Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény II.

A 16. század magyar nyelvű világi irodalma

Jankovics József

igazgatóhelyettes
MTA Irodalomtudományi Intézete


                                          MTA Irodalomtudományi Intézete
                                          Ménesi út 11–13.
                                          Budapest
                                          1118
                                          Hungary
                                   

Kőszeghy Péter

tudományos munkatárs
MTA Irodalomtudományi Intézete


                                          MTA Irodalomtudományi Intézete
                                          Ménesi út 11–13.
                                          Budapest
                                          1118
                                          Hungary
                                   

Szentmártoni Szabó Géza

egyetemi adjunktus
ELTE Bölcsészettudományi Kar, Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék


                                          ELTE Bölcsészettudományi Kar
                                          Múzeum krt. 4/a.
                                          Budapest
                                          1088
                                          Hungary
                                   

Felelős szerkesztő

Tamás Zsuzsanna

Jankovics József, sorozatszerkesztő
Kőszeghy Péter, sorozatszerkesztő
Szentmártoni Szabó Géza, sorozatszerkesztő

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.


Tartalom

ELŐSZÓ
I. ELŐZMÉNYEK
1.
Ismeretlen: Sabács viadala
Ismeretlen: Verses csízió
Jegyzetek
II. LÍRA
2. VÁGÁNS ÉS KÖZKÖLTÉSZETI HAGYOMÁNY
VÁGÁNS- ÉS VIRÁGÉNEKEK, CSÚFOLÓK, TÁNCDALOK
Soproni Névtelen: Soproni virágének
Körmöcbányai Névtelen: Körmöcbányai táncszó
Apáti Ferenc: Cantilena
Tatár (Tar) Benedek: Házasságrúl való dicséret
Armbrust Kristóf: Gonosz asszonyembereknek erkelcsekről való ének
Szamosmenti Névtelen: Adhortatio mulierum
Ismeretlen: Vénlánycsúfoló
Jegyzetek
3. EPIKO-LÍRIKUS FORMÁK
Ismeretlen: Néhai való jó Mátyás király
Ismeretlen: Pajkos ének
Tinódi Sebestyén: Sokféle részögösről
Tinódi Sebestyén: Az udvarbírákról és kulcsárokról
Ismeretlen: Szendrői hegedősének
Hegedős Márton: Az hegedűsökről
Moldovai Mihály: Bódog ember, kinek ő házában
Jegyzetek
4. UDVARI SZERELMI LÍRA: BALASSI BÁLINT VILÁGI VERSEI ÉS A BALASSI-KÖVETŐK
Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.
Első
Második
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Tizenegyedik
[Tizenkettődik] Decima secunda
Tizenharmadik
[Tizennegyedik] Decimus quartus
Tizenötödik
Tizenhatodik
Tizenhetedik
Tizennyolcadik
Tizenkilencedik
Huszadik
Huszonegyedik
Huszonkettődik
Huszonharmadik
[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum
[Huszonötödik] Vigesimum quintum
[Huszonhatodik] Vigesimum sextum
Huszonhetedik
Huszonnyolcadik
[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum
Harmincadik
[Harmincegyedik]
[Harminckettődik]
Harmincharmadik
Harmincnegyedik
Harmincötödik
[Harminchatodik]
Harminchetedik
Harmincnyolcadik
Harminckilencedik
Negyvenedik
Negyvenegyedik
Negyvenkettődik
Negyvenharmadik
Negyvennegyedik
Negyvenötödik
Negyvenhatodik
Negyvenhetedik
Negyvennyolcadik
Negyvenkilencedik
Ötvenedik
Ötvenegyedik
Ötvenkettődik
Ötvenharmadik
Ötvennegyedik
Ötvenötödik
Ötvenhatodik
Ötvenhetedik
Ötvennyolcadik
Ötvenkilencedik
Hatvanodik
Hatvanegyedik
[Hatvankettődik]
[Hatvanharmadik]
[Hatvannegyedik]
[Hatvanötödik]
[Hatvanhatodik]
Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak
Célia-versek
[Első]
[Második]
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Saját kezű versfüzér
Az erdéli asszony kezéről
Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt
Az Célia bánatjáról
Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
Fulviáról
BALASSI-KÖVETŐK
Ismeretlen: Ímé ez szívembe
Ismeretlen: Megcsal az Cupido…
Széchy Tamás: Szeretőmnek megtért keménségéről
Ismeretlen: Már eljött én utam
Ismeretlen: Sebes tenger habja
Jegyzetek
III. DRÁMA
5. UDVARI DRÁMA
Ismeretlen: Euripides: Iphigenia Aulisban
Gyarmati Balassi Bálint: Szép magyar komédia
Ismeretlen: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekrűl írott comoedia
Jegyzetek
IV. EPIKA
6. VERSES EPIKA, HISTÓRIÁS ÉNEKEK
HÁZASSÁGRÓL ÉS SZERELEMRŐL SZÓLÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Istvánfi Pál: Volter és Griseldis históriája
Ráskai Gáspár: Egy szép história az vitéz Franciskórúl és az ő feleségéről
Szendrei Névtelen: Szilágyi Mihály és Hagymási László históriája
Semptei Névtelen: Az Béla királyrúl való és az Bankó leányárúl szép história
Lévai Névtelen: Páris és görög Ilona históriája
Enyedi György: Gisquardus és Gismunda
Pataki Névtelen: Euryalusnak és Lucretiának szép históriája
Gergei Albert: História egy Argirus nevű királyfiról és egy tündérkirály szűzleányról
Ismeretlen: Szép históriás ének az Telamon királyról és az ő fiának, Diomedesnek szörnyű haláláról
Ismeretlen: Fortunatus históriája
Bogáti Fazakas Miklós: Canticum canticorum
Cegei Névtelen: Effectus Amoris
Ismeretlen: Apollonius históriája
Ismeretlen: Igen szép história az görög Clitophonnak és Leucippének egymáshoz való hívséges szerelmekrűl
ÓKORI TÖRTÉNETET FELDOLGOZÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Huszti Péter: Aeneis, azaz az trójai Aeneas herceg dolgai,
Bogáti Fazakas Miklós: Aspasia asszony dolga és az jó erkölcsű asszonyoknak tüköre
Csáktornyai Mátyás: Jeles szép história két görög hercegről, erős Aiaxról és bölcs Ulissesről
MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRGYÚ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Valkai András: Bánk bán históriája
Ilosvai Péter: Toldi Miklós históriája
Tinódi Sebestyén: História Zsigmond császárnak fogságáról és szabadulásáról, Magyarországban törtínt dolgáról
Nagybáncsai Mátyás: História az vitéz Hunyadi János vajdáról
Görcsöni Ambrus–Bogáti Fazakas Miklós: Mátyás király históriája
TUDÓSÍTÓ HISTÓRIÁS ÉNEKEK
Tinódi Sebestyén: Kapitán György bajviadalja
Tinódi Sebestyén: Egri históriának summája
Tőke Ferenc: Szigeti győzedelem
Gyulai Névtelen: Cantio de militibus pulchra
Ismeretlen: Az vitéz Túri Györgynek vitézségéről és haláláról való história
Szepesi György: Historia cladis turcicae ad Nádudvar,
Jegyzetek
7. VERSES REGÉNY
Czobor Mihály(?): Theagenes és Chariclia
Jegyzetek
8. AESOPUS-TÖRTÉNETEK
Pesti Gábor: Aesopus fabulái
Heltai Gáspár: Száz fabula
Laskai János: Az Aesopus életéről, erkölcséről, minden fő dolgairól és haláláról való história
Jegyzetek
9. TRÉFABESZÉD, ENCOMIUM
Ismeretlen: Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve
Ismeretlen: Az kopaszságnak dicsíreti
Jegyzetek
10. REGÉNYES PRÓZAI TÖRTÉNETEK
Ismeretlen: Poncianus históriája
Ismeretlen: Ponciánus császár históriája
Ismeretlen: Nagy Sándornak históriája
Jegyzetek
11. EMLÉKIRATOK
Zay Ferenc: Az Landorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött
Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról
Martonfalvay Imre emlékirata
Gálffy János rabságában készített önéletirata
Jegyzetek
12. TÖRTÉNETÍRÁS
Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól
Jegyzetek
13. ELŐSZAVAK
Tinódi Sebestyén Cronicájának előszava és ajánlása
Baranyai Decsi János Sallustius-fordításának előszava
Újfalvi Imre 1602. évi debreceni énekeskönyvének előszava
Jegyzetek
14. ISKOLAI IRODALOM
Csáktornyai Mátyás: Gróbián verseinek magyar énekbe való fordítása
Jegyzetek
15. LEVELEK, DOKUMENTUMOK
A paráználkodás büntetése
Nádasdy Tamás levelei feleségének, Kanizsay Orsolyának
Nádasdy Tamás levele feleségének, Kanizsay Orsolyának
Szamosközy István leírása az 1578-as budai lőporrobbanásról
Bornemisza Péter: Ördögi kísírtetek
Balassi Bálint uram felelete az zólyomi bíró és tanács ellen arról, azmint az fejedelem előtt ez napokban bévádoltatott
Virágének-mondás emléke tanuvallomásokban
Ibrahim, balatonendrédi zászlósaga levele Pisky István, tihanyi várkapitánynak
Káthay Mihály levele Melith Istvánnak
Forgách Simon levele Pálffy Miklóshoz
Borsod vármegye büntetőszékének ítélete házasságtörés ügyében
Balassi Bálint levele Batthyány Ferencnek
Török István levele Batthyány Ferencnek
Thelegdy Kata (Szokoly Miklósné) verses levele ángyához, a Beregszentmiklóson lakozó Várday Katához (özv. Thelegdy Pálnéhoz)
Batthyány Ferenc levele majdani feleségének, Lobkowitz Poppel Évának
Jegyzetek
16. DALLAMOK

ELŐSZÓ

A régi magyar irodalmat bemutató szöveggyűjtemény-sorozatunk második kötete a 16. század magyar nyelvű, világi irodalmából válogat. Kérdés persze: nem hamisítjuk-e meg az e századról alkotott képet, ha a vallásos műveket teljességgel mellőzzük? S ha már az első kötet címe „Humanizmus” volt, ezúttal miért nem a „Reneszánsz” terminust választottuk? Hosszan sorolhatnánk még a kérdéseket, amelyekre e rövid bevezetés keretében nyilván csak részleges válaszokat tudunk adni.

Jóllehet a világi és a vallásos irodalom szétválasztása benne gyökerezik a kor szemléletében (a 16. század embere maga is használja a világi/istenes megkülönböztetést), ám a világi/vallásos jelleg gyakran erősen keveredik. Néhány, úgymond, világi jellegű dráma, mint Bornemisza Élektrája vagy az ismeretlen szerzőjű Balassi Menyhárt árultatása ezt jól példázza: Bornemisza műve, a világias téma ellenére, szerintünk mindenek előtt vallásos munka, a Balassi-komédia, noha nyilvánvalóan a protestantizmus tételeit hirdeti, elsődlegesen világi mű: politikai szatíra. Balassi Bálint világi (sőt ezen belül: szerelmi témájú), fiktív önéletrajzát felvázoló versciklusaiban – retorikailag rendkívül hangsúlyos helyen, a ciklusok lezárásánál – istenes versek vannak; summa summarum: a korban a világi és istenes műfajok ezer szállal kötődtek egymáshoz, nemegyszer egymást tételezték. A világi munkák elkülönítése mellett szóló legfontosabb érveink tehát főképpen gyakorlatiak: az, hogy a közelmúltban megjelent Protestáns szöveggyűjtemény a 16. század vallásos műveinek nagy részét tartalmazza, így ezek a szövegek a felsőfokú oktatás számára hozzáférhetők, az, hogy a terjedelmi korlátok nem tették lehetővé a 16. századi vallásos és világi művek egy kötetben történő reprezentatív bemutatását, s végül az, hogy a világi munkák némely esetben pontosabban mutatják e kor magyar irodalmának sajátosságait, mint a vallásosak. Többségük archaikus, középkori hagyományt folytat (a históriás énekek például), kisebb részük, kivált Balassi Bálint kései költészete: reneszánsz irodalom. Az pedig, amit a Theagenes és Chariclia szerzője ír, a manierista jellegű, verses szerelmi regény, immár egy sokkal modernebb, kivált Gyöngyösit, de bonyolult áttételeken keresztül Arany Jánost is előlegező, az udvari–populáris kettősséggel már nem leírható irodalom.

A 16. században a szerelmi témájú alkotásokat, kivált az udvari szerelmi lírát minden felekezet és a közgondolkozás egyaránt elítélte; a históriás énekek (a „lött dolgok”) a fölöttébb kedvelt s morális szempontból tűrt kategóriába tartoztak, míg a támogatott, azaz mind a felekezetek papjai, mind a közgondolkozás által olvasandónak ítélt munkák főleg az olyan erkölcsnemesítő (vagy csak e pózban tetszelgő) művek voltak, mint az aesopusi mesék vagy például Heltai Gáspárnak A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusa (kötetünkben nem közöljük), illetve egyes iskolai olvasmányok. Mi leginkább az egykoron tiltott, illetve tűrt kategóriákból válogattunk, különös előszeretettel viseltetve a szerelmi témájú, fikciós művek iránt; a nem udvari szemlélet e kettő együttes meglétét (erkölcstelenség és „hazugság”, a „fabulás dolgok”) ítélte el a legkeményebben.

Noha nem lett volna érdektelen a támogatunk-tűrűnk-tiltunk nézőpont szerint csoportosítani a műveket, mi sokkal hagyományosabb, sőt nagyon konzervatív, ugyanakkor a régi magyar irodalmat bemutató szöveggyűjtemények esetében többnyire nem alkalmazott módszert választottunk: a líra, dráma, epika csoportosítást. Úgy láttuk, hogy sem a szigorúan kronologikus nézőpont, sem a tartalmi alapú csoportosítás, sem e kettő szokásos vegyítése nem ad áttekinthetőbb, strukturáltabb képet a század irodalmáról, mint az arisztotelészi műnemek szerinti. E nagy egységeken belül mi is figyelembe vettük mind a kronológiát, mind a tartalmi vonatkozásokat.

Valljuk be, a kényes ízlésű mai befogadó számára kötetünk szövegei nem mindig érdekfeszítőek, mi több, unalmasak lehettek már a 19. század olvasója számára is, hiszen a romantika utáni ízlés többé nemigen tud mit kezdeni eme jobbadán középkorias művekkel. Ne feledjük azonban, hogy e szövegekkel és ekkor, a 16. században kezdődik a magyar nyelvű irodalom tömegtermelése, s ezzel párhuzamosan az irodalom intézményesülése, ekkor kezdődik a modern (=fikciós, sokértelmű, világi) magyar irodalom, akárcsak az irodalmi-nemzeti mitológia, akárcsak az irodalomtörténet mint igény. Innen jöttünk.

A jegyzetelésben feltételeztük az ókori szereplőknek, a görög-római mitológiának, illetve a Bibliának az ismeretét, e vonatkozásokat nem jegyzeteltük. A mai olvasó számára nem érthető vagy félreérthető szavak jelentését egy-egy fejezet végén jegyzetszótárban foglaltuk össze, az „itt”-típusú kitételeket elhagyva: azaz pl. a víz ’vizelet’ jelentése nyilván az adott mű(vek) adott kontextusában igaz, s természetesen a víz a 16. században is elsődlegesen vizet jelent.

A szövegközlésben a mai helyesírást követtük, kivéve ott, ahol az a nyelvtörténeti logikával szöges ellentétben áll (széjjel helyett széllel vagy széllyel stb.), illetve ahol az írásképnek és a kiejtésnek jelentésmegkülönböztető funkciója van (fris/friss).

Holott számítógépes korszakunkban ez egyszerűen megoldható lett volna, a hangzóalakokat nem egységesítettük: a legkülönbözőbb szerzőktől, a legkülönfélébb nyelvállapotban fennmaradt szövegek esetében ez egyet jelentett volna egy kialakult 16. századi nyelvi norma, egy standardizált hangzásvilág feltételezésével. Tehát a jó hangzás igénye, ha megállapítható volt, a szerző nyelvállapota, végső soron a sajtó alá rendező ízlése döntött pl. az ad/ád formák, -tul/-túl ragok stb. választásában.

A dallamokat csak azoknak az énekeknek esetében közöljük, amelyek korabeli nyomtatott kiadása is kottával együtt jelent meg.

Budapest, 2000. január 22.

A szerkesztők

ELŐZMÉNYEK

1. fejezet -

A 16. században a legnépszerűbb, az írásbeliségbe is bekerült műfaj a históriás ének, a legnagyobb újdonság pedig, hogy elterjed az udvari típusú szerelmes vers. Éppen ezért a 16. század világi irodalmát bemutató szöveggyűjteményben fontosnak tartottuk e két műfaj legjellemzőbb 15. századi előzményeit is vázlatosan bemutatni.

A Sabács viadala a históriás énekköltésnek, ezen belül is a főképpen Tinódi által művelt tudósító énekeknek az előképe. Hasonló énekelt versek meglétéről már a Zsigmond-korból is van feljegyzésünk, ám szövegek nem maradtak ránk. (Van olyan vélemény is, amely kétségbe vonja a Sabács viadala hitelességét.) Az elején csonka históriás ének közvetlenül Szabács ostroma (1475–1476) után íródhatott, kéziratát, melyen szerzői javítások is olvashatók, az OSZK őrzi. Szövegközlésünk alapja az RMKT I. (Középkor, Horváth Cyrill, Bp., 1921, 468–472) betűhív kiadása.

Az udvari típusú szerelmes vers Balassi előtti állapotát mintegy szimbolizálja az a verses csízió, amely az 1462-ben másolt Nagyenyedi-kódexben (korábbi elnevezései: Thuróczi-kódex, Akadémiai-kódex) maradt ránk. E szöveg lovagi típusú udvarló formulát őrzött meg: a férfi szolgálatát ajánlja a „kemény” (a korban „szűz” jelentésben is használatos), azaz visszautasító úrnőnek. Műfaja a „csízió”, vagyis olyan vers, amely mintegy a naptárt helyettesíti. Aki tudta a csíziót, az ismerte a naptárt, a nevezetes napokat, a szentek ünnepeit. A dátummegjelölés a 16. században s még később is e nevezetes napokhoz kötődött, a leghithűbb, a szentek tiszteletét egyébként következetesen elutasító protestáns is ezt használta. A szabályos latin, időmértékes verselésű csíziókban (a „cisiojanus”-ok ban: a latin naptárversek e szavakkal kezdődtek, utalva Jézus körülmetélésére, circumcisiójára, és Janus római istenre, mindkét ünnep január elsejére esett – innen a csízió elnevezés) két sor felelt meg egy hónapnak, a szótag sorszáma pedig, az összetartozó két soron belül, megegyezett azzal a számmal, ahányadikára esett a hónapban az adott ünnep. E szabályhoz a magyar nyelvű csízióknak is ragaszkodniuk kellett, hiszen feladatukat csak így láthatták el. Példának okáért a május havi csíziórészletben a 22. szótagnak Il-lel kellett kezdődnie, mivel május 22-e Ilona napja. A teljes név kiírása egyébként nem volt kötelező, leggyakrabban csak az első szótag jelölte a meg felelő szent ünnepét, így a csíziók szövege esetenként értelmetlenség: kizárólag gyakorlati célt szolgáltak. A műfaj szempontjából a legfontosabb követelmény, hogy a szótagszámok pontosan megfeleljenek a nevezetes napoknak, s lehetőleg minél több naptári információ zsúfolódjék a versbe. Olyan szabályos csíziót, mint a latinban, magyarul természetesen nem lehetett írni, hiszen rímes, szótagszámláló versbe, szabályos, 4x8-as formába, a 30 vagy 31 napos (=szótagos) hónapokat csak szabálytalansággal (nem mindegyik sor 8 szótagú) lehetett belekalapálni. A Nagyenyedi-kódex csíziós versének érdekessége, hogy május hónapnál, a szerelem hónapjánál, úgy viselkedik, mintha nem is csízió lenne: föladja a csízióság legfőbb ismérvét, két sorban mindössze egy naptári információt tartalmaz, azt is helytelenül, s mindezt épp ott, ahol a lovagi típusú udvarló formulát találjuk (közlésünkben kövérrel szedve). Ebből s egyéb megfigyelésekből (vö. Kőszeghy Péter, Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, ItK, 1987–1988, 331–335.) véljük úgy, hogy e két sor a csízió eredeti szövegéhez, a naptárvershez képest önálló betoldás, az egyik másoló saját elmeszüleménye.

Más okunk is volt a legrégibb magyar nyelvű csízió közlésére. Úgy véljük, hogy azt a világszemléletet, archaikus, alapvetően középkorias mentalitást, amely a 16. század emberét (is) jellemezte, e szöveggel lehet a legjobban illusztrálni: az élet kereteit többnyire a ritmikusan ismétlődő, a mezőgazdasághoz és állattenyésztéshez kötött cselekvések töltötték ki, az évszakok ciklikus változásait ciklikus életszemlélettel kísérték figyelemmel; rögzült a munka és az ünnep viszonya, amely közmegegyezésen alapult, mindenki által elfogadott volt. Közlésünkben a különböző hónapokhoz tartozó csíziórészleteket, a jobb megkülönböztethetőség kedvéért, felváltva álló, illetve dőlt betűkkel szedtük.

A Nagyenyedi-kódex csíziója bizonyítja ugyan a lovagi versideológia ismeretét, meglétét, de mindeközben tény, hogy egyértelműen a lovagi lírába sorolható magyar nyelvű versegészt sem a 15. századból, sem a 16. század első feléből nem ismerünk.

A csíziót az RMKT I. (Középkor, Horváth Cyrill, Bp., 1921, 459–460) betűhív kiadása nyomán tesszük közzé, az idevonatkozó jegyzetek felhasználásával.

Ismeretlen: Sabács viadala

(1476)


De, az felyül mondott Pál, Kenézi
     Ároknak mélységét igen nézi.
Ki Sabács erős voltát elmélé,
     Honnég, minémű álgyú kell mellé,
Szorgost mégyen Nándorfejérvárrá,
     Hol királ erről bizon hírt várá.
Legottan számtalan sok hajókat,
     Fejérvárnál az Dunán valókat,
Nagy hamar felvontatá az Száván
     És Sabács vártáját hoztatá számán.
Nép számtalansága környül állván,
     Nagy erősséget víz felől csinálván,
Hajókat mond árokba vontatni,
     Környül pattantyúkval falt bontatni.
De ménd az hajókot felvontatá,
     Sokfelől Sabács falát bontatá.
Vízárokból viadalt es tartottak,
     Azzal Sabácsnak i[ngy]en sem árthattak.
Mert modhatatlan szakállosokval,
     Sok nyilakval, sőt számtalan fokval,
Kézi puskákval, nagy pattantyúkval,
     És különb-különb álgyúkval,
Sebest és ugyan szűnetlen lőttek,
     Sőt ménden erejekvel rajtonk lőttek.
Nu, azért strumlottak kéméletlen,
     Hogy belöl sérelm lött mértékletlen,
Afelett sokszer harcolást töttek,
     Azzal magoknak sok sebet vöttek.
Halált es vallottak hát némelyek,
     Király nagy tisztességét mellett[ek].
Elő egy ifjú, Várdai Simon,
     Kinek anyja éj-naponkéd sír hon.
Bizon, ő kegyes úrfiú vala,
     Ki [is] pattantyú miá ott hala,
Más cseh vitéz, Franc, főtisztes hadnagy,
     Kik bizon kegyes Istennél vadnak.
Ebbe sonha senkinek nincs kétség,
     Vagy tisztulat helyén őköt értsék.
És az többi, ott ollyal kik haltak,
     Isten szeretetesek kik voltak.
Ma immár őérettek imádjon,
     Afelett Istennek nagy hálát ádjon,
Méndennémő nagy sok jótételéről,
     És erős Sabács megvételéről.
Ki alatt volt népnek válogatotta,
     Dolgát ménden, mént vitéz tartotta,
Kit meg nem mondhat emberi állat,
     Mely nagy harcolás volt Sabács alatt.
Ménden ott vitézségét mutatta,
     Mert királ őköt hozzá núgatta.
Egy idén nagy jeles strumlást tőnek,
     Azzal magyarok jó nevet vőnek.
Kin hát cseh vitéz népek nem voltak,
     De azokba aztán sokan holtak.
Mert tulajdon hát önmagok, mikor
     Volt volna sötét előálomkor,
Sabácsba nagy vesztegség lött volna,
     Vitéz cseh nép azért bel’ jött volna.
Szertelen magokot ott rekesztvén,
     Egy házat viadalhoz gerjesztvén.
Legottan túl-belől török népek
     Nagy viadalt vélek törlejtének.
Sok közülök, kik ott benn valának,
     Nékik kézen, nékik vízbe halának.
Óh, nyavalyás, hitván keménség,
     Mit tőn nékik, és az kevélség.
Meghalának nagy vakmérőségbe,
     Bizon nem vitézlő mérészségbe.
Ezt mi hagyjuk mind ugyan azonba,
     Mert semmit nem hoz nékönk haszonba,
De jelentsük Ali bég jövését,
     És onnaton mént való [menését].
Volt olyha tizenötezer lóval,
     Mind válogatott nép lovaglóval.
Sabácshoz nem messze, egy kis halmon,
     Megsereglék, hogy beszédet halljon.
Sabácsba nagy felszóval kiáltnak,
     Arról bölcsessége lőn királnak:
Hagya nagy sok dobot doboltatni,
     Trombitákval es trombitáltatni.
Olyha hasad volt ég mindezektől,
     És volt nagy kiáltás vitézektől.
Hogy szózatot ők ne vehessenek,
     Onnaton annálkül mehessenek.
Ali bég jöttő lőn csak önkára,
     Meg sem fardola semmi munkája.
Ott ezen ők nagyon óhajtának
     Egyembe es mind fejet hajtának.
Nagy bús jonhhal meg visszatérének,
     Viadalt kezdeni sem mérének.
Az főhajtásról vévék eszekbe,
     Hogy nincs segedelm már több ezekbe.
Azon kezde ménden vélekedni,
     Sőt főhajtáson sem elégedni.
Azért igen ifjú török Hamza
     Gondolván, hogy volt magyar, ott haza,
Erős Sabácsból, törökök közül,
     Nagy siettetességvel kiszökni készül.
Kiszökvén, szorgost királhoz juta,
     Legottan néki egy helet muta[ta],
Honnég alkobb Sabácsot veretni.
     És könnyebb lészen őt megvehetni.
Az helről kezdék szörnyen veretni,
     Mind környöl nagy erősen töretni,
Jóllehet afelől volt sok kötés,
     De azért ingyen ménden, ménden vetés,
Mert arról immár török nép beszél,
     Lött nékik ménden vetés nagy veszél,
Mely nagy mondhatatlan veszedelmbe,
     Lőnek azután es kegyes kegyelmbe.
Mert esmérék, hogy meg nem bírhatják,
     Sőt császárnak azt meg sem írhatják,
Azért tökéllett tanálcs lőn köztök,
     Hogy ménden szabad lenne önköztök:
Ki akarna, az válnék császárhoz,
     Avagy magyari Mátyás királhoz.
Az kéncset, ki ott a császárt illetné,
     Sem egy kéz köztök azt ne illetné.
Azon szerént Sabácsban benn hadnák,
     És Sabácsot királnak megadnák.
Mént fejedelmnek belül tolmácsolja,
     Ezt senki kívül meg se másolja,
Mert ez lőn náluk hát tökéletes,
     Királnak kedig nagy kellemetes.
Sőt jónak teték őfelségének
     És hozjátartó nép községének.
Mert nagy míltó az ménden felségnek,
     Nagy kegyelmes légyen ellenségnek.
Jelesül kediglen mind azoknak,
     Kik kegyes kegyelmnek esni szoknak.
Akaratjak szerént tőn kegyelmet,
     És nagy míltóságos engedelmet.
Így megadák Sabács erősségét,
     Bennehágyák álgyúnak bőségét.
Mely álgyúkat királ többődteté,
     És nagyon Sabácsot erősődteté,
Hagyván benne vitézeknek javát,
     Hogy ne látná továbbá az kárát.
Ez mindezen szerént hát meglévén,
     Töröknek és méndennek kegyelmet tévén,
Királ vígan Budára eredvén,
     Török sereg környülö terjedvén.
Hát valának nékik nagy csudába,
     Hogy Budának ménden utcájába,
Jelennen királnak odvarában,
     Látnak török népet kazdag ruhában,
Királnak ékesen odvarlani,
     Mént kell piacon, várban állani.
Ezt meghallák mind Törökországban,
     Török császár lőn nagy bosszóságban.
     

Ismeretlen: Verses csízió

(1480-as évek körül, Nagyenyedi-kódex)


jan.        Kis karácsontól keresztvíz
              Lött Pál remete mint nagy dísz.
              Antaltól Fáb Ánnos kézben
feb.        Pál fordola fénesség
ben
              Már Balázs Ág Dorottyánál
              Kolosként jár Bálint várnál
              Nyilon nyeré Péter Mátyás
márc.     Apostollá tevé Keffás
              Csudálom ha mevel Geregel sert
              Mire teszen ez Il ben pert
              Ódj, védj Mária kéntól
ápr.        Irgal
mad hallám Amburostól
              Vagy angyaltól idvezletett
              Nekenk ótalm felel vetett
              Áll Gyergy Márk jő zeld búzával
máj.       Filep Kereszt Szent János
              Szolgálatra magam adám
              Mo neked kemén Ilondám

jún.        Orbán pápát várja Petror

              Ki nem herel háborúságnak
              Szent Borrobás Vid látván
              Mondán szileték Szent Iván
júl.         Jám, László Pét Pál jek
              Mariben kenir pilis lapát Ben
              Véd Margit apa zonitra
              Illyés Magdalna Jak Anna
aug.       Vaslánc szakadt
 Péter István
              Damokos szóla Lőrinc Klárának
              Szíz Mária magyar István
              Hívá Bartát, Ernét agg Ivánt
szept.     Szent Egy embre szizességvel
              Mária szilé szent keresztet
              Lompért vermét Máté ássa
okt.        Gellért és Kozma Mihál
 társa, szól
              Ferenc ám néked Dienes
              Bács Budán szál ganal Lukács
              Vedd Orsolát vitéz Demét
nov.       Simont hagyjuk mindszent kemén
              Emre úrnak hoz bort Márton
              Bereck láta miként Elis fon
              Cec Kele Katlén itt adós
dec.        An
dorjás Borbár Miklós
              Mária mondjad Lúciának
              Hirdessen jó hírt Tamásnak
              Nagy kar Ist Já ap Tamás Sil.
              

Jegyzetek

ISMERETLEN: SABÁCS VIADALA

álgyúkval – ágyúkkal

alkobb – alkalmasabb

előálomkor – az éjszaka közepén

elmélé – elméjében forgatta, fontolgatta

fokval – éles hajítóvassal

hadnagy – seregvezér

honnég – honnan

hoztatá számán – számba vétette

jelennen – jelenvalóan

jonhhal – szívvel

Kenézi – Kinizsi

nékik – valakik

pattantyúkval – lövegekkel, ágyúkkal

sonha – soha

strumlottak – rohamoztak

szakállosokval – szakállas, azaz kitámasztható puskákkal

törlejtének – alkottak, összehoztak

teték – tetszék

tisztulat helyén – a tisztítótűzben (purgatóriumban)

vártáját – őrhelyét, erődjét

ISMERETLEN: CSÍZIÓ

JANUÁR (BOLDOGASSZONY HAVA)

kiskarácson – kiskarácsony = jan. 1.

keresztvíz – Vízkereszt = jan. 6.

Pál – Pál remete = jan. 10.

Antal – Remete Szent Antal = jan. 17. (Nagy disznós Antal – a disznóvágás ideje)

Fáb – Fábián és Sebestyén vértanúk = jan. 20.

Ánnos – Szent Ágnes = jan. 21.

Pál – Szent Pál fordulásának napja = jan. 25. (Vö. Pálfordulás)

fényesség – utalás februárra

FEBRUÁR (BÖJTELŐ HAVA)

Már – Szűz Mária tisztulása (Purificatio Beatae Mariae Virginis) = febr. 2.

Balázs – Balázs vértanú = febr. 3.

Ág – Szűz Szent Ágota = febr. 5.

Dorottyánál – Szent Dorottya = febr. 6.

Kolosként – Szent Skolasztika = febr. 10.

Bálint – Bálint vértanú = febr. 14.

Péter – Szent Péter székfoglalása = febr. 22.

Mátyás – Mátyás apostol = febr. 24.

Nyilon nyeré Péter Mátyás(t) – A sor arra utal, hogy Mátyást sorsolással választották apostollá, vö. Ap. Csel. 1, 23–26.

MÁRCIUS (BÖJTMÁS AHAVA)

Keffás (Kéfás) = Péter, vö. Ap. Csel. 1, 23–26.

Gergely – Nagy Szent Gergely pápa = márc. 12. (A sörfőzés időszaka)

Ben – Szent Benedek = márc. 21.

Mária – Gyümölcsoltó Boldogasszony (Annuntiatio Beatae Mariae Virginis) = márc. 25.

ÁPRILIS (SZENT GYÖRGY HAVA)

Ambrus – Szent Ambrus = ápr. 4.

György – Szent György = ápr. 24.

Márk – Márk evangélista = ápr. 25

MÁJUS (PÜNKÖSD HAVA)

Fülöp – Szent Fülöp és Jakab napja = máj. 1.

kereszt – A Szent Kereszt feltalálásának napja = máj. 3.

János – Olajban főzött Szent János = máj. 6.

Ilonda – Szent Ilona = máj. 22. (A csízió itt hibás, egy szótag hiányzik!)

Orbán – Orbán vértanú = máj. 25.

Petron – Szűz Szent Petronella = máj. 31.

JÚNIUS (SZENT IVÁN HAVA)

Barrabás – Szent Barrabás v. Barnabás apostol = jún. 11.

Vid – Szent Vid (Vitus) = jún. 15. (Egy szótag hiányzik!)

Iván – Szent Iván = jún. 24.

Jám – János és Pál vértanúk = jún. 26.

László – Szent László magyar király = jún. 27.

Pét – Szent Péter és Pál apostolok = jún. 29.

Pál – Pál apostol = jún. 30.

JÚLIUS (SZENT JAKAB HAVA)

Mariben – Szűz Mária mint Sarlós (az aratás kezdete) Boldogasszony (Visitatio Beatae Mariae Virginis) = júl. 2.

pilis – Szent Villibald = júl. 7.

Ben – Szent Benedek megjelenése = júl. 11.

Margit – Szent Margit = júl. 13.

apa – Az apostolok szétoszlása =júl. 15.

Zonitra – Zoerardus Nitriensis (Nyitrai Zoerárd) = júl. 17. (Szent András napja)

(Zonitr)a – Szent Arsemius = júl. 19.

Illyés – Szent Illyés (Illés) = júl. 20.

Magdolna – Mária Magdolna = júl. 22.

Jak – Jakab apostol = júl. 25.

Anna – Szent Anna = júl. 26.

AUGUSZTUS (KISASSZONY HAVA)

Péter – Szent Péter vasa szakadatja = aug. 1.

István – István vértanú fellelése = aug. 3.

Domokos – Szent Domokos hitvalló = aug. 4.

Lőrinc – Szent Lőrinc vértanú = aug. 10.

Klárának – Szűz Szent Klára = aug. 12.

Szűz Mária – Nagy Boldogasszony (Assumptio Beatae Mariae Virginis) = aug. 15.

István – Szent István magyar király = aug. 20.

Bartát – Szent Bertalan (Bartolomeus, Bartallus) apostol = aug. 24.

Ernét – Ireneus (Ereneus) vértanú = aug. 26.

Ág – Szent Ágoston = aug. 28.

Ivánt – Szent Iván lefejezése (Szent János nyakavágása) = aug. 29.

SZEPTEMBER (SZENT MIHÁLY HAVA)

Egy – Szent Egyed apát = szept. 1.

Embre – Szent Imre hitvalló = szept. 2.

Mária szüléd – Kisasszony napja, Szűz Mária születése = szept. 8.

szent keresztet – Szent Kereszt felmagasztalása = szept. 14.

Lampért – Szent Lampért püspök = szept. 17.

Máté – Szent Máté apostol = szept. 21.

Gellért – Szent Gellért püspök = szept. 24.

Kozma – Szent Kozma és Damján vértanúk = szept. 27.

Mihály – Szent Mihály arkangyal = szept. 29.

OKTÓBER (MINDSZENT HAVA)

Ferenc – Szent Ferenc hitvalló = okt. 4.

Dienes – Dienes (Gyenes, Dénes) vértanú = okt. 9.

Gálnál – Szent Gál apát = okt. 16.

Lukács – Lukács evangélista = okt. 18.

Orsolyát – Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz ünnepe = okt. 21.

Demét – Demeter vértanú = okt. 26.

Simont – Szent Simon és Juda apostolok = okt. 28.

NOVEMBER (SZENT ANDRÁS HAVA)

Mindszent – Mindenszentek = nov. 1.

Imre – Szűz (=kemény) Szent Imre herceg, Szent István magyar király fia = nov. 4.

Márton – Szent Márton püspök = nov. 11.

Bereck – Szent Bereck püspök = nov. 13.

Eliz – Szent Erzsébet (Elizabet) = nov. 19.

Cec – Szent Cecília (Cicelle, Cecelle) szűz és vértanú = nov. 22.

Kele – Szent Kelemen pápa = nov. 23.

Katlén – Szent Katalin vértanú = nov. 25.

An(doriás) – Szent András (Anderias) apostol = nov. 30.

DECEMBER (KARÁCSONY HAVA)

Bor bár – Szűz Szent Borbála (Barbara) = dec. 4.

Miklós – Szent Miklós püspök = dec. 6.

Mária – Szűz Mária (Boldogasszony) fogantatása (szeplőtelen fogantatás) = dec. 8.

Lucának – Szűz Szent Lucia = dec. 13.

Tamásnak – Tamás apostol = dec. 21.

Nagykar – Nagykarácsony (Karácsony) = dec. 25.

Ist – Szent István, első vértanú = dec. 26.

Já – János apostol és evangélista = dec. 27.

Ap – Aprószentek = dec. 28.

Tamás – Szent Tamás püspök és vértanú = dec. 29.

Sil – Szilveszter pápa = dec. 31.

LÍRA

Tartalom

2. VÁGÁNS ÉS KÖZKÖLTÉSZETI HAGYOMÁNY
VÁGÁNS- ÉS VIRÁGÉNEKEK, CSÚFOLÓK, TÁNCDALOK
Soproni Névtelen: Soproni virágének
Körmöcbányai Névtelen: Körmöcbányai táncszó
Apáti Ferenc: Cantilena
Tatár (Tar) Benedek: Házasságrúl való dicséret
Armbrust Kristóf: Gonosz asszonyembereknek erkelcsekről való ének
Szamosmenti Névtelen: Adhortatio mulierum
Ismeretlen: Vénlánycsúfoló
Jegyzetek
3. EPIKO-LÍRIKUS FORMÁK
Ismeretlen: Néhai való jó Mátyás király
Ismeretlen: Pajkos ének
Tinódi Sebestyén: Sokféle részögösről
Tinódi Sebestyén: Az udvarbírákról és kulcsárokról
Ismeretlen: Szendrői hegedősének
Hegedős Márton: Az hegedűsökről
Moldovai Mihály: Bódog ember, kinek ő házában
Jegyzetek
4. UDVARI SZERELMI LÍRA: BALASSI BÁLINT VILÁGI VERSEI ÉS A BALASSI-KÖVETŐK
Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.
Első
Második
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Tizenegyedik
[Tizenkettődik] Decima secunda
Tizenharmadik
[Tizennegyedik] Decimus quartus
Tizenötödik
Tizenhatodik
Tizenhetedik
Tizennyolcadik
Tizenkilencedik
Huszadik
Huszonegyedik
Huszonkettődik
Huszonharmadik
[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum
[Huszonötödik] Vigesimum quintum
[Huszonhatodik] Vigesimum sextum
Huszonhetedik
Huszonnyolcadik
[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum
Harmincadik
[Harmincegyedik]
[Harminckettődik]
Harmincharmadik
Harmincnegyedik
Harmincötödik
[Harminchatodik]
Harminchetedik
Harmincnyolcadik
Harminckilencedik
Negyvenedik
Negyvenegyedik
Negyvenkettődik
Negyvenharmadik
Negyvennegyedik
Negyvenötödik
Negyvenhatodik
Negyvenhetedik
Negyvennyolcadik
Negyvenkilencedik
Ötvenedik
Ötvenegyedik
Ötvenkettődik
Ötvenharmadik
Ötvennegyedik
Ötvenötödik
Ötvenhatodik
Ötvenhetedik
Ötvennyolcadik
Ötvenkilencedik
Hatvanodik
Hatvanegyedik
[Hatvankettődik]
[Hatvanharmadik]
[Hatvannegyedik]
[Hatvanötödik]
[Hatvanhatodik]
Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak
Célia-versek
[Első]
[Második]
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Saját kezű versfüzér
Az erdéli asszony kezéről
Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt
Az Célia bánatjáról
Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
Fulviáról
BALASSI-KÖVETŐK
Ismeretlen: Ímé ez szívembe
Ismeretlen: Megcsal az Cupido…
Széchy Tamás: Szeretőmnek megtért keménségéről
Ismeretlen: Már eljött én utam
Ismeretlen: Sebes tenger habja
Jegyzetek

2. fejezet - VÁGÁNS ÉS KÖZKÖLTÉSZETI HAGYOMÁNY

VÁGÁNS- ÉS VIRÁGÉNEKEK, CSÚFOLÓK, TÁNCDALOK

Magyarországon a 16. században a vágáns és közköltészeti hagyományba tartozó énekekből lehetett a legtöbb, azonban csak nagyon kevés maradt ránk. Ennek nyilvánvaló oka, hogy e művek többnyire nem jegyeztettek le, elsősorban a szóbeliségben éltek. Majd csak a 16–17. század fordulója táján kezdődik meg az a folyamat, amelynek révén bekerülnek az írásbeliségbe, és fordítva: az arisztokratikus, udvari költészet fordulatai szélesebb körökben is elterjednek.

Apáti Ferenc kantilénája kétségtelenül a vágáns ének, az elvilágiasodott deák-költészet terméke; előzménye és nem nagyon távoli rokona a 16. század asszonycsúfolóinak, szatirikus verseinek, Tinódi és mások hegedűsénekeinek. A Peer-kódexben maradt fenn, szerzőjének nevét a versfőkből tudjuk. Az akrosztichonból derül ki az is, hogy a versből legalább egy szakasz elveszett. A sajtó alá rendezéskor Gerézdi Rabán olvasatát használtuk (A magyar világi líra kezdetei, Bp., 1962, 215–216).

Alapvetően a vágáns hagyományokat folytatják azok a lírai énekek is, amelyek nem szerelmi tárgyúak, nem is csúfolók-gúnyversek, s az általunk epiko-lírikusnak nevezett kategóriába sem tartoznak; ezekből azonban alig-alig maradt fenn. Balassi írt néhányat (ő azonban e verseit is szerelmi kontextusba helyezte), s nevelőjétől, Bornemisza Pétertől ismerjük a Siralmas énnéköm kezdetű, nehezen műfajba sorolható éneket. Jellemző azonban, hogy ez utóbbit szerzője nem tartotta kinyomtatásra méltónak. Ide sorolhatók a szorosan élethelyzetekhez kötött, kifejezetten alkalmi énekek is, amelyeket például esetenként a halálraítéltek írtak. Az ilyen jellegű verseket – Balassiéi kivételével – nem vettük fel szöveggyűjteményünkbe.

A virágének a 16–17. században (ritkábban később is) a szerelmi tárgyú lírai énekek elnevezése. A Balassa-kódex lejegyzője a Juliához írt énekeket is virágénekeknek minősíti, nem bizonyos azonban, hogy a virágénekről a Tíz okok fordításában elítélően nyilatkozó Balassi is éppen e verseit, éppen az inventio poeticákat sorolta volna e műfajba... Általában a kor közgondolkozásából az szűrhető le, hogy minden egyéb megfontolást mellőzve, versideológiai vagy műfaji szempontokat félretéve, virágéneknek (fajtalan éneknek stb.) neveznek minden olyan lírai jellegű verset, amely – ilyen vagy olyan módon, plátóian avagy a testiséget hangsúlyozva, direkten vagy metaforikusan – a szerelemről szól. Jellemző, hogy a virágének terminus leggyakrabban a szembenállás kifejezője: azok használják, akik elítélik az ilyenfajta költészetet. Meglehetősen ritka (s többnyire ilyen esetekben sem bizonyítható, hogy a szerzőtől származik a megjelölés), amikor nem ebben az oppozíciós magatartásban használtatik. Jellemző módon a 16. században más nyelvű („horvát virágének”, „gallus virágének”) verseket is virágéneknek mondanak, ami megfontolandó érv amellett, hogy valóban csak a (korban erkölcstelennek tartott) szerelmi téma a virágénekek közé sorolás egyetlen kritériuma. Éppen ezért némileg önkényesnek tekinthető, hogy szöveggyűjteményünkben különválasztjuk az udvari típusú (mindenekelőtt Balassi képviselte) szerelmes verset és a közköltészetibb jellegűt, az előbbit „udvari típusú szerelmes versek” címen közölve. Mentségünk, hogy ugyan nem a kor közfelfogását, de vélhetőleg a kor (meglehetősen szűk körű) vezető értelmiségének, többek közt egy Balassi Bálintnak az ízlését követjük, továbbá, hogy mai, korszerű értékítéletünk nyilvánvalóan és szükségszerűen számos esetben nem kor-szerű: a 16. századi Magyarországon irodalmon kívüli fogalmat alkalmaztak az irodalom megítélésére, a vallás (katolikus és protestáns részről egyaránt) diktálta erkölcsöt.

Az elnevezés eredete nem tisztázott; mivel más nyelvben nem fordul elő, ezért már az ősi finnugor származtatás – szerintünk délibábos – ötlete (Képes Géza) is felmerült. Tény, hogy a 16–17. században nem csak azokat az énekeket nevezték így, amelyek virágszimbolikát alkalmaztak, ebből azonban nem következik, hogy a fogalom kialakulásában ne játszott volna közre a középkori vallásos-misztikus himnuszköltészetből a világi tárgyú énekekbe átvett virágszimbolika, az, hogy a legszeretettebb lény – a vallásos versben Krisztus vagy Szűz Mária – „virág”. Hozzájárulhatott továbbá a virágének elnevezés terjedéséhez a virág bibliai értelmezése: szép, de elhervad, a gyönyör kereső, hívságos e világi lét s nem az örökkévalóság szimbóluma.

A Soproni virágének, ahogy az irodalomtörténeti hagyomány a kétsoros töredéket nevezi, Sopron város jegyzőkönyvében fennmaradt tollpróba a 15–16. század fordulójáról, Gugelweit János jegyző keze írása. Ugyanő, ugyanebbe a városi feljegyzési könyvbe még egy tollpróbát írt: „amor vincit omnia.” Ha az attribúció helyes, ebből két dolog is következik: egyrészt látható, hogy a jegyző úr gondolatai mind latin, mind magyar nyelven azonos téma körül forogtak, így csak erőltetett koncepció vélheti a töredéket hosszabb, vallásos mű részletének, másrészt, mivel Gugelweit János 1489-ben nősült, s 1495-ben már meghalt, az éneket némi valószínűséggel keltezhetjük 1488–89 tájára. Talán nem érdektelen megfigyelése Pirnát Antalnak, hogy e kétsoros versike a magyar nyelvterület perifériáján maradt fenn: Sopron esetében nyilvánvaló a németnyelvűség, s nyilvánvaló az is, hogy Gugelweit János, azaz Johann Gugelweit német anyanyelvű volt. Felvethető – de nem bizonyítható –, hogy e töredék a lejegyzésnél jóval korábbi, a „peremterület-elv” alkalmazása ezt sugallhatja.

Szövegközlésünk Gerézdi Rabán szövegközlésén (i. m.) alapszik.

A Körmöcbányai táncszót ugyancsak a szakirodalmi hagyomány alapján nevezzük így, talán pontosabb lenne Körmöcbányai asszonycsúfolónak hívni. Eredetije Körmöcbánya 1505. évi számadáskönyvének címlapján, lejegyzője Kreusl János (Johann Kreusl) jegyző. A peremterületről mondottak erre az emlékre is igazak. A versike első szavának jelentésén sokáig vita folyt. A „zsúpra” értelmezést vallják a nyelvtörténészek (Pais Dezső, TESZ), az irodalomtörténészek döntő többsége (mi a kisebbséghez tartozunk) a már Szilády Áron javasolta megoldásban hisz, e szerint a latin supra szó van a magyar versben, és ’föl!’-nek értendő. Az egyik lehetséges értelmezés szerint (mint erre már Pais Dezső figyelmeztetett), a versben két asszony van: a zsúpra való vénség és a „tombolásra” biztatott „kabla” Kata, az utóbbi a korabeli örömlányok összes jellegzetes kellékével (neve, megszólítása, öltözete) rendelkezik; ezen értelmezés kétségtelen előnye, hogy nem kell azonosítani a vénasszonyt és a virágot. A csúfolóhoz hangnemben, jellegben legközelebb az az épületes énekecske áll, amelyet Melius Péter Herbariumának 1578-as kiadásába firkált bele egy ismeretlen, a kézírás alapján vélhetőleg még a 16. században (Vénebb leány).

Szövegközlésünk Gerézdi Rabán olvasatán (i. m.) és Szilády szövegközlésén (Vegyes feljegyzések, ItK, 1893, 253) alapul.

A nő- és asszonycsúfolók archaikus vonulatába illeszkedik Tatár (Tar) Benedek protestáns énekszerző 1541. szeptember 4. és 10. között (tehát éppen a Buda elestét követően) Szeged városában szerzett verse, melyet talán saját házasságára készülvén írt. A versfők, szöveg romlás következtében, hibásan őrizték meg nevét, s a szakirodalom korábban e romlott névalak miatt Tar Benedekként tartotta számon. Szakály Ferenc az 1546-os szegedi török adóösszeírás alapján javasolta a Tatár névalakot s ennek megfelelően a szöveg korrekcióját. A vers Batizi András Házasságról való énekének és Apáti Ferenc feddő énekének hangnemét vegyíti, egyaránt építve bibliai és vágáns hagyományra.

A Bártfai-énekeskönyvben (1593) maradt fenn. Közlésünk alapja: RMKT II.

A Gonosz asszonyembereknek erkelcsekről való ének szerzője Armbrust (Ormprust) Kristóf szász születésű nagyszebeni polgár (Nagyszeben(?) – Pozsony(?), 1600. december 3.). Szülővárosában folytatott tanulmányai után 1547-ig a bécsi és a padovai egyetemen is megfordult. Bécsben a magyar kancellária, majd 1555-től Pozsonyban a magyar kamara számadásmestere. Kötetünkben olvasható versét 1550-ben írta Augsburgban, német nyelven, szállásadónője bosszantására-gúnyolására, s barátja kérésére saját maga fordította le magyarra. Csúfondáros szerzeményében topikus bibliai, irodalmi és történelmi példákkal, illetve az újdonság és a hitelesség kedvéért saját németországi tapasztalatai felemlítésével próbálja igazolni a nők csalárdságáról, megbízhatatlanságáról, állhatatlanságáról és gonosz erkölcseiről tanúskodó korabeli közvélekedést.

Korabeli bécsi nyomtatványban maradt fenn, dallamával együtt. Közlésünk alapja: RMKT VI.

Az Adhortatio mulierum a Szamos mentén, a 16. század második felében keletkezett. Oktató ének, amely ritmikailag rokonságot mutat Batizi András 1546-ban szerzett Házasságról való énekével, valamint tematikában Tatár Bendek 1541-es házasénekével. Valószínűleg nem sokkal utánuk született. A versben az ifjú házas férj oktatja fiatal és a házasélet erkölcseiben járatlan feleségét az illendő női viselkedésről, illetve, annak elmaradása esetén példás büntetést helyez kilátásába, gúnyolódva tanító férfifölénnyel.

A Lugossy-kódexben maradt fenn. Közlésünk alapja: RMKT IV.

Soproni Névtelen: Soproni virágének

(1500 körül)


     Virág, tudjad, tőled el kell mennem,
     És teíretted kell gyászba ölteznem.
     

Körmöcbányai Névtelen: Körmöcbányai táncszó

(1505 előtt)


     Zsúpra aggnő, szökk fel kabla,
     Hazajött fírjed, tombj, Kata,
     A te szíp palástodban,
     Gombos sarudban,
     Haja, haja, virágom!
     

Apáti Ferenc: Cantilena

(1520 körül)


1   Félelmes szűőnek engem alejtátok,
     Régi jó barátim nékem kik valátok,
     Gyakorta szép szóval hozzám járolátok,
     Engem megcsalátok.

2   Reméntelen dolog, ki hazugnak hiszen,
     Mert szép beszédével csak szót tőled vészen;
     Avagy túl másfelől ellenséged lészen,
     Rajtad szégyent tészen.

3   Azok nem gondolnak ez ily beszédekkel,
     Ki magokat kelletik hízelkedésekkel,
     Nyájason beszélnek ő fejedelmekkel,
     Elvesznek nyelvekkel.

4   Nagy urak kik vagytok, szólok, ne bánjátok:
     Fejér, szép, ezüstös, ékes tü szablyátok,
     Véle pogán népet, kérlek, ne vágjátok,
     És tü ne bántsátok!

5   Csintalan dolgokot tü ne szerezzetek,
     Fodor hajatokot meg se fésöljétek;
     Diákok elmentek, leányokot néztek,
     Szégyenséggel nősztök.

6   Igyedet ne viseljed egyházi papokkal, 
     Mert ha béveteté magát nyájassággal, 
     Nem kell néki pénzed, vigad leányodval,
     Megcsalnak szavokkal. 

7   Serényen futamnak táncban az leányok,
     Nyilván ott meglátjuk az ő jámborságok,
     Szertelen ha léend az ő jámborságok,
     Ott elholl pártájok.

8   Csepkék, házatoktól messze ne lépjetek, 
     Időnek javában tikot ültössetek:
     Szemérem kapálni, bölcsőt rengessetek,
     Avval elélhettek.

     [A 9. szakasz elveszett.]

10   Sámsomnak alejtá az pór önnönmagát,
       Látod nagy haragját, nem tiszteli urát,
       Fogjad meg szakállát, vedd el csak jószágát,
       Megalázza magát.

11   Azkort az papoknak vala tisztességök,
       Mikoron egészlen áll vala szerzetök,
       Távol vala tőlök gallérus köntösök,
       Veres beretrájok.

12   Pénztől elfutamtak, szűrben béöltöztek,
       Szépen ha beszélnek, keveset nem vesznek,
       Foréntokot kérnek, ládában győjtnek,
       Véle nem épejtnek.

13   Az régi jó kerályok míglen országlának,
       Igazak valának az szegén országnak,
       Az szent koronának híven szolgálának,
       Avval áldozának.

14   Tennie kellene ezt az nagy uraknak,
       Nagy sok lika vagyon erdőn az ravasznak,
       Nincsen birodalma rajta agaroknak,
       Halál az nyulaknak. 

15   Igen kevés hajok, számtalan jószágok,
       Erős regulájok, kevés zsolozsmájok,
       Bársonyos szolgájok, fekete kápájok
       Az apát uraknak.

Tatár (Tar) Benedek: Házasságrúl való dicséret

(1541)


1   Bölcsnek ő mondási nekünk azt jelentik,
     Hogy minden kazdagság atyátúl hagyaték,
     De az jó házastárs Istentől adaték,
     És minden íletök nékik megáldaték.

2   Ez világnak semmi ő nagy kazdagsága,
     Kinek házánál nincs jámbor házastársa ,
     Nincsen nyugodalma és nagy nyájassága,
     Nincs baráti között semmi vigassága.

3   Nagy dicsíretet vall, ki azt megnyerheti,
     Jelesben Istentől hitből ha kérendi,
     Jámborok tanácsát hogyha követendi,
     Idvösséges lészen nyilván ő íleti.

4   Ember, házastársot ha keressz magadnak,
     Kérlek, reá gondolj, alítson urának;
     Ne örülj házának, se kazdagságának,
     Mert ő végre téged allyét szamarának.

5   Dicsíretes lészen, ki hasonlót vészen,
     Csak jámbor nemzetből, bátor szegén légyen,
     És véle jámborul egyezségben íljen,
     Kazdagsága néki nagy bűséggel lészen.

6   Ím, jól látjuk, mostan kedves az kazdagság.
     Jelesben tenálad, óh, bolond ifjúság,
     Mert semminek tetszék fogyatkozott aggság,
     Az aggot elveszed, hogy lehess uraság.

7   Csuda szép íletek égi madaraknak
     És vadon erdőben járó szép vadaknak,
     Ki-ki mind hasonlót keres őmagának,
     Publikán nem vészi baglyot ő társának.

8   Tudjátok, úgy illik ifjú aggal öszve,
     Mint az íkes sólyom az bagoly físzkébe,
     És íletek akkor lészen egyezségben,
     Mikor íl báránnyal farkas békességben.

9   Vegyétek esztökbe, ifjak, magatokat,
     És úgy tanítsátok házastársatokat,
     Gyakran üsse nékik sompálca hátokat,
     Hogy ők ne jargalják csak az piacokat.

10   Sietnek öltözni, piacra ha mennek,
       Alá-fel ólálnak, ifjakat szemlélnek,
       Szömhunyorgatással tűlök jegyet vesznek,
       Kiből örök szégyent magoknak ők lelnek.

11   Tireátok, ifjak, én semmit nem szólok,
       Mert regulátokban, tudjátok, én vagyok,
       Minden álnokságnak kútfeje ti vadtok,
       Azon okoskodtok, ahol mit kaphattok.

12   Ha reggel felkeltök, íkesen öltöztök,
       Szép öltözetekben igen dicsekedtek.
       Gyakran ti egymás közt lakodalmat tesztek,
       Nagy bűvön költötök, de semmit nem leltek.

13   Abbúl igen fíltlek, hogy ti megcsalattok,
       Mert nyájasságtokban tü hátra sem hadtok,
       Ihagtok-vihagtok, piacra ha mentek,
       Az gonosz ifjaknak bűnre okot adtok.

14   Az kövér lúd ha kél ő sugár szárnyára,
       Ím, az éh keselyő mely igen forogja,
       És ha hamarsággal földre lerúghatja,
       Fényes tollaitúl ott űtet megfosztja.

15   Ti meghallgassátok, menyek, regulátok:
       Uratoknak nevét úgy oltalmazzátok,
       Hogy az éh keselyő ne szálljon reátok,
       Gyakran kezetekben forogjon rokkátok.

16   Azt jól látjuk mostan, nincsen tisztességek
       Az jámbor fírjeknek nincsen böcsületek,
       Mert az új menyeknek nincsen fejedelmek,
       Ingyen majdan Simon bíró lészen bennek.

17   Rövid példa nekönk értelemre légyen, 
       Az énekszerzőnek bocsánatja légyen,
       Mert jámbor személynek tisztességet tészen,
       Kinek nehéz lészen, hiszem, róla tészen.

18   Ez éneket szerzék az Mező-Szegedön,
       Szent Mihály havának legelső hetiben,
       Ezerötszáznegyven és egy esztendőben,
       Azki ezt szerzette, versbe nevét tötte.

Armbrust Kristóf: Gonosz asszonyembereknek
erkelcsekről való ének

Kit szerze szebeni Ormprust Christoff, egy kopott ebagnénak
bosszúságára, kit osztán egy barátja kérésére magyar nyelvre fordíta

(1550)


1   Írnak vala ezerötszázötven esztendőben,
     Az hatalmas Károl császárnak országgyűlésében
     Augustába, nagy várasba, kibe bégyűlének 
     Fejedelmek mindenfelől abba hirdetének.

2   Odamenni is törtínék sok jámborral egyetembe,
     Ki neveztetik szegén mellőnek,
     Szálla ő ott egy kis házba csak önnenmagának,
     Jó szállások mindenfelől szorgosok valának.

3   Vala néki az szálláson egy hideg szobája,
     És az mellett igen megvénhedt, megkopott agnéja,
     Ki az házat bosszúságra bé nem fíti vala,
     Magyarokat csudaképpen igen gyűlel vala.

4   Kíméletlen az ebagnő sok kárt tészen vala,
     Csalárdsággal, ellopással, minden gondolattal,
     Nagy sokképpen szegén legént háborítja vala,
     Magyar étket őnékie hogy nem adott vala.

5   Csudaképpen ez ebagnő férjével bánik vala,
     Simon bíró nagy botjával igen veri vala,
     Az szobából éjjel-nappal kikergeti vala,
     Nagy szitkokkal és átkokkal igen feddi vala.

6   Ez szebeni feljelmondott búsolt igen vala,
     Őmagában villámképpen gondolkodik vala:
     Uram Isten! lám, ez felden egyéb ördeg nincsen,
     Hanem csak az asszonyoknak ő gonosz erkilcsek,

7   Kivel minket, férfiakat szinetlen kínzanak,
     Mert őnálok mi nem vagyunk semmi becsiletbe,
     Tisztességbe, megnyugásba minket nem tartanak,
     Minket feddnek, minket szólnak és bínessé tésznek.

8   Maga minket az Úristen először teremte,
     Mely dolgával férfiúnak méltóságát jelenté.
     Asszonyembert angyalok kezett mi nem találunk,
     Az nagy Isten nem akará, hogy ott feddenének.

9   Vagyon – úgymond írásában egy régi szent jámbor –
     Kétféle ördeg, kik az embert kínozzák:
     Pokolbéli ördegek és felden való ördegek,
     Mi ezeket jól esmerjük asszonyembereknek.

10   Adattassék nagy tisztesség az jámborának,
       Kikhez nékünk semmi gondunk nincsen,
       Szólok azoknak, kikkel nékem most gondom vagyon,
       Kik miá most teljes szívből igen háborultam.

11   Szólok tovább férfiaknak nagy méltóságokról,
       Kit az Isten sok dolgokba igen megmutata,
       Mert nékiek állatokra áda szabadságot,
       Hogy őtűlek neveztetnének és tűlek figgnének.

12   Nem akará az Úristen, hogy az asszonyállat
       Szentség dolgába magát ártaná,
       Mert magát nem bízá őreájok, őkörüle hogy ők forognának,
       Félti vala minden titkját, hogy ők ne tudnájak.

13   Holtaiból Kristus urunk mikor feltámadna,
       Hozzá jüve sietséggel az Szent Magdolna;
       Nem engedé Kristus urunk, hogy hozzája nyúlna,
       Véli vala nem méltónak, hogy őt tapasztaná.

14   Mondá néki: téged kérlek, engemet ne illess,
       Nem vagy méltó, én Magdalnám, hogy most énhozzám nyúl,
       Hanem menj el sietséggel atyámfiaihoz,
       Mondd meg nékik, kit most láttál, ez meglett dolgokat.

15   Szent Tamásnak, férfiúnak, magát megmutatá,
       Sebeibe kezeit néki igazgatá,
       Ő testének illetésétől őtet meg nem tiltá,
       Jelenté meg férfiúnak az ő méltóságát.

16   Egy tudós belcs kérdi vala egyszer egy barátját:
       Asszonyoknak miérthogy igen sebes nyelvek volna?
       Monda néki: attul vagyon nyelveknek gyorsasága,
       Bakfarkból lett az ő nyelvek, ki mindenkor mozogna.

17   Férfiaknak méltóságok ebből is megtetszik,
       Hogy az Isten tiszta földbel őket teremté,
       Kibel arany, búza, ezüst és minden jó dolgok
       Teremének az embernek feltáplálására.

18   Asszonyembert az Úristen egy csontból teremte,
       Mert jól tudá őnékiek hasznotlan voltokat,
       Mint az csontnak, kinek ember hasznát nem veheti,
       Hanem hogyha őbelőle kockákat csinálnak.

19   Mely kockának játszásával gonoszság sok lenne,
       Öszveveszés és nagy feddés, káromlás, mordulás,
       Emberhalál, gyűlőségek és nagy sok gonoszság,
       Marhavesztés, lélekvesztés és egyéb gonoszság.

20   Férfiakat az Úristen előszer teremté,
       Ezzel is az asszonyállatoknak elejeket vevék,
       Hogy náloknál ők idésbek mindenkor volnának,
       Mert idésbnek nagyobb tisztesség mindenkor adatik.

21   Az férfiak az Istennek személyére teremének,
       Az asszonyok férfinak személyére teremének,
       Nem akara ezzel is nékiek engedni,
       Férfiaknál feljebb lenne az ő tisztességek.

22   De mit mondjak ez agnénak bosszúságára?
       Hiszem bizon, ítéletkort egy asszonyember sem lészen,
       Mert akkoron minden testnek adatik az ő része,
       Asszonyállatnak megadatik az ő része.

23   Szükség azért, hogy az csontba, kiből vétettenek,
       Bémenjenek férfiúnak az ő oldalába,
       Úgy ez lészen, kit most mondok, egy bennek sem lészen,
       Mert mindennek megadatik az ő igaz része.

24   Szükség volna, férfiakat hogy ők tisztelnék,
       Kiválképpen atyai tisztességgel;
       Mert őtőlek származtanak, tőlek nemzettettek,
       És őtőlök tápláltatnak és oltalmaztatnak.

25   Mely sok gonosz ezek miatt ez feldre származott,
       Ezek oka mindnyájunknak nagy veszedelmünknek,
       Fárodtságunknak, nagy munkánknak, számtalan bánatunknak,
       Betegségünknek, szigénségünknek és fájdalmunknak.

26   Ezek miatt mély poklokban lelkek kínoztatnak,
       Ezek miatt és vétkek miatt Kristus meghala,
       Ezek miatt támadának nagy háborúságok,
       Őmiattok, őérettek lének nagy halálok.

27   Veszedelmek sokak lének az szép Helénaért,
       Ez elhagyván az ő férjét, Parissal elszökék,
       Nagy országot, szép bő feldet kinccsel egyetembe,
       Régi néppel szörnyen ő elveszte frigiaikat.

28   Frigia ország őmiatta és Trója nagy város
       Elpusztula, mind leromla, mind meg is ége,
       Mikor királ Menelaus, az ő jámbor férje
       Ildeznéje, keresnéje, őtet kergetnéje.

29   Őmiatta nemes Paris nagy szörnyen elvesze,
       Kit az ő asszonyállati álnokságával
       Bolondíta, szerelemhez őt készeríté;
       Ilio vára őmiatta mind eltöretteték.

30   Clytemnestra azonképpen urát megöleté,
       Agamemnon geregeknek híres fejedelmeket,
       Mikor néki ő szemeit ruhával béfedé,
       Aegisthussal, szeretőjével általveretteté.

31   Agamemnon fejedelem sok veszedelmekbe
       Megmarada, felszalada, magát oltalmazá,
       Hazajövén, asszonyembernek csalárdságátul
       Meg nem mene, nem marada, magát sem óhatta.

32   Amphiaraust elárulá az önnen házastársa,
       Nem kímélvén semmiképpen őtet nem kenyerilvén,
       Bosszúságból ajándékért ellenségnek adá,
       Rejtekhelyet, kiben vala, nékik megmutatá.

33   Tudniillik bínt Medea mit ő cselekedék:
       Szeretőjét aranyas gyapjúba részessé tevé,
       Az atyjától ezt ellopá és Jásonnak adá,
       És ővéle elkészöle, titkon el is méne.

34   Mikor immár az ő atyja utána készile,
       Hogy Medeát, ő leányát és ő latrát
       Megfognája, bintetnéje ő érdemek szerint,
       Az Medea az ő atyját útába tartóztatá.

35   Önnen vérét, atyjafiát levágattatá,
       Ki ővéle egyetembe útba indula;
       Darabonként az ő testét széllel elhányatá,
       Az ő atyját ennek teste hogy megkésleltetné.

36   Kegyetlenöl ugyanezen gyermekint megölé,
       Mikor látná Creusát becsiletbe lenni,
       Jasontól őnálánál inkább szerettetni,
       Bosszúságból, irégységből testét nem kímélé.

37   Az Orpheus szép énekes és igen csudálatos,
       Énekének gyönörűségével igen éltet vala,
       Zöld erdőket, kemény köveket és fenevadakat
       Énekének édességével engeszteli vala.

38   Ezek között ő mindenkor nagy bátron marad vala,
       Mert az ő szép énekléseért néki nem ártának;
       De maga ez szép éneklés néki nem használa,
       Traciában mikor volna asszonyemberek közt.

39   Ezek őtet, óh, ki szernyen! őtet nem kímélvén,
       Elszaggaták, testét eloszták kíméletlen,
       Fenevadak az erdőkbe kit nem míelének,
       Mutaták meg ő szíveknek ő nagy keménségeket.

40   Aegyptusnál, nagy királnál bódog senki nem vala,
       Az időkbe, mikort élne birodalma,
       Az Úristen magzatokkal házát szaporítá,
       Szép fiakat, vitézeket Isten néki ada.

41   Házasságra ötven fiának leányokat ada,
       Ez leányok szép férjeknek nyakokat szakaszták,
       Első éjjel menyegzébe mikor elhálának;
       Aegyptusnak, nagy királnak szerzének bánatot.

42   Megarensis fő királnak vala egy leánya,
       Emberektül híres Scilának neveztetik vala,
       Minoisnak ő kedveért atyját, az ő házát
       Elárulá, el is ádá, mind elpusztíttatá.

43   Jaj, ki csoda asszonyoknak az ő állhatatlanságok,
       Álnokságok, dercésségek, kegyetlenségek,
       Kemény szívek, hitván lelkök, forgódó elméjek,
       Hamis nyelvek, csalárd szemek, sok gonosz erkölcsök.

44   Keresztelő Szent Jánosnak, nagy prófétának
       Halált szerze Herodiades, Heródes királtul,
       Ő férjétől, miérthogy néki igazat megmondá,
       Heródessel semmiképpen hogy ő nem lehetne.

45   Álnokságok, ravaszságok asszonyembereknek
       Oly igen nagy, kinek végére senki nem mehet,
       Kit megmutat Joannának, kis asszonyembernek
       Pápaságba férfiúképbe meddig uralkodott.

46   Egy képírót kérdnek vala egyszer sok jámborok,
       Hogy megírna sokadalombéli számtalan sok zajgást;
       Ez munkától ez képíró magát nem kímélvén,
       Szép festékkel, mesterséggel három asszont íra.

47   Toább immár illik szólnunk ő állhatatosságokról,
       Barátságokról, tekéletessegekről, nagy eszekről,
       Bátorságokról, tanácskozásokról, kinek vége nem volt
       Régtül fogva, végezetig soha nem is lészen.

48   Az apácák egy időbe tanácsba gyűlének,
       Bánják vala, az papoknak gyünni készeríttetnének,
       Választának őkezűlek ez három személt,
       Kiket el is bucsátának, pápához kildének.

49   Oda jutván könyergének pápai szentségnek,
       Egymáshoz önnenkeztek gyúnást engednéje,
       Tudván pápa őnékiek tekéletlenségeket,
       Nagy szép módval, szép csúfsággal őket megcsúfolá.

50   Egy kis madárt szelencébe ő bérekesztete,
       Apácákat hozzá hívatván, nékiek ezt mondá:
       „Én kész vagyok mindenképpen az ti kéréstekre,
       De maga hogy ne lássátok, mi vagyon, ím, ebbe!”

51   Az szelencét nékik adá, szállásokra bucsátá,
       Hazajutván az apácák nagy hamar megnyiták,
       Az madarkát, benne valót onnan kibocsáták,
       Fogadásokat semmiképpen égy meg nem állhaták.

52   „Miérthogy látom – monda pápa – az ti dolgotokat,
       Hogy egymásnak hívséggel ti sem vadtok,
       És énnékem fogadástokat meg sem állátok,
       Nem hihetem semmiképpen, igazak légyetek.

53   Az gyónásba semmiképpen tekéletesek nem lésztek,
       Kit én látok, megesmérek minden dolgotokból;
       Menjetek el, az gyúnásba igazán járjatok,
       Az papoknak meggyúnjatok, abba maradjatok!”

54   Fejedelmek számtalanon ezek miatt vesztek,
       Dávid királ is magát mint veszté,
       Az ő fia, bölcs Salamon magát mint veszté,
       Asszonyember Istenétül őtet elhiteté.

55   Az nagy Sándor, erős Sámpson ezek miatt vesztek,
       Birodalmok, rómabéli és asszíriai,
       Trójabéli és egyebek őmiattok vesztek,
       Kik magokat reájok bízták, szernyen elvesztenek.

56   Olvassuk is Tanaquilnak nagy kegyetlenségét,
       Ki atyjának szép vérében erésen megmosdék;
       Az atyjának halálában igen gyenerkedék,
       Kinek teste az ebektől utcán szaggattaték.

57   De mi tertént mi időnkbe, ez mostani gyűlésbe,
       Kit én láttam szemeimmel sok jámborral egyetembe,
       Egy leánzó, hitván ember, mit ő cselekedék,
       Nagy sok embert, fejedelmeket is feliltetett.

58   Mondják vala bizon hírrel, hasába volnának
       Sárkányok és egyéb sok szántalan férgek,
       Melyek miatt ő erősen igen kínoztatnék,
       Nem élhetne, sem halhatna, csak ugyan vajúdnék.

59   De az Isten nem akarván ez nagy csalárdságot
       Eltitkolni, elszenvedni és büntetlen hadni,
       Megjelenté az leánnak az ő nagy haragját,
       Kimutatá latorságát és nagy álnokságát.

60   Doktorokat, fejedelmeket hozzá bocsátának,
       Hogy meglátnák és megnéznék az ő hasát,
       Igaz hírt ez csudáról hogy ők mondhatnának;
       Odamenvén ez doktorok, másképpen találák.

61   Egy nagy bőrhast, igen kemént, ők ott találának,
       Azt megnyitván és meglátván, kis kuszat találának,
       Ki ott rívott az bőrhasba, mikoron akarta,
       Embereket is ezzel igen csalogata.

62   Fejedelmek ezt meghallván, igen búsolának,
       Ennek anyját és őmagát ötedmagokkal
       Megfogaták, megkínzottaták és megvallottaták,
       Honnan volna, honnan jűne ez il nagy álnokságok.

63   Szántalan pénzt ez ebagnők ezzel is gyűtének,
       De az Isten nem engedé, hogy megemésztenék,
       Hatodik ez esztendő, hogy ők mindezt űzik,
       Nem is kétlem, az csalárdné az Licusban iszik.

64   De immáron vége legyen mi kezdött dolgunknak,
       Mondom csak ezt minden embernek, magát megótalmazza
       Asszonyembereknek ő álnokságoktul,
       És őreájok semmiképpen ne bízza ő magát.

65   Nagy ajándék az Istentül jámbor asszonyember,
       De ki ritkán találtatik az új látfán madár,
       Kiváltképpen holott nincsen isteni félelöm,
       Mert az ördeg őáltalok bízván cselekedik.

66   Ez éneknek szerzéinek gonoszt ki mondana,
       És ezekért őtet igen szidnája,
       Bátor tudja, őnékie régen megfeleltek,
       Augustába, szép várasba mikoron ezt írnák.

Szamosmenti Névtelen: Adhortatio mulierum

(16. század második fele)


1   Mastan egy ifjú megházasodott,
     Újonnan hozta szép házastársát,
     Kit úgyan szeret, mint önnönmagát;
     Nagy szép beszéddel őtet így oktatja:

2   Asszony! szép társam és szép virágom,
     Ha Isten minket ketten öszvebír,
     Tanítlak tégöd, kérlek, hogy ne bánjad.

3   Ha mikor, asszony! tégöd szólítlak,
     Mondj akkor engem édös uradnak,
     Mert ha nem mondasz édös uradnak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak szólhatatlan társnak.

4   Mikor vendégök házunkhoz jünnek,
     Vigasságot mutass jámbor vendégnek,
     Mert ha bánatját látják szívednek,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak az ebbül készültnek.

5   Ha mikor ketten vendéggé hínak,
     Nyelved és az szád kérdve szóljanak,
     Mert ha ők ketten sokat csácsognak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak csácsogó szajkónak.

6   Mikor egy úton csak ketten megyünk,
     Eléttem ne járj, akkor hogy megyünk,
     Mert ha eléttem járandasz – félök,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak kabola-vezérnek.

7   Ha mikor ketten egy úton megyünk,
     Te palástodat hátamra ne add,
     Mert ha palástod hátamra adod,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Engömet mondnak asszony szamarának.

8   Ha mikor követök házunkhoz jönnek,
     Te meg ne felelj az követöknek,
     Mert ha megfelelsz az követöknek,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak az Simon bírónak.

9   Ha mikor ruhát néköd vehetök,
     Ruha tetűled megtisztöltessék,
     Mert ha az ruhák rólad lesírnak,
     Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
     Tégödet mondnak puhán kötött rokkának.

10   Ha az piacra el-kilépendesz,
       Sokat ne késsél, és ne terécselj,
       Mert ha múlatsz és sokat terécselsz,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak ítélőmesternek.

11   Keves búzánkat, keves lisztünket
       El ne tékozljad az mi morhánkat;
       Ha eltékozlod az mi morhánkat,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak feneketlen kasnak.

12   Az bort házunknál ámbátor igyad,
       De az korcsomát te ne gyakorljad,
       Ha gyakorlándod te az korcsomát,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak jelös borcsiszárnak.

13   Asszony, szép társam! ím, mast megmondom,
       Te bűneidet el nem szenvedöm;
       Ha bűneidet én elszenvedem,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Engömet mondnak két ageb egyiknek.

14   Az mi házunkat te tisztán tartsad,
       Kicsin cellánkat gyakron megsöpörd,
       Mert ha házunkat rusnyául tartod,
       Ifjak, kik látják, csak megcsúfolnak:
       Tégödet mondnak rusnya cundorának.

15   Ha megfogadod, magam ígérem,
       Morhám és pénzem mind tiéd lészen,
       Te léssz énnéköm nagy tisztösségöm,
       Ifjak, kik látják, meg nem csúfolnak:
       Engömet mondnak nagy boldog embörnek.

16   Ha nem fogadod: Isten ne mentsön
       Bottul, pálcátul az te hátadat,
       Piros orcádat szégyönvallástul,
       Hátadnak hosszát szép sudár pálcátul.

17   Ez tanóságot taval kilelék.
       Szamos vizének magas az partja.
       Akkor fejszével vágták az vizet.
       Az énekszörzőt mondják jó embörnek.

Ismeretlen: Vénlánycsúfoló

(1578 után)


   Vénebb leány [énnálamnál] nem volt az városon,
       Kacagni is [rajtam kívül] nem tudtak már máson.
   Asszony vagyok, mint akárki, oda van a párta,
       Ifjú uram van énnékem, én szívem azt várta.
   Kurv’ az anyja, ki irigyli és ki nem dicséri,
       Arra vágytam, én szereztem, adta én Istenem!
 

Jegyzetek

Adhortatio mulierum – Asszonyok intetése

aggnő – vénasszony, stílusértéke kb.: vén banya

alejt, alít, allyét – vél, gondol, tart

általveretteté – átszúratá

aranyas gyapjú – aranygyapjú

asszonyállat – asszony, nő

Augusta – Augsburg

bátor – bár, ámbár

beretra – sapka, papi süveg

bín – bűn

borcsiszár – részeges

bosszúság – bosszú

cella – szoba, lakóhelyiség

csepke – alacsony sorú nő

csintalan – erkölcstelen

cundorának – condrának, rongyos szajhának

dercésségek – gorombaságuk

ebagnő – kutya vénasszony, stílusértéke kb.: vén kurva

égy – így

egyetembe – együtt

elejeket vevék – megelőzék

elhiteté – elcsábítá, eltéríté

elholl pártájok – elveszik szüzességük

engeszteli – meghódítja

épejt – épít

félelmes szűő – félénk szívű

feliltet – felültet, becsap

frigiaikat – trójaiakat

gyermekint – gyermekként(?)

gyűlőségek – gyűlölködésük

gyúnni, gyünni – gyónni

holott – ahol

Időnek javában tikot ültössetek – Idejekorán essetek teherbe

ildeznéje – üldözné

Ilio – Ilion, Trója

ingyen – egészen

jargalják – bejárják

jegyet – jelet

kabla, kabola – kanca

kápa – szerzetesi csuklya

kas – növényszárból font edény

Kató – a kurvák szokásos neve a korban

kenyeril – könyörül

képíró – festő

készerítvén – kényszerítvén

ki – mi, milyen, mely

kilelék – szerezték

kusz – kuvasz, kutya

kútfeje – forrása

lakodalmat – lakmározást, jóllakást

látfa – jelentését nem tudjuk. Az eredetiben: „De ki ritkán találtatik az új látván madár” olvasható, ami értelmetlenség. Feltételezhető, hogy a német anyanyelvű szerző, továbbá a bécsi nyomtattatás hatására felcserélődtek a v és f hangok. Mindenképp valószínűbb, hogy a madár valamilyen ra száll vagy nem száll; a sor egy (általunk nem ismert) szólást őrizhetett meg.

latra – szeretője

Licusban iszik – Augsburg folyójának, a Lechnek antik neve Licus; azaz a „csalárdné” (a szerző reményei szerint) a Lech vizébe vettetik.

maga – noha, ámbár

marhavesztés – vagyonvesztés

megfelel – felel, vitatkozik

megír – lefest

megnyugás – nyugalom

menyek – menyecskék

Mező-Szeged – Szeged

morhánkat – vagyonunkat, értékeinket

nősztök – nőztök

nyúl – nyúlj

ólál – ólálkodik, leskelődik, nézelődik

önnenkeztek – saját maguk közt

palást – a kurvák szokásos viselete

publikán – pelikán

ravasz – róka

regula – szabályzat, szerzetesi rendszabály

Simon bíró – férfiakon uralkodó nő

sokadalom – vásár

szegén mellő – azaz Armbrust, a szerző lefordítja vezetéknevét

szelencébe – fadobozba

széllel – széjjel

Szent Mihály hava – szeptember

szorgos – szűk, zsúfolt

tapasztaná – tapintaná

tekéletességek – hűségük

terécsel – trécsel, pletykál

tombj – tombolj, táncolj

tudnájak – tudnák

úgyan – úgy

vajúdnék – szenvedne

zsolozsma – templomi ájtatosság

3. fejezet - EPIKO-LÍRIKUS FORMÁK

A Néhai való jó Mátyás király kezdetű ének e csoportba való felvétele feltétlenül indokolandó. Már csak azért is, mivel nem lehetetlen, hogy a 15. században íródott; biztosan csak annyit tudhatunk, hogy 1490 (Mátyás halála) után keletkezett. Valószínűleg igaza van azonban Gerézdi Rabánnak, aki az 1510-es évekre datálja a verset. Kétségtelenül világi jellegű mű, ám nem kifejezetten vágáns típusú; Horváth János (s a Horváth véleményét osztó Gerézdi Rabán) szerint:”Akezdődő világi műköltészetnek a vallással való kapcsolatait s annak formahagyományából való táplálkozását a Néhai való jó Mátyás király kezdetű vers tünteti elő a legvilágosabban. A fennmaradt világiak közül ez a legszemélytelenebb, s viszont a legigazibbul „közlíra” jellegű. Műfajilag a Szent Lászlóról szóló szép éneknek a párja...” Mindez igaz, de igaz az is, hogy e vers az epiko-lírikus énekek jellegzetes példája, s e vonatkozásban előképe azon pajkos- és hegedűsénekeknek, amelyek legfőbb jellegzetessége, hogy a lírai mondandó kifejezetten epikus részletekből építkezik, s előkép abból a szempontból is, hogy lett légyen ismert vagy nem ismert a szerzőjük, e versek mindenképpen közköltészeti jellegűek. Szövegközlésünk Gerézdi betűhív átiratán alapul (Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., 1962, 193–194).

A hegedűsénekeket erkölcstelennek ítélt tartalmuk és nyelvezetük miatt katolikus és protestáns részről egyaránt (a virágénekekhez hasonlatosan) kárhoztatták és üldözték. Maga a műfajelnevezés a 19. század terméke. A hegedűsök vándor énekmondóként járták az országot, nemesi udvarházaknál, kocsmákban, vásárokon és lakodalmakban mulattatták a közönséget, többnyire saját szerzeményeikkel, amelyeket vonós vagy pengetős hangszerrel kísértek.

A Pajkos ének a Fanchali Jób-kódexben maradt fenn. Szövege nyilvánvalóan romlott, mintha több vers – valami nem éppen fennkölt tárgyú balladaszerűség, azután vénlánycsúfoló stb. – keveredett volna össze. A szöveg közismert lehetett, hiszen egy 17. századi nyomtatványban is megtalálható néhány versszaka – mint elítélendő példa. Ugyanakkor valószínű, hogy az ilyen típusú latorénekek nem vagy nagyon ritkán kerültek be az írásbeliségbe. A datálás (Klaniczay nyomán) Drágfiné emlegetésén alapul, akire az ének utalásai 1545–1550 között vonatkoztathatók. Szövegközlésünk Klaniczay Tibor kiadásán alapszik (Ján Mišianik – Eckhardt Sándor – Klaniczay Tibor, Balassi Bálint szép magyar komédiája – A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, Bp., 1959, 199–200).

Moldovai Mihály 16. század végi deák vándorhegedűsnek két verset tulajdonít a szakirodalom. Az egyik az Állapatomat jelentem kezdetű hegedűsének, melynek akrosztichonja megőrizte a nevét, a másik a közöltük vers, mely ugyanabban a Marocsai János-kolligátumban maradt fenn, ugyanazon 16. század végi, 17. század eleji kézírással; feltehető, hogy szintén Moldovai szerzeménye. A két ének érzékletesen, vérbő humorrala számol be a versíró vándordiák-hegedűs létformájáról. Közlésünk alapja: RMKT XI. valamint Stoll Béla, Pajkos énekek, 1984.

A Szendrői hegedősének szerzőjét nem ismerjük. Keletkezése az 1540-es évekre tehető, Bebek Ferenc birtokára, a Borsod megyei Szendrő vára közelébe. A Batthyány család levéltárában maradt fenn egy külön papírlapon. Takáts Sándor talált rá először, s közölt belőle négy strófát 1917-ben. A teljes szöveget és a kézirat hasonmását Stoll Béla tette közzé. Közlésünk alapja: ItK, 1953, 231–233, fakszimilével, illetve: Stoll Béla, Pajkos énekek, 1984, 10–12.

Lehet, hogy Hegedős Márton éneke az iskolázottabb deák gúnyolódó vetekedése társaival, de az is lehet, hogy egy álnév mögé rejtőző protestáns versíró kritikus hangú hegedűsének-paródiája. Nem biztos, hogy az akrosztichonban rejlő név a szerző neve. Az életformát-foglalkozást jelző vezetéknév és a hegedűsök védőszentjének, Szent Mártonnak a nevéből elvont keresztnév, Márton: együtt mintha inkább gúnynév lenne. A vers 1580 előtt keletkezett, s széles körben elterjedt, jellemző, hogy Csáktornyai Mátyás 1592-es megjelenésű Gróbiánja ennek kezdősorát adja meg nótajelzésül. Valkai András Bánk bán-históriájával együtt jelent meg 1580-ban, Debrecenben. Közlésünk alapja: RMKT XI.

Tinódi Sebestyén (1510 és 1515 között–1556) az utókorra maradt több mint tizenháromezer sornyi huszonhat éneke között mindössze három olyan van, mely nem históriás ének. Közülük egy, a Hadnagyoknak tanúság (1550) oktató-intő ének, a másik kettő: A Sokféle részögösről (1548) és Az udvarbírákról és kulcsárokról (1553) a hegedűsénekekre emlékeztet, s feddő-mulattató céllal készült. A részegesek fajtáit és jellegzetes tulajdonságait előszámláló vers a Gesta Romanorum 159. novellája alapján keletkezett, a fukar és csaló udvarbírákat pellengérre állító ének nyilván személyes tapasztalatokon alapszik... Mindkét darab a Cronica 1554-es kolozsvári kiadásából ismert. Hasonmását Varjas Béla 1959-ben jelentette meg a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozatban. Közlésünk alapja: Tinódi Sebestyén, Krónika, s. a. rend. Sugár István, bev. Szakály Ferenc, Bp., 1984. Mindkét vers esetében figyelembe vettük Varjas Bélának a szövegre, illetve a versszakok sorrendjére vonatkozó javításait. (Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979.)

Ismeretlen: Néhai való jó Mátyás király

(1510-es évek)


1   Néhai való jó Mátyás király!
     Sok országokat te birál,
     Nagy dicséretet akkoron vallál,
     Ellenségednek ellene állál.

2   Hatalmasságodat megjelentéd,
     Bécsnek hogy városát te megvennéd,
     Ékes sereged ott féleted,
     Királyszéked benne helheztetéd.

3   Németországot mikort kévánnád,
     Szent koronához választád,
     És nagy sok részre hasogatád,
     Magyari uraknak tisztül mind elosztád.

4   Akkoron te lél oly igen drága,
     Téged kévána cseh Prága
     Meghervadozott szép zeld ága,
     Nem kellemetes néki virága.

5   Terekektűl nyerél ajándokokat,
     Ne pusztítanád ű országokat,
     Ne kerengetnéd basájokat,
     Ne fenyegetnéd ű császárokat.

6   Igyekezél vala sok országokra
     És nagy hatalmas városokra,
     Az vizen álló Velencére,
     És benne való belcs olaszokra.

7   Magyarországnak fényes csillaga,
     És rettenetes bajnaka,
     Nyumuroltaknak kies hajlaka,
     Nagy ékességnek es te valál oka.

8   Nagy ékessége tisztességenknek,
     Nagy bátorsága félelmenknek,
     Oltalmazója magyar népeknek,
     Rettenetes lél az lengyeleknek.

9   Királok kezett lél te hatalmas
     És nagy igyeknek diadalmas,
     Néped kezett nagy bizodalmas,
     Légy Úristennél immár nyugodalmas!

Ismeretlen: Pajkos ének

(16. század közepe)


1   Dudó, fejír Dudó, majd megírik az zab,
     Ha az zab megírik, kétszer adok enned.

2   Óh, aj nékem, nevem: bujdosó katona,
     Mert hol kit találtam, bizonnyal megfogtam.

3   Noha tolvaj vótam, ugyan jámbor vótam,
     Kitől mit elvöttem, soha meg nem ádtam.

4   Kit regvel megvertem, estve eltemettem,
     Kit estve megvertem, az regvelt nem érte.

5   Estvíre ha juttam, csak szállást kerestem,
     Lovamnak abrakot pínz fejiben kírtem.

6   Maga erszínyemben csak egy pínzem sem volt,
     – Mégis gazda kírí tőlem abrak árát.

7   Gazdának megmondom, hogy egy pínzem sincsen,
     Mégis gazda kírí tőlem abrak árát.

8   Nem engedi vala gazda abrak árát,
     Őtet előfogám, s ugyan jól megverím.

9   Lovamra fordulík mind abrak árával,
     Sajószentpéterrí gyorsan ellíptetík.

10   Ott régi gazdámhoz hamar el-bészállék,
       Asztalához ülék, egy éneket kezdék.

11   Az szegín anyádot Sajószentpíterníl
       Úgy vetík az vízben, ugyan megloccsana.

12   Ugyan jól esmírem, hogy hamar meghalok,
       Mert valahul járok, mindenött tántorgok.

13   De hol elindula hét kalauz legín,
       Az előttek járó, az jó Méhes András.

14   Az másiknak neve: „Állj meg itt az utat!”
       Harmadiknak neve: „Szedd el, vedd el tőle!”

15   Negyediknek neve: „Takarítsd mind hozzád!”
       Ötödiknek neve: „Tedd le, mert nem tied!”

16   Hatodiknak neve: „Jertek tovább innyet!”
       Hetediknek neve: „Az húson fintorgó.”

17   Nem kell neki túró, csak kell neki fúró,
       Mert az örög-leány gúnárnyakat kíván.

18   „Adj el, apa, adj el kevíl katonának!
       Mert ha te el nem adsz, bizonnyal megbánod!

19   Felrúgom pártámot, az hadnaggyal hálok,
       Éjjel vele hálok, regvel hópínzt várok.”

20   Társaim jók vótak, fára felhágtattak,
       Alattam levágták, s csaknem nyakam szakadt.

21   Bánod, bíró, bánod, hogy lányoddal hálok,
       Regvel inkább bánod, ha fazekat török.

22   Teperedett gazda, nyomorodott gazda,
       Kikeletre kelvín téged es szolgáljon!

23   Én el-hazamégyek az én asszonyomhoz,
       Az én asszonyomhoz: Drágfi Gáspárnéhoz.

24   Ő engemet jártat kék karazsiában,
       Kék karazsiában, gallos gyócs gatyában.

25   Az legjobbik koncot tánérára tészi,
       „Vigyík az kocsisnak, nem ehetem az kövír húst.”

26   Az legjobbik pohárt, azt is megtőti,
       „Vigyík az kocsisnak, nem ihatom az édes bort!”

27   Ez éneket szerzík egy omlott pincében,
       Egy régi pincének szintén az lukában.

Tinódi Sebestyén: Sokféle részögösről

(1548)


1   Sok részögös, hallgassátok erkölcsötöket,
     Isten ellen részögségben ti vétketöket,
     Mert gyakorta felejtitök ti Istentöket.

2   Én beszédöm az Noéról kell elkezdenöm,
     Az jó bornak meglelését megbeszélenöm,
     Sok rendbéli részögségöt megjelöntenöm.

3   Bárkájából Noé atyánk mikort kiszálla,
     Mindenféle népét, barmát el-kibocsátá,
     Ez szép szárazföldön Isten elszaparítá.

4   Ez időben az szőlőhegy soholt nem vala,
     Paradicsomban Isten terömtötte vala,
     Paradicsomból az vízezön kihozta vala.

5   Sőt egy magas hegyben szőlő megmaradott volt,
     Az Noéhoz közel szőlő gyükerezött volt,
     Meleg nyárban szőlő fővel szépön termött volt.

6   Találá meg egy bakkecske, szép voltát látá,
     Gyömölcsét megharapálá és megvidula,
     Szép szakállát igen rázá, magát hagyigálá.

7   Igen hamar kihozatá, Noé hogy hallá,
     Kis kertében béhozatá, elplántáltatá,
     Oroszlánvért és majomvért hamar hozata,

8   És disznóvért és kecskevért ő kerestete,
     Szőlő tövét mindezökkel megőtözteté,
     Ő az vizét megszereté, soká terjeszté.

9   Nagy vígan vesszőjét Noé elültetteté,
     Kapásokkal mívelteté, hordót töltete,
     Egy kedvében az jó borban Noé köppente.

10   De lám, Noé az jó bortúl megrészögödék,
       Szertelenül ruhájával ő elaluvék,
       Az kisebbik fiátúl, Kámtúl, megmevetteték.

11   El-kiméne, atyját, Noét bé sem fedözé,
       Két bátyjának: Semnek, Jáfetnek azt megbeszélé,
       Egy palásttal az két bátyja hamar fedözé.

12   Az Noénak szemérmére ők sem nézének,
       Visszanézvén, tisztösségöt atyjoknak tevének,
       Némikor Noé felserkene, hogy kimenének.

13   Kárát vallá ennek az Kám ő magzatiban,
       Mert ezt Noé mind megérté, lőn nagy haragban,
       Megátkozá Kámnak fiát ő nagy búában.

14   Nám, az Kámnak öregb fia Kanaán vala,
       Sem-, Jáfetöt az vén Noé áldotta vala,
       Hogy őnékik az Kanaán éltig szolgálna.

15   Ifjak, erről tanulhattok, mint atyátokat
       Tisztöljétök, hallgassátok ti anyátokat,
       Hogy reátok ne vegyétök az ő átkokat.

16   Isten Noét vénségében kivötte vala,
       Ötven héján ezör esztendég éltette vala,
       Világszerte az ő magvát elsokasítá.

17   Részögösök, megértsétök ti rendötöket,
       Az bor miá különb-különb természettöket. 
       Oroszlánvérben kik részesök, mondják ezöket.

18   Bátor szívök, mint Sámsonnak, igen erősek,
       Bajviadalt vitézökkel semminek vélnek,
       Józanulván, ha rákelnek, bokrot keresnek.

19   Az majomnak természeti igen játékos,
       Mit mástúl lát, azt műveli, oly igen okos,
       Ő vérében aki részes, olyan játékos.

20   Tehetségöt részögségben sokat késértnek,
       De nagy sokak erejökben csak szégyönködnek,
       Kik amazt es elszalasztják, táncban elesnek.

21   Oly rút férög disznó-férög ő állatjában,
       Ő bársonyát nem kíméli, hever az sárban,
       Ő vérében azki részes, hever az sárban.

22   Részögösök, kecskevérben azkik részesök,
       Mert kecskéknek természetök, tombolnak, szöknek,
       Magasságra felugordnak, kosul öklelnek.

23   Bémerülnek az bormarók sok tombolásban,
       Kecske módra felszökésben és nagy sok táncban,
       Részögségben sok gonoszság lészön az táncban.

24   Alázatos, békességös egyik részögös,
       Az második csak garázdás és oly versönyös,
       Imádkozik és bűnén sír harmad részögös.

25   Negyedfélék apróságot igen kívánnak,
       Ötödfélék dúlnak-fosztnak, oly igen lopnak,
       Hatodfélék csak hallgatnak, mert megnémulnak.

26   Igen bölcsek hetedfélék, mint Damján lova,
       Részögségbe veteködnek az hit dolgába,
       Szentírásból semmitudók ők józanságba.

27   Nyolcadféle részögösök vannak udvarba,
       Vitézségök, bölcsességök nincsen magokba,
       Nyalánk hálót ők tanultak az ő dolgokba.

28   Nyelvesködnek, ők csácsognak úrasszony előtt, 
       Mit kívöl hallnak, azt beszélik úrasszony előtt,
       Soknak ejtnek nagy bánatot baráti előtt.

29   Az urak, nám, asztalokhoz azért ültetik,
       Eszös népek az asztalnál csúfnak ítélik,
       Mert csúfságát az asztalnál sokan mevetik.

30   Nem kell akkor hegedülni, lantot pöngetni,
       Szép dolgokat krónikákból nem kell zöngeni,
       Csalfa bíró mert ott csácsog, azt kell hallgatni.

31   Az csélcsapás többet használ az vitézségnél,
       Hízölködés, csúfolkodás lantnál, énöknél.
       Társim, ezzel se gondoljunk, igyunk jó kedvvel!

32   Gondban esik, elaluszik az kilencedik,
       Az bor szagát ő megérzi, ha elkerülik,
       Ott feltekint, az pohárért igen morgódik.

33   Igen eszik az tizedik, virradtig iszik,
       Nagy gazdagnak véli magát tizenegyedik,
       Az házsárton mindent elveszt tizenkettődik.

34   Száguldásval lovát veszti tizenharmadik,
       Megsiratja kárát másnap, megjózanodik.
       Mind virradtig elbúdosik tizennegyedik.

35   Olyak vadnak, gyaloghidat meg sem találnak,
       Az híd mellett, hipp! az sáron általgázolnak,
       Lábok nékik négy is vagyon, vélnéd baromnak.

36   Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik,
       Az konyhára, az pincébe ottan béesik,
       Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.

37   Ez es nem jó, részögségbe ki vereködik,
       Jámbor házasát, jó szolgáját kik szidják, verik,
       Meg is ölik, részögségbe néha történik.

38   Hogy megértsed, il részegös tizenhetedik.
       Tíz-nyolcadik az jó borban mindaddég iszik,
       Rókát szaggat, száját törli, ű esmég iszik.

39   Sokan vannak, részögségben sokat ígyérnek,
       Tűlök kérik, józanokban tetszik mérögnek,
       Nevet vesznek, mert űt mondják hazug agebnek.

40   Az huszadik szolgálatját igen ajánlja,
       Szükségkorán ha meglelöd, azt elhallgatja,
       Il barátot, atyafiat minden utálja.

41   Gondolkodnak bornemiszják, igen hallgatnak,
       Részögösök mit csácsognak, azt mosolyogják,
       Hogy bölcsebbek ők volnának, mind azt alítják.

42   Az bor szaga ő fejöket ott általhatja,
       Csácsogását, felszökését minden meglátja,
       Asszonyoknak az szebbikét táncban kívánja.

43   Bormegiszják nékik vannak, mikor akarják,
       De az álnok fösvénségért ők bort sem isznak,
       Mikor isznak, erkölcsöket jóvá sem hagyják.

44   Azkik urak, asztaloknál sokan ravaszak,
       Súg, hogy félön az vendégöt hogy bolondítsák,
       Ű magának lágy italját félig iktassák.

45   Az asszonyok, szép lejányok, nagy gyengén élnek,
       Az asztalnál ők sem esznek, nagy fittyel élnek,
       Maga még reggel szép sölt kappant ők elnyeltenek.

46   Ezöstkannácskát az pincébe eligazítnak,
       Regtől fogva kit éfélig meg sem szárasztnak,
       Két rossz tálat ők zörgetnek, szöknek, tombolnak.

47   Ez kannácska meg sem szárad, rejtökbe tartják,
       Nagy gyakorta jól köppentnek, fart igazgatnak,
       Onnat hazól férjök éhöznek, szoméhoznak.

48   Sőt ők gyakran ablakokban hogy hímöt varrnak,
       Rejtökhelről borosedént ők előrántnak,
       Egyet-kettőt akasztalnak, ők esmég isznak.

49   Vénasszonyok, jaj, szegényök, ők is kullagnak
       Setét herre, bort ha kapnak, eltoszogatnak,
       Az leányok ha ellopják, igen kogyognak.

50   Utálják az jó bort az nagy tömlőjű dajkák,
       Tejök jüjjön, bort ha kapnak, gyakran kortyantnak,
       Az gyermökön elalusznak, néha megfojtják.

51   Vén szakállú hopmestörök mikor köppentnek,
       Ott csácsognak és mint lehet, tombolnak, szöknek,
       Az asszonyok, szép leányok, azon mevetnek.

52   Jó bort kérnek, ha nem adnak, igen zúgoldnak,
       De ha jó bor palaszkjokban, ők danógatnak,
       Szakállokat borzogatják, ők esmég isznak.

53   Ímé, elrejtőztenek volt az vígságtevők,
       Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
       Csak borért is elzörgetnek néha szegényök.

54   Gyorsan köppent, még idején békeni magát,
       Szunnyad, véti ő nótáját, vonszja az fáját,
       Meg is ütik, néha történik, bottal az hátát.

55   Székön ülő sok tolvajok lesnek piacon,
       Nagy morgással átkozódnak szenes fazekon,
       Alól gyújtják, fölyül ontják az bort akkoron.

56   Árujokat olcsón veszik, nagy drágán mérik,
       Néha ifjak aludt szénbe puskaport rejtik,
       Az fellobban, Valkó vidékét elpörzsölik.

57   Gondoljátok, részegesök, ti vétketöket,
       Melyekbe megbántottátok ti Istentöket,
       Il erkölcsnek, részögségnek vessetök véget!

58   Az bort Isten nagy jó végre nekünk terömté,
       Mértékletösségvel véle élnenk engedé,
       Józanságval minden őtet szépön dicsérné.

59   Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet végyünk,
       Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk,
       Ha különben cseleködünk, lelkünkben vészünk.

60   Azki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságába,
       Nyírbátorba ezörötszáz és negyvennyolcba,
       Udvarbírák bort nem adnak, vannak átkjában.

Tinódi Sebestyén: Az udvarbírákról és kulcsárokról

(1553)


1   Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
     Kiért én is várom az én hasznomat,
     Könyörögvén kéröm uraságodat,
     Énnéköm megbocsásd megbántásomat.

2   Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
     Kiből minden jómat én es takartam,
     Isten malasztjának ezt ajánlottam,
     Kiért mindenkoron én hálát adtam.

3   Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
     Két szömöm világa vagyon homályban,
     Az én író kezem reszket az pennán,
     Fejem szédülögve nagy gondolkodván.

4   Gondot adok én az oly embereknek,
     Kik szegín fejemön nem keserülnek,
     Mert versszörzésömbe átkomba lésznek,
     Jelösben udvarbírák, kulcsárok lésznek.

5   Azmely úrhoz megyök, sokszor meghagyják:
     Magam, lovam abrakát bévön megadják,
     De bal fölök felől gyakran bocsátják,
     Gyakorta az urat vélem bántatják.

6   Légyön Isten nékik, hogy elhallgatják,
     Azért regyistromba ők mind béírják,
     Mert azt az úréból magoknak lopják,
     Sok szegínlegínyök azt megohítják.

7   Óh, mely nagy kárt tésznek az udvarbírák,
     Mert titkon magoknak sokat takarnak,
     Igön hízölködnek, sokat csélcsapnak,
     Ki miatt az urak sok kárt vallanak.

8   Kárát néha az úr eszébe veszi,
     Hamar csal bírádat csiklében ejti,
     Azmint ő akarja, nem úgy vendégli,
     Mert szöme szőrében szoktak szaggatni.

9   Bolondok ezféle csal udvarbírák,
     Tisztösség adassék az jámborának,
     Kik szolgát szöröznek az ő uroknak,
     Úr híre nélkül es sok jóval vannak.

10   Óh, mely dicséretös oly udvarbíró,
       Ki mindönből úrnak hívön takaró,
       Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,
       Sőt minden javával őket tápláló.

11   Rest udvarbírákon átok nem használ,
       Azki őt átkozja, kopaszt borotvál,
       Ők atyafiasok az cigánokval,
       Orcájok temérdök nagy álnokságval.

12   Noha volna néköm csak mast jó borom,
       Fejem bátorodnék, hangos lenne szóm,
       Közbortúl megszorul, rozsdás én torkom,
       Kiből utálatos én horutásom.

13   Az úr és az asszon bír ő házával,
       Kinek ő akarja, lehet jó borval,
       Azkit lát, hogy engödelmes dolgával,
       Az ürest nem marad ű poharával.

14   Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,
       Magas part üssön meg udvarbírákat,
       Vélök egyetömben az kulcsárokat,
       Kik akasztófára méltók, azokat.

15   Csuda, mint csélcsapnak az ő uroknak,
       Hogy az ő hasznára sáfárkodnának,
       Azt elő sem mondják, mennyet kóbornak,
       Palást alatt jó bort mennyet hurcolnak.

16   Az boros víz nádat terömt orromba,
       Egészségöt nem ád néköm dolgomba,
       Kösebbödik gégém az krónikába,
       Kiért udvarbírák esnek átkomba.

17   Szómat jobban rikkantatom jó bortúl,
       Ha jó hírt hallhatok uraságodtúl,
       Kevés betegségöm feledöm attúl,
       Nagy sok jó adassék mennyei Úrtúl.

18   Talám gonoszt mondnak az udvarbírák,
       Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
       Ha büdös bort adnak Sebők deáknak,
       Azzal ő uroktól elbúcsúztatnak.

19   Esznek szegín ifjak fagyos étkeket,
       Reá innyok adnak büdös lőréket,
       Szolgáló leányoknak sován étkeket,
       Reá innyok adnak boros vizeket.

20   Igön bosszonkodnak leányok, ifjak,
       Az udvarbíráknak és kulcsároknak
       Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
       Dolhai dekrétomot fejökre mondnak.

21   Le es vonszják néha kulcsárt körméről,
       Ifjak megbüntetik ez il bűnéről,
       Az ő abrakjokat elvesztéséről,
       Mert azt palást alatt hordják pincéből.

22   Nagyidai kulcsár az bohnyaival
       Lám, atyafias volt álnokságával,
       Nem barátkozik vélem az jó borokval,
       Ha fiamat küldöm, illet szitokval.

23   Adjon Isten nékik oly jó malasztot,
       Táplálják jó borral Sebők deákot,
       Véle egyetömben jó szolgálókat,
       Fejökre ne várják az rút átkokat.

24   Kis Kököllő mellett Bethlen Farkasnak
       Bohnyai házánál megíratának,
       Mert versszörzésében Sebők deáknak
       Nem úr hírével bödös bort ádának.

Ismeretlen: Szendrői hegedősének

(16. század közepe)


1   Szent Jób írta könyvében,
     Jámbor vala éltében,
     Vala nagy késértetben,
     Ördögtűl büntetésben.

2   Ha jót Istentül vettünk,
     Gonoszt mire ne vegyünk?
     Isten mivel szerete,
     Idegön földön fektete.

3   Vagyok én kór ágyamban
     Oly gyakor jajgatásban.
     Egy lovam betegödék,
     Vélem együtt nehezödék.

4   Ű sokat nem múlata,
     Mert másnap lén megholta,
     Előlem féloldalt kicsúsza,
     Tó mellett ebeket halásza.

5   Négy patkója kezemben,
     Vagyok oly reménségben,
     Bizodalmam Kristusban,
     Azután krónikámban.

6   És mind az sok urakban
     És bízott barátimban,
     Engöm gyalog nem hadnak,
     Patkómhoz lovat adnak.

7   Maga mast is egy lóra
     Fölszörzöttem mankómra,
     De az sincs nagy hasznomra,
     Mert nem elég járásomra.

8   Én lábamat tisztölöm,
     Mert mankómhoz kötözöm,
     Másfelől állatok egy embört,
     Vonszom el-ki, mint egy dögöt.

9   Úgy én el-ki ballagok,
     Farkas módra vigyargok,
     Azkik látják, nem bánják,
     Csak csudámat vigadják.

10   Nekik én azt ígéröm,
       Székik papiros legyön,
       Tetékön körömmérög keljön,
       Hajok hegyesül legyön!

11   Talpok siketüljenek,
       Könyökben vakok legyenek,
       Kenyerök háslevél legyön,
       Italjok piros boza legyön!

12   Papirosszékön üljenek,
       Engöm úgy nevessenek,
       Vagyon oly bizodalmam,
       Hogy megvigaszik én lábam.

13   Mert gamóját mankómnak
       Ígértem Szent Farkasnak,
       Meglátja, ha találom,
       Bizon hozzáhagyítom.

14   Én ágyamban vadászok,
       Sok vadakat én fogok,
       Hatlábúkat tördelök,
       Azon én nem örvendök.

15   Egészségöm tudjátok,
       Ha krónikámat halljátok,
       Szendörői gallyában,
       Bebek Ferenc házában.

16   Az ínöket zengettem,
       Az nótáját pengettem,
       Issza Bebek jó borát,
       Törölgeti tarkóját.

17   Isten lássa jovával,
       Az két szép magzatjával
       És ű asszontársával,
       Vitézlő jámborokkal!

18   Bódogasszon-nap táján
       Szendörői gallyában,
       Azki szerzé ínekben,
       Vala nagy kór ágyában.

Hegedős Márton: Az hegedűsökről

(1580 előtt)


1   Hegedűsök, nektek szólok, meghallgassátok,
     Mert hegedűs én is vagyok, azt jól tudjátok,
     De hogy én nem jámbor vagyok, azt is tudjátok.

2   Ez világon ahol vagyon egy jó hegedűs,
     Én is vagyok űmellette másod hegedűs,
     Azt jól tudja minden ember, azki hegedűs.

3   Gyermekségemtől fogva ez volt a kenyerem,
     Ezzel éltem én nagy sokat, semmit gyűjtöttem,
     Sőt minden sok marháimat én elköltöttem.

4   Erről ménden sommát vehet jövedelemnek,
     Két ekének nincsen haszna, mint hegedűnek,
     De látatja annyi snincsen, mint egy csépesnek.

5   Derekamat ki tekinti, mint akasztottnak,
     Az fejemet ki tekinti, mondhat borzasnak,
     Az lábomot ki tekinti, mondhat csatosnak.

6   Ez világon ahol vagyon egy jó tíkozló,
     Én is vagyok őmellette egy jó tíkozló,
     Azt jól tudja minden ember, azki tíkozló.

7   Vagyon nekem két tolvajom: az torkom, hasam,
     Ezek fosztnak, hogy magamat ne ruházhassam,
     Ezek vesztnek, hogy magamot ne jobbíthassam.

8   Soha semmit gyermekemre én nem gondolok,
     Ez világon csak vándorlok, ahol szolgálok,
     Kecske módra gyakran ganéjt tej után adok.

9   Morgó könyvet előrántok, mert Márton vagyok,
     Az gazdával legelőször oly igen morgok,
     Vendégével öszveveszek, ebül szolgálok.

10   Az lábamon nem állhatok, ha én köppentek,
       Szemeimmel nem nézhetek, hanem pillogok,
       Az nyelvemmel nem szólhatok, csak vesztegetek.

11   Részegesnek nem mondhattok, mert nem okádok,
       De más napon mind napestig csak kovácsolok,
       Kit azután én nagy sokszor ebül megbánok.

12   Társaimhoz ilyen módon gyakran meggyónom,
       Hogyha jót mond, én azt soha meg nem fogadom,
       Azki tanít és pirongat, oly igen bánom.

13   Óh, nagy Isten, miért tartasz ilyen nagy latrot,
       Tudom, azért, mert azt várod, hogy megtanítsad,
       Csak heában beszédedet énreám költesz.

14   Nincs ez földön, sem az égen oly prédikátor,
       Ki énbennem jót tehessen, ám szóljon bátor,
       Tudom, azzal az sem gondol, ki ilyen lator.

Moldovai Mihály: Bódog ember, kinek ő házában

(1587)


1   Bódog ember, kinek ő házában
     Fája bővön vagyon odvarában,
     Nagy lazsnakja ő vetett ágyában.

2   Ez ily ember az hidegtől nem fél,
     Cellájában gyönyörűségben él,
     Mert az hideg ő házában nem fér.

3   Vagyon neki báránbőr köntöse,
     Alul felől nekie bélése,
     Fótkapcával rakva szekernyéje.

4   Ő kezében vagyon szép kesztyűe,
     Nagy púposon feláll ő süvege,
     Abból tetszék neki legénsége.

5   Nem fonnyasztja hideg ő orcáját,
     Nagy víg kedvvel süti tűzhöz hátát,
     Hason fekve emeli korsóját.

6   Barátinak töltené poharát,
     Ha lakoznék sok pénz tarsolyában,
     Haj dénommal kiáltja szomszédját.

7   Nem akarja kárát barátjának,
     Csömörléstől félti szegín társát,
     Azért tartja sok lével az hasát.

8   Nem kell neki senki gazdagsága,
     Hogy nincs pénze, azt igen ohajtja,
     Az éhezést sem igen kévánja.

9   Urasághoz semmi kedve nincsen,
     Mert nem tölték reá süveg vetve,
     Egy nyárs hurka jobb őneki szütve.

10   Ha akarja, eszik vagy aluszik,
       Ha felkél es ugyancsak vajuszik,
       Avval bizony igen kicsint hízik.

11   Eltávozzál tőlem, jó barátság,
       Nekem nincs fám, hanem nagy bosszúság,
       Ez hidegtől csak nagy nyomorúság.

12   Bódogságot, kit nálad nem bánok,
       Csak az egyet szívemben ohajtok,
       Én ez többit teneked ajánlom.

13   Az koplalást tőled nem kévánom,
       Szent asszony úgy segéljen, barátom,
       Ha pénzed nincs, tőled el nem lopom.

14   Azki szerzé, vagyon fázódásban,
       Egyéb jámbor víg az meleg házban,
       Kecske módra tombol ő házában.

15   Ezerötszáz és az nyolcvanhétben,
       Sápolódván az átkozott házban,
       Decembernek legelső hetiben.

16   Az szerzőjét könnyen megtalálod,
       Vakszemeddel őtet megláthatod,
       Ha keresed, nálad legyen botod.

Jegyzetek

aj – jaj

akasztalnak – öltenek (varráskor)

alít – vél, gondol

állatjában – állapotában, termetében

aludt szénbe – hamuval takart parázsba

atyafiak – rokonok

bátor – bár, ámbár

bízott – bizalmas

Boldogasszon-nap – Sarlós Boldogasszony: július 2., Nagyboldogasszony: augusztus 15.

boza – a kunok által főzött sörfajta

cella – szoba

csácsog – fecseg, pletykál

csal bírádat – csaló, álnok udvarbírádat

csatosnak – csatlósnak, csatakosnak(?)

csiklében – kelepcébe, tőrbe

Damján – Dömjén, Döme, Dömötör vértanú, piros lovon ábrázolták

dekrétom – határozat, végzés

Dudó – lónév

eltoszogatnak – elcsoszognak

engedi – értsd: engedi el (a fizetést)

es – is

fazekat török – a fazéktörés kb. megfelel a ’cseréptörés’-nek; azaz a kóbor katona a gazdát a ház lányainak, asszonyainak meggyalázásával fenyegeti

félön – titokban

felrúgom pártámot – eladom szüzességem

fölszörzöttem – felszállottam (a lóra, vagyis a mankóra)

fótkapcával – rongykapcával

fúró – hímtag

gallos gyócs – a legfinomabb fehérvászon

gallyában – kb. kopasz, növényzet nélküli hegyen

gamóját – kampóját

gúnárnyak – hímtag

hagyigál, hagyít – hajigál, hajít, dob

háslevél – hárslevél

házsárt – hazárdjáték, kártya-, kockajáték

herre – helyre

hímöt varrnak – hímeznek

hópínz – a katonáknak havonta adott zsold, melyre a hölgy szolgálataiért igényt tart

hopmester – udvarmester

horutás – köhögés, harákolás

húson fintorgó – akinek semmi sem jó, semmivel sincs megelégedve

iktassák – juttassák, töltsék

kalauz – rabló

karazsia – jó minőségű posztófajta

késértetben – megkísértésben, kísértésben

keserülnek – szánnak

kies – kellemetes

konc – a hús java, többnyire combrésze

kórágy – betegágy

köppent – hörpent, kortyint

körömméreg – körömkór, kelés

közbortúl – közönséges bortól, lőrétől

kulcsár – az éléskamra és a pince őre

lágy – gyenge, híg

lator – gazember

lazsnak – pokróc, durva takaró

maga – noha

maga – noha, ámbár

marháimat – vagyontárgyaimat, kincseimet

Markalf – trufák, anekdoták hol együgyű, hol ravasz hőse

megmevetteték – kinevetteték

megőtözteté – megöntözte

megvigaszik – meggyógyul

menden – mindenki, bárki

mennyet – mennyit

mevetik – nevetik

mire – miért

morgó – zúgolódó, átkozódó

nehezedék – súlyosbodik a betegsége

nékik – némelyek

ohajtja – szánakozik rajta, bánja

örög-leány – öreglány

Prága / Meghervadozott szép zeld ága, / Nem kellemetes néki virága – utalás Mátyás király első feleségére, Podjebrád Katalinra(†1464).

púposan – búbosan

regtől – reggeltől

regyistromba – jegyzékbe

rókát szaggat – rókázik

sáfárkodnak – gazdálkodnak

Sajószentpéterrí – Sajószentpéterre

sápolódván – panaszkodva

soholt – sehol

sommát vehet – megbecsülheti

Szendörő – Szendrő vára Borsod megyében

Szent asszony – segítő és rontó erővel egyaránt felruházott alak

Szent Farkas – Ausztriai Szent Wolfgang, főleg a lábfájósok megsegítője

szöme szőrében ... szaggatni – elbánni vele

szükségkorán – szükség idején

takar – biztosít, gyűjt

tetékön – fejük tetején

tombol – táncol, ugrál

tudjátok – ismeritek

vajuszik – lankad, szenved

vakszemeddel – halántékoddal

Valkó vidékét – az alfelüket

vetík az vízben – a vízbe dobás a kurvák szokásos büntetése

4. fejezet - UDVARI SZERELMI LÍRA: BALASSI BÁLINT VILÁGI VERSEI ÉS A BALASSI-KÖVETŐK

Tartalom

Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret és vitézsígről való ének is vagyon.
Első
Második
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Tizenegyedik
[Tizenkettődik] Decima secunda
Tizenharmadik
[Tizennegyedik] Decimus quartus
Tizenötödik
Tizenhatodik
Tizenhetedik
Tizennyolcadik
Tizenkilencedik
Huszadik
Huszonegyedik
Huszonkettődik
Huszonharmadik
[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum
[Huszonötödik] Vigesimum quintum
[Huszonhatodik] Vigesimum sextum
Huszonhetedik
Huszonnyolcadik
[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum
Harmincadik
[Harmincegyedik]
[Harminckettődik]
Harmincharmadik
Harmincnegyedik
Harmincötödik
[Harminchatodik]
Harminchetedik
Harmincnyolcadik
Harminckilencedik
Negyvenedik
Negyvenegyedik
Negyvenkettődik
Negyvenharmadik
Negyvennegyedik
Negyvenötödik
Negyvenhatodik
Negyvenhetedik
Negyvennyolcadik
Negyvenkilencedik
Ötvenedik
Ötvenegyedik
Ötvenkettődik
Ötvenharmadik
Ötvennegyedik
Ötvenötödik
Ötvenhatodik
Ötvenhetedik
Ötvennyolcadik
Ötvenkilencedik
Hatvanodik
Hatvanegyedik
[Hatvankettődik]
[Hatvanharmadik]
[Hatvannegyedik]
[Hatvanötödik]
[Hatvanhatodik]
Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak
Célia-versek
[Első]
[Második]
Harmadik
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Saját kezű versfüzér
Az erdéli asszony kezéről
Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt
Az Célia bánatjáról
Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni
Fulviáról
BALASSI-KÖVETŐK
Ismeretlen: Ímé ez szívembe
Ismeretlen: Megcsal az Cupido…
Széchy Tamás: Szeretőmnek megtért keménségéről
Ismeretlen: Már eljött én utam
Ismeretlen: Sebes tenger habja
Jegyzetek

Balassi Bálint (Zólyom, 1554. október 20. – Esztergom, 1594. május 30.) volt az első magyar költő. Ez a megállapítás akkor is igaz, ha voltak előtte magyar nyelven verselők; ő nem a kronológiának áll az élén, hanem a magyar irodalmi mitológiának, amelyet nagy részben ő és követői teremtettek meg. Krisztus előtt is történt egy s más e világban, mégis, az európai időszámítás véle veszi kezdetét.

Újító volt és kánonteremtő. „Új forma” (Balassi szavai) gyanánt honosította meg a szerelmi komédiát, költészete már a boccacciói típusú humanista poétikákban gyökerezik, mint ezt az inventio poetica – Balassi magyarításában: versszerző találmány – terminus használata, továbbá a komédia ajánlásában és prológusában kifejtett nézetek bizonyítják. Elsőként szerkeszti verseit ciklusokba, s megújítja a magyar verselési technikát. Nem előzmények nélkül, korai verseiben nem is a versnyelv radikális átalakításával, de ő teremtette meg a magyar udvari költészetet, az alapvetően lovagi típusú udvarlást. Szerelmes levelei – ekként nevezi szerelmes verseinek egy csoportját – jórészt a szó szoros értelmében levelek voltak: a kedveshez elküldött, a gyakorlati udvarlást szolgáló eszközök. Ám ő az, aki átlépi a bűvös határt, s az alkalmi, pragmatikus célt szolgáló énekek után-mellett ír verseket csak úgy, önmagáért, a versszépségért, az immár a dallam mankóját nélkülöző vershangulatért. Ez már modern magyar irodalom – a 16. században.

Verseit két gyűjteménybe rendezte. Az egyikben, az úgynevezett Maga kezével írt könyvben, főképp világi versek: az „ékes énekek” és a szerelmében megtörtént dolgokról szóló „szerelmes levelek” találhatók. E rendkívüli tudatossággal megszerkesztett versciklusokban, szerelmi önéletrajzban a kutatók többsége kétszer harminchárom verset rekonstruál. A másik versgyűjteménybe istenes énekeit írta. Balassinál az istenes és világi versek között azonban nincs feltétlenül éles határ. Némely vallásos versét ő maga helyezte a Maga kezével írt könyv világi versekből álló ciklusainak a végére, s így a ciklus kontextusában ezek nem csak istenes énekek; nála e három érték, verseinek három fő témája, az Isten, a szerelem, a vitézség egységet alkot. E középkori eredetű és teológiai vonatkozású felfogás szép példája a Szentháromsághoz írt himnuszsorozata. Amiképpen csak egy Isten van, de három személyben, azonképpen az egy legfőbb érték is az előbb említett három formában testesül meg. Ez egyben eszmei magyarázata annak, hogy miért használja fel a vallásos költészet frazeológiáját szerelmes verseiben: nála is, akárcsak a lovagi lírában, azonos az Istenhez és a szeretett nőhöz való viszony. Épp a három legfőbb érték egysége teszi értelmetlenné a szerelmes-istenes-vitézi, tartalmi alapú csoportosítást: igaz, Balassi verseinek többsége szerelmes vers, istenes énekeinek száma nem éri el a két tucatot, vitézi éneket pedig (nem is olyan nyilvánvaló, hogy mely verseit soroljuk ide!) talán kettőt-hármat ha írt – ám ezek a versdarabszámok édeskeveset vagy éppen semmit sem mondanak költészetéről, költészetének tipológiájáról.

Irodalmi mintája elsődlegesen a korabeli neolatin költészet (Marullus, Angerianus, Joannes Secundus), de hat rá a petrarkizáló olasz és német, valamint a török irodalom is. Az élete utolsó fél évtizedében írottak pedig (a Célia-versek, az úgynevezett Saját kezű versfüzér) már egészen másfajta poétikát és másfajta jelentésszerkezetet követnek: meg szűnik az epikus konnotáció, jelentőségét veszti a mitológiai apparátus, zártabbá válik a forma, a dallamnál fontosabbá a verszene.

A Balassi kialakította szerelmi líra, mint magas műköltészet, lényegében folytathatatlannak bizonyult. Voltak szép számmal epigonjai, sokan voltak, akikre szövegszerűen is hatott, az általa használt képek, stílusfordulatok elárasztják a 17–18. század magyar szerelmi költészetét, de magyar hagyományt ily módon egyeztetni európaisággal Balassi után már nem sikerült.

Életét, gyermekkora kivételével, jól ismerjük. Van olyan év, amikor szinte hétről hétre nyomon követhetjük életútját: mit csinált, kikkel találkozott, mivel múlatta az időt.

Apja, Balassa János, ugyancsak művelt férfiú volt, nagy hatalmú felsőbányavidéki főkapitány, a protestantizmus nemzetközileg is ismert pártfogója, rettenthetetlen törökverő s érdekeinek érvényesítéséért talán a törökkel is lepaktáló öntörvényű egyéniség. Udvari prédikátora, gyermekeinek, így Bálintnak is nevelője Bornemisza Péter volt.

A gyermek Balassit tizenegy éves korában Nürnbergbe küldik német szóra; pár év múltán, tizenöt-tizenhat évesen, Lengyelországban találjuk. Ide a család azután menekült, hogy Balassa Jánost 1569-ben összeesküvés vádjával (Dobó Istvánnal együtt) letartóztatták. Az apa kalandos körülmények között megszökik a fogságból, majd kegyelmet nyer. Fia „szülei vigasztalására” lefordítja németből Michael Bock munkáját, A beteg lelkeknek való füves kertecske című, eredetileg lutheránus, ám Balassi tolmácsolásában protokálvinista vonásokat öltő elmélkedést (1572, Krakkó; e kiadásból az egyetlen ismert példány a Sárospataki Kollégium Könyvtárában volt; e sorok írásakor Nyizsnij-Novgorodban található mint szovjet hadizsákmány), majd az apjával együtt rá is sugárzó császári kegy fényében oly duhaj juhásztáncot jár Miksa koronázásán, hogy azt a történetíró (Istvánffy Miklós) is megörökítésre méltónak ítélte.

Részt vett a Bekes Gáspár vezette Báthori István-ellenes hadjáratban (1575), megsebesült, s fogolyként került a gyulafehérvári fejedelmi udvarba. Báthori István és Balassi Bálint rokonok voltak, ennek is része lehetett abban, hogy Balassi Bálint fogolyból hűséges udvaronccá lett, Báthori pedig a török többszöri fenyegetőzése ellenére sem volt hajlandó őt a portának kiadni. Balassi követi fejedelmét akkor is, amikor Báthoryt – éppen a Habsburg uralkodó ellenében – lengyel királlyá választják.

1577-ben hazatért Lengyelországból. Apja immár halott, gyámja Balassa András, az unokabáty, akivel Balassinak még számos ügyes-bajos dolga, pere lesz. Katonának áll, mit is tehetne mást, holott e mesterséghez, melyhez inkább kell fegyelem, mintsem magas humanista műveltség, nincs igazán tehetsége. Ötven lóval szolgál Egerben, közben lányokat vásárol, és beleszeret a korábbi egri kapitánynak, Ungnád Kristófnak feleségébe, a nála némileg korosabb Losonczy Annába. Számos katonai (lásd a hatvani fosztogatásról szóló történetet) és balsikerű szerelmi kaland után élete legbotrányosabb lépésére szánja el magát: feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát (Dobó István lányát), s az esküvőt Patak várának – amely pedig királyi hűbérbirtok – elfoglalásával köti össze. E szerencsétlen lépése után élete végéig kell védekeznie a vérfertőzés és a felségárulás vádja ellen.

Perek sora következik. 1586-ban katolizál; nem tudhatjuk, belső meggyőződésből-é vagy egyéb okból, az előbbi talán valószínűbb. Felesége megcsalja és elhagyja.

1588-tól azután mintha rámosolyogna a szerencse: a vádak nagy részét elejtik, marad némi birtoka, katonaként szolgálhat tovább, engedélyezik a feleségétől való válást, s Losonczy Anna is megözvegyül. A dúsgazdag Anna ígéretes feleségnek, a házasság pedig végleges egzisztenciális megoldásnak látszott. Balassi költői-drámaírói aktivitása, érthető módon, ekkor, 1588–1589-ben hág a tetőpontjára. Ekkor szerveződhettek ciklusba a Maga kezével írott könyve versei, ekkor íródik a Szép magyar komédia (nyilván saját házasságkötésekor bemutatásra szánt) első változata, s vélhetőleg ekkor a Célia-ciklus néhány darabja is.

Semmi sem sikerült. A kikosarazott, hazájában, saját megítélése szerint, reménytelen helyzetbe került költő 1589 őszén kivándorol, mondhatni disszidál Lengyelországba. Okul ő maga ugyan érzelmi csalódottságát hozza fel, ám hihetőbb, hogy az önkéntes száműzetésben nagyobb része volt a hadi-politikai eseményeknek; ez a már nem fiatal férfi még egyszer, utoljára kísérli meg azt, ami eddig sohasem sikerült: katonai karriert befutva végre bekerülni a kor sikeres és (ami fontosabb) gazdag főurai, hadvezérei közé. Szinte tragikomikus: a tervezett nagy törökellenes hadjárat elmarad, Balassi néhány hónap után hazatér. Sokan e lengyelországi tartózkodás idejére teszik a Célia-versek keletkezését, sőt, Eckhardt Sándor nyomán, Célia személyét is ismerni vélik; e múzsa szerintük Wesselényiné Szárkándy Anna lehetett.

Mi másképp gondoljuk. Kérjük az olvasót, hogy figyelmesen olvassa el a Julia- és a Célia-verseket s a Szép magyar komédiát. Nehéz más következtetés re jutni: a Julia-versek egy része s a Célia-versek nem íródhattak a Szép magyar komédia, pontosabban annak forrása, Castelletti Amarilli című művének ismerete nélkül. A Szép magyar komédia, ennyit biztosan tudunk, 1588-89-ben készült. Ekkor íródhatott a Célia-versek nagyobbik része is. Hogy a költő mikor szervezte ciklussá e verseit, természetesen nem tudhatjuk, lehet, hogy még a Lengyelországba való távozás előtt (ez esetben a nyilvánvaló lengyel utalások, mint a Hannuska Budowskionkához írt vers stb. természetesen még hiányozhattak) lehet (de semmi sem bizonyítja), hogy éppen Lengyelországban, az is lehet, hogy Lengyelországból hazaérkezve. Csak annyi biztos, hogy a Lengyelországra, vagyis az idegen földre való utalások költői, a Szép magyar komédia cselekményével pár huzamba állítható fikciók; mint ahogy a Célia-versek epikus kerete is, középpontjában az egymásra megszólalásig hasonlító régi és új kedvessel, a Komédia ihlette fikció. Persze, nem kizárt, hogy Szárkándy Anna Balassi kedvese volt, ezt azonban semmi sem bizonyítja.

Élete utolsó évei, a kilencvenes évek, perekkel telnek. Ugyanakkor egyfajta, Balassira korábban nem jellemző visszavonultság is jellemzi ezt az időszakot; ez a néhány év életrajzának kevésbé ismert része. Új szerelméről, Fulviáról, végképp nem tudunk semmit.

1594-ben, Esztergom ostroma során puskagolyó találja el, a seb elmérged, Balassi vérmérgezésben meghal. Hagyatékából többek közt a jezsuita Campianus Tíz okok című művének részfordítása kerül elő: az elmélkedő, Istennel immár másképp viaskodó Balassi írása. Rejthet tanulságokat a fiatalember Balassi által fordított protestáns szemléletű Füves kertecske s a jezsuita vénájú Tíz okok összevetése.

A magyar irodalmi mitológiát ő s tanítványa, Rimay János teremtették meg. A Balassi haláláról Rimay írta Epicédium e teremtő aktus egyik első terméke, az első magyar nyelvű, színvonalas humanista gyászversciklus.

Követői vagy inkább utánzói, erről maga Balassi tudósít a Komédia előszavában, bőven akadtak. Méltó utód azonban – a más irányban tájékozódó Rimayt s a Theagenes és Chariclia más műfajban alkotó szerzőjét nem számítva – egy sem.

A követők-utánzók többségének neve ismeretlen. Széchy Tamásról tudjuk, hogy főudvarmester, Felső-Magyarország kapitánya volt, aki 1592-ben Batthyány Katát vette feleségül. A szövegeket az RMKT XVII. századi sorozata 3. kötetének kiadása (Stoll Béla sajtó alá rendezése) nyomán közöljük, kivéve az Ímé, ez szívembe... kezdetűt, amelynek szövegét Kőszeghy–Szentmártoni Szabó sajtó alá rendezése, Balassi Bálint versei, Bp., 1993, 217–218 alapján tesszük közzé, továbbá a Sebes tenger habja... kezdetűt, amelynek esetében nem csak a Vásárhelyi-daloskönyvben, hanem a 17. század végi Csáky-énekes könyvben fenn maradt szöveget (Ötvös Péter, A Csáky-énekeskönyv, ItK, 1980, 486–509) is figyelembe vettük. A későbbi forrás felhasználása mellett szól, hogy a szerző „zsidóul” jelenti kedvese nevét, márpedig a Sára név héber alakja Saraj, s ez olvasható a Csáky-énekeskönyvben lévő szöveg versfőiben is. A Már eljött én utam kezdetű ének kapcsán jegyezzük meg, hogy versfő-töredéket tartalmaz, ennek alapján szerzője talán „...vári Mihály”.

Balassi verseit a Kőszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza által sajtó alá rendezett utolsó kiadás (Bp., 1999, Millenniumi Könyvtár, 33) alapján közöljük. Itt jegyezzük meg, hogy (a másolóval szólva) a „kölem-kölemféle szerelmes éneki” „között egynéhány isteni dicsíret és vitézségről való ének is vagyon”, és szerelmes énekei közül is némelyik nem udvari típusú, hanem archaikusabb jellegű. Mindezekkel együtt a ciklusokat mint műegészt tekintve nyilvánvalóan világi és nyilvánvalóan a lovagi lírából kinőtt, ámde már nem lovagi jellegű költészet ez.

 

Következnek BALASSI BÁLINT-nak kölem-kölemféle
szerelmes éneki, kik között egynéhány isteni dicsíret
 és vitézsígről való ének is vagyon.

Ezeket penig az maga kezével írt könyvébűl írták ki szórúl szóra. Vétek kevés helyen esett benne.
Az sem egyébtűl lött penig, hanem az Balassi írásának nehéz
 olvasása miatt, de afelől meglehet.
 Külem-külem mindenik éneket mikor, miről és kiről szerzette:
megírta, az nótáját is mindenikinek följedzette.

Azki azért gyönyörkedik benne, innent igazán megtanulhatja, mint köllj’ szeretőjít
szeretni és miképpen köllj’ néki könyörgeni,
ha kedvetlen és vad hozzá. De nem mindent hövít úgy az
 szerelem tüze talám, mint őtet.[1]

 

Első

Aenigma

egy horvát virágének nótájára


1   Jelentem versben mesémet,
     De elrejtem értelmemet;
     Kérem édes szeretőmet,
     Fejtse meg nékem ezeket:

2   Minap én úton jártomban
     Láték két hattyút egy tóban,
     Hogy volna csendes úszásban
     Együtt lassú ballagásban.

3   Gyakran egymásra tekintnek,
     Kiről kitetszik szerelmek,
     Egymáshoz való jó kedvek;
     Hasonlók, mindketten szépek.

4   Hogy így együtt szerelmesen
     Ők úsznának szép csendesen,
     Azonközben nagy sebesen
     Egy keselő csalárdképpen

5   Rájok menvén, az egyikét,
     Körme között az szebbikét
     Elkapá, foggatá szegént,
     Mint szeretőt, kedve szerént.

6   Látván társa, bánatjában
     Rív keserves kiáltásban,
     Széllyel ballagván az tóban,
     Nem tud, medgyen nagy bújában,

7   Mert látja társától váltát,
     Látja maga özvegy voltát,
     Bújában elszánta magát,
     Óhajtja már csak halálát.

Második

Kristina nevére

az Lucretia éneke nótájára


1   Cupido szívemben sok tüzes szikrákkal szerelmét most újítja,
     Elmémben, mint várban vigyázó virrasztó, herdóját ő úgy mondja,
     Tüntetvén előttem szép csillagom képét, vélem csak kívántatja.

2   Róla feledéken nem lehet víg szívem, mert csak őtet óhajtja,
     Mint esőt aszályban meghasadozott föld, őtet úgyan kívánja,
     Tüzem enyhítője, bánatom vivője hogy csak ő már, azt vallja.

3   Immár őérette egyebek szerelme nálam mind semmivé lött,
     Mert szeme nyilával, nagy igazságával mint célt, éngem már meglőtt,
     Bévett szerelmében, kivel mintha éngem ő úgyan idvözítött.

4   Siralmas nagy bánat különben nem bánthat,csak mikor őt nem látom,
     Szép kertek tömlecnek akkoron tetszenek, víg ének is siralom,
     Viszont mikor látom, vagy szavát hallhatom, nincsen semmi bánatom.

5   Törödelmes szívem édes leveliben szinte igaz úgy indul,
     Régi betegségből mint támadott ember újul rózsa szagátúl,
     Vagy mint az régi rab szabadságnak örül, elszaladván fogságbúl.

6   Ínségéből immár mert engem ő kivett előbbi szerelmemnek,
     Bús voltát szívemnek lengedező szele elverte jó kedvének,
     Búszerző szerelem már nem árthat nékem, mert oltalma fejemnek.

7   Nemrégen szép gyűrőt szerelmesem küldött, ki rubinttal mind rakva,
     Egy szép drága gyémánt kellő kezéparánt vagyon közte foglalva,
     Hozzám szerelemben tökéletes szíve is így vagyon kapcsolva.

8   Ajándékon viszont kiért hív szívemet én is néki mutattam,
     Szorítva kit néki szerelemnek tüzes fogójában nyújtottam,
     Fejemet, lelkemet, teljes életemet ajánlottam s vallottam,

9   Melyet szerelmesen és igen jó néven tőlem, rabjától elvett,
     Édes hívségében, mint erős szekrénben bézárolván rekesztett,
     Nagy igazságában, mint szép lágy ruhában tűrve kebelében tett.

10   Távol vagyon immár nagy keserűségem, gyönyörű én életem,
       Mely szépek tavasszal sík mezők virággal, boldogsággal jókedvem
       Azon módon rakva, nem győz örvendezni eleget szeretőmen.
 

Harmadik

az Palkó nótájára


1   Eredj, édes gyűrőm, majd jutsz asszonyodhoz,
     Ki viszen tégedet csókolni szájához,
     Óh, hogy nékem ahhoz
     Nem szabad most mennem én vigasztalómhoz!

2   Mondd szolgálatomot őnéki én szómmal,
     Kérjed, emlékezzék valaha felőlem,
     Ne felejtsen éngem,
     Lám, csak benne vagyon én gyönyörűségem!

3   Mint te burítva vagy fekete zománcban,
     Így szívem is érte öltezett most gyászban,
     Búskodik magában,
     Hogy nem részesülhet ő nyájasságában.

4   Mint hogy te ékes vagy szép drága gyémánttal,
     Így ő is mentől szebb kedves szép szavával,
     Maga tartásával
     Engemet felgerjeszt rózsa orcájával.

5   Mint hogy gyémánt drágább és szebb minden kőnél,
     Így ő is mentől szebb minden szép szüzeknél,
     Szerelmes mindennél,
     Egyéb szép személy is ő példájával él.

6   Járásban, ruhában csak őtet szemlélik,
     Módjában asszonyok, lányok őtet nézik,
     Formáját követik,
     Beszédét, erkölcsét mindenek kedvelik.

7   Ez gyémánt mint fénlik, élete oly tiszta,
     Alázatos lévén, vagyon bátorsága, 
     Mert bűn nem furdalja,
     Fejér ruhájában, mint szép fejér páva.

8   Természetében is gyémánthoz hasonló,
     Mint acéllal gyémánt hogy meg nem rontható,
     Így ő sem hajlandó, 
     Tökéletes szívő, igen igazmondó.

9   Tudja ez világnak minden álnokságát,
     Nem hiheti senki hízelkedő szavát, 
     Igen ója magát,
     Vagyon okossága, jól rendeli dolgát.

10   Ezt megmondván néki, utolszor kérd erre,
       Hogy miként az gyűrőt foglalták jól eszve,
       Nincsen sohul vége,
       Légyen így vég nélkül énhozzám szerelme.

11   Foglaljon engemet szinte úgy magához,
       Miképpen ez gyűrőt foglalták gyémánthoz,
       Ne hajoljon máshoz,
       Légyen igaz hozzám, mint hív szolgájához!

Negyedik

ugyanazon nótára


1   Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
     Szívemben felgyúladt szerelemnek tüzét,
     Sebesen égését,
     Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

2   Annak személyének drága ékessége
     Szabadságomot már magamtól elvette,
     Rabságra vetette,
     Kínlódom érette, vette is eszébe.

3   Látja szerelmemet, hozzá hívségemet,
     Azt jelenti, hogy ő sem gyűlöl éngemet,
     De azért éltemet
     Szüntelen kínozza bűntelen fejemet.

4   Akaratomban ő semmit megmívelni
     Nem akar énnékem semmiben engedni,
     Sőt lelkem rontani
     Igyekezik jó voltomért megútálni.

5   Semmi azért nékem világban már éltem,
     Két szememnél több sincs, ki sirasson éngem,
     Óh, én szegény fejem,
     Magamot mint vesztém, mire juta ügyem!

6   Szívem nyughatatlan titkon őmagában,
     Bú miatt gyötrődik, fárad bánatjában,
     Nagy kínvallásában
     Emésztetik, mint fa tűztűl sebes lángban.

7   Ím, sok példát hallván, mint vesztém enmagam,
     Tudván, hogy így járok, mégis elhajlottam,
     Nézd, mire jutottam,
     Hogy tudva magamot kínra bocsátottam.

8   Bizony nem vethetek senkire egyébre,
     Csak magam eszére; de medgyek, ha erre
     Vett az ő szépsége,
     Hogy magamot érte ejteném az tőrbe.

9   Annak szép személye és víg tekintete
     Kit nem gerjesztene gyönyörű beszéde,
     Örvendetessége?
     Penig érte és nem másért vagyok ebbe.

10   Légyen az én kínom ő egészségeért,
       Légyen halálom is bátor személyeért,
       Ám szenvedjek azért,
       Csak ne útáljon meg én hív szerelmemért.

11   Jót várnék őtőle, de ő csak gonosszal
       Fizet különb-különbféle sok kínokkal,
       Kegyetlen válasszal,
       Kivel engem megöl gyakorlatossággal.

12   Nem panaszolkodom semmit már felőle,
       Azt sem érdemlettem volna bizony tőle,
       Hogy nagy szerelmébe
       Engemet már bévett, vagyok szeretője.

13   Tulajdona vagyok, szabad ő énvélem,
       Rabja vagyok; medgyek, ha megöl is éngem,
       Vagy csak gyötri lelkem:
       Szabad, ihon vagyok, övé szegény fejem.

14   Hiszem, ha esméri idővel énbennem,
       Hogy nem csalárd szívvel személyét szeretem, 
       Talám megszán engem,
       S nem lészen kegyetlen örökké ellenem.

15   Éngem noha mostan előle elűze,
       Búcsúmot úgy adá, mint számkivetésre,
       De talám meg végre
       Jutok őnékie valaha eszébe.

16   Azért immár nékem el kell most indulnom,
       De elmémet ugyan itt kell nálad hadnom,
       Rólad gondolkodnom,
       Légyen Isten hozzád, édes vigasztalóm!

17   Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nélkül,
       Mert miként hogy test nem élhet lélek nélkül,
       Így te szerelmedtűl
       Soha nem válhatom meg halálom nélkül.

18   Ne felejts el azért te is, kérlek, engem,
       Ha immár elűzél, csak ne gyűlölj, lelkem,
       Enyhíts meg szerelmem,
       Mondd: Ez bizony igen szeret vala engem.

19   Az versszerző neve fel vagyon jegyezve,
       Könnyhullatásiban rendelte ezt egybe,
       Keserves énekbe;
       Ha Istent szereted, ne tréfálj meg érte!

Ötödik

az Giannetta Padovana nótájára


1   Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való néztében,
     Bús kedvem sincsen semmi énnékem, mert ismét bévett nagy szerelmében,
     Megengedett, fogott kezet, megbékéllett nagy kegyesen,
     Halálomtól megtérített, engem csókolván édesen.

2   Szép Venust azért már kis fiával jótéteért, míg élek, mind áldom,
     Hogy jóra hozta szerelmesemmel vétkemért gonoszul fordult dolgom,
     Kegyelmet nyert, meg bészerzett, tudta, mert hív szolgálatom;
     Hogy vétettem, nem szánszándék oka, de tudatlanságom.

3   Mint az idvösség semmi nem egyéb az Isten színének látásánál,
     Én boldogságom is csak abban áll, ha szerelmét látom igazsággal, 
     Örömre fordít, ha szólít magához édes szavával,
     Boldogít, ha hozzá szorít, ölelve gyönge karjával.

4   Ezelőtt néki csak rabja voltam, őtet jutalom nélkül szolgáltam, 
     Rabságból kivett, szolgájává tett, szolgálatom nem esik héában,
     Mert ajakát mint jó zsoldját adja, hogy én megcsókoljam,
     Szerelmével ajándékoz, csak hogy tovább is szolgáljam.

5   Sem Jason az szép aranygyapjúnak, sem vitéz Aeneas Laviniának
     Nem örült ennyit, mostan amennyit én örültem jó akaratjának;
     Mert mi lehet ennél kedvesb, édesb én kívánságomnak,
     Mint csókolni dicsőséges színét mennyei orcának?

6   Vallyon s ki élheti énnálamnál nagyobb kedve szerint már világát?
     Vagyon-é, inkább ki hasonlítsa én boldogságomhoz állapotját?
     Mert ő ékes, kegyes, kedves, mutatja hozzám hív voltát:
     Nincs bánatom, gyanóságom, mert esmérem igazságát.

7   Gond nélkül azért vígan éneklek, örvendek csak igaz szerelemnek;
     Míg élek, arra figyelmes lészek, hogy ne légyek ellene kedvének:
     Dicsértessék jótéteért, megbocsátott én fejemnek,
     Megcsókolván és ezt mondván: Miért mondasz kegyetlennek?

Hatodik

Bebek Judit nevére

az „Magam gondolván” nótájára


1   Beteges lelkem ismét énnékem most új szerelemtől,
     Mely betegségem támadott nékem az tekintetéből,
     Kinek személye, maga tartása engemet majd megöl.

2   Ennek termete igyenes, magas, mint szép liliomszál,
     Két szép társa közt, mint Venus asszony tetszik, hogy veszteg áll,
     Tettetes köztök, mint világos nap, ha sűrő köd leszáll.

3   Bátran két szemét mikor kegyesen énreám fordítja,
     Ottan szívemnek ő nagy szerelmét magához felgyújtja,
     Mert csak két szeme az én szívemnek felgyújtó fáklyája.

4   Erkölcse szelíd és szemérmetes, emberséggel elegy,
     Édes ajaka piros, szinte oly, mint jól meg nem ért meggy,
     Ékes beszédű, jeles tréfájú szavában ő mind egy.

5   Ki-ki ővéle táncát eljárni oly igen kívánja,
     Mert mint für után ha magasságból magát sólyom rúgja,
     Oly nagy sebesen táncát ő járja, nem mozdul dereka.

6   Ily szép s jó lévén, ez kegyest hát én miért ne szeressem?
     Szeretem bizony, csak viszont ő is engemet szeressen,
     Szolgálatomért szemei elől engem el ne vessen.

7   Víg lészen kedvem, ha ő magához engemet kötelez,
     Ha néha-néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez,
     Mert hív szerelmem nála énnékem nagy jó kedvet szerez.

8   De az én dolgom mint lenne vallyon, hogyha nem kelletnék?
     Megójon engem attól az Isten, mert én úgy nem élnék!
     Most ha így volnék, s az is törtínnék, oztán hová lennék?

9   Judit nevére méltán nevezték őtet keresztségben,
     Mert hasonlónak Judit asszonyhoz látom mindenekben,
     Gerjedek ehhez, mint Holofernes, én is szerelemben.

10   Távozván attól, aki szerelme gerjesztett engemet,
       Utána való nagy bánatimba éneklém ezeket,
       Ajánlván néki szolgálatommal együtt szerelmemet.

Hetedik

Morgai Kata nevére

az „Fejemet nincsen már” nótájára


1   Mondják jövendölők bizonnyal énnékem,
     Hogy születésemben Venus megkért éngem
     Arra, hogy csak magának szolgáltasson vélem.

2   Olyha, mintha hinném enmagam is ez szót,
     Mert látom, hogy Venus kíván nékem sok jót,
     Szerelmimben mert gyakran hoz énnékem hasznot.

3   Reám eleitől fogva gondot viselt, 
     Mint fogadott fiát, erkölcsemben kedvelt,
     Látván természetemet, jól magához nevelt.

4   Gyakran szerelmimben most is szerencsésít,
     Én jó szerencsémre utat nyitván nódít
     Arra, mert szolgálatom esik kedve szerint.

5   Azminthogy mostan is megajándékoza,
     Rabul egy szép szüzet én kezemben ada,
     Mondván: Szolgálatodnak ez is egy jutalma.

6   Ily szép, mint ez, akkor sem volt ő maga is,
     Hogy néki ítélte aranyalmát Paris,
     De ilyen kívánt lenni, ha istenasszony is.

7   Kívánván szépségét irigykedik rea,
     Hogy nálánál szebbnek ítéljem, azt bánja;
     Ha meg nem őrzöm, tőlem elveszti, azt mondja.

8   Adta szép rabomnak mert olyan szép színe,
     Mint rubint gyémánttal miként illik egybe,
     Vagy fejér liliommal ha rózsát fogsz eszve.

9   Több szép szüzek között lévén oly tettetes,
     Mint csillagok között telihold mely fényes;
     Mint mennyei seregnek, éneklése édes.

10   Az csak vétek benne, hogy ilyen tudatlan;
       De medgyek, ha látom, mely igen ártatlan?
       Mód nélkül tekint reám, tréfál minduntalan.

11   Mit mondjak felőle többet, én nem tudom,
       Mert minden szépségnek jelit rajta látom,
       Légyen fottig jó hozzám, én csak azt kívánom.

Nyolcadik

egy német villanella nótájára: „Ich hab’ vermeint” etc.


1   Reménségem nincs már nékem ez földen éltemben senki szerelméhez,
     Mert szerelmem, ki volt nékem, az elfut előlem, semmiben sem kedvez,
     Medgyek én immár, ha keserves kár engemet ez világból kivégez?

2   Menvén hozzá, vigad vala siettető szívem buzgó szerelmében,
     Fáradtságát, minden gondját reménlvén letenni szerelme ölében,
     Nem félvén attól, hogy élnék távol szeretőmtől keserves helyemben.

3   De elútált, mert mást talált, éntőlem már elvált, hagyván szernyő halált,
     Ád sok mérget az jó helyett, lelkem csak héában őutána kiált,
     Mert nem hallgatja, de sőt útálja, magához mert új szerelemet foglalt.

4   Siralmával mint hogy megcsal az krokodilusgyík úton járó embert,
     Így engemet elhitetett, hitetvén már vesztett, mint ártatlan lelket;
     Prédája vagyok, mert már megfogott, valamint akarja, úgy gyötörhet.

5   Ki nem hinné vagy gyűlölné az ő mézzel folyó szerelmes beszédét,
     Esküvését, látván könyvét és alázatosan formált szép személyét?
     Bizony megcsalná, akárki volna, aki nem tudná ravasz elméjét.

6   De ha szinte nem beszélne, vallyon s ki keresne egyebet helyében?
     Ha olyan ő, mint sík mező az jó kikeletnek áldott idejében:
     Ifjú, szép, ékes, mindennél kedves, nincs vétek személye termésében.

7   Óh, egyetlenegy szerelmem, miért vetettél el szemed elől engem?
     Hogy verhetett benned fészket szinte ilyen igen az harag ellenem?
     Ámbár mást szeress, csak el ne veszess engem, ki néked adtam már lelkem.

8   Te jó Isten, ki e tőrben engem csudaképpen már régen ejtettél,
     Ezt engedjed, hogy szánjon meg, vélem kit ily igen te megszerettettél,
     Vagy vígy ki hozzád, ha jó szót sem ád, ugyanis már lelkem sem hal, sem él.

Kilencedik

Kit az szeretőjével való haragjában szerzett

az Palkó nótájára


1   Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
     Forgandó szerelem, változó szerencse,
     Mire most szívembe
     Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?

2   Engem most kétfelől hiteget két dolog,
     Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
     Egymás ellen forog,
     Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.

3   Miképpen hogy Bessus az két fiataltól,
     Kétfelé vonódom én ez két dologtól,
     Gyötretem azoktól,
     Hajtatom, mint felhő égiháborútól.

4   Mint éltévedt ember két járt útra jutván
     Nem tud melyikének indulni csapásán,
     Megáll gondolkodván,
     Így én is nem tudok indulnom mely után.

5   Mert miképpen laptát mikor ketten jáddzák,
     Tudod, hogy egymásra ütik és hajítják,
     Így szívemet húzzák
     Szerelem s bosszúság ide-s-tova vonsszák.

6   Indít mind az kettő bizonyos okokkal,
     Hol ide, hol tova hajtnak szép szavakkal,
     Csalogatásokkal,
     Jól előmben hánnak mindent okossággal.

7   De még egyfelé is nem adtam magamot,
     Noha az bosszúság igen megindított
     De még el nem hajtott,
     Régi szerelmemtől el sem szakaszthatott.

8   Elmém csak téveleg széllyel kétségében,
     Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben
     Kormányeltörésben,
     Nincsen reménsége senki szerelmében.

9   Óh, én idvözítő kegyelmes Istenem!
     Légy ez dolgaimban én kegyes vezérem,
     Vezess ki már engem,
     Szégyentől, Pokoltól hogy megmenekedjem!

10   Azmi néked tetszik, bár azt cselekedjed,
       Csak hogy kárhozattól lelkemet őrizzed,
       Testemet ám verjed,
       Bár azmint akarod, csak ne szégyenítsed!

11   Minap vőm eszemben szeretőmnek dolgát,
       Hozzám szerelmében állhatatlan voltát,
       Ravasz álnokságát,
       Azért így jelentém szívem titkos kínját.

Tizedik

Kiben az szeretője háládatlansága és keménsége felől panaszolkodik

egy Siciliana nótára


1   Valaki azt hiszi, hogy nyerjen menyeken és szüzeken
     Szerelmével avagy hívséggel, az házat rak sík jégen,
     Vagy penig héában hord vizet rostás edénében,
     Avagyhogy verőfént akar fogni bolondul kezében.

2   Nem használ minékünk szerelmünk nálok, sem könyörgésünk,
     Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk, sőt nevetkeznek vélünk;
     Mely kedves sáskának az harmat, úgy nékik is könyvünk,
     Sok búnkkal, fáradságunkkal tőlök mi csak kínt érdemlünk.

3   Az felgyúladt tűz se gerjedhet fűlt kemencében inkább,
     Mint én elfáradott, bús szívem, ki már nem élhet tovább,
     Mert szerelem miatt oly bágyadt, nem lehet nyavalyásb,
     Mert már, ni, annyira jutott, hogy ugyan nem szállhat alább.

4   Mint hogy tiszta vízzel buzog fel forrás tiszta kútfőben,
     Olyan tisztasággal forrdogál szívem nagy szerelmében,
     Szolgálja örömest, jóllehet csak gyötri szüntelen,
     Jó kedvvel tűr, szenved, enged, csak juthatna jó kedvében.

5   Szerelmemnek de míg mindeddig csak az sem volt jutalma,
     Hogy valaha nékem kegyesen vagy egy szót is szólt volna,
     De sőt még ingyen szép személyét csak látnom sem hadta,
     Csak azért, hogy szerelmeért szívemet több kínnal bántsa.

6   Mint párduc prédának, kínomnak is kegyetlen örvendez,
     Háládatlanképpen bűnemben gonoszt fizet s bút szerez,
     Mosolyog kínomon, mint nagy jón, hogy lelkem epedez,
     Szerelmében, mint szélvészben, látván, hogy szinte úgy evez.

7   Medgyek? már nem tudom, ha látom, hogy én el nem hagyhatom,
     Noha kínját vallom, de válnom tőle nem kívánhatom,
     Szeretnem penig azt, ki fáraszt sok búval, mi hasznom?
     Hát medgyek? ellene vétsek? Óh, azt sem lehet, mert szánom.

8   Éljen, inkább éljen, víg légyen, valamit mível vélem,
     Hogy lelkem érte jár, lássa már, légyen kegyelmes nékem,
     Esmérje valaha, hogy soha egyebet szerelmem
     Nálánál, kin életem áll, nem követhet, mert ő lelkem.

9   Szerelmére, mint egy szent helyre elmémet, ím, fordítom,
     Mint egy áldozatot, magamot abban esmét felgyújtom,
     Csak hogy keservemben, már kiben régen fekszem, szánjon;
     Megszánván, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson!

Tizenegyedik

Borivóknak való. In laudem verni temporis

az „Fejemet nincsen már” nótájára


1   Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
     Mindent egészséggel látogató ege,
     Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

2   Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
     Néma fülemile torkát kiáltásra, 
     Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

3   Néked virágoznak bokrok, szép violák,
     Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
     Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4   Mert fáradság után füremedt tagokat
     Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
     Új erővel építvén űzéshez inokat.

5   Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,
     Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
     Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6   Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
     Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
     Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7   Újul még az föld is mindenütt tetőled,
     Tisztul homályából az ég is tevéled,
     Minden teremtett állat megindul tebenned.

8   Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
     Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
     Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

[Tizenkettődik] Decima secunda

Ejusdem generis

az nótája Lucretia énekének


1   Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
     Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
     Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

2   Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek ifiakkal táncolnak,
     Jó szavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
     Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.

3   Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
     Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal, röpül, víg kedvet mutat,
     Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

4   Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól,
     Eléggé hordoztuk héában az sok bút, légyen már tőlünk távol,
     Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!

5   Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
     Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
     Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.

6   Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk,
     Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
     Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nékünk!

7   Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
     Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
     Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
     

Tizenharmadik

Kit egy szép leány nevével szerzett

az nótája az „Régi siralmas”


1   Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom,
     Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hová fognom.

2   Laktam földemről, szép szerelmemről mikor gondolkodom,
     Jutván eszemben, ott én mint éltem, könyveimet hullatom.

3   Mint az szarvasfi anyja után rí, ha tőle eltévedt,
     Szívem úgy hal, vész, halálra már kész, hogy oda nem mehet.

4   Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten őtet,
     Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt, vennék mégis kedvet;

5   De igen ritkán és bizontalan hírt felőle hallok,
     Akkor sem mérem őtet kérdeznem, mint rab, csak hallgatok:

6   Ki miatt kedvem szinte oly nékem, mint nap az esőben,
     Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg téli rút időben.

7   Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem,
     Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez kedvem.

8   Felejtett árva itt, mint pusztába, csak remete módra
     Tengek, nem élek, lenni sem lélek, mert jutottam búra.

9   Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kikben gyakran jártam,
     Szép szelíd vadat, hangos madarat ott hallottam, láttam,

10   Isten hozzátok, s adja, rajtatok az avagy örvendjen,
       Azki engemet akkor szeretett, mostan se feledjen!

[Tizennegyedik] Decimus quartus

Borbála nevére

a nótája a Lucretia nótája


1   Csak búbánat immár hagyatott énnékem, kiben elfogy életem,
     Mert jó reménségem kiben vala nékem, az most elhagyott engem,
     Kiért mindenkoron nyughatatlanságban, fohászkodásban lelkem.

2   Ha néha hogy értek egyéb embereket szeretőjökről szólni,
     Akkor én bús lelkem rólad emlékezvén nem tud szegén mit tenni,
     Mert az gondolkodó, búskodó szerelem szívemet csak emészti.

3   Azért én szerelmem és gyönyörűségem, mért hagyál el éngemet?
     Óh, te fényes napom, mire nem terjeszted énfelém is fényedet,
     Hogy vigasztaltatnám én nagy bánatimban,  látván szép személyedet?

4   Kívánságim nékem látni személyedet naponként öregbülnek,
     Kik hogy ez ideig bé nem telhettenek, szemeim könyveztenek,
     Mert ki oka voltál előbb örömemnek, most vagy csak keservemnek.

5   Bánat miatt lészek én nagy gyötrelemben, ha rajtam nem könyörölsz,
     Betegségemben is, kinek vagy orvosság, ha nem gyógyítasz, megölsz,
     Hű szerelmemet is ha te megtekinted, bűn, ha hozzám nem térölsz!

6   Oly igen nagy csudám nékem ezen vagyon, hogy mely kemény te szíved,
     Te gyenge színedhez nem hasonló, higgyed, te acél természeted,
     Mert lám, nem érdemlém az te ittlétedben, hogy szemedet rám vessed.

7   Rajtam szabad vagy te, én édes szerelmem, valamit mívelendesz,
     Mert azt így jól látod, hogy vagyok te rabod, ha szinte megölendesz,
     Azért ámbár gyötörj, szívem, mégis engem, hogyha abban örvendesz.

8   Bírsz ugyanis engem szinte úgy mindenben, amiképpen akarod,
     Az én víg szívemet te megszomorítod, ismét megvigasztalod,
     Szomorú lelkemet, mint egy fiatal fát, mint bölcs kertész, úgy hajtod.

9   Az fiatal fához vagyok már hasonló, ki még nyers és zöldellik,
     Ki az tűzben lévén egyfelől nedvesül, s másfelől égettetik,
     Így egyfelől szívem tőled kínoztatik, s ismét vigasztaltatik.

10   Lám, az Aetna-hegyet mondják tengeren túl, hogy korosként égten-ég,
       Kit soha nem olthat meg sem eső, sem hó, sem másféle nedvesség,
       Kinek égésében sem volt, sem lészen is ez világon soha vég.

11   Az én szívemnek is, ki nagy szerelmében hozzád régen felgyúladt,
       Tüzét meg nem oltja sem bú, sem nyavalya, sem egyébféle bánat,
       Szerelmemért szinte ha megölsz is engem, de ugyan el nem hagyhat.

12   Én szerelmemnek mert akkor lészen vége, mikor a folyóvizek
       Visszafolyók lésznek, s mindenféle hegyek árkokká lönni kezdnek,
       Kik, hogy meglégyenek, magad is jól tudod azt, hogy lehetetlenek.

13   Rólam azért vedd el szomorú néztedet és mutasd víg kedvedet,
       Te két szép szemeddel, mellyel gyakran megölsz, élessz viszont engemet,
       Tudod, úgy szeretlek, tégedet kedvellek, mint tulajdon lelkemet.

14   Tovább beszédimet immár én nem nyújtom, mert netalám megbántlak,
       Hosszú beszédimmel, mint szinte magamat, nem örömest untatlak,
       Csak ezen könyörgök, hogy engem mindenkor tarts tulajdon rabodnak.

15   Gyönyörűségem mert minden reménségem nékem csak benned vagyon;
       Mi oka, nem tudom, hogy mind éjjel-nappal szívem téged gondoljon,
       Tégedet óhajtson, tefelőled szóljon, és csak tégedet várjon.

16   Tégedet ajánllak kegyes Istenemnek kezében, kegyelmében,
       Enmagamat penig az te jó kedvedben és édes szerelmedben;
       Ki írta, tudhatod, hiszem mert látszanak könyveim ez levélben.

Tizenötödik

Ad apes

az lengyel ének: „Byś ty wiedziała” nótájára


1   Hallám egy ifjúnak minap éneklését,
     Egyedül lévén egy kertben törődését,
     Hol hallgatja vala méheknek zengését.

2   Gyötrődik magában, mert forog eszébe
     Szép szerelmesének gyönyörű beszéde,
     Azért énekének így lészen kezdete:

3   Nagy méltán bizony sokszor panaszolkodom,
     Szerelem hamis voltán ha gondolkodom,
     Hogy azt szeretteti vélem, ki gyilkosom.

4   Nincs semmi hálája jó szolgálatomnak,
     Szerelmemért csak jó szót is ritkán adnak,
     Így sem élnem s halnom énnékem nem hadnak.

5   Óh, kegyetlen, miért vagy gonosszal annak,
     Ki téged mindenkor tart boldogságának?
     Csak engem tartasz-é gonosz-akaródnak?

6   Ezt mondván azonban fordula méhekhez:
     Hallván zengéseket monda: Ez mit jegyez?
     Azért nékik szólván lőn beszéde emez:

7   Ő szól: De ti, mézet győtő bolond méhek,
     Rózsán, violákon itt mit szedegettek?
     Ha mézet kerestek, azt nem itt lölitek,

8   Hanem az én szerelmesem édes száján
     S megért cseresnéhez hasonló ajakán,
     Ott mézet találtok eleget mindnyájan.

9   De meglássátok, hogy az méz-elszedésben
     Fuláktok ne ejtse őtet szerelemben,
     Mert higgyétek, viszont lésztek büntetésben.

10   Mert mint szájatoknak hogy vagyon fulákja,
       Így ő szemének is vagyon nagy hatalma,
       Megsért szerelmével, mihelyen akarja.

11   Ő tekintetében villámik szerelem,
       Kivel néha megöl, néha éleszt engem,
       Örömre, bánatra csak ő én vezérem.

12   Mondok: Ha ki őtet köztetek megsérti,
       Szerelem nagy kínját viszont az megérzi,
       Mert bosszúját azzal szokta megállani;

13   Szinte így gyötrődtek, mint szinte enmagam,
       Ha nem fogadjátok nékem igaz szovam,
       Azért ám lássátok, én igazat mondtam.

Tizenhatodik

In somnium extra

az „Vir monachus in mense Maïo” nótájára


1   Kikeletkor, jó Pünkösd havában,
     Mikor volnék nyughatatlanságban,
     Szerelem kínjában,

2   Sokszor vigyázva én megvirradtam,
     Magamban nagy sokat gondolkodtam,
     Hogy ne bánkódhassam.

3   Azért mikor egy éjjel holvalig
     Veszekedtem volna mind virradtig,
     Szép piros hajnalig,

4   Akarván szívemet enyhíteni,
     Igen reggel menék ki múlatni,
     Tetszém megújulni.

5   Kimentemben egy csergő patakra
     Találék, oly hívesre, tisztára,
     Mint fényes kristálra;

6   Partja bűves sok gyöngyvirágokkal,
     Ékes sok jó szagú violákkal,
     Két rózsabokorral,

7   Mellette egy kiterjedt ciprusfa,
     Kinek szép zöld bojtos ágaiba
     Fülemile szóla.

8   Ott az fa árnékába leülék,
     Fülemile hogy ott hangoskodnék,
     Szívem gyönyörködék.

9   Sok vigyázás és fáradság után
     Törtínék, hogy én ott elalunnám,
     Álmomban azt látám:

10   Hát azki ez világon szerelmesb
       Nékem annál senki sincsen kedvesb,
       Életemnél édesb,

11   Előttem mintha megállapodott,
       Nagy kegyesen reám mosolyodott,
       Ily igéket szólott:

12   Tudod – úgymond – nem vett szívem erre,
       Véled együtt éljek szerelembe,
       Mert voltam kétségbe;

13   De hogy látom hozzám szerelmedet,
       És érettem untatod az Istent,
       Ez gerjeszt engemet.

14   Azért néked adott már engemet,
       Jövendőben gonosztól fejemet
       Ódd, kérlek, híremet.

15   Látod, hogy én nem sok csácsogással
       Nem gondoltam rágalmazó szókkal,
       Vagyok hozzád jóval.

16   Azért kérlek, a te szerelmedért
       És énnékem béadott kezedért,
       Mi együtt-éltünkért,

17   Hogy amiket nékem te fogadtál,
       Bételjesíts és meg ne változzál,
       Szerelmedben megállj!

18   Irgalmasságnak Ura, Istene,
       Ki így is szoktál jelentenie
       Mi könyörgésünkre,

19   Teljesíts bé ígéreted rajtam,
       Adjad bizonyában, hogy hallhassam,
       Mit álmomban láttam!

Tizenhetedik

Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tőle

az „Bánja az Úr Isten” nótájára

 
1   Csókolván ez minap az én szép szeretőmet,
     Szerelmes szájában felejtém én lelkemet,
     Lelkem nélkül lévén, keresni elküldém lelkem után szívemet.

2   Ki sok járás után lelkemet megtalálá,
     Mert szerelmesemnek ajaki között látá;
     Látván lakóhelyét, hogy kíváná éltét, lelkemnél ott marada.

3   Vagyok immár azért mind lelkem, szívem nélkül,
     Ki mindkettő nékem szép szeretőm száján ül,
     Holt-eleven vagyok, mint kór, csak tántorgok, majd elválom éltemtűl.

4   De ha kérded, hogy hogy élhetek lélek nélkül,
     Ha lélekkel együtt mégyen élet emberbűl?
     Ne csudáljad szómot, érts meg csak dolgomot, okát adom ezentűl:

5   Ugyanakkor, mikor lelkem tőlem elszökék,
     Szeretőm lelkében magamnál megmaraszték,
     Ki nagy szerelmemben mégis éltet engem, hogy szinte ki ne múlnék.

6   De ez is, ez engem éltető, édes lélek,
     Látván, szerelmemben hogy mely igen gerjedek, 
     Mint meggyúladt helyből, kifutna testemből, hogy ilyen igen égek.

7   El is mégyen penig, ha az én szerelmesem
     Édes szerelmével meg nem enyhíti tüzem;
     Nosza, táplálója, életem tartója, hosszabbítsad életem!

8   Lelkem nyugszik rajtad, meghidd, nagy szerelmében,
     Bízik jóvoltodban, nincsen hozzád kétségben,
     Csendes elméjében, gerjed örömében rólad elmélkedtében.

9   Árnéknak tetszik már ez világnak szépsége,
     Nálam tekívöled álom gyönyörűsége,
     Lelkem könnyebbsége te vagy reménsége, választott édessége.

Tizennyolcadik

Kiben örül, hogy megszabadult az szerelemtől

azon nótára


1   Szabadsága vagyon már én szegény fejemnek,
     Szerelemtől nincsen bántása én szívemnek,
     Vagyok békességes, én elmém már csendes, nincs gyötrelme lelkemnek.

2   Megszabadult rabhoz hasonló állapotom,
     Mint szinte annak, nékem sem volt szabadságom;
     Én nagy szerelmemben, mint gonosz tömlecben, éjjel-nappal volt gondom.

3   Szabadon örülök minden múlatságoknak,
     Búsultát sem gyakran látják vidám orcámnak,
     Azért, mert köteles nem vagyok szerelmes senki ékes voltának.

4   Örülök, röpülök, nemkülönben, mint karul,
     Kinek sárga lába lábszíjakbúl szabadul,
     Nem kesereg lelkem, mert megmenekedtem szerelem békójábúl.

5   Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
     Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
     Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen jó borral teli pohár.

6   Kegyesek, szép szüzek reám bár úgy nézzenek,
     Valamint akarják, azzal mind egyet érnek;
     Mert sem szerelmekkel, sem gonosz kedvekkel többé vízre nem visznek.

7   Vehetnek ifiak, vének példát énrólam,
     Én nagy szerelmemben mennyi nyavalyát láttam;
     Néha mint örültem, néha kesergettem, mint nyughatatlankodtam.

8   Ója, en a tanács, szerelemtől meg magát
     Minden, ki kívánja életének nyugalmát,
     Mert ki azt követi, higgyed, kínját érzi, vészi gonosz jutalmát.

9   Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
     Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
     Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal, nem kehegő vénekkel.

Tizenkilencedik

Titkos szerelméről szerzette

azon nótára


1   Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
     Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
     Olyan természető volna, mint egyéb tűz, dolgom mind helyin volna.

2   Mert egyéb tűz nemcsak önnenmagát emészti,
     Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
     Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát, úgyan hamuvá tészi.

3   De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem
     Csak egyedül nékem megemészti életem,
     Szeretőmet penig, kihez égek fottig, csak fel sem gyújtja nékem.

4   Régtől fogva égvén, lassan-lassan elfogyok,
     Szinte mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,
     Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől fa, én is úgy száradok.

5   Miképpenhogy az oly tűznek nincs semmi lángja,
     Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,
     Én szerelmemnek is, noha nincsen híre, de életemet rontja.

6   De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,
     Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,
     Azki én szívemnek királné asszonya, ha annál kedvesb volnék.

7   Mint én, hogy így égjen, enmagam sem kívánom,
     Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;
     És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen, meg is enyheszik kínom.

8   Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,
     Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,
     Csak megismérhetne, sok kínom helyébe jóval lenne énhozzám.

Huszadik

Somnium proponit

az Toldi Miklós éneke nótájára


1   Már csak éjjel hadna énnékem nyugodnom,
     Ha nappal miatta nyughatatlankodom,
     De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,
     Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.

2   Ez éjtszakai sok vigyázásim után,
     Virradta felé szenderedve aluván,
     Szeretőm személyét én álmomban látám,
     Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.

3   Tetszék, mintha volna kézíja kezében,
     Kinek mérges nyila vetve idegében,
     Arányoz azzal engem ölni éltemben,
     Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:

4   Ne siess engemet megölni, Asszonyom!
     Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,
     Hogy miattad essék most szernyő halálom?
     Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom?

5   Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:
     Elköltél – mond –, arról könyörgésed semmi.
     Meghalsz, meghalsz, – úgymond – meg nem menthet senki,
     Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.

6   Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:
     No, ámbár légyen úgy, ez ám én jutalmam,
     Kiért néked fottig én híven szolgáltam,
     Vedd el bár éltemet, úgyanis csak kínlódtam!

Huszonegyedik

az Lucretia éneke nótájára


1   Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban,
     Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
     Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok nyavalyámban.

2   Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
     Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen megszánjon,
     Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő óhajtson.

3   Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan kegyetlen,
     Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
     Szándéka néki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen.

4   De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója,
     Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nékem nem volna?
     Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!

5   Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán miként ura kesergett, 
     Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájaért lehetett,
     Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett.

6   Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
     Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
     Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet útáló.

7   Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született,
     Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt, mire nem szánsz engemet?
     Elveszthetd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán szeret?

8   Elszántam magamban, mint nyomorodott rab, hajamot megeresztem,
     Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
     Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.

9   No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem,
     Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még felőlem:
     Elűzém – mond – tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én Istenem?
 
10   Bocsánatot várok tőled mindezekért, óh, én reménlett kincsem,
       Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se légy nékem,
       Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvélem.

Huszonkettődik

Kit egy násfa felett küldött volt szeretőjének, kire pelikán madár volt feljegyezve

az „Byś ty wiedziała” nótájára


1   Ímé, az pelikán az ő fiaiért
     Mint szaggatja szívét azoknak éltekért,
     Csak hogy élhessenek, szívéből ont ő vért.

2   Tekinthetdsze mellyét, nézd, mely igen véres,
     Fiaihoz szíve mégis mely szerelmes,
     Hogy meghalni értek kész és nem félelmes.

3   Ez oktalan állat ha ezt cselekeszi,
     Én hát szeretőmért szánjak-é szenvedni,
     Ki szerelmemet szerelmével fizeti?

4   Megvagyon jutalma én szolgálatomnak,
     Nem mint az pelikán szörnyű halálának,
     Ki életét kárban adja fiainak.

5   Azért, életemnek kinyílt szép virága,
     Légyen már csak néked egyedül ajánlva
     Az hív szolgálatomnak teljes mivolta.

6   Viseld egészséggel ez kis ajándékot,
     Ne nézd ez kis dolgot, de nézd te szolgádot,
     Ki te szerelmedért mindent hátra hagyott.
 

Huszonharmadik

ének olasz nótára


1   Keserítette sok bú és bánat az én szívemet,
     Kiben régoltától fogva viselem életemet,
     Nem tudok már mit tenni, hová fogjam fejemet,
     Mert sok nyavalya után új kín gyötör most engemet.

2   Reám mert hertelenséggel most az szerelem jüve,
     Egy igen szép virág magának engem köteleze;
     Egyetlenegy szépségem, mindéltig így kínzasz-e?
     Az te hív szolgádat [...] megölni nem szánod-e?

3   Vége bár keserves éltemnek légyen, ha akarod,
     Ha szerelmemet kínnal fizetni jobbnak gondolod,
     Ám teljék néked kedved, csak hogy te jobb karod
     Hozza el életemért nékem kedves halálomot.

4   Semmit mert nem gondolok immár szernyő halálommal,
     Csak hogy ölessem meg te liliomszínő karoddal,
     Én szerelmem, gyilkosom, boldog lészek azzal,
     Ha az én kínaimnak végét éred halálommal!

5   Jóllehet, ha meg kell halnom, okát tudni akarnám,
     Mert ha szerelmemért míveled ezt mostan énrajtam,
     Az jóért hogy gonosszal akarsz lenni hozzám,
     Nem illik, hogy szolgálatomért tőled igy kínzassam.

6   Térj hozzám azért most, egyetlenegy gyönyörűségem,
     Tégy te szolgáddá engem, én édes drága szépségem,
     Mert csak tebenned vagyon nékem reménségem,
     Hiszem, hogy még valaha megszánván, te jól téssz vélem.

7   Ímé, lám naggyal meghaladtad az te szépségeddel,
     Azkinek nevét viseled te vezetékneveddel,
     Az napnál hatalmasb vagy te két szép szemeddel,
     Szép Diana is semmi hozzád magaviseléssel.

8   Látván minapi napon hajad aranyszínő voltát,
     Kaláris szabású ajakid édes mosolygását,
     Gyönyörű beszédednek hallám zengő szavát,
     Álmélkodván csodálám az te rózsaszínő orcád.

9   Oly igen nagy ereje vagyon te két szép szemednek,
     Akiket akarnak, megölnek, s ismét megélesztnek;
     Az hónál fejérb kezed, kit Istentűl kérek,
     Hogy rövidnap szorosan ölelvén rám keröljenek.

10   Nem illik azért néked lenni hozzám most félkedvvel,
       Ha meggondolod, hogy kiket hadtam én éretted el,
       Szántalan fáradságot vettem én érted fel,
       Kiket is csak egyedül érted viseltem békével.

11   Az szükség viszen tőled ily igen messze most engem,
       Nem lehet az különben, el kell immáron sietnem,
       Nagy víg kedvő szerelmem, ne felejts el engem,
       Végyed örökké való hív szolgálatomot nékem.

[Huszonnegyedik] Poema vigesimum quartum

Kit egy bokrétáról szerzett

„Már csak éjjel hadna” nótá[jára]


1   Most adá virágom nékem bokrétáját,
     Magához hasonló szerelmes virágát,
     Kiben violáját kötötte rózsáját,
     Úgy tetszik, hogy értem ebből ő akaratját.

2   Viola szép színe mutatja hívségét,
     Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét,
     Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét;
     Nésze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét!

3   De látom, hogy evvel nemcsak azt jelenti,
     Hanem viszont hogy én is oly légyek, kéri,
     Hív, tiszta, szerelmes légyen szívem, inti,
     Azminthogy ő magát is mondja hozzám lenni.

4   Azért e bokrétát, én édes szerelmem,
     Megszolgálom s egészségedért viselem,
     Mit parancsolsz véle nékem, így jól értem, 
     Higgyed, tehelyetted nem kell senki más nékem.

5   De te ne kövessed ez bokréta dolgát,
     Ki noha most ily szép, de estve elhervad,
     Virágja mind elhull, csak a töve marad,
     Légy állandó hozzám végig, mint én tehozzád.

6   Gondolj miközöttünk való kötelezést,
     Ne szerezzen senki miközöttünk eszvészt,
     Mert bánja az Isten fogadás szegését,
     Bünteti, héában aki vészi szent nevét.

7   Ezerötszáz és hetvennyolc esztendőben,
     Egy szerelmes helyen hogy volnék rejtökben,
     Az adá virágát akkor én kezemben,
     Kit Istentűl kérek gyakran könyörgésemben.

[Huszonötödik] Vigesimum quintum

Losonczy Anna nevére

a Palkó nótájára


1   Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
     Csak nagy bánat lészen életemben már vég,
     Óh, én szívem mint ég,
     Hogy szerelem miatt örök kínban esék!

2   Oly nehéz lelkemnek attól elválása,
     Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
     Mint testnek halálba
     Vagyon az lélektől nehéz távozása.

3   Szinte mint hogy a test mikor az lélektől
     Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,
     Így árva fejemtől
     Az vált el, ki engem szeretett hű szívből.

4   Óh, én két szememnek szerelmes világa,
     Keserves fejemnek te valál gyámola,
     Mire hát bánatra
     Hagyál el engemet ilyen árvaságra?

5   Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?
     Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?
     Szerettem-é többet?
     Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.

6   Csak te valál nékem minden ékességem,
     Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,
     Mire hadsz el éngem,
     Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?

7   Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?
     Szívemnek keservét kinek panaszoljam?
     Magam hová fogjam,
     Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?

8   Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,
     Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,
     Szegént háborgattam,
     Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

9   Azért én kegyetlenségemnek jutalmát
     Most vészem háládatlanságomnak hasznát,
     Fejem árvaságát
     Méltán vallom immár gyámoltalanságát.

10   Nem volt kettős szíve, ki miatt énnékem
       Kellett volna félnem vagy idegenednem;
       Tudom, mit írt nékem,
       Erős esküvéssel mint bizlalt meg éngem.

11   Ne kövessen azért senki engem ebben,
       Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,
       Mert egész éltében
       Hív szerelem mását nem löli mindenben.

12   Azki most ezeket öszveszedegette,
       Szeretője után kesereg szívébe,
       Kit más szűz kezére,
       Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.

[Huszonhatodik] Vigesimum sextum

Magis docte quam amatorie, magisque Musis quam veneri canitur. Kit egy gyémántkereszt mellett küldött volt a szeretőjének

azon nótára


1   Szentírás szerint is kereszt csak bút jegyez,
     Én kínaimat is jelenti bizony ez,
     Mert nékem oly nehez,
     Hogy szerelmem néked sok bánatot szerez.

2   De ha így végezte Isten, el kell tűrnünk,
     Minden szükségünkben néki könyörögjünk,
     Mert nincs hová lennünk,
     Ha segítségével nem lészen mellettünk.

3   De nézd ez kereszten három gyöngy függését,
     Nézhetdsze azoknak tiszta és szép színét,
     Mondd nékem értelmét,
     Ha eszedben vetted ennek megfejtését!

4   Gyöngynek a kettei jedzi személyünket,
     Az öregbik penig mi nagy szerelmünket,
     Ki mellé bennünket
     Keresztre függesztett Isten, mint két gyöngyet.

5   De mint hogy a két gyöngy szinte egyaránt áll
     Az öregbik mellett, egyik sem másiknál
     Alább vagy feljebb áll,
     Minket is egymástól válasszon csak halál.

6   Légyünk egyarányúk mi nagy szerelmünkben,
     Ne fogyatkozzunk meg egymásnak hívségben,
     Keresztviselésben
     Légyen együnk másért kész mindent tűrésben.

7   Vedd ezt is eszedben, hogy gyöngynek örege
     Vagyon felfüggesztve keresztnek végébe,
     Nincsen elesésbe,
     Amaz két gyöngy között függ szinte középbe;

8   Így mi szerelmünket mi se hagyjuk tőlünk
     Rágalmazók miatt elesni közülünk,
     Ám szóljon felőlünk
     Ki szinte mit akar, hiszen tiszta lelkünk.

9   Adék szeretőmnek egy gyémántkeresztet,
     Kire függesztettek három drága gyöngyet.
     Jelentvén ezeket
     Kérem, ne búskodjék, mutasson víg kedvet.

Huszonhetedik

Anna nevére. Kiben a szeretője ok nélkül való haragja és gyanúsága felől ír

ugyanazon nótára


1   Az én szerelmesem haragszik most reám,
     Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,
     Hogy őtet meguntam,
     Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

2   Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,
     Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,
     Ő magát mint gyötri?
     Ha penig örülök, azt is másra véli.

3   Nem hiszi, hogy néki s nem másnak örvendek,
     Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,
     Egyebet kedvelek,
     S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

4   Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát
     Jól látom szívének minden jó szándékát,
     Hogy énnékem magát
     Adta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

5   Maga én szívemnek az ő állapatját
     Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,
     Érte nagy fájdalmát,
     Ki csak tőle várja megvigasztalását.

6   Én keserves szívem hozzá oly állandó,
     Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,
     Nem té-tova hajló,
     Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

7   Reá mindezért is de én nem haragszom,
     Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;
     Félt engemet, tudom,
     Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

8   Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,
     Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,
     Nincs kívüled nékem,
     Ki sok bánatimban vigasztaljon engem.

9   Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,
     Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;
     Hogy hadnálak téged,
     Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

10   Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,
       Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,
       Úgy szedém ezt egyben;
       Nevét megtalálod versek elejében.

Huszonnyolcadik

Egy török ének: „Ben seyrane gider ıken

a nótája is az


1   Minap múlatni mentemben
     Jöve két kegyes előmben,
     Egyik monda: Hallád, legény,
     Melyikünk szebb, ez-é vagy én?

2   Felelém: Ez szót nem fejtem,
     Vétekben én nem leledzem,
     Nem akarok megfelelnem,
     Mind szépnek tetszetek nékem.

3   Néktek szemetek fekete,
     Két-két narancs kebletekbe,
     Vagytok szépek személytekbe,
     Édesek beszédetekbe.

4   Monda ismét: Kérdlek téged,
     Melyinket vennéd inkább meg?
     Melyinkért adnád több pénzed?
     Mondd igazán feleleted!

5   De imhol néktek az igaz,
     Szépségtekről rövid válasz,
     Szömölcsöt visel mellyén az,
     Azki legszebb, kisebbik az.

[Huszonkilencedik] Vigesimum nonum

Carmen tenui nec pingui Minerva compositum

Az „Sau mă lasă-n casă fata” oláh ének nótájára


1   Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek,
     Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.

2   Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,
     Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.

3   Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,
     Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;

4   Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,
     De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.

5   Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz
     Nékem jutnom, mint tevistől az szép violához.

6   De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,
     Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,

7   Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,
     Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.

8   No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,
     Löljetek módot, mint kelljen szerelmemhez jutni!

9   Engem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,
     Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől.

10   Megérdemli, ha érte lész is fejem halála,
       Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta.

Harmincadik

a Toldi Miklós nótájára


1   Mire most, barátom, azon kérdezkedel,
     Hogy engem szerelem ennyire hajtott el?
     Vallyon csak te vagy-é, kit nem gyújthatott fel?
     Csudálom, ha néked nem volt még közöd evvel!

2   Mert indul szerelem mi természetünkbűl,
     Minden állatokban adatott Istentűl,
     Látd-é, minden állat társának mint örül?
     Vehetsz egyébrűl is példát, nemcsak emberrűl.

3   Vedd eszedbe csak, hogy az oktalan állat
     Mint őrzi, szereti, neveli ő nyáját,
     Ki-ki az övéért nem szánja halálát,
     Csak hogy azt szeresse, akinek adta magát.

4   Hol vagyon oly állat, ki szeretőjeért
     Halált nem szenvedne annak oltalmaért?
     Hát mit csudálsz rajtam, ha szerelmesemért
     Okos állat lévén gyötrődem nyeréseért?

5   Fulgosius egy sasról ír ilyen csudát,
     Ki úgy szerette, együtt nevelte lányát,
     Hogy csak annak vitt minden fogott madarát,
     Sőt leány halálaért meg is ölte magát.

6   De hagyjuk bár el ezt! Nézd, a vetemények
     Tavasznak örülnek, fák és minden füvek
     Vigadnak béjüttén, mint szeretőjeknek,
     Gyászokat elvetvén mind fejenként zöldülnek.

7   Gondolj régi időt eleitől fogva,
     Megesméred, hogy volt mindenütt hatalma,
     Bölcsnek, vitézeknek jovát ő megbírta,
     Szerelem erejét senki meg nem állhatta.

8   Ádámot, atyánkot vallyon nemde Éva
     Alma ételére hiszem ő izgatta?
     Az első vétek is lőn szerelem mia,
     Mert Éva szerelme vitte Ádámot rea.

9   Mi veszté el Sámson erejét, két szemét?
     Herculesnek is mi vette volt el eszét,
     Hogy viselné szeretője öltözetét,
     Asszonynépe között sodorgatná ő szöszét?

10   Aristotelesnek mit használt bölcs esze,
       Hogy szép felesége őtet megnyergelte?
       Salamonnak hol volt nagy tudós elméje,
       Mikor szeretője pogánságra hitette?

11   Ariadne miért adta volt fonalát
       Theseusnak, ki megölte oztán bátyját?
       Mért mutatta azzal Labyrinthus útát?
       Azért, hogy inkább szerette Theseust, mint bátyját.

12   Parisnál ki volt szebb, akár Absolonnál?
       Ki volt vallyon jámborb Szent Dávid királnál?
       De szereté asszont, ki volt Uriásnál,
       Isten ellen véte, mert vigada ő aznál.

13   Medeát, Ilonát mi vitte volt erre,
       Hogy egyik Parist, másik Jasont szeresse,
       Ki-ki szeretőjét nagy messze kövesse?
       Látd-é, szerelemnek vagyon mely nagy ereje?

14   Acontius ifjat vallyon mi tanítá,
       Cydippe szavával hogy almán azt írta,
       Mintha már Cydippe volna ő mátkája,
       Erős esküvéssel véle azt fogadtatná.

15   Trójának mi rontá el erős kőfalát?
       Priamusnak mi veszté el királságát?
       Pyramust és Thisbét, az igen szép leánt
       Szerelem ölé meg, látod-é nagy hatalmát?

16   Achilles Trójában csak Polyxenaért
       Ellenség keziben ment csak ő kedveért;
       Aeneas Turnussal megvítt Laviniaért,
       Gismunda megölte őmagát Gisquardusért.

17   Szénás városbéli hol szép Lucretia?
       Hol vitéz Deiphobus szeretője, Lyda?
       Hol vagyon Carthagóba lakó Elissa?
       Ezeknek mind csak az szerelem volt gyilkosa.

18   Hol Diomedessel az ferdős leánya?
       Leander szerelme, az is egy nagy példa;
       Jusson Procrisnak is eszedbe halála,
       Spániába nemrég mint járt Donya Liesza?

19   Penelope özvegységének mi oka?
       Ispitályban miért lakott Magelona?
       Phyllis Demophoont is addig miért várta?
       Azért, mert szívükben gerjedt szerelem lángja.

20   Igaz szerelmő Leucippét nyavalyára,
       Ifjú Theagenest annyi bujdosásra,
       Nagyot kicsin renden való házasságra, 
       Mindent csak szerelem vitt képtelen dolgokra.

21   Akarék csak régi példát előhoznom,
       Mert mostaniakról nem jó nékem szólnom,
       Szerelem most sem szűn meg, igazán mondom,
       Titkon-nyilván lenni nagy sokakon jól látom.

22   Nincs senki oly eszes, kit az nem téveszthet,
       Viszont tudatlant is ez megeszesíthet,
       Vallyon s ki oly erős, kit ez meg nem győzhet?
       Rútat szerelembe, mint szépet, ő úgy ejthet.

23   Mint hatalmasnál nincs személyválogatás,
       Így szerelemnél is nincs semmi választás,
       Kinek-kinek az övé helyett nem kell más,
       Béka lévén, fogolynak tetszik a kedves társ.

24   De ez mind hadd járjon, nésze csak személyét
       Annak, aki engem szeret, mint két szemét,
       Vajha te hallhatnád gyönyörű beszédét,
       Inkább nem csodálnád, hogy gyötrődöm én azért.

25   Mert aki szerelme alá magam ádtam,
       Annak személyénél szebbet én nem láttam,
       Engem hogy igazán szeret, azt megtudtam,
       Kiért magam én is csak néki ajánlottam.

26   Kész azért már szívem szenvedni érette,
       És mást nem szeretni soha őhelyette,
       Kész szolgálni, míg e földen tart élete,
       Mert megérdemlette tőlem igaz szerelme.

27   Fészket vert szívemben már az ő szerelme,
       Előttem szüntelen képe, jó termete,
       Ha szinte aluszom is, álmodom véle,
       Mert csak övé vagyok, senkié sem egyébé.

28   Nincs azért e földen oly teremtett állat,
       Ki nem fáradt volna a szerelem alatt,
       Csudálom, hogy eddig még nem jutott reád,
       ...............................................................

[Harmincegyedik]


[elveszett] 

[Harminckettődik]

Egy lengyel ének

igéről igére és ugyanazon nótára: „Błogosław nas nasz Panie


1   Áldj meg minket, Úr Isten, az te jóvoltodból,
     Világosíts meg minket irgalmasságodból
     Orcád világosságával, lelked ajándékával,
     Hogy éltünkben ez földön járjunk igazsággal!

2   Engedd meg ezt minékünk, kegyelmes Istenünk,
     Hogy mindnyájan tégedet igazán esmérjünk,
     Hadd az kicsiny hitűkkel együtt örvendezzünk,
     Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nékünk!

3   Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, tőled,
     Ne kételkedhessünk is többé már felőled,
     Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel benned,
     Vallhassunk mindenekben urunknak csak téged.

4   No, azért dicsérjük most felszóval az Urot,
     Mert lám, csak ő viseli mindenütt gondunkot,
     Uram, az te nevedben áldd meg szolgáidot,
     Kiért viszontag mi is dicsérjük fiadot.

Harmincharmadik

Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott. Balassi Bálint nevére

az nótája: „Bánja az Úr Isten”


1   Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
     Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
     Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbíts lelkem terhét!

2   Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
     Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
     Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben.

3   Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
     Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
     Háládatlanságát látván hamis voltát, ugyan szégyenli magát.

4   Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
     De bűnei miatt nem mér elődben menni,
     Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér, színed igen rettegi.

5   Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
     Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
     Vagy alázatosan, méltó haragodban tégedet engeszteljen.

6   Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
     Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
     Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz, magát Pokolra ejti.

7   Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
     Mondván: Vajha az Úr hozzá venne engemet,
     Bizony kedvét lelném, mert őtet követném, mint édes Istenemet!

8   Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
     Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
     Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében szép magasztalásokkal.

9   Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
     Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
     Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel magát reád bocsátja.

10   Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
       Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
       Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal kér fejének kegyelmet.

11   Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
       Azmennél több vétke néki megengedtetik,
       Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben te irgalmad tündöklik.

12   No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
       Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
       De csak olyanoknak, kik utánad járnak, mert vagy mindenek ura.

13   Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
       Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
       Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.

14   Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
       Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
       Áldott az ő neve örökké mennyekbe, ki már megkegyelmeze.

15   Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
       Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
       Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván, tusakodván ördöggel.
       

Ezek az énekek, kiket Balassi Bálint gyermeksígétűl fogva házasságáig szerzett.
Jóllehet kettő híja: az egyik egy virágének az Irgalmazz Úr Isten
nótájára, kinek az kezdeti így volt: Vallyon meddig akarsz engem kesergetni.
Az elveszett. Másik egy könyörgés a Palatics nótájára, ki az nyíri
Báthory Istvánnál és Ugnotnénál is volt. Így kezdetik el:
Láss hozzám, ödvessígemnek Istene.

Ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába,
kiket a felesígítűl való elválása után szerzett. Jobb ríszre a virágénekeket
inkább mind Juliárúl, mely nevére azért keresztelte az szerelmesét,
hogy a rígi poétákat ebbe is kövesse. Kik közül Ovidius Corinnának,
Joannes Secundus Juliának, Marullus Neaerának nevezte szeretűjét.[2]

 

Harmincnegyedik

Ezt akkor szerzette, hogy az felesége idegenségét és hamisságát eszébe kezdte venni,
kin elkeseredvén s jutván annak az szerelmesének igazsága eszébe, akit ok nélkül
bolondul elhagyott volt feleségeért, úgy szerzette ezt

az „Már szinte az idő vala ki[nyílásban]” nótá[jára]


1   Méznél édesb szép szók, örvendetes csókok,
     Most emlékeztetnek elmúlt régi sok jók,
     Melyekbe ezután már soha nem jutok.

2   Titkos keservemben hull orcámrúl könyvem,
     Rólam mit prófétált, tölt mert mind fejemen,
     Aki keservesen válék el éntőlem.

3   Fájdalmam öregbül naponkint bűnemtűl,
     Mert mint gyümölcsiért diófát ág közül,
     Tőlem úgy elverém jovaért ok nélkül.

4   Kiért reám szállott Istentűl nagy átok,
     Betegség, kár, sok gond, szégyen, rút hír, szitok,
     S ha kiért vétkeztem, hozzám az is álnok.

5   De méltó vétkemért már holtig szenvednem,
     Mint gonosz oltvánnak, bűnem hasznát vennem,
     S más megette mérget nékem is megennem.

6   Mint halálra vált kór nem tűr orvosságot,
     Mert halál sürgeti, nem kedvel semmi jót,
     Én sem hallgathatok vigasztaló szép szót.

7   Vigasztalás, jó társ nem adhat víg kedvet,
     Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
     Mert pokolnak tetszik ez világi élet.

8   Könyörgök Istennek csak ez két dologért:
     Szánjon meg immáron elsőben csak ezért,
     Kit soká szolgáltam híven szerelméért.

9   Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is,
     Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is,
     Vétkemnek sok búját mint viseljem most is.

10   Ezt ha megnyerhetem, bár meghaljak ottan,
       Búmnak, mint hattyúnak, légyen vége vígan;
       Más kívánságom ez: idvözüljek oztán.

Harmincötödik

Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesége idegensége miatt az
régi szeretőjén kezdett szívében megindulni

arra az oláh nótára, azmint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány


1   Régi szerelmem nagy tüze
     Hamuvá vált vala szinte,
     De ím, nem tudom, mi löle,
     Hogy bennem meg felgerjede.

2   Elvált hív szeretőm miatt
     Új bánat nagy kínnal fogyat,
     De nem látom semmi módját,
     Mint oltsam szerelmem lángját.

3   Mert mint mérges nyíllal lőtt vad,
     Kiből nyílvas ki nem szakad,
     Fetreng, sem élhet, sem halhat,
     Úgy tűr én szívem fájdalmat.

4   Hogy véletlen most Cupido
     Meglőtt az mordály áruló,
     Maga hittel lőn köztünk szó,
     Hogy frigyünk lenne állandó.

5   De hitét ugyan nem állja,
     Frigyét ez fattyú felbontja,
     Elmémet olyra gyúlasztja,
     Ki csak kár, maga is látja.

6   Mert annak édes szerelmét,
     Kinek ígéri személyét,
     Magánál vesztette kedvét,
     Nésze tökéletlenségét.

7   Avval régen gyűlöltetett,
     Azki szerelmével éget,
     Veszedelmemre de siet,
     Hogy bennem gyújt régi szenet.

8   Átkozott, ha nem más móddal,
     Végezd búmot halálommal,
     Ne gyújts olthatatlan lánggal,
     Metszesz keserves kínommal?

9   Vagy hogyha égetni akarsz,
     Mint bolondot, mit játszódtatsz?
     Arra gerjessz, kit megadhatsz,
     Nyerhetetlenre ne gyúlassz!

[Harminchatodik]

Kívánsága szerint cselekeszik (tudniillik egy igen-igen szép kegyest [ígér]),
okát jelenti Venus annak is, miért árolta el az felesége

De ez Pethő Gáspárnénál vagyon

az nótája „Csak búbánat” etc.


     Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám Cupidót,
     .............................................................................................
     .............................................................................................

                                         [Elveszett.]

Harminchetedik

Ezt akkor szerzette, mikor az feleségétől elvált; kiben emlékezteti Cupidót arra, amit Venus
őáltala fogadott néki, ha feleségétől békével elválik, kire megfelel Cupido,
Juliát mutatván s dicsérvén néki

[azon nótára]


1   Ez világgal bíró, felséges Cupido, emlékezzél meg szódra!
     Mit fogada anyád énnékem általad, ha az megszabadulna,
     Ki már megszabadult, tőlem el is vadult, jut eszembe gyakorta.

2   Felele Cupido – úgymond –: Nagy búskodó, keserves, régi hívem,
     Kit sok jókkal láttam, sokat is kínzottam, de igaznak esmértem,
     Ne bánkódjál semmit, mert hamar megvidít tégedet ígéretem.

3   Amhol szép Julia, anyám helytartója ez föld kerekségében,
     Szemében nyilamot, horgas kézíjamot adtam szemüldekében,
     Szenem ajakában, fáklyám orcájában, mézem foly beszédében.

4   Illendő kedvesség, gyönyörű ékesség valami volt énbennem,
     Azt mind ő módjában, szavában, dolgában csak reá helyheztettem,
     Anyám fényes haját, gyöngyszín apró fogát néki tőle megnyertem.

5   Erkölcsét Diana, elméjét Minerva, Mercurios beszédét
     Őnékie ádta, mert kedves barátja mindenik, szép személyét
     Szereti, kedveli, böcsüli, tiszteli, kívánja szerencséjét.

6   Cupido így szólván, szememet fordítám, tekinték Juliára.
     Mondék: De mit tréfálsz? Juliával mit csalsz? Hiszem tudod, kicsoda!
     Ez az, ki kevésért engem örökké sért, lelkem szernyő kínjára.

7   Felele: Nem csallak, sőt ismét megáldlak ő édes szerelmével,
     Hozzád felgerjesztem, csak véled égetem, hogy örülj személyével,
     De meglásd, hogy jobban becsüljed ezután, ne bánts keserűséggel!

8   Minden keménségét, nagy idegenségét anyám meglágyította,
     Hozzád gyűlölségét, nagy kegyetlenségét jó kedvre fordította,
     S te nagy szerelmedre ismét gerjesztette, kezedbe ismét adta.

9   Ez amaz Julia, kinek ábrázatja, mint címer egy pecsétbe,
     Szívedben felmetszve, kiben magát nézze, ha képét tükerébe
     Ő látni akarja, mert ott szebben látja, minémő színe, képe.

Harmincnyolcadik

Immár hogy az Cupido mutatására megsaldítja Juliát, azfelé mégyen,
kit szinte egy kapuközben talál elő, s közöl így szól:

ugyanazon nótára


1   Egy kegyes képében az gyászöltözetben vallyon angyal tűnék-é?
     Vagy ember magzatja angyalábrázatba szemeimnek tetszék-é?
     Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el, lelkem de immár övé.

2   Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét jobb részre mind béfedte,
     Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit énreám függesztette,
     De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen, csak mintha nem esmérne.

3   Vajha ez az volna, kit Venus fogada fia által énnékem,
     Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója szabadulna igyében,
     Szívem nagy bánatja örömre fordulna, vég lenne könyveimben.

4   De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen, ez bizony inkább tündér,
     Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya szívemnek, amit felvér,
     Mert noha szereti, de azért rettegi, csak szólni néki sem mér.

5   Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség épen mind benne látszik,
     Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,
     Ő szépség formája, illik minden módja, mert mennybélinek tetszik.

6   Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam, szívem őhozzá készül,
     Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl, nem élhet nála nélkül,
     Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész, semmit se fél egyébtűl,

7   Hanem csak őtőle, azkinek kívöle vigasztalója több sincs,
     Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság, semmi világi nagy kincs,
     Nosza, én nagy búmban így szólok magamban mondván: Lelkem, rám tekints!

8   Egy kapu közében juték elejében vidám szép Juliának,
     Hertelen hogy látám, előszer alítám őtet lenni angyalnak,
     Azért ő utába így szólék utána, mint istenasszonyomnak.

Harminckilencedik

Hogy Juliára talála, így köszöne néki

az török „Gerekmez bu dünya sensiz” nótájára


1   Ez világ sem kell már nékem
     Nálad nélkül, szép szerelmem,
     Ki állasz most énmellettem
     Egészséggel, édes lelkem!

2   Én bús szívem vidámsága,
     Lelkem édes kívánsága,
     Te vagy minden boldogsága,
     Véled Isten áldomása.

3   Én drágalátos palotám,
     Jó illatú, piros rózsám,
     Gyönyörű szép kis violám,
     Élj sokáig, szép Juliám!

4   Feltámada napom fénye,
     Szemüldek fekete széne,
     Két szemem világos fénye,
     Élj, élj, életem reménye!

5   Szerelmedben meggyúlt szívem
     Csak téged óhajt lelkem,
     Én szívem, lelkem, szerelmem,
     Idvöz légy, én fejedelmem!

6   Juliámra hogy találék,
     Örömemben így köszenék,
     Térdet-fejet néki hajték,
     Kin ő csak elmosolyodék.

Negyvenedik

Cupidónak való könyörgés, okul előhozván az salamandra példáját, azt, hogy vagy
lészen őhozzá jó valaha, vagy sem, de mint az salamandra tűz kívül,
ő sem élhet soha az Julia szerelme nélkül

az „Csak búbánat” nótájára

 
1   Engemet régolta sokféle kénokba tartó én édes szívem,
     Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, mert gyötrődik sokképpen:
     Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!

2   Távozás keserve, emlékezet mérge veszt és sillyeszt éngemet,
     Támasztván előmben esztelenségemben esett szörnyű vétkemet,
     Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, oldozd meg már lelkemet!

3   Az sötét éjtszakák minden állatoknak kedves nyugalmat hoznak,
     Emberek dologtól, állatok munkától meg akkoron tágulnak,
     Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek szörnyű kínommal múlnak.

4   Most is örömemet magaddal elvitted kedvemmel egyetemben,
     Reád gyúlt szerelmem titkon éget engem keseredett elmémben,
     Áldott szemeidet, gyenge szép színedet juttatván én eszemben.

5   Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel szívemben annak képét,
     Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, úgy tart, mint ellenségét,
     Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, olts meg bennem szerelmét!

6   De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra tűz kívül, nem élhetek,
     Azonnal elvészek, ha azkívül lészek; többet, tudom, nem élek,
     Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, halálnál jobb, hogy nyeljek.

7   Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött, könyvein, lásd, úgy olvad,
     Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, haraggal ha rám támad,
     De viszont megújít, sok búmban vidámít, ha szerelmesen fogad.

8   Mint szép virágok, fák meg nem újúlhatnak tavaszi harmat nélkül,
     Akképpen örömem nem lehet víg kedvem nékem is nálad nélkül,
     Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, hadd éljek már bú nélkül!

9   Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget együvé így mint forralsz?
     Világ csudájára, szívek gyújtására egy kegyesre mit csinálsz?
     Angyali áldott szént, dicsőíttető fént halandóra hogyhogy ádsz?

10   Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől erős vér tiszta gyégen,
       Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi télben éjjel szép égen;
       Kivel rabjává tett, szabadságból kivett engemet immár régen.

11   Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei dicsőséges nagy szépség!
       Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt keménség, kegyetlenség?
       Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, ki te szerelmedben ég!

12   Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
       Arra, mert szívemben szerelem tüzének csak te vagy édes langja,
       Szózatod búm verő vigasságtételnek zengő s gyönyörű hangja.

13   Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel Juliámnak könyörgék,
       Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, kegyelmet reménlenék,
       Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, Áment reá kiálték.

Negyvenegyedik

De Julia venante: a Julia vadászatjáról, kit írva küldött volt Juliának.
De voce ad vocem ex Angeriano

azon nótára

 
1   Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia egy igen szép cserében,
     Tündérek egyike vévé őt eszébe, s monda lassú beszédben:
     Itt e földön angyal mit jár vadászattal, ha vagyon helye Mennyben?

2   Hevült vala penig Julia sokáig vadak után jártában,
     Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét, hűl szép szellőn árnékban,
     Kit hogy tündér láta, csak reá ámula, így szóla ő magában:

3   Két Diana vagyon talám ez világon? mely hasonló ez hozzá!
     Diana módjára megeresztve haja, kezében szép dárdája,
     Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja, szép aranyas puzdrája.

4   Képe, keze, szeme, teteme, termete olyan, mint Dianának,
     Beszéddel, énekkel, magaviseléssel ők mely hasonlatosak!
     Múlatságnak örül, s néha lóra is ül mindkettő, úgy vadásznak.

5   De csak szarvasokat és egyéb vadakat vér és vadász Diana,
     De vitézek között szerelmére kötött s fogott sokot Julia,
     Senki el nem szakad, valakire akad, mert erős ő hálója.

6   Kiben engemet is, mint egyebeket is, régen fogott s fogva tart,
     S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat, kétség között tartóztat,
     Hogy tüzében égjek, valameddig élek, mint egy gyújtó áldozat.

Negyvenkettődik

Inventio poetica, azt írja meg, mint veszett öszve Julia Cupidóval

azon nótára

 
1   Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajtá
     Julia ölében, kit hogy vőn eszében kegyes, haragvék rajta,
     S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszítá,

2   S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútíts meg ölemet!
     Cupido meg így szól: De te mit haragszol? mire űzsz el engemet?
     Felelé Julia: Te hitván marcona, nem tudod-é nevemet?

3   Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindenek szívével bír,
     Én megbódogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vész, sír;
     Én szerelmem ellen ez világon sincsen orvosság és hasznos ír!

4   Cupido tekinté, s mihent megesméré, azonnal megfélemlék,
     Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,
     Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia, nem akaratommal véték!

5   Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék
     Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék;
     Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék.

Negyvenharmadik

A fülemilének szól. Altera inventio

azon nótára


1   Te, szép fülemile, zöld ágak közibe mondod el énekedet,
     De viszont azellen az én veszett fejem mond keserves verseket,
     Kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Juliáról szerzett.

2   Mennybéli szép harmat tégedet mosogat, engem penig könnyhullás
     Szüntelen nedvesít s bánattal keserít, hogy oly kemény, mint a vas,
     Az én szép Juliám, kitől jómot várnám, hogy lenne már irgalmas.

3   Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed, mert ülsz híves árnékban,
     Engemet peniglen gyújt buzgó szerelem, sülök, fűlök lángjában;
     Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz, nem úgy, mint én e vasban.

4   Örömmel és szépen csak tavaszidőben szép énekeket mondasz,
     Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben versem oka csak panasz,
     Kínomat számlálom, Juliát imádom, dolgom nékem mind csak az.

5   Lengedező szellő s híves tiszta idő tégedet gyakorta hűt,
     Engemet viszontag örökké való lang olthatatlanképpen fűt,
     Kegyetlenségével, Julia szemével nagy szerelem üttön-üt.

6   Vagy te egészséges, én peniglen sebes szerelem nyila miátt,
     Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal, mert nem is érzed kínját
     Az szép Juliának, kinek szép voltának adta lelkem meg magát.

7   Jobb, és mindenekben különböz éntőlem te boldog állapotod,
     Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten, hogy énekedet mondod
     Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen csak arra vészed gondod.

8   Juliát gondolván és szavát hallgatván egy kis fülemilének,
     Juta bús elmémben ez ennéhány versben rendeltetett kis ének,
     Kiben állapotja megtetszik mivolta igazán életemnek.

Negyvennegyedik

Inventio poetica: Grues alloquitur, a darvaknak szól

ugyanazon nótára


1   Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
     Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
     Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújulnak kínjaim.

2   Látom, utatokot igazítottátok arra az ország felé,
     Azholott az lakik, víg szívemet aki őmagánál rekeszté.
     Valaha énrólam, ki híven szolgáltam, vallyon emlékezik-é?

3   Bujdosom, mint árva, idegen országba veszettül, mint szarándok,
     Ruhámban sötét színt, szívemben szörnyű kínt viselek én, úgy gyászlok,
     Szárnyam nincs, mint néked, kin mehetnék véled ahhoz, akit óhajtok.

4   Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz földében, hol akarod,
     Te szomjúságodot szép forrásból csorgott tiszta vizével oltod,
     Örömem környékét, az ő lakóhelyét: Paradicsomot látod.

5   De ne siess, kérlek, tőled hadd izenjek néki rövid beszéddel, 
     Vagy ha az nem lehet, csak írjam nevemet mellyedre fel véremmel,
     Kin megesmérhesse, hogy csak őérette tűrök mindent jó kedvvel.

6   Adjon az jó Isten néki egészséget, víg és hosszú életet,
     Mint mezők virággal, tündökljék sok jókkal, áldja mindennel őtet;
     Nyomán is tavasszal teremjen rózsaszál, s keserüljön éngemet!

7   Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék
     Szép renden repülni s azfelé halanni, hol szép Julia laknék,
     El-felfohászkodván s utánok kiáltván tőlük én így izenék.

Negyvenötödik

Dialogus, kiben azt beszéli egy barátjával a maga szerelméről

az „Már szintén az idő” nótájára


1   Kérde egy barátom: Így miért gerjedek?
     Mondám: Köszönhetem régi szerelmemnek,
     Venus, kis Cupido kiben ejtettenek.

2   Kicsodák szüléid? nékem meg így szóla.
     Szerelem, siralom hozott ez világra,
     Dajkámat is mondám, hogy ohajtás volna.

3   Lakóhelyemet is tőlem ő megkérdé,
     Gonddal tele cellámat mutatám, nézze;
     Eledelemet is kérdé, ha kenyér-é?

4   Mondám, hogy az csak haszontalan reménség,
     Hitető sok szép szó, nyerhetetlen szépség;
     Mondám, hogy beszélni tanít esztelenség.

5   Ruhámat is kérdé, hogy miben öltözém?
     Vajudt tagaimat hogy mivel fedezém?
     Az szenvedést, tűrést, mondám, hogy viselém.

6   Monda: Itt mit keressz? Mondék: Szörnyű halált.
     Monda ismét: Mit sírsz? Julia haragját.
     Mint élsz? – úgymond. Mondék: Mint Julia-útált.

7   Örökké így élsz-é? Mondék, hogy örökké.
     Okát fájdalmidnak mondani tudnád-é?
     Mondám, hogy szerelem, s búmat keserülé.

8   Julia szerelmén való búsultomban
     Egy jó barátomnak így felelék szómban,
     Várván Juliától jómat bánatomban.

Negyvenhatodik

Az Dobó Jakab éneke, az „Már szintén az idő vala kinyílásban” ellen szerzett ének

azon nótára


1   Bezzeg nagy bolondság volt az balgatagban,
     Cupidót ki írta gyermekábrázatban,
     Mert nem gyermek, aki bír mindent világban.

2   Császárok, királyok vadnak hatalmában,
     Bölcsök, jó vitézek járnak udvarában,
     S vallyon s ki nem égett soha nagy lángjában?

3   Vaknak sem mondhatja őt senki igazán,
     Aki megkóstolta mérges nyilát magán,
     Sok szívet nem lűne véletlen, vak valván.

4   Látjuk, minden szívet mely igazán talál,
     Kit célul arányoz lűni mérges nyíllal,
     Hát nem vak, sőt jól lát szeme világával.

5   Szárnyát sem hihetem, kin ő repülhetne,
     Azon is megtetszik, mert fekszik heverve
     Régen én szívemben, csak tüzet rak benne.

6   Nem is mezítelen, ki mindeneket foszt,
     Nem szűkölködik az, ki ennyi sok jót oszt,
     Jókkal vagyon közi, nem kedveli a rosszt.

7   Ezt írván, Julia kérdé, hogy mit írnék?
     Szerelem szép képét írom, néki mondék.
     Monda: Hát engem írj! S reám mosolyodék.

8   Ez ennéhány versben feleltem meg annak,
     Azki alította nem kis okosságnak,
     Cupidóra gyermekszemélt hogy írtanak.

Negyvenhetedik

Item inventio poetica: az ő szerelmének örök és maradandó voltáról

„Csak búbánat” nótájára


 1  Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,
     Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak,
     Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mind elhullnak.

2   Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvésznek,
     Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,
     Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lésznek.

3   Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,
     Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,
     Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.

4   Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség,
     Istentűl mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég,
     Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének, nincs vége, mert égten-ég.

5   Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,
     Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl, könnyebbségemet várnám,
     Ezeket úgy írám, és az többi után Juliának ajánlám.

Negyvennyolcadik

Hogy Juliának s nem az szerelemnek adta meg magát

[azon nótára]


1   Szerelem s Julia egymás mellett állva reám szikráznak vala,
     Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő, nagy mindenik hatalma,
     Egyik szép szemével, másik nagy szenével erejét rám támaszta.

2   Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem szép szóval szóla nékem:
     Add meg – mond – magadot, hatalmomat látod, csak kár, hogy vísz ellenem,
     Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz; lám, régen esmérsz engem!

3   Nem adom magamot néked, meghidd – mondok –, noha mindenekkel bírsz,
     De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek, mert te csak méreggel írsz
     Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe, kit csalárdul hozzád hívsz.

4   Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem maga kótyavetyéje,
     Szép szeme láttára csörögjek vasába, légyek kínszenvedője;
     Csak öröm mondani, hogy magamot kötni látám nagy szerelmére.

5   Vidám Juliának, kinek víg voltának óh, hogy én akkor hűk!
     De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték, s nem is tudtam, hogy oly szűk
     Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már rajtam bonthatatlan nyűg.

6   Julia kezében, szörnyű tömlecében fejem miképpen esett,
     És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl könnyen értelmet vehet:
     Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl, az Isten ójon mindent.

Negyvenkilencedik

Sokféle dolgokhoz hasonlítja magát és a szerelmet; ezt jobb részint németből fordította meg

a „Már szintén az idő” nótájára


1   Ha ki akar látni két eleven kutat,
     Kik ő forrásokból szüntelen kifolynak,
     Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak

2   Az én szerelmesem háládatlanságán,
     Szívem gyúladásán, szörnyű kínján, búján
     Sok könyvet hullatnak, csaknem kiapadván.

3   Ha ki akar látni olthatatlan szenet,
     Nézze az én véghetetlen szerelmemet,
     Ki mint Pokol tüze, örökké csak éget.

4   Noha lángját ennek senki nem láthatja,
     De azért lelkemet fogyatton-fogyatja,
     Soha semmi bennem már meg nem olthatja.

5   Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket,
     Nézze szerelemtűl sebesült szívemet,
     S ottan megesméri, mint gyötör engemet.

6   Ha ki akar látni egy nyomorult lelket,
     Nézze az én árva keserves fejemet,
     Kit szerelem tüze csaknem hamuvá tett.

7   Ég olthatatlanul buzgó szerelemben,
     Bízik csak egyedül egy vidám kegyesben,
     Kinek ajánlotta életét kezében.

8   Ha ki ez kínokat akarja megtudni,
     Ily kegyetlenképpen hogy bennem ki szerzi,
     Életemnél lelkem azt inkább szereti.

9   Igaz szerelmemért de lá, mennyi kínt ád,
     Ha szolgálatomért egyszer jó szemmel lát,
     Ahelyett viszontag érzem ezer kínját.

10   Híves forrás felett serkenvén álmomból,
       Fordítám magyarul vidám Juliáról,
       Mikor lelkem fűlne szerelme lángjától.

Ötvenedik

Juliát hasonlítja a szerelemhez, mely hasonlatosságot a Julia dicséretén kezd el

az „Csak búbánat” nótájára


1   Julia két szemem, olthatatlan szenem, véghetetlen szerelmem,
     Julia víg kedvem s néha nagy keservem, örömem és gyötrelmem,
     Julia életem, egyetlenegy lelkem, ki egyedül bír vélem.

2   Julia az lelkem, mikoron szól nékem, Szerelem beszél vélem,
     Julia ha rám néz, azonnal eszem vész, mert Szerelem néz éngem,
     Julia hol alszik, még az is úgy tetszik, hogy ott nyugszik Szerelem.

3   Ő tüzes lelkemnek, fájdalmas szívemnek kívánt jó orvossága,
     Ő szemem világa, árnéktartó ága, jó szerencsés csillaga,
     Ő, kinek kívüle ez világ szépsége nem kell, sem vigassága.

4   Vagy áll, ül, nevet, sír, örül, levelet ír, Szerelem is azt teszi,
     Vagy múlat, énekel, vagy sétál alá s fel, Szerelem azt míveli,
     Mert mint jó barátját, Venus asszony fiát kézen fogva viseli.

5   A Paradicsomba termett szép új rózsa dicsőséges orcája,
     Testszín ruhájába aki őtet látja, szép Venusnak alítja,
     Új formában illik, mint nap, úgy tündöklik gyöngy között fényes haja.

6   Duna lefoltába rugaszkodott sajka mely sebességgel mégyen,
     Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen,
     Valahová lépik, sok szemek kísérik csudálván, jár mely szépen.

7   Midőn néha térül vagy mellettem kerül, szoknyája elterjedvén,
     Szerelmével belül vészen akkor körül engemet felgerjesztvén;
     Udvari jó módját látván, érzem kínját, keservesen ránézvén.

8   Akkor az én dolgom azonképpen vagyon, amint a bölcsök írják,
     Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák szívét rágják, szaggatják,
     De nem fogyathatják, noha rágton-rágják, mert nőttön-nőni látják.

9   Én szívemet is így, mikor énhozzám víg, ő nevelten-neveli,
     De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja rágja, szaggatja, eszi,
     Én állapotomot, mint egy kárhozatot, oly keservessé teszi.

10   Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő, csak erkölcse különböz,
       Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen, engem halálra üldöz,
       Szerelem mely édes, Julia oly mérges, mert engem csak ver földhöz.

Ötvenegyedik

Hogy nyerte el Julia a Cupido nyilát, íját, s hol viseli, azt írja meg, könyörögvén az végében itt is az Juliának

az „Magam gondolván” nótájára


1   Áldott Julia kiballagtába Cupidót találá,
     Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal veszteni akarta,
     Látván szép színét, elveté íjét s ugyan elámula.

2   Kivel csak szívet és mesterséget Juliának áda,
     Mert szép szemétől hogy ő igen fél, rajta nyilván látta,
     Nagy szerelemmel villámó szemét azért rá fordítá.

3   Rettene ottan Cupido, s onnan mindjárt elfutamék,
     Futtában íja, nyila, puzdrája őróla leesék,
     Kiért féltébe csak meg sem tére, minden ott hagyaték.

4   Kit hogy megláta kegyes Julia, a földről felvevé,
     Nyilat puzdrába, zsinórt íjába egyengeté, veté,
     S ottan felköté, kivel erősbbé szép személyét tevé.

5   Azért már nála mind íja, nyila Cupidónak vagyon,
     Szemében nyila, afelett íja vonva haragoson,
     Kivel szívemet, mint célül tett jelt lövi, hogy kínt valljon.

6   Sokakat sebhet, de csak engemet gyakran inkább talál,
     Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál, közölb senki nem áll,
     S ez oka, hogy én több sebet tűrvén, több kínt vallok másnál.

7   Venus módjára, mikor akarja, nékiket vigasztal,
     Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt nyughatatlansággal,
     Mint hogy engem is veszt, noha mégis tűrök igazsággal.

8   Nagy bánatomat, sok fájdalmamat már mint orvosoljam,
     Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek én mi hasznát várjam,
     Ha az keserget, kit lelkem szeret, s kell hogy kínját valljam?

9   Akik szeretnek, gyakran szíveket éjjel vigasztalják,
     Mert titkon akkor kedvekre sokszor ők azokat látják,
     Kiktől javokot, boldogságokot reménlik és várják.

10   Nékem peniglen éjjel is lelkem keservesen óhít,
       Szívembéli tűz ágyamból felűz, házad felé indít,
       Utcádon járok, reád vigyázok, de szemem nem saldít.

11   Azonban az nap ismét feltámad újobb gyötrelmemre,
       Hogy nem szólhatok, mégis csak írok, de leveleimre
       Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz, mint egy elvetettre.

12   Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult, én honnan érdemlek,
       Te háládatlan, a te lángodban, ha tudod, mint égek?
       Szerelmes lelkem, tégy már jól vélem, szolgállak, míg élek!

Ötvenkettődik

Kiben morog Cupidóra, hogy csak ígérte, s nem adja meg Juliát

[az „Már szintén az idő” nótájára]


1   Édest keserűvel elegyítő gyermek,
     Régi ellensége nyugalmas éltemnek,
     Méz közt mérget miért adsz nékem, veszettnek?

2   Vélem ha egyéb jót te immár nem mívelsz,
     Csak gyorsan világból engemet kivégezz;
     Ne szíts nagy tüzemet, hadd lehessen csendes!

3   Ez-é a fogadás, kit anyád szavával
     Hitedre fogadván énnékem te mondál?
     Óh, szégyen, eborca, mely igen megcsalál!

4   Az ígért áldott jót te csak megmutattad,
     Kivel szerelmemet te csak felgyújtottad,
     De mint csalárd hamis, nékem mégsem adtad!

5   Sőt kínomra tőlem csak idegeníted,
     Hozzám, keményítvén, semmit sem gerjeszted,
     Vélem kívántatván szívemet égeted.

6   Hol tüzes laptáid, kikkel távul gyújtasz,
     Akiknek fáklyáddal közöl te nem árthatsz?
     Add meg, ha ígérted, héában mit kínzasz?

7   Így feddvén, törődvén Cupido felele:
     Hitván ember – úgymond –, úgy vészem eszembe,
     Hogy ok nélkül így szidsz jótétem helyébe!

8   Hertelen akarnál ily nagy jóhoz jutni,
     Kiért sok kínt kell még vallani, fáradni,
     Nagy jót könnyen anyám nem szokott osztani.

9   De kérdlek, gyümölcsöt vallyon mely fa hozott,
     Minekelőtte még meg nem virágozott?
     Bolond, nem tudod-é, hogy tűrés ad hasznot?

10   De ne kételkedjél, bizony tiéd lészen,
       Noha most így próbál, de ismét bévészen,
       Julia tégedet meg bódoggá tészen.

11   Vajha az úgy lenne, ámbár mindent tűrnék,
       Égnék, fűlnék, sülnék, tömlöcében ülnék,
       Csak hogy szerelmébe valaha kerülnék.

Ötvenharmadik

Az hét plánétákhoz hasonlítja Juliát. Sibi canit et Musis

az „Csak búbánat” nótájára


1   Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek
     Istentűl szerencse adatik fejekre, ezek mind megtetszenek
     Vidám Juliában, mert ő szép voltában mind heten tündöklenek.

2   Fejér ábrázatot mutat a teljes Hold, fénlik, mint tiszta ezüst,
     Julia is fejér, kivel szép téj sem ér, sem gyolcs, kit nem fogott füst,
     Édes szóval tudós, mint az Mercurios, kitűl szívem fűl, mint üst.

3   Mint a szép fényes Nap ez földnek világát hogy csak egyedül ádja,
     Úgy csak szép Julia fényes ábrázatja bánatomat tisztítja,
     Hogy megvigasztalja, fejemet megáldja, ő csak azon imádja.

4   Miképpen Mars csillag jó vitéz, jó hadnagy, fegyverével mindent győz,
     Úgy két szép szemével, mint két éles tőrrel, Julia győz, megkötöz;
     Nincs oly jeles vitéz, valaki reá néz, kit meg nem bír s tömlöcöz.

5   Mind reggel s mind estve mely szépen az égbe hajnalban Venus feljő,
     Több szép közt létében mindenkor ékesen mindent jól s helyén ejt ő,
     Mint tavaszi idő mely jó, mely gyönyörő, ékes, kedves, illendő.

6   Azminthogy Jupiter, kit sok bölcs jól ismer, embereknek jókat ád,
     Akképpen Julia, ahová fordítja szemét, mindent jóval áld,
     Csak az igaz bódog, ki kedvébe forog, mennyei jót csak az lát.

7   Mint a vén Saturnos kedvetlen s haragos természetnek csillaga,
     Az én szép Juliám oly kedvetlen hozzám, kin szívem vidámsága
     Azonnal úgy múlik, amint elenyészik felhőben nap világa.

8   Jó és nagy szép voltát áldott Juliának ha ki tudni akarod,
     Égi plánétáknak gondold ő mivoltát, s azonnal megtudhatod,
     Mert rajta látszanak ereji azoknak, kiről arányozhatod.

Ötvennegyedik

Dialogus, kiben úton járván az versszerző beszél Echóval.
De ezt nem értheti jól meg az, aki nem tudja, micsoda az Echo

[azon nótára]


1   Óh, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
     Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
     Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
                                                                                                      Echo: Én!

2   Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
     Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
     Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
                                                                                                      Echo: Ékó.

3   Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
     Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
     Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                                      Echo: Ágy.

4   Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
     Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
     Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
                                                                                                      Echo: Ánna.

5   Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
     Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
     Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem? 
                                                                                                      Echo: Nem.

6   Kegyetlenségeért, tűrtem sok kínjaért, hát még Istentűl sem fél?
     Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
     Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, óh, mely igen nem kémél!
                                                                                                      Echo: Él.

7   Óh, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
     Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
     Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl
                                                                                                      Echo: Öl.

8   Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
     Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
     Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
                                                                                                      Echo: Ő.

9   Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
     Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
     Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
                                                                                                      Echo: Hadd!

10   Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
       Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
       Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
                                                                                                      Echo: Merjed!

11   Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
       No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
       Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
                                                                                                      Echo: Örül.

12   Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
       Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
       Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                                                                                                      Echo: Kell!

13   Óh, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
       De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
       Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
                                                                                                      Echo: Ádja.

14   Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
       S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
       Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn
                                                                                                      Echo: Amen.

15   Megdicsőült színben hogy gerjedt szívemben vidám Julia tűnék,
       Egy sűrű erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék,
       Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótól ily választ vék.

Ötvenötödik

Mindezekre is a versszerző találmányokra, kiket a könyörgése után ide írt, midőn Juliától sem izenetbe,
sem levélbe semmi választ nem vehetne, búsul magában, és sápolódván azon,
hogy menekedhessék meg Julia haszontalan szerelmétől,
Cupido tanácsot ad néki

ez is ugyanazon nótára vagyon


1   Mi dolog, Úr Isten, hogy ez egy kegyesen kívül senki nem tetszik?
     S de mi oka vallyon, hogy csak ez asszonyon lelkem így hal, vész, esik?
     Ezenkívül senkit a lelkem nem óhít, noha érte kínlódik.

2   Nemdenem az-é ez, ki meg nem kegyelmez semmi könyörgésemre?
     Régoltától fogva ártatlan voltomra veszt, s vetett gyötrelemre,
     Kiben hogy lát, örül, kínoz kegyetlenül, mert búm esik kedvére.

3   Óh, nyavalyás lelkem, elbolondult fejem, haszon nélkül mit szolgálsz?
     Aki téged útál, s hozzád haraggal áll, mért hogy attól meg nem válsz?
     Ilyen kegyetlennek könyvedet ejtened mi haszon, ha bút találsz?

4   Mondhatatlan szépség, kiben hamar lesz vég, s ki idővel elmúlik,
     Másnak is adatott (gondold meg magadot), kik közül találkozik,
     Ki téged szeressen, nem mint ez kegyetlen, ki véled kínnal játszik.

5   Így feddvén, törődvén nagy kegyetlenségén áldott szép Juliámnak,
     Csak egy véletlenül hát már előttem ül személye Cupidónak,
     Ki rám mosolyodván így szólala vígan nékem, régi rabjának:

6   Tusakodnod azon, hogy ez kegyes asszony nálad felejtve légyen,
     Csak kár, szómat higgyed, hanemha te lelked is belőled kimégyen,
     Mert ennen kezemmel benned metszettem fel őt kophatatlanképpen.

7   Azért ábrázatja lelkedből már soha, míg élsz, ki nem kophatik,
     Földön szerteszerint csak érte vallasz kínt, míg rajtad meg nem esik.
     Azért en a tanács, hogy dolgodhoz jól láss, mert így kedved nem telik.

8   Szerelem-gyúlasztó szentséges Cupido, mondd hát, mint leljem kedvét?
     Monda: Mind holtodig maradj meg ebben így, amint imádod képét,
     Ráfelelek, s meglátd, hogy meg hozzáfogad, noha tőle most elvét.

9   Juliának dolgán nyughatatlankodván elkeseredett szívem,
     Vőn ily bátorságot Cupidótól jó szót veszett nyavalyás fejem,
     Kiben ő úgy fogad, hogy meg hozzáfogad az én fene szerelmem.

Ötvenhatodik

Kiben csak azon könyörög, látván, hogy semmi választ nem vehet tőle,
hogy ottan csak ne feledkezzék el róla

ez is azon nótára, mint az elébbi


1   Kegyes, vidám szemű, piros rózsa színű, én édes fejér hölgyem,
     Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel nyugszik tüzesült lelkem,
     Nemdenem siralmas kár-é énnékem az, hogy elfeledtél engem?

2   Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza, piros vér ontás nélkül?
     Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétűl?
     Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet, hitetlen, félj Istentűl!

3   Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos te kegyes tekinteted,
     Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád, mézet ereszt beszéded,
     Jöjj immár előmben, mondjam örömömben: Az Isten hozott téged!

4   Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók, nálad nélkül mind tömlöc,
     Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat szerelmébe úgy üldöz,
     Jussak már eszedbe, láss meg keservembe, magad jüjj, mást ne küldözz!

5   Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog,
     Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog;
     Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog?

6   Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél engem, szegény árvádat,
     Ily reméntelenül, szép személyed nélkül ne hágyj vészni, szolgádat,
     Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám, add már látni magadat!

7   Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem mérem,
     Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem, hogy sokak eszét vesztem,
     Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt éngem.

8   Török szép versekből szerelmese felől csak nemrégen fordítá,
     Igéről igére nem szinte teheté, de hertelen jobbítá,
     Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván, Juliának ajánlá.

Ötvenhetedik

Frustra omnibus rationibus incendendae Juliae tentatis ardentissima precatione
eam in sui amorem alicere conatur variis ad persuadendum exemplis allatis

ugyan az elébbi nótára


1   Én édes szerelmem, egyetlenegy lelkem, mi haszon nékem élnem,
     Ha semmit nem segít, jómra fel sem indít az én esedezésem,
     Sok könyörgésemre, szép leveleimre csak választ sem téssz nékem?

2   Lelkemnek fájdalmát, érted való kínját maga te így jól látod,
     De ingyen sem érzed, sőt inkább neveted, magadban csak csúfolod,
     Mondván: Hadd, hadd – úgymond –, hiszem veszti nagy gond, kínomot úgy mosolgod.

3   De mi hasznod vagyon sok könnyhullásomon, kétségbe mire tartasz?
     Mint mérget sok mézben, édes beszédedben gonoszt elegyítve adsz,
     Egyfelől édesgetsz, másfelől kesergetsz, csak bánatra taszítasz.

4   Szép sólymok, vad rárók, kiket madarászok tanítanak, viselnek,
     Bánással, tartással, szóval, kiáltással, szelídek, kézre jűnek,
     Az erős kősziklák hevétűl az napnak romolnak, repedeznek.

5   Nincsen oly erős vas, kit tűzzel jó kovács ide-s-tova nem hajthat,
     Vérrel erős gyémánt, kit az acél sem bánt, végre mind elhasadhat,
     A piros márvánkő, kit ver gyakor eső, csepegéstől lyukadhat.

6   Téged penig, sólymom, én édes vad ráróm, az én sok kiáltó szóm
     Kezemre nem híhat, s csak úgy se lágyíthat, mint vasat tűz, nagy lángom,
     Sem mint márványkövet, kit eső csepeget, nem hathat könnyhullásom.

7   Vérem hullásával, ha hozzám hajlanál, tündöklő szép gyémántom,
     Arra is kész volnék, csak tőled érthetnék, végeznéd el már kínom,
     De mind sok írásom, szóm, siralmom, lángom, szolgálatom csak károm.

8   Az én gyötrelmemre s Istenre tekintve indulj fel szerelmemre,
     Nagy háládatlanság miatt nyomorúság hogy ne szálljon fejedre,
     Vagy segélj meg immár, vagy végezz ki hamar, ne tarts tovább kétségbe!

9   Az mennyei orcát, életem birtokát ha Isten néked ádta,
     Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, mire vetsz engem kínra?
     Mennybéliek szerint ennyi sok szörnyű kínt enyhíts meg jó szolgádba!

10   Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek ilyen nagy szépség fészke?
       Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek, térj te is kegyelemre!
       Angyali orcádot mert te megalázod, ha űzsz számkivetésre.

11   Színed dicsősége most ez új versekre elmémet serkentette,
       Képtelen nagy szépség, ki miatt szívem ég, mert már elrekkentette
       Buzgó szerelmében, kiben, mint tömlöcben, sírva ezt éneklette.

Ötvennyolcadik

Videns Juliam nec oratione nec ratione in sui amorem inflammari posse, questubus miser coelum,
terras et maria implet, pollicens indignabundus se nullum carmen
Juliae gratia deinceps cantaturum

[azon nótára]


1   Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
     Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
     Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

2   Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
     Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
     Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

3   Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom?
     Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom?
     Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.

4   Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
     Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam,
     De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.

5   Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
     Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
     Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

6   Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét
     Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
     Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.

7   Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
     Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
     Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.

8   Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
     Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
     S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?

9   De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem,
     Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
     Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.

10   Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti,
       Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
       Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.

11   Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
       De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
       Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.

12   De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle,
       Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
       Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.

13   Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl Julia szerelmétűl,
       Jó hamar lovakért járván Erdély földét nem nagy fáradság nélkül,
       Ezt öszverendelém, többé nem említvén Juliát immár versül.

                    Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége

Ötvenkilencedik

Következik más: Zsófi nevére

[azon nótára]


1   Szerelem istene, Venusnak ereje most meg megkörnyékezett,
     Elmém nagy bánatban, szívem is új lángban egy szép szűz miatt veszett,
     Kit elébb is láttam, de reá nem gyúltam, mert így, mint most, nem tetszett.

2   Óh, véghetetlen kín, kit angyali szép szín víg szívemre bocsátott!
     Immár orvosságot hol leljek gyógyítót búm ellen, ki rám jutott,
     Ha súlyos szerelem kínnal sujtol engem, s búmra esmét fordított?

3   Fekete gyászába, mint sűrű árnékba liliom, úgy fejérlik,
     Szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy tündöklik, 
     Slejt öltözetiben, mint a sovány böjtben Mária képe, úgy fénlik.

4   Igazán görögöl nevet keresztségből adtak szép személyére,
     Méltán Zsófi neve azért, mert bölcs esze vagyon néki mindenre,
     Tud fedni szerelmet, noha igen szeret, nincsen gonosz hírére.

5   Áldott Venus asszony, kinél nyilván vagyon lelkem súlyos gyötrelme,
     Jó szolgálatomért, nagy kínvallásomért gyújts fel ezt szerelmemre,
     Régi sok búm után hadd élhessek vígan evvel immár kedvemre!

6   Mikor fényes bogár Szent Ivány hóban jár a nyárnak közepében,
     Ajánlván lelkemet akkor egy szép szűznek áldozatul kezében,
     Szerzém ezt versekben az másfélezerben és az nyolcvankilencben.

Hatvanodik

Bécsi Zsuzsánnáról s Anna-Máriáról szerzette

az „Doklei sem še divičicom bila” nótájára, vagy amaz lengyel nótára: „A pod liesem”


1   Az Zsuzsánna egy szép német leán,
     Bécsben lakik Tífingráb utcáján,
     Piros rózsa tündöklik orcáján,
     Szép kaláris tetszik az ajakán,
     Kit sok vitéz kíván
     Szép voltát csudálván,
     De csak héában szeretik sokan.

2   Vagyon ennek egy szép atyjafia,
     Kinek neve víg Anna-Mária,
     Sok jó úrfi csak azt síja-ríja,
     Mert mint nénje, szép, s nincs semmi híja:
     Aranyszínű haja,
     Mint egy gyöngy az foga,
     Tiszta mézzel foly ő édes szava.

3   Egy társommal midőn én ballagnék,
     Szerencsére reájok találék,
     Rájok nézve ottan felgerjedék,
     Jó társom is szerelemben esék.
     Ők ottan éleszték,
     Kedveket jelenték,
     Vélek azért mi megesmérkedénk.

4   Kezet fogván egymással azontúl,
     Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
     S mint az méhek szegfű szép virágrúl,
     Mézet szedénk egymás ajakárúl;
     Minden bánatunktúl
     Ott mi esénk távul,
     Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

5   Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
     Elég, hogy megvolt minden édesség,
     Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
     Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
     Ki ugyan nem elég
     Bús szívemnek, mert ég,
     De versemben itt légyen immár vég.

6   Kurta oktáván a sovány böjtben,
     Pozsony városából kimentemben
     Szerzém ezeket ilyen versekben
     Táncnótára egy kisded énekben,
     Az másfélezerben
     És nyolcvankilencben,
     Hogy bécsi virág juta eszemben.

Hatvanegyedik

Egy katonaének. In laudem confiniorum

az „Csak búbánat” nótájára


1   Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
     Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
     Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

2   Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
     Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is vitéz próbálni indul,
     Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.

3   Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
     Roppant sereg előtt távol az sík mezőt széllyel nyargalják, nézik;
     Az párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.

4   Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak, hogyha trombita riadt,
     Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll, nyugszik reggel, hol virradt,
     Midőn éjten-éjjel csataviseléssel mindenik lankadt s fáradt.

5   Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak,
     Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
     Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.

6   Ellenséget látván örömmel kiáltván ők kopiákot törnek,
     S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek,
     Sok vérben fertezvén arcul reá térvén űzőt sokszor megvernek.

7   Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok,
     Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok,
     Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség s fáradtság múlatságok.

8   Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,
     Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek,
     Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

9   Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege!
     Kiknek ez világon szerteszerént vagyon mindeneknél jó neve,
     Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!


     

Még vadnak ennéhány Istenhez való énekek, kiket a psalmusokból is, magátúl is szerzett,
ki mindenestül is tíz, azok más könyvban vadnak, nem is adja azokat ki, meddig több psalmust
nem fordít meg azokhoz. Azért e világi éneket a Jephtes históriájátúl elválva, ki még nem kész...[3]

[Hatvankettődik]

Amatorum carmen. De virgine Margareta

ad notam: „Csak búbánat”


1   Vitézek karjokkal, kígyók fulákjokkal, bikák szarvokkal sértnek,
     Körmökkel szép sólymok, foggal oroszlányok szaggatnak, azmit érnek,
     Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek.

2   Azminthogy újobban éngemet is mostan egy nevedéken szép szűz
     Két fekete szemmel, mint fényes fegyverrel, már szörnyű halálra űz,
     Kit hogyha reám vét, gerjeszti szerelmét bennem, ki úgy ég, mint tűz.

3   Mely tűz hogy éngemet még hamuvá nem tett, senki nem csudálhatja,
     Fulgosius amint a nagy csudákról írt, valaki azt meglátja,
     Holott nagy csudául ír szarvasbogárrúl, s bizonságát is ádja,

4   Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak, szárnyon szépen repülnek,
     S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvésznek, mihent lángból kikélnek,
     Így tűz engemet is éltet, ha emészt is, s nem hágy veszni éltemnek.

5   Mely szerelmes tüzem hogyha eddig engem nem szárazgatott volna,
     Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak, mind elcsorgottam volna,
     De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek, mert tüzemet az oltja,

6   Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék kevesebb gyötrelemmel,
     Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel, szeretőm szerelmével,
     Ki nékem elég kincs, mert világon jobb sincs, mint édes keserűvel.

7   Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt jegyez mert ő termete,
     S kalárist kis szája, rózsát szép orcája, mézet ereszt beszéde.
     Kivel mit gondolok? Hát ha szegény vagyok is, hadd éljek kedvemre!

8   Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság bár mind azoké légyen,
     Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség gyötör szüntelenképpen,
     Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel, hiszem, nincs senki ellen.

9   Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat ha néha nedvesíti,
     Hogy mezítláb járván csak múlatságában szép virágit csipkedi,
     Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétűl égek, örülvén néki;

10   Mert hogy bölcs versekre gyengén énekelve ereszti ki szózatját,
       S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját,
       Midőn gondolkodván, kertében ballagván köti szép koszoróját,

11   Már ezután azért ez egészségeért sok jó kopia romol,
       Vitézek homlokán szablya miatt gyakran szerelmeért vér omol,
       Mert ez az a virág, ki miatt barátság társok között felbomol.

12   Szent Lőrinc-nap után az ezerötszázban és az nyolcvankilencben,
       Remete módjára havasok aljába élvén, szerzék versekben
       Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy a bölcs deáki nyelvben.

[Hatvanharmadik]

Colloquium octo viatorum et deae Echo vocate

ugyanazon nótára


1   Nyolc ifiú legén minap úton menvén egy erdőben jutának,
     Estvefelé lévén, tréfálván, beszélvén, ők egymásnak mondának:
     Végyünk szót Echótól – mond – mi mátkáinkról, mondja nevét azoknak!

2   Credulus az első, lőn azért elkezdő, s monda nagyon kiáltva:
     Echo, de kicsoda, aki sok kínomba most megvigasztalhatna?
     Kérlek, mondd meg nevét, kit mint idvösségét, bús lelkem úgy kív[ÁNNA!

3   Mosolyog magában Credulus ezt hallván, s rajta csak csudálkozik;
     Őutána azért tőn az ilyen kérdést, ki társaság közt másik:
     Ki fagyott elmémhez – mond –, mint víz nagy dérhez, télben jég amik[OR SÍK?

4   Harmadik is monda nagy hangosan szólva mindenek hallotára:
     Echo, jó asszonyom, kinek régi kínom vagyon nyilván tudtára,
     Kérlek, hogy nevezd meg, kicsoda lelkemnek javával tölt ko[SÁRA?

5   Szavát elereszté, negyedik is kezdé el Echóhoz kérdésit
     Szép szerelmeséről, kihez gerjed belöl, s kit szíve szerint óhít:
     Szörnyű kára után nevezd meg – mond – nyilván, szeret lelkem im[MÁR KIT?

6   Ezután ötödik, ki mentűl kisebbik, Credulus atyjafia,
     Mindjárt előszóla, felszóval kiáltva Echót nevezi, híja:
     Ki az, kire engem gyújtott – mond – ily igen Venus futo[SÓ FIA?

7   Hatodik Aminta, előálla, monda, mert veszett, alég várja,
     Hogy szent nevét hallja annak, ki ő lángja, s kinek javát akarja:
     Hát annak ki neve – mond –, aki szerelme szívemet kínnal MARJA?

8   Szóla hetedik is, kinek neve Thyrsis, s ki hazáját elhadta
     Azért, hogy egy kegyes, akihez szerelmes, szerelmét megtagadta:
     Régoltától fogva szerelem kínjába engem – mond – ki sí[KATA?

9   Utolsó a Montan, kinek édes társán való nagy bánat árta,
     Nagy fohászkodással így szóla Echóval, jutván eszébe kára:
     S annak tudd-é nevét – mond –, kiért szívem ég, s ki ez sok kínban MÁRTA?

10   Egy szegény szarándok, régi barátotok éneklette ezt néktek,
       Kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekedtek,
       Kit a nagy hamisság és háládatlanság föld szélére kergettek,

11   Az másfélezerben és nyolcvankilencben Szent Bertalom-nap után,
       Világ határira való bujdosásra keservesen indulván
       Édes hazájából, jóakaróitól siralmasan búcsúzván.

[Hatvannegyedik]

Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur

ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.


1   De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
     Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,
     Hogy te is oly búval keserítesz éngem,
     Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?

2   Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,
     De az lehetetlen, bár maga kívánna,
     De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
     Azért felejts el, mert nincs több orvossága.

3   Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,
     Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
     Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
     Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?

4   Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre
     Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,
     De az háládatlanság szörnyű vétkére
     Maga visel gondot megbüntetésére.

5   Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
     Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
     Feledékenséggel viseld szíved kárát,
     Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.

6   Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
     Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
     Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
     Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!

7   Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
     S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,
     Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,
     Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.

8   Háládatlanságán sírván szeretőmnek,
     Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,
     Kiben az a tanács légyen mindeneknek,
     Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;

9   Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,
     Mint szinte aszú ág szél fuallására,
     Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra
     Azt, aki közülünk többet ejtett búra.

[Hatvanötödik]

Szarándoknak vagy bujdosónak való ének

az „Minden állat dicsér, Úr Isten [tégedet]” nótájára etc.

 
1   Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten,
     Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
     Ígéret földére vezérelvén szépen,
     Kalauzok voltál minden szerencséken.

2   Te adtál csillagot három szent királnak,
     Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,
     És Heródes előtt futó Máriának,
     Te voltál vezére minden szarándoknak.

3   Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem,
     Mert, ím, bujdosni űz nagy bú és szemérem;
     Én Istenem, ebben ne vesszen el vérem,
     Őrizz meg gonosztól, felségedet kérem!

4   Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
     Szívemet peniglen hittel, merészséggel,
     Bujdosó fejemet törödelmességgel,
     S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel!

5   Jártomban-költömben hogy csak reád nézzek,
     Búmban, örömemben reád figyelmezzek,
     S jó, gonosz szerencsét csendesen viseljek,
     Soha semmi helyen el ne felejtselek;

6   Hogy bujdosásom ideje tölte után
     Én édes hazámban térjek esmét vígan,
     Mindazokat jó egészségben találván,
     Akik szomorkodnak éntőlem búcsúzván.

7   Felejts el annak is háládatlanságát,
     Aki most erre vett engem, régi rabját,
     Ámbár élje vígan felőlem világát,
     Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját!

8   Én édes hazámból való kimentemben,
     Szent Mihály-nap előtt való harmad hétben,
     Az másfélezerben és nyolcvankilencben
     Az ó szerint, szerzém ezt ilyen énekben.

[Hatvanhatodik]

Valedicit Patriae, amicis iisque omnibus quae habuit carissima

ad notam „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.

 
1   Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
     Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
     Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
     Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

2   Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
     Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
     Régi vitézséghez dolgotokot veti,
     Istennek ajánlva légyetek immár ti!

3   Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
     Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
     Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
     Adassék egészség már mindnyájatoknak!

4   Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
     Katonatalálmány, újforma ékesség,
     Seregben tündöklő és fénlő frisesség,
     Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

5   Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
     S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
     Maradjon nálatok jó emlékezetem,
     Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

6   Vitézpróba helye, kiterjedt sík mező,
     S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
     Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
     Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

7   Igaz atyámfia s meghitt jó barátim,
     Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
     Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
     Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

8   Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
     És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
     Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
     Isten s jó szerelem maradjon véletek!

9   Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
     Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
     Ki érdemem ....................................
     ...................................................[4]

10   Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
       Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
       Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
       Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.


Valahány török bejt, kit magyar nyelvre fordítottak

Interpretatio quam in iuliam retorsit


     Ez széles világon mennyi virág vagyon, mindaz sem ér egy rózsát,
     Az oly vendégség is, kiben egy kegyes sincs, mindaz sem ér egy bapkát,
     Én is minden szűznél, ki ez világon él, feljebb tartom Juliát.

Interpretatio cum ornatu


     Ti, kik szegénséget én szememre vettek, én hiszem, azt tudjátok,
     Hogy a vidám szemű s vékony szemöldökű kegyes rabja nem vagyok;
     S hogy ember sem vagyok, s lelkem is egy szál sincs, talám azt alítjátok?
     

*


     Ismét felvetette szemöldök íjébe szép szemének idegét,
     Kiből tüzes nyilat szívemre ő bocsát, lővén, mint feltett jegyét;
     De bár vesszen fejem, tudom, szeret engem, szinte mint én személyét.
     

*


     Tebenned, Julia, mind világ csudája épen megtetszik: szépség,
     Ékesség, édesség, eszesség, szelédség, udvari gyönyörűség;
     De hogy búmban így hágysz, s csak még ingyen sem szánsz, az-é a jó emberség?
     

*


     Ha nagy haragjában megöl is Julia, mégsem mondom gyilkosnak,
     Azért mert csak őtet, senki nem egyebet vallok én asszonyomnak,
     Mint örökös úr bír lelkemmel, ha rá sír, hogy véget nem vet búmnak.
     

*


     Egykor szép Juliát látván, hogy ő magát szép tükörébe nézné,
     Kérdém: E világra ily szépséget másra Isten vallyon adott-é?
     Mosolyga s felele: Ily szép ki lehetne – mond –, megbolondultál-é?
     

*


     Mikoron kirepül lélek beteg testbűl, soha senki nem látta;
     De az én szerelmem, ki olyan, mint lelkem, hogy fejemet elhadta,
     Most szemem jól látta, de vélni sem tudta, hogy magát másnak adta.
     

*


     Egykor szép Julia magába így szóla – mond –: Kik engem szeretnek,
     Egyaránt való jót méltó-é, hogy azok mind fejenként végyenek?
     Nem, mert nem igazság, hanem a boldogság adassék már csak ennek!
     

*


     Rózsa színű lelkem, én édes szerelmem, ne kösd meg világomot,
     Szánj engem, rabodot, ki tűröm kínodot, nézd, kérlek, nyavalyámot,
     Más ölében ne dőlj, hanem inkább megölj, hogysem úgy többíts búmot!
     

 


Célia-versek

[Első]

[a „Csak búbánat” nótájára]

 
(1)   .............................................................................................[5]
        Kit csak azért mível, hogy ismét nagy tűzzel veszesse el életem,
        Hozzám azért most láss, Mars, Diana, Pallas, most légyetek mellettem!

(2)   Cupido, nyiladnak magam vagyok-é csak célül támasztott jele?
        Csak az én szívem-é, senki nem egyébé nagy szenednek tűzhelye?
        Csak az, ő így szóla, s ha bánod, tégy róla – úgymond –, ha jóm nem kelle.

(3)   Megadtam magamot, kösd meg bár karomot rabszíjaddal, Cupido,
        Csak fejemet ne vedd, életemet szenvedd, ne járjak úgy, mint Dido,
        Ki hogy csalatkozék, tőrben bocsátkozék: segélj, szerelmet szító!
        

[Második]

Ugyanakkor, hogy megkedveli Céliát, ekképpen könyörög mindjárt néki,
hogy kegyes szemeit reá vetvén, végye bé szerelmében s vidám jó kedvében

 
1   Két szemem világa, életem csillaga, szívem, szerelmem, lelkem,
     Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe énnékem
     Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem; végy szerelmedben engem!

2   Reménlett jóm, kincsem, mi örömmel hintsem én ez árva éltemet,
     Ki csak terajtad áll, s nálad nélkül halál, csak tőled vár kegyelmet,
     Hogyha útálod azt, ki téged néz s virraszt, s magánál inkább szeret?

3   Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton hogy nap felkél,
     Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad reggel, hogy elmúlt éjfél,
     Újul zöld bokor is, de nékem akkor is gondom csak merő veszél.

Harmadik

Kiben köszöni Cupidónak hozzá való kegyelmét, tudniillik hogy
Céliát szerelmére felgerjesztette, s kezében adta

azon nótára

 
1   Kegyelmes szerelem, ki ily jól tél vélem, áldott légyen te neved,
     Veszendő voltomban hogy segélél mostan, hálá légyen teneked!
     Kérlek, panaszimért, ki téged gyakran ért, jódot rólam el ne vedd!

2   Keserves fájdalmim, gyötrő gondolatim, távozzatok el tűlem, 
     Kik mind éjjel-nappal csak búval-bánattal forgottatok körülem,
     Mert megkegyelmezett, s minden jót végezett Célia énfelűlem.

3   Ez föld szép virágja, éltető illatja hogyha szívemre hatott,
     Miért szomorkodjam, s vígan mért ne lakjam, mért viseljek bánatot?
     Hiszem elég eddig, azmíg nem voltam víg, hadd éljek már jó napot!

4   Az ország csillaga, szerencsés világa hogyha fejemre terjedt,
     Nékem szolgál, fénlik, más elől eltűnik, csak egyedül rám gerjedt,
     Ha mi bút rettegek? Miért nem örvendek? Lám, nem érzek kínt s terhet!

5   Ez világ minékünk, kiben mi most élünk, vendégfogadó házunk,
     Kiben ha ma lakunk, vagy jót, vagy bút látunk, de holnap meg kimúlunk,
     Azért azon légyünk, azmíg tart életünk, légyen víg telünk-nyarunk!

Negyedik

Kiben az Célia feredésének módját írja meg, annak felette
penig termetéről, maga viseléséről és szépségéről is szól


1   Csudálván egy ferdőt, ki felette nagy gőzt magában eresztene,
     Ferdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csuda, mert Célia ül benne,
     Kinek mezítelen testére szerelem gerjedvén, füsti menne.

2   Mint az kevély páva verőfényen hogyha kiterjeszti sátorát,
     Mint égen szivárván sok színben horgadván jelent esőre órát,
     Célia oly frisen, újforma sok színben mégyen táncban szaporát.

3   Mint nap szép homállyal fejér felhő által verőfényét terjeszti,
     Oly gyenge világgal vékony fátyol által haja színét ereszti,
     Célia béfedvén, s mellyén tündökölvén drága gyémántkereszti.

4   Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak hogy enyészik világa,
     Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek, vész szépsége virága,
     Mihent közikben kél Célia, azkinél égnek nincs szebb csillaga.

Ötödik

Kiben az Célia szerelméért való gyötrelméről [szól,]
hasonlítván az szerelmet hol malomhoz s hol haranghoz

 
1   Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem búmra most malommá lett,
     Hol mint gabonáját, engemet, szolgáját szép Céliával őrlet,
     Siralmam patakja az kereket hajtja, kin lisztté létig töret.

2   Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem már szinte haranggá lett,
     Kit szerelem bennem félen vér ellenem, rám támadván amellett,
     Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással szegény, nyugalma helyett.

3   Mint egy kristálykövet soha el nem törhet, noha éget, verőfén,
     Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet, el nem rontja tüzes kén,
     Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fűl, mint kristály, kit süt hév szén.
     

In eandem fere sententiam

 
1   Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhűdt ember,
     Mert belől égek, mint tűzben száraz kender,
     Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.

2   Paradicsombéli szépség ábrázatja,
     Virágzó szép tavasz képe állapatja,
     Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.

Hatodik

Kiben az szeretőjétől való elváltán kesereg, féltvén, és itt az lelkéhez is hasonlítja


1   Azmely keresztyén hű, s kiben nincs hamis szű, lelkét ördögtől félti,
     Nem csuda, én is hát hogy féltem Céliát, midőn gonosz késérti,
     Mert csak ő az lelkem, csak ő jóm énnékem, éltemet ő segéti.

2   Óh, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek rendelt!
     Immár hová légyek, s ölemben kit végyek, ha szántalan bú terhelt?
     Óh, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven kedvelt!

3   Szerelmesétől vált, nem csuda, az halált hogyha fejére kéri,
     Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
     De az szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.

Hetedik

Kiben az kesergő Céliáról ír

 
1   Mely keserven kiált fülemile, fiát hogyha elszedi pásztor,
     Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva bánattal szegény akkor,
     Oly keservesképpen Célia, s oly szépen sírt öccse halálakor.

2   Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja szépen jól nem nyílt rózsát,
     Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul, kiterjeszti pirosát,
     Célia szinte oly, hogyha szeméből foly könyve, s mossa orcáját.

3   Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz bocsátja,
     Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja,
     Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.

Nyolcadik

Kiben a maga ok nélkül való gyanúságában bánkódik


1   Óh, én bolond eszem, ki ezt cselekeszem hamis gyanúságommal,
     Kiért méltó volnék, hogy halált kóstolnék, ezt mívelvén nagy jómmal,
     Már mint leljem kedvét, ha éltig csak rám vét, keserves siralommal?

2   Átkozott gyanúság, kétséges bosszúság, gyógyíthatatlan méreg,
     Ahová te béférsz, onnan nehezen térsz, odaragadsz, mint kéreg,
     Bétöltöd mérgeddel, kit szerelem legel, a pokolbéli féreg!

3   Nemz téged álnokság, szó, hír és hazugság, tart esztelen bolondság;
     Segít értetlenség, nevel hertelenség, nem nyughatol, gonoszság;
     Temiattad elvész, ki hinni gyorsan kész, s kiben nincs jó okosság.

4   De azki okosan s elébb bizonyosan szónak végére mégyen,
     Vagy maga gondolja, vagy mástúl megtudja, minek mi oka légyen,
     Ezt bezzeg nem bántod, mert magad is látod, hogy erőd kicsint tégyen.

5   Szép Procrist te régen vesztvén szörnyűképpen halálra eresztetted,
     Szép Deianirával nem akaratjával Herculest elvesztetted,
     Most is hol szerelem, lesz ott szűgyötrelem, hol fészkedet verheted.

6   Távozzál el tőlem, mert elhidd felőlem, hogy csak héába furdalsz,
     Az igaz szerelem lakik együtt velem, csak kár, hogy így ostromlasz;
     Távozzál hát tőlem, véssz el már előlem gonoszság, mert megrontasz!
     

In eandem fere sententiam

 
1   Vétettem ellened, kételkedvén benned, lelkem, óh, szép Célia,
     Könyörgök, vétkemnek miatta kedvednek rajtam ne légyen híja,
     Medgyek, ha elvészek, ha hamuvá lészek kemény haragod mia?

Kilencedik

Kiben Juliához hasonlítja Céliát minden állapatjában, Cupidóval is feddik,
hogy (holott hazájából is ő kergette ki) ott sincs nyugalma miatta

 
1   Julia szózatját, kerek ábrázatját Cupido úgy mutatja
     Célia beszédén, örvendetes képén, hogy mikor szemem látja,
     Juliának véli, mikor tekintéli, mert szívemet áltatja.

2   Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa, állapatja, színe egy,
     Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett, nem hasonlóbb két ért meggy,
     Mint ez Juliához, kinek szép voltához gerjedek, mint Aetna-hegy.

3   Átkozott Cupido, szerencsémet rontó, régi nagy ellenségem,
     Hazámból kiűzél, ide is rám jüvél, érd bátor immár végem,
     Csak tüzedet ne szíts, szívemben se többíts régi szerelmes mérgem!

4   Dühös, elégedjél, amint kikergettél engemet szép hazámból,
     Elégedjél, kérlek, itt is, azmint félek, ne űzz ki nyugalmamból!
     Mi jutalmod bennem, ha esem tüzedben? Mi hasznod nyavalyámból?

5   Virága éltemnek, akinek örüljek, teljességgel elszáradt,
     Vidám kedvem helyett, kiből vészek mellett kétszer üszög rám áradt,
     Siralmas káromon való nagy panaszom miatt nyelvem elfáradt.

6   Immár zászlód alól kiköltem, sőt távol járok nagy seregedtől,
     Mert kis haszon mellett tűrnöm sokot kellett, míg vártam te kezedtől,
     Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars, kik mentenek tüzedtől.

7   Gondolkodván rajta csak té-tova hajta fejét Cupido szómon,
     Monda: Szegény bolond, Mars-é te gyámolod? Hát hol az én hatalmom?
     Ketten csak ti vadtok, kik semmit nem adtok én bosszúállásomon?

8   Azelőtt is maga Mars, meggondolhatdsza, mint járt egyszer miattam,
     Mikor kedve ellen merő mezítelen mindennek látni hadtam,
     De azmint esmérem, nem gondoltok vélem, de megmutatom magam.

9   Medgyek? Hová légyek? Jobb-é, hogy engedjek? Mert se Mars Cupidónak
     Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével úgy mint világbírónak,
     No tehát engedek (mert vélek sem érek) én is hát ez rontónak.

Tizedik

Kit egy citerás lengyel leányról szerzett

 
1   Szít Zsuzsánna tüzet szívemből magára,
     Cupidóval űzet szerelme dolgára,
     Mert kis szája, szép orcája, mint pünkösdi új rózsa,
     Fényes haja nap csillaga vagy sárarany sárgája,
     Vékony derekacskája.

2   Mutat mennyei fént két kegyes szemével,
     Piros angyali szént szerelmes szenével,
     Ha hozzá int, vígan tekint, szívemben örömet hint,
     De ha megint úgy néz, amint kit gyűlöl szíve szerint,
     Ottan érzek súlyos kínt.

3   Kegyes ábrázatja én aránzó célom,
     Citeraszózatja búm rontó acélom,
     Venus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja,
     S ha láthatja, nincs bánatja, búját mind elmúlatja,
     Hogy jó kedvét mutatja.

4   Kártyát játszván velem, vet szívet tromfomra,
     Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
     Mondván: Ne félj, sőt vígan élj, mert tiéd az szép személy,
     Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj,
     Semmi gonoszt te ne vélj!

5   Mert már néked adta nagy szerelmű szívét,
     Viszont nála hadta szívedet, ő színét,
     Így tőled vett szíven szívet, kit tart mint drágakövet;
     Örül s nevet, s vígan követ téged, mert lát víg kedvet,
     Kit régen eszében vett.

6   Így volt akaratja, hogy megnyilatkozzék,
     Vagy immár barátja, ne félj, hogy változzék.
     Megemlítsen és segítsen, gyakran örömmel hintsen,
     S rád tekintsen s ne felejtsen, kinél több jód már nincsen,
     S kit nem adnál sok kincsen.

7   Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját
     És mondván utána gyönyörű nótáját:
     Eszem vesztve, eltévesztve, szerelmében sillyesztve,
     Felgerjesztve és ébresztve, szívemet elrekesztve,
     Belső tűzzel emésztve.
     

Az cortigianáról, Hannuska Budowskionkáról szerzett latrikánus vers


1   Fris szép fejér póka, édes szűrő móka,
     Porcogós Annóka, szerelemnek oka,
     Mit haragszol? Hogy nem játszol vélem, kivel egy fráj szól?
     Látd-é, víg, ki-ki táncol!

 



Saját kezű versfüzér[6]

Az erdéli asszony kezéről


Ha szinte érdemem nincs is arra nékem, hogy ő engem szeressen,
Csak áldott kezével, mint szép ereklyével, engem, mint kórt, illessen,
Légyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak szinte el ne vessen!

Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt


Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya,
Arra, mert szüvemben gerjedez szüntelen szerelmed tüzes langja,
Szózatod búm verő vigasságtételnek gyönyörű édes hangja.

Az Célia bánatjáról


Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll, fejét földhöz bocsátja,
Célia szép feje úgy áll lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja,
Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.

Bánja, hogy hajnalban kell az szerelmesétől elmenni


Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek, harmaton ha nap felkél,
Cseng szép madárszózat, vígan sétál sok vad, reggel, hogy elmúlt éjfél,
Újul zöld bokor is, de nékem akkor is dolgom csak gond, bú, veszél.

Fulviáról


Lettovább Juliát, s letinkább Céliát ez ideig szerettem,
Attól keservesen s ettől szerelmesen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

 



BALASSI-KÖVETŐK

Ismeretlen: Ímé ez szívembe

(1580-es évek)


[Az eleje hiányzik]

(1)   Ímé, ez szívembe lövé egyik nyilát,
        Mutatja is rajtam gyermeki mivoltát,
        Átkozott, de bennem elrejtette szárnyát!

(2)   Már ki nem repülhet sebesült szívemből,
        Viaskodik benne kegyetlenségéből,
        Testem erőtlenül naponkint mérgétől.

(3)   Átkozott Cupido, mért sillyesztetsz engem?
        Hová lött te szárnyad, miért heversz bennem?
        Szánj meg kérlek engem; látod, megepedem.

(4)   Tudod, mindenkoron táborodban éltem,
        Abban eleitűl fogva vitézkedtem,
        Miért kínozsz engem, ha lám, meggyőzettem?

(5)   Lám, az vadászember az elfutott vadat
        Kergeti, s nem bántja azt, ki már megakadt,
        Tudja, hogy övé az, kit hálójában tart.

(6)   Keserves gyötrelmed rajtam düheskedett,
        Látod, hogy miattad szívem megepedett,
        Szerelem ereje mindent tőlem elvett;

(7)   Megváltozott szívem kemény kínaidtúl,
        Vettettem mindennek éktelen például.
        Vedd el én életem, ne éljek csodául!

(8)   Sokan, kik barátim, azon csudálkoznak,
        Sok könnyhullatásim hogy el nem olvasztnak,
        És ennyi ideig is életben tartnak.

(9)   Az nedvesség tűzzel hogyha öszvetérne,
        Az én életemnek lött volna már vége,
        De az tűznek az víz nagy ellenkezője.

(10)   Szívem mert tüzedtűl ég nagy sebességgel,
          Viszont gyötrődik is sok könyvezésekkel,
          Mert langodtúl gerjed s gyúl szüntelenséggel.

(11)   Sokan vadnak, élnek kik szerelem nélkül,
          Azokot kínoznád ilyen kegyetlenül,
          Talám jobb hasznod is következnék ebbűl.

(12)   Mert ki seregednek én vagyok fő tagja,
          Rajtam düheskedik mérgednek hatalma,
          És tovább öregbül életemnek kínja.

(13)   Inkább kegyelmesen de foglalj magadhoz
          És jó kedvet mutass, mint jó, hív szolgádhoz,
          Avagy inkább ölj meg, sokáig ne kínozz!

Ismeretlen: Megcsal az Cupido…

(1591)


1   Megcsal az Cupido engem, az áruló, szerelemre hajtó,
     Az tőrben szállító, mindenre hajlandó,
     Engem megmordáló kegyetlen áruló.

2   Ő mírges nyilával az én víg szívemet igen sebesíti,
     Arra felgerjeszti, ereit elvívi,
     Vagyok gyötrelemben, tagaim ketílben.

3   Szívem szépsígire, mint angyal képire egykoron találék,
     De előlem múlík, néki én így szólék:
     Szívem, nagy örömem, hogy reád találék,

4   Egíszsíggel, szívem, szívem, édes lölkem, tekints reám, szívem,
     Én édes szeretőm, kegyes szép szerelmem,
     Az szép ciprosfához hasonló víg szívem.

5   Ne siess éntőlem, add kezedet nékem, eröljen víg szívem,
     Óh, én víg szerelmem, én gyönyerősígem,
     És szép piros rózsám, állandó violám.

6   Szép piros orcájú, fekete szemöldő, kegyes tekintető,
     Tekíletes szavú és szép fejír szénő,
     Óh, szép ábrázatú, kegyes jó erkölcső.

7   Bánatim, víg szívem, tőlem eltávozík, tagam szakadkozík,
     Ottan én szívemben éles tőr futamík,
     Ki miatt életem megrövidíttetík.

8   Ha istent szereted, értem ez dologban járj híven, szerelmem,
     Szolgálatom néked ajánlom ezekért,
     Tarts meg életemet, ha lehet, víg szívem.

9   Azki ez éneket rendeli versekben, az ezerötszázban,
     Az ő nagy búvában az kilencvenegyben,
     Nevít nem jelenti verseknek fejíben.


Széchy Tamás: Szeretőmnek megtért keménségéről

Kinek nevét nem csak az versfejekben, hanem az végében is echóképpen helheztetém

(1592 előtt)


1   Bánattúl szívemet, kíntúl életemet nem féltem már lölkömet,
     Sem hogy több gyanóság előzné bosszúság s csalárdság örömömet,
     Mert nagy irgalmasság s hozzám hű igazság foglalta szeretőmet.

2   Állatott jobb felől, elvett bánat mellől, kíszti szívem, víg légyen, 
     Kétséget ne higgyen, reménséget végyen, több bút már ne rettegjen,
     Eddig is csak próbált, s hogy igaznak talált, méltó már, hogy engedjen.

3   Tetszem személyének s meghitt szerelmének, bévett már jó kedvében,
     Tünteti szépségét, szűne dücsőségét szép angyalnak képében,
     Ölel örömében, sír, s szorít keblében, kér, légyek szerelmében.

4   Ily nagy hűségejért s buzgó szerelmejért ki lehetne bosszúval?
     Micsoda hitetlent, vak szívő kegyetlent nem lágyítna sírásval?
     Bizony én engedek, noha kínt szenvedek, tudom, nem lesz gonoszval.

5   Áldott légy, szépségem, boldogító lölköm, szerelmem s reménségem,
     Hogy bír együgyűség, vezérl kegyelmesség, s nem gyójt harag, szépségem,
     Hanem örülöd azt, hogy lölköm nő s virraszt, s te vagy gyönyörűségem.

6   Néked az boldogság s nekem hű igazság adatott ma fejünkre,
     Fénlik irgalmasság, eltűnt már hamisság, nem száll több bú szívünkre,
     Mert egyez kívánság, köztünk hű igazság, nézünk csak szerelmünkre.

7   Immár szép személyét, szemem eledeljét tükörül fölállatta,
     Hogy szívem azt áldja s lölköm is imádja, vélem ő azt vallatta,
     Mert Isten csudáját s dücsőség formáját csak őreá rakatta.
                                                                                 echo: Kata

Ismeretlen: Már eljött én utam

(1593)


1   Már eljött én utam, el kell már indulnom,
     Óh, én víg szerelmem, tőled el kell válnom,
     Máshová bujdosnom,
     Gyötrelmet szívemben érted sokat látnom.

2   Isten légyen véled, tartson egíszsígben,
     És engemet viselj mindenkor szívedben,
     Emlékezetedben,
     Holtig el se felejts te jó víg kedvedben.

3   Csendes nyugodalma marad én szívemnek,
     Már vigasság semmi nem kell az kedvemnek,
     Mert én életemnek
     Csak egyedöl vala öröme ezeknek.

4   Hová légyek immár én nagy bánatimban
     És idegen földen való bujdostomban?
     Mert szívem nagy búban
     Már megemísztetik rúlad való gondban.

5   Juta vigasságom ottan siralmomra,
     Mihelt együttlítünk esik elválásra,
     Tőled távozásra,
     Ki miatt életem már adom halálra.

6   Jártomban-költemben az te ajándékod,
     Higgyed meg, viselem, szívem, adományod,
     Mert ez akaratod,
     Azmellett keszenem te hív szolgálatod.

7   Vélem való te sok jótíteménidért
     Mit adhassak, szívem, az te hívségedért,
     Igaz szerelmedért?
     Holtig szolgálatom ajánlom ezekért.

8   Az Úristen menket gonosz hírtől, névtől
     Mindenkor őrizzen az sok irigyektől,
     Rágalmazó nyelvtől,
     Te is, szívem, őrizd magad mindezektől.

9   Rúlam is szöntelen légy emlíkezetben,
     Kírjed az Úristent te könyergísedben,
     Hogy jó egíszsígben
     Tartson meg sokáig véled egyetemben.

10   Immár az Istennek ajánlak tégedet,
       És mind éjjel-nappal kérem szent felsíget:
       Minket, szeretőket
       Jövendőre hozzon meg eszve bennönket.

11   Ezerötszáz után kilencvenháromban
       Egy szomorú ifjú szerzi ezt bánatban,
       Nagy keserősígben,
       Szép szeretőjítől távul bujdostában.

Ismeretlen: Sebes tenger habja

(1597)


1   Sebes tenger habja Júlia haragja, kinek vagyok én rabja,
     Szegény lelkem kénja, olthatatlan langja, mint párducnak prédája,
     Mert Venus leánya, szívemet, Júlia, tűzben égni akarja.

2   Angyal ábrázatban alá s fel jártadban, mint sólyom, szabadságban
     Éneklesz magadban, nem mint én, bánatban, szívem nagy kínvallásban,
     Gyenge lágy ruhában jársz minden órában, én viszont járok gyászban.

3   Repülsz, szabadon jársz, és semminemű bút, én szívem, te nem viselsz,
     Új verseket találsz, szívemben bút formálsz, keserűséggel ruházsz,
     Életem már mind gyász, mert ha nem vigasztalsz, kegyetlen, miért nem szánsz?

4   Az újság vigasztal tégedet tavasszal, engem penig megaszal,
     Rózsa, liliumszál tégedet orvosol, engem penig aggasztal,
     Mert tőlem távozál, bánattal ruházál, végre tőrben akasztál.

5   Jól tudom, énekre, életem reménye, hajlandó vagy szépségre,
     Mert szép fülemile ékes éneklése téged miert örömre,
     Nem gondolsz fejemre én szegény veszettre, szomjúhozol véremre.

6   Áldott az te napod, boldog minden dolgod, mert Venust nem imádod,
     Semmi fáradságod nincsen szolgálatod, vagyon nagy szabadságod,
     Azért szegény foglyod, hol az te jóvoltod, hogy meg nem szabadítod.

7   Sietvén rendelém az kilencvenhétben pünkösdnek innepében,
     Szomorú üdőben útra eredésben hamar szedém versekben,
     Azkinek éneklém, zsidóul jelentém nevét versek fejében.

 


Jegyzetek

Ad apes – A méhekhez

ad notam – nótájára, azaz dallamára

Adviga – Hedvig. A Kilencedik Célia-ének versfőibe (ADVIGAM) rejtett női név.

aenigma – rejtvény, allegória

aggasztal – aggaszt, elbúsít

akaszt – ti. a csapdába esett vadat a hurok

ál – hamis, álnok

alít – vél

állat – élőlény (az ember is!)

Altera inventio – Másik [versszerző] találmány

Amatorum carmen – Szerelmesek éneke

amhol – amott

Angerianus – Girolamo Angeriano (1470–1535) olasz neolatin költő. Modoros versciklusa, az Erotopaegnion (Erósz játékszere) Balassi több versének is irodalmi mintája volt.

Animum ingratitudine amatae... – Szeretője háládatlanságán kesergő elméjét saját maga vigasztalja

Anna – Ungnád Kristófné Losonczy Anna (1548 körül–1596)

arányoz – vél, gyanít; irányoz, céloz

aránzó célom – céltáblám

arcul – szemközt, arccal előre

arcul reá térvén – visszafordulván

aszú – száraz

atyjafia – testvére, rokona

azon nótára – ugyanarra a dallamra, mint az előző

bapka – batka: csekély értékű pénz

basiliscus – koronás, kakasfejű sárkánynak képzelt állat, amely a tekintetével megöli azt, aki rápillant.

Báthory István, nyíri – Ecsedi Báthori István (1555–1605), vallásos meditációkat és verseket író, nagy hatalmú nyírségi földesúr.

bátor – akár; ámbár

béadott kezedért – tett fogadalmadért

Bebek Judit – erdélyi nemeskisasszony, Bebek György és Patócsy Zsófia egyik leánya. Kendy Ferenc felesége lett.

bejt – kétsoros török versfajta

bizlal – biztat

bizonyos – biztos

Borbála – A hölgy teljes neve a versfők és egy másik kézirat szerint Csák Borbála. Erdélyi nemeskisasszony volt.

búm verő – búmat elűző

Carmen tenui nec pingui Minerva compositum – Vékony és nem goromba elmével szerzett ének (azaz: egyszerűen, de nem alantas stílusban íródott)

Célia – (Caelia, Coelia) Angerianustól kölcsönzött női név.

Colloquium octo viatorum... – A nyolc útonjáró és Echo istenasszony beszélgetése

cortigiana – udvarhölgy, kurtizán

Credulus – Balassi pásztordrámájának egyik főszereplője.

csata jár – portyázik

cserében – tölgyesben

csiszár – fegyverkovács

csodául – botránykőként, illetve: mindenki csodálkozására, úgy, hogy mindenki engem bámuljon

csudákat nevelő – tengeri szörnyeket nevelő

De Julia venante – A vadászó Juliáról

De virgine Margareta – Margit leányasszonyról

De voce ad vocem ex Angeriano – Szóról szóra Angerianusból

Decima secunda – Tizenkettedik

Decimus quartus – Tizennegyedik

Deo, vitae mortisque arbitro. Ex oda: „Quem tu, summe Deus...” – Istennek, élet és halál urának, ebből az ódából: „Akit te, nagy Isten, egyszer már megbékélve, atyai szemmel megtekintesz” – Ambrosius Sebestyén, késmárki protestáns lelkész vallásos Horatius-paródiájának címe és kezdősora, amely egyúttal a vers irodalmi mintája is.

Dobó Jákob – Ruszkai Dobó Jákob (1562. március 22.–1585. március 20.) Balassi fiatalabb kor- és költőtársa. Lovasbaleset okozta halálát.

Donya Liesza – A verssor egy 15. századi spanyol író, Juan Rodrigez del Padrón Estoria de dos amadores Ardanlier y Liesa (Két szerelmes, Ardanlier és Liesa históriája) című lovagregényének női főszereplőjére utalhat.

eborca – arcátlan, szemtelen

egyez kívánság – ugyanazt akarjuk

együnk másért – egyikünk a másikért

élemíts – öregbítsed, növeljed

elesni közülünk – eltávozni közülünk

elköltél – elvesztél

elszól – eltérít, lebeszél

éltetett el – táplált

éltig – élete végéig, mindéltig

en – íme, ez

én szómmal – az én nevemben (levélformula a régiségben)

ér bennem véget – végez velem

ereit elvívi – erejét elrabolja

eröljen – örüljön

esmeg – ismét

eszve – össze

eszvész – összeveszés

evez – (a madár szárnyával:) repül

Ex 54. psa[lmo]. Deus, per nomen... – Az 54. zsoltárból. Isten, a te nevedért tarts meg engemet – Az 54. zsoltár 16. századi prózai fordításának kezdete.

ezen – ezennel, most

feddik – zsémbelődik

félen vér – félrever

felszóval – fennhangon, hangosan

feltett jegyét – céltábláját

feltörlötte homlokán szőke haját – nekibuzdult

fene – vad

fene ötte – elmérgedt

fényes bogár – szentjánosbogár

ferdő – fürdőház

ferdős – fürdőmester

ferge – kába, kerge, hóbortos

fiatal – fiatal fa

fog – foglyot ejt (a Hatvanegyedik versben)

fogadás – fogadalom

foggat – tépdes, szaggat

foghatatlan – felfoghatatlan

forró – kibuzgó, zubogó

fottig – (élet)fogytig, örökké

fő csillag – bolygó, planéta

fráj – Frau: úriasszony

fris – díszes

frisesség – díszesség

Frustra omnibus rationibus incendendae... – Miután mindenféle okfejtéssel hiába próbálkozott Julia felgyullasztására, azon igyekezik, hogy őt fölöttébb való heves könyörgéssel a maga iránti szerelemre édesgesse, különb-különbféle példákkal hozakodván elő meggyőzésére

fúat – vadkacsát

fulák – fullánk

Fulvia – Balassi utolsó szerelmének költői neve. Az ismeretlen Fulvia valós személy volt, hiszen Balassi Batthyány Ferencnek 1593-ban írt leveleiben, gyűrűküldés kapcsán emlegeti.

futosó – futkosó

für – fürj

füremedt – fölfrissült

füsti menne – gőzölögne

gondolhatdsza – (gondolhatod-sza) nosza, gondolhatod

gondolkodó – tépelődő, gondba merülő

Grues alloquitur – A darvaknak szól

gyég – jég

gyójt – gyújt

gyöngy – a Margit (Margareta) név latin jelentése

ha – vajon

ha ki – ha akárki; aki

ha szinte – még ha

hab – vízhullám

hadnagy – hadvezér

hahogy – amikor

hajamot megeresztem – Az elhanyagolt, dús hajzat már a Bibliában is a gyász jele. A lovagság körében is szokás volt a bánatot, a szomorúságot így kinyilvánítani.

hamar – gyors, fürge

hanemha – csak akkor

Hannuska Budowskionka – egy lengyel kurtizán neve.

hatalmas szemei – hatalommal bíró szemei

hátat ad – megfutamodik

herdó – [halt] wer da! = állj, ki vagy! (A német szöveg magyarosodott formában.)

hertelen – hirtelen

hiszem – hiszen

Hold – (Phoebe, azaz Diana, a latin Luna) a geocentrikus világkép szerint a hét bolygó egyike.

holdultatsz – hódoltatsz

holott – ahol; hol van?

holvalig – pirkadatig

horgad – hajlik, ível, görbül

hozzá int – magához int

hozzáfogad – magához fogad

hölgy – hermelin

hűk – hivék

ide-s-tova – ide-oda

igaz úgy – igazán ugyanúgy

igyenes – egyenes, sudár

Ilona – (Szép) Heléna (Helené)

In eandem fere sententiam – Csaknem ugyanazon értelemre

In laudem confiniorum – A végek dicséretére

In laudem verni temporis – A tavaszidő dicséretére

In somnium extra – hiányos szerkezet; in somnium = álomban, insomnium = álomlátás

ingyen sem – egyáltalán nem

Interpretatio cum ornatu – Tolmácsolás díszítéssel

Interpretatio quam in Juliam retorsit – Fordítás, amelyet Juliára alkalmaz

Inventio poetica – Versszerző találmány (Balassi maga fordítja így.)

ispitály – kórház

Item inventio poetica – Hasonlóképp [az előzőhöz] ez is versszerző találmány

jelentenie – megnyilvánulnia

jó ruhás – jól öltözött, előkelő

Joannes Secundus – (1511–1536) a neolatin költészet utolsó kimagasló képviselője. A Liber basiorum (Csókok könyve) című versfüzére Balassira is hatott.

jól tött úr – jóságos hűbérúr

jövendölő – asztrológus

jövendőre – a jövőben is

Julia – Losonczy Anna költői neve Balassi verseiben; a költő Joannes Secundus mintájára nevezte így kedvesét.

kaláris – élénkpiros színű, nemes korallkő, amelyből ékszereket csiszoltak.

kárhozott – Az Ötvenedik énekben említett kárhozott Tityus óriás.

karul – karvaly

katona találmány – hadicsel, fortély

kegyes – a leány vagy asszony, akinek udvarolnak, aki vélhetőleg kegyet oszt.

kén – kín

képes öröm – illendő öröm

ketíl – kötél

kezéparánt – középen

kiköltem – kikerültem

kísértet – kísértés

KJ A KHÉST – Ki a kést! – Erotikus utalás? Véletlen akrosztichon? Az Ötvenhatodik ének versfőiben olvasható.

kopia – kopja

kór – nagybeteg

korosként – folyton

kótyavetye – a zsákmányolt javak áron alul való kiárusítása.

köllj’ – kelljen

könyv – könny

kőszál – kőszikla

kövér – gazdag

közöl – közelről

község – az ország népének közössége; társadalom

Kristina – Dobó Krisztina, lásd Pethő Gáspárné

krokodilusgyík – Az egész középkorban ismert mese szerint a krokodilus kisgyermekként tud sírni, így csalja magához a gyanútlan vándort, akit azután felfal.

Krusith Ilona – A Keserítette sok bú és bánat az én szívemet kezdetű ének versfőiben Krusith Ilonának (†1586), Krusith János korponai kapitány lányának a neve olvasható. A hölgy egyébként Balassit kikosarazta.

kurta oktáva – rövid törvénykezési időszak

kútfejek – források

lá – lám

lakjunk – lakomázzunk

lapta – labda, golyó

lassú beszéd – szelíd, nyájas beszéd

latrikánus vers – alantas stílusú vers

Lázár ujjátúl – Jézus példázatára utal: „Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvem” (Lukács evangéliuma 16,19) – könyörög a Pokol tüzében szenvedő bűnös gazdag ember Ábrahámnak, aki Lázárt, a szegény koldust a kebelébe vette. Kérése azonban nem teljesülhet.

lebbeg – csillog

legel – táplál

legelő – tápláló

léh – liheg

lélek – (igeként:) vagyok

leppentőcske – lepke

les – lesvetés

letinkább – leginkább

lettovább – legtovább

lít – lét

Losonczy Anna – Ungnád Kristófné Losonczy Anna (1548 körül–1596).

Lyda – valószínűleg Szép Heléna egyik mellékneve.

maga – noha, ámbár

magadra – terád

Magis docte quam amatorie, magisque... – Inkább tudós módon, mint szerelmesen, inkább a Múzsáknak, mint Venusnak énekel

marcona – semmirekellő

Marullus – Michael Marullus Tarchaniota (†1500), görög származású humanista költő. Két verse irodalmi mintául szolgált Balassinak.

medgyek – mit tegyek?

medgyen – mit tegyen?

meg – megint

meg – megint, ismét

megállj – állhatatos légy

megaszal – elszáraszt, elsorvaszt

megenged – megbocsát

megepedem – elepedek, elemésztődöm

meggondolhatdsza – (meggondolhatod-sza) nosza, meggondolhatod

megjátszott – megtréfált, megcsalt, becsapott

megmordáló – meggyilkoló

megóhajtasz – megkívánsz

megromlasz – romlást hozol magadra

megsaldít – észrevesz

megszélhűdt – eszeveszett

meny – menyecske, fiatalasszony

mese – aenigma, találós kérdés

metszesz – mit tészesz?

mia (vagy miá) – miatt

miert – az adott kontextusban jelentése nem világos, valószínűleg szövegromlás.

minden, mindenek – mindenki

mód nélkül – fölöttébb; modortalanul

Montan – Balassi pásztordrámájának egyik szereplője (olaszul Montano).

mordály – gaz, álnok; orvul támadó

Morgai Kata – A Morgay család Tolna vármegye egyik legtekintélyesebb középnemesi famíliája volt a 16. század közepéig. Morgay Kata annak a Morgay Ferencnek lehetett a lánya, aki 1564-ben, a törökök elől menekülve, Mérey Mihály nádori helytartó Pozsony vármegyei birtokán telepedett le.

morotva – zárt tengeröböl, a kor nyelvében „tengerszakadék”.

múlat – (időt) eltölt

nagy szívem szerint – odaadással, lelkesedéssel

Nap, Nap csillaga – a Nap (a latin Sol), a geocentrikus világkép szerint a hét bolygó egyike.

násfa – többnyire aranyból készült, gyakran gyönggyel és zománcdíszítéses motívumokkal ékesített önálló ötvösmunka, amelyet függőként nyakláncon viseltek.

nékik – némelyek, egyesek, mások

nem esnek rajtunk – nem szánnak minket

nem szinte – nem egészen

nésze – nosza, lásd

nevendéken – serdülő

nevetkeznek velünk – kigúnyolnak minket

nevével – nevében

nézhetdsze – (nézheted-sze) nosza, nézheted

nincsen elesésbe – nem esik le

nódít – nógat, ösztökél

nyolc vers – nyolc versszak

ó szerint – az ó naptár, azaz a Julianus-naptár szerint, amely akkoriban tíz nappal mutatott kevesebbet az új naptárhoz, az 1582–ben bevezetett Gergely-naptárhoz képest.

ohajtás – siralom, panasz

óhít – sóhajtozik, kívánkozik; óhajt

okul előhozván – érvként felhozva

olyha – olykor

ottan – akkor, azon nyomban

öregbik – nagyobbik

öregbül – nagyobbodik

öregbül – nagyobbodik, növekszik

öszvetérne – elegyedne

Pethő Gáspárné – Ruszkai Dobó Krisztina (1560–1590), Balassi elvált felesége. Gersei Pethő Gáspárhoz ment újra férjhez 1589-ben. A jegyzetekben már említett Ruszkai Dobó Jákob húga.

plánéta – bolygó

Poema vigesimum quartum – Huszonnegyedik költemény

póka – pulyka(?)

psalmus – zsoltár

puzdra – tegez, nyíltok

rám vét – haragszik rám; megvet, elvet magától

ráró – kerecsensólyom

régi szentek házassága – utalás az ótestamentumi szentek házasságára.

regula – mérték, norma, szabály

reménség kívül is – noha reményem sincs rá

rózsa színű – piros

rövidnap – a közeljövőben, hamarosan

salamandra – szalamandra: gyíkhoz hasonló kétéltű. A hiedelem szerint éltető eleme a tűz.

saldít – észrevesz

sápolódván – sopánkodván

sárarany – színarany

sebhet – sebesít

sétáló palota – kerengő, sétafolyosó

Sibi canit et Musis – Magának és a Múzsáknak énekel

síkata – ríkata

sillyesztetsz – süllyesztetsz

SINE VJ – erőszak nélkül – A Negyvennyolcadik ének versfőiben.

slejt – szegényes, dísztelen

Somnium proponit – Álmát beszéli el

soványböjt – nagyböjt

Spánia – Hispánia, azaz Spanyolország

sürget – zaklat

SVNANAM – Feltételezhető, hogy a vers eredetileg nem Losonczy Annához íródott, hiszen a 8. szakasz 1. sorában a jelzők felcserélésével (Nagy/sok) a SUSANAM (Zsuzsannám) név hibátlanul előjön.

szántalan – számtalan

szarándok – zarándok

szégyenség – megszégyenülés

szemérem – szégyen

szén – tűz; szín

Szénás város – (Sénás) Siena, város Toscanában.

szénő – színű, arcú

Szent Bertalom-nap – augusztus 24.

Szent Ivány hó – június

Szent Lőrinc-nap – augusztus 10.

Szent Mihály-nap – szeptember 29.

szerelmes mindennél – mindenki őt szereti

szín – orca

szinte – egészen, teljesen

szinte igaz – szintén igazán

szívet és mesterséget – bátorságot és cselszövő tudományt

szűk – ritka

szűrő móka – szőrű mókus(?)

tagaim – tagjaim

távul – távolról, messziről

tél – tevél

térül – fordul

testszín –’piros-fehér színű’, pirosas színű (a mai rózsaszín),

tetem – test, alak

té-tova – ide-oda, erre-arra

té-tova hajtá fejét – fejét csóválja

tettetes – kitetsző

Thyrsis – Balassi pásztordrámájának egyik főszereplője.

Tífingráb utca – Tiefer Graben, ma is létező utca Bécs belvárosában.

TMAÖLVJ – A versfőkben fordított akrosztichon maradványa: JVLÖAMT

tökéli – gyötri

tőr – csapda

tüköri – díszei, példaképei

tündér – mitológiai isten

tündérasszony – istennő; nimfa

tündérek egyike – az irodalmi mintában, Angerianusnál: Apollo.

tűrhető – türelmes

Ugnotné – Ungnád Kristófné Losonczy Anna.

úgyan – úgy

untat – unszol, kérlel

üszög – tüzes parázs

vak valván – ha vak volna

valahány – néhány

valaki – aki

valamit – bármit

Valedicit patriae, amicis iisque... – Búcsút mond hazájának, barátainak és mindazon dolgoknak, amelyek a legkedvesebbek voltak neki

vasztagság – erősség

vék – vevék

véletlen – váratlan

Venus – a szerelem és a szépség istenasszonya; a Vénusz bolygó.

Venus fattya – Cupido

veres levél – piros szíves (kőr) kártyalap

vers – strófa, versszak

versszerző találmány – költői lelemény: inventio poetica (poétikai szakkifejezés).

verteng – vergődik

veszekedtem – gyötrődtem

veszett – elveszett, szerencsétlen

víd – vivéd

Videns Juliam nec oratione... – Látván, hogy Juliát sem ékes beszéddel, sem okfejtéssel nem gyújthatja föl szerelmére, a nyavalyás az eget, a földet és a tengereket betölti panaszolkodásával, és bosszúsan ígéri, hogy több éneket Julia kedvéért ezután nem énekel

vigasságtétel – zenés, táncos mulatozás

Vigesimum nonum – Huszonkilencedik

Vigesimum quintum – Huszonötödik

Vigesimum sextum – Huszonhatodik

vígy – végy

vigyázás – virrasztás, éjszakai őrtállás

világgal – világossággal

villámó – villámló, villogó

villanella – olasz eredetű, populáris táncdal, amely az arisztokratikus jellegű madrigál mellett a 16–17. század legdivatosabb műformája volt.

vísz – vívsz

vízre nem visznek – nem csapnak be

Zsófi – A fiatal leány vezetékneve ismeretlen. A Zsófia (Sophia) görögül bölcsességet jelent.



[1] A Balassa-kódexben lévő bejegyzés, amely a versgyűjtemény első másolójától származhat.

[2] A Balassa-kódexben lévő bejegyzés, amelynek egyes részletei magától a szerzőtől származhatnak.

[3] Talán Balassitól származó megjegyzés, amelyből a Balassa-kódex másolója csak ennyit írt le. A félbehagyott mondat elképzelhető kiegészítése: ...többé nem szerez.

[4] A strófa a Balassa-kódex csonkasága miatt hiányos. A nyomtatott kiadások ezt és a megelőző szakaszt rendre elhagyják, az utolsó strófát viszont csak a nyomtatott kiadásból ismerjük.

[5] A Célia-versek elejét a Balassa-kódex csonkasága miatt nem ismerjük. Lehet, hogy e verseket is megelőzte néhány bevezető sor, s az is lehet, hogy az első vers teljes egészében elveszett, hiszen az általunk első és második versként értelmezettek egy vers (ez esetben a második Célia-vers) két részének is tekinthetők.

[6] Csak ezek a versek maradtak ránk Balassi kézírásában.

 

 

DRÁMA

5. fejezet - UDVARI DRÁMA

Egyetlen teljes szövegében fennmaradt udvari drámát ismerünk a 16. századból, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját. Az összes többi vagy töredék (Iphigenia Aulisban), vagy nem bizonyos, hogy a 16. században íródott (Constantinus és Victoria), vagy inkább vallásos, mintsem világi műnek tekinthető (Bornemisza Péter Élektrája, a reformáció hitvitázó és bibliai témát feldolgozó drámái). A Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról ugyan világi jellegű, aktuálpolitikai szatíra, ám nyilvánvalóan nem fikciós s nem udvari típusú mű.

Szöveggyűjteményünkbe csak udvari drámákat vettünk fel. Az Iphigenia Aulisban címűről, töredékes volta miatt, ez csupán feltételezhető. Az ismeretlen fordító a dráma humanista latin változata alapján készítette munkáját; hogy eredetijétől a mű egészében menynyire tér el, esetleg milyen mértékben aktualizálja írását – csak a szöveg egészének ismeretében lenne eldönthető. (Egy 1583-ban készült könyvjegyzékből már korábban is tudtunk a munka létéről, ám a szövegtöredék csak legutóbbi időkben került elő.)

Balassi Bálint „új forma” (az ő szavai) gyanánt honosította meg a szerelmi komédiát, az udvari drámát, amelynek a magyar irodalomban előtte valószínűleg még kezdeményei sem voltak. Művének prológusában forradalmi szerelemtant hirdet, a szerelem mindenekfölött való hatalmát oly példákkal illusztrálva, melyek vélhetőleg még ma is sokakat elborzasztanak (a szerelmesek házastársuk előtt sem tagadják szerelmüket, és „sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátrahagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek”).

A komédia cselekményét életének eseményeire rímelteti, tulajdonképpen az általa a fikció világába emelt szerelmi önéletrajz két vetületeként foghatjuk fel a lírai (a ciklusokba rendezett szerelmes versek) és a drámai (a Szép magyar komédia) önéletrajzot.

Önéletrajz tehát a komédia: vitathatatlanul a Losonczy Anna–Balassi Bálint-szerelemről szól, persze nem a valóról, hanem a megálmodottról, a vágyottról, az elképzeltről. S ebből a szempontból édesmindegy, hogy tudjuk: a komédia írása idején (1588) Balassit valószínűleg inkább vezérelhették anyagi, mintsem érzelmi megfontolások.

Önéletrajz – de mulattató, vérbő komédia is egyben. Az olvasó ma már talán kevésbé érti azt az eufemisztikus nyelvezetet, amely Balassinál is, a korabeli olasz és más nyelvű komédiákban is, mintegy a commedia dell’arte hagyományaként, a humor legfőbb forrása. A félreértést, vagy inkább mondjuk így: adott szavak, képes kifejezések félre is érthetőségét, szexuális másod- s harmadjelentését használja fel a szerző a nézők megnevettetésére. Így van ez forrásában, Castelletti Amarilli című komédiájában is, a két mű összevetéséből azonban kiderül: Balassi illedelmesebb, az egyértelműen trágár utalásokat többnyire nem fordítja le, nála a szöveg mindig a kétértelműség borotvaélén táncol. Érthető ártatlanul, s – nagy fantáziájú vájt fülűek esetében, márpedig a korabeli nézők ilyenek lehettek – meglehetősen illetlenül.

A Szép magyar komédia sokáig szinte ismeretlen volt, hiszen mindössze egy négylevélnyi nyomtatványtöredék tanúskodott létéről. 1958 tavaszán a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban bukkant rá Ján Mišianik az úgynevezett Fanchali Jób-kódexre, amely a dráma teljes szövegét tartalmazza. A két szöveg azonban – a nyomtatványtöredéké és a kódex megőrizte – nem azonos. Az eltérések olyan jellegűek, hogy csak a szerzőtől származhatnak: tehát Balassi át- meg átírta művét, a házassági kudarc, a valós életrajzbéli felsülések után immár nyilvánvalóan nem udvarló szándéktól vezérelve, hanem az „új forma” bűvöletében – de nyilatkozzék erről ő maga: „az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmérjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet.”

A Constantinus és Victoria szerzője (valamikor a 16. század végén vagy a 17. század elején) Balassi újításait követi. Az ő drámájához hasonló, szerelmi témájú reneszánsz komédiát ír, bőségesen merítve a Balassi kialakította udvari irodalmi nyelvből, esetenként nemcsak szó szerinti átvételekkel, hanem tartalmi utalásokkal is rájátszva elődjére; gondoljunk csak Balassi versciklusának első versére, a megfejtendő Aenigmára, és Victoria ugyancsak megfejtendő – Balassi Aenigmájával azonos – álmára! Ugyanakkor jóval több, mint Balassi-epigon: erről vallanak retorikus játékai, egyes szereplők már-már manierista bonyolultságú ékesszólása (Hecuba nagymonológja az Actus IV., Scena I.-ben), melyhez hasonlót Balassinál nem találunk, más pedig ekkoron nem írt udvari drámát. (A Theagenes és Chariclia szerzője használ effajta nyelvet...)

Beépíti művébe (vagy már így volt forrásában?) Petrarca szonettjeit (CII. szonett – Actus I., Scena I.; CCLXXXV. szonett – Actus V., Scena II.; XLVII. szonett – Actus V., Scena VII.) és Leone Ebreo dialógusát (Filone és Sophie, I. dialógus, 3. fejezet – Actus I., Scena II.) – mint ezt Ludányi Mária kimutatta.

Ki lehetett e nagy műveltségű, neoplatonista szerelemtant hirdető, Balassi írásait nemcsak ismerő, de mélyen értő, igen tehetséges szerző? S mi volt művének forrása? Egyáltalán: volt-e forrása? Nem önálló kompiláció-é? Adatok híján eme alapkérdések még megválaszolatlanok. Az egyetlen példányban fennmaradt kézirat 1648-ból való másolat, így a pontos keletkezési dátumot sem ismerjük, legvalószínűbb, hogy a századforduló táján íródott. Mindenesetre igen valószínű, hogy ez a mű is valamilyen nevezetes főúri esküvőre készült, s hogy a főszereplők esetében életrajzi vonásokat is megörökít, hasonlóan Balassi komédiájához.

Balassi művét az 1999-ben a Millenniumi Könyvtár 34. köteteként megjelent kiadás (sajtó alá rendezte: Kőszeghy–Szentmártoni Szabó), az Iphigenia Aulisbant Szentmártoni Szabó Géza tanulmánya (ItK, 1998, 225–239) alapján közöljük, a Constantinus és Victoria szövegénél figyelembe vettük a RMDE II (Bp., 1960, 105–176, Dömötör Tekla–Kardos Tibor) kiadását, amelyet összevetettünk az MTA Könyvtárában őrzött kézirattal.

Ismeretlen: Euripides: Iphigenia Aulisban

(1583 előtt, töredék, 402–440., 480–517. sorok)

[ACTUS I. SCENA III.]

[Agamemnon, Menelaus, Chorus]

[CHORUS ... e]lőbbi beszédektől, melyet az Menelaus mond vala, mert igaz dolog, az ki az ő magzatjának nem akarja veszedelmét.

MENELAUS Heu, heu! Jaj én szegény fejemnek, egy jó barátom sincsen-é?

AGAMEMNON Ha nem akarnád gonoszát az te barátidnak, tehát lesznek oszton.

MENELAUS Hol mutatod meg tehát azt énnékem, hogy te igaz atyámfia voltál?

AGAMEMNON Akarok én tevéled együtt tűrni eszes dologban, de nem akarok bolondoskodni is.

MENELAUS Lám, szükség volna az jó barátoknak, hogy egymásnak nyomorúságán közenséggel bánkódnának.

AGAMEMNON Véled lészek, mikor igazán akarsz cseleködni, de akkor melléd nem támadok, mikor éngem bosszúal illetsz.

MENELAUS Néked tehát nem tetszik-é, hogy ebben együtt töreködjél az görögökkel?

AGAMEMNON Mind egész Görögországot véled öszve megbolondította Isten.

MENELAUS Te mostan az te birodalmadban dicseködöl, és engemet, te atyafiad elárulsz, én penig más módot keresek ebben, és más barátimmal végezek.

AGAMEMNON Bezzeg úgy, bár kotornál el innen, ne prozsmálnál, mert valami kövötet látok, hogy jő hozzám, valami új hírt mond.

ACTUS I. SCENA IV.

Követ, Agamemnon

KÖVET Oh, te Agamemnon király, jövék hozzád követöl, és elhozom az te leányodat, kit Iphigeniának híttál, az anyja is, az Clytemnestra, véle együtt jő, és az te kis fiad, Orestes is, hogy örvendj rajta, mivelhogy egészségben látod. De miérthogy nagy messze földet jöttünk, az Euritus víz mellett nyugodnak mostan, de majd eljutnak, csak az lovakat étetik az füvön egy kevéssé. Én penig örömmondani jövék elöl, hogy készülnél hozzá, az sereg penig immár ezt meghallotta, és nagy híre vagyon az táborban, hogy jő az te leányod, mind az egész sereg odafut eleikben mostan, és úgy nézik az te leányodat, kik bódogok minden népek között és híres-nevesek, és azt mondják az népek: Ma vagyon-é menyegző nap, vagy mit csinálnak mostan; készülnek-é, vagy az Agamemnon szerettében hozatja-jé ide leányát? Némelyektől ezt hallanád, hogy kérdözik, némelyek penig azt mondják, hogy az Dianának adnák zsengéjül az leánt, de ki veszi el őtet? No, haddjárjon ez, te otton adj az Dianának ajándékot zsengéjül. No, végyetek koszorút fejetökben, és te is, Menelaus király, készülj az menyegzőre, és fújják eleibe az trombitát, és táncoljanak örömökben, mert ez mái nap bódog napja volt az te leányodnak.

AGAMEMNON Dicsírlek érötte, hogy megmondád, de eredj oda bé ...

[ACTUS I. SCENA V. vagy ACTUS II. SCENA I.]

[Menelaus, Agamemnon, Chorus]

[MENELAUS ... érte]lömre térék, azmelyben te most vagy. És én is azt ádom tanácsul néked, hogy meg ne öljed az te leányodat, az én hasznomat nagyobbnak ne tulajdonítsad az te magzatodnál. Mert hamis dolog lönne az, hogy te keserűségben lönnél, énnékem penig dolgom jól esnék, az te gyermekid meghalnának, és az enyimök ez világon élnének. Mert mit akarok én? Nem találnék-é én más házasságot is ez Ilonáé kívöl, nagy hírös-neves nemből, ha akarnék megházasulni? De az én atyámfiát elvesztvén, kit énnékem ninkell vala elvesztenem, ugyan az Ilonát hozom haza, az jöjjen az én elveszett atyámfiaért, gonoszt vészek hozzám, elébb ifjú koromban igen bolond voltam, de jól meggondolván mostan az dolgot, én jól látom, mely nagy dolog légyen embernek az ő magzatját megölni. Énnékem is legelőszer az szegény leányodon való keserülésem jöve előmben, gondolván, hogy atyafiak volnánk, és az én házasságomért kellene meghalni, de mi közi vagyon az te leányodnak az Ilonával? Semmi. Menjen el bátor haza az görög tábor innét, te penig, atyámfia, hadd el, ne sírj, ne indíts fel éngemet is sírásra. Ha penig valami jövendőmondás volt az te leányod felől, én nem gondolok azzal, az én részemet is én tenéked tulajdonítom, de az elébbi kegyetlen értelömböl elváltoztattam, mostan igazán tertént énnékem, hogy az én atyámfiát szeretvén elváltoztam gonosz erkölcsemből, mert az jámbor férfiúhoz illik afféle erkölcs, hogy mentől jobb értelömmel élhet, azzal éljen.

CHORUS Jeles dolgokat beszélesz, és az Tantalus, Iuppiter fiához méltó beszédeket, mert az te eleidet nem akarod megszégyenítened.

AGAMEMNON Dicsírlek tégedet, jó Menelae, hogy ilyen beszédeket szólál, kit én tehozzád nem hittem volna, mint jámborhoz illik, tekéletesen beszélél.

MENELAUS Az atyafiak között szokott háborúság indulni az szeretet miá, az családnak kívánsága miatt, utálok én afféle atyafiakat, kik egymás között háborúságot indítanak az ő alattok valókért.

AGAMEMNON De azért immár szükségképpen arra juttunk, az veszedelömre, hogy meg kell ölnöm kékételen az én leányomat.

MENELAUS Hogyhogy? Ki készöríthet téged arra, hogy őtet megölnéd?

AGAMEMNON Mind az egész görög sereg.

MENELAUS Nem készörít, ha őtet ismét visszakülded Argosban.

AGAMEMNON Akképpen azért megcsalhatnám őket, de imez dologban nem csalhatom meg.

MENELAUS Micsoda az? Nem szüks[ég ...]

 

Gyarmati Balassi Bálint: Szép magyar komédia

Thyrsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrűl

AJÁNLÁS

Az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak, mint jóakaró asszonyinak, holtig való szolgálatját ajánlja!

Egynéhány ok készerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánljam ez komédiát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék véle, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben, s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették és közdologgá is tették, kit nem gondoltak, akármi héjával essék, csak őnékik tessék, és az versek fejében mehessenek ki az hasonló bötűk.

Akarám azért ez komédiaszerzést új forma gyanánt elővenni, hogy ha az ott benn való ifjak az ideki valókat az versszerzésben nemcsak követték, hanem sokkal inkább meg is elődzötték, ebben se maradnának el az ide valóktúl. Sőt indulnának el utának; így én részemre penig ezt sem bánom, ha azt is, mint az versszerzést, elveszik tőlem. Meg is lehet penig az oly elméjő friss ifjaktúl, kiknek nemcsak az bölcs tudomány, hanem az kegyelmetek szépsége is serkengeti újabb-újabb dolgokra és szerelmes találmányakra elméjeket; nékem, ennyi sok különb-különbféle károkot vallott szegénlegénnek igaz elég csak elkezdeni is, azmit egyebeknek osztán fogyatkozás nélkül véghez vinni és megékesíteni. Bizonyára mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez komédiát, kit kegyelmeteknek jó szűből kívánok és ajánlok, mint az kegyelmetekhez való jóakaratomnak örökkévaló szolgálatját.

Végye kegyelmetek is jó néven, és nyomorult szolgáló gyanánt fogadja bé kegyelmetek házában, szolgáltasson kegyelmetek véle mindenkoron, de főképpen akkor, mikor az világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát érzitek magatokon.

Ha ez elsőben szerzett szolgálóleányom kedves lészen kegyelmeteknél ezért az én szolgálatomért, rövidnap más szolgálót is szerzek kegyelmeteknek, ki nemcsak ékes énekekkel is, és valami dolgok az én szerelmemben megtörténnek, mindazokról írt szerelmes levelekkel gyönyörködteti tikegyelmeteket.

Isten éltesse kegyelmeteket, és adjon oly kedves szerelmest, kinek úgy örülhessen kegyelmetek, mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllyel mindenött zöngenek.

Kegyelmeteknek, míg él, örömest szolgál

Julia rabja:

Gyarmati Balassi Bálint

EZ KOMÉDIA MIRŐL VAGYON, ANNAK AZ SUMMÁJA

Ez komédia csak arról vagyon, mint szeretett Candia szigetében egy Thyrsis nevő ifjú legén egy Angelica nevő szép leánt, mely viszont igen tökéletesen szerette az ifjat. Megtetszik penig, mert midőn más legén is, Montan nevő, fölgerjedett volna az Angelica szerelmére, és semmiképpen magához nem csalhatná Thyrsistől Angelicát, ilyen álnokságot mívelt, hogy oly italt áda Angelicának meginnya, ki miatt halálra válék. Kit midőn Thyrsis megértett volna, látván, hogy Angelica immár vonyogna, azt hivé, hogy soha meg nem gyógyulna, hanem úgyan meghalna szegén. Ingyen sem várhatá azért, hogy az lélek kimúlik belőle, hanem mint reméntelen, elkeseredett ember, mindjárt elszökék, és az erdőkre bujdosék atyja házától. Csakhogy penig inkább meg ne találhatná senki, nevét is elváltoztatta, és Thyrsis helyett Credulusnak nevezé magát. Mely dolgot hallván Montan, s látván immár, hogy Thyrsistől elválasztotta volna Angelicát, menten az Angelica atyjához mégyen, s fölfogadtatja az vén jámborral, hogy ha ő meggyógyíthatja, néki adja Angelicát.

Nem késik azért, hanem hamar meggyógyítá Montan Angelicát, de azért ugyan megcsalatkozott az álnok lator reménségében, mert meggyógyulván Angelica, hogy megérté Montannak álnokságát és az ő szerelmes Thyrsise elbujdosását, ő is menten elszökék. Csak hogy senki meg ne tudhassa, hová lött, s hogy hamarébb megtalálhassa Thyrsist, Angelica helyett Juliának nevezé ő is magát. Már tíz esztendeje múlik vala az Thyrsis és Angelica bujdosásának, mely idő közben csak hírt sem kaphatának egyik is az másik felől, egy mákszemet is. Már Thyrsis, kit minden ember Credulusnak hív vala, oly roncsosodott, oly szakadozott vala, s az Angelica is, ki Juliának nevezte vala magát, elnőtt s megállapodott vala, hogy egyszer, történet szerint, csak szerencsére, látá Credulus, de nem esméré az időben Juliát, hogy valami patakban horgászna, kinek nagy szépségén elálmélkodék, csudálván, mely igen hasonló volna az ő régi Angelicájához. Azért nem esmérheti vala meg Credulus Juliát egyikért, hogy midőn azt hiszi, minémő halandófélen azelőtt tíz esztendővel hadta volt, hogy soha meg nem gyógyult, hanem úgyan akkor megholt az szép Angelica; másszor, ím, ezért nem esmérhette meg, hogy tíz esztendő elforgásában, noha nem rútult, hanem szépült, de azért ugyan megváltozott és megtölt vala Angelica. Harmadikért, hogy Juliának híja vala minden, senki nem tudja vala más nevét, mely név igen különbez vala az Angelica névtől. Mindazon esméretlen voltában is azért nem tűrheti nyavalyás, hanem felgyullad Julia szerelmére, mely ő nagy szerelmét megjelenté bíztában egy hitves atyjafiának, Sylvanusnak, egy szálat sem tartván Sylvanus árultatásától. De Sylvanus, mihelt meglátá, ottan elhagyván az ő régi szerelmesét, Galateát, ki mindaddig is, míg Sylvanus Juliához nem hajlott, csak kegyetlenkedett Sylvanuson, és megvetvén az Credulus-atyafiúságot, Juliára gerjed. Így azért, midőn Credulus nyilván [...] s immár ez dolognak két esztendeje vala, Julia penig nem gondola egyikkel is, hogy ím, Credulust nem esmérheti vala, az másiknak is szeretőjét tudja vala lenni, főképpen penig, hogy hiti fogadása tartja vala, hogy soha senkit egyebet teljes életiben nem szeretne. Kérdé Credulus, eszében vévén az Sylvanus juhásza szavábúl Sylvanusnak Juliához való szerelmét, alítván szegén nyavalyás, hogy Sylvanus volna az Julia szeretője, hogy őmiatta nem nyerhetné ő Juliát. Öszvevész Sylvanussal, s Juliával is szemben lészen, kinek könyörög is erősen, de Julia meg sem esmérhetvén Credulust Thyrsisnek lenni, nem hajol hozzája, és okot vet belé, hogy ő régen más legén szerelméhez kötötte magát, annak mindholtig tökéletes és igaz akar lenni, mely szót Credulus Sylvanusra ért, s annál inkább elbúsul rajta. Bújában penig, mint reméntelen ember, hogy szinte meg akarja ölni magát, reátalál esmét Julia, ott szóval beszélvén egymással, megesmérvén egymást, egymáshoz házasolának. Sylvanus is megbékéllik Galateával, s elveszi.

Vagyon az dolog-beszélésben egynéhán tréfa is, kit azért egyelétettünk ez komédiában, hogy míg az hallgatók az komédia végét érnék, addig ne szomorkodnának, szánván az egymástokot, hanem nevetnének is, örülnének is, hallván az tréfákot.

Ez az komédia summája.

EZ KOMÉDIÁBAN SZÓLÓ BESZÉLŐ SZEMÉLYEKNEK NEVEK

PROLOGUS, férfi, az komédiaszerző szólója

CREDULUS, kinek igazán Thyrsis volna neve, férfiú

JULIA, Credulusnak szeretője, kinek igazán Angelica neve, asszony

LICIDA, Credulusnak barátja, férfi

BRISEIDA, Juliának jó barátja, Credulusnak Juliánál szolgálója, asszony

SYLVANUS, Credulusnak hitves atyjafia, férfi

GALATEA, Sylvanusnak szeretője, asszony

DIENES, Sylvanusnak juhásza, parasztember

ECHO, tündérasszony

PROLÓGUS

[PROLOGUS] Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez világon, s korosként minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld béborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokot, s hogy adhatnának jó gyümölcseket? Ezenképpen, ha valami múlatság és vigasság meg nem könnyebbítené azt az nagy terhet és gondot, mely az emberekre szállott, hogy tartana sokáig az emberi állat? Annakokáért én is, midőn nagy búsulásban volnék, hogy azban, azkiben minden reménségemet Isten után vetettem vala, megcsalatkozván, akarám ez komédiában nyerhetetlen jóm után valami búmot elvernem, vagy inkább valamennyire megenyhítenem; azért is penig, hogy megtetszenéjék, hogy nemcsak fegyverre jó szívvel, hanem egyébre is mindenre jó elmével szerette volna Isten az mi nemzetségünket. Csakhogy nem tudom micsoda bolond szokás és pór szemérmesség bánt bennünket, hogy azt csak mi szégyenljük, azmivel egyéb nemzet dicsekedik és tisztelkedik, úgymint diáksággal, jó nyelvvel s elmével s versszerzéssel, mely dolgok Istennek fő ajándéki az emberekben! Ha régen Cicerónak Rómában s Demosthenesnek Áthénásban nagy tisztességet szerzett az jó hírnév, ha Virgiliusnak, Homerusnak jó hírt-nevet szerzettek az szép versek, azonképpen ha Sándornak s Juliusnak az jó tudomán s bölcsesség nemcsak használt, de tisztességére esett, mi mért pirolunk meg rajta? Micsoda lehet éktelenb bolondság, mint azt szégyenleni, azmivel ember nemcsak jobb egyéb állatoknál, hanem azmiből ember az Isten esméretit s az üdvösségre való utat igazán megtanolá (kik az Bibliának s egyes doctoroknak írásinak olvasásából lehetnek), kivel ember egészségét is oltalmazhatja, betegségét is gyógyíthatja, s még arról is az bölcs emberek szoktanak írnya s regulákat szabni, mind most s mind ezelőtt, kiből ember példát s tanulságot vehet, mint mehessen elő, s mint vehessen jó nevet, s mint nyerhessen jó nevet s jó hírt s nagy tekintetet magának ez világon. Ha atyánk Mátyás királnak, Károly császárnak nem volt kárára, sőt nagy hasznára az diákság, astrologia, azonképpen ha Cortes Ferdinandusnak, ki jeles versszerző volt (azki jobb részre az egész Indiát, kinek Nova Terra neve, megholdoltatta Károly császárnak), nem hozott szégyent, sem kárt az diákság, mi időnkben Swendi Lázárnak ha nem ártott, sőt használt az philosophia, geometria, mi miért irtózunk úgy az jó s bölcs tudomántól, ha látjuk, hogy azkinek az Isten az bátor szív mellé az jó tudománt is adta, annak nem tompítja, hanem igen megjobbítja szablája élét véle. Tudom, mit itt mondnak az szapora szavúk ellenem, tudniillik hogy nem szerelem dolgáról, hanem másról kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botránkozást csinálok az ifjú s fejércseléd között. Kiknek azt felelem, hogy históriát nem írhattam, mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnékem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást sem, mert arrúl is mindkét felől eleget írtanak s írnak is, hanem olyat kellett előhoznom, ki, azmint elsőben is megmondám, az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna. Botránkozást az nem hoz senkinek, mert tisztességes szerelem vagyon benne, oly penig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra. Osztán mennyi olasz, francúz, német vagyon, ki azféle dolgokról szerez vagy verset, vagy komédiát, kit nem botránkozásnak, hanem szép találmánynak dicsírnek egyéb nemzetek!

Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmérjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet, ez jó akaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert azmi az szerelmet illeti, azt Magyarországban immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az olaszok nagyobb okossággal, sem spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik. Tudok egynéhány példát Magyarországban, kiknek vásárra nem jutott szerelmek, kikről, ha gyalázatjok nélkül emlékezhetném, megbizonyítanám, hogy mostani időben nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen s míveljen, s nagyobbat ki szerezzen szeretőjéért, mint az magyar nemzet. Mert tudok olyanokat, kik házastársok előtt sem tagadták szerelmeket, sőt megmondották, hogy ők tekintet nélkül szeretnek; mely tekintet nélkül való szerelmeket, midőn házastársok kérdené tőlek, mi volna, azt felelték, hogy semmi nem egyéb, hanem ők sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátra hagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek. Meg is halni penig ki kész lett volna szeretőjéért, tudok mind férfiat s mind asszont, úgy penig, hogy ingyen nem más miatt, hanem maga keze miatt; sem egyébért, hanem csak az szerelemnek szeretőjéhez való megbizonyításáért kellett volna lelkeknek ez világból kárhozattal kimúlniok, ha az Isten meg nem ótta s tartotta volna őket csudaképpen.

Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez komédiában, nem esnék sem példájára, sem botránkoztatására az egy szálnyéra is az magyar nemzetnek, mert Péter pap is megírta az kísértetekről írt könyviben, ezelőtt egynéhány esztendővel, mint merölt el az magyar nemzet az szerelemben. Jóllehet csak keveset írt meg benne ahhoz képest, azmit az dolog őmagában fog. Az penig az jeles dolog, hogy noha minden ember magában szerelmeskedik, vagy jól, vagy gonoszul, de azért mindenik szégyenli s tagadja, hogy ő nem tudja, mit eszik s mi állat az szerelem, bár jól szeressen is. Kinek, ím, megírom, hogy esmérje, ha nem tudja az jámbor: az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenekfelett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk. Mely indulat az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért, hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének, s tisztességes volta miatt gyűlölségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen, s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze s gyűlölje az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát. Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretőjénél kedvet lelhessen. Az félékent penig mi tészi bátorrá, midőn csak egy szembenlételért vagy egy távol való beszélgetésért is oly veszedelemre, szerencsére ereszti magát, ki életében s tisztességében jár? Ha azért ilyen az jó szerelem, hogy erőseket bátorít, bolondokot eszesít, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént? Én bizon nem ugyan! Sőt követem mindholtig mint jó oskolamesteremet, s engedek néki, nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel. Hogy penig ez dolgot vettem előmben s mást nem, oka ez, hogy az én véghetetlen nagy szerelmemnek valami példáját akartam mégis ez komédiában megmutatni annak, azkinek nevének emlékezetére az igaz szerelmemben nagy alázatosan, engedelmesen meghajol mindenkor az én térdem.

Végye azért jó néven tőlem, régi nyomorult rabjátúl ez kis ajándékomot, s ha az Isten azt hadta, hogy áldozzék régen az én lelkemmel, égetvén nyavalyást az ő régi szerelminek tüziben, boldogítson immár meg valaha az igaz lelkem áldozatjáért ennyi sok kínvallásom után; bévévén szegén fejemet az ő kedviben s nagy szerelmiben, hogy ennyi sok kérésem miatt ne essem reméntelenségben, hanem dicsőség gyanánt részesülhessek az ő jó kedvébe, kit éltessen Isten boldogul, kívánta javaiban sok esztendeiglen. Ámen.

ACTUS I. SCENA I.

In qua animi angor eorum qui perditi amant, exprimitur, quibus, nec dies nec nox quieti esse potest.

[Melyben azok elméjének búsulása íratik meg, akik eszeveszetten szeretnek, s akiknek sem a nappal, sem az éjjel nem hozhat nyugodalmat.]

Credulus szól őmagában az Hajnalnak.

[CREDULUS] Ó, én veszett fejem! Medgyek immár, ha még piros hajnal is öregbéti, gerjeszti az én keseredett szívemben felgyúlt buzgó nagy szerelmemnek tüzét, midőn reggel az embereket dologra s az barmokat munkára s egyébféle állatokat is s nyájakot az legelőhelyekre széllyel fekövő helyekből felserkent s felindít! Ó, szép Hajnal, néked szólok, mert te vagy oka az én fájdalmimnak! Ímé, csak alig setétülnek vala tegnap az odúk, hogy ismét az te világosító piros fényedet kívánom vala látni! De nem tudok mit tenni, mert magam sem tudom, mit kívánjak: az napot avagy étszakát, azmint az szerelem az én búmot öregbéti s enyhéti. Mert éjjel (azmikor már nem látom az én kegyetlen tündérasszonyomnak fene ábrázatját), igaz, hogy nem alhatom akkor, csak nyughatatlankodom, de mindennyi nyughatatlanságomban is ugyan bízom azért, hogy holdá kélve megláthatom az ő áldott személyinek dicsőséges fényét, sőt remélem is, hogy talám immár megelégedvén az én könnyhullatásimmal, kegyesen is fordítja boldogító szemeit reám. Ez ilyen bizodalmomban lévén penig éjjel; azonban reggel, midőn te ismét elérkezel, az csillagokot lassan-lassan elemésztvén, hogy az eget az setétségnek homályából megtisztítod, alig várom, hogy lássam az szép, de igen vad Juliát, az én szívembéli eleven tűznek kegyetlen gyútóját. De látván akkor is, csak szokása szerint, néki hozzám kedvetlen voltát s haraggal reám fordult szemeit, nem tudok mit tenni, hanem csak széllyel bujdosom, sírván s fohászkodván, merthogy nyilván látja, hogy noha eléggé epedek s kesergek érette, de mindenképpen megcsalatkozom nappal abban, azmit éjjel felőle remélek. Nincs azért immár semmi reménségem, kivel csak tengethessem s hitegessem is keseredett lelkemet, sőt búm könnyebbségére csak hízelkedni sem tudok immár semminémő gondolattal magamnak, én szegén nyavalyás, mert látom, hogy minden bizodalmom csak héábanvaló, s az én véghetetlen szerelmemnek snincs orvossága, sehonnan, senkitűl semmi jót nem tudok várnom semmi segítséget. Ó, keserves gonosz szerencse, ó, dicsőült szépség, dühödt kegyetlenség, mely igen nagy szerencsétlen s igen keseredett temiattad az én szarándok árva életem! Ki reméntelen veszélyre jutott igyem! Oda vagyon immár minden örömem, kedvem! Ó, átkozott szerelem, szerelem!

ACTUS I. SCENA II.

In qua argumentum sive materia Comediae proponitur.

[Melyben a komédia summája, avagy mátériája adatik elő.]

Credulus szól egy barátjával, Licidával.

LICIDA Mi dolog, társ, Credule, hogy itten keröl mind az te siralmiddal zengenek széllyel az vadon erdők?

CREDULUS Hagyj békét, Istenért kérlek! Ha Isten az te majorságidat minden égiháborútúl megótalmazta, s fejedet sem látta semmi búval-bánattal, kérlek, ne indíts fel az én régi keserőségemet, ne kérdd az én siralmimnak okát, mert azzal csak nyitod az én keserőségemnek régi sebeit!

LICIDA Sőt annál inkább mondd meg, társ, mert tudod, hogy enheszik embernek bánatja bízott barátival való beszélgetéstől!

CREDULUS Ne hidd azt, társ, mert nincs annyi kalász Szent Iván havában, sem Szent Mihály havában annyi szőlőszem, amennyiszer különben tapasztaltam azt én meg énmagamon. De ha ugyan meg akarod érteni az én régi keserves siralmimnak okát, megmondom, azmennyire siralmimtúl s fohászkodásimtúl lehet. Ó, ó, ó, ó, ó!

LICIDA Ne sírj! Hadd el immár! Beszéld meg, azmiért ilyen igen keseregsz! Ki tudja, talám én is használhatok, szolgálhatok ez mostani nyavalyádban!

CREDULUS Ezt értsed előszer, hogy Candia az én hazám, Credulus sem igaz nevem, noha itt az környékben mind ez világ annak hív s tart engemet.

LICIDA Hát micsoda szerencsétlenség űzött ki tégedet édes hazádból, s micsoda kegyetlen csillag készerített Credulus nevire tégedet?

CREDULUS Gyermekkoromban, mikoron volnék tizenharmadfél esztendős, azminémő városban laktam, ottan közel egy kies völgyben egyéb gyermektársaimmal gyakran múlattam gyermekjátékban. Ugyanazon városból abban az völgyben sok leánygyermekek is szoktanak vala egybengyűlni az játék kedvéért s múlatságért. Ki koszorút kötett, s ki táncolt, s ki játszott, ki verset éneklett. Egykor azért, midőn egynéhányat külön az többitűl versent énekelni látnék, láték egy szüzet közöttek, ki mind szépséggel s mind gyönyörőséggel, illendő magaviseléssel, ékességgel, kedvességgel az többit naggyal meghaladta volna. Nem tudám, ha természetimből lőn-é vagy az szerelemtűl (mert gyermek szíviben ritkán szokott az szerelem uralkodni), de nem tűrhetém, hanem mindjárt az szép Angelicához menék, s beszélleni kezdék véle s tréfálni: hol szóval s hol egyébképpen. Végezetre versent akarék véle énekelni, ilyen okkal, hogy valamelyikünk jobban énekelne, annak anna az másikunk minden versért egy-egy csókot. Így hol ő csókolt engemet s hol én őtet. Nékem mindegy volt, akár vesztettem s akár nyertem, mert annyi károm volt az nyerésben is, mint az vesztésben.

LICIDA Ó, boldog s igen szerencsés ember, ki minden kívánságodban annyi jótételét [vetted] az szerelemnek hozzád!

CREDULUS Sőt boldogtalan szerencséjőnek mondj inkább, mert kevés ideig tarta az az örvendetes állapat közöttünk, mert az én gonosz szerencsémnek átkozott csillaga az én örvendetes időmnek gyönyörű fényét hamar az nagy búval s véletlen veszéllyel, mint egy sűrő köddel, úgy elteríté! Ó, mely igen közel jár az bánat mindenkor az vigassághoz! De hogy szerencsétlenségemet megértsed, egész esztendeig tartott vala immár az áldott szerelem énközöttem és Angelica között, mely ideig senki nem irigykedett reánk, senki sem igyekezett egymástúl elszakasztani bennünket, hanem végre ugyanazon képtelen szépség, ki engemet rabbá tött vala, más legénnek is eszét veszté. Mely legén, midőn éntőlem Angelicát semmiképpen magához nem hajthatná (mert igen igazán szeretett vala engem Angelica), gyűlölségben es az áruló az Angelicához, jóllehet azt értette, hogy inkább szeretne, mint azelőtt. Irigyelvén azért és szomjúhozván az átkozott az én jómot, kivel örömömben már békével egész esztendőt töltöttem vala, s egy nap, midőn Angelica fáradva s izzadva hazamenne, s egy szép tiszta forrás mellett ülvén innya akarna, addig hazudoza az áruló keröle, hogy mérges italt áda szegénnek meginnya.

LICIDA Ah, nagy kegyetlenség, ó, hitetlen gonosz ember, hogy vehetett ilyen rettenetes vétket lelkére! De mint jára osztán az ital után szegén Angelica?

CREDULUS Mint mihelt az dolgot meghallám, ottan hazafutamám, s látván, hogy egyedöl verteng ott az földen, s az ég felé felemelvén kegyes szemeit s kezeit, fullodozva kiáltá, azmint lehete, nevemet; mihelt penig inték ottan, szegén reám emelvén kegyes szemeit, azmint lehete, mondá igen lassan, hogy én magam is csak alég érthettem vala, s mond: Én édes nagy jóm, én immár elhadlak, mert az én szörnyű halálomnak oka csak az irigy Montan: ő áda álnoksággal mérget meginnom. Ezt hallván elkeseredém, és mint reméntelen, eszeveszett ember, nagy búmban az erdőre futék, s bujdosni indulék.

LICIDA Látd-é, hogy végre is az szerelemnek csak kín, bú s keserűség gyümölcse!

CREDULUS Hogy penig az szegén vén atyám híre nélkül való eljöttömet ne alítaná arra, hogy vagy vad szaggatott volna el, vagy menny ütett volna meg, annál inkább ne kesergene szegén vén atyám rajtam, egy atyámfiának mindeneket megjelenték. Azulta penig, miolta Angelica ez világból kimúlt, azolta immár tízszer rekesztette bé erős faggyal az szép forrásokot az erős tél, s az jó nyár is megannyiszor szabadította meg folyásokot, de mindennyi ideig is még csak emberjárta ösvént sem láttam, hanem csak itt bujdostam széllyel az erdőken. Mindennyi nyavalyás életemben is penig, noha már tíz esztendeje, azmint mondám, hogy itt bolgok, nyomorgok, sem az rút havasokon való keserves bujdosás, sem édes hazámtól való messze távozás, sem éhség, sem szomjúság, sem hó, sem hideg, sem eső nem felejteté el vélem az én szerelmes egyetlenegy lelkemet.

LICIDA Bizon, ha sem az nyavalyás élet, sem az messze távozás nem olthatá, sőt meg sem lágyíthatá benned az te nagy buzgó szerelmedet, ennyi sok esztendőknek mégis meg kellett volna enyhíteni, mert tudó dolog, hogy az esztendők még az követ, vasat is elfogyatják.

CREDULUS Ó, azok sem, egy szálnyéra is, sőt egy mákszemnyire sem mosdolhatták ki az Angelica ábrázatját. Ő maga, az Szerelem, önnen két kezivel lelkemnek kellő közepette metszette vala bennem. Így azért immár, midőn az időnek hosszú voltával sem várnám semmi könnyebbségemet, csak azon járok vala, hogy az Angelicához valamennyire hasonló kegyest találhatnék. Egykor azért, sok héában keresésem után, láték egy vízparton egy igen szép asszont, hogy az tudatlan halakot horogra csalogatná, kinek kegyes személye annyira hasonlónak tetszék az szegén Angelicához, hogy ha bizonnyal nem tudtam volna szegénnek az átkozott méreg miatt való szörnyű halálát, százszor meg mertem volna rajta esküdni, hogy ugyanaz az Angelica.

LICIDA Énnékem úgy tetszik, hogy az oly szerelmes embernek, ki távol vagyon szerelmesétől, nem kétes, könnyebbségére esik, ha másat lát, szeretőjéhez hasonló képet vagy termetet.

CREDULUS Ingyen jól meg sem nézhettem az ő szép, világoskodó szemeit, hogy mindjárt érzém szívemnek erejében hatni az szerelemnek titkos lángját.

LICIDA Mint jártál osztán véle? Szóltál néki?

CREDULUS Talám tízszer tátottam fel az számot, hogy megjelentsem néki szerelmemet, és mindenszer valami félelem rettente el. Kiben úgyan elhűltem, csak olyan voltam, mint az néma. Csak egyetlenegy szót nem tudék néki mondani, úgy megtartóztatta bennem is az nyelvemet. Az asszony – látván, hogy csak reá ámodtam vala – nagy szemérmetesen elpirola, s az vesszőt is, azkivel horgász vala, elejtvén, lehajtá fejét, s nagy hallgatva egy sűrő bokorban ballaga, s elrejtezék előttem.

LICIDA Ki hamar elment volt!

CREDULUS Aznapságtúl fogva, noha már kétszer hozta elő az jó nyár az ő gyümelcsét, az tél is annyiszor fosztotta meg az füveket az szép virágoktúl, nemhogy ő énrajtam könyörülne, nemhogy siralmim miá esnék, de még inkább keményül ellenem, s kegyetlenkedik rajtam. Ez azért oka, atyámfia, az én bánatimnak és siralmimnak; annak is, hogy onnan ennél tovább nem bujdostam, hanem itt véletek az erdőben maradtam. Bizony, hogy azt hittem, hogy ha szinte az én esedezésem s könyörgésem meg nem lágyinthatná is hozzám az Julia kemén szívét (mert Julia neve az vízparton láttam szép asszonnak), talám Briseida, az ő hív társa, ki egy igen tudós, okos asszonállat, vagy szép szovával, vagy bölcs tudományával megengesztelhetnéje az ő kemén szüvinek győzhetetlen erejét hozzám. De azmint látom, csak héában fáradunk mindketten is abban, mert nem látom, hogy semmi kélne dolgunkban.

LICIDA Haddjárjon, társ, ne essél kétségben, s ne is búsulj felettébb az te szép szerelmesednek kemén természetén. Mi lehet keményebb az márvánkőnél, s mi lehet viszont lágyabb az víznél? Mégis, látd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az kemén márvánkövet az lágy víznek gyakorta való csepegése? Bízzál csak az szerelemben s könyörögj néki, reá felelek, úgy megtanít, mint járj érette s minémő mesterséggel vesd meg az hálót utána, hogy ha az egyikben nem is, de az másikban meg kell esni! Osztán ha ugyan semmi egyéb néked nem használhatna is, csak az idő is, lehetetlen, hogy valamel későre meg nem engesztelné hozzád őtet. Hallottam, hogy idővel ebnek foga kopik, déceg lónak is háta túrosodik. Én is penig valamiben használhatok, parancsolj, és örömest szolgálok.

Elmégyek, valami nádat szedek az ház héjára, hogy az eső reám ne csepegjen.

ACTUS I. SCENA III.

Suspicio injicitur ex Pastoris sermone Creduli de amore in Juliam Sylvani.

[A juhász beszédjéből gyanúság támad Credulusban, hogy Sylvanus Juliát szereti.]

Dienes, az Sylvanus juhásza szól Credulussal.

DIENES Bestyéje, lám, ugyan jő az sok veszél fejemre, mint az sok légy az jungátára. Oly nap nincs, hogy vagy juhaimot, vagy kecskémet el ne lopnák!

CREDULUS Ahon jő Dienes, az társom juhásza, majd megkérdem, ha látta-é ma az én szerelmes Juliámot. Hallád-é, Dienes, láttad-é ma valahol?

DIENES Vigyen el, csaknem mondám, mi! Hagyj békét, gondom vagyon most. Egy kecskémet lopák el, azt kell megkeresnem.

CREDULUS Állj, mondok, láttad-é valahol?

DIENES Láttam, csaknem mondám, mit!

CREDULUS Mi lehet eszed vesztő?

DIENES Hagyj békét, ne szólj, az Istenért!

CREDULUS Mi dolog? Csak két szóra! Hallád, jámbor vagy, Dienes!

DIENES Lám, szinte mint egy dönge bogár, úgy búsítasz! Mi kell?

CREDULUS Mondd meg, ha láttad-é valahol az én tündérasszonyomot, azki az én szívemet ellopta?

DIENES Ha eszemben vehettem volna, mikor az szívedet ellopta, egy kis darabot mégis elkértem volna benne az boglocskámnak, mert majd negyednapja, hogy semmit nem ött szegén! Hiszem bolondságot beszéltek ti, kik így szeretkeztek! Bolond, ha szíved nem volna, valyons szólhatnál-é vagy egy kukkot? Vaj lopták volna el úgy az én kecskémet, azmint az te szívedet, tőlem, nem kellene most semmit fáradnom.

CREDULUS No, ageb, no! Mondd meg, láttad-é az én kegyesemet, mondd meg!

DIENES Mondd meg te is hát, ha láttad-é az én kecskémet?

CREDULUS Láss agebet az zöld ágon! Mondd meg, ha láttad-é az én virágomot?

DIENES Hogy tudom, micsoda az te virágod, ha meg [nem] nevezed? Látod, hogy rakva az mező az sok szép virágszállal, s nevezd meg, melyik az, mert én próféta nem vagyok!

CREDULUS Mégsem tudod-é, ki neve? Én azt hittem, hogy azmennyiszer szólottam uraddal felőle, hogy bár meg ne nevezzem is, tudod, mit akarok!

DIENES Néma gyermeknek anyja sem érti szavát! Én sem érthetem mondatlan, te mit akarsz. Ha nem tudom, mikor rezet mutatsz, reám köszönnéd azkor.

CREDULUS Julia az, azkit kérdek.

DIENES Hohohó! Nem veszett volna néked még el az szemed fénye! Szép simácska ám az! Kövérke, pirosocska, jó űzőcske, mint egy nyúlcímerecske! Oly fejér, mint az én ingem karácson napján! Az melle, mint egy gömbelő retkecske; az orcája, mint egy parlagi rózsa; az ajaka, mint egy kis megért cseresnye; oly fejér az foga, mint egy lisztláng; az orra vékon, hosszúcska, mint egy lyukon hámzott salátatorzsácska; jó szagó penig, mint az [...; ... szemei, mint az] én cickémnek az kemencében. De hallád, en az tanács, ellégy anélkül, mert bizony egybenhordjuk az gubát!

CREDULUS Miért? Mi gondod vagyon néked reá?

DIENES Az, hogy Sylvanus szeretője.

CREDULUS Melyik Sylvanusé? Az uradé-é?

DIENES Az tott, bezzeg!

CREDULUS Ne játsszál!

DIENES Ki vagy szegén? Mindenkor együtt vadtok az gazdámmal, mindéltig egymás nyakán csüggötök, mint az harang az én bakom nyakán, s mégsem tudod?

CREDULUS Lehetetlen dolog, hogy azki énnékem ilyen meghitt, megpróbált barátom, minden titkomnak tudója, hogy az énnékem ily hamisat tenne!

DIENES Azt nem tudom, mint vadtok: hamisok-é vagy igazok-é, de ezt jól tudom, hogy Sylvanus inkább szereti Juliát, mint az héja az tikfiat. No, maradj el, énnékem az kecskét kell megkeresnem, mert szolgálatomban tudják, ha meg nem lölem.

CREDULUS Állj, mondok, várj, édes bátyám, csak egy kevéssé! Hallád, Dienes, Dienes! Elmégyik. Csak kár! Ó, keserves, állhatatlan szerencse, micsoda új bút forralsz ismét fejemre! Kell hinni valyon, hogy Sylvanus ilyen nagy árultatást míveljen valaha rajtam? Azki, úgy tetszett, hogy még az két szeménél is szeret inkább vala engemet, én is mindennémő titkomot megjelentettem őnéki, reá bíztam s reá támaszkodtam s reá hadtam magamot! Nem tudom, mit higgyek, de míg besetétedik, vígére mégyek, s kivészem kétségemet belőle; s ha ugyan igaz lészen az juhász szava, meglátja, hitemre, hogy úgy állom meg bosszúmot, azmint olyan áruló érdemli.

ACTUS I. SCENA IV.

Sylvanus amore Juliae incensus partim carmine, partim soluta oratione deflet et absentiam et crudelitatem Juliae.

[Sylvanus, kit Julia szerelme éget, részint énekben, részint kötetlen beszédben sír Julia távolléte és kegyetlensége miatt.]

Sylvanus szól őmagában, nézvén széllyel Juliát.

SYLVANUS Csak egy ösvényen sem tudom az én szerelmes szép Juliámnak kisded nyomát! Ej, jól juta eszemben, néha amaz völgyen látám, hogy hol léppel, hol kelepcével madarászdogált. Majd azfelé ballagok, s nyugodván az jó szagó füvekben, mégis énekeldegélek, s úgy múlatom el addig az időt, míg valahol megláthatom itt az tengerszakadék mellett:


Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő nagy tenger morotvája!

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban holtig csak nyomorognom?

Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit mi haszon, hogy béjárom?
Emberek nem lakta földön ily régolta mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm.

Sokszor vadászással, szép madarászással én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet, szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem, mert inkább égtem, gyúltam.

Mert valahol járok s valamit csinálok, elmémbe mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde, lelkem érte forr, buzog,
Valahová nézek, úgy tetszik szememnek, hogy mind előttem mozog.

Noha felmetszette szívem közepette Cupido néki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével, de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem, hogy csak vallom gyötrelmét.

Más kegyes is engem szeret, de én őt nem, noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen, csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett, hogy senki szebb ne légyen.

Ó, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem, aki megnyerhetetlen?

De te törvényidnek, noha csak vesztenek, kételen kell engednem,
Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna, oly örömest viselem.

Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében magát örömmel fűti.

Hatalmas szemei, haragos beszédi engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz, hogy tart számkivetettnek.

De ám akár medgyen vélem bár szerelem, szabad légyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe, hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben is tessék meg szép képe.

ACTUS II. SCENA I.

Julia magában szól, elmélkedvén régi szerelméről.

JULIA Nem hiszem, hogy ég alatt, föld kerekségében asszonyállat énnálamnál nyavalyásb, szerencsétlenb ez világon lehessen senki. Én az én atyám házától, azhol nagy gazdagon, nagy kényemre-kedvemre fölnőttem s nevelkedtem vala, holott szép, lágy puha ágyon háltam, most messze kibujdosván, az kietlenben élek s gyászot viselek, ágak közé, földen, köven, hol heverek. Bizony, hogy minden hitem ez volt, hogy nemsokára véget érne az én keserves bujdosásomban az nevemnek s állapatomnak elváltozása, hamarébb is megtalálom így az én lelkemtől szakadt Thyrsisemet. De igen megcsala az reménség, mert látom, hogy mégsem elégedett meg az gonosz szerencse az én keserő búmmal. Ó, régi, átkozott s igen gonosz szerencse! Mért adád, hogyha ilyen hamar akarál tőle megfosztani? Ó, kegyetlen, istentelen irégység! Ha immár minden jómtól megfosztottál, fosztottál volna meg életemtől is; hogyha az én szerelmes Thyrsisem méreg miá alított engem megholtnak lenni, s azon való bújában adta bujdosásra magát, adtad volna, hitt volna bizon dolgot, s holtam volna meg ugyan valóban, hogy ok nélkül ne bujdosnék miattam nyomorultan ez világ kerekségében széllyel, szegén nyavalyás!

ACTUS II. SCENA II.

Briseida s Julia szól egymással.

BRISEIDA Isten adjon jó napot, Julia, meg hozzád jüvék!

JULIA Valami nagy gondod vagyon most? Ne bántson, Istenért kérlek!

BRISEIDA Nézsze, mit beszél! Azt sem tudja, mi szóm vagyon véle!

JULIA Talám tudom. Fogadjuk, ismét az Credulus szerelmiről akarsz, s egyéb hű szokásod szerént, trécselni vélem s előttem!

BRISEIDA Reá találád. De csak egy kicsin dolgon esedezik szegén, kit ha meg nem engedsz, embernek sem tartlak, hanem kőnek ezután. Csak azon könyörög, nézszed, hogy előttem beszélhessen vagy két szót véled.

JULIA Jaj, jó Briseida, mit beszélsz? Lám, azelőtt is sokszor megmondottam, hogy mindketten csak héában halásztok, afelől mást kereshettek. Kérlek, Istenért, mondd meg néki, vesse másban reménségét, mert előbb elfut az oroszlány az szarvas előtt, mint én elváltoztassam az én tökéllett s elvégezett tiszta szándékomot!

BRISEIDA Ki kemény vagy! Bárcsak ezeredrészét érzenéd is az fájdalomnak, kiket ő szenved éretted, nyavalyás, bizony megszelídülnél s jobban beszélnél! Ha csak azt sem akarod szegénnek megengedni? Nem-é?

JULIA Lám, mondom, hogy nem, nem, nem! Mégsem érted-é?

BRISEIDA Vaj, esztelen, lészen még oly idő, hogy ez mostani dolgodot bizony megbánod; olykor, mikor nem tehetsz róla, akkor fordítanád meg örömest az szókot, ha lehetne, de késő lész akkor! Ilyen szép s ilyen nevezetes s ilyen jeles legén szeret tégedet, kinek sohol itt az környékben nincsen mása, s mégsem kell néked? Nem olyan ám az, mint némely tejes szájók, kiknek mint hogy serte snincs az orcájokon, azonképpen okosság snincsen fejekben. Hallod, mely hajlandók, s mint nyargalnak s mint változnak té-tova az szerelemben. Akármely szépecskék tekintetre is, de oly könnyen mozdulnak, mint az aszú levél akármi kis szél előtt is. Talám azt hiszed, hogy rút véle, hogy ilyen szakállos? Hiszem azzal szép az férfi! Mit ér az fa zöld levél nélkül, s ló is minémő az serén nélkül? Az madarak tollokkal s juhok gyapjakkal ékesek, s az legénnek is az szakálla ad szépséget, tekintetet és becsületet.

JULIA S no medgyünk néki, ha szakállos? Metszek a szakállal, aggságával, nemzetségével s akár okosságával, ha semmit nem gondolok őmagával?

BRISEIDA Ha mindezekkel nem gondolsz, gondolj gazdagságával! Nincs itt sohul nálánál marhásb ember, s ha azzal nem gondolsz, ottan csak az tudományával gondolj! Hiszem tudod, minémő bölcs, hogy csak éneket is különb-különbféle szép nótákra mond. Az erdők is ugyan zöngenek, az madarak repösnek belé, sőt még az szép vadak is örölnek örömekben, de még Echo is, noha tündérasszon, megfelel néha verseire, mikor valamiről szól néki; s ezt nem szereted ám te? Nézhetdsze, talám azt akarnád, hogy felakasztaná magát éretted?

JULIA Attól nem kell félteni, nem veszti el magát, nem hirtelenkedik véle! Bár ne félts, nem oly berce!

BRISEIDA Miben tetszik meg inkább az halandó természet, az kegyesség s nemes erkölcs, mint ha azt szereti ember, azkit tisztességére szeret? Felette bízol, jó leányom, szépségedhez, ifjúságodhoz! Nem tudod-é, hogy szépség kevés ideig tart, s igen múlandó, romlandó jószág az emberben, s oly, kit az idő is, nemcsak az betegség vagy gondviseletlenség vehet el embertől? Ne kételkedjél azért, ha szinte oly fejér vagy is, mint az hó, s oly piros, mint az rózsa, mert tudod, az hó is hamar elolvad, s az rózsák is hamar elhullnak.

JULIA Csak héában, héában hányod az borsót az falra, csak héában hegedölsz az malomban, mert nem szeretem sem most, sem ezután; hiszem, érted immár.

BRISEIDA Nem tudom, mi vagy ez három közül: kegyetlen-é, vagy istentelen, vagy talám az szégyentől rettegsz, s abban nem mersz szerelemben élni? Annak módját leljük! Ez széles világ tudja, hogy még az mennybéli Jupiter is forgott szerelemben. Szeretője kedvéért néha bikává s néha aranyesővé s néha emez-amazzá tűnt.

JULIA Ó, lám, ugyan megkeserítel! Te az szerelmet beszéled nékem, én penig tudom régen, mi űző, mert sok ideje immár, hogy sok keserves nyilait hordozom szívemben! Régen esmérem immár súlyos voltát az átkozottnak! Most sem egyébért lakom az erdőben, hanem hogy híven és igazán szeretek, s fogadásomban tökéletesen megállok, míg élek!

BRISEIDA Nem értem, vérem, mit beszélsz. Szólj nyilván, édesem!

JULIA Haddjárjon! Ne keseríts ennél is inkább, másszor osztán megmondom!

BRISEIDA Értem szavából, hogy jól esméri az szerelmet, noha azt tetteti, mintha nem esmérné. Ha azért nem kedveled Credulust, hogy juhászember, az semmi, mert Apollo is őrzett barmot szerelméért. Adonis azonképpen, de azért sokszor feködt ölében Venusnak. Ha szégyenled, azt gondolod, hogy talám végére is szemedre vetné, s azt mondaná, hogy temagadnak is volt kedved az ő szerelméhez, az semmi. Bár engedett légyen az, hagyd reám, önmagam elhitetem véle, hogy immár te ingyen sem tudtad, hanem én csaltalak meg, s ő is erővel vett reá, s még őmaga is azt fogja mondani, hogy együgyő menyecske lévén, nem állhattál ellene az ő hatalmának is, s az én csalárdságomnak is.

JULIA De csak kár, hogy szólasz, mert bizon semmi nem kell benne. Szinte elkésem miattad. Elmégyek Mirtinámhoz, amaz domb megett vár, hogy együtt madarásszunk.

BRISEIDA Eredj, eredj! Nem hadlak, míg mégy ezen, mert az sok vágással dől le az nagy fa. Ennél keménebbet is engeszteltem én meg! Hadd csak, el nem mégy, még meglátd, kegyetlenke, ha talám nem tudom, mint kerölnél is!

ACTUS II. SCENA III.

Sylvanussal az régi szeretője, Galatea szól.

SYLVANUS Ó, siralmas nap, hogy sohol nem találhatok az én édes, szerelmes Juliámot!

GALATEA Egészséggel, lelkem, Sylvane!

SYLVANUS Istenért kérlek, hagyj békét, tarts dolgod, nem kellesz!

GALATEA Volt az ideje, hogy kellettem, nem űzsz vala így el akkor. Jól tudom, hogy immár elvetettél előled, maga egyszer az én kezeimet mondod vala gyönyörőségeseknek, hóhoz, fejér liliomhoz, alabástromhoz, azokhoz hasonlítod vala; az én szememet penig az temagad szemed világának nevezed vala, kikkel bár kedvetlen, vagy nem akaratommal tekintettem is reád: boldognak mondottad magadot utána. Ha penig csak hozzád szóltam is fél esztendőben egyszer, nem tudtál örömedben mit tenni. Sőt egyszer valami hitván gombostűmet is kaptad vala el, kivel az fátyolt egyengetém az fejemen; az jut-é eszedben, mint szeretéd, mint böcsüléd? Úgy tartottad, mint egy szűfájás ellen való ereklyét! Ha azért akkor oly igen szerettél, s mindenem oly igen tetszett, most miért gyűlölsz oly igen? Miért űzsz el? Mi okáért futsz éntőlem? Miért nem szólsz vélem? Valyon nem azon haj, kéz avagy száj-é ez most is, azmint azelőtt volt?

SYLVANUS Azt nem tagadom. De akaratja egyikünknek sem az most, azki akkor volt. Jut-é eszedben, hogy az bárányfi sem ója jobban magát az farkastúl, mint te óvod vala akkor magadot éntőlem? Akkor, mondok, mikor az édes szerelmesemet érted elhagyván, inkább szeretlek vala téged, mint az gerlice az ő egyetlenegy társát. Én is azért mostan inkább gyűlöllek, mint az kígyó az pávát. Ha te akkor mosolygottál az én siralmimon, méltó, hogy én is vigadjak s nevessek most az tiéden. Azmikor én akartam, te akkor nem akartad. Viszont azért én is nem akarom immár most, azmikor te akarnád, csak ennekokáért, hogy valamit kívántam, szerettem, azt most mind gyűlölem s utálom.

GALATEA Tudja az igaz Isten, hogy akkor sem gyűlöltelek én tégedet. Ha szinte valami idegennek mutattam is magamot hozzád, azt az emberek nyelvétől való féltemben is míveltem. Főképpen azért, hogy az tökéletességet s töredelmességet akartam benned keresni, s osztán, hogy kevés keserő után jobb űzőven esnék az szerelemnek édes gyümölcse. Ah, Sylvane, Sylvane, ki méltán viseled az neved, tudniillik az vadember nevet, mert nemcsak szódról s dolgaidról, hanem nevedről is megtetszik az te vad természetednek kegyetlen volta! Tudom, jól tudom, hogy Juliára veszett eszed; ki igaz, hogy nálamnál ifjabb, de hozzád bizon sem hívebb, sem tökéletesb, s ha szinte oly ifjú nem vagyok is, mint ő, de rútabbnak ugyan nem tartom azért magamot nálánál én is. Azmi penig igazságot, hívséget s tökéletességet illeti, arra sem őnálánál, sem másnál senkinél ez világon alábbvalónak magamot nem tartom. Sőt ha valami dicséretet vagy jutalmat érdemel ez világon emberek között az tiszta s tökéletes jámborság, én vagyok az, ki bátor szívvel merek azzal kérkedni, hogy egy állat ez föld kerekségében senki nincs, ki annak jutalmát s hasznát igazabban s méltábban megérdemli nálamnál.

SYLVANUS Elmégyek előle, mert az napestig sem hágy békét!

GALATEA Juss, fuss! Nézsze, mint mégyen az kegyetlen! Ó, én keserves szerencsém, mely sanyarúképpen gyötresz engem, hogy azt kell követnem, az után kell fáradnom kedvem ellen is, azki elfut előlem! Ó, te hamis szerelem, miért erőltetsz annak szerelmére, azki ilyen igen gyűlöli szegén fejemet? Mostan vészem eszemben, hogy igaz volt, azmit egyszer beszél vala énnékem Briseida, az szerelemnek igen tudós doktora, hogy azkit ember merésznek, szorgalmatosnak vél az szerelemben, arra igaz, hogy ritkán kell csak jó szemmel is tekinteni, hogy ne hagyjon ember bizodalmat magán venni, ne alítsa embert közmarhává, hanem száján kell viseldegélni jó reménséggel, úgy, hogy az kedvetlen tekéntet is kegyelem gyanánt essék néki, de azért ember osztán ha megtapasztalja tökéletességét, s nyilván látja, hogy nincs mit félni tőle s miért kételkedni hozzá, azkor osztán jó kedved mutasd hozzá néki, hogy az keménség ki ne űzze az szerelmet szívéből; mert igen ritkán szokott az szerelemnek újonnan gyúlt tüze oly sokáig égni, hol reménséget nem raknak reá s bizodalommal nem gerjesztik. Ó, vajha fogadtam volna, s nem kegyetlenkedtem volna azkor ellene, azmikor sok próbálás után nagy szántalan dologban megbizonyította vala tökéletes szerelmét hozzám, most bezzeg nem nyelnék ennyi keserő sok bút!

ACTUS II. SCENA IV.

Briseida szól Credulussal.

BRISEIDA Ám lásd, ám, ha ilyen rossz ember hazugságához képest kell kétséget s gyanóságot fejedre venned! Csudálom, eszes ember lévén, hogy ezféle bolondságot hiszesz. Egy csepp igazság nincs abban! Hamarébb laknak az halak az száraz homokon, mint az Sylvanus felől én ezt elhiggyem.

CREDULUS Hát immár mi hasznáért mondta Dienes énnékem, olyan együgyő parasztember valván, ha igaz nem volna? Hohó, most vészem eszemben, miért sétál volt gyakorta alá s fel Sylvanus uram az Julia háza előtt!

BRISEIDA Egyéb szükségéért nem volt-é szabad azon elmenni?

CREDULUS Mi szükség volt valyon szinte olyan gyakorta ballagni alá s fel? Vaj hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az eledel, kire az halakot csalogatják?

BRISEIDA Ott vagyon az icce, csaknem mondám, mi! Felséges Isten, valyon szeretett-é valaha valaki úgy, hogy mástól nem féltette volna szerelmesét, s ki ugyan ne kételkedett s gyanakodott volna szerelmeséhez soha?

CREDULUS Ok nélkül bizon igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bizonyos jelét látja, annál is nagyobb bolondság, ha mégsem vészi eszében!

BRISEIDA Valyon melyik jelben esméred, hogy szerelmedben elárult Sylvanus?

CREDULUS Micsoda nagyobb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekintek is, ottan lehajtja fejét, elfordolván tőlem, menten mégyen előlem? Kicsoda oly vak, azki okát annak eszében ne végye?

BRISEIDA Nyavalyás, ki álmos! Serkenj fel, szegény, s teröld meg szemedet! Nézhetdsze, mivel álmodnak néha őmagokban az szerelmesek! Hallád, uramfia, csak most kezdett-é ily kemén lenni Julia hozzád? Tekintett-é inkább valaha jobb szemmel reád? Valyon hol trécselt s hol nevetkezett kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna? Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

CREDULUS No, haddjárjon, az nap el nem mégyen s el nem nyugszik addig, hanem nyilván végire mégyek, valamint s valahogy járok; mert azminémő nagy búsulás lelkemre szállott amiatt, lehetetlen dolog, hogy csak egy csepp nyugodalmam is lehessen, valóban míg nem értem az dolgot, mint vagyon.

BRISEIDA Ó, dühös gyanóság! Mely igen elfolyja embernek szívét az te halálos mérged! Ím, mely hamar bétölted keserő méreggel az oly szíveket, azkiket az szerelem gyönyörőséggel s édességgel táplál! De te, Credule, énnékem azután békét hagyj, ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tőlem, ha Julia enheszik-é hozzád vagy nem, s ne supplikálj azon, hogy őtet hozzád hajtsam, hanem fogj máshoz, mert azért, hogy ily hamisat hiszesz felőle! Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

CREDULUS Látod-é, szép dolog, Istenemre mondom, még ő haragszik, hogy káromon törődöm! Semminek tartod-é te azt, hogy ilyen nagy szerelmes jómtól, sőt az éltető lelkemtől fosztják meg szegén fejemet?

BRISEIDA Istenért, ne bolondoskodjál, s vesd ki szívedből ez ok nélkül való hamis gyanóságot, s higgy meg engem is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek; s fogadj szót, könyörögj Juliának, ne gondolj véle, ha szinte haragoson tekint is reád. Nem látod-é, az tulok is mit mível, mikor megszélheszik? Mint rúgkapál, öklel, de azért ugyan nemsokára megszelédül, s viseli az igát. Az régi fenyűfa is elég kemén, de azért sok vágással ugyan ledűl, sőt még az erős kősziklákon is megtetszik néhol az hangyanyom is, ahol sok hangyák járnak. Könyörögj csak gyakran, fohászkodjál sírván előtte, tudd, hogy nem ártasz véle.

CREDULUS Veszék! S te nem akarsz-é hát azután mellettem szólni? Nem elég-é, hogy elárula Sylvanus, hogy te is elállasz mellőlem? Azmi az néki való könyörgést illeti, azt én nem tudom, de mondd meg, ha ugyan nem akarsz-é ezután szolgálóm lenni előtte?

BRISEIDA Ne adja Isten, hogy én megszűnjem valaha tenéked szolgálni! Sőt jó lelkiesméretem szerint mondhatom, hogy sohol senki snincs jobb akaród néked énnálamnál, s ha az erdő szólhatna, azzal bizonyítanám, hogy szántalanszor szólottam melletted Juliának. De hogy azt hagyom, hogy magad szólj s könyörögj néki, azt csak azért mondom, mert nékem úgy tetszik, hogy foganatosb sokkal akármely asszonnak is az szerelmének maga szava, mint izengetése s az írás. De sem az követ, sem az levél nem jelent alázatosságot, sem bocsát szíve szerint oly fohászkodásokot, sem oly keserves könyveket nem hullat, mint az szokott szeretője előtt hullatni, azki az levelet vagy az követet küldette ki. Mikor szeretőjével beszél, úgy tetszik, hogy mindent, azmit szól, Cupido vagy Venus őmaga súgna fülében.

CREDULUS Meglehet, hogy talám fog valami végre, ha nem mindjárt is, embernek buzgó könyörgése az olyan asszonnál, azkinek dicsőséges színe az emberi képet meg nem haladta, vagy azki csak oly, ha igen szép is, mint ez világon kivált szépek közül egyik. De nem nagy lehet itt az dolog! Látd-é, minémők ennek az szemei, s mivel szebb akármely tündérasszonnál is, midőn té-tova kegyesen düjtögeti, mely nagy szerelemmel szikráznak széllyel! Kikkel néha, mikor akaratjával vígan tekint reám, tudod, mint az hó az verőfénben, úgy olvadok el az ő szerelmiben. Miképpen hogy az leppentőcske az gyertyalánghoz való örömiben az gyertyalángban akartva üti magát, én is örömest fűtem az ő kedvéért nagy szerelemben lelkemet. De viszont ha kedvetlen tekint reám, mint az bálván, csak el nem esém, mint reméntelen ember, ijedtemben csak elhalok s elhűlök előtte, ki miatt minden színem ottan elváltozik. Néha, mint egy néma, csak szólni sem tudok, s annyira vagyok immár, hogy ha az véghetetlen keserőségből valami jótételeddel ki nem mentesz, majd életemnek is vége lészen. Tőled függ azért, édes asszonyom, az én életemnek minden reménsége!

BRISEIDA Ne keseregj! Ím, fogadom, hogy ismét szemben mégyek véle. De ha valahogy ezenben Julia, az te szerelmes ellenséged reád talál, ha szinte meg nem mersz is véle víni, de el ne fuss előle, hanem vess ellene néki, ha vágni nem mersz is hozzá. Ne félj semmit, ha szinte haraggal lőtt reád szemiből az szerelemnek tüzes nyilával, mert gyakorta elöljárója az igaz szerelemnek az keménség s az ellenkedés.

CREDULUS Azt mívelem, azmit mondasz. Ím, ide kell egy barátomhoz mennem. Isten hozzád. Ajánlom szolgálatomot s az én életemet is.

BRISEIDA Nem kell annak ajánlás, azkitől szorgalmatos gondviselés vagyon. Eredj, viseljen Isten s az szerelem jó szerencsével!

ACTUS III. SCENA I.

[Credulus szól Juliával.]

CREDULUS Ahol látom távul, hogy az ágak között egy igen szép kegyes jődögél. Úgy tetszik, azmint az képiről esmérem, hogy Julia, ha az szemem meg nem csal, ki Juliánál egyebet sem tud nézni. Ő bizon, ő! Ó, boldog virágocskák, kik viselitek az ő áldott lábacskáinak nyomdokát, ugyan irillem, hogy lábaival illet benneteket. Most ideje immár az én nyavalyám beszélésének és gyógyétásomnak. No, hozzá hát, én nyelvem, s szólj néki, és kegyelmet kérvén nyerj segedelmet tőle! Mit félsz? Hiszem lám, őmaga, az Szerelem bátorít s tanít, mit kellessék szólnod! Ó, te felséges szép Venus asszon, adj, kérlek, oly erőt s oly hatalmat most énnékem, nagy keserves szolgádnak, hogy gerjeszthessem fel ennek szívében siralmas könyörgésemmel az kegyességet s kegyelmességet!

Szép virágok közt járó szép virág, Isten töltse bé minden kívánságodot!

JULIA Az gondom most, hogy véled trécseljek!

CREDULUS Ha valaha csak egy mákszemnyire megestél valaki könyörgésén, állj, az élő Istenért, ne siess ilyen igen el tőlem! Érzed-é, hogy az verőfény is mely héven süt mostan? Nincs semmi, látd, sem madár, ki most az árnyékon nem nyugodnék, vagy csergő pataknál az jószagú füvekben vagy zöld ágak között fán, az hűvesben! Állj, kérlek, egy kevéssé, s ne tilts el siralmas szemeimet az te régen kívánt szép szemeidnek nézésétől! Vedd hozzád az én esedezésemet, s engedjed hallgatnom az te szódnak gyönyörű édes beszédét! Nem vétek bizon könyörgésemmel semmit teellened, és majd ugyan elmehetsz osztán, mert még igen fönn az nap!

JULIA Mondd el hát gyorsan versed, ím, meghallgatom. De mi hasznod benne, ha tudod, hogy csak kár, hogy beszélsz?

CREDULUS Tudod, szerelmes édes egyetlenegy lelkem, hogy azulta immár kétszer ruházta zöldben az kedves tavasz az széles földet, megadván az füveknek is az szép virágokat, az fáknak is különb-különbféle szép gyümölcsöket, azmiulta szerelmedre felgerjedvén szép szemeidnek mennyei világosságával szívemet, édesem, eltolvajlottad. Azulta magad vagy bizonságom, hogy mind csak az utánad való keserves kiáltásim zöngöttek az vadon erdők között. Hovatovább mind csak kegyetlenkedtél rajtam.

JULIA Azmikor az emberek az juhokot az farkasra bízzák, s azmikor az fülemilék az tengerben szólanak, akkor lészek én is kegyes s szerelmes hozzád.

CREDULUS Ki hinné, fölséges Isten, hogy ilyen angyali szépségben, efféle kegyesnek szívében ilyen nagy istentelenség és szörnyű kegyetlenség uralkodjék? Talám imez repedezett kőszikláktúl születtél? Vagy Carthago határiban termett oroszlán tejét ittad? Vagy az armeniai párduszok csöcseit szoptad, azminémő kegyetlen vagy? Az szép Diana, az vadászásnak istenasszonya gyakran elhadta múlatságát, s figyelmetesen hallgatta az én verseimnek siralmát. Sőt még az erdők, hegyek, völgyek, berkek, kövek is, hallván az én keserves énekimet, mellettem keservesen megzöngöttek. Csak te egyedül, szép Julia, hogy istentelenképpen nem könyörülsz rajtam, sőt látom, hogy szinte úgy élsz kínommal s könnyhullatásimmal, mint egy kedves eledellel!

JULIA Tisztes kis eledel bátor! Nem veszed-é eszedben, szegény, hogy inkább idegenítesz, mint édesítesz magadhoz effélével engem? Ha nyilván látod, hogy semmit nem használsz énnálam az sok sírásoddal, miért sírsz minduntalan előttem? Mint vetekedel, mint gyötred magadot?

CREDULUS Kételen vagyok véle, mert az nagy szerelem és az te szépségedtűl megbírt eszem s felgerjedett kívánságom erőltet reá. Szólnom kell azért s sírnom, nem hallgathatok akaratom ellen is, azért az szerelmet szidjad bennem, kegyetlen, s ne engemet; jóllehet én sem képtelen, sem tiszteletlen, sem lehetetlen dolgot nem kívánok, hanem csak azon könyörgök, hogy ne légyen ellened, hanem légyen szabad bátran szép szemeidre néznem.

JULIA Bizon szánom, veszett, nyavalyádot, s bánom, hogy az igaz szerelem miatt vallasz ennyi sok bút, s bánom azt is, szívem szerint, hogy ha akarnám is, nem segíthetlek, s nem könnyebbíthetlek semmivel. Azért lássad, mert engemet csak héában igyekezel hozzád hajtani.

CREDULUS Ha az Isten mind az mennyei s földi szépségeket épen s dicsőségesképpen teremtette, mi dolog, hogy szívedet az kegyességben részetlenné tötte? Nem tudod-é, hogy oly szinte az szépség az kegyesség nélkül, mint az jó kút az forrás nélkül s mint az szép fiatal zöld ág gyümölcs nélkül? Ha azt tartod, hogy nem érdemlem az te szerelmedet, ámbár ne szeress engem, csak engedd azt, hogy én szeresselek tégedet, s ha szinte nem kedveled s nem becsüled is, mégis, csak ne utáld teljességgel az én szerelmemet, s ha szerelmesed nem lehetek is, légyek ottan csak rabod, míg élek.

JULIA Nem kell sem szerelmed, sem szolgálatod, sem rabságod, akárki szeretője, szolgája, rabja légy, csak nékem hagyj békét. Én elmégyek.

CREDULUS Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserőségben, mint az nap nélkül való setétségben. Úristen, mit vétettem oly nagyot ellened, hogy hozzám nem engeszteled? Ó, Szerelem, Szerelem, mikor szegtem meg az te törvényedet, hogy ellenem így keményíted! Lám, senkit nem gyűlöl énnálamnál inkább ez világon! De mit panaszolkodom héában, ha mind csak Sylvanus ennek az oka. Háladatlan, tökéletlen rossz ember, tetőled reménlettem segítséget, tetőled vártam minden jót, néked jelentettem meg minden szerelmes kívánságimot, igaznak alítván téged, áruló, s nézhetdsze, mint árulsz el! De bár reméntelenül haljak meg, ha magam két kezivel nem állom bosszúmot meg rajtad!

ACTUS III. SCENA II.

Sylvanus énekelve beszél az tündérasszonnal, Echóval.

SYLVANUS Nappal vagyon az féléken nyulaknak az agarak, vizslák miatt bántások, s az halaknak is nappal vetik meg az hálókot s horgot, s az szántó barom is akkor viseli az igát. De éjjelre kélve, midőn az fejér hold felterjeszti világát, mind nyulak, halak, barmok békével nyugosznak. Csak egyedül nékem, hogy sem éjjel, sem nappal nincs semmi nyugodalmom, mert mind éjjel-nappal csak az szerelem tüziben égek. De majd ez kőszálnak panaszolkodom énekemmel:


Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen más, mint én, szerelmesén?
                                                                                              Echo: Én!

Ki felele nékem? Távul az erdőben lőn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért vagy valami nyulászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögetett, ha lábain volt békó?
                                                                                              Echo: Ékó.

Echo, nagy kínomba, kibe szép Julia engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lészen esmeg kemény szíve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                              Echo: Ágy.

Ágy, igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem oda kívánna?
                                                                                              Echo: Ánna.

Azt bizony megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
Szép Julia-Annám lészen-é jó hozzám, s megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, s kell-é jót reménlenem?
                                                                                              Echo: Nem.

Kegyetlenségéért, tűrtem sok kínjáért hát még Istentűl sem fél?
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség hogyhogy él?
Mert mint nyelved beszél, búmmal, én hiszem, él, ó, mely igen nem kémél!
                                                                                              Echo: Él.

Ó, hová légyek hát, tűrvén ennyi kínját, kivel vett körös-köröl?
Nincs út szerelméhez, mert már elvetett ez kegyes szemei elől,
Vetett gyötrelemre, s még meg is öl végre, amint látom, hogy gyűlöl.
                                                                                              Echo: Öl.

Már csak mutasd módját, mint olthassam lángját szerelmemnek, ki csak nő,
Mert hogy így szeretem, s jutalmát nem érzem, oka talám nem is ő,
Hanem más gonosz nő, ördöngös bűvölő, mert kegyes ő, semmint kő.
                                                                                              Echo: Ő.

Hát medgyek, én veszett, kit szerelem éget, s kit már ő bé nem fogad?
Szívem régi búmban, mint szép virág nyárban, szinte igaz úgy hervad;
Azért adj tanácsot, szánd meg nyavalyámot, ha sebemet gyógyíthatd!
                                                                                              Echo: Hadd!

Vajha elhagyhatnám, volna mi nyavalyám? De lá, szívem mint gerjed,
Ha gyenge orcáján, mint Pünkösd rózsáján, látom, hogy színe terjed,
Magad se mondanád elhadni, ha látnád; nézd meg csak, és esmerjed!
                                                                                              Echo: Merjed!

Nem merheti lelkem, hanemha két kezem végez ki életembűl;
No, tőrrel, méreggel nagy búmot vérem el, mert kiesém kedvébűl,
Látom, hogy csak gyűlöl, énnékem nem örül, rajtam nem is könyörül.
                                                                                              Echo: Örül.

Hogy hihessem én azt, ha látd-é, mint fáraszt szántalan sok veszéllyel?
Szemeim láttára nagy kegyesen másra nézdegél vidám szemmel,
Énnékem peniglen még szerelmem sem kell, veszt, sillyeszt gyötrelmekkel.
                                                                                              Echo: Kell!

Ó, vajha kellene, szerelmébe venne, vészne szívem bánatja,
De nem azt jelenti kemény tekinteti, s amint magát mutatja,
Hogy esmét szeressen, nem ádja azt Isten, noha lelkem imádja.
                                                                                              Echo: Ádja.

Ha Isten azt ádja, lelkem viszont áldja nevét minden időben,
S talám meg is ádja, és szívét fordítja hozzám meg szerelemben
Vidám Juliának, ki egyike annak, kiknek hazájok a Menn.
                                                                                              Echo: Amen.

ACTUS III. SCENA III.

Briseida szól Sylvanussal.

BRISEIDA Azmint Juliátúl értem, nem ok nélkül panaszolkodott azért az szegén Credulus, mert azt mondja Julia, hogy úgy jár utána Sylvanus, és oly szakadatlan tőle, mint az galamb édes felétől.

SYLVANUS Ihon jű Briseida! Immár nem kérdezkedhetem többet Echótól magam felűl.

BRISEIDA Ihon vagyon az áruló Sylvanus! Ezt kelle Credulussal mívelned? Soha nem hittem, hogy ilyen hamis légy néki!

SYLVANUS Sem ujja, sem galléra, eb végye magára. Kérlek, ha lehet, ne korpázz, jó asszonyom, mert nem állhatja az fejem az hév lúgot! De mi bolondságot hiszen Credulus is el felőlem?

BRISEIDA Imhol, még tagadja! Mit tagadod, ha még az ágak, fák, kövek is tudják minden álnokságidot? Ha máson cselekedted volna, soha nem bánnám, sem csudálnám, sőt mentenélek, mert én is tudtam ifjúkoromban, micsoda az szerelem; ki semmi nem egyéb, hanem egy vak, csalárd gyermek. De Credulust elárulnod bizony nagy bűn, nagy szégyen! Bizon igen bánom, magadért is!

SYLVANUS Briseida, megbocsáss! Én Credulust el nem árultam, s te ugyan árultatásnak nevezted dolgomot! Bizonyítom az erdőkkel, kik az én tudománytételemet halljátok, hogy nem én vétkem.

BRISEIDA Nincs s nem is lehet semmi igaz mentséged! Magadtúl is meg kellene pirulnod Juliát szerettedben, mert nemcsak egyféle árultatást mívelsz ám azzal, hanem kétfélét egyszersmind, mert az te igaz barátodnak, CREDULUSnak árulója vagy, s az Galateának is azonképpen, kinek vidám szemeit, jut-é eszedben, hogy egyszer az magad szemeinél is inkább szeretted vala? Ez-é az igazság? Ez-é az tökéletesség? Ha egyet nem néznék talám ez szemnél [...]

SYLVANUS Azmint látom, még az füvek s virágok is kikiáltják az én nagy szerelmemet. Látom bizon én magam is, hogy ez szerelemmel én oly nagyot vétek, hogy méltó, hogy ki-ki gyűlöljön érte. Vallom s nem tagadom én magam is! De te, Szerelem, magadra hagyom, hogy nem én vétkem, hanem tiéd, mert azminémő hálót ennek előtte az Galatea ábrázatjára énnékem vontál volt, ugyanazont vontad most Julia személyére. De ennek fő oka azért csak az Galatea tűrhetetlensége, ki miatt midőn reméntelenségben estem volna, s mint egy haba, úgy járnék az mezőn széllyel, akarám az Julia szépségével az Galatea miatt való búmot elvernem, úgy, mint szeggel szeget, de így is csak nyavalyára jutottam, noha bú előtt futottam.

ACTUS III. SCENA IV.

Dienes szól Galateával.

GALATEA Hála Istennek, hogy mégis könnyebb, hogy noha éntőlem fut, de azért ugyan nem utál!

DIENES Egészséggel, virágom! Azt hallom, hogy édesb az szád az lágy sajtnál!

GALATEA Értetlen! Lám, olyan vagy, mint az urad!

DIENES Haha, mint haragszik! Lám, mondom, hogy nem mívelem egy kérődet, hanem tízet. Csak parancsolj, megalkoszunk mi, édes vérem.

GALATEA Ki tréfás, ím, uram, mintha hímvarró társam volna!

DIENES Csi, csi, csi, ki kövér! Vajha megfoghatnám!

GALATEA Kivel beszélsz?

DIENES Egy tengeliccel. Csi, csi, csi! Nézsze, mint jő az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám.

GALATEA Meg az ebet! Hagyj békét annak! Ihon látd-é az szép inget? Néked adom én ezt, ha imez kosárka eperjet elvétetnéd éntőlem az uraddal. Bizony csak ezennel szedtem énmagam két kezivel!

DIENES De ideadod-é az inget?

GALATEA Oda.

DIENES Talám csak tréfálsz!

GALATEA Nem tréfálok bizony!

DIENES Meg mersz-é rajta eskünni?

GALATEA Meg, akár százszor!

DIENES Hogy nékem adod az inget, ha elveszi Sylvanus tőled az eperjet?

GALATEA Néked adom, lám, mondom, hitemre!

DIENES Add ide az eperjet, s tedd el az inget, hadd álljon készen!

GALATEA Bátor valamely órában kéred, odaadom ottan, csak végye el Sylvanus az eperjet!

ACTUS IV. SCENA I.

Credulus beszél Sylvanussal.

CREDULUS Csak kár, nem mesterkedhettél úgy, Sylvane, hogy dolgodot elfedezhetted volna előttem. Nincs oly vékony sodrott fonal, ki valaha az verőfénre ne kéljen, titok snincs olyan, ki valaha ki ne jelenjen.

SYLVANUS Mi dolog, talám bort ittál? Mit garázdálkodol énvélem?

CREDULUS Nemcsak garázdálkodom az te hitetlen voltodért, hanem ugyan eszvehordjuk ma az marhát!

SYLVANUS Valamiért? Valyon mi hamisad volt valaha éntőlem, jámbor, hogy így pártolkodol?

CREDULUS Mi hamisam? Még azt kérded? Tehozzád én úgy bíztam, mint magamhoz, s ahhoz képest tanácsot is kérdettem tőled, mint meghitt barátomtúl, dicsérvén hol szemét, hol kezét, hol szavát, hol homlokát Juliának előtted, azt alítván, hogy orvoslanál inkább, hogysem elárulnál nyavalyámban. S ha tekintem, hát nem barátom, hanem halálos ellenségem voltál énnékem, mert sok esztendeig való szolgálatomnak minden bérét, érdemét elvesztetted tőlem! Hogy mívelhettél ilyen árultatást rajtam? Tudod, hogy engemet, ilyen jó társodot s barátodot árulsz véle! Engem, mondok, kinek mindenkoron ajánlottad szolgálatodot! Ez-é az igaz barátság s tökéletes jámborság?

SYLVANUS Halljad, ím megmondom, azután tégy magad ítéletet benne, ha érdemlek-é böcsületet vagy nem. Egykor Dametával ballagunk vala az olajfa-völgyön, s egy dombnak az árnyékában találánk egymás mellett fekünni Juliát Mirtinával, hogy ott nyugodnának az jó szagó füvekben, az jó madarászás után. Vala valami eledel is mellettek. Mihelt megláttak bennünket, Mirtina ottan felkele, s nagy emberséggel kezde étellel és itallal kínálni bennünket, s mi is melléjek ülénk. S hogy ott ennénk s innánk immár, történék, hogy az beszéd közben Julia csak történet szerint fordítá reám szemeit, s én is penig titkon eszemben vettem vala az ő tekintetit. Jó idő múlván szomorúan fölemeltem vala szemöldökömet, nagy szomorúan reája tekinték, úgy, hogy egymás-tekintetünk egybentalálának, s ugyanott mindjárt az Szerelem (kinek az ő személyét lesben állatta vala ellenem) egy nyilával gyógyíthatatlan sebet ejte szívemen. Csak esék énrajtam, hogy ottan elvésze eszem, s halálos veríték üte ki homlokomon, ki miatt csak elhalék s elnémulék; s mint az leángyermek álmában megrettenvén s felserkenvén, ijedtében édes anyját kiáltja.

CREDULUS Miért nem tekintettél másová? Miért néztél reá? Mit ámodtál csudául az ő mennyei ábrázatjára?

SYLVANUS Bizon egynéhányszor akartam s igyekeztem, de soha erővel sem fordíthatám el szememet róla, mert az ő hihetetlen szép volta akaratom ellen is maga csudájára húzza vala szívemet.

CREDULUS Nem az, nem, nem az ő szépsége, hanem az magad tökéletlensége s hitetlensége ennek az oka. Tudod, hogy nem cselekedtem én azt tevéled, mikor Galateában égsz vala!

SYLVANUS Bizonyára, ha az Szerelem rabja vagy, azminthogy tagadhatatlan dolog, hogy az vagy, tehát tudnod kell, haszontalan őelőtte mind az elfutás, s mind az elrejtezés, s mind penig az ellenkezés, mert ő mind lőni, s mind repülni, s mind gyútani jól tud, s ha szinte néha valamely embernek az szíve kemén volta miatt nyilván nem árthat is, ugyan nem nyert ember azért azzal, mert kinek szívét nyilával meg nem hatja, azt tűzzel gyútja, s úgy meglágyítja. S ott még az gyútó tüzet is, ha meg akarná oltani valaki az tiszta szemérmetességnek nedvességével, úgy sem fog semmit. Mert azhová ember lábán igyekezik, oda hamarébb elérkezik szárnyon, s előtte viszen, mert repülve mégyen.

CREDULUS Semmi mentség ez! Csak árultatásodnak s tökéletlen hamis voltodnak undokságát (kiben ellenem fértetél) forgattad volna is szemed előtt, szabadon mert ember lehettél volna az Szerelemnek nyilaitúl, szárnyától, lángjától!

SYLVANUS Nám, mondom, hogy nem én vétkem, hanem az Szerelemé, kit magad is jól tudsz, hogy vak, s azt is vakká tészi, azkinek szívét felgerjeszti, hogy az vétket sem esméri, s az barátságot sem tekinti, s az atyafiúságot sem böcsüli.

CREDULUS Azmint látom, nem csak nyertességgel, hanem ugyan erővel is akarod tennenmagadot igazétani. No, ám légyen helye mentségednek, noha nem igaz, s ámbátor légyen úgy, hogy az Szerelemnek erőltetésiből szereted te Juliát, énellenem semmit nem vétesz. De itt mit mondasz arra, hogy nem elégedtél azzal, hogy szeretni merted Juliát, hanem annak felette éntőlem el akartad veszteni, hogy énnálam nélkül, csak egyedül örvendezhess nékie, kivel az éltető lelkemtől akartál engemet megfosztani! Nem hamisság-é ez? Nem gonoszság-é? Azmely gonoszságod napról napra mindaddig öregbel, míg meg nem szűnnél tőle.

SYLVANUS Bizonságom az menny és az föld, hogy azelőtt is szántalanszor próbáltam, s most is mindennap azon vagyok, hogy kivessem szememből, de nem enged az Szerelem, sőt akaratom ellen tartóztat engem. Hanem könyergjünk mindketten néki, hogy ilyen méltó kívánságunknak ne légyen ellene, hanem ótsa meg az rút tüzet bennem, s mentse ki teelőtted is ártatlan fejemet. Isten hozzád!

CREDULUS Ó, áruló Szerelem, mire juttatál engemet? Ó, hogy bánom, hogy meg nem kérdém Sylvanust, ha szánja-é őtet Julia? Ha örömest hallja-é, mikor szól, vagy penig csak ővéle is így bánik, mint szinte énvélem, hogy még örül gyötrelmemen? De ihon szinte az kegyetlen Julia, mint beszél Briseidával! Majd félfelé vonszom magamot, s meghallom, ha engem szán-é inkább vagy Sylvanust?

ACTUS IV. SCENA II.

Briseida szól Juliával, Credulus egy bokor megett hallgatja.

BRISEIDA Nagy ok adja tennem, hogy ismég megpróbáljam, micsoda akarattal vagy az szegén Credulushoz.

JULIA Nékem is nagy ok adja, hogy régen se halljam szódot.

BRISEIDA Azt akarod-é, hogy mindholtig csak búban, szomorúságban viselje életét, s mindenkoron csak keserő könyveket hullasson, nyavalyás? Szánd meg szegént, te vad állat, s térj hozzá már valaha egyszer!

CREDULUS Ha sokat késel az én életem segedelmével, én keveset késem az veszedelmével!

BRISEIDA Az hevült, megszomjúhozott útonjárónak sem édesebb az tiszta forrásvíz, s az aratóknak sem kedvesb az árnyék s hűves szellő, sem az nyájnak az zöld pázsitfű hegye, kit az reggeli piros hajnal gyenge harmattal béhinteget, mint Credulusnak az te szemeid tekinteti.

JULIA Az dühös farkas is nem nagyobb ellensége az juhoknak és barmoknak, s az kőeső sem nagyobb az éretlen gyümölcsnek, s az száraz dér sem az új plántáknak, mint nékem szerelme Credulusnak.

BRISEIDA Hadd el az kegyetlenséget, s tekints kegyelmesen, mondok, szegénre! Meglásd, ne haragéts magadra az Szerelmet, mert tudod, nem fog semmi poenitentia Cupidónál. Valyon nem esméred-é az ő nyilának hegyes voltát?

JULIA Haragudjék bár, lője szinte annyi nyilát reám, mennyit akar, mit árthat annál többet, azmit ez ideig ártott? De talám azt akarnád, hogy néked jelenteném én azt meg, azkit ez ideig soha senkinek nem mondottam? De ne várd, mert minthogy ekkoráig senkinek sem jelentettem, ezután sem senkinek, míg élek. Hanem ezt bizonnyal elhiggyed azért bátor felőlem, hogy én ezután soha senki szerelméhez magam nem kötöm, mert sok esztendeje vagyon már, azmiulta egy ifjú vitéz szerelmében adtam magamot válhatatlanképpen, kitől soha el nem szakadok.

ACTUS IV. SCENA III.

Dienes szól Sylvanussal.

DIENES Vedd el, uram! Végye el uraságod, ha egyébért nem is, ottan csak azért, hadd légyen enyim az hímes ing, kit Galatea ígért.

SYLVANUS Nem csuda, hogy oktalan voltodra így búsítasz. Hagyj békét, menj inkább az juhokhoz, mert valami farkasordítást hallok mind az völgyen!

DIENES Patvar marja mind farkast, medvét, rókát! Majd elmégyek, csak vedd el az eperjet, ne vesszen el az hímes ing tőlem.

SYLVANUS Nem veszem, nem, hallod-é?

DIENES Miért? Ha lám, ki jó! Ottan csak egy szemet egyél benne!

SYLVANUS Eredj! Vessz el előlem!

DIENES Miért nem kóstolod meg? Talám azt hiszed, hogy valamit adnad megenned? Ím, én is eszem.

SYLVANUS Add az szamarodnak!

DIENES Miért adnám? Magad is megehetnéd azért, ha eszed volna! Miért adnám az szamárkának? Nem tudod-é, hogy nem jó szamárnak eperj?

SYLVANUS Ki bolond szegén!

DIENES Ne mondd azt, uram! Nem bolond az szamárka! Látod-é, hogy mind vizet, fát ő hord, szegén, az konhához?

SYLVANUS Mondom én, mint vagyon. Azki mivel társalkodik, olyanná lészen. Ha szamárral, szamárrá. Immár ő mind elpöngetné az aggnőszót! Hadd el, s eredj az juhhoz!

DIENES Vedd el hát az eperjet!

SYLVANUS Mit búsítasz? Hagyj békét! Vakarj el!

DIENES Miért nem veszed el? Mit árt? Miért vagy ilyen kegyetlen?

SYLVANUS Nem vagyok olyan kegyetlen, mint Galatea érdemlené, kiért egész esztendeig sívék-rívék; könyörgék néki, úgy, hogy még az madarak is, úgy tetszett, keserültenek. Kiért csak szemét sem vetette reám, szómot, izenetimet csak hallani sem akarta, levelemet sem olvasta, ajándékimot penig nemhogy elvette volna, de ingyen sem illette. Azért senkire ne vessen, ha olyan magot arat, azminémőt is vetett. Hadd csak, hadd, jóllehet ha valaha megfizetem az kölcsönt, talám nem lesz ilyen kegyetlen hozzám. De itt mit vársz te? Hogy nem mégy el? Hogy nem látsz az juhokhoz? Meglásd, hogy ím, estvére kélve az kosárba rekesszed őket, egy héja se légyen, mert bizon elhidd, te adod meg az árát, hallod-é? Nyilván szólok, érted-é?

DIENES Vagyon héja, csak nem mondám, az egyik kos szarvának! Ím, mint veszti el tőlem az hímes inget! Csak veszi vala el az eperjet, ollyá tartom vala, mintha rajtam volt volna immár!

ACTUS IV. SCENA IV.

Credulus, mint reméntelen, elbúsult ember, magában szól egyedül, meg akarván bújában magát ölni.

CREDULUS Mi szükség énnékem (tudván, hogy Julia mást szeret) tovább ez világban vajúdnom? Csak mint egy kába, eszeveszett ember, lecsüggött fővel az emberek között széllyel bolognom? Mi jót kell várnom, ha fülemmel hallom, őmaga Julia mit beszél? Az szerencsét szidjam-é, ha látom, hogy nem az [ő] vétke, hanem Sylvanusé, hogy hová fenébb s kegyetlenb Julia hozzám. No, haddjárjon, sem az szerelem, sem hosszú idő orvosolhatja meg az én lelkem fájdalmát. Orvosolja az halál, ki mindennémő búban s nyavalyában hamar véget szokott érni. Medgyek? Imez kősziklárúl szakasszam-é le nyakamot? Ha azt mívelem, csak foltonkint szakadozik az én testem, senki nem fogja tudni, hová lettem, elszöktem-é vagy miben vesztem. Bizon, senki hírt nem tud mondani halálomról! Nem azt tehát, hanem azt mívelem: Ó, ti magas fák, kik sokszor hallottátok az én keserves sírásimot, kiken az én gyilkosom, Julia, csak mosolyogott, ti légyetek mostan is az én testámentumosim, s ti tégyetek bizonságot mind őelőtte s mind más előtt az én szörnyű halálomról, mely halálomnak keserves okát, ím, fel is jegyzem egy fiatalra, hogy mennél nagyobb időre nő, annál inkább kiterjessze magán az jegyzetemet, mely jegyzésről végyen ki-ki példát, mint űzze az szerelmet, s mást is tanítson reá. Ó, istentelen s igen kemény szép Julia, ki mindétig fene s néma lől hozzám, ím, meghalok immár. Ezután [nem] búsít az én siralmas kiáltásom tégedet! Talám valaha ezután, ha jó szerencsére reátalálsz az miattad veszett testemre, látván szörnyű halálomot, sokat is gondolkodván magadban, kezdesz akkor megesni, s emlékezetért talám valami csontom darabját is kezedben vészed, sőt talám csókodot sem tiltod akkor meg, kit éltemben megtagadtál tőlem. Ha penig Isten azt akarta, hogy ugyanez gonosz szerencse miatt ez holtom után való jó se teljék rajtam, s holt testemre se találj, hanem valamely ember ásta sír vagy valami vad gyomra légyen az én koporsóm, mégis talám valaha reátalálsz az jegyzésre, kit az fiatalra metszek fel, s megértvén abból, hogy temiattad, kegyetlen, adtam az halálra magamat, talám megszánsz s könyvezve fohászkodol (noha későn) utánam héában akkor. Te is penig, hitetlen Sylvane, engemet elárult, hamis barátom, elégedjél meg immár az én Juliámmal! Ó, veszett s nyomorult fejem, bezzeg igen megcsalatkozám! Ó, szép Juliám, immár nem halljátok az szegény Credulusnak szózatját, sem az ő keserves énekét! De mit beszélek héában, nyavalyás, ha csak az hegyek-völgyek hallgatják szómot! No, hadd messem fel előszer okát halálomnak az fiatalra, s azután hadd múljak ki ez világból:


Credulus bújában, itt ez nagy pusztában azért ölé meg magát,
Hogy Sylvanus tőle, kit soha nem véle, elcsalta szép Juliát,
Kiért, mint ezelőtt, most is ezen helyött nem szánta ő halálát.

ACTUS V. SCENA I.

Sylvanus szól Credulussal, megragadván az kést kezében, hogy meg ne ölje magát.

SYLVANUS Mi dolog, mit csinálsz? Ereszd az kést! Bocsásd, mondok, felséges Istenért, kell-é mívelned? Hogy nem tekinted az lelkedet, miért míveled azt?

CREDULUS Az te hitetlen voltodért. Ereszd, hagyj békét, bocsásd az kést, hadd érje nyavalyámnak végét!

SYLVANUS Azt bizon nem, soha, csak kár!

CREDULUS Mi közed hozzám, miért nem hágysz meghalnom? Hiszem néked is jobb lészen, ha csak egyedül s más társ nélkül örülsz az Julia szerelminek.

SYLVANUS Ma üssön meg inkább az menny engemet, mint az soha! Légyen tiéd az szép Julia, csak egyedül temagad is érdemled őtet. Soha csak reá sem tekintek ezután! Az fejében, ha ez ideig az mi barátságunk ellen árulójul gyönyörködtem ellened az ő szépségében, megbocsáss, az Istenért kérlek, mert bánom, azután nem is mívelem!

CREDULUS Hohohó! Késő immár sütve! Azelőtt kellett volna jómra gondolnod! Ereszd az kést, s tarts dolgodot!

SYLVANUS Nem adom, hitemre, csak kár, hanem inkább könyörgök az Julia szemecskéjének lebbegő fényéért, sőt az ő szerelmére készerítlek, hogy bocsásd az kést! Látod, hogy aznélkül is kitekerem kezedből, ha megsértlek is! Valyon ha itt halva látna Julia, mit gondolna? Bizony, csak nevetne halálodon, s bolondnak mondana érette! Nem tudod-é, hogy ez világon semmi nincs nagyobb örömek s gyönyörűségek az szép asszonyoknak s leányoknak, mint ha azokot látják halni-vészni, azkik szerelmekre felgerjednek?

CREDULUS Tahát az nyakamnak végeszakadtát is irigyled, áruló? No, haddjárjon! Tudom, hogy valaha eltávozol tőlem, azkor is elég idő s módom lészen dolgomban.

SYLVANUS Jer oda inkább hozzám; talám kimégyen az istentelen szándék szívedből, ugyanis eszes ember, azki gonosz szándékját jóra fordítja.

ACTUS V. SCENA II.

Julia szól magában, látván az Credulus nagy kését, kivel magát meg akarta ölni, s az fiatalon is az jegyzést elolvasván, kit Credulus felmetszett.

JULIA Micsoda nagy kés amaz, azkit ahol az fa mellett látok? Micsoda jegyzés imez fiatalon? Valyon ki jegyzette reá? „Credulus bújában, itt az [nagy] pusztában, azért ölé meg magát...” Hazudsz benne, hitván ember, hogy én volnék oka istentelen halálodnak, s abban is, hogy én Sylvanust szeretem! De erre téged csak az magad hamis gyanósága s tökéletlen kételkedő volta s bolondsága vitt. Bizonságom az szerelem, hogy nem Sylvanust, hanem Thyrsist ohajtom az én fohászkodásimban, kihez még gyermekkoromban fölgerjedtem! Thyrsist keresem sok esztendőtől fogva, Thyrsis csak egyedül az én szerelmes lelkem, kin soha senkit el nem cserélek, s kinek nevét, szerelmét soha semmi idő el nem felejteti vélem. De kicsoda az, ki ez jegyzést elolvasván azt ne alítsa, hogy igaz az, mit reám írt, s el ne higgye az hamisságot felőlem? Majd mind ez egész világnál tökéletlen nevem kél s lészen! Hanem hadd metéljem ki inkább ez fiatal héjából, hogy senki meg ne olvashassa, hogy ne szálljon, ártatlan voltomra, örökké való szidalom fejemre!

De azhol valami pór jő az bokrok között! Ha valahogy itt kap, hogy metélgetek, majd meg akarja tudni, mit mívelek, mert ezféle értetlen pórok mindennek végére akarnak menni, s ha csak reátekintek is, mind-mind ez egész tartomány rakva lészen véle. Jobb tehát, hogy hadd menjek félfelé, míg elhalad ezen!

ACTUS V. SCENA III.

Dienes magában szól.

DIENES Nincsen annyi hajszál az uramon, azmennyi szitkot, átkot szólok az rossz bestyére, ha az hímes inget elveszti tőlem! Nám, soha nem eshetik szíve szerint! Ím, most szinte úgy vagyon dolgom, mint az ebnek, kinek torkán akadott az csont: el sem nyelheti s ki sem vetheti. Valamit hagyott volt Galatea, hogy uramnak megmondjam, s azmi választ tészen reá, hogy azt is megmondjam néki, s ím, szinte odamégyek most az ingért. Tudom, hogy menten megkérdi, ha megmondtam-é az követségit, s uram is hogy mit szólott reá. S az a bestyeség, hogy meg nem tudom mondani, mert jobb része mind kicsúszott az fejemből. Maga míg ide jüttem, mind azt beszéllettem magamban, hogy el ne felejtsem. Ó, hogy nem jut eszemben! Oda lészen az ing!

Dienes szól Sylvanussal.

DIENES Ahol jő Sylvanus, az gazdám! Jó szerencsével, uram, szinte te kellesz vala!

SYLVANUS Mi dolog? Talám valami kár esett az juhokban?

DIENES Az a kár, igen találád, valami káposztácskáért mentem vala az kertben, hogy vacsorára megfőzzem. Hallám, hogy Galatea monda Friskának, hogy ott az sövénhez támaszkodván beszélnek vala egymással [...]

SYLVANUS Talám Briseidának inkább?

DIENES Azt, azt!

SYLVANUS Mit monda néki?

DIENES Eredj, mond, édes vérem, keresd meg az legént, mert én ezután senki után nem járok többet!

SYLVANUS Nem nevezé-é meg az legént?

DIENES Meg, de nem jut eszemben. Bestye, ki csudás neve vagyon!

SYLVANUS Talám Bereck?

DIENES Nem az.

SYLVANUS Damon?

DIENES Az ördögöt Damar!

SYLVANUS Talám Celsus?

DIENES Mégsem az, magasabb annál is!

SYLVANUS Menalca?

DIENES Annál is nagyobb!

SYLVANUS Hát Corydon?

DIENES Az sem.

SYLVANUS Talám Alfesibeo, mert nálánál többet nem tudok, azki olyas volna!

DIENES Az, az, az! Alfesipoló!

SYLVANUS Mit monda Briseidának, hogy annak az legénnek mondjon?

DIENES Mondd meg az Alfesibeónak, hogy jöjjön elém, ím, itt megvárom. Végye el immár hasznát az régi szerelemnek!

SYLVANUS Elméne Briseida megmondani az legénnek?

DIENES El. Mindjárt, mint nyakaszakadtában elfuta, azonban hátrafordola Galatea, hogy engem megláta, monda: Mondd meg, úgymond, uradnak, hogy ha szinte értetlen is, ugyan nem lészek azért világa-vesztett, ugyan lészen azért szép szeretőm, ki ne csak ő kéresse magát, hanem ő könyörögjön utánam. Nem kötöm, ne féljen ezután az jámbor, nyakára magamot, mert látom, hogy úgy fut előttem, mint egy pestis előtt. Addig bé nem setétedik, míg én egy szép ifjú legénnek ölébe lészek, ki meg fogja becsülleni, nem úgy, mint ő, az én szépségemet.

SYLVANUS Alfesibeo? Megcsalja bizony az reménség az jámbort! Mert míg én élek, bizony abban semmi nem kél soha! Sem ő, sem más, nemhogy férje, de még szeretője sem lészen senki Galateának énnálamnál! Mert ha szinte az reménség arra vitt is, hogy Juliához hajoljak, az én keserő nagy fájdalmomnak könnyebbségéért, kinek csak az Galatea tűrhetetlen hozzám való kegyetlensége volt oka, ugyan nem gyűlöltem azért én annyi elhagyásomban is Galateát soha, sőt szerettem azkor is, szeretem ezután is, míg az lélek bennem marad. Most penig annál inkább, hogy Juliát Credulusnak engedtem, kinek igaz barátságának ne engedje Isten, hogy soha ezután vétsek, sem hogy árulója légyek, csak engemet illet azért egyedül Galatea, senkit nem egyebet. De jer azfelé, ha valahogy elhozta addig Briseida Alfélsibeót, őkegyelmét! Reá felelek, hogy az kurva anyja csecsiből szopott tej is keserő méreggel forr az torkára!

DIENES Jere, ím, megmutatom, hol láttam Galateát, osztán a juhhoz mégyek, mert estve vagyon immár, bé kell rekesztenem őket. Ó, szép ingem, hímes ingem, majd kezemben lészesz!

ACTUS V. SCENA IV.

Julia szól Credulussal.

JULIA Elhalad az pór, immár senki nem lát, hanem majd én is kimetélem ez hamis írást az fiatalból.

CREDULUS Penig elszakadhaték az hitetlen Sylvanustúl. Ne, immár nincs ki megtilthasson az én életemnek veszedelmét elvégezésétől. Nem nehéz meghalnom, de az nehéz, hogy halálom óráján nincs jelen az én istenasszonyom, s nem nézi, mint ölöm meg magam őmiatta.

Fogadjunk, ő az, ki ama fa mellett áll! Ő, hitemre! Ó, áldott nap, kin kedvem szerént végezem el életemet!

JULIA Azt, reá felelek, senki el nem olvassa, én is úgy kimetélem!

CREDULUS Azmit annak az jegyzésnek kellett volna mondani, azt az temagad nyelve mondhatja meg ezután.

JULIA Íme, lám, élsz még? Vagy most támadtál fel?

CREDULUS Talám bánod, hogy élek? Ne bánkódjál, ezennel teszek róla.

JULIA Hogy élsz, nem bánom. De azt, hogy gonosz híremben akarsz ejteni, azt bizony bánom. Igaz-é az, hogy az fiatalon azt metszéd fel, hogy Sylvanus szerelmében adtam magamot? Micsoda bizonságod vagyon arról, ha tudja az Isten, hogy senki nem mondhatja igazán, hogy soha csak rá is tekintettem volna?

CREDULUS Az gonoszság vakított volt meg, s magam sem vettem eszemben, mit írtam. Ne siess, az Istenért! Kérlek, tedd el az kést! Csak egyért könyörgök!

JULIA Mi kell? Mondd meg gyorsan!

CREDULUS Ha az te kegyetlenséged s az én gonosz szerencsém így hozta, hogy az én régi szolgálatom ne légyen kellemetes előtted, elégedjél meg egy halálommal, s ne hagyj mindennap ezerszer halált kóstolnom! Ez éles késedet üsd az én mellemben, s vedd ki szívemet, ki téged igazán szeretett, s bocsásd ki az sok keserőségből, mint egy mély tömlöcből, az fájdalmas lelkemet. Nem vétkezel semmit véle, mert ha valaki szerelmes ember valaha kedve szerint végezte életét ez világban, én lészek az másik, ha az én édes szerelmesem keze miatt lészen itt elesésem, mely nem halál, hanem új élet gyanánt esik énnékem; miérthogy azt mondják, jó annak az halál, azki búnak éri végét azzal.

JULIA Isten őrizz! Vesd ki ez rettenetes dolgot szívedből, ím, az én hitemre ugyan megszánom bizony, azmint azelőtt is megmondtam: ha segíthetnélek, örömest segítenélek, de nem szeghetem meg hitemet. Bizonságom az Isten és az Szerelem.

CREDULUS Átkozott légyen az Szerelem, az is, azki hiszen néki! Ó, kedves sebem helye, ó, én édes jelem, kire sokat nézek napestig az szegény Angelica emlékezetire!

JULIA Veszék! Mit beszélsz? Angelicát emlegetsz-é?

CREDULUS Mely nehéz most, hogy akkor meg nem holtam, azmikor egy kígyó ez sebet rajtam ejtette vala! Ó, én édes Angelicám, az temagad kezivel gyógyítál meg akkor, mely jótétellel csak ez mostani veszélyre juttattál, mert ha akkor meg hadtál volna halnom, most ez nagy bút nem szenvedném, sőt az te áldott öledben múltam volna ki ez világból!

JULIA Ha valaha valamiben énnékem kedvemet igyekezted tölteni, bizonyíts meg ezzel, hogy mondd meg, kicsoda az az Angelica, azkit emlegetsz?

CREDULUS Ha lehet, hadd ne újítsam meg, lelkem, az én régi nyavalyámot!

JULIA De mondd meg, fölötte igen kérlek!

CREDULUS Ha életemet teéretted fogyatom meg, miért titkolnám azt előtted? Az Angelica egy igen szép leány vala, kinek szerelmire Candiában (ki mindkettőnknek hazája vala) fölgerjedtem vala.

JULIA S ő, az Angelica, szeretett-é téged?

CREDULUS Igenis, sőt talám inkább ő!

JULIA Hát nem csuda, hogy gyötör az szerelem, s ennyi kívánságodban nem ad jó szerencsét, mert azki igazán szeret, egyet szeret!

CREDULUS Mert megholt ám! Vajha élne, nem volnék ez veszélyben! Mert bizony tereád sem egyébért gerjedt fel az én lelkem, hanem hogy csuda hasonló vagy hozzá!

JULIA Bizony elég kegyetlen halál volt, hogy így fosztott meg egymástól benneteket! De mit tehetsz róla? Tűrni kell, mert az halál senkinek nem kedvez.

CREDULUS Az halál nem szinte oly keserves, mint az halálnak oka s módja, kiről könyvhullatás nélkül nem emlékezhetem soha.

JULIA S mi módon holt meg?

CREDULUS Egy társom búsoltában, hogy hozzá nem akart hajolni, mérget adott szegénnek meginnya, azmit magátúl értém, hogy ölemben vonyog vala.

JULIA Ki volt az társodnak neve?

CREDULUS Montan, ha igazán jut eszemben.

JULIA Mit hallok? Montant emlegetsz? Veszék! Álmomban vagy émedten hallom ezt? Néked pedig ki neved? Ugyan Credulus-é igaz neved?

CREDULUS Ölj meg inkább, ne kérdezkedjél tovább!

JULIA Mondd meg csak, ha vagyon-é más neved! Azután parancsolj, s azt mívelem, azmit mondasz!

CREDULUS Nem Credulus, hanem Thyrsis az én nevem.

JULIA Tarts! Segélj! Thyrsis néked neved? Fogj, fogj! Majd elesem!

CREDULUS Julia, Julia! Ó, átkozott szerencse! Elájula vagy ugyan meghala? Ím, mint fejéredik, hidegedik! Bizony megholt, mert semmit nem pih! Ó, rettenetes történet! Ím, midőn én kérem azon, hogy az ő keze miatt haljak meg, ő hal meg az én kezemben! Ez-é az dolog, átkozott Szerelem! Így adod-é kezemben az én szerelmesemet? Mi jót várhassak immár tőled, ha megölted őtet? Az fejében bár meg se adtad volna! De ha életében nem engedted meg csókolgatnom, meghalva is megcsókolom! Magam ajakammal szedem el az ő édes ajakirúl az hervadt piros rózsát.

JULIA Thyrsis-é néked neved?

CREDULUS Valami új öröm ocsúdtata fel téged?

JULIA Sem nem egyéb, hanem az te szerelmes csókod, én édes Thyrsisem, téríte ismég életre az halálbúl!

CREDULUS Engemet hiszel-é most Thyrsisednek, kit csak imént is úgy gyűlölsz vala, mint az szörnyű halált? S most édesnek mondod az én csókomot, maga imént csak az tekintetem is ellened vala? Valyon mitűl lágyult meg ilyen hirtelen az te kemén szíved? Én hiszem, hogy csak valami új csalárdsága ez az Szerelemnek! De mondd meg, ha Istent szereted, mi változtatott ilyen hamar téged, s mi fordította kegyetlenségedet jókedvire s kegyelmire?

JULIA Míg te Credulus voltál s én Julia, addig kegyetlen s kedvetlen voltam hozzád, de mihelt te is Thyrsissé lettél s én is Angelicává, ottan kegyes szerelmes lettem hozzád.

CREDULUS Igaz bizon, édes lelkem, hogy mind képpel s mind termettel igen hasonló vagy Angelicához, de hogy ugyanő volnál, az hihetetlen dolog, mert az magam két szemével látám meg ennekelőtte, hogy szinte meghal vala.

JULIA Hiszem én mondtam vala azt tenéked, mert én magam is azt tudtam, hogy méreg volt az ital, azkit Montan adott vala meginnom. Ó, én hamis beszédem, mely nagy bút s nagy kárt szerzett volt mindkettőnknek! Nem méreg volt, nem az, az Istenért, hanem csak valami oly ital, ki után ember egy napestig mind aludt.

CREDULUS Nem tudom, mit higgyek, mert lehetetlen dolognak tetszik, hogy ily hamar kegyelmiben vett volna az Szerelem, s hogy ilyen nagy jómra tartott volna meg engem ez ideig.

JULIA Úristen! Micsoda bizonsággal mutathassam én meg néked az igazat, s miképpen hitethessem el véled? Hála Istennek, eszembe juta! Látod-é ez unicornis szarva hegyit, kit ilyen módon aranyban foglalván magad adtál vala otthon Candiában, hogy az te emlékezetedre nyakamon viseljem? Nézsze, esméred-é? Mi kell ennél nagyobb bizonság? Én vagyok az te Angelicád! Én vagyok az, kit te megholtnak hittél lenni!

CREDULUS Immár nyilván látom! Ó, ó, ó!

JULIA Miért sírsz, édes Thyrsisem? Talám teljességgel elfeledkeztél rólam, az te Angelicádról? Azt bánod, hogy ismét megtaláltalak? Úgy-é? Szólj, lelkem!

CREDULUS Örömemben nem szólhatok vala. Nem feledkeztem el még rólad, én édes Angelicám! Nem lehetne az soha, mert kicsoda az, ki elfelejthesse az ő éltető lelkét, édes Angelicám? Ó, két szemem világa, nem tett soha ennyi gonoszt vélem az szerencse, azmennyi jót most vélem tészen! Hát ugyan te vagy az én édes Angelicám! Ím, noha látlak, hallak, de alig hiszem még magam szemeimnek is, füleimnek is!

JULIA Én szinte azonképpen, én édes Thyrsisem, miérthogy tizenkét esztendeig való keresésimben sohul semmi hírt nem hallottam felőled, s immár most véletlenképpen ilyen hamar egybenhoza Isten bennönket! Noha látlak, de alig hiszek enmagamnak is! Jól esmérem az szép helyt, azkirűl emlékezel, mikor amaz árnyékon együtt aluszunk vala, s én meg valami fűvel gyógyítálak meg.

CREDULUS Ó, áldott szerencse! Ó, boldog s örvendetes nap, ki ez időt adtad érnem! De micsoda gonosz gondolat volt az a Montantól, hogy téged elalusson?

JULIA Érts meg! Azután, hogy ám az földre esém, nem csak te, hanem egyéb is minden azt hitte, hogy megholtam. Látván ezt Montan, menten az atyámhoz jutott, s mondotta néki, hogy ő valami fűvel föl tud támasztani engem; ha megelevenedném, néki adjon az atyám házastársul. Atyám, mint keserves ember, néki ígért mindjárt, s Montan is ottan megorvoslott engem. De megcsalta az latrot az reménség, mert mihelt megértém ez csalárdságát, hogy mint vagyon az dolog, azonnal elszökém, s azulta csak téged kereslek erdőkről erdőkre, én édes Thyrsisem.

CREDULUS Miért változtattad meg nevedet? Hol laktál ennyi sok esztendeig?

JULIA Hát te, édes lelkem, miért nem nevezted magad Thyrsisnek, hanem Credulusnak?

CREDULUS Azért, hogy hazánkban senki semmi hírt ne kaphatna felőlem.

JULIA Én is szinte azért. De mint éltél te is azulta, hogy onnan hazul eljöttél?

CREDULUS Menjünk az én szállásomra, s ott beszéljük egymásnak minden nyavalyáinkot, kiről örömmel emlékezhetünk immár most, hála Istennek! De valyon ki jő távol, ahon? Mintha Sylvanus volna Galateával! Nézsze, mint beszélnek s nevetnek! Én hiszem, megkönyörültek egymáson. Jer, vonjuk félfelé egy kevéssé magunkot, halljuk, mit beszélnek!

ACTUS V. SCENA V.

Sylvanus, Credulus, Galatea, Julia.

SYLVANUS Bocsásd meg, lelkem, hogy azt tettettem, mint hamis, hogy ezt szerettem volna inkább náladnál; s mentsen előtted az nagy bosszúság, ki az te régi kemén voltodbúl szállott vala szívemre, mely kegyetlenséggel reméntelenségben ejtettél vala felőled, hogy azt hittem, hogy soha nem vészesz bé szerelmedbe. Tiéd mind lelkem s mind szívem, eszem, fejem, gondolatom, mindenem. Ezután sem szépség, sem egyéb semmi el nem szakaszthat tőled engem!

GALATEA Inkább te bocsáss énnékem, ha mindjárt, azmely nap engem szeretni kezdtél, nem becsültem az te szerelmedet, azmint érdemletted volna tőlem!

SYLVANUS Isten hozott minden jóval, édes társom, Credule! Lám, együtt látlak Juliával; talám az Szerelem ő maga szerzett eszve benneteket?

CREDULUS Az bezzeg, s ezután halálnál egyéb sem választhat el bennünket egymástúl!

SYLVANUS Hála az Úristennek, nem tudok mit tennem örömemben! Ím, minket is együvé köte az Szerelem fölbomolhatatlan kötelességgel, mely kötelességünk, igaz, hogy azelőtt megtágult volt, de azért fel nem bomlott, fel nem szakadott soha az csomója!

JULIA Lám, mondám én azelőtt is, hogy nem tarthat az harag sokáig közöttetek, mert azok, azkik bizonyában s valóban szeretik egymást, ha valami tisztességben járó dologban nem vésznek öszve, semmiért egyébért úgy meg nem haraghatnak, hogy ismét meg ne békéljenek. Mert az első szerelem az, azki embernek szívét égeti s főzi, noha második is nem hűvíti azért!

CREDULUS Ó, áldott Úristen, ki mindnyájunkhoz ilyen kegyelmes vagy! Ezelőtt itt az hegyeken-völgyeken mind csak síttam-ríttam, de légyen hála Istennek, ezután kiáltok, szólok s nevetek!

Dienes közikben szól.

DIENES Isten adjon jó estvélyt, uram, jó hírt mondok! Ez estve ellék egyik juh kettőt. Oly nagy mindkettő, hogy ha szarvok volna, mindeniket egy-egy kosnak alítanád.

SYLVANUS Légyen tiéd, atyámfia, Dienes!

DIENES Isten adjon százannyit kegyelmednek érette!

GALATEA Ím, én is megadom az inget.

DIENES Haja, haja, söle! Hiszem jól jártam ma!

SYLVANUS Jer az én szállásomra, Credule! Jere, Julia, te is! Együtt együk meg az vacsorát!

CREDULUS Hadd menjünk inkább haza!

SYLVANUS Nem mentek, hitemre!

CREDULUS Bár úgy légyen, azmint parancsolod.

SYLVANUS Eredj elöl Dienes, öljük meg az borjút, ki ma egy hete, hogy lett. Készíts jó vacsorát!

DIENES Ihon mégyek! Nézsze, mint nyúl, ím, máris az nyálam, mintha hangyák járnának az számban, hogy az jó lakást érzem! Elvetem, ördeg vigye el, az sült répát!

SYLVANUS Hozsza az kezed, Galatea; fogd kézen Juliát te is, Credule, s menjünk úgy vígan az szállásra!

CONCLUSIO

Dienes szól az komédiahallgatóknak.

DIENES Halljátok, jó uraim, örömest vacsorára hínálak titeket is, ha az vacsorálóház igen kicsiny nem volna. De nem fértek bé, mert igen szoros. Ti is penig, szép asszonyok, itt bár az bokrok közt ne várakozzatok az vacsorára, mert együld estvére kélve megragad benneteket valami kétlábú farkas vagy medve!

FINIS

Gyarmathi Balassa Bálintnak

SZÉP MAGYAR COMEDIÁJA

Thyrsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galateával való szerelmekrűl

Nyomtatott kiadás töredéke,

Debrecen, 17. század első fele

[ACTUS II. SCENA IV.]

[CREDULUS] [...] igaz nem volna? Hohó, még most vészem eszembe, miért sétál volt gyakran alá s föl Sylvanus uram az Julia háza előtt!

BRISEIDA Egyéb szükségéjért nem volt-é szabad azon elmenni?

CREDULUS Mi szüksége volt valyon szinte olyan gyakran ballagni azon alá s föl? Vaj hogy nem tudod, hogy az horgon vagyon az étető, melyre az halakat csalogatják?

BRISEIDA Ott vagyon, majd csaknem mondám, mi! Nagy Isten, valyon szerette-jé valaha valaki úgy szeretőjét, hogy mástúl nem féltötte volna? Ki ugyan ne kételkedett volna, se gyanakodott volna soha szeretőjéhöz?

CREDULUS Ok nélkül bizony igen bolondság, azki gyanakodik, de azminek ember bizonyos jelét látja, annál is nagyubb bolondság, ha mégsem vészi eszében.

BRISEIDA Valyon melyik jelrűl isméred, hogy Juliának béadott téged Sylvanus?

CREDULUS Micsoda nagyubb jel kell annál, ha látom, hogy Julia, ha csak reá tekéntek is, ottan elfordítja fejét, és eltekeredvén előlem, menten mégyen másfelé? Kicsoda oly vak, ki annak okát eszébe ne végye?

BRISEIDA Nyavalyás, mely álmos! Sörkenj föl, szegény, s töröld meg az szemeidet! Nézhetdsze, mivel álmodnak néha és törődnek őmagokba az szerelmesök! Hallád, uramfia, valyon csak most kezdött-é hozzád ily kemény lenni Julia? Tekéntött-é inkább valaha jobb szemvel reád? Valyon hol trécselt s nevetközött kegyelmetek egymással, s ki látta, hogy Sylvanussal nyájaskodott volna? Látd-é, balgatag, mint vagyon a dolog!

CREDULUS No, haddjárjon, az nap el nem nyugszik addig, hanem nyilván végére mégyek, valamint s valahogy járok. Mert azminémű nagy búsulás ezmiatt lelkemre szállott, lehetetlen dolog, hogy addig csak egy csöpp nyugodalmom is lehessön, míg valóban igazán meg nem értöm az dolgot, mint vagyon.

BRISEIDA Ó, dühös gyanóság, mely hamar elfolyja embernek szívét az te halálos mérgöd! Ím, mely hamar töltöd bé keserű méreggel az oly szíveket, kiket az szerelem gyönyörűséggel és édességgel táplál! De te, Credule, ezután nékem békét hagyj, s ne kunyorálj utánam, s ne tudakozzál tűlem, ha Julia enyhül-é hozzád avagy nem, ne supplikálj azon, hogy őtet hozzád hajtsam, hanem kezdj máshoz, miérthogy ilyen hamisat hiszesz felőle. Mert ha ezután melletted szólok bár, ugyan ha talám!

CREDULUS Látod-é, szép dolog, Istenre mondom, még ő haragszik ám, hogy én káromon törődöm. Semminek tartod-é te azt, hogy ilyen nagy szerelmes jómtúl, sőt az éltető lelkömtűl fosztják meg veszött fejemet?

BRISEIDA Istenért, ne bolondoskodjál, hanem vesd ki szívedből ez ok nélkül való hamis gyanúságot, s higgy meg engemet is valaha vagy egy dologban, mert én tudom, mit beszélek. Fogadj szót, könyörögj Juliának, s ne gondolj véle, ha szintén haraguson teként is reád, és kemény szóval szól is. Nem látod-é, az tulok is mit művel, mikor megszélhüszik? Mint rúgkapál, öklel, de azért nemsokára ugyan megszelídül, s viseli az jármot. Az nagy cserfa is elég kemény, de azért ugyan [...]

[ACTUS III. SCENA I.]

[JULIA] [...bíz]zák, s azmikor az filemile az tengörben szól, akkor lészek én is kegyös szerelmes hozzád.

CREDULUS Ki hinné, nagy Isten, hogy ilyen angyali szépségben, ezféle kegyesnek szívében ilyen nagy szörnyű kegyetlenség uralkodjék? Talám imez repedezett kűsziklátúl születtél? Vagy Carthago határiban termett oroszlán tejét ittad? Vagy az armeniai párdusz csöcseit szoptad, azminémű kegyetlen vagy? Az szép Diana, az vadászásnak istenasszonya gyakran elhadta sétálását, s fügyelmetesen hallgatta az én siralmas verseimet. Sőt még az erdők, hegyek, völgyek, berkek is, hallván az én keserves énekemet, mellettem keservesen megzöngöttek; s csak te egyedül, szép Julia, hogy áspiskégyó módra füleidet bédugod beszédimre, nem könyörülsz rajtam, sőt látom, hogy szintén úgy élsz kénommal s könnyhullatásimmal, mint egy jóízű eledellel.

JULIA Tisztes kis eledel bátor, akár én magam mondjam! Nem veszed eszedben, szegény, hogy inkább idegenítesz, mint édesítesz engem magadhoz ezfélével? Ha nyilván látod, hogy semmit nem használsz énnálam az sok gyermeki vagy asszonyi sírásoddal, miért sírsz minduntalan előttem? Ha erős szívű férfi vagy, mit veszekedel, mit gyötröd magad?

CREDULUS Kételen vagyok véle, mert az te szépségedhez való szerelmem megbírt engem. Elmém is fölgerjedött, kévánságom erőltet reá. Nem hallgathatok, azért szólnom és sírnom kell akaratom ellen is. Azért az szerelmet feddjed, kegyetlen, ne engemet; holott én sem képtelen, sem tiszteletlen, sem lehetetlen dolgot tűled nem kévánok, hanem csak azt, hogy ne légyen ellened, hanem légyen szabad bátran szép szömélyedre néznem.

JULIA Bizony szánom, veszött, nyavalyádat, s bánom, hogy az igaz szerelem miatt vallasz ennyi sok bút, s noha szívem szerént akarnám, de minthogy nem segíthetlek, sem könnyebbíthetlek semmivel, azt is bánom. Azért lássad, mert engem csak héában igyekezel hozzád hajtani.

CREDULUS Ha az Isten mind az mennyei s mind az földi sok szépségöket hozzájok illendő természettel ékösítötte, mi dolog, hogy szívedet az kegyességben részetlenné tötte? Nem tudod-é, hogy oly szintén az szépség az kegyesség nélkül, mint az szép kút jó forrásvíz nélkül s mint az szép fiatal zöld ág gyümölcs nélkül? Ha azt tartod, hogy nem érdemlem az te szerelmedet, ámbár ne szeress engemet, csak engedd ezt, hogy én szerethesselek tégedet, s ha szintén nem kedvelöd, sem böcsülöd is, mégis, csak ne utáld teljességgel az én szerelmemet, s ha szerelmesed nem lehetek, légyek ottan csak rabod, míg élek.

JULIA Nem kell, tatt, ugyanis sem személyed, sem szolgálatod, sem rabságod, akárki szeretője, szolgája, rabja légy, csak nékem hagyj békét! Elég eddig trécselésben, talám most is valaki meglátott, hogy együtt vagyunk, s mindjárt gyanúságban esik hozzánk, s ki is fecsegi, mert irigy az ember. Azért elmégyek. Cupido és Venus maradjanak véled, jó Credule!

CREDULUS Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserűségben, mint az nap nélkül való sötétségben. Jó Jupiter, mit vétöttem oly nagyot ellened, hogy hozzám nem engeszteled az szép Juliának kő természetű szívét? Ó, Venus, mikor szegtem meg az te törvényedet, hogy ellenem őtet így keményíted? Lám, senkit nem gyűlöl ez világon inkább énnálamnál! De mit panaszolkodom héában, s mit esedezem, ha mind csak Sylvanus ennek az oka! Vaj, háládatlan, tökéletlen rossz ember, tetűled vártam jót, néked jelentöttem meg minden szerelmes kévánságomat, igaznak alítván tégedet, nézhetdsze, mint árulsz el! De bár reméntelenül haljak meg, ha magam két kezével nem állom meg bosszúmat rajtad!

ACTUS III. SCENA III.

Sylvanus az erdei tündér vad Echo asszonnyal énekelve beszélgetvén Juliához való szerelméről, feleleteket vészen Echótúl.

Sylvanus Nappal vagyon az féléken nyulaknak az agarak miatt bántások, az halaknak is nappal vetik meg az hálót s a horgot, az szántó barom is akkor viseli az igát. De éjjelre kélve, midőn az fejér hold kiterjeszti világát, mind nyulak, halak, barmok békével nyugosznak. Csak egyedül nékem, hogy sem éjjel, sem nappal nincs semmi nyugodalmam, mert mindenkor csak a szerelem tüzében égek. De majd imez kőszálnak panaszolkodom énekemben:


Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén
Igaz bizonságim vadtok, mert kénaim tudjátok, mint szinte én,
Ki látta éltében, hogy így haljon, vésszen, más, mint én, szeretőjén?
                                                                                             Echo: Én!

Távol egy erdőben, nékem felelésben lőn úgy, mint emberi szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért, vagy valami vadászó;
Ha ló nem nyerítött, azki itt cserdítött, lábain ha volt békó.
                                                                                             Echo!

Echo, nagy kénomba, melybe szép Julia engem fertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg, s mitűl lehet, kérlek, kemény szíve hozzám lágy?
Keserű kénomat mi enyhítheti most, s mi az, mire lelkem vágy?
                                                                                             Ágy!

Azt igazán mondád, de mondd meg azt is hát, ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet nékem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit soknak kívüle lelkem oda kévanna?
                                                                                             Anna!

Azt bizon, megvallom, de jó szolgálatom kedves-é néki vagy nem?
Szép Juliám-Annám lészön-é jó hozzám, megkegyelmez-é nékem?
Hogy régen szolgálom, lészen-é jutalmom, kell-é jót reménlenem?
                                                                                             Nem!

Kegyetlenségéjért, érte tűrt sok kénért, lám, még Istentűl sem fél,
Ő fejér mellyében, mint szép lágy fészekben, kegyetlenség holtig él,
Mert [...]         

ACTUS III. SCENA IV.

[DIENES] [...] nem többet. Csak parancsolj, megalkoszunk mi ketten, édes vérem.

GALATEA Ki tréfás, ím, jó bátyám, mintha hímvarró társom volna.

DIENES Mely vadon tartja magát! Nám, oly nagyra tartod magad, mint az erdélyiek az jó búzát a drágaságban, vagy az patakiak a szűk bor idején az sört.

GALATEA De ne tréfálj, az agebbe!

DIENES Ficsirik, ficsirik, bezzeg szép, vajha megfoghatnám!

GALATEA Minek beszéllesz?

DIENES Amaz tengelicnek. Ficsirik, ficsirik! Nézhetdsze, mint jű az szómra; ha lépem volna, majd megfoghatnám.

GALATEA Meg, az ebet! Hagyj békét az latorságnak! Nézsze, ihon egy keszkenő nálam. Néked adnám én ezt, ha imez kosárka eperjet éntőlem elvétethetnéd az te uraddal. Bizon csak ezennel szödtem én magam két kezemmel!

DIENES De ugyan ideadod-é az keszkenőt? Talám csak tréfálsz?

GALATEA Bizony odaadom, nám, nem hiszed?

DIENES Add ide hát az epörjet, s tedd el most az keszkenőt, hadd álljon nálad.

GALATEA Bátor valamely órában kévánod, ottan odaadom, csak végye el Sylvanus az epörjet! Menj el, Isten adjon hasznot töreködésedben!

ACTUS IV. SCENA III.

Credulus feddőzik Sylvanussal, hogy Juliát tűle elcsalta; de ő először tagadja, osztán végre azt mondja, hogy ő nem erőlködött azon, hanem az reméntelen alkolmatosság vagy szerencse szerzötte köztök az szerelmet.

CREDULUS Csak kár, mert nem mesterkedhetel úgy, te, Sylvane, hogy dolgodat elfedezhessed előttem. Nincs oly titok, mely valaha ki nem jelenik.

SYLVANUS Mi dolog, talám bort ittál? Mit garázdálkodol vélem?

CREDULUS Nemcsak garázdálkodom az hitötlen s tökéletlen voltodért, hanem ugyan öszve is kap még ma guba göndörrel, majd meg is vonsszuk a gubát egymás hátán, ha rá nem gondolsz!

SYLVANUS Valamiért? Valyon mi bántásod volt valaha éntűlem, jámbor, hogy így patvarkodol?

CREDULUS Mi bántásom? Még azt kérdöd-é? Vaj hogy nem tudod? Tehozzád én úgy bíztam, mint magamhoz, s ahhoz képest tanácsot is kérdettem tűled mint meghitt barátomtúl, dicsérvén hol szömét, hol kezét, hol szavát, hol homlokát Juliának előtted, azt alítván, hogy orvoslanál inkább, mint elárulnál nyavalyámban. S ha tekéntem, hát nem barátom, hanem halálos ellenségem voltál énnékem, mert sok esztendeig való szolgálatomnak minden érdemét, bérét elvesztetted tűlem! Hogy tehettél ilyen árultatást rajtam? Ki hitte volna, hogy engemet (ilyen jó társodat, igaz barátodat, kinek mindenkor vötted jó akaratját, s te is ajánlottad magadat) így árulj el, s így idegenítsed el tűlem Juliát? Ez-é az igaz barátság s tökéletes jámborság?

SYLVANUS Ne dagályoskodjál! Halld meg, ím, megmondom, s azután tégy magad ítéletet benne, ha érdemlek-é bocsánatot vagy nem. Egykor Dametával ballagunk vala az olajfa-völgyen, s egy dombnak az ár[nyékában ...]

 

Ismeretlen: Constantinusnak és Victoriának egymáshoz való igaz szerelmekrűl írott comoedia

SZEMÉLYEK

CONSTANTINUS, hetruriai nemzetes nembűl való úrfi

ACHATES, Constantinus jóakaró, meghitt társa

AIAX, úr rendbűl, maga felől tehetségénél nagyobbat tulajdonító ifjú legény

GASTRODES, Aiax szolgája

LEONORA, a hercegnek maga udvarában felnevekedett atyjafia

VICTORIA, a herceg leánya

ANTIGONUS, thessaliabéli herceg

HECUBA, hercegné asszony

ANTENOR, SILENUS, pamphiliai és Mauritiai Marcellus herceg követei

PELYDES, Constantinus és Victoria hajósmestere

VENUS, cypriabéli királyné, szerelemnek istenasszonya

CUPIDO, Venusnak világtalan kisfia

DROMO, Achates szolgája

ANTRADES, Antigonus udvarában lévő hofmester

Comoediában lévő hallgató személyek

PHYLERGUS, Achates szolgája

IPHIS, Victoria udvarló leánya

ACTUS I. SCENA I.

Constantinus

CONSTANTINUS Óh, Jupiter, ki vagy mennynek és földnek Istene, mi dolog lehet az, hogy engemet ilyen igen elhagyál? Felőled való vélekedésemben csalatkoztam, mert azt reménlettem, hogy te légy főbb, és te birtokod alatt légyenek mind az egyéb, égben, földön, vizekben, pokolban lévő istenek; de most látom, hogy vagyon más isten, Venusnak kisfia, Cupido, kedvszerző, inkább a hitegető és gyönyörűségben élhető, mondjam, sok nyughatatlanságokban ejtő. De mi seb lehet ez, micsoda tűz? Micsoda eltűrhetetlen kín? mely miá sem nappal nem nyughatom, sem éjjel az sok rendbéli gondolkodásim miá nem alhatom, és elfáradt testemet sem nyugtathatom. Ha nem szerelem, micsoda tehát, azmit érzek? De ha szerelem? Az istenért micsoda? és mely nagy dolog lehet ez? Ha jó? honnan lehet, hogy ily kemény és halandó? Ha gonosz? miérthogy kínlódása oly édes? És ha magam akaratjábúl égek, honnan jű az siralom és bánat? Hogyha pedig kéntelenségbűl mívelem? mi haszna, hogy siránkozom és kesergek? Óh, te eleven halál, óh, vigasságszerző gonosz, miképpen lehet énrajtam oly nagy hatalmod, ha nem egyezek vélek. De ha kedvem ellen nincsen, ok nélkül is hamisan panaszolkodom. Az széles tengernek habjai és veszedelmes háborúja között, igen kicsiny hajócskában vékony erővel, kormány nélkül tanáltatom; az hajócska penig oly könnyű és üres okossággal; tudatlansággal penig oly rakott és annyira megterheltetett, hogy mit kellessék cselekednem, nem szintén tudhatom. Mert ímé, természet ellen, az nyárnak közepin reszketek, és téli időben verítékezem. Óh, Cupido, látom, hogy az eltűrhetetlen nyakamon lévő igát el nem vethetem, és csak gyötrődöm. Mert tudom, minden kínom hiában hogy vagyon; merthogy nem reménlhetem, sőt el sem hihetem, engemet Victoria hogy szerethessen. Ah, ah, Victoria, Antigonus uramnak szerelmes egyetlenegy leánya, ki te volnál bús, és meghervadt nyomorúságban fertengő szívemnek vigasztalója. Régótátúl fogvást hallottam, hogy az szerencse próbálván volna jó. De semmiképpen fejemet reá nem vethetem, módot sem tudok, mely által igaz buzgó szívbéli hozzá való szerelmemet jelenthetném meg. Mert ha eszemben jut Ilonához méltán hasonlítható szépsége, Penelope ékes szüzessége, jó magatartása, mézzel folyó nyájasságos beszéde, nemhogy apadna bennem az gyötrelem, de sőt naprúl napra inkább árad és öregbedik. Óh, te minden uraknak kegyelmes ura, Cupido, mutasd, kérlek, jóvoltodat az én szerelmes Victoriámhoz is, és mivelhogy énbennem erőhatalmodat megjelentetted, könyörgök törödelmes szívvel tenéked, adjad azt érnem, hogy lehessen ő is, rövidnap múlván, az te szolgáló seregednek számában. Valami dolog lehet, de ahon látom szokása felett szomorúan társomat, Achatest; nyilván én tekintém, néki sincs igen jól dolga. Eleiben mégyek, akaratom ellen is jókedvet mutatván, ezáltal is bennem lévő, fojtogató és szörnyön nyomorgató fájdalmot eltitkolván.

SCENA II.

Achates, Constantinus

ACHATES S vallyon, óh, istenek, lehet-é az forgandó, jégen álló, csalárd szerencsének egy hétig valahon állandó residenciája és tökéletes múlatása. De mire véljem Constantinusnak ittlétit?

CONSTANTINUS Majd megszólítom. Egészséggel, Achate, atyámfia. Bánatodnak okát tudni, ha lehet és képes, akarnám.

ACHATES Nem bánkódom, hanem csak ez világban lévő néminémű dolgokrúl, viszont magam, keserves és szomorúságokkal megkörnyékeztetett állapatom felől is gondolkodásimmal elmélkedem.

CONSTANTINUS Szokásoddal ellenkező, mostani csaknem siránkozó bánatod; nem tudom, micsoda idő és minémű napok ez jelenvalók, holott csak ők szerzék benned ez szám nélkül való fohászkodást.

ACHATES Ne kérdezd, édes társ, fohászkodásimnak okát, ne is légyen erre gondod, ne neveld ezáltal nyavalyámat.

CONSTANTINUS Vajh, igen is gondolok, mert lehetetlen, bánatos lévén, én víg lehessek. Mit fohászkodol, és miért szomorkodol? Mit hallgatsz, szólj, kérlek.

ACHATES Vagyon oly dolgom, mely szívemet háborgatja, fojt és kínoz, melyet néked megjelentenem haszontalannak lenni ítélem.

CONSTANTINUS Annakelőtte semmi titkunk egymásnál elröjtve nem volt, miért tehát eztet eltitkolni akarod, holott semmibűl véled ellenkezni nem láttattam. Én mindenkoron meghitt jóakaró barátomnak tartottalak; ne félj éntűlem, Achate, árulód nem lészek, bízvást megmondhatod.

ACHATES Igaz barátom vagy, meg is beszélhetném, de félek rajta, hogy csak hiában, sőt előszámlálása nyomorúságomnak keserűségemnek öregbítésére lészen; kit nem kívánsz, tudom.

CONSTANTINUS Mit tudsz belé, ha egyébbel nem is, talám tanáccsal, avagy biztatással kedveskedhetem, s ha nem használhatok, őrizzenek az istenek, hogy ártsak.

ACHATES Nem mondhatom meg, mi légyen.

CONSTANTINUS Talám kétes vagy barátságomban, avagy ellenségednek és nem atyádfiának (holott semmi gonoszt eddig bennem nem tapasztalhattál) lenni ítélsz-é?

ACHATES Az istenek csak az gondolatokat is távoztassák tűlem. Látom, nem lehet egyéb benne, és meg kell mondanom, noha elvégeztem volt magamban, keserűségemnek okát senkinek meg ne jelentsem. De az hozzádvaló igaz barátságomnak nógatásábúl, ímé, megbeszélem.

CONSTANTINUS Erőm felett akarom.

ACHATES Cupido, Venusnak világtalan, mezítelen kisfia szabadságombúl kivévén, örökös rabjává tött.

CONSTANTINUS Ki ördög? és mint értsem én azt? Vitéz ember lévén, kis marcona keze által foglyá estél? Lám, itt vagy!

ACHATES Noha itt látsz; de mindazáltal kiszabadulhatatlan rab vagyok.

CONSTANTINUS Semmi vasat, sem kezeden, sem penig lábodon nem látok. Én bizonyára rabságnak semmi jelét rajtad lenni nem aránzom. Avagy talám csak tréfálsz? És udvari szokás szerint ezáltal múlatod idődet? De micsoda ember lehet az, akit nevezél?

ACHATES Nem ember, hanem isteneknek urok, és mind ez világban lévő embereknek és állatoknak, akaratjok s kedvek ellen is, parancsolója és igazgatója.

CONSTANTINUS Ennek sem hallottam volt még hírét, hogy oly isten lehessen, mely Jupiterrel és az több istenekkel csak egyenlő lehetne és méltósággal nemhogy bírna; hanem ímé, most tetűled.

ACHATES Szintén azt bánom én, hogy nemcsak hallottam, de tudom s esmérem is, és hogy terhének viselésére elszenvedhetetlen igáját reám vetette.

CONSTANTINUS Micsoda könyörülhetetlen isten lehet az?

ACHATES Cypriabéli királyné asszonynak állapatjában kisded, de hatalmában nagy fia.

CONSTANTINUS Ha oly kicsin, lehetetlen nagy ereje, miért félsz tűle?

ACHATES Mezítelen.

CONSTANTINUS Nem Cupido, hanem Miseria, avagy Paupertas lehet az, amely magával is jótehetetlen, ruházat szerzésére elégtelen is.

ACHATES Vak, semmit sem lát.

CONSTANTINUS Hogy használhat az tenéked, ha világtalan, és ez világon jelenlétedet nem tudja: miként fogott meg tehát, ha az vakot más szokta vezetni: ha oly erős isten, vezeték nélkül nem szűkölködnék.

ACHATES Szárnyai vannak, nyila és kézíja kezében, mellyel megsértette szívemet, sőt lelkemet is megsebesíté.

CONSTANTINUS Szerencsére nem tanálhat meg. És mint érzem én azt, hogy tégedet soha nem is látván, szívedet meglőtte? Hon az seb? Semmi fájdalmát eszemben nem vehetem, sem vérednek kifolyását nem láthatom. Csudálható természető és cselekedtető isten lehet az, mely ha meglövi is szívedet, meg nem halsz tűle, és ha fogoly vagy is, szabadon jársz mindenütt. Kérlek, taníts meg ez istennek, ki gyermeknek az én ítéletem szerint mondható inkább, ösméretire.

ACHATES Constantine, barátom, látom, hogy beszédimet, és óránkint, sőt minden szempillantásban szenvedő, keserűséges fájdalmimot elhinni semmiképpen nem akarod. Kívánnám, hogy ezen, hatalommal egyebeket felölhaladott istennek ösméretire megtaníthatnálak. Azért jól reáhallgass beszédimre, és ímé, minden rendit néked előszámlálom állapotomnak.

CONSTANTINUS Örömest hallom, ki légyen az, mely mind isteneknek, s mind embereknek akaratja és kívánsága szerint, néha édest, csak állhatatlanul, néha az ellen parancsol.

ACHATES Azmint annakelőtte is megmondám, Venusnak, gnydus-, paphus- és cypriabéli királyné asszonynak vagyon egy okossággal ellenkező, szépséggel ékesített, mezítelen és világtalan kisfia, mely Cupidónak neveztetik, kezein, karjain és lábain szárnyai vadnak, egyik oldalán kardja, másikán nyilakkal megrakott puzdrája és tegze, egyik kezében kézíja, másikban peniglen lángozó tüze.

CONSTANTINUS Csuda isten lehet ez: de mivelhogy szárnyai vagynak, talám messze útra felkészült Mercurius, az isteneknek bölcs és gyors okos követek.

ACHATES Nem az.

CONSTANTINUS Én ezt okosságomval semmiképpen meg nem foglalhatom, szükség azért, minthogy kegyelmes és hatalmas istened hogy emérjed; melynek magyarázatját örömest hallom én is.

ACHATES Az kardot férfiakra, tüzet asszonyok ellen, kézíját és nyilait peniglenten oktalan állatok ellen viseli; szárnyai vadnak azért, hogy az égben repdeső madarakat is elérhesse. Mezítelen és ruhátalan, vízben és tengerben lévő csudákat és állatokat könnyen és kevés munkával, úszással elhadhassa, birodalma alá hódoltatván magához szelídíthesse. És ha valami elmételen dolgot mível is, gyermekségének, nem véteknek tulajdonítják. Mert az istenekkel is játszik, és tréfa örvével szokta őket megbírni, és igája alá hajtani.

CONSTANTINUS Mint értsem én ezt? És miként vehetett ki szabadságodbúl, melyben mind ez ideig gyönyörűségesen forgottál?

ACHATES Látom és vészem eszemben szerelem voltában tudatlanságodat. Azért, ím, rend szerint megbeszélem: Cupido szerelem istenasszonyának egyetlenegy kisfia, ilyen okon tört foglyára. Tudom, esméred.

CONSTANTINUS Kit?

ACHATES Itt az udvarban.

CONSTANTINUS Mely kinyeres társunkat?

ACHATES Nem azt, hanem egy szép szüzet.

CONSTANTINUS Sokat tudok én itten, nem csak egyet.

ACHATES Az sok közül egyik.

CONSTANTINUS Melyik, mondd meg!

ACHATES Penelopéhez hasonló.

CONSTANTInUS Victoria, urunknak szerelmes leánya-é?

ACHATES Nem az. Mert nemcsak Penelopét, de még Ilonát is szépséggel felülhaladja.

CONSTANTINUS Iphis?

ACHATES Mégsem az.

CONSTANTINUS Victoria után, én ítéletem szerint, nincs szebb Leonoránál.

ACHATES Ah!

CONSTANTINUS Mit fohászkodol? Talám ez az?

ACHATES Igen az, és ez az én szeretőm, kit nékem Cupido, mint sólyomnak az prédát megmutatván, rajta megfogott, s lábszíjat avagy inkább láncát reám vetette.

CONSTANTINUS Mihez való képest mívelted, vagy cselekedtetted az gyalázatot rajtad?

ACHATES Jó hír, tisztesség, jóságos cselekedet, jó erkölcsének tündeklése, szép szüzességének böcsülhetetlen fényessége és drágalátos éltető angyali nyájasság, mindazok az én oltványomnak és gyönyörködtető plantámnak gyükerei, melyért adtam magamat.

CONSTANTINUS Mégsem értem, mit akarsz? Ne tagadd, bízvást beszélj és világosb értelemmel szólni hozzám ne légy idegen.

ACHATES Nem igen régen, Cupidónak akaratjábúl, izgatásábúl, Venusnak tanácsábúl, csudálatosképpen szerettem meg urunk udvarában lévő atyjafiát, Leonorát, mely engem titkolhatatlanul nógatván, e minap kertben együttlétünkkor megjelentém néki; tehát, ímé, ő is, kinek értésétűl én üres voltam, nemkülönben gyötrődött hozzámvaló szerelmében. Azért, ím, mostanság immár rabjai vagyunk Cupidónak, és kívánnám aztot, gyakorta hogy szemben lehetnénk, és egymás sebét, hol szép szónkkal, hol nyájas ölelgetésinkkel, hol gyönyörűséges téjjel és édes mézzel folyó csókjainkkal egymás tüzét, ha nem olthatnánk is, de enyhíthetnénk. És, ímé, azon búskodom, bánkódom, egynehány naptúl fogvást véle szemben nem lévén, jószerivel nem is láthattam.

CONSTANTINUS Ez-é csak szomorúságodnak, rabságodnak és megsebesedett, azmint mondod, szívednek fájdalma? Megbocsáss, hogy így szólok, de bolondság, nem is illik, hogy szerelemnek ily igen rabul hagyjad magadat. Ennyi gyötrődésednek, búsulásodnak mi haszna vagyon, kérlek? Semmi.

ACHATES Egészséges lévén, betegnek, vajh, mely könnyű tanácsot adni. De ha ezen nyavalya bántana, másképpen szólnál hozzá. Mi viszen téged erre, hogy eztet beszéled? Hallottad kétség nélkül, sok vitéz embereket, királyokat, császárokat, szerelem által hogy meggyőzettettek volna, és hogy azmiá sok váras, ország és egynéhány ezer ember Ilonáért is veszett légyen. Légyen példa bár csak Trója is, melynek históriáját, jól tudom, olvastad.

CONSTANTINUS Látod, azmiként keresték, úgy vették hasznát is. S vallyon szép dolog volt-é az, hogy Ilona miá egész Phrigia ország elvésze, és szép tekintetű Trója földig elrontatott. Én mint barátomnak javát s előmenetit igaz szívbűl kívánván, ezen gondolatodat félrevetvén hogy elhagyjad és tűled eltávoztasd, kérlek s intlek is, az szerelemnek ellentmondj; en az tanács: kevés ideig való gyönyörűségért, ha az is, azmint mondod, ne fogyaszd erődet, és ne veszesd elmédet.

ACHATES Jó az tanácsod, ha megfogadására reábírhatnám magamat. Elhidd, könynyű az elkezdés, de nehéz az igaz szeretettűl elválni, mód nélkül el csak hadni. Ha eszemben jut Leonorának igaz szerelme, nemhogy elhadnám, sőt érette mindenféle nehéz fájdalmó kínokat és ugyan halált is szenvednem kész volnék. Valamíg éltetnek istenek, de semmiképpen elhadnom és szerelme nélkül élnem nem igyekezem. Cupido súlyos, de hiszem, még sok jókot hozó igáját, melyet reám vetett, örömest elviselem. Tudom aztot, hogy nemcsak én, de ő is hasonló tűzzel lángoz és gerjed hozzám szerelmében. Azért ezen dologrúl hallgass, kérlek, mert lehetetlen, oly ember tanáltassék, halál kívül, ki minket egymástúl elidegeníthessen.

CONSTANTINUS Hiában, látom, minden beszédem, jóra vezérlő tanácsom, hasznos oktatásom és atyafiúi intésem. De mindazáltal egyet kérdek tűled. Tudod-é, minden dolgainkban tisztességet avagy az hasznost gondoljuk meg.

ACHATES Úgy vagyon, azt sok szóval nem is ellenzem.

CONSTANTINUS Viszont az mi cselekedetünk, avagy csak azon haszonért vagy penig tisztességért vagyon.

ACHATES Az ellen sem szólok.

CONSTANTINUS Az szerelemben mi vagyon tehát, haszon-é vagy tisztességednek előmeneti, add értésemre, kérlek.

ACHATES Mind az haszon s mind az tisztesség bőségesen megtapasztaltathatik az igaz szeretetben.

CONSTANTINUS Örömest hallom.

ACHATES Tisztességtelen dolognak ítéled-é, ha valaki magához hasonló szép leányt szerelmére választ, nem az gonosz és buja kívánságnak követéseért, hanem az magasságbéli isteneknek akaratjok szerint, holtig véle tisztességes együtt lakásaért; ezt tudom, te is, szerető barátom, Constantine, nem gyalázatnak, sőt az emberek cselekedeti között legböcsületesbnek és dicsíretesbnek ítélsz, és így, innen következik haszon és isteneknek bő áldások.

CONSTANTINUS Most azért mi hasznod vagyon?

ACHATES Nyájasságoson véle beszélgetek, időmet ezáltal tisztességesen múlatván, gonosz gondolatokat magamtúl távoztatom.

CONSTANTINUS Ennyi sok fáradsággal, nyughatatlansággal, sok tűréssel, koplalással, ídes álmodnak elhagyásával, félve, rettegve szíved fájdalmával jűni egy óráig jóakaróddal való beszélgetéshez, micsoda haszon lehessen, elmém meg nem foghatja.

ACHATES Az igaz szeretet mindezeket sok rendben felölhaladja. Mert elhidd, nincs oly fáradság, éhség, több egyéb tőled előszámláltatott nyavalya, ki édes méznek szeretőmért nem tetszenék.

CONSTANTINUS Szép dolgot juttatál eszemben, melyet egykor nem azvégre, hogy szerelmeskedjem, Petrarca könyvecskéjében történet szerint reáakadván, olvastam. Az igaz szeretet – úgymond – (azminéműt benned lenni ítélsz) az szerelmeskedő személyben helyheztetett okosságot is, minden egyéb rendbéli, emberi elméje háborgató akadály felett, csudálatos és ugyan elhihetetlen móddal, hatalmason elfoglalván hajtja, és így minden dolognak elfeledékensége következik, melynek elméje csak egyedül szeretője személyével bételjesedik, elidegenítvén elannyira magátúl, hogy tisztán szeretőjének tulajdonává lészen. Ellenségévé válik vigasságnak és társolkodásnak; barátja lévén az egyes életnek, kedvezője melancholiának. Teljes lévén kínokkal; megkörnyékeztetett sanyarúságokkal; nyomorgattatott keserűségekkel; kínzottatott kívánságokkal; felneveltetett reménséggel; ösztönöztetett kétségbeesésekkel; szorgalmaztatott szünetlen gondolkodásokkal; lenyomattatott kétségbeesésekkel; megnyomoríttattatott nyomorúságokkal; gyanakodásokkal és vélekedésekkel; meglövöldeztetett buzgóságos indulatokkal; nyomorgattatott nyughatatlanságokkal, elfárasztatott lélegzetvevő pihenés vétele nélkül; fájdalmokkal és bánattal elválhatatlanul öszvekapcsoltatott; fohászkodásokkal, viszont tekintéssel és megutálással teljes; melyek soha meg nem szűnnek, és meg sem csendesednek. Ez, társ, Achate, ítéletem szerint az igaz szerelem, hogysemmint azért annyit kellene tűrnöm, ha szerelemben esném, soha az fejében leányasszonyra sem tekintenék.

ACHATES Látom, csak káromlója és tréfálója vagy szerelemnek és annak istenének. Elmégyek innent, mert vészem eszemben néked való beszélésem hiában hogy volna, s félek, hogy az istenek nagy káromlásodat büntetés nélkül tovább ne szenvedhessék; azért légy egísségben.

CONSTANTINUS Ne menj el, kérlek, egy keveset, nem lesz haszontalan itt beszélgető múlatásod; holott én is véled egyetemben Cupido szolgája lészek s vagyok is.

ACHATES Az istenek ne mentsenek uramnak birodalmátúl, és vélem egyirányú terh viselésétűl. De elmégyek, mert tudom, csak tréfálsz.

CONSTANTINUS Bizony nem is mentettek, és szintén hogy szolgatársod vagyok, és véled egyenlő olthatatlan szenem hamva vagyon, az fojtja szívemet. Ím, jó tanácsot keresek, miképpen vehetném ennek eleit, és ímé, látván és tudván az jó utat, azt elhagyván, az szerelemnek ösvényére térek. Az én szerető barátom előtt az szerelmet, minthogy igaz is, sőt megpróbálható, és ugyan magam is azt tartom, bolondságnak mondám; de viszont az igaz és tisztességes holtig fogyatkozhatatlanul megmaradandó szeretet nagyra böcsülhető. Nem tettetem jelenlétében Victoriát hogy szeretném, eszembe jutván Hannibálnak okos cselekedeti. Mely egykor látván az rómaiaktúl, hadának jobb része hogy levágattatott volna, az megmaradott nép előtt nevetett, és víg kedvet az szomorú község és vitézlő nép előtt mutata; akarván ezáltal az meglött kárról őket feledékenségben hozni: noha mosolygott és külsőképpen jókedvet mutatott, de szíve bánattal telve vala. De mivelhogy csak egyedül őreája, kapitányok, sőt fejedelmek lévén, vala az tekintet, nem akara szomorúságával az vitézlő népnek kedvetlen, gonosz példát adni. Én is, noha Hannibálhoz nem vagyok hasonló, cselekedetem is nem lehet illendő, mégis akarván egyrészent példáját követnem, barátom, Achatesnek Victoriához való szerelmemet ideje előtt nem akarám megjelentenem. És ímé, bánatos, szomorú szívvel lévén, víg kedvet mutaték, noha tudjátok mindeneknek szíve titkát, óh, istenek, míglen Victoriát nékem nem adjátok, nemhogy öröm jutna eszemben, de még csak vígságban lévő embert látni sem kívánok. Óh, te szerelemnek igaz istene, Cupido, egyszer immár birtokod alá adván magamat, tiéd vagyok, szabad vagy vélem, mert semminémű módját szabadulásomnak nem látom, ellened tusakodónak lenni elégségendőnek nem tartom magamat.

SCENA III.

Leonora, Victoria

LEONORA Reménled-é azért, oka beszélgetésemnek mi légyen?

VICTORIA Még nem, hanem elsőbben hallván beszédedet, megértem, mit akarsz!

LEONORA Tudod-é, mi légyen az szerelem?

VICTORIA Nem én, tudni sem kívánom. De mi okért kérded?

LEONORA Én követ vagyok.

VICTORIA Kihez?

LEONORA Tehozzád.

VICTORIA Kitűl?

LEONORA Egy szegény megnyomorodott rabtúl.

VICTORIA Mit kíván?

LEONORA Szabadságot.

VICTORIA Miképpen?

LEONORA Nyughatatlanságért könnyebbséget; fájdalmas kínjaitúl megmenekedését; rabságábúl szabadulást; szerelmes, sőt halálhozó sebeibűl gyógyulást fohászkodván-óhajtván kívánja tűled.

VICTORIA Mit használhatok én az jámbornak? Avagy orvos vagyok-é én? Mely gonosz sebeit bégyógyíthatnám? Én vagyok-é oly hatalmas, mely fogságábúl kiszabadíthatnám?

LEONORA Csak te vagy egyedül doktora, tehozzád van bizodalma, egísséget és szabadságot akaratod lévén adhatsz néki.

VICTORIA Mondd meg tehát, ki foglya?

LEONORA Tiéd.

VICTORIA Mint értsem én azt? Soha, tudod, rabom nem volt.

LEONORA Nincs másképpen, azmint mondám; tiéd.

VICTORIA Talám az atyámé?

LEONORA Nem.

VICTORIA Igen homályosan beszélesz. De mivelhogy én rabomnak alítod, tehát mondd meg az jámbornak, ímé, ez napságtúl fogván szabadságot adtam néki. Elmehet szép isteni áldással.

LEONORA Nemcsak ezt kívánja, hanem hogy szívének iszonyú nagy kínját, egyedül te orvosa lévén, megenyhítsed.

VICTORIA Arra is kész vagyok. Csak tudnám, mivel, miképpen és kit?

LEONORA Az megsebesedett és kíméletlenül szaggattatott ifjú atyád udvarában vagyon, melyet mindennap jól láthatod. De kérlek meggyógyítására, felelj reá.

VICTORIA Az szegíny megnyomorodtaknak és betegeskedőknek tehetségem és értékem szerint örömest kedveskedem; de mondd meg, ki légyen.

LEONORA Atyád udvarában csak ideig kedvedért nyomorgó, holtig való állhatatos szolgád, hetruriai Constantinus.

VICTORIA Ő csak az megsebesedett rab?

LEONORA Őrajta vagyon szegényen az szívfogás.

VICTORIA Ha tegnap is jól láttam, és semminémű fájdalmát lenni nem iránzom. Jó néném, miért játszódtatál és tréfálál meg beszédeddel? Elhidd, soha tűled nem vártam. Ha egyéb oka kijüvésünknek nem volt, e fejében csak küszöbömen ki sem léptem volna. Azért én bémegyek.

LEONORA Maradj még, csak jól reá hallgass, ímé, derékképpen megbeszélem.

VICTORIA Meghallom akaratodat.

LEONORA Constantinus Achatessel együtt, minapi szembe lételekkor, felette igen kérének, az véled szólásban jó alkalmatosságom lévén, jelenteném Constantinusnak hozzád állhatatos, igaz szívbéli szerelmét. Kérlek azért én is, mint szerelmes öcsémet, mutasd jóakaratodat (ha egyébkínt életének örülsz) az szegény éretted gyötrődő ifjú legényhez. Mert ha (melyet vélem egyetemben nem is remél) reménségében megcsalatkoznék, és ezen tisztességes kívánságát, mondjam inkább, szeretetért való esedezését, megutálnád, tehát örökké reá következendő gyalázatnak és kisebbségnek, sőt véghetetlen nyomorúságos keserves életnek eltávoztatásaért, szörnyű hóhéra lészen éltének. Melynek, ímé, egyedül te lészel oka és még Pluto országában is, szentül, holtod után, Minos előtt számot kell adnod.

VICTORIA Méltán hozzád semmiképpen nem illendő követséget vettél magadra. Micsoda ördögi halhatatlan kívánság ez? Én őtet szeressem, őtet kedveljem? Hon pedig nem, oka halálának én lészek. Hány feje vagyon, hogy csak ezenért mér törökedni, és ily rusnyaságot eszében juttatni. Ennekfelette gyilkos nevet reám költeni. Mondd meg azért egyátaljában néki, efféle dologtúl üres légyen, bolond izenettűl megszűnjék, ártalmas haszontalan gondolatit távoztassa magátúl. Mert s mind élete, halála egyaránt vagyon előttem. Elhiggye, ezen gyalázatot tűle soha jó néven nem vehetem. Ha te szerelemnek nyughatatlanságába estél, miért tehát, atyámfia lévén, gonoszat kívánsz énnékem?

LEONORA Victoria, szerelmes öcsém, mi dolog, hogy ezen követségen hirtelenül, gondolatlanul ily igen megháborodál? Avagy kinek alítod Constantinust? Nemde fő nemzet-é? Hogy ideig atyád udvarában lakozik, semmiképpen el ne hidd azzal magadat. Látnivaló, hogy embersége, jó erkölcse és nemzete miatt, egyéb udvarban lévő szolgák felett böcsüli. Avagy tisztességed kisebbségére, nemzeted ártalmára vallyon könyörög-é? Csak szerelmedet s jóakaratodat óhajtja.

VICTORIA Miképpen lehetne az meg?

LEONORA Hiszem, látod, jó öcsém, miként vagyok Achatessel: tisztességesen szemed láttára is nyájasságosan beszélek.

VICTORIA Ez-é az tisztességes szeretet?

LEONORA Én ítéletem és tetszésem szerint ez volna az gyönyörűséges élet.

VICTORIA Még ezkétig nem tudtam, hogy ez légyen, bizonyára evégre soha nem is kívánom. Vajh, mely gyakorta hallom fohászkodásidat, és szünetlen ohajtásidat. Sok rettegtető nyomorúságok által kelletik ezen szempillantásig tartó beszédhez jutni. Azért teljességesen ellentmondok. Próbáljon másutt szerencsét!

LEONORA Hagyj békét efféle ellenkező beszédnek, vödd bé inkább Cupidónak uraságát!

VICTORIA Elhidd, holtom napig szüzességemet Vestának állhatatosan megtartom. Egyszer tött fogadásomat semmiképpen meg nem szegem, és elvégezett dicséretes szándékomat meg nem máslom. Holtom után is testem megégettetvén, Pluto országában is Vesta követői közé számláltatván, rendekben helyheztettetem.

LEONORA Jó az igyekezet, ha megállhatod. Nemde nem hallottad-é életedben semminémű példákat? Jusson eszedbe Dido. Melynek gondolatlan és mód nélkül való fogadását, Aeneasnak szépsége, jó termete s vitézsége megszegette. Gismunda ura halálának meggyászolására holtáig atyjának felele. De ám végtére meggyőzvén Cupido, előbbeni keserűségét elfelejtetvén, viszont atyja udvarában lakozó, szegény rendbűl nemzetett okos és ékes termetű szép ifjú Gisquardushoz gyenge szívét új szerelembe foglalá. Ám végtére is nem nézve atyja szolgája hogy volna, igaz egymáshoz való szerelmeket szörnyű halálával megbizonyítá. Miért tehát te Cupido hatalma ellen, erőtlen lévén, tusakodol? Látod Constantinust, jó magatartása, sokat érdemlő vitézsége, az egész országban fejedelmeknél böcsületes esméretsége; nincs oly jóságos cselekedet, mely őbenne meg nem tanáltatnék.

VICTORIA Nagy nyughatatlanság, rettegés, fohászkodás, kételkedés, reménység, harag, neheztelés, megutálás, visszavonás, sok fájdalmaknak csendes eltűrése (azminthogy benned látom) tanáltatik Cupido rabjában. És vallyon eszesség volna-é tűlem, szabad lévén magammal, kényszerítés nélkül, bolondul fogságban ejtenem magamat.

LEONORA Gondold meg, kérlek, tündöklő, gyönyörködtető mostani állapatodat. Mikor az szép piros rózsák, jó illatú ivolák és több kertekben-mezőkben lévő szép virágok felnyilatkoznak; az gabonaszál és az szőlő megérik, akkor lehet gyönyörűséges illat és jó ízi megérett gyümölcsnek. Hasonló vagy ezekhez. Ha megvénhedel, s vallyon ki szeretne téged? Látod, nincs, és nem tartnak az megaggott és megvénhedett leányzónál utálatosbat. Nincs nyomorodtabb, gyámoltalanb a szűkölködő asszonynál ez világon. Azminthogy kertbéli megérett dinnye, ha le nem szakasztatik, és ideje felett sokáig ott hagyatik, avagy hogy megrothad, vagy penig féreg által megemésztetik. Így az leányzónak is dolga, ideje eljüvén, ha férjhez nem mégyen, emberektűl vénsége miá megutáltatik, avagy más szerencsétlenség eshetik rajta. Csak te vagy atyádnak egyetlenegy leánya, és ímé, szüleid megvénhedtek; tebenned vagyon, tudod, egyedül minden gyönyörűségek. Mi haszna tehát Vestát követvén életed azoknak? Bizony semmi. Meghalván szüléid, kire marad teméntelen sok kincsek, drága szép országok? S vallyon, édes öcsém, az te életednek holtod után lesz-é valami híre? Sohasem. Viszont csak te akarsz-é egyedül szerelemnek édesdeden viselhető igája ellen rugódozni és hatalma ellen tusakodni? Ha istenek Cupido birodalma ellen nem állhattanak, miért tehát, hogy lehetetlen dolognak elleneállásán gyötrődöl. Jupitert, az isteneknek fejedelmét, gyermek levén, meggyőzte; Mars, Vulcanus, mind birtoka alatt vagynak. Add meg, kérlek, magadat Cupidónak!

VICTORIA Csak hiában minden elhitető beszéded, tanácsod és sok rendbéli intésed. És hogyha szintén az istenek és az istenasszonyok, azmint mondád, mind odaállottanak is, de tudom, megsegít engem Diana, Vesta, Minerva, szüzességnek istenasszonyi. Ha oly hatalmasnak mondod az te kegyelmes istenedet, kis marcona Cupidót, miért tehát ez felöl megnevezett kegyes oltalmazóimat, szörnyű és dühösséges kegyetlenségbe alá nem hajthatta. Hallottam, szerelemben forgott személyek mint jártanak légyen. Sok bujdosással, fáradsággal, édes álmának fogyatkozásával, sok hideg és meleg időnek eltűrésével és szenvedésével jutott némely szeretőjéhez. Engemet azért ennekutána, intlek, kérlek is, effélével ne búsíts, sőt, se Cupidót és szerelmednek istenasszonyát, se penig mátkádnak, mondjam inkább szeretődnek, barátját, Constantinust elő se hozd, en a tanács. Hanem az jámbort én szómval köszöntsed, légyen jó egészségben; és hiába, tudja, megnyerhetetlen és ugyan lehetetlen dolog után fáradozván gyötrődni.

LEONORA Soha nincs oly kemény szív, mely idővel siralmas könyörgés avagy szerelem által meg nem lágyul, és meghajtatván, meg nem győzettetik. Oly felette fázékon szív sem lehet, mely igaz szeretetnek gerjedésétűl meg nem melegedik. Oly erős vár sem lehet, mely okos ostromlónak gyakorlatos volta mia, bár nagy későre is, meg ne vétessék.

VICTORIA Puszta malomban hegedülsz.

LEONORA Cupido, ha igaz, hogy minden szerelmeskedőknek, sőt égben hatalmaskodó isteneknek, földön lakozó embereknek is, és még vízben lévő állatoknak is parancsolója vagy, mutasd meg, kérlek, minden ellened törökedő embereken erőhatalmadat, főképpen penig ezen vad természető, tégedet méltatlanul káromló Victoria atyámfián is. Ösmérhesse meg, mégis, kérlek, mi légyen az szeretet.

VICTORIA Jaj! Óh, Vesta, szüzességnek; óh, Diana, vadászatnak; óh, Minerva, bölcsességnek istenasszonya; óh, kegyes és kegyelmes patrónusim, ne hagyjatok! Óh, Leonora, szerető néném, légy segítségül! Mert ímé, hirtelenül és reménségem kívül rajtam történt, fájdalom miá elerőtlenedvén, minden tagjaim véletlenül meglankadtak.

LEONORA Mi löle? Mid fáj? Avagy micsoda szokatlan betegség jütt ily mód nélkül reád?

VICTORIA Jaj, el kell vesznem!

LEONORA Min fohászkodol, és mi nyavalyád van, mondd meg, kérlek.

VICTORIA Avagy szerelmes néném, nem látod-é, hogy egy mezítelen vak kis gyermecske, megvonván kézíját, mérges, talám ugyan halálhozó nyilával, ártatlan gyenge szívemet irgalmatlanul megsebesíté. Óh, szerető lelkem, óhajtott szépségű kincsem, szívemnek virága és igaz gyönyörködtető reménsége, Constantiném!

LEONORA Ezen rajtad történt, majd mintha múlatságom, felette örülök. Mit reszketsz, mit félsz, jóra fordítja az mi kegyes vezérünk, Cupido. Addig nem hívéd kicsiny voltához képest lövésének erejét, hogy ímé, láthatóképpen megmutatta hatalmát.

VICTORIA Jaj énnékem! Ímé, csak elébb Vestának állhatatos szolgálója valék; most immár Cupido hatalma alá vettetvén kényszeríttetem fogságra. Én valék az tiszta forráskút, melybűl szüzességnek csorgó vizei folydogálnak vala. De ímé, Cupido Venusnak csatornává választott. Óh, te szép szabadság, melyben kedvem szerint éltem, és ezen első nyílnak sebesítése előtt minémű rendben valék; és ezen betegségbűl meggyógyulásom igen kétségesnek tetszik előttem.

LEONORA Hagyj békét, Victoria, haszontalan panaszaidnak és gyötrődésednek; ne essél kétségben, e világban hasonló betegségben fertengő társaid szám nélkül vagyunk. És ha valaki édes ízű mérges kínoknak örülhet, te vagy egyike. Főképpen hogy ily jó nemzetű, drága és ugyan megböcsülhetetlen igyenes erkölcsű ifjú legény szerelmében estél; hasonlatosan ő is (melyet magatartásábúl és általam bővségesen tött izenetibűl eszedben vehetted) sokszámú kínokat és fájdalmat semminek alítván, nyomorúságokkal nem gondolván, szabadságábúl kiállván, Cupido zászlóját is kedvébűl követvén, rabbá esett éretted, kedvedért és szerelmedért.

VICTORIA Jaj, lelkem, övé vagyok teljességesen; semmi mentségre illendő mód, elválásra való alkalmatosság nem adatik, mellyel az dühöt gerjesztő és ugyan elolthatatlan szerelemnek tüze ellen állhatnék. Ám kedved szerint óhajtott választtal mehetsz hozzája. Bizony nem hittem, nemhogy ma, de ugyan soha, Constantinus rabjává hogy légyek.

LEONORA Ne bánkódjál, s mind jóra adják istenek. De menjünk bé, és gyógyítsátok meg egymás sebeit.

VICTORIA Ám bátor. Alig várom, hogy csak Constantinust láthatnám.

LEONORA Elhittem. De így jár, mely istenek hatalmát semminek alítván, őket gyalázza.

SCENA IV.

Achates, Constantinus

ACHATES S vallyon méltán reád vettetett súlyos igájának nehezen viselhető terhét magadban érzed-é? Cupido birodalmának nagy voltát, mi légyen, tudod-é? Mi vitt tégedet az engem megtréfálásra és beszédem elhihetetlenségére, hogy még csak beszédemet is elhinni nem akarád, sőt mindezeknek felette keserűségem öregbítésére, lehetetlen dolognak elhagyására, szeretőmtűl elválására intettél, és okos tanácsod által kényszerítve nógattál. Miért tehát mostanában jeles orvos levén, magaddal jótehetetlen vagy? Csak hiában szerelem előtt való bujdosásod. Mert ha víz alá röjtözöl is el, haszontalan; mezítelen lévén Cupido, mindenütt feltanál, és még az széles tengert is csak játékjában általússza. És hogyha szintén emberek avagy oktalan állatok közé mégy is, az is inkább ártalmas; mert nem ok nélkül viseli az gerjesztő sebes nyilakat. Azért semmi tanácsot nem tudok, nem adhatok, sőt nem is gondolhatok, mely által szabadulhatnál fogságbúl, és ment lehetnél szerelemnek tüzétűl.

CONSTANTINUS Szerelmes társom, Achate, efféle kétségbeejtő beszédeknek hagyj békét, kérlek, sőt gondolj jó módot és alkalmatosságot! Mert jól tudod, mely kedves légyen isteneknél az igyenes, töredelmes szív és gondolatok. De viszont az csalárd, kevély, felfualkodott elmét utálják, gyalázzák és semminek tartják. Azért segélj, légy oltalmul, ha éltemet halálomnál feljebb tartod, és jobbnak lenni alítod.

ACHATES Előbbeni ott benn is megmondatott tanácsnál hasznosbat, bizonyságul híván Istenemet, nem tanálhatok. Szólottam bővségesen Leonorámnak eleiben adván derékképpen kívánságodat. El is hittem, kétség nélkül, minden tehetsége szerint, igaz szívből promoveálja Victoriánál dolgodat. És tudom aztot, minden mesterségét nem veszti, okosságát is éretted nem kíméli, míglenten reá nem vészi, és régen kívánt prédát hálódban nem hajtja. Ne búslakodjál, mert félő, ne valamiként keserves panasziddal Cupidót megbántván, meg ne háborgassad, és haragra indítsad.

CONSTANTINUS Jaj, hová légyek tehát!? Elhittem kétség nélkül, hogy Cupido, egyet sem hagyván tegzében, régótátúl fogvást, méregben áztatott sokszámú acélos nyilait ártatlan szívem megsebesítésére készen tartotta. Mivelhogy sanyargattatott szívemet, sőt okosságomat, elmémet és gondolatimat is sebességével általhatotta. De egyedül az én tétovázó, és ugyan viszálkodtató, sőt magátúl elszakasztatott, el is idegeníttetett elmémet csak ez dolog háborgatván búsítja és kesergetteti, hogy ímé, előbbeni gyönyörködtető szabadságombúl kiesvén, majd ugyan kiszabadulhatatlan rabbá estem; mert azt vélem vala, hogy Cupido az ő nyilait csak mennybűl lövöldözné. Mostan penig látom, érzem is, hogy mind az földön lévő várasakon, sőt ugyan erősségeken is hatalmaskodik. Ímé, Jupiter, csak ködök, mennydörgések, villámások és kőesők által mutatja hatalmát; ez penig egy puszta tekintéssel szívemet s mind elmémet megbírta, kit gondolsz azért istenek akaratjok és elvégezett szándékjok ellenállható erős és majd ugyan győzhetetlen hatalmaskodó vitéz ez világon tanálhassék.

ACHATES Mint vagyon az, és mit hallok én tűled, ím, egynéhány nappal ennekelőtte, én felmagasztalván, szidalmazád Cupidót; most penig régótátúl fogvást szerelem dolgában forgódó személyhez tudományoddal mindenképpen hasonló vagy.

CONSTANTINUS Tudod, sok különb- és ismég különbféle gondolatokkal elmémet hirtelenül elidegenítvén foga meg Cupido. Mert az szerelem, azmiként az havat verőfénynek melegségére, avagy a viaszt tűz eleiben és az sűrő ködöt nagy szelek eleiben, így Cupido is mérges nyilainak céljává rendelvén választott engemet. Ím, óh, istenek, tűz nélkül is szörnyön és irgalmatlanul égettetem; minden széles utak keskennyé, gyönyörűséges illatok undokká váltanak előttem.

ACHATES Bátor szívvel légy, ne is keseregj, kérlek, ily igen, mi nem újság ez, mely nemcsak rajtunk, de óránkint egyéb sokszámú alkalmas és ugyan nagyrendű személyeken esik. Minem csak te választottad az jó véget reménlő, ideig fájdalmas, szörnyű rabságot az tudatlan szabadságnál? Avagy ezen gyötrődnél és bánkódnál-é, hogy ily szép Ilonához hasonló éltető személynek szerelmébe estél?

CONSTANTINUS Jó a biztatás! De nehezen hihetem én el, hogy szegíny fejemet Victoria szerethesse. Mert sem szépségemmel, sem penig gazdagságommal nékie méltán nem kedveskedhetem. Azért semminémő hozzám vonó, gyullasztó, igaz gerjesztő okot bennem lenni nem tapasztalhatok. De az én hozzája való szerelmemnek vagyon oka. Jó erkölcsű, nyájas beszédű, emberi okosság felett szépséggel ékesíttetett, okos, bölcs, jó magaviselése, magatartása; viszont ha meggondolom, rendem felett vagyon gazdagsággal.

ACHATES Efféle mód nélkül való szóknak hagyj békét, kérlek. Nincs oly férfi, mely egy asszonyt meg ne érdemeljen. Nemzetbűl, ha nem szintén gazdagságbúl is, majd hozzá hasonló vagy; jó erkölcsed (noha embernek barátját szembe dicsérni nem illenék, de csak ketten lévén, ezúttal ártalmasnak lenni nem ítélem), magad dicséretes, embereknél kedves viselése, vitéz módon termett tagjaid, fogyatkozhatatlanul megvannak. Nem méltó azért mostanság többet errűl szólnunk; bémenvén, rövid idő múlván kívánságod szerint Leonorám által izentetett, Victoriádtúl kedves és ugyan szerelmes válaszodat csendes elmével várjad.

CONSTANTINUS Akaratom ellenkező dolognak kedvetlen véghezvitelére is reáviszen a kételenség. Nincs nagyobb dolog, hallottam, a várakozásnál.

ACHATES Jobban adja Isten!

ACTUS II. SCENA I.

Aiax, Gastrodes

AIAX Mint tetszik néked minden világi dicsőséggel teljes Antigonus udvara, Gastrode?

GASTRODES Igen jól.

AIAX Elhittem, mert szűkítem egész Európát, hogy senki sem gazdagsággal, sem hatalommal, sem penig udvarának fényességével felöl nem haladja, sőt még hozzá hasonló sem lehet; noha csak herceg ő magában, de kedvem szerint volt ezkédig a dolog; mivelhogy Victoria nevő szép leánya vagyon, kinek csak kedveért is, ha semmit nem adna is, elszolgálom. Azért, szólj hozzá!

GASTRODES Az udvar nékem is felette igen tetszik; jóllehet elsőbben csudálkoztam, hogy ily nagy úrfi és vitéz ember lévén (holott hozzád fogható ez világban nem tanáltatik, s mondom, nem is tanáltatott), így megalázván magadat, idejüttél.

AIAX Ne csudáld, azmint mondám, Victoria kedve vitt engem ily alázatosságra, és böcsületes híremnek eszemben juthatatlanságára. Melyet látom immár is, hogy igen szeret, de hogy nem méri jelenteni.

GASTRODES Egyelsőben ily éhomra alkalmas hazugságok.

AIAX Mit beszélgetsz? Hadd értsem én is!

GASTRODES Igazlom beszédidet, melyet maga is e napokban nékem jelentette.

AIAX Mikor?

GASTRODES Szólnék, de félvén haragodtúl, nem szintén bátor vagyok.

AIAX Bízvást beszélj! Tudod azt, hogy még eleinten szabadságot adtam néked az szólásra.

GASTRODES Megmondom tehát: az urad nem urad; hanem az, ki udvarában lakol (mert nem érdemli, hogy ily vitéz embernek ura lehetne), annak az leánya; nem tudom, kinek nevezéd.

AIAX Victoria.

GASTRODES Igen tanálád, uram, Victoria alattomban és ugyan reménségem kívül felhívatván magához, az istenért is kére, hogy szólnék tenéked, mivelhogy Parishoz hasonló szépségedért, fris magadtartásaért, ékes termetedért igen megszeretett, elannyira, hogy ha hasonló szerelmed hozzá nem buzdul, lehetetlen, hogy sokáig élhessen, hanem bújában is meg kelletik halni, kitűl immár emésztetik is.

AIAX Miért tehát, hogy ez ideig e jó szerencsének gyönyörködtető folyását tűlem eltitkoltad?

GASTRODES Féltem, uram, szörnyű haragodtúl és talán megengesztelhetetlen neheztelésedtűl, tudván minden dicséretre érdemlő boldog állapotodat.

AIAX Talám csak tréfálsz, szolga, avagy beszédiddel hitegetvén játszódtatni akarsz?

GASTRODES Tudod, uram, mindenben sokszor megpróbált, hű szolgád voltam; azért méltó, hogy az igazat megmondjam. Én nem vagyok azoknak száma közül, melyek nyelvekkel mást beszélnek, szívekben penig különbet gondolnak.

AIAX Vészem eszemben, hogy jámbor szolgám vagy, és sohasem iránzottam hamisságot hozzád. De kérlek, igen szeret-é?

GASTRODES Nem hiszed, uram, minémő szánakozásra méltó nagy könyvezéssel izent általam; már csak azon kérvén, hogy gyakran szeme előtt forgástól, ha szerelmedben venni nem méltóztatod is, idegen ne légy, hogy mégis, ékes termetedre nézése tüzét oltsa avagy enyhítse.

AIAX Szánom szegínt, hogy ily igen, azmint mondád, gyötrődik, azért megcselekszem, nemcsak azmint kívánja, hogy gyakran látásomra juttassam, de beszélgetésemet is tűle meg nem vonszom.

GASTRODES Ne, uram, igen gyakorta, hanem reátartsd magadat, sőt kevés ember tanáltassék itt az udvarban, mely veled beszélvén társává fogadhasson. Ezt látván, éretted kínlódó, óránkint óhajtó Victoria annál inkább fog könyörögni és esedezni utánad, látván, hogy nemcsak ő, de egyebek is véled való szólásra sok fáradsággal jutnak.

AIAX Tisztán elboldogítasz engemet, Gastrode, méltó azért, hogy ennyi jó szódért és körülem jutalmat érdemlő hűv forgolódásódért megajándékoztassál. Fogjad azért e kevés, néked tűlem ádandó jutalmat.

GASTRODES Az istenek téged megáldjanak, jóknak őrzője és oltalmazója, szegénységnek istápja, én gyönyörűségem, szerelemnek tüköre. Hiszen tréfálom, noha nem vészi eszében magát.

AIAX Mit mondál ily súgva?

GASTRODES Emberséges, vitéz katona és nagy méltóságbeli fris legíny hogy vagy, beszélem.

AIAX Ember vagy, most, látom; azért légy én vendégem, mert uram asztalához ne menjünk, hanem szállásomon véled vígan hogy lakjam, elvégeztem magamban.

GASTRODES Dicsérém dolgodat, javallom is akaratodat. Mert az én tanácsom ez volna: meddig ifjú vagy, és emberkorban lévén, jó erőben vadnak tagjaid, étellel-itallal ez világon éltedben, keresd kedvét testednek, kinek gyűjtesz, sem igaz gyermekid, sem hitves feleséged. S vallyon nemdenem bolondság-é, mely maga testétűl megvonván, sok kincsnek örülvén, pínzgyűjtésben telhetetlenkedvén, csak az mindennapi kinyérben sem mér eleget enni. Nem illik főemberhez, főképpen penig igaz katona ifjú legínyhez az átkozott fösvénység, látod, hogy az olyan ember mindentűl elutáltatik és méltán szidalmaztatik; ha meghalsz, nem kell akkor több sajt. Az ifjúságodat hiában el ne múlasd, ha megvénhedel, és mind megunod az jóllakást, add nyugodalomnak teperedett testedet, és légy istenimádó vénségedben. Jobb az latorság hagyjon el tégedet, hogysemmint te őtet.

AIAX Igazán és jámborul beszélesz.

GASTRODES Tartozom mint kegyelmes uramnak.

AIAX Szintén azért hallom örömest, mivelhogy kedvem szerint vagyon.

GASTRODES Mindeneknél kedves ifjúságodat ne kíméld az jóllakástúl; az vénség és keserűség magátúl is ugyan hívatlanul eljűnek; lakjál vígan, áztasd az jó borral kedved szerint torkocskádat, amég lehet.

AIAX Elhidd, tanácsodnak lészek bételjesítője.

GASTRODES Az több időt tartsd nyereségnek, mely holnapi naptúl fél, soha nem él az mai napot.

AIAX Javallom, és ezkétig láttad, intésednek megfogadásában ellentartó nem voltam.

GASTRODES Csak azt míveld mindvégig, nem vesztesz benne.

AIAX Mit mondnak azért az emberek énfelőlem?

GASTRODES Mit? Azt, hogy ennekelőtte itt nem létedben hasonló volt Antigonus udvara ékességvel szűkölködő palotához; olyan lévén, mint az homályos nap verőfény nélkül. Csak te vagy, uram, ez udvarnak fénye és minden ékessége; ha harcra kél is, csak terajtad fordul meg az szerencse; de minthogy immár is egynéhány ízben súlyos harcokon voltam teveled, úgymint Portugáliában, avagy mondjam bordélyházban, vitéz módon forgolódván, seregbontó helyett sereg disznókkal hadakoztál; nem szükség sok mázsa por, hanem csak sok akó bor. Itt nem tarackbúl, hanem palackbúl, sem hegyes tőrrel, hanem ökörrel, sem láncfával, hanem táncolással, nem kell koplalás, hanem inkább jóllakás, sem szomnyúhozás, hanem torkosság, se penig éles hegyű kopja, hanem édes ízű malozsa.

AIAX Jámbor asszonyfiául beszélgetsz. De s vallyon nálamnál bátrabb, vakmerőbb és vitézségben telhetetlenebb, sőt jóságos cselekedetnek véghezvitelére gyorsabb és gondviselőbb embert valaha láttál-é? Mely harcokon, viadalokon, félelmes csatákon, erős váraknak iszonykodtató ostromlásokon, gyakorlatos szerencsés prédálásokon szünetlenül éltében nyughatatlanul forgolódott volna. Mert jó módjával sereget rendelni, fogyatkozhatatlanul strázsát állatni, nyelvet fogni, bizonyos kímeket untalanul bocsátani, ha szükség, okos fortéllyal mesterségesen, bölcsen és tudósan ellenséget meggyőzni, hasonlót magamhoz nem tudok, sőt lenni sem alítok.

GASTRODES Jól mondod, mert ugyanis Horatius Coclest vitézségbűl, s mind Hectort és Achillest gyors és dicséretes hadakozásbúl, Agamemnont és Alexandert seregrendelésbűl, s mind Mutius Scaevolát vakmerőségbűl és Ulyssest is okosságbúl megdúlod, és mindezeket sokképpen felölhaladod.

AIAX Hogyha én (mely lehetetlen) mindenestül és rend szerint vitézi dicséretes cselekedetimet előszámlálni akarnám, nem óra, sem nap, hanem esztendő kívántatnék. Azért hagyjunk békét ennek. De édes bátyám, Constantinus és Achates felől az emberek mit beszélnek?

GASTRODES Uram, csak gondold meg az te okos ítéleted szerint, ha mondhat-é ember jót azfelől, mely magával is jótehetetlen.

AIAX Vöttem eszemben, hogy Constantinus Achatessel igen barátságos; beszélgetvén gyakorta, szorgalmatosan tanácskoznak; az herceg körül gyakorta forgolódnak, de azt én nem is csudálom, mert urunk kegyelme nélkül, inkább hiszem, nem lehetnek. De én keveset gondolok uram haragjával; annyim vagyon nékem, hogy ha akarnám, két ilyen uramnál is jobban tarthatnám magamat, és frisebben udvaromat.

GASTRODES Süvölts, kopasz, hadd forogjon az malom!

AIAX Mit beszélesz magadban?

GASTRODES Azt, hogy csudálkozom, ily nyomorult hercegnél kívánod lakásodat; én ha Aiax volnék, még császárt sem szolgálnék.

AIAX Ugyanis nem jutalomért, hanem csak barátságért és kedveért, annak, kinél kedves vagyok, tudod hiszem, szolgálom.

GASTRODES Igaz az: de eb higgye azért. Uram, talám ideje volna szállásodra mennünk, mert hasamnak morgását, gyomromnak háborúságát igen altatom. De kétségkívül jóllakom ma, mert jó reggel ágyambúl felkelvén és húzódozván, jüvendölé meg hasacskám.

AIAX Menjünk tehát és lássunk dolgunkhoz!

GASTRODES Menj elöl, ím, majd utánad mégyek, csak barátomhoz térek, nem késvén, mindjárt jelen lészek.

AIAX Ugyan is ne késsél, egy órában sem lehetek nálad nélkül; követeket utánad ne várj!

GASTRODES Nem szükség; azok nélkül is az ételre kész, egyes italra gyors, de szolgálatra elég rest vagyok. Elméne az a felfualkodott rossz ember, mely, azmint látjátok, maga felől sokat tulajdonít, elannyira, nemhogy feljebbet, de még csak magához hasonlót is lenni itt az udvarban és másutt is nem alít. Vitézségét tökéletlenül hányja-veti, maga penig soha csak egy harcon sem volt, sőt házábúl kimászása is számlálható. Én valamit mondok, aztot Aristoteles és ugyan Solon bölcs mondásinak alítván igen fogadja, de rövidnap szégyenvallás nélkül nem lészen; mert minden felfualkodásnak követője az kisebbség és gyalázat. Énnékem igazán mondván, jó uram, mert hazugságomat és hízelkedésemet igen kedveli, s azért bőv jutalmát is nyújtja. Ám Victoria felől hazudoztam néki, és el is hitte. De nem tudja azt, hogy csak reá sem tekintene, nemhogy véle beszélne. Az víztűl bizony szomjan hozom meg, noha oda azért viszem. Én, tudván aztot, hogy örömest hallá, ahhoz való képest mondám néki. Nem tudja ő azt, hogy Constantinus és Achates ezerszer nálánál jobbak. De szemben két pínzért bezzeg nem mondanám. Én evvel keresem kinyeremet, kapálni nem tudok, csépelni restellek, koldulást átallom, reménlem, hogy ezen mesterségem által, ki nemrégen támadott, melynek én vagyok találója, elélhetek. Tanáltatnak oly emberek, melyek minden dologban elsők lenni akarnak, és nem lehetnek, reá sem érkezhetnek; én azokat követem, nem várom reám mosolygásokat, kérés nélkül mosolygok és nevetek, és okosságokon felettébb csudálkozván álmélkodom. Valamit mondanak, dicsérem, viszont ha ócsárolják, azt is bizonyítom, tagad valamit, tagadom én is, beszél, én is beszédemmel toldom; de főképpen intésére, hunyorgatására jól reávigyázok, ne valamiként mesterségemben vétek tanáltassék. De elmégyek, mert eddig is véle hogy nem lehettem, bánja, jelenlétemet várván nagy szíveszakadva.

SCENA II.

Achates

ACHATES Elkésék az választtal szerelmes követünk, lelkem, Leonorám; ez ideig való késedelmének oka penig mi légyen, bizonyoson nem gondolhatom; hanemha valamiképpen elkezdett dolgunk (kit Isten oltalmazzon) nem szintén kedve szerint succedálván, emiatt késleltette választát. Óh, istenek, bezzeg nehéz dolog keseredett embernek reménséggel egylett kétséges és késedelmes várakozás! Mert bizonyára voltaképpen és ugyan szívem szerint jóakaró barátomnak búslakodásán eleget szánakozom, mert elég nyughatatlanul, siralmasan fohászkodván, éltető avagy halálra vezérlő Victoria akaratját óhajtván várja; noha elégségendőül istenektűl engedtetett kevés okosságom szerint, untalanul biztatom; de amint látom, keveset, mondjam inkább, semmit sem használhatok. Mindazáltal, ímé, szokott helyemre idejüttem, hogyha valamiként szerencsémre, véletlenül, ha itt nem tanálom is, láthatnám. Elvárom azért, mert igaz szerelméhez bízván tudom, sokáig nem késik. De ám látok, ha igazat tart, egy leányzót; de minthogy távul vagyon, nem szintén esmérhetem. Leonorámnak lenni mondanám, de nem az, mert ő, szerelmes lelkem, másszínű ruhában vagyon. S vallyon nem Iphis-é? Tudom, nem Victoria. Óh, istenek, ki lehet? De mit tépelődöm, ím, az mátkámat sem ismérhetem meg; maga penig az borhályog nem szintén fogta volna el szemem fínyét. Nem bánkódik, azmint látom.

SCENA III.

Leonora, Achates

LEONORA Elég nehezen, és ugyan félelmesen az sok rendbéli szorgalmatosan vigyázó őrzők miá, lophattam ki magamat asszonyunk házábúl; de szerelem mia meggyőzettetett Victoria öcsém kérésének engedni akarván; viszont Achateshez való szerelmemnek ingerlésébűl és Constantinusnak jövendőbéli jóakaratjának nógatásábúl e szerencsének megpróbálására indíttattam. Ám azért az csudaképpen megnyerettetett, jó és kívánt választot, ha szintén magam meg nem mondhatnám is, de mégis, ha volna kitűl, Achatest ezen örömrűl és óhajtatott kedves új hírrűl tudósítanám. S vallyon kit válasszak követségben hozzája; nem tanálok senkit, hanemha Mercuriust hínám alá mennyégbűl.

ACHATES Nem szükség, szívem, Mercurius, penig jelen vagyon Venus. Egészséggel, bús és szomorú lelkemnek vigasztalója, meghervadt szívemnek nyitója, ellankadt testemnek könnyebbítője és igaz szerelmemnek erős, győzhetetlen kőfala.

LEONORA Akarom pedig, éretted való követnek nincs szüksége, mert ugyanis gondolkodásimmal felőled elmélkedem vala.

ACHATES Constantinus barátom dolga mint vagyon?

LEONORA Rosszul.

ACHATES Ne mondd, mert általán fogva halálnak fia léend; mostan is penig elég nyomorultul hagynám szállásán; nem él, hanem csak vajúszik szegíny. De kérlek, mondd meg, mint jártál Victoriával?

LEONORA Hamar megijedél; ne félj, mert jó rendben vagyon szénája. Immár ő is Cupido birodalma alá hajtattatott általam; ám teljességgel előbbeni vadságbúl megszelídíttetvén, Constantinus szerelmében verdődik, és ímé, csak alig várja, immár véle hogy beszélhetne.

ACHATES Örülök, ha nem tréfálsz, szerelmes társom szerencséjének előmenetin. De mondd meg, szívem, mint vehetted reá?

LEONORA Felette nehezen. Mert mind tanácsló beszédimvel s mind egyéb rendbéli mesterségemvel eleget untatván szerelemre hogy hajthassam, mindenképpen körülette incselkedvén forgolódtam. De minden fáradságom haszontalan vala, sőt szerelemben élő személyeket csúfolja és tréfálja vala beszédivel, elannyira, még az sok hiában való fohászkodásimat, csalatkozó reménséget és keserűségeket szememre veti vala.

ACHATES Csudálatos kezdetnek lehetetlen hogy vége is csudálatos ne légyen. De végtére mint lőn?

LEONORA Vestának tött fogadásával váltig menté magát, és szüzessége megtartása felől egyszer tött fogadását holtig hogy megállaná, jelenté. Ennekfelette kezdé Cupidót szidalmazni, és cselekedetit alázván semminek vélni. Eszemben vévén vakmerőségét és ugyan kemínységgel adamaskőhez hasonló, meghajthatatlan szívét, esedezni kezdém Cupidónak, könyörögvén, ezen gyalázatos szidalmazásaért hogy Victorián bosszút állana. És mutatná meg ezúttal ellene törekedőkön rettentő hatalmát.

ACHATES Szépen volt dolgotok!

LEONORA Azonban csak igen véletlenül kezde jajgatni és Cupido szerelmes lövése miatt kesergeni, segítségül híván az megtréfáló kegyes istent, Cupidót. Megvallja, immár örökös rabja hogy légyen Constantinusnak. Kéljen fel azért, és légyen egíszségben. Módunk lévén az szembelételben, bízvást beszélhet véle.

ACHATES Csudálatos nagy erejét mutatta meg ebbűl is Cupido. De s vallyon, édes szívem, fáradságodnak és igaz törökedésednek jutalma mi légyen?

LEONORA Semmi nem egyéb az jóakaratnál.

ACHATES Az megvagyon, csak többet ne kívánj.

LEONORA No, nem disputálok mostanában véled, mert az időnek rövid volta késedelmet nem enged; hanem én szómval Constantinust, majd ugyanegy veszedelmes hajóban evező társodat, köszöntsed, csendes elmével várja rövidnap megvigasztalását. Isten hozzád, szívem, elmégyek.

ACHATES Vezéreljenek istenek békességesen. Elmégyek én is, és ezen jó és kedves hírt megjelentem rend szerint Constantinusnak, betegágyábúl és nagy kínoktúl lészen megszabadulása.

SCENA IV.

Gastrodes

GASTRODES Igen rossz szokás kezde lenni e világon, mert ha az ember szegíny, bár jámbor légyen is, esztelennek tartják. De viszont, ha bolond is, csak gazdagsága légyen, mind helyén vagyon dolga, mert okosnak és felette istenfélőnek alítják; kik penig sem Istennel, sem törvénnyel avagy igazsággal nem gondolnak, jót sem cselekesznek, sőt cselekedni sem akarnak, azoknak kegyelmes és jóakaró patrónusuk vagyon. Melyek uzsorával és hamis kereskedéssel gazdagodtanak, azok ülnek most a főhelyen. Mert ugyanis az hatalmasok ily szokást vöttenek fel, hogy sok barátjok légyen, kívánják, de ha jámborok-é, avagy tisztességbéliek, keveset gondolnak, inkább tekintvén értékjeket, hogysem igyenes erkölcseket. Azmelyet csak, ímé, én magamról is példázhatok. Mert ha jámbor, istenfélő, bölcs, avagy jó erkölcsű, igazságszerető ember volnék, soha csak egy pínz ára böcsületem, avagy gratiám sem volna uramnál, Aiaxnál, és ez ideig éhhel is régen meghalhattam volna. De látván hízelkedő beszédemnek kedves voltát, igen csapom az csíkot az lencsével, csakhogy jól tarthassam testemet. Szokását penig felette igen szeretem, mert vendégül híván, barátait nemcsak tartja, de ugyan hizlalja, elannyira, hogy ha mi étket akarsz asztal közepirűl kivenni, felállván is alig érheted el. Ha penig italra kél, semmi jóllakásnak tartja, valamíg asztalát vendége tisztességes olasz pökéssel nem ékesíti, melyet mindjárt ugyan hevenyében Victoria egészségeért viszont meg kelletik innia; ez, uram, az jóllakásnak bizonyos rendi őnála. De ehon jű, szintén szerencsémre, az én kegyelmes uram.

SCENA V.

Aiax, Gastrodes

AIAX Régen kerestetem szolgáimmal Gastrodest, de sohon fel nem találhatom.

GASTRODES Jól lészen az dolog, én is mintha keresés miá elfáradtam volna; lankadtul előtte tettetem magamat. Óh, istenek, s vallyon minémű helyen és hon tanálhassam meg uramat, mert ímé, az városnak minden szegeletin, sőt bordélyban, vendégfogadó házakban, fraucimmerek között, korcsmákon is kerestem, de semmiképpen fel nem tanálhatom. Lehetetlen immár, fáradság mia tovább hogy kereshessem; de az szoros utcában: Lyda szerelménél tudnám még leshelyét; ily rossz erővel lévén is elmégyek, talám szerencsémre nyomán felkereshetem.

AIAX Gastrode, szerelmes szolgám!

GASTRODES Ki szólít engemet?

AIAX Én vagyok.

GASTRODES Óh, te, kegyelmes uram? Élj sokáig jó egíszségben.

AIAX Hon járál?

GASTRODES Ímé, tégedet kerestelek.

AIAX Mi okbúl?

GASTRODES Az tegnapi jóllakás miá szokás felett igen nehezen van fejem.

AIAX Orvossággal élj! Szöget, tudod, szöggel kell kiverni. Jól igyál csak, azontúl meggyógyulsz.

GASTRODES Javallom receptádat és hasznos egíszségszerző piluládat. Soha Dioscorides, sem penig Galenus, főfájásul ily jeles sirupot nem rendelhettek volna.

AIAX Hagyj békét ezúttal ennek, mert énnékem az te segítséged kellene.

GASTRODES Parancsolj, uram, s mind éjjel-nappal ennyi sok tűled elvött jókért szolgálnom kész vagyok. Emberségtelenség is volna tűlem, tehetségem szerint hogyha nem szolgálnék. Azért bízvást parancsolj!

AIAX Egyébre nem kérlek, hanem az én vigasztaló, éltető Victoriámnak (nem lévén már semmi kétségem hozzám való igaz szerelmében) ajánlván éltemig való szolgálatomat, ezen iskátulában lévő ajándékomat vidd néki. Mert elhidd, szerető szolgám, egynéhányszor, tudom, mikor urunk előtt állunk is, avagy penig kertben vagy mezőben sétálunk is, felette igen néz reánk, mosolygván integet, ebbűl is mutatván szerelmét. Mert Constantinus avagy Achatessel hárman, bár együtt álljunk is, azokkal sem gondolván, szünetlenül integet. Tudom penig azt, hogy annak egyikére sem, minthogy nem arra valók, hozzám nem is hasonlók.

GASTRODES Uram, bizonyosan elhiheted, azmint annakelőtte is megmondtam, hogy szerelem miá gerjedezvén emésztetik. De nem méri egyébképpen üdőnap előtt megjelenteni hozzád való szerelmét.

AIAX Vettem eszemben okos voltát.

GASTRODES Constantinus- és Achatestűl semmit se tarts, mert azok néked nyomodban sem hághatnak; téged hínak, uram, az aranylépű Aiaxnak.

AIAX Hogyhogy, tűlek tartsak? Micsodát, én féljek, rettegjek, avagy kinek alítasz? Elhidd, Gastrode, hogy ha csak legkisebb dologban is irigy voltokat irányozhatom, azontúl megmutatom nékik, hogy nem valami félénk asszonyállattal, hanem tetétűl talpig vitézzel vagyon dolgok.

GASTRODES Nincs kétségem, uram, vitézségedben, mert soha ők csak vizet sem ihatnának, azhon néked bővségesen malozsának jova adattatnék.

AIAX Jól beszélesz, mert ugyanis Mátyás király és Mátyás kovács között nagy különbség vagyon; az nuszt, tudod, mindenkor feljebb böcsültetik az kosnál.

GASTRODES Kegyelmes uram, hagyom mind e világra, hogy száz disznó között is egy ember volnál te. Csak hiában, mert nincs hozzád fogható vitéz, nemhogy itt az udvarban, de ez egész környékben, mondjam inkább, ez széles világon. Uram, valahon én melletted vagyok, de lehetetlen, ellened támadható hogy tanáltathassék. Mert sem Achilles vitézségre, Paris szépségre, Hercules erősségre hozzád nem hasonlíthatók.

AIAX Csak ezen dologra viselj ezúttal gondot!

GASTRODES Elviszem ajándékodat, és szembe való lételben módot ejtvén, kezéhez adom; ne kételkedjél azért, jó néven ajándékodat hogy nem venné. Én azért elmégyek.

AIAX Járj békével és jó válasszal, Gastrode!

GASTRODES Kétség nélkül.

SCENA VI.

Constantinus, Victoria

CONSTANTINUS Mint alhattál ez éjjel, édes szívem?

VICTORIA Egyébképpen jól, csakhogy csuda álmot láttam.

CONSTANTINUS Előszámlálásátúl ha idegen nem volnál, örömöst hallanám.

VICTORIA Nem is restelleném. De bánnám, ha valamiként ezáltal szerelmünknek lenne háborúsága.

CONSTANTINUS Nem iránzom, szívem, hogy ezáltal lenne szerelmünknek fogyatkozása. Mert az igaz szerelmeskedő személynek mivolta hasonló légyen, az terebinthus fekete, Syriában nevekedő, korosként zöldellő, ágasbugas, magasságában majd ugyan toronyhoz hasonló, fényes fához. Ennek az ő ágjai magasságban is kerületiben egyenlőképpen nevekedők, elannyira, hogy semmi igyenetlenség nem láttatik köztök, sőt az embernek még az reánézése is gyönyörűséget szöröz. Így az szerelem is naprúl napra szünetlenül öregbedik, igyenetlen ágú, mert fáradságos, mindazáltal azért zöldellő, mert gyönyörködteti ifjú életét; e fának ágjai penig elszakaszthatatlanul öszvenőttek, mert ugyanis semminémű szerencsétlenség igaz szeretet ellen nem állhat, és egymástúl el nem idegenítheti; az ő ágai egyaránt nevekedők, szerelmesen élvén szeretőjével. Mely dolog mind isteneknél s mind e világi embereknél dicséretes. Azért, édes szívem, ehhez tartsuk magunkat. De kérlek, mondd meg álmodat!

VICTORIA Sok felőled való gondolkodásim után juta álom szemeimre, és ímé, nem sokat nyugodván, tetszik, mintha itten az virágoskertben sok rózsák között véled együtt sétálván, előbbeni szokásunk szerint egymással beszélgetnénk. Azonban szerelmes nyájaskodtató beszédinknek mintegy közepette egy öreg sas, mely kezedbűl ki akarván ragadni, idegen országban akaratom ellen prédául akara vinni, és kétség nélkül, ha oly szíved szerint nem hadakoztál volna érettem, hegyes körmeivel ártatlan testemet megszaggatván, elragadott volna. Ezt látván, te is, szerelmes oltalmazóm, minden erőd és tehetséged szerint elhagyatott, keserűséggel megterheltetett szegíny fejemen szánakozván, rózsáskertembűl nagy gyorsasággal emberektűl elhagyatott puszta, vadon erdőben vittél. Ezen véletlen és elmém rettentő álmon megijedvén serkeném fel álmombúl. Azért, édes lelkem, ezen álmot jónkra-é vagy penig (kitűl Isten oltalmazzon) gonoszunkra lenni ítéled?

CONSTANTINUS Az én gondolatom és kevés ítéletem szerint egyrészént ezen álmodat meg tudnám fejteni. Néked jódra, nékem pedig örök búsúlásomra, véghetetlen keserűségemre következik.

VICTORIA Az istenek minden szerencsétlenséget távoztassanak tűlünk. De örömest ezen álmomnak magyarázatját hallanám tűled.

CONSTANTINUS Semmi nem egyéb ennél: a sas, mely természet szerint hatalmas, az én kezeimbűl, mostani nyájas és gyönyörködtető nyugodalmat szerző rózsáskertedbűl erőszakkal idegen országban viszen. És így könyörületességet igaz szolgálatomért méltán érdemlő kegyesség helyébe irgalmatlan számkivetettül hágysz engemet.

VICTORIA Constantine, szerelmem, miért vagy ily gonosz fejtője álmomnak? Bár úgy lenne magyarázatja is, azmint mondád. De hiszen hallod, hogy te oltalmaztál meg, és te vittél el virágoskertembűl. Nem illik azért gondolatlanul és ugyan ok nélkül marcona dolgon megháborodnod. Jóra adja szerelmünknek istene, Cupido, mely igaz, állhatatos szívbéli szeretetben gyönyörkedik, de viszont a szívbéli óráig, sőt szempillantásig tartó jóakaratot utálja, és azféle személyeket is érdemek szerint meg szokta szégyeníteni.

CONSTANTINUS Ah, édes vigasztalóm, ím, nemrégen ki valál, mi haszna, hogy okos beszédiddel szomorú szívemet vigasztalni akarod; hová lészen tehát az mi gyönyörűséges életünk; hová lészen szüléid előtt eltitkoltatott éltető integetésünk?

VICTORIA Mit mívelsz és mivégre cselekeszed, kérlek, ha elvittek volna is szemed elől, csak evvel érnéd meg. Hallgass, édes lelkem, és fohászkodásokkal és hiában való gondolkodásokkal ne gyötörjed és ne fogyasszad testedet.

CONSTANTINUS Ah, Victoria, Victoria, s vallyon ily igaz szeretődet elhagyni nem szánnád-é temagadra hadtan.

VICTORIA Ha el nem hágyod ezen dologrúl való kesergést, megölsz szemlátomást is engemet. Szörözz, kérlek, nyugodalmot mind énnékem, s mind temagadnak is. Higgyed, édes szívem, bizonyosan, hogy soha éltemig, ha mire kélne is, el nem hadlak, mert ha szintén akarnám is, nem lehetne. Mivelhogy atyám, anyám, atyámfiai, gazdagságom, jószágom és minden kincsem felett ez nyomorult világban, éltemig csak egyedül téged gubernátorommá és kedves tutorommá választottalak. Te vagy egyedül tisztességemnek oltalmazója (és ha történnék vélekedő beszéded szerint is), soha tovább nálad nélkül ez világon éltemet nem kívánom. És azmint hogy nálam nélkül te sem élhetsz, tudom, hasonlóképpen nálam kívül meg se halj, hanem együtt akarom; együtt légyen, szívem, mind életünk s halálunk. És ímé, Constantine, szerelmem, tereád bízván, kezedben ajánlottam magamat, tenéked élek, tenéked halok is.

CONSTANTINUS Ah, lelkem Victoriám, én drága kincsem, szerelmemnek tüköre, homályos szememnek világossága, szépségnek, ékességnek éltető forrása. Éretted és te kedvedért, szabad lévén, szerelem istenének birtoka alá adtam magamat. De mégis kérlek, ha képes, se itt, se penig másutt, sőt ha történnék is (mely lehetséges), halálod órájához is, szívedet éntűlem el ne távoztassad, avagy más kedveért idegenségedet hozzám ne fordítsad. Mert én igaz szívbűl, kegyes voltodnak állhatatos és köteles szolgája életemnek utolsó órájáig lenni akarok. Te vagy egyedül sok virágok között helyheztetett gyönyörködtető, jó illatú, szép piros rózsaszál.

VICTORIA Nincs semmi kétségem beszédedben. De mi okbúl, hogy ily hirtelenül álmomnak előszámlálásán megrettentél?

CONSTANTINUS Távoztassa Cupido minden reánk következendő nyomorúságokat, de meglátd, semmiben el nem múlik, hanem rövidnap búsulásunk lészen.

VICTORIA Soha oly nem lehet, mely tehozzád való szerelmemtűl elidegeníthetne, jóakaratomat eltávoztathatná, kedves személyedet meggyűlöltetné.

CONSTANTINUS Az miként az igaz arany tűzben, hasonlóképpén makula nélkül lévő barátság is szükségekben, a tétovázástathatatlan és cáfolhatatlan szeretet penig sok különb- és ismég különbféle szerencséknek folyásin próbáltatik meg. Mert az állhatatos szeretet az, amely legnagyobb szerencsétlenségnek háborúján is árad, és naprúl napra öregbedik.

VICTORIA Nem szólok ellene. De szívem, Constantiném, bémenetelemnek ideje elérkezett. Azért elmégyek.

CONSTANTINUS Minthogy nem lehet egyéb benne, ám lássad, noha bizonyára nehezen válom meg jelenlétedtűl.

VICTORIA Ne véld, kérlek, hogy ez légyen utolsó nyájasságunk. Holnapi napon, ha fáradságot érettünk felvenni nem restellitek, ezen helyen legyünk szemben viszont; hozd el magaddal Achatest, én Leonorát.

CONSTANTINUS Nagyobb fáradságot soha ennél nem kívánnék. Élj, szívem, sokáig, legyek emlékezetben nálatok.

SCENA VII.

Gastrodes

GASTROD