
     Nyelved és az szád kérdve szóljanak,
     Mert ha ők ketten sokat csácsognak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak csácsogó szajkónak.

6   Mikor egy úton csak ketten megyünk,
     Eléttem ne járj, akkor hogy megyünk,
     Mert ha eléttem járandasz – félök,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak kabola-vezérnek.

7   Ha mikor ketten egy úton megyünk,
     Te palástodat hátamra ne add,
     Mert ha palástod hátamra adod,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Engömet mondnak asszony szamarának.

8   Ha mikor követök házunkhoz jönnek,
     Te meg ne felelj az követöknek,
     Mert ha megfelelsz az követöknek,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak az Simon bírónak.

9   Ha mikor ruhát néköd vehetök,
     Ruha tetűled megtisztöltessék,
     Mert ha az ruhák rólad lesírnak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak puhán kötött rokkának.

10   Ha az piacra el-kilépendesz,
       Sokat ne késsél, és ne terécselj,
       Mert ha múlatsz és sokat terécselsz,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak ítélőmesternek.

11   Keves búzánkat, keves lisztünket
       El ne tékozljad az mi morhánkat;
       Ha eltékozlod az mi morhánkat,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak feneketlen kasnak.

12   Az bort házunknál ámbátor igyad,
       De az korcsomát te ne gyakorljad,
       Ha gyakorlándod te az korcsomát,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak jelös borcsiszárnak.

13   Asszony, szép társam! ím, mast megmondom,
       Te bűneidet el nem szenvedöm;
       Ha bűneidet én elszenvedem,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Engömet mondnak két ageb egyiknek.

14   Az mi házunkat te tisztán tartsad,
       Kicsin cellánkat gyakron megsöpörd,
       Mert ha házunkat rusnyául tartod,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak rusnya cundorának.

15   Ha megfogadod, magam ígérem,
       Morhám és pénzem mind tiéd lészen,
       Te léssz énnéköm nagy tisztösségöm,
       Ifjak, kik látják, meg nem csúfolnak:
       Engömet mondnak nagy boldog embörnek.

16   Ha nem fogadod: Isten ne mentsön
       Bottul, pálcátul az te hátadat,
       Piros orcádat szégyönvallástul,
       Hátadnak hosszát szép sudár pálcátul.

17   Ez tanóságot taval kilelék.
       Szamos vizének magas az partja.
       Akkor fejszével vágták az vizet.
       Az énekszörzőt mondják jó embörnek.

   Vénebb leány [énnálamnál] nem volt az városon,
       Kacagni is [rajtam kívül] nem tudtak már máson.
   Asszony vagyok, mint akárki, oda van a párta,
       Ifjú uram van énnékem, én szívem azt várta.
   Kurv’ az anyja, ki irigyli és ki nem dicséri,
       Arra vágytam, én szereztem, adta én Istenem!
 

1   Néhai való jó Mátyás király!
     Sok országokat te birál,
     Nagy dicséretet akkoron vallál,
     Ellenségednek ellene állál.

2   Hatalmasságodat megjelentéd,
     Bécsnek hogy városát te megvennéd,
     Ékes sereged ott féleted,
     Királyszéked benne helheztetéd.

3   Németországot mikort kévánnád,
     Szent koronához választád,
     És nagy sok részre hasogatád,
     Magyari uraknak tisztül mind elosztád.

4   Akkoron te lél oly igen drága,
     Téged kévána cseh Prága
     Meghervadozott szép zeld ága,
     Nem kellemetes néki virága.

5   Terekektűl nyerél ajándokokat,
     Ne pusztítanád ű országokat,
     Ne kerengetnéd basájokat,
     Ne fenyegetnéd ű császárokat.

6   Igyekezél vala sok országokra
     És nagy hatalmas városokra,
     Az vizen álló Velencére,
     És benne való belcs olaszokra.

7   Magyarországnak fényes csillaga,
     És rettenetes bajnaka,
     Nyumuroltaknak kies hajlaka,
     Nagy ékességnek es te valál oka.

8   Nagy ékessége tisztességenknek,
     Nagy bátorsága félelmenknek,
     Oltalmazója magyar népeknek,
     Rettenetes lél az lengyeleknek.

9   Királok kezett lél te hatalmas
     És nagy igyeknek diadalmas,
     Néped kezett nagy bizodalmas,
     Légy Úristennél immár nyugodalmas!

1   Dudó, fejír Dudó, majd megírik az zab,
     Ha az zab megírik, kétszer adok enned.

2   Óh, aj nékem, nevem: bujdosó katona,
     Mert hol kit találtam, bizonnyal megfogtam.

3   Noha tolvaj vótam, ugyan jámbor vótam,
     Kitől mit elvöttem, soha meg nem ádtam.

4   Kit regvel megvertem, estve eltemettem,
     Kit estve megvertem, az regvelt nem érte.

5   Estvíre ha juttam, csak szállást kerestem,
     Lovamnak abrakot pínz fejiben kírtem.

6   Maga erszínyemben csak egy pínzem sem volt,
     – Mégis gazda kírí tőlem abrak árát.

7   Gazdának megmondom, hogy egy pínzem sincsen,
     Mégis gazda kírí tőlem abrak árát.

8   Nem engedi vala gazda abrak árát,
     Őtet előfogám, s ugyan jól megverím.

9   Lovamra fordulík mind abrak árával,
     Sajószentpéterrí gyorsan ellíptetík.

10   Ott régi gazdámhoz hamar el-bészállék,
       Asztalához ülék, egy éneket kezdék.

11   Az szegín anyádot Sajószentpíterníl
       Úgy vetík az vízben, ugyan megloccsana.

12   Ugyan jól esmírem, hogy hamar meghalok,
       Mert valahul járok, mindenött tántorgok.

13   De hol elindula hét kalauz legín,
       Az előttek járó, az jó Méhes András.

14   Az másiknak neve: „Állj meg itt az utat!”
       Harmadiknak neve: „Szedd el, vedd el tőle!”

15   Negyediknek neve: „Takarítsd mind hozzád!”
       Ötödiknek neve: „Tedd le, mert nem tied!”

16   Hatodiknak neve: „Jertek tovább innyet!”
       Hetediknek neve: „Az húson fintorgó.”

17   Nem kell neki túró, csak kell neki fúró,
       Mert az örög-leány gúnárnyakat kíván.

18   „Adj el, apa, adj el kevíl katonának!
       Mert ha te el nem adsz, bizonnyal megbánod!

19   Felrúgom pártámot, az hadnaggyal hálok,
       Éjjel vele hálok, regvel hópínzt várok.”

20   Társaim jók vótak, fára felhágtattak,
       Alattam levágták, s csaknem nyakam szakadt.

21   Bánod, bíró, bánod, hogy lányoddal hálok,
       Regvel inkább bánod, ha fazekat török.

22   Teperedett gazda, nyomorodott gazda,
       Kikeletre kelvín téged es szolgáljon!

23   Én el-hazamégyek az én asszonyomhoz,
       Az én asszonyomhoz: Drágfi Gáspárnéhoz.

24   Ő engemet jártat kék karazsiában,
       Kék karazsiában, gallos gyócs gatyában.

25   Az legjobbik koncot tánérára tészi,
       „Vigyík az kocsisnak, nem ehetem az kövír húst.”

26   Az legjobbik pohárt, azt is megtőti,
       „Vigyík az kocsisnak, nem ihatom az édes bort!”

27   Ez éneket szerzík egy omlott pincében,
       Egy régi pincének szintén az lukában.

1   Sok részögös, hallgassátok erkölcsötöket,
     Isten ellen részögségben ti vétketöket,
     Mert gyakorta felejtitök ti Istentöket.

2   Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
     Az jó bornak meglelését megbeszélenöm,
     Sok rendbéli részögségöt megjelöntenöm.

3   Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
     Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
     Ez szép szárazföldön Isten elszaparítá.

4   Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
     Paradicsomban Isten terömtötte vala,
     Paradicsomból az vízezön kihozta vala.

5   Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
     Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
     Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

6   Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
     Gyömölcsét megharapálá és megvidula,
     Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

7   Igen hamar kihozatá, Noé hogy hallá,
     Kis kertében béhozatá, elplántáltatá,
     Oroszlánvért és majomvért hamar hozata,

8   És disznóvért és kecskevért ő kerestete,
     Szőlő tövét mindezökkel megőtözteté,
     Ő az vizét megszereté, soká terjeszté.

9   Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
     Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
     Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

10   De lám, Noé az jó bortúl megrészögödék,
       Szertelenül ruhájával ő elaluvék,
       Az kisebbik fiátúl, Kámtúl, megmevetteték.

11   El-kiméne, atyját, Noét bé sem fedözé,
       Két bátyjának: Semnek, Jáfetnek azt megbeszélé,
       Egy palásttal az két bátyja hamar fedözé.

12   Az Noénak szemérmére ők sem nézének,
       Visszanézvén, tisztösségöt atyjoknak tevének,
       Némikor Noé felserkene, hogy kimenének.

13   Kárát vallá ennek az Kám ő magzatiban,
       Mert ezt Noé mind megérté, lőn nagy haragban,
       Megátkozá Kámnak fiát ő nagy búában.

14   Nám, az Kámnak öregb fia Kanaán vala,
       Sem-, Jáfetöt az vén Noé áldotta vala,
       Hogy őnékik az Kanaán éltig szolgálna.

15   Ifjak, erről tanulhattok, mint atyátokat
       Tisztöljétök, hallgassátok ti anyátokat,
       Hogy reátok ne vegyétök az ő átkokat.

16   Isten Noét vénségében kivötte vala,
       Ötven héján ezör esztendég éltette vala,
       Világszerte az ő magvát elsokasítá.

17   Részögösök, megértsétök ti rendötöket,
       Az bor miá különb-különb természettöket. 
       Oroszlánvérben kik részesök, mondják ezöket.

18   Bátor szívök, mint Sámsonnak, igen erősek,
       Bajviadalt vitézökkel semminek vélnek,
       Józanulván, ha rákelnek, bokrot keresnek.

19   Az majomnak természeti igen játékos,
       Mit mástúl lát, azt műveli, oly igen okos,
       Ő vérében aki részes, olyan játékos.

20   Tehetségöt részögségben sokat késértnek,
       De nagy sokak erejökben csak szégyönködnek,
       Kik amazt es elszalasztják, táncban elesnek.

21   Oly rút férög disznó-férög ő állatjában,
       Ő bársonyát nem kíméli, hever az sárban,
       Ő vérében azki részes, hever az sárban.

22   Részögösök, kecskevérben azkik részesök,
       Mert kecskéknek természetök, tombolnak, szöknek,
       Magasságra felugordnak, kosul öklelnek.

23   Bémerülnek az bormarók sok tombolásban,
       Kecske módra felszökésben és nagy sok táncban,
       Részögségben sok gonoszság lészön az táncban.

24   Alázatos, békességös egyik részögös,
       Az második csak garázdás és oly versönyös,
       Imádkozik és bűnén sír harmad részögös.

25   Negyedfélék apróságot igen kívánnak,
       Ötödfélék dúlnak-fosztnak, oly igen lopnak,
       Hatodfélék csak hallgatnak, mert megnémulnak.

26   Igen bölcsek hetedfélék, mint Damján lova,
       Részögségbe veteködnek az hit dolgába,
       Szentírásból semmitudók ők józanságba.

27   Nyolcadféle részögösök vannak udvarba,
       Vitézségök, bölcsességök nincsen magokba,
       Nyalánk hálót ők tanultak az ő dolgokba.

28   Nyelvesködnek, ők csácsognak úrasszony előtt, 
       Mit kívöl hallnak, azt beszélik úrasszony előtt,
       Soknak ejtnek nagy bánatot baráti előtt.

29   Az urak, nám, asztalokhoz azért ültetik,
       Eszös népek az asztalnál csúfnak ítélik,
       Mert csúfságát az asztalnál sokan mevetik.

30   Nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni,
       Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni,
       Csalfa bíró mert ott csácsog, azt kell hallgatni.

31   Az csélcsapás többet használ az vitézségnél,
       Hízölködés, csúfolkodás lantnál, énöknél.
       Társim, ezzel se gondoljunk, igyunk jó kedvvel!

32   Gondban esik, elaluszik az kilencedik,
       Az bor szagát ő megérzi, ha elkerülik,
       Ott feltekint, az pohárért igen morgódik.

33   Igen eszik az tizedik, virradtig iszik,
       Nagy gazdagnak véli magát tizenegyedik,
       Az házsárton mindent elveszt tizenkettődik.

34   Száguldásval lovát veszti tizenharmadik,
       Megsiratja kárát másnap, megjózanodik.
       Mind virradtig elbúdosik tizennegyedik.

35   Olyak vadnak, gyaloghidat meg sem találnak,
       Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak,
       Lábok nékik négy is vagyon, vélnéd baromnak.

36   Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik,
       Az konyhára, az pincébe ottan béesik,
       Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.

37   Ez es nem jó, részögségbe ki vereködik,
       Jámbor házasát, jó szolgáját kik szidják, verik,
       Meg is ölik, részögségbe néha történik.

38   Hogy megértsed, il részegös tizenhetedik.
       Tíz-nyolcadik az jó borban mindaddég iszik,
       Rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik.

39   Sokan vannak, részögségben sokat ígyérnek,
       Tűlök kérik, józanokban tetszik mérögnek,
       Nevet vesznek, mert űt mondják hazug agebnek.

40   Az huszadik szolgálatját igen ajánlja,
       Szükségkorán ha meglelöd, azt elhallgatja,
       Il barátot, atyafiat minden utálja.

41   Gondolkodnak bornemiszják, igen hallgatnak,
       Részögösök mit csácsognak, azt mosolyogják,
       Hogy bölcsebbek ők volnának, mind azt alítják.

42   Az bor szaga ő fejöket ott általhatja,
       Csácsogását, felszökését minden meglátja,
       Asszonyoknak az szebbikét táncban kívánja.

43   Bormegiszják nékik vannak, mikor akarják,
       De az álnok fösvénségért ők bort sem isznak,
       Mikor isznak, erkölcsöket jóvá sem hagyják.

44   Azkik urak, asztaloknál sokan ravaszak,
       Súg, hogy félön az vendégöt hogy bolondítsák,
       Ű magának lágy italját félig iktassák.

45   Az asszonyok, szép lejányok, nagy gyengén élnek,
       Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,
       Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.

46   Ezöstkannácskát az pincébe eligazítnak,
       Regtől fogva kit éfélig meg sem szárasztnak,
       Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.

47   Ez kannácska meg sem szárad, rejtökbe tartják,
       Nagy gyakorta jól köppentnek, fart igazgatnak,
       Onnat hazól férjök éhöznek, szoméhoznak.

48   Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,
       Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,
       Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.

49   Vénasszonyok, jaj, szegényök, ők is kullagnak
       Setét herre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,
       Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.

50   Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,
       Tejök jüjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,
       Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.

51   Vén szakállú hopmestörök mikor köppentnek,
       Ott csácsognak és mint lehet, tombolnak, szöknek,
       Az asszonyok, szép leányok, azon mevetnek.

52   Jó bort kérnek, ha nem adnak, igen zúgoldnak,
       De ha jó bor palaszkjokban, ők danógatnak,
       Szakállokat borzogatják, ők esmég isznak.

53   Ímé, elrejtőztenek volt az vígságtevők,
       Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
       Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.

54   Gyorsan köppent, még idején békeni magát,
       Szunnyad, véti ő nótáját, vonszja az fáját,
       Meg is ütik, néha történik, bottal az hátát.

55   Székön ülő sok tolvajok lesnek piacon,
       Nagy morgással átkozódnak szenes fazekon,
       Alól gyújtják, fölyül ontják az bort akkoron.

56   Árujokat olcsón veszik, nagy drágán mérik,
       Néha ifjak aludt szénbe puskaport rejtik,
       Az fellobban, Valkó vidékét elpörzsölik.

57   Gondoljátok, részegesök, ti vétketöket,
       Melyekbe megbántottátok ti Istentöket,
       Il erkölcsnek, részögségnek vessetök véget!

58   Az bort Isten nagy jó végre nekünk terömté,
       Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
       Józanságval minden őtet szépön dicsérné.

59   Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet végyünk,
       Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk,
       Ha különben cseleködünk, lelkünkben vészünk.

60   Azki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
       Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
       Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.

1   Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
     Kiért én is várom az én hasznomat,
     Könyörögvén kéröm uraságodat,
     Énnéköm megbocsásd megbántásomat.

2   Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
     Kiből minden jómat én es takartam,
     Isten malasztjának ezt ajánlottam,
     Kiért mindenkoron én hálát adtam.

3   Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
     Két szömöm világa vagyon homályban,
     Az én író kezem reszket az pennán,
     Fejem szédülögve nagy gondolkodván.

4   Gondot adok én az oly embereknek,
     Kik szegín fejemön nem keserülnek,
     Mert versszörzésömbe átkomba lésznek,
     Jelösben udvarbírák, kulcsárok lésznek.

5   Azmely úrhoz megyök, sokszor meghagyják:
     Magam, lovam abrakát bévön megadják,
     De bal fölök felől gyakran bocsátják,
     Gyakorta az urat vélem bántatják.

6   Légyön Isten nékik, hogy elhallgatják,
     Azért regyistromba ők mind béírják,
     Mert azt az úréból magoknak lopják,
     Sok szegínlegínyök azt megohítják.

7   Óh, mely nagy kárt tésznek az udvarbírák,
     Mert titkon magoknak sokat takarnak,
     Igön hízölködnek, sokat csélcsapnak,
     Ki miatt az urak sok kárt vallanak.

8   Kárát néha az úr eszébe veszi,
     Hamar csal bírádat csiklében ejti,
     Azmint ő akarja, nem úgy vendégli,
     Mert szöme szőrében szoktak szaggatni.

9   Bolondok ezféle csal udvarbírák,
     Tisztösség adassék az jámborának,
     Kik szolgát szöröznek az ő uroknak,
     Úr híre nélkül es sok jóval vannak.

10   Óh, mely dicséretös oly udvarbíró,
       Ki mindönből úrnak hívön takaró,
       Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,
       Sőt minden javával őket tápláló.

11   Rest udvarbírákon átok nem használ,
       Azki őt átkozja, kopaszt borotvál,
       Ők atyafiasok az cigánokval,
       Orcájok temérdök nagy álnokságval.

12   Noha volna néköm csak mast jó borom,
       Fejem bátorodnék, hangos lenne szóm,
       Közbortúl megszorul, rozsdás én torkom,
       Kiből utálatos én horutásom.

13   Az úr és az asszon bír ő házával,
       Kinek ő akarja, lehet jó borval,
       Azkit lát, hogy engödelmes dolgával,
       Az ürest nem marad ű poharával.

14   Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,
       Magas part üssön meg udvarbírákat,
       Vélök egyetömben az kulcsárokat,
       Kik akasztófára méltók, azokat.

15   Csuda, mint csélcsapnak az ő uroknak,
       Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
       Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,
       Palást alatt jó bort mennyet hurcolnak.

16   Az boros víz nádat terömt orromba,
       Egészségöt nem ád néköm dolgomba,
       Kösebbödik gégém az krónikába,
       Kiért udvarbírák esnek átkomba.

17   Szómat jobban rikkantatom jó bortúl,
       Ha jó hírt hallhatok uraságodtúl,
       Kevés betegségöm feledöm attúl,
       Nagy sok jó adassék mennyei Úrtúl.

18   Talám gonoszt mondnak az udvarbírák,
       Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
       Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
       Azzal ő uroktól elbúcsúztatnak.

19   Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,
       Reá innyok adnak büdös lőréket,
       Szolgáló leányoknak sován étkeket,
       Reá innyok adnak boros vizeket.

20   Igön bosszonkodnak leányok, ifjak,
       Az udvarbíráknak és kulcsároknak
       Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
       Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

21   Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
       Ifjak megbüntetik ez il bűnéről,
       Az ő abrakjokat elvesztéséről,
       Mert azt palást alatt hordják pincéből.

22   Nagyidai kulcsár az bohnyaival
       Lám, atyafias volt álnokságával,
       Nem barátkozik vélem az jó borokval,
       Ha fiamat küldöm, illet szitokval.

23   Adjon Isten nékik oly jó malasztot,
       Táplálják jó borral Sebők deákot,
       Véle egyetömben jó szolgálókat,
       Fejökre ne várják az rút átkokat.

24   Kis Kököllő mellett Bethlen Farkasnak
       Bohnyai házánál megíratának,
       Mert versszörzésében Sebők deáknak
       Nem úr hírével bödös bort ádának.

1   Szent Jób írta könyvében,
     Jámbor vala éltében,
     Vala nagy késértetben,
     Ördögtűl büntetésben.

2   Ha jót Istentül vettünk,
     Gonoszt mire ne vegyünk?
     Isten mivel szerete,
     Idegön földön fektete.

3   Vagyok én kór ágyamban
     Oly gyakor jajgatásban.
     Egy lovam betegödék,
     Vélem együtt nehezödék.

4   Ű sokat nem múlata,
     Mert másnap lén megholta,
     Előlem féloldalt kicsúsza,
     Tó mellett ebeket halásza.

5   Négy patkója kezemben,
     Vagyok oly reménségben,
     Bizodalmam Kristusban,
     Azután krónikámban.

6   És mind az sok urakban
     És bízott barátimban,
     Engöm gyalog nem hadnak,
     Patkómhoz lovat adnak.

7   Maga mast is egy lóra
     Fölszörzöttem mankómra,
     De az sincs nagy hasznomra,
     Mert nem elég járásomra.

8   Én lábamat tisztölöm,
     Mert mankómhoz kötözöm,
     Másfelől állatok egy embört,
     Vonszom el-ki, mint egy dögöt.

9   Úgy én el-ki ballagok,
     Farkas módra vigyargok,
     Azkik látják, nem bánják,
     Csak csudámat vigadják.

10   Nekik én azt ígéröm,
       Székik papiros legyön,
       Tetékön körömmérög keljön,
       Hajok hegyesül legyön!

11   Talpok siketüljenek,
       Könyökben vakok legyenek,
       Kenyerök háslevél legyön,
       Italjok piros boza legyön!

12   Papirosszékön üljenek,
       Engöm úgy nevessenek,
       Vagyon oly bizodalmam,
       Hogy megvigaszik én lábam.

13   Mert gamóját mankómnak
       Ígértem Szent Farkasnak,
       Meglátja, ha találom,
       Bizon hozzáhagyítom.

14   Én ágyamban vadászok,
       Sok vadakat én fogok,
       Hatlábúkat tördelök,
       Azon én nem örvendök.

15   Egészségöm tudjátok,
       Ha krónikámat halljátok,
       Szendörői gallyában,
       Bebek Ferenc házában.

16   Az ínöket zengettem,
       Az nótáját pengettem,
       Issza Bebek jó borát,
       Törölgeti tarkóját.

17   Isten lássa jovával,
       Az két szép magzatjával
       És ű asszontársával,
       Vitézlő jámborokkal!

18   Bódogasszon-nap táján
       Szendörői gallyában,
       Azki szerzé ínekben,
       Vala nagy kór ágyában.

1   Hegedűsök, nektek szólok, meghallgassátok,
     Mert hegedűs én is vagyok, azt jól tudjátok,
     De hogy én nem jámbor vagyok, azt is tudjátok.

2   Ez világon ahol vagyon egy jó hegedűs,
     Én is vagyok űmellette másod hegedűs,
     Azt jól tudja minden ember, azki hegedűs.

3   Gyermekségemtől fogva ez volt a kenyerem,
     Ezzel éltem én nagy sokat, semmit gyűjtöttem,
     Sőt minden sok marháimat én elköltöttem.

4   Erről ménden sommát vehet jövedelemnek,
     Két ekének nincsen haszna, mint hegedűnek,
     De látatja annyi snincsen, mint egy csépesnek.

5   Derekamat ki tekinti, mint akasztottnak,
     Az fejemet ki tekinti, mondhat borzasnak,
     Az lábomot ki tekinti, mondhat csatosnak.

6   Ez világon ahol vagyon egy jó tíkozló,
     Én is vagyok őmellette egy jó tíkozló,
     Azt jól tudja minden ember, azki tíkozló.

7   Vagyon nekem két tolvajom: az torkom, hasam,
     Ezek fosztnak, hogy magamat ne ruházhassam,
     Ezek vesztnek, hogy magamot ne jobbíthassam.

8   Soha semmit gyermekemre én nem gondolok,
     Ez világon csak vándorlok, ahol szolgálok,
     Kecske módra gyakran ganéjt tej után adok.

9   Morgó könyvet előrántok, mert Márton vagyok,
     Az gazdával legelőször oly igen morgok,
     Vendégével öszveveszek, ebül szolgálok.

10   Az lábamon nem állhatok, ha én köppentek,
       Szemeimmel nem nézhetek, hanem pillogok,
       Az nyelvemmel nem szólhatok, csak vesztegetek.

11   Részegesnek nem mondhattok, mert nem okádok,
       De más napon mind napestig csak kovácsolok,
       Kit azután én nagy sokszor ebül megbánok.

12   Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom,
       Hogyha jót mond, én azt soha meg nem fogadom,
       Azki tanít és pirongat, oly igen bánom.

13   Óh, nagy Isten, miért tartasz ilyen nagy latrot,
       Tudom, azért, mert azt várod, hogy megtanítsad,
       Csak heában beszédedet énreám költesz.

14   Nincs ez földön, sem az égen oly prédikátor,
       Ki énbennem jót tehessen, ám szóljon bátor,
       Tudom, azzal az sem gondol, ki ilyen lator.

1   Bódog ember, kinek ő házában
     Fája bővön vagyon odvarában,
     Nagy lazsnakja ő vetett ágyában.

2   Ez ily ember az hidegtől nem fél,
     Cellájában gyönyörűségben él,
     Mert az hideg ő házában nem fér.

3   Vagyon neki báránbőr köntöse,
     Alul felől nekie bélése,
     Fótkapcával rakva szekernyéje.

4   Ő kezében vagyon szép kesztyűe,
     Nagy púposon feláll ő süvege,
     Abból tetszék neki legénsége.

5   Nem fonnyasztja hideg ő orcáját,
     Nagy víg kedvvel süti tűzhöz hátát,
     Hason fekve emeli korsóját.

6   Barátinak töltené poharát,
     Ha lakoznék sok pénz tarsolyában,
     Haj dénommal kiáltja szomszédját.

7   Nem akarja kárát barátjának,
     Csömörléstől félti szegín társát,
     Azért tartja sok lével az hasát.

8   Nem kell neki senki gazdagsága,
     Hogy nincs pénze, azt igen ohajtja,
     Az éhezést sem igen kévánja.

9   Urasághoz semmi kedve nincsen,
     Mert nem tölték reá süveg vetve,
     Egy nyárs hurka jobb őneki szütve.

10   Ha akarja, eszik vagy aluszik,
       Ha felkél es ugyancsak vajuszik,
       Avval bizony igen kicsint hízik.

11   Eltávozzál tőlem, jó barátság,
       Nekem nincs fám, hanem nagy bosszúság,
       Ez hidegtől csak nagy nyomorúság.

12   Bódogságot, kit nálad nem bánok,
       Csak az egyet szívemben ohajtok,
       Én ez többit teneked ajánlom.

13   Az koplalást tőled nem kévánom,
       Szent asszony úgy segéljen, barátom,
       Ha pénzed nincs, tőled el nem lopom.

14   Azki szerzé, vagyon fázódásban,
       Egyéb jámbor víg az meleg házban,
       Kecske módra tombol ő házában.

15   Ezerötszáz és az nyolcvanhétben,
       Sápolódván az átkozott házban,
       Decembernek legelső hetiben.

16   Az szerzőjét könnyen megtalálod,
       Vakszemeddel őtet megláthatod,
       Ha keresed, nálad legyen botod.

1   Jelentem versben mesémet,
     De elrejtem értelmemet;
     Kérem édes szeretőmet,
     Fejtse meg nékem ezeket:

2   Minap én úton jártomban
     Láték két hattyút egy tóban,
     Hogy volna csendes úszásban
     Együtt lassú ballagásban.

3   Gyakran egymásra tekintnek,
     Kiről kitetszik szerelmek,
     Egymáshoz való jó kedvek;
     Hasonlók, mindketten szépek.

4   Hogy így együtt szerelmesen
     Ők úsznának szép csendesen,
     Azonközben nagy sebesen
     Egy keselő csalárdképpen

5   Rájok menvén, az egyikét,
     Körme között az szebbikét
     Elkapá, foggatá szegént,
     Mint szeretőt, kedve szerént.

6   Látván társa, bánatjában
     Rív keserves kiáltásban,
     Széllyel ballagván az tóban,
     Nem tud, medgyen nagy bújában,

7   Mert látja társától váltát,
     Látja maga özvegy voltát,
     Bújában elszánta magát,
     Óhajtja már csak halálát.

1   Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most újítja,
     Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó, herdóját ő úgy mondja,
     Tüntetvén előttem szép csillagom képét, vélem csak kívántatja.

2   Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet óhajtja,
     Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja,
     Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja.

3   Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmivé lött,
     Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, éngem már meglőtt,
     Bévett szerelmében, kivel mintha éngem ő úgyan idvözítött.

4   Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,csak mikor őt nem látom,
     Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is siralom,
     Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi bánatom.

5   Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul,
     Régi betegségből mint támadott ember újul rózsa szagátúl,
     Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván fogságbúl.

6   Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek,
     Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének,
     Búszerző szerelem már nem árthat nékem, mert oltalma fejemnek.

7   Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva,
     Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte foglalva,
     Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.

8   Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is néki mutattam,
     Szorítva kit néki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam,
     Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam,

9   Melyet szerelmesen és igen jó néven tőlem, rabjától elvett,
     Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett,
     Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében tett.

10   Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem,
       Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal jókedvem
       Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen.
 

1   Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,
     Ki viszen tégedet csókolni szájához,
     Óh, hogy nékem ahhoz
     Nem szabad most mennem én vigasztalómhoz!

2   Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal,
     Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,
     Ne felejtsen éngem,
     Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!

3   Mint te burítva vagy fekete zománcban,
     Így szívem is érte öltezett most gyászban,
     Búskodik magában,
     Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.

4   Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,
     Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,
     Maga tartásával
     Engemet felgerjeszt rózsa orcájával.

5   Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,
     Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,
     Szerelmes mindennél,
     Egyéb szép személy is ő példájával él.

6   Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,
     Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,
     Formáját követik,
     Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.

7   Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
     Alázatos lévén, vagyon bátorsága, 
     Mert bűn nem furdalja,
     Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.

8   Természetében is gyémánthoz hasonló,
     Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
     Így ő sem hajlandó, 
     Tökéletes szívő, igen igazmondó.

9   Tudja ez világnak minden álnokságát,
     Nem hiheti senki hízelkedő szavát, 
     Igen ója magát,
     Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.

10   Ezt megmondván néki, utolszor kérd erre,
       Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,
       Nincsen sohul vége,
       Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.

11   Foglaljon engemet szinte úgy magához,
       Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,
       Ne hajoljon máshoz,
       Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!

1   Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
     Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
     Sebesen égését,
     Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

2   Annak személyének drága ékessége
     Szabadságomot már magamtól elvette,
     Rabságra vetette,
     Kínlódom érette, vette is eszébe.

3   Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
     Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl éngemet,
     De azért éltemet
     Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.

4   Akaratomban ő semmit megmívelni
     Nem akar énnékem semmiben engedni,
     Sőt lelkem rontani
     Igyekezik jó voltomért megútálni.

5   Semmi azért nékem világban már éltem,
     Két szememnél több sincs, ki sirasson éngem,
     Óh, én szegény fejem,
     Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!

6   Szívem nyughatatlan titkon őmagában,
     Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
     Nagy kínvallásában
     Emésztetik, mint fa tűztűl sebes lángban.

7   Ím, sok példát hallván, mint vesztém enmagam,
     Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
     Nézd, mire jutottam,
     Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.

8   Bizony nem vethetek senkire egyébre,
     Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
     Vett az ő szépsége,
     Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.

9   Annak szép személye és víg tekintete
     Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
     Örvendetessége?
     Penig érte és nem másért vagyok ebbe.

10   Légyen az én kínom ő egészségeért,
       Légyen halálom is bátor személyeért,
       Ám szenvedjek azért,
       Csak ne útáljon meg én hív szerelmemért.

11   Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
       Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
       Kegyetlen válasszal,
       Kivel engem megöl gyakorlatossággal.

12   Nem panaszolkodom semmit már felőle,
       Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
       Hogy nagy szerelmébe
       Engemet már bévett, vagyok szeretője.

13   Tulajdona vagyok, szabad ő énvélem,
       Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is éngem,
       Vagy csak gyötri lelkem:
       Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

14   Hiszem, ha esméri idővel énbennem,
       Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem, 
       Talám megszán engem,
       S nem lészen kegyetlen örökké ellenem.

15   Éngem noha mostan előle elűze,
       Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
       De talám meg végre
       Jutok őnékie valaha eszébe.

16   Azért immár nékem el kell most indulnom,
       De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
       Rólad gondolkodnom,
       Légyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

17   Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nélkül,
       Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
       Így te szerelmedtűl
       Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

18   Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
       Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
       Enyhíts meg szerelmem,
       Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.

19   Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,
       Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe,
       Keserves énekbe;
       Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte!

1   Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való néztében,
     Bús kedvem sincsen semmi énnékem, mert ismét bévett nagy szerelmében,
     Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyesen,
     Halálomtól megtérített, engem csókolván édesen.

2   Szép Venust azért már kis fiával jótéteért, míg élek, mind áldom,
     Hogy jóra hozta szerelmesemmel vétkemért gonoszul fordult dolgom,
     Kegyelmet nyert, meg bészerzett, tudta, mert hív szolgálatom;
     Hogy vétettem, nem szánszándék oka, de tudatlanságom.

3   Mint az idvösség semmi nem egyéb az Isten színének látásánál,
     Én boldogságom is csak abban áll, ha szerelmét látom igazsággal, 
     Örömre fordít, ha szólít magához édes szavával,
     Boldogít, ha hozzá szorít, ölelve gyönge karjával.

4   Ezelőtt néki csak rabja voltam, őtet jutalom nélkül szolgáltam, 
     Rabságból kivett, szolgájává tett, szolgálatom nem esik héában,
     Mert ajakát mint jó zsoldját adja, hogy én megcsókoljam,
     Szerelmével ajándékoz, csak hogy tovább is szolgáljam.

5   Sem Jason az szép aranygyapjúnak, sem vitéz Aeneas Laviniának
     Nem örült ennyit, mostan amennyit én örültem jó akaratjának;
     Mert mi lehet ennél kedvesb, édesb én kívánságomnak,
     Mint csókolni dicsőséges színét mennyei orcának?

6   Vallyon s ki élheti énnálamnál nagyobb kedve szerint már világát?
     Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa én boldogságomhoz állapotját?
     Mert ő ékes, kegyes, kedves, mutatja hozzám hív voltát:
     Nincs bánatom, gyanóságom, mert esmérem igazságát.

7   Gond nélkül azért vígan éneklek, örvendek csak igaz szerelemnek;
     Míg élek, arra figyelmes lészek, hogy ne légyek ellene kedvének:
     Dicsértessék jótéteért, megbocsátott én fejemnek,
     Megcsókolván és ezt mondván: Miért mondasz kegyetlennek?

1   Beteges lelkem ismét énnékem most új szerelemtől,
     Mely betegségem támadott nékem az tekintetéből,
     Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl.

2   Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál,
     Két szép társa közt, mint Venus asszony tetszik, hogy veszteg áll,
     Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll.

3   Bátran két szemét mikor kegyesen énreám fordítja,
     Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja,
     Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyája.

4   Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy,
     Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy,
     Ékes beszédű, jeles tréfájú szavában ő mind egy.

5   Ki-ki ővéle táncát eljárni oly igen kívánja,
     Mert mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja,
     Oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka.

6   Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne szeressem?
     Szeretem bizony, csak viszont ő is engemet szeressen,
     Szolgálatomért szemei elől engem el ne vessen.

7   Víg lészen kedvem, ha ő magához engemet kötelez,
     Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez,
     Mert hív szerelmem nála énnékem nagy jó kedvet szerez.

8   De az én dolgom mint lenne vallyon, hogyha nem kelletnék?
     Megójon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék!
     Most ha így volnék, s az is törtínnék, oztán hová lennék?

9   Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben,
     Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben,
     Gerjedek ehhez, mint Holofernes, én is szerelemben.

10   Távozván attól, aki szerelme gerjesztett engemet,
       Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket,
       Ajánlván néki szolgálatommal együtt szerelmemet.

1   Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,
     Hogy születésemben Venus megkért éngem
     Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.

2   Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
     Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,
     Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.

3   Reám eleitől fogva gondot viselt, 
     Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
     Látván természetemet, jól magához nevelt.

4   Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
     Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
     Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.

5   Azminthogy mostan is megajándékoza,
     Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
     Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.

6   Ily szép, mint ez, akkor sem volt ő maga is,
     Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,
     De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.

7   Kívánván szépségét irigykedik rea,
     Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
     Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.

8   Adta szép rabomnak mert olyan szép színe,
     Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
     Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.

9   Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
     Mint csillagok között telihold mely fényes;
     Mint mennyei seregnek, éneklése édes.

10   Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
       De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
       Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.

11   Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,
       Mert minden szépségnek jelit rajta látom,
       Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.

1   Reménségem nincs már nékem ez földen éltemben senki szerelméhez,
     Mert szerelmem, ki volt nékem, az elfut előlem, semmiben sem kedvez,
     Medgyek én immár, ha keserves kár engemet ez világból kivégez?

2   Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó szerelmében,
     Fáradtságát, minden gondját reménlvén letenni szerelme ölében,
     Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves helyemben.

3   De elútált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált,
     Ád sok mérget az jó helyett, lelkem csak héában őutána kiált,
     Mert nem hallgatja, de sőt útálja, magához mert új szerelemet foglalt.

4   Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík úton járó embert,
     Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
     Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy gyötörhet.

5   Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
     Esküvését, látván könyvét és alázatosan formált szép személyét?
     Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.

6   De ha szinte nem beszélne, vallyon s ki keresne egyebet helyében?
     Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében:
     Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében.

7   Óh, egyetlenegy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem?
     Hogy verhetett benned fészket szinte ilyen igen az harag ellenem?
     Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki néked adtam már lelkem.

8   Te jó Isten, ki e tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél,
     Ezt engedjed, hogy szánjon meg, vélem kit ily igen te megszerettettél,
     Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él.

1   Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
     Forgandó szerelem, változó szerencse,
     Mire most szívembe
     Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?

2   Engem most kétfelől hiteget két dolog,
     Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
     Egymás ellen forog,
     Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.

3   Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
     Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
     Gyötretem azoktól,
     Hajtatom, mint felhő égiháborútól.

4   Mint éltévedt ember két járt útra jutván
     Nem tud melyikének indulni csapásán,
     Megáll gondolkodván,
     Így én is nem tudok indulnom mely után.

5   Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
     Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
     Így szívemet húzzák
     Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.

6   Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
     Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal,
     Csalogatásokkal,
     Jól előmben hánnak mindent okossággal.

7   De még egyfelé is nem adtam magamot,
     Noha az bosszúság igen megindított
     De még el nem hajtott,
     Régi szerelmemtől el sem szakaszthatott.

8   Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
     Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben
     Kormányeltörésben,
     Nincsen reménsége senki szerelmében.

9   Óh, én idvözítő kegyelmes Istenem!
     Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
     Vezess ki már engem,
     Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!

10   Azmi néked tetszik, bár azt cselekedjed,
       Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
       Testemet ám verjed,
       Bár azmint akarod, csak ne szégyenítsed!

11   Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
       Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
       Ravasz álnokságát,
       Azért így jelentém szívem titkos kínját.

1   Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken
     Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jégen,
     Vagy penig héában hord vizet rostás edénében,
     Avagyhogy verőfént akar fogni bolondul kezében.

2   Nem használ minékünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk,
     Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek vélünk;
     Mely kedves sáskának az harmat, úgy nékik is könyvünk,
     Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlök mi csak kínt érdemlünk.

3   Az felgyúladt tűz se gerjedhet fűlt kemencében inkább,
     Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább,
     Mert szerelem miatt oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb,
     Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább.

4   Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben,
     Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében,
     Szolgálja örömest, jóllehet csak gyötri szüntelen,
     Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében.

5   Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma,
     Hogy valaha nékem kegyesen vagy egy szót is szólt volna,
     De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hadta,
     Csak azért, hogy szerelmeért szívemet több kínnal bántsa.

6   Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez,
     Háládatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez,
     Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez,
     Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szinte úgy evez.

7   Medgyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom,
     Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom,
     Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom?
     Hát medgyek? ellene vétsek? Óh, azt sem lehet, mert szánom.

8   Éljen, inkább éljen, víg légyen, valamit mível vélem,
     Hogy lelkem érte jár, lássa már, légyen kegyelmes nékem,
     Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem
     Nálánál, kin életem áll, nem követhet, mert ő lelkem.

9   Szerelmére, mint egy szent helyre elmémet, ím, fordítom,
     Mint egy áldozatot, magamot abban esmét felgyújtom,
     Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon;
     Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!

1   Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
     Mindent egészséggel látogató ege,
     Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2   Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
     Néma fülemile torkát kiáltásra, 
     Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3   Néked virágoznak bokrok, szép violák,
     Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
     Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4   Mert fáradság után füremedt tagokat
     Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
     Új erővel építvén űzéshez inokat.

5   Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
     Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
     Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6   Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
     Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
     Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7   Újul még az föld is mindenütt tetőled,
     Tisztul homályából az ég is tevéled,
     Minden teremtett állat megindul tebenned.

8   Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
     Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
     Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

1   Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
     Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
     Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

2   Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek ifiakkal táncolnak,
     Jó szavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
     Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.

3   Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
     Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal, röpül, víg kedvet mutat,
     Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

4   Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól,
     Eléggé hordoztuk héában az sok bút, légyen már tőlünk távol,
     Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!

5   Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
     Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
     Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.

6   Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk,
     Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
     Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nékünk!

7   Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
     Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
     Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
     

1   Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom,
     Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hová fognom.

2   Laktam földemről, szép szerelmemről mikor gondolkodom,
     Jutván eszemben, ott én mint éltem, könyveimet hullatom.

3   Mint az szarvasfi anyja után rí, ha tőle eltévedt,
     Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, hogy oda nem mehet.

4   Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten őtet,
     Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt, vennék mégis kedvet;

5   De igen ritkán és bizontalan hírt felőle hallok,
     Akkor sem mérem őtet kérdeznem, mint rab, csak hallgatok:

6   Ki miatt kedvem szinte oly nékem, mint nap az esőben,
     Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg téli rút időben.

7   Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem,
     Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez kedvem.

8   Felejtett árva itt, mint pusztába, csak remete módra
     Tengek, nem élek, lenni sem lélek, mert jutottam búra.

9   Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kikben gyakran jártam,
     Szép szelíd vadat, hangos madarat ott hallottam, láttam,

10   Isten hozzátok, s adja, rajtatok az avagy örvendjen,
       Azki engemet akkor szeretett, mostan se feledjen!

1   Csak búbánat immár hagyatott énnékem, kiben elfogy életem,
     Mert jó reménségem kiben vala nékem, az most elhagyott engem,
     Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, fohászkodásban lelkem.

2   Ha néha hogy értek egyéb embereket szeretőjökről szólni,
     Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén nem tud szegén mit tenni,
     Mert az gondolkodó, búskodó szerelem szívemet csak emészti.

3   Azért én szerelmem és gyönyörűségem, mért hagyál el éngemet?
     Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted énfelém is fényedet,
     Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban,  látván szép személyedet?

4   Kívánságim nékem látni személyedet naponként öregbülnek,
     Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek, szemeim könyveztenek,
     Mert ki oka voltál előbb örömemnek, most vagy csak keservemnek.

5   Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben, ha rajtam nem könyörölsz,
     Betegségemben is, kinek vagy orvosság, ha nem gyógyítasz, megölsz,
     Hű szerelmemet is ha te megtekinted, bűn, ha hozzám nem térölsz!

6   Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon, hogy mely kemény te szíved,
     Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, te acél természeted,
     Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, hogy szemedet rám vessed.

7   Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, valamit mívelendesz,
     Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, ha szinte megölendesz,
     Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, hogyha abban örvendesz.

8   Bírsz ugyanis engem szinte úgy mindenben, amiképpen akarod,
     Az én víg szívemet te megszomorítod, ismét megvigasztalod,
     Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát, mint bölcs kertész, úgy hajtod.

9   Az fiatal fához vagyok már hasonló, ki még nyers és zöldellik,
     Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, s másfelől égettetik,
     Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, s ismét vigasztaltatik.

10   Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, hogy korosként égten-ég,
       Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, sem másféle nedvesség,
       Kinek égésében sem volt, sem lészen is ez világon soha vég.

11   Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében hozzád régen felgyúladt,
       Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, sem egyébféle bánat,
       Szerelmemért szinte ha megölsz is engem, de ugyan el nem hagyhat.

12   Én szerelmemnek mert akkor lészen vége, mikor a folyóvizek
       Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek árkokká lönni kezdnek,
       Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod azt, hogy lehetetlenek.

13   Rólam azért vedd el szomorú néztedet és mutasd víg kedvedet,
       Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, élessz viszont engemet,
       Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, mint tulajdon lelkemet.

14   Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, mert netalám megbántlak,
       Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, nem örömest untatlak,
       Csak ezen könyörgök, hogy engem mindenkor tarts tulajdon rabodnak.

15   Gyönyörűségem mert minden reménségem nékem csak benned vagyon;
       Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szívem téged gondoljon,
       Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, és csak tégedet várjon.

16   Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek kezében, kegyelmében,
       Enmagamat penig az te jó kedvedben és édes szerelmedben;
       Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak könyveim ez levélben.

1   Hallám egy ifjúnak minap éneklését,
     Egyedül lévén egy kertben törődését,
     Hol hallgatja vala méheknek zengését.

2   Gyötrődik magában, mert forog eszébe
     Szép szerelmesének gyönyörű beszéde,
     Azért énekének így lészen kezdete:

3   Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom,
     Szerelem hamis voltán ha gondolkodom,
     Hogy azt szeretteti vélem, ki gyilkosom.

4   Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak,
     Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak,
     Így sem élnem s halnom énnékem nem hadnak.

5   Óh, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak,
     Ki téged mindenkor tart boldogságának?
     Csak engem tartasz-é gonosz-akaródnak?

6   Ezt mondván azonban fordula méhekhez:
     Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez?
     Azért nékik szólván lőn beszéde emez:

7   Ő szól: De ti, mézet győtő bolond méhek,
     Rózsán, violákon itt mit szedegettek?
     Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek,

8   Hanem az én szerelmesem édes száján
     S megért cseresnéhez hasonló ajakán,
     Ott mézet találtok eleget mindnyájan.

9   De meglássátok, hogy az méz-elszedésben
     Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben,
     Mert higgyétek, viszont lésztek büntetésben.

10   Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja,
       Így ő szemének is vagyon nagy hatalma,
       Megsért szerelmével, mihelyen akarja.

11   Ő tekintetében villámik szerelem,
       Kivel néha megöl, néha éleszt engem,
       Örömre, bánatra csak ő én vezérem.

12   Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti,
       Szerelem nagy kínját viszont az megérzi,
       Mert bosszúját azzal szokta megállani;

13   Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam,
       Ha nem fogadjátok nékem igaz szovam,
       Azért ám lássátok, én igazat mondtam.

1   Kikeletkor, jó Pünkösd havában,
     Mikor volnék nyughatatlanságban,
     Szerelem kínjában,

2   Sokszor vigyázva én megvirradtam,
     Magamban nagy sokat gondolkodtam,
     Hogy ne bánkódhassam.

3   Azért mikor egy éjjel holvalig
     Veszekedtem volna mind virradtig,
     Szép piros hajnalig,

4   Akarván szívemet enyhíteni,
     Igen reggel menék ki múlatni,
     Tetszém megújulni.

5   Kimentemben egy csergő patakra
     Találék, oly hívesre, tisztára,
     Mint fényes kristálra;

6   Partja bűves sok gyöngyvirágokkal,
     Ékes sok jó szagú violákkal,
     Két rózsabokorral,

7   Mellette egy kiterjedt ciprusfa,
     Kinek szép zöld bojtos ágaiba
     Fülemile szóla.

8   Ott az fa árnékába leülék,
     Fülemile hogy ott hangoskodnék,
     Szívem gyönyörködék.

9   Sok vigyázás és fáradság után
     Törtínék, hogy én ott elalunnám,
     Álmomban azt látám:

10   Hát azki ez világon szerelmesb
       Nékem annál senki sincsen kedvesb,
       Életemnél édesb,

11   Előttem mintha megállapodott,
       Nagy kegyesen reám mosolyodott,
       Ily igéket szólott:

12   Tudod – úgymond – nem vett szívem erre,
       Véled együtt éljek szerelembe,
       Mert voltam kétségbe;

13   De hogy látom hozzám szerelmedet,
       És érettem untatod az Istent,
       Ez gerjeszt engemet.

14   Azért néked adott már engemet,
       Jövendőben gonosztól fejemet
       Ódd, kérlek, híremet.

15   Látod, hogy én nem sok csácsogással
       Nem gondoltam rágalmazó szókkal,
       Vagyok hozzád jóval.

16   Azért kérlek, a te szerelmedért
       És énnékem béadott kezedért,
       Mi együtt-éltünkért,

17   Hogy amiket nékem te fogadtál,
       Bételjesíts és meg ne változzál,
       Szerelmedben megállj!

18   Irgalmasságnak Ura, Istene,
       Ki így is szoktál jelentenie
       Mi könyörgésünkre,

19   Teljesíts bé ígéreted rajtam,
       Adjad bizonyában, hogy hallhassam,
       Mit álmomban láttam!

 
1   Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,
     Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,
     Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém lelkem után szívemet.

2   Ki sok járás után lelkemet megtalálá,
     Mert szerelmesemnek ajaki között látá;
     Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada.

3   Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,
     Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,
     Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom éltemtűl.

4   De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,
     Ha lélekkel együtt mégyen élet emberbűl?
     Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom ezentűl:

5   Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,
     Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,
     Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne múlnék.

6   De ez is, ez engem éltető, édes lélek,
     Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek, 
     Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből, hogy ilyen igen égek.

7   El is mégyen penig, ha az én szerelmesem
     Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;
     Nosza, táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem!

8   Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,
     Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,
     Csendes elméjében, gerjed örömében rólad elmélkedtében.

9   Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,
     Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,
     Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége, választott édessége.

1   Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
     Szerelemtől nincsen bántása én szívemnek,
     Vagyok békességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme lelkemnek.

2   Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
     Mint szinte annak, nékem sem volt szabadságom;
     Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben, éjjel-nappal volt gondom.

3   Szabadon örülök minden múlatságoknak,
     Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
     Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes senki ékes voltának.

4   Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul,
     Kinek sárga lába lábszíjakbúl szabadul,
     Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem szerelem békójábúl.

5   Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
     Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
     Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli pohár.

6   Kegyesek, szép szüzek reám bár úgy nézzenek,
     Valamint akarják, azzal mind egyet érnek;
     Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel többé vízre nem visznek.

7   Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
     Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
     Néha mint örültem, néha kesergettem, mint nyughatatlankodtam.

8   Ója, en a tanács, szerelemtől meg magát
     Minden, ki kívánja életének nyugalmát,
     Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi, vészi gonosz jutalmát.

9   Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
     Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
     Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal, nem kehegő vénekkel.

1   Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
     Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
     Olyan természető volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyin volna.

2   Mert egyéb tűz nemcsak önnenmagát emészti,
     Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
     Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá tészi.

3   De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem
     Csak egyedül nékem megemészti életem,
     Szeretőmet penig, kihez égek fottig, csak fel sem gyújtja nékem.

4   Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
     Szinte mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,
     Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől fa, én is úgy száradok.

5   Miképpenhogy az oly tűznek nincs semmi lángja,
     Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,
     Én szerelmemnek is, noha nincsen híre, de életemet rontja.

6   De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,
     Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
     Azki én szívemnek királné asszonya, ha annál kedvesb volnék.

7   Mint én, hogy így égjen, enmagam sem kívánom,
     Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;
     És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen, meg is enyheszik kínom.

8   Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,
     Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
     Csak megismérhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám.

1   Már csak éjjel hadna énnékem nyugodnom,
     Ha nappal miatta nyughatatlankodom,
     De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,
     Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.

2   Ez éjtszakai sok vigyázásim után,
     Virradta felé szenderedve aluván,
     Szeretőm személyét én álmomban látám,
     Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.

3   Tetszék, mintha volna kézíja kezében,
     Kinek mérges nyila vetve idegében,
     Arányoz azzal engem ölni éltemben,
     Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:

4   Ne siess engemet megölni, Asszonyom!
     Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,
     Hogy miattad essék most szernyő halálom?
     Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom?

5   Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:
     Elköltél – mond –, arról könyörgésed semmi.
     Meghalsz, meghalsz, – úgymond – meg nem menthet senki,
     Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.

6   Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:
     No, ámbár légyen úgy, ez ám én jutalmam,
     Kiért néked fottig én híven szolgáltam,
     Vedd el bár éltemet, úgyanis csak kínlódtam!

1   Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban,
     Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
     Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok nyavalyámban.

2   Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
     Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen megszánjon,
     Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő óhajtson.

3   Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan kegyetlen,
     Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
     Szándéka néki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen.

4   De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója,
     Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nékem nem volna?
     Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!

5   Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán miként ura kesergett, 
     Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájaért lehetett,
     Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett.

6   Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
     Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
     Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet útáló.

7   Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született,
     Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt, mire nem szánsz engemet?
     Elveszthetd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán szeret?

8   Elszántam magamban, mint nyomorodott rab, hajamot megeresztem,
     Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
     Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.

9   No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem,
     Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még felőlem:
     Elűzém – mond – tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én Istenem?
 
10   Bocsánatot várok tőled mindezekért, óh, én reménlett kincsem,
       Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se légy nékem,
       Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvélem.

1   Ímé, az pelikán az ő fiaiért
     Mint szaggatja szívét azoknak éltekért,
     Csak hogy élhessenek, szívéből ont ő vért.

2   Tekinthetdsze mellyét, nézd, mely igen véres,
     Fiaihoz szíve mégis mely szerelmes,
     Hogy meghalni értek kész és nem félelmes.

3   Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi,
     Én hát szeretőmért szánjak-é szenvedni,
     Ki szerelmemet szerelmével fizeti?

4   Megvagyon jutalma én szolgálatomnak,
     Nem mint az pelikán szörnyű halálának,
     Ki életét kárban adja fiainak.

5   Azért, életemnek kinyílt szép virága,
     Légyen már csak néked egyedül ajánlva
     Az hív szolgálatomnak teljes mivolta.

6   Viseld egészséggel ez kis ajándékot,
     Ne nézd ez kis dolgot, de nézd te szolgádot,
     Ki te szerelmedért mindent hátra hagyott.
 

1   Keserítette sok bú és bánat az én szívemet,
     Kiben régoltától fogva viselem életemet,
     Nem tudok már mit tenni, hová fogjam fejemet,
     Mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet.

2   Reám mert hertelenséggel most az szerelem jüve,
     Egy igen szép virág magának engem köteleze;
     Egyetlenegy szépségem, mindéltig így kínzasz-e?
     Az te hív szolgádat [...] megölni nem szánod-e?

3   Vége bár keserves éltemnek légyen, ha akarod,
     Ha szerelmemet kínnal fizetni jobbnak gondolod,
     Ám teljék néked kedved, csak hogy te jobb karod
     Hozza el életemért nékem kedves halálomot.

4   Semmit mert nem gondolok immár szernyő halálommal,
     Csak hogy ölessem meg te liliomszínő karoddal,
     Én szerelmem, gyilkosom, boldog lészek azzal,
     Ha az én kínaimnak végét éred halálommal!

5   Jóllehet, ha meg kell halnom, okát tudni akarnám,
     Mert ha szerelmemért míveled ezt mostan énrajtam,
     Az jóért hogy gonosszal akarsz lenni hozzám,
     Nem illik, hogy szolgálatomért tőled igy kínzassam.

6   Térj hozzám azért most, egyetlenegy gyönyörűségem,
     Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem,
     Mert csak tebenned vagyon nékem reménségem,
     Hiszem, hogy még valaha megszánván, te jól téssz vélem.

7   Ímé, lám naggyal meghaladtad az te szépségeddel,
     Azkinek nevét viseled te vezetékneveddel,
     Az napnál hatalmasb vagy te két szép szemeddel,
     Szép Diana is semmi hozzád magaviseléssel.

8   Látván minapi napon hajad aranyszínő voltát,
     Kaláris szabású ajakid édes mosolygását,
     Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát,
     Álmélkodván csodálám az te rózsaszínő orcád.

9   Oly igen nagy ereje vagyon te két szép szemednek,
     Akiket akarnak, megölnek, s ismét megélesztnek;
     Az hónál fejérb kezed, kit Istentűl kérek,
     Hogy rövidnap szorosan ölelvén rám keröljenek.

10   Nem illik azért néked lenni hozzám most félkedvvel,
       Ha meggondolod, hogy kiket hadtam én éretted el,
       Szántalan fáradságot vettem én érted fel,
       Kiket is csak egyedül érted viseltem békével.

11   Az szükség viszen tőled ily igen messze most engem,
       Nem lehet az különben, el kell immáron sietnem,
       Nagy víg kedvő szerelmem, ne felejts el engem,
       Végyed örökké való hív szolgálatomot nékem.

1   Most adá virágom nékem bokrétáját,
     Magához hasonló szerelmes virágát,
     Kiben violáját kötötte rózsáját,
     Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.

2   Viola szép színe mutatja hívségét,
     Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
     Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
     Nésze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

3   De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
     Hanem viszont hogy én is oly légyek, kéri,
     Hív, tiszta, szerelmes légyen szívem, inti,
     Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.

4   Azért e bokrétát, én édes szerelmem,
     Megszolgálom s egészségedért viselem,
     Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, 
     Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nékem.

5   De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
     Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
     Virágja mind elhull, csak a töve marad,
     Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.

6   Gondolj miközöttünk való kötelezést,
     Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
     Mert bánja az Isten fogadás szegését,
     Bünteti, héában aki vészi szent nevét.

7   Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
     Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
     Az adá virágát akkor én kezemben,
     Kit Istentűl kérek gyakran könyörgésemben.

1   Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
     Csak nagy bánat lészen életemben már vég,
     Óh, én szívem mint ég,
     Hogy szerelem miatt örök kínban esék!

2   Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
     Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
     Mint testnek halálba
     Vagyon az lélektől nehéz távozása.

3   Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
     Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
     Így árva fejemtől
     Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.

4   Óh, én két szememnek szerelmes világa,
     Keserves fejemnek te valál gyámola,
     Mire hát bánatra
     Hagyál el engemet ilyen árvaságra?

5   Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
     Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?
     Szerettem-é többet?
     Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.

6   Csak te valál nékem minden ékességem,
     Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,
     Mire hadsz el éngem,
     Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?

7   Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
     Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
     Magam hová fogjam,
     Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?

8   Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
     Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,
     Szegént háborgattam,
     Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

9   Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
     Most vészem háládatlanságomnak hasznát,
     Fejem árvaságát
     Méltán vallom immár gyámoltalanságát.

10   Nem volt kettős szíve, ki miatt énnékem
       Kellett volna félnem vagy idegenednem;
       Tudom, mit írt nékem,
       Erős esküvéssel mint bizlalt meg éngem.

11   Ne kövessen azért senki engem ebben,
       Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,
       Mert egész éltében
       Hív szerelem mását nem löli mindenben.

12   Azki most ezeket öszveszedegette,
       Szeretője után kesereg szívébe,
       Kit más szűz kezére,
       Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.

1   Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez,
     Én kínaimat is jelenti bizony ez,
     Mert nékem oly nehez,
     Hogy szerelmem néked sok bánatot szerez.

2   De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk,
     Minden szükségünkben néki könyörögjünk,
     Mert nincs hová lennünk,
     Ha segítségével nem lészen mellettünk.

3   De nézd ez kereszten három gyöngy függését,
     Nézhetdsze azoknak tiszta és szép színét,
     Mondd nékem értelmét,
     Ha eszedben vetted ennek megfejtését!

4   Gyöngynek a kettei jedzi személyünket,
     Az öregbik penig mi nagy szerelmünket,
     Ki mellé bennünket
     Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet.

5   De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll
     Az öregbik mellett, egyik sem másiknál
     Alább vagy feljebb áll,
     Minket is egymástól válasszon csak halál.

6   Légyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben,
     Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben,
     Keresztviselésben
     Légyen együnk másért kész mindent tűrésben.

7   Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege
     Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe,
     Nincsen elesésbe,
     Amaz két gyöngy között függ szinte középbe;

8   Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk
     Rágalmazók miatt elesni közülünk,
     Ám szóljon felőlünk
     Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk.

9   Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet,
     Kire függesztettek három drága gyöngyet.
     Jelentvén ezeket
     Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet.

1   Az én szerelmesem haragszik most reám,
     Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,
     Hogy őtet meguntam,
     Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

2   Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
     Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,
     Ő magát mint gyötri?
     Ha penig örülök, azt is másra véli.

3   Nem hiszi, hogy néki s nem másnak örvendek,
     Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
     Egyebet kedvelek,
     S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

4   Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát
     Jól látom szívének minden jó szándékát,
     Hogy énnékem magát
     Adta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

5   Maga én szívemnek az ő állapatját
     Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
     Érte nagy fájdalmát,
     Ki csak tőle várja megvigasztalását.

6   Én keserves szívem hozzá oly állandó,
     Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
     Nem té-tova hajló,
     Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

7   Reá mindezért is de én nem haragszom,
     Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
     Félt engemet, tudom,
     Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

8   Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,
     Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,
     Nincs kívüled nékem,
     Ki sok bánatimban vigasztaljon engem.

9   Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,
     Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;
     Hogy hadnálak téged,
     Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

10   Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
       Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
       Úgy szedém ezt egyben;
       Nevét megtalálod versek elejében.

1   Minap múlatni mentemben
     Jöve két kegyes előmben,
     Egyik monda: Hallád, legény,
     Melyikünk szebb, ez-é vagy én?

2   Felelém: Ez szót nem fejtem,
     Vétekben én nem leledzem,
     Nem akarok megfelelnem,
     Mind szépnek tetszetek nékem.

3   Néktek szemetek fekete,
     Két-két narancs kebletekbe,
     Vagytok szépek személytekbe,
     Édesek beszédetekbe.

4   Monda ismét: Kérdlek téged,
     Melyinket vennéd inkább meg?
     Melyinkért adnád több pénzed?
     Mondd igazán feleleted!

5   De imhol néktek az igaz,
     Szépségtekről rövid válasz,
     Szömölcsöt visel mellyén az,
     Azki legszebb, kisebbik az.

1   Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek,
     Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.

2   Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,
     Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.

3   Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,
     Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;

4   Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,
     De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.

5   Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz
     Nékem jutnom, mint tevistől az szép violához.

6   De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,
     Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,

7   Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,
     Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.

8   No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,
     Löljetek módot, mint kelljen szerelmemhez jutni!

9   Engem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,
     Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől.

10   Megérdemli, ha érte lész is fejem halála,
       Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta.

1   Mire most, barátom, azon kérdezkedel,
     Hogy engem szerelem ennyire hajtott el?
     Vallyon csak te vagy-é, kit nem gyújthatott fel?
     Csudálom, ha néked nem volt még közöd evvel!

2   Mert indul szerelem mi természetünkbűl,
     Minden állatokban adatott Istentűl,
     Látd-é, minden állat társának mint örül?
     Vehetsz egyébrűl is példát, nemcsak emberrűl.

3   Vedd eszedbe csak, hogy az oktalan állat
     Mint őrzi, szereti, neveli ő nyáját,
     Ki-ki az övéért nem szánja halálát,
     Csak hogy azt szeresse, akinek adta magát.

4   Hol vagyon oly állat, ki szeretőjeért
     Halált nem szenvedne annak oltalmaért?
     Hát mit csudálsz rajtam, ha szerelmesemért
     Okos állat lévén gyötrődem nyeréseért?

5   Fulgosius egy sasról ír ilyen csudát,
     Ki úgy szerette, együtt nevelte lányát,
     Hogy csak annak vitt minden fogott madarát,
     Sőt leány halálaért meg is ölte magát.

6   De hagyjuk bár el ezt! Nézd, a vetemények
     Tavasznak örülnek, fák és minden füvek
     Vigadnak béjüttén, mint szeretőjeknek,
     Gyászokat elvetvén mind fejenként zöldülnek.

7   Gondolj régi időt eleitől fogva,
     Megesméred, hogy volt mindenütt hatalma,
     Bölcsnek, vitézeknek jovát ő megbírta,
     Szerelem erejét senki meg nem állhatta.

8   Ádámot, atyánkot vallyon nemde Éva
     Alma ételére hiszem ő izgatta?
     Az első vétek is lőn szerelem mia,
     Mert Éva szerelme vitte Ádámot rea.

9   Mi veszté el Sámson erejét, két szemét?
     Herculesnek is mi vette volt el eszét,
     Hogy viselné szeretője öltözetét,
     Asszonynépe között sodorgatná ő szöszét?

10   Aristotelesnek mit használt bölcs esze,
       Hogy szép felesége őtet megnyergelte?
       Salamonnak hol volt nagy tudós elméje,
       Mikor szeretője pogánságra hitette?

11   Ariadne miért adta volt fonalát
       Theseusnak, ki megölte oztán bátyját?
       Mért mutatta azzal Labyrinthus útát?
       Azért, hogy inkább szerette Theseust, mint bátyját.

12   Parisnál ki volt szebb, akár Absolonnál?
       Ki volt vallyon jámborb Szent Dávid királnál?
       De szereté asszont, ki volt Uriásnál,
       Isten ellen véte, mert vigada ő aznál.

13   Medeát, Ilonát mi vitte volt erre,
       Hogy egyik Parist, másik Jasont szeresse,
       Ki-ki szeretőjét nagy messze kövesse?
       Látd-é, szerelemnek vagyon mely nagy ereje?

14   Acontius ifjat vallyon mi tanítá,
       Cydippe szavával hogy almán azt írta,
       Mintha már Cydippe volna ő mátkája,
       Erős esküvéssel véle azt fogadtatná.

15   Trójának mi rontá el erős kőfalát?
       Priamusnak mi veszté el királságát?
       Pyramust és Thisbét, az igen szép leánt
       Szerelem ölé meg, látod-é nagy hatalmát?

16   Achilles Trójában csak Polyxenaért
       Ellenség keziben ment csak ő kedveért;
       Aeneas Turnussal megvítt Laviniaért,
       Gismunda megölte őmagát Gisquardusért.

17   Szénás városbéli hol szép Lucretia?
       Hol vitéz Deiphobus szeretője, Lyda?
       Hol vagyon Carthagóba lakó Elissa?
       Ezeknek mind csak az szerelem volt gyilkosa.

18   Hol Diomedessel az ferdős leánya?
       Leander szerelme, az is egy nagy példa;
       Jusson Procrisnak is eszedbe halála,
       Spániába nemrég mint járt Donya Liesza?

19   Penelope özvegységének mi oka?
       Ispitályban miért lakott Magelona?
       Phyllis Demophoont is addig miért várta?
       Azért, mert szívükben gerjedt szerelem lángja.

20   Igaz szerelmő Leucippét nyavalyára,
       Ifjú Theagenest annyi bujdosásra,
       Nagyot kicsin renden való házasságra, 
       Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra.

21   Akarék csak régi példát előhoznom,
       Mert mostaniakról nem jó nékem szólnom,
       Szerelem most sem szűn meg, igazán mondom,
       Titkon-nyilván lenni nagy sokakon jól látom.

22   Nincs senki oly eszes, kit az nem téveszthet,
       Viszont tudatlant is ez megeszesíthet,
       Vallyon s ki oly erős, kit ez meg nem győzhet?
       Rútat szerelembe, mint szépet, ő úgy ejthet.

23   Mint hatalmasnál nincs személyválogatás,
       Így szerelemnél is nincs semmi választás,
       Kinek-kinek az övé helyett nem kell más,
       Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ.

24   De ez mind hadd járjon, nésze csak személyét
       Annak, aki engem szeret, mint két szemét,
       Vajha te hallhatnád gyönyörű beszédét,
       Inkább nem csodálnád, hogy gyötrődöm én azért.

25   Mert aki szerelme alá magam ádtam,
       Annak személyénél szebbet én nem láttam,
       Engem hogy igazán szeret, azt megtudtam,
       Kiért magam én is csak néki ajánlottam.

26   Kész azért már szívem szenvedni érette,
       És mást nem szeretni soha őhelyette,
       Kész szolgálni, míg e földen tart élete,
       Mert megérdemlette tőlem igaz szerelme.

27   Fészket vert szívemben már az ő szerelme,
       Előttem szüntelen képe, jó termete,
       Ha szinte aluszom is, álmodom véle,
       Mert csak övé vagyok, senkié sem egyébé.

28   Nincs azért e földen oly teremtett állat,
       Ki nem fáradt volna a szerelem alatt,
       Csudálom, hogy eddig még nem jutott reád,
       ...............................................................

[elveszett] 

1   Áldj meg minket, Úr Isten, az te jóvoltodból,
     Világosíts meg minket irgalmasságodból
     Orcád világosságával, lelked ajándékával,
     Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!

2   Engedd meg ezt minékünk, kegyelmes Istenünk,
     Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
     Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
     Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nékünk!

3   Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
     Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
     Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
     Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.

4   No, azért dicsérjük most felszóval az Urot,
     Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot,
     Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot,
     Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadot.

1   Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
     Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
     Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem terhét!

2   Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
     Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
     Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben.

3   Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
     Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
     Háládatlanságát látván hamis voltát, ugyan szégyenli magát.

4   Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
     De bűnei miatt nem mér elődben menni,
     Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, színed igen rettegi.

5   Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
     Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
     Vagy alázatosan, méltó haragodban tégedet engeszteljen.

6   Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
     Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
     Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra ejti.

7   Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
     Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet,
     Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes Istenemet!

8   Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
     Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
     Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép magasztalásokkal.

9   Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
     Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
     Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád bocsátja.

10   Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
       Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
       Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet.

11   Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
       Azmennél több vétke néki megengedtetik,
       Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad tündöklik.

12   No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
       Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
       De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindenek ura.

13   Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
       Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
       Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.

14   Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
       Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
       Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.

15   Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
       Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
       Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel.
       

1   Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok,
     Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók,
     Melyekbe ezután már soha nem jutok.

2   Titkos keservemben hull orcámrúl könyvem,
     Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen,
     Aki keservesen válék el éntőlem.

3   Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtűl,
     Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
     Tőlem úgy elverém jovaért ok nélkül.

4   Kiért reám szállott Istentűl nagy átok,
     Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok,
     S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok.

5   De méltó vétkemért már holtig szenvednem,
     Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem,
     S más megette mérget nékem is megennem.

6   Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot,
     Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót,
     Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót.

7   Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet,
     Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
     Mert pokolnak tetszik ez világi élet.

8   Könyörgök Istennek csak ez két dologért:
     Szánjon meg immáron elsőben csak ezért,
     Kit soká szolgáltam híven szerelméért.

9   Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,
     Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,
     Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.

10   Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
       Búmnak, mint hattyúnak, légyen vége vígan;
       Más kívánságom ez: idvözüljek oztán.

1   Régi szerelmem nagy tüze
     Hamuvá vált vala szinte,
     De ím, nem tudom, mi löle,
     Hogy bennem meg felgerjede.

2   Elvált hív szeretőm miatt
     Új bánat nagy kínnal fogyat,
     De nem látom semmi módját,
     Mint oltsam szerelmem lángját.

3   Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
     Kiből nyílvas ki nem szakad,
     Fetreng, sem élhet, sem halhat,
     Úgy tűr én szívem fájdalmat.

4   Hogy véletlen most Cupido
     Meglőtt az mordály áruló,
     Maga hittel lőn köztünk szó,
     Hogy frigyünk lenne állandó.

5   De hitét ugyan nem állja,
     Frigyét ez fattyú felbontja,
     Elmémet olyra gyúlasztja,
     Ki csak kár, maga is látja.

6   Mert annak édes szerelmét,
     Kinek ígéri személyét,
     Magánál vesztette kedvét,
     Nésze tökéletlenségét.

7   Avval régen gyűlöltetett,
     Azki szerelmével éget,
     Veszedelmemre de siet,
     Hogy bennem gyújt régi szenet.

8   Átkozott, ha nem más móddal,
     Végezd búmot halálommal,
     Ne gyújts olthatatlan lánggal,
     Metszesz keserves kínommal?

9   Vagy hogyha égetni akarsz,
     Mint bolondot, mit játszódtatsz?
     Arra gerjessz, kit megadhatsz,
     Nyerhetetlenre ne gyúlassz!

     Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám Cupidót,
     .............................................................................................
     .............................................................................................

                                         [Elveszett.]

1   Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra!
     Mit fogada anyád énnékem általad, ha az megszabadulna,
     Ki már megszabadult, tőlem el is vadult, jut eszembe gyakorta.

2   Felele Cupido – úgymond –: Nagy búskodó, keserves, régi hívem,
     Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak esmértem,
     Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem.

3   Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében,
     Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében,
     Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.

4   Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem,
     Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem,
     Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát néki tőle megnyertem.

5   Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét
     Őnékie ádta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét
     Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét.

6   Cupido így szólván, szememet fordítám, tekinték Juliára.
     Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszem tudod, kicsoda!
     Ez az, ki kevésért engem örökké sért, lelkem szernyő kínjára.

7   Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak ő édes szerelmével,
     Hozzád felgerjesztem, csak véled égetem, hogy örülj személyével,
     De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután, ne bánts keserűséggel!

8   Minden keménségét, nagy idegenségét anyám meglágyította,
     Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét jó kedvre fordította,
     S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette, kezedbe ismét adta.

9   Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe,
     Szívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükerébe
     Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minémő színe, képe.

1   Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é?
     Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
     Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

2   Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte,
     Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
     De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmérne.

3   Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnékem,
     Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
     Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.

4   De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen, ez bizony inkább tündér,
     Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
     Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni néki sem mér.

5   Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
     Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
     Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik.

6   Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
     Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
     Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtűl,

7   Hanem csak őtőle, azkinek kívöle vigasztalója több sincs,
     Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs,
     Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints!

8   Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
     Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
     Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.

1   Ez világ sem kell már nékem
     Nálad nélkül, szép szerelmem,
     Ki állasz most énmellettem
     Egészséggel, édes lelkem!

2   Én bús szívem vidámsága,
     Lelkem édes kívánsága,
     Te vagy minden boldogsága,
     Véled Isten áldomása.

3   Én drágalátos palotám,
     Jó illatú, piros rózsám,
     Gyönyörű szép kis violám,
     Élj sokáig, szép Juliám!

4   Feltámada napom fénye,
     Szemüldek fekete széne,
     Két szemem világos fénye,
     Élj, élj, életem reménye!

5   Szerelmedben meggyúlt szívem
     Csak téged óhajt lelkem,
     Én szívem, lelkem, szerelmem,
     Idvöz légy, én fejedelmem!

6   Juliámra hogy találék,
     Örömemben így köszenék,
     Térdet-fejet néki hajték,
     Kin ő csak elmosolyodék.

 
1   Engemet régolta sokféle kénokba tartó én édes szívem,
     Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképpen:
     Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!

2   Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt éngemet,
     Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,
     Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet!

3   Az sötét éjtszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak,
     Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,
     Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak.

4   Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,
     Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,
     Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben.

5   Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét,
     Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét,
     Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét!

6   De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra tűz kívül, nem élhetek,
     Azonnal elvészek, ha azkívül lészek; többet, tudom, nem élek,
     Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek.

7   Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött, könyvein, lásd, úgy olvad,
     Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad,
     De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen fogad.

8   Mint szép virágok, fák meg nem újúlhatnak tavaszi harmat nélkül,
     Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nékem is nálad nélkül,
     Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!

9   Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz?
     Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz?
     Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy ádsz?

10   Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen,
       Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen;
       Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.

11   Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!
       Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménség, kegyetlenség?
       Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!

12   Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
       Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja,
       Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.

13   Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék,
       Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék,
       Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.

 
1   Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép cserében,
     Tündérek egyike vévé őt eszébe, s monda lassú beszédben:
     Itt e földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben?

2   Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában,
     Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn árnékban,
     Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában:

3   Két Diana vagyon talám ez világon? mely hasonló ez hozzá!
     Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája,
     Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája.

4   Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának,
     Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
     Múlatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak.

5   De csak szarvasokat és egyéb vadakat vér és vadász Diana,
     De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokot Julia,
     Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója.

6   Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart,
     S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat, kétség között tartóztat,
     Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat.

 
1   Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá
     Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta,
     S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá,

2   S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg ölemet!
     Cupido meg így szól: De te mit haragszol? mire űzsz el engemet?
     Felelé Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet?

3   Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindenek szívével bír,
     Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír;
     Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír!

4   Cupido tekinté, s mihent megesméré, azonnal megfélemlék,
     Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,
     Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akaratommal véték!

5   Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék
     Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék;
     Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék.

1   Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
     De viszont azellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
     Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.

2   Mennybéli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás
     Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
     Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas.

3   Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban,
     Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök, fűlök lángjában;
     Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én e vasban.

4   Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
     Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
     Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nékem mind csak az.

5   Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
     Engemet viszontag örökké való lang olthatatlanképpen fűt,
     Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.

6   Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miátt,
     Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
     Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.

7   Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod,
     Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
     Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra vészed gondod.

8   Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
     Juta bús elmémben ez ennéhány versben rendeltetett kis ének,
     Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek.

1   Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
     Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
     Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújulnak kínjaim.

2   Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
     Azholott az lakik, víg szívemet aki őmagánál rekeszté.
     Valaha énrólam, ki híven szolgáltam, vallyon emlékezik-é?

3   Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint szarándok,
     Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok,
     Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled ahhoz, akit óhajtok.

4   Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz földében, hol akarod,
     Te szomjúságodot szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
     Örömem környékét, az ő lakóhelyét: Paradicsomot látod.

5   De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek néki rövid beszéddel, 
     Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
     Kin megesmérhesse, hogy csak őérette tűrök mindent jó kedvvel.

6   Adjon az jó Isten néki egészséget, víg és hosszú életet,
     Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel őtet;
     Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserüljön éngemet!

7   Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék
     Szép renden repülni s azfelé halanni, hol szép Julia laknék,
     El-felfohászkodván s utánok kiáltván tőlük én így izenék.

1   Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
     Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
     Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2   Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
     Szerelem, siralom hozott ez világra,
     Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna.

3   Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
     Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
     Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4   Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
     Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
     Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5   Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
     Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
     Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.

6   Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
     Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
     Mint élsz? – úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7   Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
     Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
     Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8   Julia szerelmén való búsultomban
     Egy jó barátomnak így felelék szómban,
     Várván Juliától jómat bánatomban.

1   Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban,
     Cupidót ki írta gyermekábrázatban,
     Mert nem gyermek, aki bír mindent világban.

2   Császárok, királyok vadnak hatalmában,
     Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában,
     S vallyon s ki nem égett soha nagy lángjában?

3   Vaknak sem mondhatja őt senki igazán,
     Aki megkóstolta mérges nyilát magán,
     Sok szívet nem lűne véletlen, vak valván.

4   Látjuk, minden szívet mely igazán talál,
     Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal,
     Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával.

5   Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne,
     Azon is megtetszik, mert fekszik heverve
     Régen én szívemben, csak tüzet rak benne.

6   Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt,
     Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt,
     Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt.

7   Ezt írván, Julia kérdé, hogy mit írnék?
     Szerelem szép képét írom, néki mondék.
     Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék.

8   Ez ennéhány versben feleltem meg annak,
     Azki alította nem kis okosságnak,
     Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak.

 1  Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,
     Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak,
     Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak.

2   Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvésznek,
     Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
     Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lésznek.

3   Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
     Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
     Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.

4   Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség,
     Istentűl mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég,
     Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének, nincs vége, mert égten-ég.

5   Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
     Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl, könnyebbségemet várnám,
     Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.

1   Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,
     Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma,
     Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.

2   Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nékem:
     Add meg – mond – magadot, hatalmomat látod, csak kár, hogy vísz ellenem,
     Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmérsz engem!

3   Nem adom magamot néked, meghidd – mondok –, noha mindenekkel bírsz,
     De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek, mert te csak méreggel írsz
     Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád hívsz.

4   Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje,
     Szép szeme láttára csörögjek vasába, légyek kínszenvedője;
     Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére.

5   Vidám Juliának, kinek víg voltának óh, hogy én akkor hűk!
     De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk
     Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg.

6   Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
     És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl könnyen értelmet vehet:
     Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójon mindent.

1   Ha ki akar látni két eleven kutat,
     Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak,
     Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak

2   Az én szerelmesem háládatlanságán,
     Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján
     Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván.

3   Ha ki akar látni olthatatlan szenet,
     Nézze az én véghetetlen szerelmemet,
     Ki mint Pokol tüze, örökké csak éget.

4   Noha lángját ennek senki nem láthatja,
     De azért lelkemet fogyatton-fogyatja,
     Soha semmi bennem már meg nem olthatja.

5   Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket,
     Nézze szerelemtűl sebesült szívemet,
     S ottan megesméri, mint gyötör engemet.

6   Ha ki akar látni egy nyomorult lelket,
     Nézze az én árva keserves fejemet,
     Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett.

7   Ég olthatatlanul buzgó szerelemben,
     Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben,
     Kinek ajánlotta életét kezében.

8   Ha ki ez kínokat akarja megtudni,
     Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi,
     Életemnél lelkem azt inkább szereti.

9   Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád,
     Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát,
     Ahelyett viszontag érzem ezer kínját.

10   Híves forrás felett serkenvén álmomból,
       Fordítám magyarul vidám Juliáról,
       Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától.

1   Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
     Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
     Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír vélem.

2   Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél vélem,
     Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem,
     Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.

3   Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága,
     Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
     Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.

4   Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi,
     Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli,
     Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli.

5   A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája,
     Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja,
     Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.

6   Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen,
     Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen,
     Valahová lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen.

7   Midőn néha térül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén,
     Szerelmével belül vészen akkor körül engemet felgerjesztvén;
     Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen ránézvén.

8   Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják,
     Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják,
     De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják.

9   Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten-neveli,
     De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
     Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.

10   Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz,
       Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz,
       Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver földhöz.

1   Áldott Julia kiballagtába Cupidót találá,
     Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta,
     Látván szép színét, elveté íjét s ugyan elámula.

2   Kivel csak szívet és mesterséget Juliának áda,
     Mert szép szemétől hogy ő igen fél, rajta nyilván látta,
     Nagy szerelemmel villámó szemét azért rá fordítá.

3   Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék,
     Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék,
     Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték.

4   Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé,
     Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté,
     S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé.

5   Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon,
     Szemében nyila, afelett íja vonva haragoson,
     Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt valljon.

6   Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál,
     Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll,
     S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál.

7   Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal,
     Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt nyughatatlansággal,
     Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal.

8   Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam,
     Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam,
     Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell hogy kínját valljam?

9   Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják,
     Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják,
     Kiktől javokot, boldogságokot reménlik és várják.

10   Nékem peniglen éjjel is lelkem keservesen óhít,
       Szívembéli tűz ágyamból felűz, házad felé indít,
       Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít.

11   Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre,
       Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre
       Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre.

12   Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek,
       Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek?
       Szerelmes lelkem, tégy már jól vélem, szolgállak, míg élek!

1   Édest keserűvel elegyítő gyermek,
     Régi ellensége nyugalmas éltemnek,
     Méz közt mérget miért adsz nékem, veszettnek?

2   Vélem ha egyéb jót te immár nem mívelsz,
     Csak gyorsan világból engemet kivégezz;
     Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!

3   Ez-é a fogadás, kit anyád szavával
     Hitedre fogadván énnékem te mondál?
     Óh, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!

4   Az ígért áldott jót te csak megmutattad,
     Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,
     De mint csalárd hamis, nékem mégsem adtad!

5   Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,
     Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,
     Vélem kívántatván szívemet égeted.

6   Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz,
     Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz?
     Add meg, ha ígérted, héában mit kínzasz?

7   Így feddvén, törődvén Cupido felele:
     Hitván ember – úgymond –, úgy vészem eszembe,
     Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!

8   Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,
     Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni,
     Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.

9   De kérdlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott,
     Minekelőtte még meg nem virágozott?
     Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ad hasznot?

10   De ne kételkedjél, bizony tiéd lészen,
       Noha most így próbál, de ismét bévészen,
       Julia tégedet meg bódoggá tészen.

11   Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,
       Égnék, fűlnék, sülnék, tömlöcében ülnék,
       Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.

1   Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek
     Istentűl szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek
     Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek.

2   Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta ezüst,
     Julia is fejér, kivel szép téj sem ér, sem gyolcs, kit nem fogott füst,
     Édes szóval tudós, mint az Mercurios, kitűl szívem fűl, mint üst.

3   Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak egyedül ádja,
     Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomat tisztítja,
     Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja.

4   Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével mindent győz,
     Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz, megkötöz;
     Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlöcöz.

5   Mind reggel s mind estve mely szépen az égbe hajnalban Venus feljő,
     Több szép közt létében mindenkor ékesen mindent jól s helyén ejt ő,
     Mint tavaszi idő mely jó, mely gyönyörő, ékes, kedves, illendő.

6   Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól ismer, embereknek jókat ád,
     Akképpen Julia, ahová fordítja szemét, mindent jóval áld,
     Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az lát.

7   Mint a vén Saturnos kedvetlen s haragos természetnek csillaga,
     Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága
     Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa.

8   Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha ki tudni akarod,
     Égi plánétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod,
     Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod.

1   Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
     Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
     Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
                                                                                                      Echo: Én!

2   Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
     Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
     Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
                                                                                                      Echo: Ékó.

3   Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
     Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
     Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                                      Echo: Ágy.

4   Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
     Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
     Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
                                                                                                      Echo: Ánna.

5   Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
     Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
     Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem? 
                                                                                                      Echo: Nem.

6   Kegyetlenségeért, tűrtem sok kínjaért, hát még Istentűl sem fél?
     Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
     Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, óh, mely igen nem kémél!
                                                                                                      Echo: Él.

7   Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
     Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
     Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl
                                                                                                      Echo: Öl.

8   Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
     Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
     Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
                                                                                                      Echo: Ő.

9   Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
     Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
     Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
                                                                                                      Echo: Hadd!

10   Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
       Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
       Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
                                                                                                      Echo: Merjed!

11   Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
       No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
       Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
                                                                                                      Echo: Örül.

12   Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
       Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
       Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                                                                                                      Echo: Kell!

13   Óh, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
       De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
       Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
                                                                                                      Echo: Ádja.

14   Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
       S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
       Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn
                                                                                                      Echo: Amen.

15   Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék,
       Egy sűrű erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
       Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.

1   Mi dolog, Úr Isten, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem tetszik?
     S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal, vész, esik?
     Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik.

2   Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi könyörgésemre?
     Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett gyötrelemre,
     Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik kedvére.

3   Óh, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit szolgálsz?
     Aki téged útál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg nem válsz?
     Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút találsz?

4   Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel elmúlik,
     Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül találkozik,
     Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki véled kínnal játszik.

5   Így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Juliámnak,
     Csak egy véletlenül hát már előttem ül személye Cupidónak,
     Ki rám mosolyodván így szólala vígan nékem, régi rabjának:

6   Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve légyen,
     Csak kár, szómat higgyed, hanemha te lelked is belőled kimégyen,
     Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt kophatatlanképpen.

7   Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem kophatik,
     Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg nem esik.
     Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved nem telik.

8   Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét?
     Monda: Mind holtodig maradj meg ebben így, amint imádod képét,
     Ráfelelek, s meglátd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most elvét.

9   Juliának dolgán nyughatatlankodván elkeseredett szívem,
     Vőn ily bátorságot Cupidótól jó szót veszett nyavalyás fejem,
     Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad az én fene szerelmem.

1   Kegyes, vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fejér hölgyem,
     Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel nyugszik tüzesült lelkem,
     Nemdenem siralmas kár-é énnékem az, hogy elfeledtél engem?

2   Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza, piros vér ontás nélkül?
     Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétűl?
     Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj Istentűl!

3   Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos te kegyes tekinteted,
     Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád, mézet ereszt beszéded,
     Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: Az Isten hozott téged!

4   Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók, nálad nélkül mind tömlöc,
     Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat szerelmébe úgy üldöz,
     Jussak már eszedbe, láss meg keservembe, magad jüjj, mást ne küldözz!

5   Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog,
     Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog;
     Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog?

6   Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél engem, szegény árvádat,
     Ily reméntelenül, szép személyed nélkül ne hágyj vészni, szolgádat,
     Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám, add már látni magadat!

7   Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem mérem,
     Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét vesztem,
     Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt éngem.

8   Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen fordítá,
     Igéről igére nem szinte teheté, de hertelen jobbítá,
     Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.

1   Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nékem élnem,
     Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
     Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

2   Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
     De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
     Mondván: Hadd, hadd – úgymond –, hiszem veszti nagy gond, kínomot úgy mosolgod.

3   De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségbe mire tartasz?
     Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz,
     Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz.

4   Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászok tanítanak, viselnek,
     Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre jűnek,
     Az erős kősziklák hevétűl az napnak romolnak, repedeznek.

5   Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide-s-tova nem hajthat,
     Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat,
     A piros márvánkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat.

6   Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm
     Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom,
     Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom.

7   Vérem hullásával, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom,
     Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom,
     De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom, szolgálatom csak károm.

8   Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre,
     Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre,
     Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe!

9   Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten néked ádta,
     Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?
     Mennybéliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádba!

10   Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?
       Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!
       Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.

11   Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,
       Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette
       Buzgó szerelmében, kiben, mint tömlöcben, sírva ezt éneklette.

1   Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
     Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
     Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

2   Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
     Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
     Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

3   Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom?
     Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom?
     Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.

4   Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
     Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam,
     De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.

5   Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
     Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
     Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

6   Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét
     Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
     Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.

7   Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
     Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
     Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.

8   Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
     Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
     S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?

9   De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem,
     Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
     Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.

10   Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti,
       Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
       Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.

11   Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
       De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
       Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.

12   De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle,
       Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
       Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.

13   Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Julia szerelmétűl,
       Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,
       Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.

                    Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége

1   Szerelem istene, Venusnak ereje most meg megkörnyékezett,
     Elmém nagy bánatban, szívem is új lángban egy szép szűz miatt veszett,
     Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam, mert így, mint most, nem tetszett.

2   Óh, véghetetlen kín, kit angyali szép szín víg szívemre bocsátott!
     Immár orvosságot hol leljek gyógyítót búm ellen, ki rám jutott,
     Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem, s búmra esmét fordított?

3   Fekete gyászába, mint sűrű árnékba liliom, úgy fejérlik,
     Szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy tündöklik, 
     Slejt öltözetiben, mint a sovány böjtben Mária képe, úgy fénlik.

4   Igazán görögöl nevet keresztségből adtak szép személyére,
     Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze vagyon néki mindenre,
     Tud fedni szerelmet, noha igen szeret, nincsen gonosz hírére.

5   Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon lelkem súlyos gyötrelme,
     Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért gyújts fel ezt szerelmemre,
     Régi sok búm után hadd élhessek vígan evvel immár kedvemre!

6   Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár a nyárnak közepében,
     Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében,
     Szerzém ezt versekben az másfélezerben és az nyolcvankilencben.