Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával,
a felsőoktatási tankönyv- és szakkönyvkiadási
program keretében

 

 

Márssal társolkodó Murányi Vénus

 

 

GYÖNGYÖSI, ISTVÁN

Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Jankovics József és Nyerges Judit

Utószó: Jankovics József

 


Tartalom

1. MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUS
[AJÁNLÁS]
MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUSNAK ELSŐ RÉSZE
MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUSNAK MÁSODIK RÉSZE
MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUSNAK HARMADIK RÉSZE
2. JEGYZETEK
Szövegmagyarázatok
Szövegkritikai megjegyzések
Felhasznált irodalom
3. [UTÓSZÓ]
Gyöngyösi redivivus

 

1. fejezet - MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUS

Avagy annak emlékezete, miképpen az méltóságos gróf hadadi WESSELÉNI FERENC, Magyarország palatinusa, akkor füleki főkapitány, az tekéntetes és nagyságos gróf rimaszécsi SZÉCSI MÁRIA asszonnyal, jövendőbeli házasságokrúl való titkos végezése által, csudálatosképpen megvette az híres MURÁNY várát

Íratott ugyan az őnagyságok komornikja, Gyöngyösi István által

[AJÁNLÁS]

AZ ÉN KEGYELMES URAMNAK,

méltóságos gróf hadadi

WESSELÉNI FERENC úrnak,

Murány várának örökös urának,

Magyarország palatinusának, kunok bírájának,

aranygyapjas vitéznek,

nemes Gömör és Pest, Pilis, Solt vármegyék

főispánjának, az felséges Leopold római császár

és Német-, Magyar- s Cseh-országok királyának

belső titok tanácsának s komornikjának

és Magyarországban helytartójának,

ÉS KEGYELMES ASSZONYOMNAK,

tekéntetes és nagyságos gróf rimaszécsi

SZÉCSI ANNA MÁRIA asszonnak,

az őnagysága szerelmes házastársának.

Őnagyságoknak

egészséges, hosszú életet alázatosan kévánok.

WESSELÉNYI FERENC ELIAS WIDEMANN METSZETE, 1646

SZÉCHY MÁRIA ISMERETLEN FESTŐ MŰVE, 1656

 

 

Cicero az históriát testem temporum, præteritorum memoriam, üdők bizonyságának s az elmúlt dolgok emlékezetének nevezi: nem is méltatlanul; mert ha az elmúlt régi üdőköt s azokban viselt dicsíretes dolgokot az históriáknak bizonyságábúl s azokra emlékeztetésébűl nem tanulnánk, mind szemeink vakok, mind füleink süketek volnának azoknak tudásában: nem tudnánk sem macedóniai Sándornak szerencsés hadakozásit, sem trójai Hectornak nevezetes vitézségét, sem római Scipiónak hazájáért való nagy cselekedetit, sem mások dicsíretesen viselt dolgait említeni. Az históriák az érdemesen viselt dolgokot, azoknak viselőinek halálokkal is, nem engedik elenyészni, hanem azokból költ szép híreket, neveket, eltemetett testeknek bérekesztett sírjoknak fogságábúl is szabadulásra hozván, világ szerte szerént dicsíretesen repültetik. Melyre nézve az dücsőségóhajtó görög és római hajdaniság oly szorgalmatos volt az dicsíretesen viselt dolgok emlékezetének örökös megmaradása gondjaviselésében, hogy nem volt semmi oly érdemesen cselekedett apró dolgocska, azmelyet halált nem ösmérő krónikákban örök emlékezetre dicsíretes bő írásokkal leábrázolván, azok viselőinek holtok után is az feledékenségnek gyilkossága alá engedett volna vettetni; tudván azt, hogy életünk utolsó határához vitetvén, minden egyebek elmaradandók tőlünk, az egy jól viselt dolgainknak emlékezete, azki holtunk után is követ bennünket.

Omnia dum pereunt, Comes est post funera virtus.

Kegyelmes Uram! s kegyelmes Asszonyom! Az murányi dolgokban való Nagyságtok nagy cselekedetihez hasonlót nem sokat esmértek az hajdani esztendők is, melynek jóllehet még most dicsíretes emlékezete másképpen is eleven sokaknál: mindazonáltal, mivelhogy nincsen semmi oly nagy emlékezető cselekedet, azmelyet, hallgatásban vévén, meg ne fojtson üdővel az feledékenség; hogy azért azon Nagyságtok örök emlékezet érdemlő cselekedete is az mostani azont viselő nyelveknek szava elállásával megnémulást vévén, jövendőben az feledékenségtűl örökös hallgatás alá ne vettessék, sőt inkább mint PhΑnix porábúl, Nagyságtok rothadandó teste koporsójábúl is életre keljen: igyekeztem azt lassú elmémnek érkezése szerént ezen együgyű históriámnak magyar versekbűl fűzött tollaival úgy szárnyaznom, hogy ha Didónak Æneas szeretetiért, Párisnak Helenáért, Pyramusért Thisbének, másoknak másokért való dolgait sírban szállások után sok száz esztendőkkel éltetik az krónikák: azon Nagyságtok egymás kedvéért való cselekedete is az következendő üdőnek messze levő határira repülvén, ottan is híresüljön, ösmértessék, terjedjen s éljen örökké, annak emlékezete-viselő históriámnak elevenítése által. Melynek magos voltát jóllehet alacson elmém úgy nem érhette, azmint annak érdeme kévánta volna, s illendő ábrázolással pennám sem tudta leképezni, mindazonáltal azmint engedte az vékony értelem s ahhoz elégtelen készületem s alkalmatlan helyem (mivelhogy nagyobbrészrűl úton s sok értetlen csőcselék kiáltásával zajgó szállásokon írtam, Ovidius mondása szerént pedig: Carmina scribentes secessum et otia quærunt), addig toldoztam sokszor félbenszakasztott munkámot, hogy sokára mégis újonnan felvett pennámmal dolgom végeig ballagtam; s mivelhogy az régi versek-csinálók írásábúl úgy tanultam, holmi poëtai költeményekkel is szaporítottam írásimot: Vénusnak és Mársnak tulajdonítván az murányi dolgoknak szerencsés végbenmenetelét, de nem ok nélkül, mert az régiek az Vénust szerelem istenasszonyának s Mársot vitézség istenének tartották, én is az Vénuson szerelmet s Márson vitézséget értek írásomban: valóságos dolognak tartván, hogy ezen Nagyságtok cselekedete az Vénus és Márs, azaz szerelem és vitézség segedelme által mentek végben, az vitézséget az szerelem, az szerelmet az vitézség bátorítván, amaz vers szerént: Mars animare solet Venerem, Venus inclyta Martem, azhonnét MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUS-nak neveztem munkámot is; mely ha másképpen nem érdemes is, mindazonáltal, minthogy Nagyságtok örök emlékezet érdemlő hírét s nevét viseli, nem úgy együgyű munkámot, mint magok dolgának szép emlékezetét, tekéntse kegyes szemmel, és vegye jó neven érdemetlen szolgájátúl.

Költ az stubnyai hév vízben Boldogasszony havának 27. napján 1664. esztendőben.

Nagyságtoknak legkisebbik szolgája

GYÖNGYÖSI ISTVÁN

 

 

MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ
MURÁNYI VÉNUSNAK ELSŐ RÉSZE

 

1. Rend szerént jegyezzék egyebek versekben
    Óriások dolgát az régi üdőkben,
    Az istenek ellen esvén irigységben,
    Minémű harcokat tartottak az égben. 

2. Sokféle próbáit írják meg Jásonnak,
    Veszedelmes útját, s csudáit Colchosnak,
    Honnét, tanácsábúl Medea asszonnak,
    Elnyerte az gyapját aranyas báránynak. 

3. Az Ida hegyének híves erdejében
    Pallás, Juno, Vénus Páris eleiben
    Mint gyöttenek, s állott ő ítíletében:
    Ki közöttök első ékes termetében?

4. Vénust egyebeknél szebbnek mint ítílte,
    Azután Helenát magának mint nyerte,
    Vitorlás gályákon Trójában mint vitte,
    Szép hazáját s magát ezért mint vesztette. 

5. Hercules az poklot miképpen feltörte,
    S miként Proserpinát ottan is kereste,
    Az ajtón ugató Cerberust megölte,
    S egeket emelni Atlást segítette. 

6. Egyéb nagy dolgokot ki mint cselekedett,
    Dido Æneással mint szerelmeskedett,
    Mennyi balszerencsét Ulysses szenvedett,
    Circe énekével miként tündérkedett. 

7. Mások mindezekről, mint tetszik, írjonak,
    Elméjekkel, azmint akarják, játsszonak,
    Nem bánom, Dædalus szárnyain járjonak,
    S bölcs találmányokért zöld laurust várjonak. 

8. Más én hivatalom, azmelyet forgatok,
    Kikrűl mások írtak, azokrúl hallgatok. 
    Erős Murány felé elmémvel hágtatok,
    S annak dolgairúl verset koholgatok:

9. Miként Wesselénit Cupido sebhetvén,
    Szécsi Máriával szerelemben esvén,
    Titkos szerelmeket okosan követvén,
    Megvették az Muránt, jó módját keresvén. 

10. Múzsám, Parnassusbúl ki régen távoztál,
      S Pegasus forrástúl messzére szakadtál,
      Ha még valamit tudsz, azmit ott tanultál,
      Láss azért munkádhoz, melyet felvállaltál. 

11. Melyre adj, Apollo, kévánt segedelmet,
      Énekelje Múzsám úgy ezt az szerelmet,
      Hogy azkik ezáltal vettek győzödelmet,
      Találjon azoknál jó kedvet s kegyelmet. 

12. Azmint az gyors üdők szárnyakon repülnek,
      Néha békességes napokkal derülnek,
      Néha országrontó hadakkal zendülnek,
      Hol egyre s hol másra változva kerülnek. 

13. Ellenkező dolog háború s békesség,
      Nem különben, mint az hideg és melegség. 
      Békességgel épül az termő mezőség,
      Pusztul, prédáltatik, támadván ellenség. 

14. Ez pedig születik egyik az másikbúl,
      Az háború támad az csendes napokbúl, 
      Ered az békesség kóborló hadakbúl,
      Mint napok az éjbűl, s az éj meg azokbúl.

15. Így magyar koronánk bécsiekre kelvén,
      Római felség is azokra terjedvén,
      S azt Ferdinánd néven harmadik viselvén,
      Rákóczit az Erdély uralván s tisztelvén. 

16. Midőn az esztendő ezer számon menne,
      S ahhoz hatszáz után negyvenhatot tenne,
      Biradalma alól az télnek kikélne,
      S virágos tavasztúl megújulást venne,

17. Az békesség (minthogy talám régen nyugszik),
      Íme, az Rákóczi Györgytűl terhben esik,
      S tőle nem reménlett háború születik,
      Ferdinándra s reánk hada készíttetik.

18. Lát hamar dolgához, fegyvert köszürültet,
      Lobognak az zászlók, sok hadakot gyűltet,
      Minden urat s nemest s szabadost felültet,
      Számos hadaival Tisza felé léptet. 

19. Azmely tágosság van az ég s az föld között,
      Lakóhelt magának az hír ottan szerzött,
      Füle előtt semmi úgy el nem rejtözött,
      Azmelyet megtudni innét nem érkezött. 

20. Kinyílt ablak s ajtó, háza épületi
      Azkikkel világos minden rész szegleti,
      Éjjel s nappal nyitva, bé sem rekeszteti,
      Hol, mi dolgok esnek, onnét fülelgeti. 

21. Szabad gyövés s menés van itt mindeneknek,
      Zsibongnak nyelvei sokféle népeknek,
      Mint mikor rajzása indul az méheknek,
      Vagy az könnyű szellők erdőkön sietnek. 

22. Különb-különb újság s dolgok hirdettetnek,
      Igaz hír hamissal egybenkevertetnek,
      Ehhez többet adnak, attúl elvétetnek,
      Falun s városonként sokfelé vitetnek.

23. Honnét elmulandó öröm gyakran árad,
      Néha haszontalan búban az szű fárad,
      Mert nincs úgy az dolog, azmint az hír támad,
      Azholott nedvest mond, ott gyakorta szárad. 

24. Újsággal nő az hír, s azzal gyarapodik,
      Valamelyre megyen, bővül s szaporodik,
      Gyars szárnyon jár s siet, nem csak nyomakodik,
      Kin sok örül s vigad, sok meg szomorkodik. 

25. Alkalmatosságot azért most is lele,
      Furcsasága szerént gyars szárnyat emele,
      Erdélyi újsággal lévén szája tele,
      Az hír sietséggel Tiszán általkele. 

26. Kin felzendül az föld, s pártütések esnek,
      Az újság falati édes mézül tetsznek,
      Királyához marad hűsége kevesnek,
      Rákóczi György mellé szaporán sietnek. 

27. Híre után hamar érkezik maga is,
      Várják az vármegyék s Kassa városa is,
      Végtére országunk maradt kis rongya is
      Tékozlatik, s lobban sok helyen lánga is. 

28. Veszni tért kis hazánk, forgasz mely sok kockán,
      Hányfelé vetett már az szerencse sarkán!
      Hol egy ellenségnek, hol másnak vagy markán,
      Régi szép épséged mely miatt áll csonkán. 

29. Óh, az régiektűl elfajzott nemzetség,
      Híredben s nevedben korcsosult nemesség!
      Miolta köztetek nincs az egyenlőség,
      Ily rútul azolta prédál az ellenség. 

30. Azmeddig egy szívvel fogtál, magyar, fegyvert,
      Volt-e oly nemzetség, mely tégedet megvert?
      Kardod minden ellen diadalmason nyert,
      Sok préda s nyereség lábad előtt hevert.

31. Hol az az szép hír s név, sok adó s nyereség,
      Kit elődben rakott sok holdult nemzetség,
      Vagy harcokon adott az győzött ellenség?
      Mind elprédálta azt az egyenetlenség. 

32. Tedd félre, nemzetem, ezt az délcegséget,
       Mint régen, kövessed az egyenlőséget. 
      Ne fogyasd magadot, találsz ellenséget,
      Ki majd ránt nyakadban siralmas ínséget. 

33. Hiában: megrögzött az vad erkölcs benned,
      Az újságok nélkül nehez már ellenned,
      Noha hasznosb volna ezt is félretenned,
      Mert végre is ezért kell veszélyre menned. 

34. Az egyenetlenség ártalmas mindenben,
      Gyükeret szakasztott sok győzedelmekben,
      Sokak, míg egyesek voltak idejekben,
      Gazdag szerencséjek épült mindenekben. 

35. De délceg erkölcsök mihelt félrerúgott,
      Ez eggyel tartotta, amaz máshoz súgott,
      Az egyenetlenség forralt olyan lúgot,
      Kitűl végre soknak füle jajra zúgott. 

36. Régen Rómát hítták világ asszonyának,
      Holdult is sok nemzet nagy birodalmának,
      Vad Scythiáig nyúlt széle hatalmának,
      Ki tudhatja számát sok diadalmának?

37. Egyes erkölcsében esvén végre vadság,
      Mihelt sokfelé vont az akaratosság,
      Oly változásokat fajzott az sok újság,
      Hogy majd pad alá hullt az régi méltóság. 

38. Nem nevel semmi jót az újság-követés,
      Szűmaró s félelmes gonosz az pártütés,
      Mégis oly vágyott s moh ehhez az ügetés,
      Mintha volna minden jó termő ültetés.

39. Az állhatatlanság nagy szűvhez nem illik,
      Gyenge épület az, mely hirtelen omlik,
      Lásd az erős töllfát, elébb öszveromlik,
      Ostromló szelekre hogysemmint meghajlik.

40. Nem nemes elme az, mely mindjárt változik,
      Akarmi szélre is nádként ingadozik,
      Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik,
      Az rózsa is tövis között virágozik. 

41. Az nagy szűv, ki előtt az böcsület forog,
      Inkább halált kéván, s belőle vér csorog,
      Hogysem tántorítsa valami oly dolog,
      Ki becsületivel ellenkezik s morog. 

42. Szűk most ez az jóság, s vagyon csak kevésben,
      Félrerúgó erkölcs szorult fúrt fejekben,
      Az egyenetlenség vert fészket szívekben,
      Mint hold fotta s tölte, változik mindenben. 

43. Nemes királyunknak alig volt más híve,
      Az egy Wesseléni tökéletes szíve,
      Azki meg nem bomlott, mint cséppel az kíve, 
      Hanem ura mellett nagy terheket vive. 

44. Füleki fő tisztet ez akkor visele,
      Holott vitézsége szép szárnyat nevele,
      Ki dicsíretes hírt felőle emele,
      Jó híre s nevével egész ország tele. 

45. Vala felesége Bosnyák nemzetségbűl,
      De élte fonala legjobb idejébűl
      Szakadván az irigy Párkáknak kezébűl,
      Másvilágra kele lelke az testébűl. 

46. Özvegy életben van, de otthon nem henyél,
      Hanem mezőt kéván, s szokott próbákra kél,
      Katonakenyérrel, mint régen, most is él,
      Mint éh ráró prédát, ellenséget szemlél.

47. Mintha maga volna Bellona dajkája,
      Úgy megtanította Mársnak oskolája. 
      Valamelyre fordul, haragos szablyája
      Úgy forog kezében, mint mennykő szikrája. 

48. Nem szánja életét, fárad hazájáért,
      Második Curtius, megmaradásáért,
      Egeket érdemel gyakor próbájáért,
      Mint régen Hercules sok viselt dolgáért. 

49. Madaraknak sólyom gyars elverésében,
      Azmint az karoly is fürjek ölésében,
      Vidám az keselyű napra nézésében,
      Ily az ellenségnek Ferenc győzésében. 

50. Az lova Pegasus, maga Hector rajta,
      Mint sas az darvakot, sok pogánt úgy hajta,
      Földhöz veré, töré, kit el nem szalajta,
      Sok kötött ellenség kezében ohajta. 

51. Vállaiban Atlás, Hercules szívében,
      Nyelvében Ulysses, Antenor eszében,
      Szerelmében Páris, Titán személyében,
      Házánál Pylades, Achilles mezőben. 

52. Értéke kővárak, úri rend nemzete,
      Ideje legjobb kor, vitézség élete. 
      Erkölcse jó példa, deliség termete,
      Dolgai gyorsaság, s ráró tekintete. 

53. Hűsége állandó s igaz királyához:
      Van az egész Felföld Rákóczi pártjához,
      Nincs más, azki látna királya dolgához,
      Az egész terh szálla csak az ő vállához. 

54. Mert minden erejét Rákóczi hadának,
      Mint Atlás nagy terhét az egek súlyának,
      Egyedül tartotta, s úgy szolgált urának,
      Azmég az több hadak Fülekhez jutának.

55. Esterházi Miklós, amaz hazánk fénye,
      Sok elesett szűvnek ébresztő reménye,
      Kinek hazájával sok jótéteménye
      Égig ér, mint igaz áldozat temjénye. 

56. Vezette ezeket tanult értségével,
      Akarván jól tenni kis nemzetségével;
      Követi Ferenc is serény készségével,
      S táborban száll véle szép vitézségével. 

57. Minthogy úgy érdemli megpróbált virtusa,
      Mezei hadaknak lesz generálisa,
      Gyakran próbál, s vérrel izzad az pallosa,
      Az vitézi névhez vagyon igaz jussa. 

58. Végre, hogy az hadak visszanyomulnának,
      S hegyes Liptó felé lassan hágtatnának,
      Különb-különbféle rendeket szabának,
      Ily ordinántiát Ferencnek adának:

59. Azmi szép s jó, ahhoz könnyen nem juthatni, 
      Méh dongása nélkül mézet nem szophatni, 
      Az rózsát is tövis által szakaszthatni, 
      Savanyú íz nélkül édest nem tudhatni.

60. Próbált dolog nálad mind az só, mind az méz, 
      Viselt dolgaidra világ nagy része néz,
      Tudják, mit vitt végben az Wesseléni-kéz,
      Kiknél híred s neved finum arany, nem réz. 

61. Az böcsület lévén tárgya fegyverednek,
      Nem futottad súlyát hidegnek s melegnek. 
      Csak szárnyat nevelhess jó híred s nevednek,
      Tetszett java s sava egyaránt kedvednek. 

62. Az felső országok tudják vitézséged,
      Miként futamtattad gyakran ellenséged. 
      Tudja honnyodban is s látta nemzetséged
      Török ellenségtűl vett sok nyereséged.

63. Érzi Eger, Hatvan, Szolnok, Vác és Heves,
      Fegyvered élétűl hány török test eves,
      Élet nélkül maradt miattad nem keves,
      Kiknek nem kell többé az reggeli leves. 

64. Ezek noha neved máris fönt repítik,
      S jó emlékezettel mindenütt szépítik:
      De az grádicst mennél magosban építik,
      Az egekhez annál inkább közelítik. 

65. Tégy te is még többet viselt dolgaidhoz,
      S szögezz sebesb sugárt eddig nőtt szárnyadhoz,
      Minthogy véred is von nagy állapotokhoz,
      Kezdened kell megént új fáradságokhoz. 

66. Eddig tett dolgaid véld aranygyűrőnek,
      Az következőköt szép adamáskőnek,
      Ki, tetején ülvén kis kerekségének,
      Kedvesb ragyagást ád gyűrő szépségének. 

67. Térj vissza Fülekre azért táborunktúl!
      Az egész tartománt Kassáig Palánktúl
      Reád bízzuk, véddszed ellenség karjátúl,
      Erre légyen gondod legnagyobb azontúl:

68. Miként Murány várát megvegyed azoktúl,
      Azkik elpártolván koronás uroktúl,
      Rákóczi György mellé állottak várostul,
      Melynek nagy jutalmát várjad királyodtúl. 

69. Ez lész koronája több lett dolgaidnak,
      Mint napkeleti kő zománcos aranynak,
      Ebbűl olyan szárnyat építesz magadnak,
      Dicsíretes névvel kik égig ragadnak. 

70. Engedelmességgel hallgatá ezeket,
      Az készség nem kéván sok ingerléseket,
      Hányat nemsokára lovakra nyergeket,
      S elkészíttet minden úti eszközöket.

71. Megindulván, útját Breznóra rendelé,
      S onnét az hegyeket mikor általkelé,
      Szabott rendi szerént mégyen Fülek felé,
      Murány miatt szívét nem kevés gond telé. 

72. Erős hely az Murány, s nagyhírű mindennél,
      Nemcsak itthon, hanem kinn is, sok nemzetnél,
      Azok is, kik jártak napnyugat s keletnél,
      Nem sokat szemléltek erősebbet ennél. 

73. Ezen az természet többet erősített,
      Hogysem az kőmíves munkája készített,
      Körülötte olyan kősziklát kerített,
      Melynek nézése is fejeket szédített. 

74. Nem fél, hogy ellenség víja s törettesse,
      S az nagy kősziklákot golyóbis sérthesse,
      Vagy alája ásott por rontsa s vettesse. 
      Nincs, azki erejét fegyverrel győzesse. 

75. Ezt régenten hol egy, hol pedig más bírta, 
      Bástyáit s falait ez s az is rakatta, 
      Végtére urait addig változtatta,
      Hogy Szécsi György maga kezébe juttatta. 

76. Ennek születése vala grófi ágybúl,
      Bővült is értéke szerzett szép jószágbúl. 
      Híre s neve terjedt sok viselt dolgábúl,
      Második Hector volt vitézi voltábúl. 

77. Marad holta után ennek négy leánya, 
      Éva az legkisebb, örögbik Mária, 
      Kata az harmadik, s második Borbála, 
      Melyeket mind úri szerencse talála.

78. Gróf Bethlehem István férje Máriának,
      Illyésházi Gábor pedig az Évának,
      Thurzó Ádám veszi Borbálát magának,
      Listius János lén ura az Katának.

79. Máriát Bethlehem emelé Erdélyben,
      Évát Illyésházi Trencsén vármegyében,
      Viszi Borbáláját Thurzó Szepességben,
      Listius az Katát Dunán túl Köpcsénben. 

80. Idein elvála Borbála éltétűl,
      Bethlehem lelke is költözik testétűl,
      Metszetvén fonala Párkáknak kezétűl,
      S marad az Mária özvegyen férjétűl. 

81. Anyjok, ki eredett Homonnai ágbúl,
      S Mária nevet vett keresztvíz-mosásbúl,
      Ura holta után, özvegyi voltábúl,
      Két tíz esztendeig parancsolt Muránbúl. 

82. Azonban ollóját Lachesis fordítja,
      Atropost, élete fonóját szólítja,
      Végső szakadásra munkáját szorítja,
      S halál árnékával világát borítja. 

83. Öltöznek leányi anyjok után gyászban,
      Köztök Mária is van Magyarországban,
      S lész egyenlő osztály az sok gazdagságban,
      Részesül mindhárom az erős Muránban. 

84. Nem megvető dolga lévén Máriának,
      Megént Erdély felé vész utat magának,
      Úgy, hogy véget vetvén ott való dolgának,
      Viszont visszágyőjön várában Muránnak. 

85. Az mondott háború azonközben felkél,
      Teli az utakot mindenütt sok veszél,
      Gyön s megy az kóborló, mint az csavargó szél. 
      Útra ereszkedni Mária retteg s fél. 

86. De kénszeríttetvén szorgos szükségektűl, 
      Noha retteg szíve úti félelmektűl, 
      Salvus passust vévén az fejedelmektűl, 
      Készül mindazáltal, búcsúzik Erdélytűl.

87. Azmint meg is indul rakott szekerekkel,
      Teljesek az utak sűrő veszélyekkel,
      Rémül gyakran szíve új-új félelmekkel,
      S irtja akadt útját pátens-levelekkel,

88. Kik Rákóczi Györgynek költenek nevével,
      S hitelesek lettek rátett pecsétével,
      Ha rátalálóknak retten félelmével,
      Bátorítja magát ezek erejével. 

89. Háború az üdő, jár s kél az katona,
      Azki, látván módját, örömest fosztana,
      Esik szekérinél gyakor zenebona,
      Maga verseng vélek, nincs más, ki szólana. 

90. Kiveszi levelét s adja elejekben,
      Mellyel szúró szálkát ereszt az szemekben,
      Nem mer kedvek telni várt nyereségekben,
      Bántatlan elhadni sajnálják szívekben. 

91. Továbbmenvén, akad gyakran hasonlókra,
      Kiknek is oly szándék forr akaratokra,
      Hogy reáüssenek az rakott hintókra,
      Lesz ott is az levél szabadulásokra. 

92. Az sok kóborlók közt csak Isten vezére,
      Hogy mindene nem kél azoknak kezére. 
      Ült volt sok veszéllyel zajdult szerencsére,
      Míg verekedhetett Muránban végtére. 

93. Híve volt még akkor Murány az királynak,
      S minthogy félelmétűl hadaknak tartának,
      Az atyafiak is mind ottan lakának,
      Híres erejéhez mert ennek bízának. 

94. Hanem Illyésházi elméje azonban
      Császára hűvségén nem járván egy nyomban,
      Az fejedelemmel traktál alattomban,
      Nem tudván az többi semmit e dologban.

95. Minthogy legtöbb népe néki volt Muránban,
      Bízván azért azok nem kevés számában,
      Az több rész sem lévén kellő vigyázásban,
      Muránt Rákóczinak adja hatalmában. 

96. Budaházi neve vár kapitányának,
      Melynek István nevet az papok adának;
      Ki viseli tisztét porkolábságának,
      Etre, s vette ehhez nevét Boldizsárnak. 

97. Illyésházi mellé ezek is állának,
      S Rákóczi pártjára királytúl hajlának,
      S ahhoz nagy hűvséget mindaddig tartának,
      Okos Máriátúl míg nem csalatának. 

98. Hogy ezt visszávegye, bízzák Wesselénre,
      Kiért (azmint mondám) gond szállott szívére. 
      Éjjel sem jön álom, búsulván, szemére,
      Ilyen gondolatok forrnak elméjére:

99. Erős Murány várát? kit ez világ csudál,
      Mely meggyőzhetetlen meredekségen áll,
      Hova az madár is szárnya-fáradva száll,
      S ez világon hozzá hasonló kevés vál. 

100. Azki oly magahitt magos erejében,
        Akarmely nagy tábort szállíts ellenében,
        Kérkedik, hogy fegyvert sem vészen kezében,
        Meglátja, miképpen férkezel keblében. 

101. Ezt szálljam-é én meg? s ez ellen forduljak?
        Ezt vegyem meg? s ebben tegyek zsákmánt s dúljak?
        Ah, gondatlan szándék! azért ha induljak,
        Hogy hamar veszélyre hanyatt-homlok hulljak?

102. Mit ártok, ha ennek falait lövetem?
        Az nagy kősziklákot meg nem törethetem,
        Mi lesz, ha másféle praktikáját vetem?
        Vigyáznak mindenütt, meg nem kerülhetem.

103. Hogysem gyalázatos kudarcát vallanom,
        Jobb elmémvel mindjárt innét elszállanom,
        Más olyan dolgokra hasznosan hajlanom,
        Kikrűl örvendetes hírt lehet hallanom. 

104. Mikor ezt forgatja gondos elméjében,
        S Murány dolga felől habzona kétségben,
        Ihol az nemes vér felpozsdul testében,
        Mint lobbantó olajt ha dőltenél tűzben. 

105. Elesett kedvével egybenháborodik,
        Vállán lévő terhtűl amaz iszonyodik,
        Ez, mivel mindenkor nagyra gondolkodik,
        Végbenvitelére szorgalmatoskodik. 

106. Mond: Nem tud az munka lehetetlenséget,
        Nem nyúthat semmi út olyan rögösséget,
        Akarat munkával vetvén szövetséget,
        Azmelyen nem vehet győzedelmességet. 

107. Kit az nemes erkölcs szárnyain emelget,
        Alacson dolgokot megvét s nem emleget,
        Hanem magosra vágy, s olyakhoz közelget,
        Kik, mint az láng, célul függesztik az eget. 

108. Melyek hírét s nevét embernek nevelik,
        Mint repülő szárnyok, magosan viselik,
        Az koporsóbúl is életre emelik,
        S emlékezetivel sokak szája telik. 

109. Nehéz ugyan s rögös az böcsület útja,
        Sok fáradság s munka szélit s hosszát futja. 
        De akkor ezeknek nincs neheze s rútja,
        Ha pályája után tárgyát jól kaphatja. 

110. Ilyekkel gerjedez az nemes vér benne,
        Minden terhes munkát örömest felvenne. 
        Nagy Atlással akár eget is emelne,
        Murány megvétében csak ím, módot lelne.

111. Mikor vad Boreas szeleit mustrálja,
        S erejét, Eurussal küszködvén, próbálja:
        Azmint ezek között tengeren az gálya,
        Haboktúl csapatván, helyét nem találja,

112. Vagy, mint jádzóhelyen, labda felüttetvén,
        Míg leereszkedik, mindenütt lesetvén,
        Ha kézre kél, egyrűl másikra veretvén,
        Ide s tova ugrik, nyugtát nem lelhetvén:

113. Így búsult elméje nagy háborúiban,
        Hol egyre, hol másra tér gondolatiban. 
        Éjjel sincsen része kedves álmaiban,
        Fárad s töri magát Murány dolgaiban. 

114. Felejtsd el! Mi haszna, ha módját nem leled,
        Hogy ily vetrengéssel magadat terheled,
        Hasznosb, ha ezekből elméd kiemeled,
        S más, könnyebb dolgokra kedvedet neveled. 

115. Nem lehet; sőt inkább, mint koh előtt az szén,
        Mely közé az kovács szikrázó fúvót tén,
        Egy fuvallásra is hirtelen lángot vén,
        Végre vassal is bír, oly gyúladása lén:

116. Úgy ezt elméjébűl nemhogy kirekeszti,
        Sőt gyarapodásra szikráját ereszti,
        Nagyobb-nagyobb gondját óránként gerjeszti,
        S minden gondolatit Muránra függeszti. 

117. Az márványkövekre azmely címert metsznek,
        Annak az béllegi hamarébb elvesznek. 
        Igazán az szűnek azmelyek megtetsznek,
        Bévett elméjébűl, mint azok, kiesnek. 

118. Végre, hogy így fárad gondos elméjében,
        Szíves ohajtása felhat az nagy égben,
        Hogy megsegétenék igyekezetiben,
        Az egekbéliek kelnek ily beszédben:

119. Csillagos székébűl az magos egeknek
        Szívét s gondolatit látjuk mindeneknek, 
        Minthogy fáradságos útja az mennyeknek, 
        Elméje függesztve van ide kevesnek.

120. Ki-ki gondolatit csak földszint futtatja,
        Saskeselyű módon fönt kevés jártatja,
        Alacson dolgokra vagyon indulatja,
        S olyan, mint Káinnak megcsünt áldozatja. 

121. Annak hogy az szíve alatt nem nyughatik,
        Igaz nemes erkölcs azkiben adatik;
        Hanem, miként az láng, fennyen ragadtatik,
        Nagy állapotokra ez is úgy vonatik. 

122. Kikre Wesselén is szemét villogatja,
        Amaz köz dolgokot láb alá hányatja. 
        Kikből dücsőség gyön, azokot óhajtja,
        S ezekért munkáját rózsás útnak tartja. 

123. Nem nyugszik az eddig végbenvitt dolgokkal,
        Szép hírét akarja fűzni több tollakkal,
        Hogy annyival feljebb repüllön azokkal,
        S gerjeszti elméjét ily gondolatokkal:

124. Minemű eszközit és módját lelhesse,
        Az nagy kősziklákot miképpen győzhesse,
        Hogy amaz nagy hírű Muránt megvehesse,
        Ki európabéli váraknak erősse. 

125. Nyughatatlankodik benne az nemes vér,
        De magos az dolog, hozzá könnyen nem fér. 
        Sok törődésében majd betegséget ér,
        Mint azelőtt, most is segédet tőlünk kér. 

126. S minthogy azkik nékünk igazán szolgálnak,
        El nem vész érdeme soha jutalmának,
        Lássuk azért módját óhajtott dolgának,
        S nyissuk jó folyamját nemes szándékának.

127. Melyben ki egy módot, ki pedig javall mást,
        Némely mondja: Küldjük alá Mársot s Pallást,
        Tegyenek Ferenccel Murányon ostromlást,
        Megholdul, magára nem vár végső romlást. 

128. Némely Vulcanusra, tüzek istenére
        Voxol, hogy ő menjen Murány vételére. 
        Ha nem holdulna is Mársnak fegyverére,
        Fejet hajt az fene tüzek erejére. 

129. S mikor ezen ilyen különb szók mennének,
        S kitűl-kitűl tetszést rendre kérdenének,
        Végre egy közülök, hogy reá érének,
        Felálla, s ajaki ily szókra kelének:

130. Igaz: Pallás s Márs is végben sokat vittek,
        Tűznek is nagy erők s várasok engedtek,
        Mint híres Tróján is végső romlást tettek,
        S görögök prédái az benn valók lettek. 

131. De azmeddig ezek mentek kévánt végben,
        Sok vér omlott, sok holt, sok akadott kézben. 
        Ha másképpen lehet, ne förtözzünk vérben,
        Vagyon könnyebb mód is ennek meglétében. 

132. Tudjátok mindnyájan Wesselény sorsát,
        Köz akaratunkbúl minap édes társát,
        Kinek sokak között kell keresni mását,
        Elvévén, közöttünk rendeltük lakását. 

133. Özvegy kenyérrel él, s árvaság élete,
        Hideg ágyban ohajt, nincs tüze mellette,
        Árva kisgyermeki vannak körülötte,
        Oda van, ki ezek gondjakot viselte. 

134. Gróf Szécsi Mária hasonlatosképpen
        Él Murány várában, árva özvegyképpen. 
        Az várnak harmada ezé pedig éppen,
        Azmint hárman bírják ezt egyenlőképpen. 
 
135. Innét kell találni alkalmatosságot. 
        Győzött az szerelem sok várat s országot,
        Ezekben is Vénus gyújthat olyan lángot,
        Mely tehet Murányon nemsoká csúfságot. 

136. Melynek erős tüze valakit körülvett,
        Bár mint adamáskő, szíve oly kemény lett, 
        De hajló viaszként, abbúl szelídet tett,
        Sok idegenséget ösmeretségre vett. 

137. Csak egy látására Anchises fiának,
        Úgy győzé ez szívét Dido királnénak,
        Hogy mindenben kedvet tett akaratjának,
        S övé nagy ereje Carthago várának. 

138. Demophóon szállást kér vala Phyllisnél,
        Noha Phyllis többször nem ösmerte ennél,
        Oly kellemetessé lén mégis kedvénél,
        Hogy följebb böcsülte őtet mindenénél. 

139. Nemcsak várát, hanem magát mindenével,
        Ősi gyűtöménes gazdag értékével,
        Szép biradalmának hosszával s szélével,
        Vendégének adá igaz szerelmével. 

140. Hogy nagyobbat mondjak: mikor Colchos felé
        Hadaival Jáson útját elrendelé,
        Az aranygyapjúért tengert általkelé,
        Az elvitelének módját miként lelé?

141. Eztet rettenetes állatok őrizték,
        Minden szögletrészit oly bikák feküdték,
        Kik lélegzeteket lánggal eresztették,
        Az gyapjúkeresőt rútul emésztették. 

142. A’ mellett iszonyú sárkány lesekedett,
        Aranygyapjú felé ha ki verekedett,
        Nagy üvöltésével reáereszkedett,
        Szikrázó szájátúl kevés menekedett.

143. Gyütt vala Jásonnal sok vitéz görögség,
        De az őrzők miatt volt dolgok ijedség. 
        El is veszett volna tőlök az nyereség,
        Ha nem lészen vala Vénus az segétség. 

144. De gyúlasztá szívét hamar Medeának,
        Megszereté Jásont, s kedvelé magának. 
        Ki által jó vége leve szándékának,
        Elemelé gyapját az aranybáránnak. 

145. Bízzuk Muránnak is erre erősségét,
        Nem töri álgyúkkal fala keménségét,
        Találja ő ennek könnyebb mesterségét,
        S meghágja rövidnap nagy meredekségét. 

146. Ad ő Cupidónak két nyilat kezében,
        Bő szerelmet ereszt azkiknek végében,
        Elbocsátja őtet illendő üdőben,
        Az elsőt Ferencnek löveti szívében. 

147. Kinek lángja benne mikor erőt vészen,
        Fordul az Cupido, lévén nyila készen,
        Mária szívén is gyarsan sebet tészen,
        Egyenlő szerelme mindkettőnek lészen. 

148. Óhajtani fogja egyik az másikot,
        Egymás nélkül élnek szomorú napokot,
        Éjjel s nappal főzik titkos szándékokot,
        Együtt nyugtathassák miképpen magokot. 

149. S mikor már ez az tűz benn lészen Muránban,
        Talál az szeretet módot egy órában:
        Miként Wesselénit, segítvén dolgában,
        Benn lévő tüzéhez vezesse az várban. 

150. Ennek az elméje tetszik mindeneknek,
        Ad vitézlő Márs is s Pallás is helt ennek. 
        Ugyanis mestere az Vénus mindennek,
        Ezer találmánya van az szerelemnek.

151. De mivel más párt is van Murány várában,
        Azki Máriával nem lészen egy lángban,
        S lehet másképpen is fortély az dologban,
        Róka most az világ, s bölcs az praktikában. 

152. Tovább is forgatván azért az dolgokot, 
        Így állították meg végre tanácsokot: 
        Hogy a Vénus mellé, ki visel lángokot, 
        Márs is köszörüljön villogó kardokot.

153. Úgy, hogy gyútogatván Vénus az szíveket,
        Azmikor benn hordoz ő titkos tüzeket,
        Ideki viseljen Márs akkor leseket,
        Vigyázzon, s elűzze az veszedelmeket. 

154. Ne is álljonak el mindaddig egymástúl,
        Se szerelmes Vénus hadakozó Márstúl,
        Se hadakozó Márs szerelmes Vénustúl,
        Nyertesen míg vissza nem térnek dolgoktúl,

155. Azmelyre magokot hittel kötölezik. 
        Nosza, Murány vára! majd gondod érkezik,
        Vénus Márssal együtt reád igyekezik,
        Nem volt még oly dolgod, mint most következik. 

156. Bár megént ily magos hegyekre költözzél,
        S megannyi kősziklák öblében férkezzél,
        Az magos egek közt fölyhőkben öltezzél,
        Ezek előtt ott is nincs, hova röjtözzél. 

157. Az szerelem előtt nincs, ki elbújhasson,
        S ennek erejével s tüzével bírhasson,
        Ellene bár erős bástyákot állasson,
        Nincs oly erő, azkin ez bé ne hághasson. 

158. Hatalmas mindenen, s holdul néki sok nép,
        Azt ostromlja pedig inkább, ki erős s szép,
        Roppant várasokat s várakot öszvetép,
        Ennek hatalmátúl volt-é valaki ép?

159. Szárnya, tüze, nyila van az szerelemnek,
        Gyors, erős s haragos, nem enged senkinek,
        Széles e világon nagy hatalma ennek,
        Nem állhat ellene senki erejének. 

160. Ha szaladsz előtte, elér szárnyaival,
        Ha ellene állasz, meggyőz nyilaival,
        Mint az prédáló tűz, úgy jár lángaival,
        Az egek sem bírnak ennek hatalmival. 

161. Jupitert az égbűl hánszor le nem vonta,
        Földön járva, szívét mire nem hajtotta,
        Itt bikává, amott sassá változtatta,
        Holott pásztor-, holott kos-képben jártatta. 

162. Phæbussal s Plutóval bánt hasonlóképpen,
        Ezek személyét is formálta sokképpen. 
        Ki számlálhatná meg azokat mind éppen,
        Az szerelem kiket hordozott miképpen. 

163. Sok erősségeket, kiket egybenrontott,
        Sok szép asszonyokat, melyeket meghajtott,
        Ifjakot s szüzeket, kiket föllobbantott;
        Előbb lemegy az nap, mint írjam számokot. 

164. Meggyőzi falait azért Muránnak is,
        Megholdítja szívét az Máriának is,
        Bár Marpesus-hegyi ércek volnának is,
        Enged keménségek ennek azoknak is. 

165. S máris készül Vénus rábízott dolgához,
        Cyprusbúl felkelvén, járul az fiához,
        Nyilakot válogat annak gyors íjához,
        S hasznos foganattal láttat munkájához. 

166. Azmint Cupidónak lakása mondatik, 
        Annak házatája két rendre osztatik. 
        Az elsőben minden kévánt jó adatik,
        S különb-különbféle muzsika hallatik.

167. Hervadatlan szép fák ágakat terjesztik,
        S kedves zöldségeket árnyékkal eresztik,
        Kik közt az madarak szíveket gerjesztik,
        S gyenge ajakokat zengésre eresztik. 

168. Virággal tölt utak néhányfelé válnak,
        Az híves árnyékok, mint sátorok, állnak,
        Hol békesség, öröm, szabadság sétálnak,
        Semmi háborító eszközt nem találnak. 

169. Trágyált ágyak vannak egyvelült rózsákkal,
        Kiket kedves árnyék borít zöld ágokkal:
        Itt az nyugadalom választott álmokkal,
        Fáradsága után nyugszik víg napokkal. 

170. Mindenfelől vannak szép mulatóhelyek,
        Kiken gyönnek s mennek az Zephyrus szelek,
        S gyengén ingadoznak az zöld falevelek,
        Nem hervasztnak itten soha az mord telek. 

171. Hol az vigasságnak kezén muzsika peng,
        Kedves énekszókkal jókedv ajaka zeng,
        Vidámság táncátúl az gyenge pázsit reng,
        Megemésztő búval senki szíve nem teng. 

172. Hallatik mindenütt nyájas beszélgetés,
        Mosolyog egymásra kedves tekéngetés,
        Esik nyakok körül gyenge ölelgetés,
        Orcának s ajaknak csók itt az fizetés. 

173. Mindenfelől ez helt lakja gyönyörűség,
        Az fák öltözete itt mindenkor zöldség. 
        Itt az nyugodt szívet nem csigázza kétség,
        Boldog az állapot, s nincsen semmi ínség. 

174. Azok szoktak pedig mulatni ezekben,
        Kik, egymáshoz lévén igaz szeretetben,
        Semmi szűvajúdást nem láttak éltekben,
        Hanem kedvek szerént élnek mindenekben.

175. Az másik szomorú s tövissel rakott kert,
        Sok bojtorványos gazt hol az tél öszvevert,
        Ezerféle gondot s búkat egybekevert,
        S minden zöldségeket az ágakrúl levert. 

176. Ezt minden szögletin setét homály fogta,
        Nyár kegyességétűl az tél megfosztotta,
        Hideg fergetegre s záporra osztotta,
        Száraz faágakkal kerítését fonta. 

177. Hol az fekete gyász condorlott rongyával,
        Vállát érdegelvén öszvefűlt hajával,
        Kedvetlenül ballag bánatos orcával,
        S fölyhőköt szaporít fohászkodásával. 

178. Kedvetlenség szemét mordul öszveszedte,
        Grádicsos ráncokban az homlokát vette,
        Nem is akar szólni: az száját bétette,
        S gondolkodó fejét alácsüggesztette. 

179. Dőlt az szomorúság egy tövisbokorhoz,
        Minthogy állapatja hasonló is ahhoz,
        Búban forrott fejét eresztvén vállához,
        Szíve zokog, s szemét készíti síráshoz. 

180. A kétségbenesés gondolkodik s hallgat,
        Magán jár az fák közt, s köteleket forgat,
        Hol megáll, hol sétál, semmi jót nem faggat,
        Felakasztván magát, majd pokolban jajgat. 

181. Rágja az ajakát az harag mérgében,
        Dúl-fúl, s kivont fegyvert forgat az kezében,
        Mellyét verve kiált, s szitkot hány az égben,
        Fogát csikorgatja, s reszket az testében. 

182. Az nyughatatlanság éjjel s nappal lót s fut,
        Újabb-újabb gondot szívében maga gyút,
        Egyet ha elfelejt, eszében kettő jut,
        Gyön s megy, meg nem tartja semmi darabos út.

183. Ez hely mindenfelől gyűlölt iszonyúság,
        Könyveköt árasztó s jajt kiáltó fogság,
        Kétségbeneséssel rettentő pusztaság
        S szíveket prédáló s kénzó nyomorúság. 

184. Itt azok sínlenek, azkik szerelmekben
        Csalatván, forgonak sok veszedelemben. 
        Mint Ariadna is esett volt kétségben,
        Hogy az Theseusnak csalaték hitében. 

185. Ezek egymás mellett mind kétfelé válnak,
        Szép felserdült halmok közepettek állnak,
        Mely választott helye minden mulatságnak,
        Cupidónak itt van lakása magának. 

186. Gyenge lángszín kárpit házát kerítette,
        Ragyagó falára tegzét függesztette,
        Melleje íjastul idegét is tette,
        Szokott fegyverével felékesítette. 

187. Kétféle nyilakot tart pedig ezekben, 
        Különb-különb erő vagyon mindenikben: 
        Szerelem-gerjesztést öntött az egyikben, 
        Idegenséget hoz másik az szívekben. 

188. Az első zománcos arannyal fénesült,
        S hatható hegyétűl sok szíve sebesült. 
        Ostobább az másik, s ólommal terhesült,
        Kinek az hegye is tompa s nem élesült. 

189. Azkiben szerelmet akar gerjeszteni,
        Az aranyast szokta abban ereszteni,
        Azkit akar pedig idegeníteni,
        Az ónos nyilakkal szokta rémíteni. 

190. Az aranyosokbúl Vénus egyet kivén,
        Gyenge rajzolással melyre ily nevet tén:
        Gróf Szécsi Mária; ugyanez a nyíl lén,
        Cupidótúl Ferenc azmellyel sebet vén.

191. Fiát azért Vénus innét fölkészítvén
        S szokott fegyverével szépen ékesítvén,
        Röpülő szárnyait szeleknek eresztvén,
        Fülekre érkezik Cupido sietvén. 

192. Az nap szállott vala nagy Oceanumra, 
        Nyugosznak az ökrök holnapi járomra. 
        Vigyázása után szem hajlott álomra,
        Az nappali munka dőlt nyugodalomra. 

193. Terhek alatt nem zúg barmok lehelések,
        Lassú kérődéssel vagyon lélegzések,
        Madaraknak sem zeng erdőn éneklések,
        Útonjáróknak is megszűnt az menések. 

194. Az egész föld táját nagy csendesség tartja,
        Ki-ki fáradságát holnapra halasztja,
        Az egy Wesselény hogy magát fárasztja,
        Éjjel sem nyughatik, csak Muránt forgatja. 

195. Azonban hogy ezért búját így árasztja, 
        Ihol az Cupido szárnyát csattogatja, 
        Bécsinált ablakit házának álthatja, 
        S nyilát máris fölvont idegében tartja.

196. Minthogy ez magával égő tüzet hozott,
        Az egész háztája majd mintegy lángozott,
        Kin rettenvén Ferenc, színében változott,
        Nem tudván, ez újság honnét találkozott. 

197. Felteként, s szemeit té-tova forgatja,
        Elijed, Cupidót hogy fejénél látja,
        Amaz is nem késik, idegét megrántja,
        S az választott nyilát szívében bocsátja. 

198. Mond: Ne félj, halálos ez sebed nem lészen,
        Kévánt dolgaidban sőt jó véget tészen,
        Gróf Szécsi Mária szerelmében vészen,
        Általa lész minden dolgod kévánt részen.

199. Van az isteneknek ez akaratjábúl, 
        S bocsáttattam hozzád azok tanácsábúl: 
        Kedves öröm virrad az mostani gyászbúl, 
        Mint az felderült nap elébbi homálybúl. 

200. Háborodott tenger az te bús életed,
        Hányatott hajónak magadot vélheted,
        Hab az sok gondolat, mellyel ezt vereted,
        Szécsi Mária lesz az kormán melletted. 

201. Partra vezettetel általa ezekbűl,
        Felszabadul hajód az forgószelekbűl,
        Kedves tavaszra hoz mostani teledbűl,
        Vigasság érkezik az gondos életbűl. 

202. Azért véle közöld bízvást szándékodot,
        Nyertesen végezed általa dolgodot,
        S reméljed nemsoká oly kedves napodot,
        Azmelyen Muránban nyugtatod magadot. 

203. Eltűne ezekkel. Hozott jó újságot,
        Melyen az kétes szű véve vidámságot,
        S örüli az nem várt alkalmatosságot,
        Kap azonban tüze nagyobb-nagyobb lángot. 

204. Terjednek hatalmi az belélőtt nyílnak, 
        Mint száraz kévékhez mikor tüzet fúnak, 
        Kis szikrával kezdi, végre nagyon gyúlnak: 
        Az szerént ezek is óránként nagyulnak.

205. Nyílra metszett neve Szécsi Máriának,
        Melyet Vénus maga választott fiának,
        Úgy meghatta szívét s foglalta magának,
        Hogy kívüle módja nincs nyugadalmának. 

206. Volt azelőtt tüze, van most ezerannyi,
        Kész minden próbára ezért magát adni,
        Nem tetszik nehéznek érte meg is halni,
        S akármi keserűt édes gyalánt falni.

207. Ferenc dolgainak így kezdetett útja,
        Melyen az szerelem tovább mint futtatja,
        Több rész históriám azt is megmutatja,
        Itt kevessé Múzsám magát megnyugtatja. 

MURÁNY VÁRA A 17. SZÁZADBAN POLLÁK ZSIGMOND METSZETE
ISMERETLEN FESTŐ FESTMÉNYE NYOMÁN

 

 

MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUSNAK
MÁSODIK RÉSZE

 

1. Az üdő éjjeli gyászát levetette,
    Piros hajnalszínben magát öltöztette,
    Szép aranyhajait rózsákkal hintette,
    S reggeli szellőnek folyni eresztette. 

2. Napkeletrűl magát emeli vigadva,
    Teként mindenfelé szeme mosolyodva,
    Megyen az setétség előtte szaladva,
    S az tengereken túl vagyon már haladva. 

3. Felderüle az ég, s szép világosság lén,
    Áloműző szellőt az nyugadalom vén,
    Ásító pillantást az szem is félretén,
    S felserkent pásztornak nyájánál gerjed szén. 

4. Járom alá hajtják az ökrök nyakokot,
    Kezdik szarándokok elhagyott útjokot,
    Újítják madarak fákon nótájokot,
    Az béres szolgák is fogják munkájokot. 

5. Ki-ki dolgához lát, s nincsen henyélésben,
    Erdei vadak is indultak menésben,
    Az felvirradt napnak szép tündöklésében
    Halak is örülnek vizek mélységében. 

6. Te is azért, Múzsám, serkenj fel ezekkel,
    Indulj Parnassusban az szép napkelettel,
    Pegasus kútjábúl mosdjál friss vizekkel,
    S láss kezdett munkádhoz nem álmos szemekkel.

7. Csudálatos dolog szerelem mivolta,
    Melynek tüze miatt lett sokaknak holta,
    Azkit Ferencben is Cupido úgy olta,
    Hogy gyötrelmes neki minden óra folyta. 

8. Azelőtt elméje hányatott Murányért
    S nagy erősségének győzése módjáért,
    Most lángoz az szíve annak asszonyáért,
    Tüzének nagyobban ég nagyobb okáért. 

9. Nem látta soha is, mégis ég érette,
    Ily ösmeretlenül miként szerethette?
    Hiszem az szerelmet az látás szerzette,
    S hogy szeressen az szű, az szem cselekedte. 

10. Az szű kalahuza szokott az szem lenni,
      Az indulatoknak ez után kell menni, 
      Ez szokta kedvessé az orcákot tenni, 
      Nehéz az látatlant szerelemben venni. 

11. Szerelemnek ott van az gyarapodása,
      Hol szemnek adatik szabad sétálása,
      Sőt annál is nagyobb kedve áradása,
      Hol az nyelvnek is van szabados járása. 

12. Az alkalmatosság fő mestere ennek,
      Ifjak az szüzekkel addig gyönnek s mennek,
      Beszédrűl csókokra s arrúl másra kelnek,
      S olthatatlan lángot szívekben nevelnek. 

13. Arra való az szem, hogy mindent vizsgáljon,
      Szépeket az rúttúl különben számláljon,
      S oly kedves erkölcsöt magának találjon,
      Melynek szereteti az szívében szálljon. 

14. Ha virágok közé indulsz az kertekben,
      Tudom, vakul nem kapsz sokféle színekben,
      Hanem eltekénted azokot elsőben,
      Azmely tetszik, úgy szedsz azoknak szépében.

15. Így, mikor vizsgálnád az tenger fövenyit,
      Látatlan nem szednéd akarmi köveit,
      Hanem megszemlélnéd szemenként gyöngyeit,
      S válogatva vennéd azoknak szépeit. 

16. Miként ösmerteti fül az zengéseket,
      Választani az száj tudja az ízeket,
      S orr különbözteti az szagos füveket:
      Így szokta vizsgálni az szem az színeket. 

17. De szerelem dolga isteni végezés,
      S szűben az egekből fuvallott lélegzés, 
        Hová ez nem járul, olyan ott az szemzés, 
        Mint habok közt kormán nélkül az evezés.

18. Az világi dolgok az egekbűl vannak,
      Értéket, szépséget s erőt innét adnak,
      Addig foly éltünk is, míg innét célt hagynak,
      Azután világi napjaid elfogynak. 

19. Az szép termet ugyan merő lobbantó tűz,
      Mint mágnes magához sok szívet vonszon s fűz,
      S hajlik szerelmére sok szép ifjú, sok szűz,
      Kikkel az Cupido sokféle harcot űz. 

20. Az pénz s gazdagság is végben sokat vihet,
      Valameddig akar, szintén addig mehet,
      Rút ábrázatot is kellemessé tehet,
      S gyenge szerelmében szépeknek is lehet. 

21. De mind veszedelmes szerelme ezeknek,
      Ha rendelésébűl nincs az isteneknek,
      Kévánt örömekben nem részesülhetnek,
      S szerelmek tárgyához hejában sietnek. 

22. Gyakran kit sok nemes s gazdag meg nem nyerhet,
      Arra akarmi gaz s közember szert tehet,
      S holmi csonka s béna olyan személt vehet,
      Kit ép deliség is kedvesen szemlélhet.

23. S ha ez az végezés, kit Fátumnak hínak,
      Nem célozná rendit szerelem dolgának,
      Hihető: mindnyájan egyre gyulladnának,
      Kedvét is töltené ki-ki szándékának. 

24. De miként az halász, azmely hány horgokot,
      Meg nem csábíthatja az egész halakot,
      Vagy mikor madarász léppel rak ágokot,
      Sípra nem csalhatja mind az madarakot. 

25. Hanem az szerencse azmit hoz horgára,
      Vagy lépének akaszt ragadoványára,
      Azt veszi, s erdőn is vadász hálójára
      Azmit az sors fordít, az lesz prédájára. 

26. Hasonlatosképpen osztják az istenek
      Végezések szerént dolgát szerelemnek:
      Gyakran gyenge szép szűz amaz rothadt vénnek, 
      Vén kofa jut pedig az ifjabb személynek. 

27. És azmint támadván ellenkező üdők,
      Ha tengerre kelnek az dús kereskedők,
      Amaz zúgó habok ellenek jövendők,
      Kik hányatásátúl majd el is veszendők. 

28. Kedvezése nélkül így az isteneknek
      Veszedelmes dolgok az szerelmeseknek,
      Gyakran hol tüzeknek megoltást keresnek,
      Egy kis nyalánkságért halállal fizetnek. 

29. Hanem az Istennek bölcs végezéseként,
      Azkit az szerencse jobb szemével teként,
      Csendes szerelmében, nem szenved az bút s ként,
      Vagyon békességes öröme óránként. 

30. Gyakran azkik egymást soha nem is látták,
      Avagy híreket is aligha hallották,
      De az nagy istenek minthogy így akarták,
      Sok száz mélföldrűl is egy ágyban juttatták.

31. Isteneknek lévén tetszésébűl ez is,
      Ferenc Máriával ha ösmeretlen is,
      Érette oly tüzet visel szíve mégis,
      Melytűl nyugodalma nincs pillantásig is. 

32. Nyughatatlankodik, s töri azon magát, 
      Miként találhassa alkalmatos módját,
      Hogy megjelenthesse annak szíve lángát,
      Azki minden jóra fordíthatja dolgát. 

33. S mond: Ah! nyughatatlan szerelem fáklyája,
      Két hetek napjait bús elmém számlálja,
      Hogy forró szándékom bágyadt szívem állja,
      Ennek futamatját, ím, mégsem találja. 

34. Igaz, hogy mutattál már, Cupido, utat,
      De annak módjához engemet ki juttat?
      Ezer gondolatot elmém ezen futtat,
      Jó módot találni ebben mégsem tudhat. 

35. Szemben lészek véle: magam megbeszélem,
      Kívüle világom mely keserven élem,
      Kedves asszonyságát óhajtva szemlélem,
      Fohászkodásimot megszánja, remélem. 

36. Mit gondolok? miként legyek véle szemben?
      Én szárnyon repülni nem tanultam égben,
      Mint Vertumnus, tündér sem vagyok testemben,
      Hogy Muránban titkon tűnjem eleiben. 

37. Másként bé nem bocsát ez a nagy erősség,
      S bár szembenlétemben volna is lehetség,
      Megkajonolná ezt mindjárt az irigység,
      Jó igyekezetem lenne nagy veszteség. 

38. Ez az szerelemnek esküdt ellensége, 
      S Busirisnál nagyobb istentelensége, 
      Valahova akad szeme mérgessége, 
      Nincs az szerelmesnek ott sok nyeresége.

39. Ez vágja bé útját sok előmenetnek,
      Elszólja jutalmát méltó érdemeknek,
      Gátolja folyamit sok jó szerencséknek,
      Legtöbbet árt pedig az szerelmeseknek. 

40. Ója magát minden irigyek mérgétűl,
      Mint baromformáló Circe énekétűl,
      Kiknek hogy ne vesszek én is az szemétűl,
      Nem távozom még most házam küszöbétűl. 

41. Üzenek hát néki. Azt kire bízhatom,
      Van-é oly titkosom, kinek megmondhatom?
      Bár légyen is, oda miként bocsáthatom?
      Az üzenettel is magam megcsalhatom. 

42. Csalárd most a világ, nincsen kinek hinni, 
      Elébb az erkölcsöt jól meg kell ösmérni, 
      Miként az aranyat, próbára kell venni, 
      Mert nem mind arany az, ki szokott fénleni.

43. Meghitt barátodnak szólj néha biztodban,
      Megjelentvén néki, mi van szándékodban,
      Valamiben kedvét ne találd azonban,
      Kimondja, s többet is kiált haragjában. 

44. Sokak, kik azelőtt barátságban éltek,
      S bízott meghittséget egymáshoz viseltek,
      Végre kit felőlök mások sem reméltek,
      Öldöző haragra egymás ellen keltek. 

45. Kevés meghittség van, ki mindenkor tartson,
      Egy kis ízetlenség melyet el ne rontson,
      Ki néha melletted vért is öntött harcon,
      Ellenséged végre, s azon van, hogy ártson. 

46. Azki dolgaiban elől akar menni,
      Titkos szándékának nem kell cégért tenni,
      Annak kiváltképpen okosnak kell lenni,
      Ki Vénus kertébűl akar rózsát venni.

47. Az szerelem gyenge, s hamar megbántódik,
      Egy irigy szemtűl is, csuda, mint sértődik. 
      Hát ha hamis nyelvek közé szorítódik,
      Annyival is inkább vesztére nyomódik. 

48. Nem tanácsos dolog bízni ezt sok nyelvre,
      Az sok temonda közt kel hamar veszélyre. 
      Én is kis kormányom nem bízom nagy szélre,
      Várom szerencsémet csendesebb üdőre. 

49. De későn lészen ez. Talám pennát fogok
      S megírom, kívüle mely árván nyomorgok,
      Mennyi tűz s láng között éjjel-nappal forgok,
      Engesztelik szívét talám ezen dolgok. 

50. Igaz, hogy az írás szép dolog azoknál,
      Van ösméretségek azkiknek egymásnál,
      S egymástól messzére távozott társoknál
      Mi lehet kedvesebb az levélírásnál?

51. Nagy föld lévén köztök, másként nem szólhatnak,
      Az itt kiadott szók oda nem hallatnak,
      Hanem levelekre azmiket bízhatnak,
      Távullételekben azokkal mulatnak. 

52. Az levél sok jóban eszköz s gonoszban is,
      Azmint egyben szolgál, úgy az másikban is. 
      Gyakran akadált tész jó szándékokban is,
      Nem úgy jár el, mint kell, titkos dolgokban is. 

53. Azki bízza azért dolgát levelekre,
      Szükség, okosan is vigyázzon ezekre,
      Hogy ne akadjonak igéző szemekre,
      S ne hozzák az írót nem várt veszélyekre. 

54. Valakinek azki titkot akar írni,
      Szükség annak szívét először ösmérni,
      Alkalmatos üdőt s helt kell ahhoz venni,
      Bizonyos követnek kell azt mégis vinni.

55. Ösméretlen vagyok én pedig azzal is,
      Azki jól tehetne velem s kénommal is,
      Miként találjam meg hát írásommal is,
      Félek, ne csalassam valahogy azzal is. 

56. Nem ösmér. Levelem talám el sem fogja,
      Vagy ha elfogja is, azt csak abban hagyja,
      Semmi közöm hozzá, s itt nem kell, azt mondja,
      Igaz szándékomat csúfképpen fogadja. 

57. De félénknek valók az ily gondolatok,
      Kár, hogy dolgaimmal eddig is múlatok. 
      Ha szép asszonkámmal magam nem szólhatok,
      Őkegyességének miért nem írhatok?

58. Ha ösméretlen is, nem lészen kegyetlen,
      Szíve keménsége mi nem győzhetetlen,
      Megértvén, érette tüzem mely szünetlen,
      Talám megszán, s nem lesz, mint kő, engedetlen. 

59. Gyenge Byblis esvén Caunus szerelmében,
      Főzte titkos tüzét sokáig szívében,
      S majd megepedt volna immár nagy tüzében,
      Mégis mind titkolta szemérmességében. 

60. Személyében, mint tűz, néha pirosodott,
      Néha, mint félig holt, elhaloványodott,
      Szemérem, szerelem benne viaskodott,
      Egyik az másikkal bajt vítt s tusakodott. 

61. Amaz szíve tüzét véle titkoltatta,
      Hogy azt kijelentse, ez szorgalmaztatta,
      Egyik az másikot sokáig forgatta,
      Végre az szerelem győzte, s elfuttatta. 

62. Izzadott, pirult, félt, változott színében,
      De nem volt mit tenni egyebet tüzében,
      Pennát foga végre, reszketve kezében,
      Megírá szándékát titkos levelében.

63. Kit megjelenteni szégyenlett nyelvével,
      S közleni sem merte semmi követével,
      Addig viaskodik szemérmességével,
      Így jelenté végre írott levelével. 

64. Első grádicsára azért dolgaimnak
      Segédével lépek én is írásomnak, 
      Ez által keresek oly utat magamnak, 
      Hogy udvarolhassak én is asszonkámnak.

65. Azmint fekszik vala, ezzel emeledék,
      Úgy tetszik, tüzében mintegy könnyebbedék,
      Kevessé könyökre dőle s gondolkodék,
      Pennát foga osztán, írni ereszkedék. 

66. Azmennyit ír, annyit ohajt bús szívében,
      Pennája hol megáll, hol megy az kezében,
      Eltörüli, azmit jedzett volt elsőben,
      Mást ír, az sem tetszik, sokat szakaszt félben. 

67. Habozó elméjét meg nem nyugtathatja,
      Hol egyet, hol mást vet elöl gondolatja,
      Amazt nem szereti, ezt is változtatja,
      Mint az bús elmének az ő állapatja. 

68. Öszveszed végtére sok kedves igéket,
      Melyek lágyítani tudják az szíveket,
      S talám győznének is fene tigriseket,
      S ilyen rendre fűzi pennája ezeket:

69. Ösméretlen szolgád alázatosságát,
      Kész szolgálatjával szíve buzgóságát,
      Igaz szerelmének állhatatosságát
      Ajánlja, s ezekkel (ha kedveled) magát. 

70. Az ösmeretlenség eddig mint rémített,
      Ha hozzákezdtem is, mégis megtérített,
      Noha erre tüzem régen kénszerített,
      De hogy megjelentsem, arra nem vehetett.

71. Megbocsáss, már tovább nem bírom tüzemet,
      Megvallom előtted titkos szerelmemet,
      Ki érted annyira elbírta szívemet,
      Hogy ha nem szánsz, veszély követi fejemet. 

72. De vad Libyában, tudom, nem születtél,
      S fene természetet, mint tigris, nem vettél,
      Szíved helyett kemény acélt sem neveltél,
      Hanem úri ágybúl, szelídséggel lettél. 

73. Nem is gyönyörködöl, tudom, gyötrelmemben,
      S mordul sem tekéntesz írott levelemben,
      Csak azon is, óh, mint vidulok szívemben,
      Levelemet vészed ha édes kezedben. 

74. Melyből szívem olyan reménséget vészen,
      Hogy ki írásomnak becsületet tészen,
      Annál személyem is megvetett nem lészen,
      S jövendő dolgom is lész nála jó részen. 

75. Légyen úgy; és azmint Cupido tégedet
      Nékem ígért, hozzám mutasd úgy kedvedet,
      Hamarébb vettelek szívemben tégedet,
      Hogysem szemlélhettem kegyes személyedet. 

76. Hogysem ösmérnélek, elébb égek érted,
      S reám látatlanul szerelmedet mérted,
      Azt idegenséggel talám most sem sérted,
      Igaz szándékomnak okát ha megérted. 

77. Visel mindkettőnköt egyenlő szerencse,
      Özvegyül élsz te is, mint gyászló gerlice,
      Ki-ki sorsomot is hasonlónak értse,
      Az két árva szívet az Isten segítse. 

78. Úgy értsd pedig dolgát én indulatomnak:
      Minap ereszkedvén kevessé álomnak,
      Hántam állapatját özvegyi voltomnak,
      Nagy világossága történék házamnak.

79. Kétfelé tekéntvén, Cupidót ott látom,
      Felvont íja előtt magam félrerántom. 
      Mondván: ne félj, ezzel életed nem bántom,
      Meglöve, s az sebét, ím, most is jajgatom. 

80. Az nyíl azmint szálla sebesen mellyemben,
      Azzal együtt mindjárt te tűnél szívemben. 
      Kénlódván azolta szűbéli sebemben,
      Éjjel s nappal nem más, te forgasz elmémben. 

81. Azminthogy ez a seb nem is lett egyébért,
      Hanem az murányi özvegy gerlicéért,
      Kinek nemkülönben égek szerelméért,
      Mint Páris amaz szép Léda leányáért. 

82. Cupido szívemben maga helyheztetett,
      Honnét egyebeket mind kirekesztetett,
      S azkit eddig veled meg nem ösmértetett,
      Kis írásom által, ím, most jelentetett. 

83. Irigylem: szerencsésb levelem magamnál,
      Hol én nem lehetek, van ő, asszonyomnál,
      Érte távul égek szűbéli lángomnál,
      Jaj! ki visel nagyobb tüzet énnálamnál?

84. Kinek megoltása egyedül rajtad áll,
      Te vagy bús fejemnek mind élet, mind halál,
      Élek, asszonkámnak ha jó kedve talál,
      Veszek, kegyessége ha mellőlem eláll. 

85. Azért az Vénusnak futosó fiára
      S annak győzhetetlen tüzére s nyilára,
      Az nagy szeretetnek erős hatalmára,
      Kénszerítlek Vénusra is ő magára:

86. Keress elsőben is abban helyet s módot
      (Kiért az istenek adják minden jódot),
      Hogy beszéljek veled, s értsem én is szódot,
      Nyugodjon meg elmém, ki addig hányódott.

87. Fejtsem meg előtted szívemnek titkait,
      S értsed hűségemnek igaz szándékait,
      Megvallom elmémnek elcélzott dolgait,
      Melyeknek egyedül te nyithatd útjait. 

88. Valahol rendeled ennek módját s helyét,
      Semmi akadálnak nem nézem veszélyét,
      Ott jelen találad ez szolgád személyét,
      Töltse jóval Isten szívemnek reményét. 

89. Így végzi írását, s mondja keservesen:
      Oly szerencsés napom, ah! mikor lehessen,
      Kin bús szívem attúl újulást vehessen,
      Azkinek ezt írám most ily kétségesen. 

90. Azonban levelét tűri kis summában,
      S hogy azzal is cégért ne tegyen titkában,
      Rekeszti egy darab spanyol viaszában. 
      Ily mester az Vénus az titkok dolgában. 

91. Fekete az viasz, melyben rekesztette,
      Bizonyos ok nélkül azt sem cselekedte,
      Minthogy nála nélkül keserves élete,
      Az fekete színnel gyászát jelentette. 

92. Mi módot találjon az elküldésében? 
      Törődik azon is, s búsul elméjében. 
      Nem jó titkot bízni akarki kezében, 
      Vész, ha irigyeknek ütközik szemében.

93. De Vénus annak is feltalálja módját,
      Minthogy ő vállalta fiával fel dolgát,
      Azmiként szívének gyútogatja lángát,
      Kezdett szerelmének úgy viseli gondját. 

94. Ráhó Murány s Fülek között építtetett,
      S azmint ezek közi szélesen méretett,
      Talám ugyan szintén középre tétetett,
      Alkalmatos kastély, s kővel keríttetett.

95. Itt Kürthi Ferencné, nem paraszt özvegység,
      Hanem főrend, s nemes Jákófi nemzetség,
      Kinek Kata nevet adott az keresztség,
      Lakik vala, s övé volt ez az örökség. 

96. S minthogy az háború s félelem úgy hozta,
      Ki szép javaitúl sokakot megfoszta,
      Gazdag értékeket szegénségre oszta,
      S kemény rabsággal is sok orcát fonnyaszta:

97. Kincsét s más marháit azért felrakatá,
      Az erős Muránnak várában hordatá,
      Maga is napjait gyakran ott múlatá,
      Ráhón félelmesnek mikor gondolhatá. 

98. Ha mit szükséges volt lehozni az várbúl, 
      Avagy pedig oda vitetni Ráhóbúl, 
      Szokta asszonyának parancsolatjábúl
      Nagy János végezni ezt hivataljábúl. 

99. Mely, csak Isten tudja, honnét indíttatván,
      Hihető, Vénustúl erre mozdíttatván, 
      Levél elküldésén elméjét fárasztván
      Ferenc, eleiben toppan, nem váratván.

100. Mint Isten követét, látja oly kedvesen,
        Alig várja, miként véle beszélhessen,
        S mondja: Isten hozott, társ, jó szerencsésen,
        Te kellettél nékem szintén szükségesen. 

101. Kivel ereszkedvén magányos beszédben, 
        Hetven ezüsttallért kivész az szó közben, 
        S mond: Tied lehet ez, mehet erszényedben, 
        Csak akarjad, s hozzám légy igaz hűségben. 

102. Kivett talléroknak ragyog szép rakása,
        Egymáshoz üttetvén, cseng az olvasása,
        Érkezik az szemnek honnét csiklandása,
        S az szűnek is indul nem kevés vágyása.

103. Hetven ezüsttallér nem tréfa s bolondság:
        Az beteg erszénynek igen jó orvosság,
        Egy szegény legénynek szép alkalmatosság,
        Csak olvasása is az szemnek mulatság. 

104. Nagy királyné az pénz, s nincs is nagyobb ennél,
        Hathatóbb ereje az pénznek mindennél,
        Kivel nagy hegyet is mély völgyekké tennél,
        Mély völgyeket viszont hegyekre emelnél. 

105. Azmit az pénz akar, vihet mindent véghez,
        Tornyot magosíthat közel az nagy éghez,
        Szabadon gyön s mégyen az királyi székhez,
        Vagyon közi minden szívevágyott széphez. 

106. Az pénz nagy hatalma valamelyre fordul,
        Parancsolatjára az egész föld mozdul,
        Nagy erősségeket s országokat feldúl,
        Hatalmasságának mély tenger is holdul. 

107. Pénz, nincs oly alacson, kit nagyra nem vihet,
        Rút ábrázatot is kellemessé tehet,
        Oly semmirekellő s megvetett nem lehet,
        Hogy ez által úri rendekre nem mehet. 

108. Pénzért mind jót s gonoszt szaporán mívelnek,
        Az szűz koszorúk is szalmagúzsra kelnek,
        Bokrétás süvegek rút porban hevernek,
        Szép régi hírt-nevet mocsokban kevernek. 

109. Pénz miatt sok harag esik, sok bosszontás,
        Sok veszély, nyavalya, sok Isten-megbántás,
        Sok erőszaktétel, sok préda, pusztítás,
        Sok gyilkosság s halál s ártatlan vérontás. 

110. Azmint talléroknak látván szép seregét,
        János is szemlélé mindjárt az fegyverét,
        S kérdi: Ezért kinek kell ontani vérét?
        Gondolván, hogy annak venné fel az bérét.

111. Kész lész vala (ládd-é) azt is véghezvinni,
        Ha valakit azért meg kell vala ölni,
        Avagy akarmi mást, gonoszt cselekedni. 
        Sok gonosznak szokott az pénz oka lenni. 

112. De ezt gyilkosságért nem tették elődben,
        Isten ne adj’, ilyet tűnni az elmében,
        Ezt szentebb móddal is tehetd az erszényben,
        Azmit reád bíznak, csak azt vigyed végben. 

113. Elébb azért, hogysem dolgát megjelenté, 
        Nagy Jánost nagy erős hitre megesketé, 
        Jobb kezét kardjára azonközben veté, 
        S ilyen beszédekkel követét illeté:

114. Rád bízandó dolgom ha jól végezed, társ,
        Nagy jóakaratot s jutalmat tőlem vársz;
        De ha kijelentvén titkom, álnokul jársz,
        Kardom miatt veszel, úgy segéljen az Márs. 

115. Készített levelét ezzel néki adja:
        Hogy Muránban vigye Máriának, hagyja. 
        Megijed, s hogy ebben találtassék módja,
        Lehetetlenségét esküvéssel mondja,

116. Mert nagy vigyázás van az erős Muránban, 
        Igen megvizsgálnak mindent kapujában, 
        Gyakor kérdést tésznek akarmi dologban, 
        Titkos leveleket nehéz vinni abban.

117. Nehéz mivoltátúl retteg az dolognak,
        Tudván, mely veszélyek ekörül forognak. 
        Ha eszekben veszik (mond), engem megfognak,
        S titkos leveleid más kézre akadnak. 

118. Minden dolgod félbenszakad s hejában vész,
        Énnékem fogságot s magadnak nagy kárt tész. 
        De mesterségével már Wesseléni kész,
        S biztatja: ne féljen, mert az dolog jól lész.

119. Egy iszák uborkát azért hamar szedet, 
        Tudván, hogy Muránban az még újság lehet, 
        Mert későbben virrad ott az szép kikelet, 
        Az mosolygó nyár is nem idején nevet. 

120. Ezt lova farára ugyan ott kötteti. 
        Szerelem az embert mire nem vezeti,
        Az titkos dolgokot mint nem végezteti,
        Kiknek egyebképpen nem lenne díszleti. 

121. S mondja: Az uborka Muránban most újság,
        Vagyon pedig most ott kétféle asszonyság,
        Ha egyhez s máshoz is mégy, nem lész gyanóság,
        Azért az dologban légyen ily okosság. 

122. Asszonyod szavával az uborkát vidd fel, 
        Az két asszony között azt elsőben oszd el, 
        S okos fegyelemmel az módokat nézd el, 
        Mikor módját látod, dolgom osztán kezdd el. 

123. Kérj audientiát tőle magánosan, 
        Köszönj bé hozzája nagy alázatosan. 
        Mondd meg, hogy általad üzentek titkosan,
        Nem mersz arrúl szólni de bátorságosan. 

124. Ha bátorít, hogy szólj: mutasd félelmedet,
        Szomorú orcával függeszd le fejedet,
        S mikor indítani láttatnál nyelvedet,
        Ohajtás szakassza félben beszédedet. 

125. Oly biztatásodat mikor végre látod,
        Hogy követségedet bízvást megmondhatod,
        Alázva fejedet s térgyedet meghajtod,
        Nyelvedet ily szókra csendesen bocsátod:

126. Ösméretlen helyrűl hoztam követséget,
        Hol egy igaz szolgád visel özvegységet,
        Szíve szerént vetne veled szövetséget,
        Jó válasszal tőled vár jó reménséget.

127. Ezek közt levelem add édes kezében,
        Mint fogja olvasni, vigyázz az szemében:
        Harag-é vagy jókedv látszik személyében,
        Megtetszik az szándék gyakran az nézésben. 

128. Vagy élet, vagy halál, de válaszom légyen,
        Azki ottvoltodrúl bizonyságot tégyen. 
        Menj el, oltalmában az Cupido végyen,
        S visszátérted hozzám szerencsésen légyen. 

129. Megindul az követ, s siet Murány felé,
        Melynek erős útját mikor általkelé,
        Magát iszákostul az várban emelé,
        S az szerént mívele, mint Ferenc rendelé. 

130. Az uborka körül szorgalmatoskodik,
        Asszonya nevével véle gazdálkodik,
        Bátran jár, s felőle egy sem gyanakodik,
        Noha János uram másról gondolkodik. 

131. Lesz azonban szemben titkon csak magával
        Murány szépségével, Szécsi Máriával,
        Végzi követségét illendő módjával,
        S megadja levelét térgye hajlásával. 

132. Újságnak tetszik ez Mária szívének, 
        Különb-különb hírek mintha érkeznének, 
        Hidege s melege indula testének, 
        Hol egy s hol más színek személyén levének.

133. Néha minden vérét vészi orcájában,
        Elpirul, s láttatik lenni merő lángban;
        Néha ereszkedik gyengébb pirulásban,
        Mint kertekben rózsa, mikor nyílik nyárban. 

134. Néha személyében mintha nem volna vér,
        Hol fejér s hol sárga halovánságot ér,
        Néha pirost, fejírt s halovánt egybenvér,
        Mint változó üdő, egyrűl más színre tér.

135. Az szemérmes orca gyenge bőrrel fedett,
        Hova az természet sokféle színt szedett,
        Kire idegen szem alig ereszkedett,
        Hogy szokott színében máris sebesedett. 

136. Hát azmikor érnek nagyobb tekéntetek
        S annyival is inkább titkos üzenetek,
        Miképpen maradhat egyenlő színetek,
        Szemérem rózsáját azkik viselitek?

137. Nem tudja, miképpen értse ez újságot,
        Úgy-é, miként valót, avagy mint csúfságot?
        Esküszik az követ, hogy nagy valóságot
        Hozott, s nem valami tréfát s ravaszságot. 

138. De kétes elméjét nem csendesítheti,
        Az levelet tészi, vészi s tekéngeti,
        Olvassa s elhagyja, hajtja s egyengeti,
        Egyik gondolatját másikkal ütteti. 

139. Mint az útonjáró, mely útját téveszti,
        Jár s kel, magát erre s amarra ereszti,
        Hol, ím, csapásra jut, azt megént elveszti,
        Ide s tova bolyog, míg útját lelheti:

140. Akképpen újságán ez nem várt dolognak
        Mária szándéki sokképpen forognak,
        Hol egy gondolathoz, hol másikhoz fognak,
        Mint habozó hajók, nyugodni nem tudnak. 

141. Végre az követnek sok esküvésével,
        Mint tengeri habok szelek szűnésével,
        Csendesedni kezde gondos elméjével,
        S kezd lenni dolgának jó reménségével. 

142. Akkor követétűl kevessé elvála,
        Gondolkodási közt az ágyára hajla,
        Álomhozó szellő azonban fuvalla,
        Kitűl szemeire mély szunnyadás szálla.

143. Mint szép Semiramis, nyugszik az ágyában,
        Játszadoz az szellő kinnfüggő hajában,
        Napkeleti klárist látnál ajakában,
        S rózsák mosolygonak gyenge orcájában. 

144. Jelen van Cupido, s nyilait rezzenté, 
        Mária mellyében egyikét ereszté, 
        Az idegenséget onnét kirekeszté, 
        Gyenge szerelemre csendesen gerjeszté.

145. Melytűl egész teste új tűzzel hévüle,
        Apró verítéke orcáján gördüle,
        Ily szép prédájának Cupido örüle,
        Csattogtatván szárnyát, egekben repüle. 

146. Melyre felébredvén izzadott testével,
        Megtörli orcáját lágy keszkenőjével,
        Ide s tova teként azután szemével,
        S érzi szívét lenni szokatlan tüzével. 

147. Az Wesseléni név úgy hatott szívében,
        Hogy elsőben is az fordul elmejében,
        Bátortalan ugyan még első tüzében,
        De máris óhajtja titkos szerelmében. 

148. Pennát fog, s ereszti magát jobb kezére,
        S gondolkodik: mit kell írni levelére. 
        Egy gondolat s más is fordul elmejére,
        S ilyenformán kezdi írását végtére:

149. Ösméretlenséged nem remélt írását
        Igaz szívvel vettem, s írtam annak mását. 
        Kévánom az Úrnak rajtad bő áldását
        S minden dolgaidnak szerencsés folyását. 

150. Igaz szándékodat értem leveledben,
        S jóakaratodot nem veszem kétségben,
        Magam is örömest volnék veled szemben,
        De nem tudom, módot mint találjak ebben.

151. Mások szeme nélkül ez nehezen lehet,
        Ha megtudják (gondold), dolgom mire mehet;
        Mindazáltal azmit elmém véghezvihet,
        Jóakaratodért, meglátom, mit tehet. 

152. Magam szolgám által bővebben üzenek,
        Dolgaink kezdeti miképpen legyenek,
        Az tekéletesek azonban éljenek,
        Az özvegy szívek is örömet érjenek. 

153. Ezzel véget vetvén rövid levelében,
        Becsinálja, s adja az követ kezében. 
        Megindul s sietve mégyen örömében,
        Amaz hetven tallér forog elmejében. 

154. Nagy szíveszakadva várja Wesseléni,
        Ohajtva kévánja azt az órát érni,
        Melyen követivel lehessen beszélni,
        Küldi mindenfelé szolgáit szemlélni. 

155. Ő maga is fülét igen résen tartja,
        Ha mi kopogást hall, inasát futtatja,
        Ha nem követe-é, szaporán tudatja,
        Külső utakot is gyakran vigyáztatja. 

156. Most lépett dolgának első grádicsára,
        S bocsátotta magát kétséges kockára. 
        Most válik el, az sors veszi mely vállára,
        Jobbra emeli-e, vagy veti baljára. 

157. Mindenben nehezek az első kezdetek,
        Azmint havasok is az új kikeletek,
        Úgy pedig állandók az szép épületek,
        Jó fundamentomra azmikor tétettek. 

158. Azmely dolognak jó az első kezdeti,
        Következőknek is leszen szép keleti,
        Azholott az víznek van bő eredeti,
        Sebes folyásának nincs ottan szüneti.

159. Leggyengébb mivolta az első kezdetnek,
        Lásd: mely hamar hervad csírája füveknek,
        Akarmi kis hideg megárt az zsengéknek,
        Az új virágok is hamar elsüttetnek. 

160. Szerencse s az üdő az új kezdeteket
        Próbálja leginkább, s ostromlja ezeket,
        Tudja, hogy könnyebben bírja az zsengéket,
        Mint erőben álló vastagult tölkéket. 

161. Ferencnek is dolga félelem s reménség,
        Elvetett kockája, szerencséje kétség,
        Ha első próbája nem lészen veszteség,
        Bizadalmasabb lész osztán az nyereség. 

162. Érkezik azonban az követ jókedvvel, 
        Az Ferenc szíve is, ki borult volt köddel, 
        Elűzi homályát s felvirrad örömmel, 
        Látván az követet, hogy gyön vidám szemmel.

163. Levelét megadja kis sárga viaszban,
        Kit látván, megbúsul szívében újobban;
        Az sárga bolond szín, s van oly gondolatban,
        Talám üzenetét vették csak csúfságban. 

164. Ugyanis vizsgálni szokták az színeket,
        S ezzel magyarázzák titkosan szíveket,
        Szereti maga is az Vénus ezeket,
        Azmint örömest is lakja az kerteket. 

165. Az sárga szín ugyan olyannak az jele,
        Azmelyet érdegel az bolondság szele;
        Kinek dolga pedig reménségre kele,
        Az maga titkához kedves zöld színt lele. 

166. Az fekete szín gyászt, az aranyszín lángot,
        Májszín szelídséget, s az lángszín haragot,
        Kék titkos gyászt, s testszín megváltozóságot
        Jegyez, s sok különb szín különbféle dolgot.

167. De az sárga viaszt felfeszítvén jobban,
        Reménséges zöld színt talál Ferenc abban,
        Mellyel búsult szíve megvidul újobban,
        S kezdett szerelmére annál inkább lobban. 

168. Örül válaszának, s magát vigasztalja,
        Az Istent dicsíri, áldja s magasztalja. 
        Édese küldötte levelét csókolja,
        János is az hetven tallért felmarkolja. 

169. Forgatnak az habok mint azmely hajókat,
        Öszveszedvén szelek azonban szárnyokat,
        Mikor általkelik az zúgó habokat,
        Part felé örömmel tartják kormányokat. 

170. Így kétes gondjait elméje áltkelte,
        Teljes reménséggel szívét felemelte,
        Az régi kétséget távul rekesztette,
        Kévánt dolgainak hogy ily útját lelte. 

171. Azonban hogy az nap setét tengerekre
        Ötször merült, s ötször gyött onnét keletre,
        Mint hajnali harmat az bágyadt füvekre,
        Más kedves híre is repüle Fülekre. 

172. Követe érkezett, mondják, kegyesének, 
        Fél mértföld az közi végezett helyének, 
        Azért lovaira mindjárt nyerget tének, 
        Felülvén, csakhamar az követnél lének. 

173. Készen várja Kádas kopasz homlokával,
        S köszönti, mint illett, asszonya szavával,
        Reménség-nevelő hírt hozott magával,
        S mondja követségét annak az módjával. 

174. Az köszöntés közben ketten félre mennek,
        Titkos szándékokrúl magán beszélének:
        Dolgok folyásában mi móddal éljenek,
        Máriával szemben hol s miként légyenek.

175. Felfogadja Kádas, hogy juttatja szemben, 
        S kezére esküszik, igaz lesz mindenben, 
        Kiért száz aranyat ada az kezében: 
        Fogjad, s többet is várj ennél jövendőben. 

176. Ezzel elvál tőle, visszamegy Fülekre, 
        Pennát fog, s választ ír az vett üzenetre,
        Egy ezüstórácskát köt ahhoz, s ezekre
        Pecsétet vet, s bízza Pál Gergely követre. 

177. Melytűl kezdett dolga csak el nem rontaték, 
        Az jó Isten vala, melytűl őrizteték, 
        Az óra s az levél, mely reá bízaték,
        Hogy ellenség-kézben tőle nem viteték. 

178. Valami vett bosszú ül vala az szívén,
        Kit ő is tromfolni akart, módja lévén,
        De ily rossz szándékát megént félretévén,
        Kádasnak kezéhez adja, utolérvén. 

179. Rútul veszti vala dolga szép zsengéjét,
        Ha nem őrzi vala Isten szerencséjét,
        Az titkos latroknak nem tudván elméjét,
        Sok szű csalatik ott, hol veti reményét. 

180. Kádas Márton vígan megyen aranyostul,
        Viszi az levelet pecsételt órástul,
        Szomorodék Ferenc, elválván egymástúl,
        S zokog gondos szíve titkos ohajtástúl. 

181. Murány felé mentét irigyli Kádasnak, 
        Ha módját találná az elváltozásnak, 
        Ez az követséget nem engedné másnak, 
        Maga udvarlana Murányi Pallásnak.

182. S mond: mely boldog dolga volt az tündéreknek,
        Ha másképpen nem volt módja szerelmeknek,
        Változtatni tudták mivoltát testeknek,
        Megcsalták szemeit minden irigyeknek.

183. Minthogy az szerelem veszedelmes pálya,
        S olyan, kinek útját sok halál is állja,
        Mégis azki magát sokképpen formálja,
        Dolgának titkon is jó módját találja. 

184. Mint Protheus régen forgott sok veszélyben,
        Hol egynek, hol másnak levén szerelmében,
        De minthogy változó vala személyében,
        Senki nem árthatott tűnhető testében. 

185. Emberi személlyel hova nem mehetett,
        Madárrá változott s odarepülhetett;
        Másként kedvesével ha nem beszélhetett,
        Egy kis lángocskában hozzája tűnhetett. 

186. Ha véle mulatni akart, s az tiltatott,
        Mint szép kiterült fa, mindjárt úgy láttatott,
        Melynek árnyékában kedvese mulatott,
        Azmiként akarta, hozzá úgy nyúlhatott. 

187. Csorgó folyóvízzé lett, mikor akarta,
        Melyben szerelmesi förödtek gyakorta,
        Mint kedvének tetszett, magát változtatta,
        Kedve töltésének ezer módját tudta. 

188. Nem kévánnám ennyi erejét testemnek,
        Csak az engedtetnék bár természetemnek,
        Hogy apró személyét egy gyászló fecskének
        Vehetném, s lenne ez módja szerencsémnek. 

189. Az magos Muránban minthogy egyéb madár,
        Fülemüle, kis csíz s tengelic ritkán jár,
        Hanem fecskékkel zeng az kikelet s az nyár,
        Azkiknek serege téli üdőt nem vár:

190. Az többivel együtt én is ott repesnék,
        Asszonykám házánál végre helt keresnék,
        Piros hajnal előtt felkelni sietnék,
        Valami módocskát örömömre lesnék.

191. Nem óhajtanám ott Hybla édes mézét,
        Sem ambróziának kévánatos ézét,
        Hanem várnám, hova öntik mosdóvizét,
        Melyben förösztötte szép orcáját s kezét. 

192. Erre sietséggel magam ereszteném,
        Fáradt szárnyacskámot benne föröszteném,
        Apró lábaimra sárját függeszteném,
        Ajtajánál fészkem abbúl építeném. 

193. Hálóháza körül tovább is lest hánnék,
        Alkalmatosságot az üdőtől várnék;
        Fecske volnék, akkor házában is járnék,
        Míg egynéhány szálat hajábúl találnék. 

194. Azzal pohítanám özvegy kis fészkemet,
        S nyugosztalnám rajta kedvesen testemet,
        Virradtát sem várnám, felvetném szememet,
        Hajnallal kezdeném hangos énekemet. 

195. Fárasztanám ezzel mindaddig torkomot,
        Valamíg érezném elbágyadásomot,
        Mikor nem vihetném már tovább nótámot,
        Háza elejében ejteném magamot. 

196. Azonközben talám házábúl kimenne,
        Minthogy kárt nem tészek, kegyetlen nem lenne, 
        Inkább bágyadtságom megszánná, s felvenne,
        Híves cellájában éledésre tenne. 

197. Azonban követem ha hazaérkeznék,
        Asszonykám felőlem mikor értekeznék,
        Ha igazán szeret, tudom, fohászkodnék,
        S hogy velem lehetne, arrúl gondolkodnék. 

198. Bágyadt fecske, akkor megújulást vennék,
        Cserélt ábrázatot magamrúl letennék,
        Minemű most vagyok, hamar olyan lennék,
        Mint porábúl Phænix, új életre kelnék.

199. Nem lehetséges ez: várnod kell üdőktűl,
        Máris viseltetik hajód jó szellőktűl,
        Juttat szép térségre az éles rögöktűl,
        S elválnak napjaid az régi ködöktűl. 

200. Amaz magos tornyok üdővel épülnek,
        Az kis madarak is üdőn elrepülnek,
        Idővel az fene vadak szelédülnek,
        Jármokra vad tulkok üdővel kerülnek. 

201. Idővel az vizek árjai áradnak,
        Az magos kősziklák üdővel szakadnak,
        Idővel az setét homályok haladnak,
        Az kedves napok is üdővel virradnak. 

202. Virágok üdővel nyílnak az kertekben,
        Idővel olvadnak jegek az vizekben,
        Nimfáddal üdővel lehetsz te is szemben,
        S véle együtt élhetsz üdővel örömben. 

203. Ihol siet Kádas máris követséggel,
        Asszonkád levelét hozza sietséggel,
        Bétölti szívedet újabb reménséggel,
        Örülj, ne sértsd többé szívedet kétséggel. 

204. Hatszor mutatta fel az hajnal rózsáit,
        Annyiszor vette fel éj is gyászruháit,
        Hogy megnyergeltetvén azért paripáit,
        Elgyön megént Kádas, nem szánván munkáit. 

205. Asszonyátúl hozott levelét megadja,
        Az üzenetet is rend szerént elmondja,
        Wesseléni Ferenc kedvesen fogadja,
        Hozott levelének ez lehetett módja:

206. Az igaz szíveknek igaz indulatját, 
        Mint kedves Ábelnek kedves áldozatját, 
        Áldja Isten, s adja kévánt futamatját, 
        S kedvevágyott jókkal töltse gondolatját.

207. Szolgám által küldted leveledet vettem,
        Szóval mit üzentél, azt is megértettem,
        Az megfelelésre rest én sem lehettem,
        Azon szolgám által, ím, választ küldöttem. 

208. Mint habok közt hajó, fáradván elmémben:
        Micsoda szín alatt legyek veled szemben,
        Hol egy mód, hol pedig más fordul eszemben,
        De félek, hogy az ág ne törjön kezemben. 

209. Mindazáltal menjen szerencsém kockára,
        Talám az jó Isten fordítja hatjára,
        Nem szaporít több bút gyászló árvájára,
        S virraszt kedves napot kezdendő dolgára. 

210. Mikor azért ezen fáradnék magamban,
        Ily módot gondolék végre az dologban
        (De ne fogyatkozzam jóakaratodban,
        Te meg nem csalatol én igaz voltomban):

211. Szombaton oly fogás színével lemegyek,
        Hogy valami halas vizet félre vegyek,
        Mulatság kedveért halászatot tegyek,
        Ha mit fogok, abbúl öcsémnek is vigyek. 

212. Így cselédemet is könnyen elhagyhatom,
        Magamot azhova szükség lesz, hozhatom,
        Megegyezvén veled, szódot meghallhatom,
        Jobb módját dolgunknak ennél nem láthatom. 

213. Te is ott nem messze várj engem azonban,
        De kérlek, dolgaink legyenek titokban,
        Rossz emberek szeme ne kapjon azokban,
        Kik szűz Diánát is kevernek mocsokban. 

214. Megegyezésünkre azmely helt rendeltem,
        Szolgám által arrúl bő szóval üzentem,
        Azonban, azmelyet meg nem érdemlettem,
        Az küldett órácskát nagy kedvesen vettem.

215. Feltekert láncának minthogy nyugta nincsen,
        Apró kerekein valahányat percen,
        Emlékezetedre elmém annyit serken,
        Elcélzott dolgunkhoz az Isten segétsen. 

216. Kedvesen olvassa ily rendű levelét,
        Örül, hogy hajója vette kévánt szelét;
        Teszi az jó kezdet az dolognak felét,
        Megegyezéseknek tudakozza helyét. 

217. Azmely magosságon az vár építtetett, 
        Annak az aljában egy falu tétetett, 
        Mely Murányaljának vártúl neveztetett, 
        Hol az alájáró vészen pihenetet. 

218. Az falu végénél fordulván jobb kézre,
        Jó futamáson túl érni egy kis hegyre,
        Melyen általmenvén s leszállván az völgyre,
        Találni bő rákos és pisztrángos vízre. 

219. Az völgynek mentében, azmint ez aláfut,
        Tiszóc falu felé tekeredik az út,
        Kihez mindenfelől sok liget s erdő jut,
        S az lesekedésre jó helyet s módot nyút. 

220. Mintegy fél mérföldre Tiszóctúl vár felé,
        Megegyezéseket Kádas itt rendelé. 
        Wesseléni szívét nagy reménség telé,
        Murány felé magát az Kádas emelé. 

221. Vasárnap bocsátá vissza az követet,
        Kin maga jelen lesz, szombat napot vetett,
        Melyre szava szerént elkészült s sietett,
        Ily óhajtott jóhoz rest nem is lehetett. 

222. Megindulván azért, mégyen Tiszóc felé, 
        Azonban az szép nap útját általkelé, 
        Setét éjjeli gyász az egeket telé, 
        S magát rút háború hirtelen emelé.

223. Déli s északi szél székekbűl rohannak,
        Sebes zúgásokkal té-tova nyargalnak,
        Egybenkeveredvén, egymással harcolnak,
        Sok felfordított fát erdőkön hurcolnak. 

224. Mennyköveket forgat Jupiter az égben,
        Az hegyek is rengnek az nagy mennydörgésben,
        Sok villámás között majd esnél kétségben,
        Az vízi halak is vannak ijedségben. 

225. Megijednek, és ezt gonosz jelnek vélik,
        Hogy visszatérjenek, némelyek ítílik,
        Az szikrázó eget rettegve szemlélik,
        Lebuknak, s az szörnyű égropogást félik. 

226. Dől az egész menny s föld, vélnéd, egy halomban, 
        Kin maga is vagyon Wesseléni gondban,
        Fegyvercsördülés lén mellette azonban,
        Az hadakozó Márs járt ott alattomban. 

227. Két hirtelen villám akkor futamodék, 
        Egyik az másikkal ölben ereszkedék, 
        Azmíg szemlélhetnéd, addig viaskodék, 
        Míg el nem oszlának, az éj fényeskedék.

228. Kétfelé tekénte, Márs akad szemében,
        Mely újságon mintegy pozsdula testében,
        Nem látja más senki, csak ő az setétben,
        Ilyen sugallás lén azért az fülében:

229. Fáradva kell jutni az kedves dolgokhoz,
        Miképpen az bányász aranydarabokhoz,
        Ki az tengerekrűl drágaköveket hoz,
        Annak hozzászokni kell az nagy habokhoz. 

230. Az nemes indulat nem gondol ezekkel,
        Ordítson bár Eurus sikoltó szelekkel,
        Elkezdett dolgához lát vidám szemekkel,
        Tudja: az szép arany hogy tisztul tüzekkel.

231. Ez a dörgés s villám nem gonosz jelenség,
        Háborúval tisztul az égi fényesség,
        Kiontja most mérgét az dörgő setétség,
        Kedvesebb üdőrűl lész tovább reménség. 

232. Azért bátran indulj, s láss nagy szándékodhoz,
        Noha az szerencse több próbákot is hoz,
        De mivel Vénussal én látok dolgodhoz,
        Jutsz fáradságodbúl szép nyugodalmodhoz. 

233. Az mennydörgés között eltűnik ezekkel,
        Tovább az ég sem reng oly nagy dörgésekkel,
        Megyen Wesseléni számos vitézekkel,
        Kiknek szívet nevel sok szép beszédekkel. 

234. Hogy az hagyott heltűl nem messze jutának,
        Csendesül az sereg, megállapodának;
        Kik tudják az dolgot, félrevonódának,
        Mit kezdjenek tovább, tanácsot tartának:

235. Minthogy Kádas követ asszonya szavával
        Kévánta, hogy oda csak hetedmagával
        Menjen Ferenc, hol lesz szemben Máriával,
        Tartván, ne sértessék sokak látásával. 

236. Ezen nem kevessé űzék tanácsokot,
        Eltekélik végre feltett szándékokot:
        Viseli az Isten, Vénus s Márs dolgokot,
        Heten kiválasztják ugyan ott magokot. 

237. Bizonyos szín alatt az többit otthagyják,
        Vigyázva legyenek, míg megtérnek, mondják,
        Magokat kegyetlen gonosz útra adják,
        Az bévágott erdőt nagy munkával hágják. 

238. Ezek voltak pedig, kik véle mentenek:
        Vitéz Vadászi Pál neve az elsőnek,
        Farkas Fábján, Farkas Ferenc ketteinek,
        Ki-ki kardjával is megfelel nevének.

239. Egy inas s Nagy János, amaz első követ,
        Ki hetven tallérért többször is elgyöhet,
        Reméli pedig ő, hogy többet is vehet,
        Ha az kezdett dolog kévánt végben mehet. 

240. Az németek közül volt egy fegyveres is. 
        Mennek az erdőkön, botlonak s esnek is,
        Sokaknak fejekbűl hullnak süvegek is,
        Van az ágok miatt gondja szemeknek is. 

241. Ezek közül végre kiverekedének,
        Az végezett helynél megtelepedének,
        Félelem s reménség között teprengének,
        De az félelemnek helt nem engedének. 

242. Férfiak mindnyájan, öszve is esküdtek,
        Fegyverviselésre s próbára születtek,
        Szerencse szárnyain azelőtt is ültek,
        Mint Ulysses, hol jót s hol gonoszt viseltek. 

243. Ha van bizonyos vad valamely ligetben,
        S az esik vadászó scythának fülében,
        Felkészül, s nyilakot veszen az kezében,
        Kimégyen, serényen fárad az lesésben. 

244. Mindenfelé vigyáz, kézíját forgatja,
        Ha mi csördülést hall, lábát futamtatja,
        Gyorsan arra fordul, azhonnét várhatja,
        Ide s oda szemét vigyázva jártatja. 

245. Így lesi Wesselén az ő édes vadát,
        Arra fordította minden eszét s gondját:
        Honnét mutatná fel kévánt fénnyel magát,
        S csudálja nem remélt késedelme dolgát. 

246. Az hagyott üdőnél tovább ment az óra,
        Melyet várt az szíve nyugadalmas jóra,
        S sietett, mint szomjú vad az forrástóra,
        Hogy kelhetne titkos szándékárúl szóra.

247. Nem látszik mégis más sohul, csak sok juhász,
        Azki nyája körül hegyek oldalán mász,
        Ohajt Wesseléni, mint az fáradt vadász,
        Mindazáltal várja, hogy jóra kél az gyász. 

248. De mivel az jóknak van sok akadálya,
        S azoknak az útját sok rémítés állja,
        Az szerencse megént, lásd, miként próbálja,
        Azki tündérségét sokképpen formálja. 

249. Nagy szívek-szakadva hogy várakoznának,
        Sok öszvegyűlt medvét felettek látának,
        Hallatlan bömbölést melyek indítának,
        Mintha az Árgilus ördögi vínának. 

250. Az nagy kősziklákot hányják s emelgetik,
        Azkikkel bírhatnak, völgyre eresztgetik,
        Oldalon az fákot rontják s vesztegetik,
        Vélnéd, óriások más harca kezdetik. 

251. Leső társaival mint Wesseléni áll,
        Sok leeresztett kő sebesen arra vál,
        Gyars zuhogásával nem is sokat hibál,
        Hogy társai közül némelyt meg nem talál. 

252. De mint az vidám sas az égzengésekben,
        Villámló háború s mennykőütésekben
        Meg nem ijed, s bátran repül az egekben:
        Így ők sem csükkentek ezekkel szívekben. 

253. Volt régen is dolga medvékkel Ferencnek,
        Az Hydra sárkánnyal mint az Herculesnek,
        Nagy Polyphemussal avagy Ulyssesnek,
        De akkor is őtet hallottuk nyertesnek. 

254. Ifjabb üdejében űzvén vadászatot,
        Szagló kopóival ha erdőt hajtatott,
        Akarmi ravasz vad úgy nem lappanghatott,
        Csaholó szájoktúl hogy megmaradhatott.

255. Az többi közt egykor találván medvére,
        Azmint ki-ki állott elrendelt helyére,
        Az medve egyenest gyött Ferenc lesére:
        Fene ellenség ez maga személyére. 

256. De azmint gyött, félre előtte nem állott,
        Hanem vitéz módra véle szembenszállott,
        Kirántott fegyvere kezében villámlott,
        S haragos élétűl az vad bőre hámlott. 

257. Mint tigris ellopott kölkein búsulván,
        Nyargal az erdőkön, mérgében dúl-fúlván,
        Medve dühössége sebektűl újulván,
        Nem különben fortyant ellene indulván:

258. Körmös lábaival hozzá sűrőn kapdos,
        Hol erre s hol arra fordul, s onnét mardos,
        De Wesselényi is, mint vitéz s jó kardos,
        Hol farán, hol hátán mély sebeket csapdos. 

259. Szédülni kezd a vad, s tántorog végtére,
        S elesik, több-több seb fűzetvén testére,
        S éltető párája kél szelek mentére. 
        Ily vitéz bajnoknak talált volt kezére. 

260. Most sem hagyott volna hátra semmit ebben,
        Menni az medvékkel ha kell vala szemben,
        De ő seregek is hamar azonközben,
        Ki ide s ki oda, eloszla az hegyben. 

261. Hanem megént újabb rivadások lének,
        Trombita- s dobszókkal erdők zendülének,
        Melyre fölrezzenvén, széjjeltekéntének,
        Sok hadviselőköt s zászlókot nézének,

262. Azkik Illyésházi vitézi valának,
        Némelyek Putnoknál akkor próbálának,
        Nyerett prédájokkal visszafordulának,
        Trombita- s dobszó közt lovak ugrálának.

263. Némelyek kvártélybúl győnek rikoltással,
        Nyargalnak az mezőn, futtatván egymással,
        Vagyon Rákóczihoz urok indulással,
        Azért Murány alá gyűlnek szágódással. 

264. Ki-ki az hét közül akkor mit vélhetett,
        Akármely bölcs elme tégyen ítíletet,
        Titkos csalárdságtúl nemdenem félhetett?
        Egy asszony szavára bízván életeket. 

265. Itt csak hét kard vagyon, van amott négyszáz is,
        Hogyha nagy Atilla volna az atyád is,
        S tőle maradt volna villogó szablyád is,
        Mint mozdulna itten, nem tudom, az szád is. 

266. Oh, nagy bátorságát az Wesseléninek,
        Véle együtt lévő kevés vitézinek,
        Ki hallotta mását cselekedetinek,
        Nőjön híre s neve emlékezetinek. 

267. Nemes szíve nemhogy megcsükkent ezekkel,
        Sőt oly bátran állott az hét vitézekkel,
        Mint azmely kőszikla csapatik vizekkel,
        De meg nem hajtatik azok erejekkel. 

268. Elmennek amazok. Más lovast látának, 
        Kádasnak ösmérik, melyen vidulának, 
        Elérkezik, s véle szóban indulának, 
        S beszédéből ilyen biztatást hallának:

269. Hogy eddig asszonyom jelen nem lehetett,
        Az hagyott órára el nem érkezhetett,
        Ne tégyen felőle senki ítíletet,
        Örömest gyött volna, de el nem gyöhetett. 

270. Illyésházi Gábor ennyire késlette,
        Mert fölöstökömre magát rákötötte,
        Kelletlen vendégét ki nem rekeszthette,
        Úgy kelletett lenni, mint üdő szerzette.

271. Vígan tartja ugyan kételenségébűl,
        S örömét mutatja kedve színlésébűl,
        De megveti módját majd mesterségébűl,
        Hogy kifejtőzhessék kelletlenségébűl. 

272. Nincs semmi praktika s fortély az dologban,
        Hamisság nem szokott lenni az igazban. 
        Jelen lesz nemsoká, talám van is útban,
        Mulasd ezzel magad (üzente) azonban. 

273. Egyszersmind egy aranyórát nyút kezében,
        Kit zöld zománc borít kis kerékségében,
        Jó reménség jele, s nincsen is kétségben,
        Csakhogy nehéz várni, míg lehessen szemben. 

274. Kerekdéd az óra, zománcos zöldsége,
        Nem ösmérni végét, oly egyenlősége:
        Így szakadhatatlan szíve nehézsége,
        Azmíg bé nem telik küldött reménsége. 

275. Mária elméje sem nyugszik azonban,
        Wesseléni felől van sok gondolatban:
        Míg nem szólhat véle, nincs nyugodalomban,
        Végre ilyen módot talál az dologban. 

276. Az órát számlálja s mondja: kilencre jár, 
        Halászóhelyemnek vizét levették már, 
        Szokott mulatságom azholott készen vár, 
        Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

277. El kell azért mennem. Azminthogy mindjárt is
        Elkészüle, s hozzák két paripáját is. 
        Nem akar múlatni csak fertályórát is,
        Megindul, sajnálja eddig múlattát is. 

278. Nézd az isteneknek bölcs sugallásokot
        S jövendő dolgokrúl titkos tanácsokot,
        Meg sem gondolták volt mostani dolgokot,
        Hogy már készítették azoknak útjokot.

279. Mária azelőtt immár sok napokkal
        Mulatni szokott volt az halászatokkal,
        S majd mindennap legyött, s tölt kedve azokkal,
        Visszatért gyakorta szép fogott halakkal. 

280. De most azmely tanyát hálója felvészen,
        Nem volt még oly vonás, mineműt ott tészen;
        Csak hamar érkeznék, hala várja készen,
        Ily halász prédája szíve szerént lészen. 

281. Legyön azért most is halászat színével,
        Hogy az patakhoz ér, megáll cselédével,
        Otthagyja az többit színes beszédével,
        Maga továbbmégyen két meghitt hívével. 

282. Minémű Diána erdőn vadászatban,
        Hasonlónak lássad ezt az halászatban,
        S mi választást tennél ez két ábrázatban,
        Ha egyszer mindkettőt találnád utodban?

283. Csak azt: hogy Diána nyilat visel kézben,
        Ez pedig hálóval halásztat az vízben,
        Semmi más különbség nincs ez két szépségben,
        Sőt győzi Mária majd az deliségben. 

284. Mely, mint mikor Titán felgyön napkeletrűl,
        S az homált elűzi minden szögletekrűl,
        Úgy ereszkedik le az köves hegyekrűl,
        Vélnéd, hogy az szép nap gyött le az egekrűl. 

285. Ez adja Muránnak minden ékességét,
        Mint az tündöklő nap egek fényességét,
        Kigyövén belőle, hadta setétségét,
        Magával viseli ragyagó szépségét. 

286. Örvendetes Délos az szűz Diánával,
        Cyprus az mosolygó Vénus orcájával,
        Parnassus Apollo szép ábrázatjával,
        Az erős Murány is olyan Máriával.

287. Szomorú az Délos szűz Diána nélkül,
        Cyprus is Vénusnak szép orcája nélkül,
        Parnassus Apollo ábrázatja nélkül,
        Szomorú Murány is az Mária nélkül. 

288. Hova fordul az nap, ott van fényessége,
        Azhonnét elmegyen, lesz éj setétsége,
        Legyött az murányi napnak delisége,
        Fényesül az erdő árnyékos zöldsége. 

289. Meglátja Wesselén ennek szép világát,
        Elfelejti minden útját s fáradságát,
        Mint az parthoz jutó tenger habosságát. 
        Ki magyarázza meg szíve vigasságát!

290. Érkezik azonban az végezett helyhez: 
        Futam Wesselény s kapa az kengyelhez, 
        De hasonló lévén az könnyű evethez, 
        Szorgalmatosabb lén asszonykája ehhez.

291. Nem várt gyarsasággal lovárúl leszálla,
        Kezet fognak, ki-ki jó napot ajánla,
        Süvege levéve Wesselén szolgála,
        Szívéhez azonban nagy forróság álla. 

292. Tetszik ábrázatján tüze kinek-kinek,
        Egymásra néztekben változik az színek,
        Bár ne jelentsék is titkokot senkinek,
        Régi árulója az orca az szűnek. 

293. S minthogy Wesseléni viselt sok dolgokot,
        Felső hadakban is forgatott kardokot,
        S tartott sok helyeken nyertesen harcokot,
        S vett az ellenségen szép diadalmokot:

294. Maga kezeivel nyert volt egy palástot,
        Melyet eső ellen véle hordoztatott,
        S bocsátott volt az köd akkor kis harmatot,
        Mely megnedvesíté az gyenge pázsitot;

295. Azért e palástot az földre teríté,
        Édes asszonykáját arra leülteté,
        Magát fél térgyére melléje ereszté,
        Ilyen beszédekre az nyelvét függeszté:

296. Mint az nyilas, járván vadászóhelyeket, 
        Azmely szarvason ejt halálos sebeket, 
        Lehel, s elbágyadván óhajt kútfejeket, 
        S orvoslásra keres Dyctamnus füveket:

297. Úgy én, azmint írám első levelemben,
        Cupidótúl érted sebhetvén szívemben,
        Nyughatatlankodtam s fáradtam sebemben,
        Míg Asszonyságoddal nem lehettem szemben. 

298. Boldog az az óra, melyben láthattalak,
        Sok óhajtásimra ide várhattalak,
        Ösméretlen szolgád, kézen foghattalak,
        Özvegy palástomon megszállíthattalak. 

299. Mint fű kisüttetik déli verőfénytűl,
        Meghervad s elesik szokott zöldségétűl,
        Viszont nedvesülvén harmatok gyöngyétűl
        Megéled, s helyreáll lefüggedtségétűl:

300. Úgy bágyadt szívem is hervadni indula,
        S titkos ohajtással gyakorta jajdula,
        De mihént látálak, csuda, mint újula,
        Minden ekkori búm örömre fordula. 

301. Asszonkám, ne utáld azért hűvségemet,
        S arra érdemesnek ha véltél engemet,
        Hogy idefáradván, újítnád szívemet,
        Halld foganatosan ilyen beszédemet. 

302. Az erős Muránban azkik férkeztetek,
        S királyunk hűsége mellől eltértetek,
        Tudjad, hogy ellene annak serkentetek,
        Azki érdemlene háladást tőletek.

303. Ha jól meggondolod az régi dolgokot,
        S öreg őseidnek tekénted sorsokot,
        Nemdenem közrendbűl találod voltokot,
        Úri méltóságra ki vitte azokot?

304. Ausztriai házbúl való fejedelmi
        Nemes országunknak s királyi védelmi,
        Kiknek sok országra mentek győzedelmi,
        Voltak nemzetednek erre segedelmi. 

305. Nemességre hozák paraszti voltokbúl,
        Zászlósuraságra nemes állapatbúl,
        Grófságra végtére zászlósuraságbúl,
        Gazdag kővárakra az kis faházakbúl. 

306. De nem azért, hogy ezt gonosszal fizetnénk,
        Jótett urunk ellen fegyverrel sietnénk,
        Idegen kedvéért hűségét levetnénk,
        S hálaadás helyett pártolást követnénk. 

307. Azért, nemzetedben legkegyesb asszonyság,
        Ki szelídségéhez nem tér semmi vadság,
        Ha szennyesíti is többit az pártoltság,
        Ne rútítson téged az hálodatlanság!

308. Királyunk részére Murány várát add fel, 
        Kivel híred s neved napkeletrűl gyön fel, 
        Addig vitettetik, hol az nap nyugszik el, 
        Míg ég s föld fenn leszen, nem temettetik el. 

309. Fogadom hitemre szép asszonyságodnak,
        Hogy valamije volt jóhírű atyádnak,
        Te fogsz parancsolni egyedül mindannak. 
        Jó válaszát várom jó oktatásomnak. 

310. Ezzel véget vete Wesselén szavában,
        Égvén azonközben szíve nagy lángában. 
        Mond Mária: Nincsen az ő hatalmában,
        Hogy feladja, s vigyen valakit Muránban.

311. Köteles ott minden Rákóczi pártjára,
        Nagy vigyázás vagyon erős kapujára,
        Öccse visel, nem ő, gondot az kulcsára,
        S annak az kezében viszik éjtszakára. 

312. S mivelhogy az Vénus tréfát örömest űz,
        Mellyel táborában mulat sok gyenge szűz,
        Wesseléniben is nem nyughatik az tűz,
        Az valóságoshoz ily tréfaszókot fűz:

313. De vagy kedves rabom, azért gyere velem,
        Szép asszonyságodot majd el is emelem,
        Grófi személyeddel szerencsém nevelem:
        Füleken, asszonkám, gondodot viselem. 

314. Ezen Máriának szíve indulhatott,
        Az édes szók alatt mérget gondolhatott,
        Mely kisebbségére nékie forrhatott,
        De nem mutat ezzel semmi változatot. 

315. Hanem mint amazon, ki szokott fegyverhez,
        Bátran felel s mondja: Ha becsületedhez
        Illik, s hadviselő jó híred s nevedhez,
        Hogy álnokság térjen sok esküvésedhez:

316. Azzal, hogy rabbá tész, mi hasznod várhatod?
        Bizony, Murány várát így meg nem hághatod,
        Hanem állhatatlan voltod mutathatod,
        Kinek mint kell hinni, például adhatod. 

317. Wesseléni szavát hirtelen fordítá,
        Bánja, hogy ezekkel szívét szomorítá,
        Tréfáló szavait valóra fordítá,
        Ohajta, s ezekkel ajakát mozdítá:

318. Elbágyadtságomot újító harmatom,
        Megbocsáss, hogy szómot tréfákkal forgatom,
        Hogy megtréfáljalak, nincsen akaratom,
        Éretted tüzemet de ki nem mondhatom.

319. Ha nem másért, az én igaz hűségemért,
        Szívemben lángozó nagy szeretetemért
        S benned helyheztetett erős reményemért:
        Bocsáss bé Muránban, s szép könyörgésemért. 

320. Esküszöm szablyámra: tégedet elveszlek,
        Özvegy nyoszolyámhoz igaz tűzül teszlek,
        Holtig tekéletes hűséggel követlek,
        Azmíg meg nem áldasz, hát el nem eresztlek. 

321. Hevül most Mária, s megakad szavában,
        Az szemérmetesség pozsog orcájában;
        Erre mit feleljen, forralja magában,
        Csak ő maga tudós titkos szándékában. 

322. Wesseléni magát ajánlván, biztatja:
        Titkos indulatját bízvást megmondhatja,
        Ha neki is lészen ehhez akaratja,
        Jövendő dolgokbúl ezeket várhatja. 

323. Királynak s országnak nagy jót cselekesznek,
        Magoknak örök hírt s szép nevet terjesztnek,
        Nagy kedves életben koporsóig lésznek,
        Minden mostani bút szívekrűl letésznek. 

324. Ők pedig ezeket azmikor forgatják,
        Tündér személyeket noha nem mutatják,
        De Cupido, Vénus s Márs nem távoztatják,
        Hanem jelen vannak, s dolgok nem múlatják. 

325. Márs az vitézeknek szíveket biztatja,
        Mint annyi Herculest, ezeket úgy tartja,
        Ha mi zendületnek lenne indulatja,
        Hogy Márs tanítványa, ki-ki megmutatja. 

326. Cupido anyjostul nyughatatlankodik,
        Az szerelmes szívek körül gyarsolkodik,
        Mint ki két tűz mellett szorgalmatoskodik,
        Ha egyet fellobbant, máshoz rugaszkodik.

327. Végre Máriához mindketten gyűlének,
        Minapi sebéhez több tüzet tévének,
        Azmelytűl erei jobban hevülének,
        Nagyobb indulati Ferenchez levének. 

328. Azmint üle azért, lassan emeledék,
        S mint az nyíló rózsa, gyengén pirosodék,
        Ajaka mozdula s szólni ereszkedék,
        S ilyen feleletre nyelve bátorodék:

329. Hadakozó Mársnak vitéz onokája, 
        Az házasság dolga istenek munkája, 
        Ők rendelik, kinek ki legyen mátkája, 
        Azok nélkül vakot fordít az kockája. 

330. Ha úgy tetszik azért ez az jó Istennek,
        Ebben is szolgálok vitézi fejednek,
        Nem is kell kívüled más senki szívemnek,
        Csak te vagy reménye árva életemnek. 

331. Azon lészek: miként velem együtt Muránt
        Te kezedben adjam, s tarts sajátod gyalánt,
        Igaz szeretetünk csak legyen egyaránt,
        Megadja az Isten, azmit szívünk kévánt. 

332. Örül Wesseléni ez kedves válasznak,
        Jobban, mint az özvegy madár az tavasznak,
        Melyet nőstényétűl telek elszakasztnak,
        S az puszta erdőkön bánattal aggosztnak. 

333. Végtére egymás közt ilyent végezének:
        Hogy mind az két részrűl ébredve lennének,
        Mihelt Máriátúl levelet vennének,
        Azmint ő rendeli, mindjárt gyöhetnének. 

334. Ez Wesseléninek mely örvendetes hír!
        Hasznosabb sebének, mint az balzsamum ír,
        Olyan kedves képet az Apelles sem ír,
        Melynek jövendőben szép személyével bír.

335. Mert miként Phosphorus, az hajnalemelő,
        Az több csillagoknál fényesebben kelő:
        Úgy ez egyebeknél több szépség viselő,
        Minden állapotja szeretetnevelő. 

336. Gazdagsággal Junót, Cypriát szépséggel,
        Szívével Bellonát, Pallást eszességgel,
        Beszédével Svádát, Phæbét deliséggel,
        Igaz Penelopét követi hűséggel. 

337. Múzsák tudománya nyelvének szólása,
        Hajnali hasadás ajaka nyílása,
        Orcája pünkösdirózsáknak szállása,
        S Wesselén szívének tüze s lángozása. 

338. Le sem veszi szemét szép ábrázatjárúl,
        Mint az saskeselő, mikor naphoz járul. 
        Örömest rózsákot szedne orcájárúl,
        S klárist szakasztana kedves ajakárúl. 

339. Kap is azonközben kesken derekához, 
        Egy csókra hajtani akarja magához, 
        De hasonló lévén az gyars karikához, 
        Elfordul, s nem enged módot ily dolgához.

340. Erre gerjedt tüze hejában fárada,
        Elkészített csókja ajakán marada,
        Azhová szánta volt, oda nem ragada,
        Ugyan kár, az szép csók hogy csak így szárada. 

341. Noha az csók előtt kezébűl kimúla,
        De mint könnyű szellő, megént megfordula,
        Nem idegenkedik, minthogy megholdula,
        S gyenge hajábúl vert perecéhez nyúla. 

342. Fogd ezt! Az gyars üdő minthogy senkit sem vár,
        Hanem szokott rendi folyásában eljár,
        Együttlételünköt megkajonlotta már,
        S egymás személyétűl bennünköt majd elzár.

343. Az távullételnek pedig maradéka
        Az feledékenség, melynek ha árnyéka
        Elnyomván, szunnyadna szívednek szándéka,
        Költsön fel ez adtam perec ajándéka. 

344. Árva személyemet juttassa eszedben,
        Tudjad, mit végeztél velem e berekben,
        Nincsen annyi hajszál az adtam perecben,
        Mennyit lészesz nálam te emlékezetben. 

345. Kedves ajándékát vészi nagy kedvesen,
        De esik szívének igen sérelmesen,
        Hogy szép személyétűl válni el kellessen,
        Azmint búcsúzik is tőle keservesen. 

346. Elválván egymástúl, kétfelé térének, 
        Egy rész Máriával vár felé menének, 
        Az több vitézekhez más rész sietének, 
        Kik Ferenc szívének nehezen esének. 

347. Hánszor teként visszá, míg őtet láthatja,
        Vigyázó szemeit, óh, mint nem jártatja!
        S mikor továbbmenvén ezt nem vigyázhatja,
        Megkedvelt személyét, gondold, mint óhajtja. 

348. S visszá akar térni, nem bírhat tüzével,
        Azmint meg is indul fellobbant szívével,
        Kéri Vadászi Pál, s inti beszédével:
        Hogy ezt ne mívelje, s majd tartja kezével. 

349. Tészen vala nagy kárt visszámenésével,
        Máriának jutván szemben cselédével,
        Elárulta volna magát személyével,
        Mely lett volna dolga hamar veszélyével. 

350. Azért szokták vakon írni az szerelmet,
        Hogy nem tud ösmérni semmi veszedelmet;
        Vadászi Pál ha ád vala engedelmet,
        Ferenc is vesztére talál vala vermet.

351. Van Mária után szíve nehézséggel,
        De másfelől megént teljes reménséggel,
        Márs, Vénus s az Isten lévén segítséggel,
        Felvirrad várt napja megent fényességgel. 

352. Elhagyott sereghez azonban jutának,
        Azkik ez dologban semmit sem tudának,
        Hogy továbbmentek volt, annak színt adának,
        Melyet az vitézek valónak tudának. 

353. Onnét megindulván, hazaverekednek,
        Az fáradság után nyugodni erednek. 
        Kis pihenést, Múzsám, adj te is kedvednek,
        Meddig az több dolgok fel nem kerekednek. 

IVÁNYI FEKETE LÁSZLÓ ELIAS WIDEMANN METSZETE, 1651

VADÁSZI PÁL ELIAS WIDEMANN METSZETE, 1646

 

 

MÁRSSAL TÁRSOLKODÓ MURÁNYI VÉNUSNAK
 HARMADIK RÉSZE

 

1. Az váró szíveknek nincsen nyugodalma,
    Azkit elboríthat szerelem hatalma,
    Fárad, s elméjének van sok agadalma,
    Reméllett dolgának míg nem lesz jutalma. 

2. Elválása után az két árva főnek,
    Egyre, másikra is nehéz gondok győnek,
    Nyughatatlanságot kik szívekben lőnek,
    Míg módját ejthetik az rendelt üdőnek. 

3. Ha ők nem nyugodnak, kelj fel, Múzsám, te is,
    Az második után menj harmad részre is,
    Muránban Wesselén miképpen ment be is,
    Beszéld el, s dolgának mint szakadt vége is. 

4. Két hasonló dolog: szerelem s vitézség, 
    Kiket egyaránt ér mind jó s mind veszteség, 
    Vénus és Márs között van régi szövetség, 
    Azmiként tanított errűl az régiség.

5. Az vitézek dolga s az szerelmeseké
    Egyenlő, oly ezé, azmint az másiké;
    Azmely üdő tészi az vitézt erőssé,
    Az szerelmest azon teheti kedvessé. 

6. Az vitézek dolga sok földeket járni,
    Kétes reménséggel szerencséjét várni,
    Az puha életet kedvétűl elzárni,
    Esőt, havat s záport egyaránt próbálni.

7. Kétes szerencséje az szerelmesnek is,
    Sokat fárad, s visel messze utakot is,
    El szokta múlatni az lágy ágyakot is,
    Ösmér sok hideget s forró napokot is. 

8. Vigyáz leseire az vitéz, s strázsát áll,
    Álom szemeire éjjel is ritkán száll,
    Kévánt próbájára ha mi módot talál,
    Siet, s nem tartja meg semmi veszély s halál. 

9. Az szerelmesnek is ébredve kell lenni,
    S szükség az éjbűl is gyakran napot tenni,
    Alkalmatosságot vigyázva kell venni,
    S tekéllett helyéhez serényen kell menni. 

10. Az vitézkedőnek nem kis mestersége,
      Hogy azmely strázsákot állat ellensége,
      Azokot elfogja, s győzze serénsége,
      Lesz nyereségérűl úgy jobb reménsége. 

11. Az szerelmesnek is nem utolsó gondja,
      Annak csalásában mint lehessen módja,
      Ki vigyázásával gátoltatik dolga,
      Ha ezt győzi, magát szerencsésnek mondja. 

12. Éjjel üt az vitéz gyakran ellenségre,
      S véletlen csapása fordul nyereségre;
      Tart az szerelmes is sokszor setétségre,
      Hogy nyilván ne keljen dolga veszteségre. 

13. Az vitézi dolog forgandó s kétséges,
      Néha hasznos, néha káros s veszteséges;
      Szerelem dolga is nem mind nyereséges,
      Ha most gyönyörködtet, volt elébb ínséges. 

14. Az vitézkedőköt sok veszély rémíti,
      Kezdett útjokrúl is gyakran megtéríti,
      S néha nem reméllett veszélyben keríti,
      Megszabadulásra csak Isten segíti.

15. Ki visel több veszélt, mint az szerelmesek,
      Kiknek minden dolgok s útjok félelmesek,
      Lévén az irigyek ellenek szemesek,
      Jóra várt napok is gyakran keservesek. 

16. Ennek mindkettőnek csoportos az útja,
      S nem oly mulatságos, mint Pegasus kútja,
      Sok munka, fáradság, várás, tűrés futja,
      Ha mi jót fordít is, azt sem hamar nyújtja. 

17. Nehéz ugyan várni az szerelmeseknek,
      Azszerént az próbaleső vitézeknek,
      De az üdő szabván módját mindeneknek,
      Annak rendi ellen ezek sem mehetnek. 

18. Állani az üdő ellen ha lehetne,
      Akarmi is végben könnyebben mehetne,
      Tüzérűl szerelmes hamarébb tehetne,
      Vitézi próba is elébb készülhetne. 

19. Szerelem s vitézség ily hasonló társok,
      Kiknek Ferencben is együtt van lakások,
      S hogyha az üdőtűl nem volna várások,
      Murány felé régen volna indulások. 

20. De azmint végezett szép asszonykájával,
      Időtűl kell várni annak az módjával,
      Óhajtván szívének titkos fájdalmával,
      Hogy kévánt ideje győne gyars szárnyával. 

21. Az várás mivelhogy gyűlöl késedelmet,
      Nem adhat magának semmi engedelmet,
      Míg feltett szándékán nem vész győzedelmet,
      Azmelyre Istentűl óhajt segedelmet. 

22. Azonban az üdő eljár folyásában,
      Mária sem nyugszik kedvére Muránban,
      Hanem vagyon gondos szorgalmaskodásban,
      Mint érne jó véget fogadott dolgában.

23. De erős fát ingat nehéz mozdítása. 
      Miolta alá volt Ferenchez járása, 
      Annyira hatotta szívét fogadása, 
      Hogy majd betegágyra történik szállása.

24. Fárasztja elméjét s nyughatatlankodik, 
      Hol leül, hol ballag, búsul s gondolkodik,
      Dől sokszor könyökre, hallgat s szomorkodik,
      Mint esővel árvíz, gondja szaporodik. 

25. Nem hoz csendes álmot az éj is szemére,
      Az híves hajnal is nincs könnyebbségére,
      Ebéd s vocsora is nem lehet kedvére,
      Mind kelet s mind nyugat bút ereszt szívére. 

26. Orcái rózsái melyektől hervadnak,
      Az gyenge klárisok ajakán száradnak,
      Vidám tekéntetű szemek szomorodnak,
      Az serény lépésű inak is lankadnak. 

27. Az bú s az gond, csuda, azmint fogyasztonak,
      Mint gyenge füveket az dér, hervasztonak,
      Mint az nyári heves utak, bágyasztonak,
      Mint hajak-őszítő üdők, aggasztonak. 

28. Az bú az elméket tészi csendetlenné,
      Az szokott jó kedvet morddá s kedvetlenné,
      Az test serénységét restté s erőtlenné,
      Az jó falatot is megunt s ízetlenné. 

29. Látván változásit azért Máriának,
      Kiket bús fejére az gondok hozának,
      Lészen ez hírével öccsének, Évának,
      S tudakozza okát ily nyavalyájának. 

30. Az okosság talál mindjárt fogásokot,
      S tudja oly palásttal födni az dolgokot,
      Mely alól nem látni azok mivoltokot,
      Együgyű halak is így nyelnek horgokot.

31. Az vérhas nyavalya akkor uralkodott,
      Magos Murányban is bément s gonoszkodott,
      Mondja azért ő is, hogy abban akadott,
      Melyből minden teste s ereje lankadott. 

32. Valónak hiszik ezt bágyadottságárúl,
      Ki is vélhetett mást akkor Máriárúl?
      Nem gondolkodhatván titkos szándékárúl,
      Szorgalmatoskodnak megorvoslásárúl. 

33. Készül az orvosság, s sietnek érette,
      Elhozzák, ezt maga Éva készítette,
      Úgy vélvén az dolgot, azmiként színlette,
      Vérhas veszélyétűl az nénjét féltette. 

34. Mondják: éljen véle, amaz letéteti,
      Hogy tovább béveszi, vélek elhiteti,
      Azonban azokot másfelé viteti,
      Elkezdett gondjára bús elméjét veti. 

35. Nagy dolgokat mozgat, irtózik terhétűl,
      Azokot kezdeni sok egy menyecskétűl,
      Hectornak is elég volna az szívétűl,
      Avagy Ulyssesnek praktikás fejétűl. 

36. Ugyanis gondold meg figyelmes elmével,
      Lehetett gondjának minémű terhével,
      Oly dolgot kezdeni kétes szerencsével,
      Mely nagy veszélyeknek rakva félelmével. 

37. Hogy eleget tégyen fogadása aránt,
      Arrúl való gondja ád szívének csalánt,
      Azon törvén magát, mint adja fel Muránt,
      Melynek erősségét tartják csuda gyalánt. 

38. Nincs egyéb, csak Kádas, ehhez segítsége,
      Ki, tudván az dolgot, van igaz hűsége,
      De sok az kettőhöz ennek nehézsége,
      Nagyot nem bír az kis erő tehetsége.

39. Végbenmenetele másképpen nem lehet,
      Az csendes éjtszaka ebben ha mit tehet,
      Mikor az setét éj hallgatásra mehet,
      Akarmi titok is gyarsabb utat vehet. 

40. Veszedelmes ez is: mert noha más nyugszik,
      De az szokott strázsa az várban nem alszik,
      Ha szemre kél, azmi szívek alatt fekszik,
      Keserő párlúggal az fejek melegszik. 

41. Ugyanis palástolt titkok ha kinyílnék,
      Ily praktikájokot mely dolgok nem érnék!
      Szomorú rabságra az Máriát vinnék,
      Kádassal az Hóhérbástya hosszát mérnék. 

42. Mindezeknek retteg ugyan nagy voltátúl,
      S irtóznak vállai ily terhek súlyátúl,
      De el nem szakadhat feltett szándékátúl,
      Az igaz, cáfolni nem szokott szavátúl. 

43. Hogy azért eleget tégyen szavainak,
      Noha nehéz terh az gyenge vállainak,
      De nem kedvez ezért semmi munkáinak,
      Csak módját találja célzott dolgainak. 

44. Eltekéli, ezen hogy csak általesik,
      Nem nézvén, minémű rémítések lesik,
      Azért szoros útját addig irtják s nyesik,
      Alkalmatosságát végtére keresik. 

45. Dædalus szorulván Kréta szigetében,
      S tartatván Minostúl rabságos ínségben,
      Szerelmes hazája jut gyakran eszében,
      Mint szabadulhatna, hányja elméjében. 

46. Felkél, s figyelmesen nézi az helyeket,
      S eljár alattomban minden szögleteket,
      Szabadulására hol lelne réseket,
      Látja környös-körül az nagy tengereket.

47. Törődik magában s hányja praktikáját,
      Megunván az fogság kedvetlen igáját,
      Miképpen győzhesse tenger morotváját,
      S láthassa valaha óhajtott hazáját. 

48. Melynek, minthogy egyéb módját nem láthatja,
      Új mesterségekre elméjét fordítja,
      S mond: szabadulását ha az tenger tiltja,
      Az tág levegőég szabad útját nyitja. 

49. Szerez azért titkon fiával tollakot,
      S azok fűzéséhez készít viaszokot
      (Új találmány), csinál azokbúl szárnyokot,
      Magára s fiára ragasztja azokot. 

50. Azkik erejével magokot emelik,
      Felkelvén Krétábúl, tengert általkelik,
      Vágyott honnjok felé útjokot rendelik,
      Várt szabadulással akaratjok telik. 

51. Így Mária szíve lévén bús fogságban,
      Mint kivágyó madár megunt kalitkában,
      Szorgalmatoskodik az szabadulásban,
      Éjet is gonddal tölt sok gondolkodásban. 

52. Az vár kerületit szemesen vizsgálja,
      Alkalmatosságát nézi, hol találja,
      Látván, hogy mindenütt nagy meredek állja,
      Azt miként győzhesse, szívét nagy gond szállja. 

53. Hogy adott szavának eleget tehetne,
      Merre Wesseléni titkon felmehetne
      (Mert dolga jó vége másként nem lehetne),
      Az magos falok közt olyan helt keresne. 

54. Meredek kősziklák az felhágást tiltják,
      Mint tenger Dædalus útját, elszorítják,
      De szükség s akarat őt is megtanítják,
      S kellő találmányra elméjét fordítják.

55. Azért mint Dædalus viaszos szárnyokot, 
      Készít Mária is titkon lajtorjákot, 
      Melyekkel győzhesse az nagy kősziklákot, 
      S ilyen mesterséggel készíti azokot:

56. Az várfokon járván, cérnaszálat vészen,
      Annak az végére köveskét köt s tészen,
      Leereszti, s az falt méri néhány részen,
      Létra állásához csekélyebb hol lészen. 

57. Azmint építtetve van most az új bástya,
      Azmely szomszédságát az Csigáknak tartja,
      Akkor csak köz hely volt, azért azt választja,
      Alkalmatosb helyét nem is találhatja. 

58. Megmérvén mélységét köves cérnájával,
      Tizenkét ölre nyúl az cérna hosszával,
      Míg fölitűl egyez az falok aljával,
      Mely van elméjének nem kevés gondjával. 

59. Mert nehéz szert tenni olyan lajtorjára,
      Mely tizenkét ölig nyújtózzon hosszára,
      S úgy bocsátkozhasson az falok aljára,
      Hogy az alatt lévőt hozza az bástyára. 

60. De ád Isten orvost ez nyavalyájának,
      S mutat futamatot megakadt dolgának,
      Mert gyön megént öccse (kit hínak Évának)
      Látogatására gondos Máriának. 

61. Talál az gyars elme itten is színeket,
      Vesz hamar nyelvére kemény beszédeket,
      Formálván cseléde ellen nagy zsémbeket,
      Mutat haraggal tölt kedvetlenségeket. 

62. Kérdi Éva okát zsémbeskedésének,
      Amaz ily választ ád értekezésének:
      Vigyázatlanságát unta cselédének,
      Ez oka haragos kedvetlenségének.

63. Most is nem kevés kárt (mond) szaporítottak:
      Sok derekalt s párnát öszverothasztottak,
      Mondom, szellőztessék, de szót nem fogadtak,
      S azt felelik, hogy ők létrát nem kaphattak. 

64. Azminthogy nincsen is nekem oly lajtorjám,
      Azmelyen azokot az padra hordatnám,
      Nem örömest pedig más helt fitogatnám,
      Azokért magamot hogy meg ne szólatnám. 

65. Mert sok erdélyi nép gyön s megy most az várban,
      Az idegen pedig gyars az megszólásban,
      S szemes akarmi kis dolog vizsgálásban,
      Mint magában, vétket elébb talál másban. 

66. Csendesítő szóval mond öccse nénjének:
      Ily kedvetlenségi azért ne lennének,
      Másütt lajtorjákot ha nem lelhetnének,
      Van Listiusnénak, azokért mennének. 

67. Listiusné akkor nem vala Muránban,
      Vidula Mária öccse tanácsában,
      Angyal szól belőle, gondolja magában,
      Úgy tetszik, hogy immár elébb van dolgában. 

68. Az mondott lajtarját azért elhozatja,
      S elhozatván, titkon az padra tolatja,
      Serénkedik, kezdett dolgát nem múlatja,
      Készítteti, s talám maga is forgatja. 

69. Sok mesterember van mivelhogy Muránban,
      Mint valami céhes mezei várasban,
      S lát ki-ki dolgához különb hivatalban,
      Kötélcsináló is lakik vala abban. 

70. Ezzel köteleket gyarsan visszáltatott,
      Melyeket titkosan párnákban dugatott,
      Hogy eszre ne vegyék, padra úgy hordatott,
      Létrakészítéshez ezekkel fogatott.

71. Rövid volna csak egy, mond: mást is fogjonak;
      Fogják, s körülötte serényen forgonak,
      Azmint az mérték ér, oly hosszat toldonak,
      Megkötik, s fogai erősen tartonak. 

72. Elkészítik, mennél jobb módjával lehet;
      Bízik, hogy már dolga szaporábban mehet,
      S Isten áldásábúl kévánt véget vehet,
      S létra segédével Wesselén fölgyöhet. 

73. Akkor Illyésházi nem vala Muránban,
      Rákóczihoz ment volt Kassa várasában,
      Ez is segítette Máriát dolgában,
      Mert mint máskor, nem volt annyi nép az várban. 

74. Elébb pedig, hogysem az létra kész lenne,
      Mihelt látá dolgát, hogy már jobban menne,
      S végbenvitelérűl reménséget venne,
      Vitéz Wesselénnek ilyeket üzene:

75. Siess, Kádas, ahhoz, azki óhajtva vár,
      Társot adó tavaszt mint az özvegy madár,
      Vigasztald s jelentsd meg, hogy készen várom már,
      Megjátszom szerencsém, valamiképpen jár. 

76. Csötörtök éjtszaka hagyott üdőnk légyen,
      Ha én nem rettegek, ő is szívet végyen,
      Azmikor az üdő éjfélkorra mégyen,
      Az felgyövetelben próbát akkor tégyen. 

77. Csak állhatatosság, nem kell egyéb ehhez,
      Módot keresek én az várban mindenhez,
      Kész útját találja az felgyövetelhez,
      Isten hozza, s bízzon igaz hűségemhez. 

78. Megindula Kádas szokott sietséggel,
      S Fülekre érkezik kedves követséggel,
      Telik Wesseléni újabb reménséggel,
      S kezdendő útjához lát nagy serénséggel.

79. Kik tudják az dolgot, szólítja magához, 
      Azok tanácsábúl készül próbájához, 
      Híván segétségül az Istent magához,
      Jó reménségben van, s bízik is dolgához. 

80. Tanácsot tartának, ehhez mint kezdjenek,
      Az nagy hegyek által mely úton menjenek,
      Tanult kalahuzok vélek kik legyenek,
      Hogy az nem járt úton ne téveledjenek. 

81. Egy régi szolgája vala Máriának,
      Mely elöljárója volt tíz gyalogának,
      Ficzeknek nevezik nevérűl atyjának,
      S ahhoz Jakab nevet az papok adának. 

82. Ez Rimaszombatban egy vásárkor lévén,
      Feltekert puskáját maga mellé vevén,
      Az tolongó nép közt ő is menvén s gyövén,
      Akaratja ellen kisült, nem remélvén. 

83. Melynek golyóbisa gyars repülésében
      Egy szegény asszonnak akad az mellyében. 
      Nem szenvedi tovább lelkét az testében,
      Harmadnapra véget szakaszt életében. 

84. Rohan az sokaság azmelyért Ficzekre,
      Köteleket hánnak az puskás kezekre,
      Érdemes fogságra vitetik Fülekre,
      S hányják kímíletlen kemény temlecekre. 

85. Azhol szegény Jakab soványon tartatik,
      Az száraz kenyér is jóízűn falatik;
      De hogy Ferenc kezdett dolga forgattatik,
      Onnét szabad útja neki is nyittatik. 

86. Minthogy régi szolga volt Murány várában,
      Tudós az ott való utoknak dolgában,
      Azért őt állatják az kalahuzságban,
      Temlec fogságábúl hozván szabadságban.

87. Elrendelnek mindent tanácsos elmével,
      Készül Wesseléni udvara népével,
      Több hadnagyoknak is adatik hírével:
      Ki-ki készen légyen maga seregével. 

88. Szépszámú gyalogját azért megindítja,
      Másnap lovasit is utána mozdítja,
      Mint öt- vagy hatszázig népét szaporítja,
      Az sok jó katona egymást bátorítja. 

89. Serény inú lovak alattok ugrálnak,
      Sok jeles példákot mentekben számlálnak,
      Viselt dolgaibúl kik Ferencnek állnak,
      Véle együtt most is örömest próbálnak. 

90. Sok vitéz emberrel mérész az serege,
      Kiknek azmerre csap fegyverek melege,
      Világi éltében lesz soknak elege,
      S merevíti testét az halál hidege. 

91. Amaz magyar Hector véle, Vadászi Pál, 
      Kinek vitéz híre az nagy egekig száll, 
      S vérrel izzadt tőre valamelyfelé vál, 
      Vagy hal az ellenség, vagy elfut s félreáll. 

92. Az vadásznak nevét igazán viseli,
      Sok pogány vaddal van Gyöngyös gyakran teli,
      Mint vigyázó vadász, azokot felleli,
      Kit meg nem öl bennek, Fülekre emeli. 

93. Felső hadakban is vadászott gyakorta,
      Az svédek vadait ott is gyakran fogta,
      Hectori fegyverét merre fordította,
      Az ellenállókat mint mennykő rontotta. 

94. El nem maradt tőle Fekete László is, 
      Ősétűl vett neve melynek ha holló is, 
      De fejérb erkölcsű nem vala Cato is, 
      S ennél nem vigyázóbb az tanult ráró is.

95. Az kedves erkölcsöt az nagy emberséggel,
      Szép magaviselést szelíd csendességgel,
      Okos vitézkedést megért eszességgel,
      Ha ki le akarná írni mesterséggel:

96. Ez légyen példája, s más formát se végyen,
      Igaz jedzéseket csak ez szerént tégyen,
      Bár maga Apelles ítílője légyen,
      Hogyha képírása nem rendesen mégyen. 

97. Gombkötő János is, füleki főhadnagy,
      Ki emlékezete Prága körül is nagy,
      Te is, Farkas Fábján, bátyáddal jelen vagy,
      Szép vitézségedbűl hátra most is ne hagyj. 

98. Kazai János is az Péter deákkal
      Követi ezeket, s gyön az gyalogokkal,
      Kik mivelhogy elébb valának útokkal,
      Polomnál egyeznek meg az lovagokkal. 

99. Több sok vitéz ember, sok híres katona,
      Kiknek (ha történnék harci zenebona)
      Mindenike fegyvert örömest rántana,
      S mint az búsult vadkan, sebeket osztana. 

100. Vígan megyen azért ily szép seregével,
        S bátorítja magát azok erejével,
        Őket is biztatja sok szép beszédével,
        Hogy megáldja Isten várt nyereségével. 

101. Jutnak rút havasok kegyetlenségére, 
        S kősziklás utoknak meredekségére, 
        Virradván más hajnal éj setétségére, 
        Alig állhatott bé végezett lesére:

102. Hogy két álgyúlövés lén Murány várában,
        Kin az egész sereg vala zajdulásban,
        De gyars Wesseléni az bátorításban,
        S okosan ily fogást talála dolgában:

103. Vitézek, ezt álgyúlövésnek vélnétek, 
        S hogy bévitték hírünk, netalám félnétek, 
        Várt nyereségünkrűl kétesek lennétek,
        De vadászok lőttek, nem egyeb, higgyétek. 

104. Minthogy völgyek öblén az szók megakadnak,
        Egy zendülésnek is kettős hangot adnak,
        S nyári mennydörgésként fel s alá csapongnak,
        Az apró puskák is mint álgyúk ropognak. 

105. Ezt pedig az Echo cselekeszi velem:
        Mert őt is viselte néha az szerelem,
        S minthogy az ő dolga vala veszedelem,
        Várná, hogy engem is rémítne félelem. 

106. Volt ez seregébűl régen az nimfáknak,
        Kik szűz Diánával erdőkön vadásznak,
        Akkor is mestere volt az csácsogásnak,
        S esett szerelmében végre Narcissusnak. 

107. Mely igen magahitt lévén szépségében,
        Megutálja Echót, s nem veszi kedvében,
        Kin megháborodik, s bút nevel szívében,
        Megemészti magát végre keservében. 

108. Teste nedvessége búval elszárada,
        Csontaibúl pedig kőszikla forrada,
        Nyughatatlan szava, azmint volt, marada,
        S nyelveskedésének vége nem szakada. 

109. Völgyek között történt volt elváltozása,
        Ottan vagyon most is szaporább lakása. 
        Kinek végeződik békével szólása,
        Hogy ettűl ne volna visszacsaptatása?

110. Minthogy szerencsétlen volt ő szerelmében,
        Irigy másiknak is jó szerencséjében,
        De ám üvöltsön ő az hegyek völgyében,
        Csak én asszonykámnak maradjak kedvében.

111. Ez lövések azért meg ne rémítsenek,
        Echo zengésébűl kik nagynak tetszenek,
        Elébb életemtűl Párkák elmetsszenek,
        Feltett szándékomtúl hogysem elejtsenek. 

112. Megcsapja Phaeton azonban lovait,
        S tengerben meríti aranyos hajait,
        Hesperus hozza fel híves árnyékait,
        S emeli az üdő éjjeli gyászait. 

113. Nem késnek, dolgokkal ők is serénkednek,
        Rút havasok közül aláereszkednek,
        Az murányaljai síkra verekednek,
        Nyolcvan az javábúl ezekre esküdnek:

114. Hogy éltek fottaig egymást el nem hagyják,
        Az dolgot egy szívvel s markos kézzel fogják,
        Magokot kapzsinak s prédának nem adják,
        Wesseléntűl várnak s ő szavát fogadják. 

115. Előttök az óra, melyben próbálnok kell, 
        Zsibongnak egymás közt támadt beszédekkel, 
        Látnál sok katonát változó színekkel, 
        Mint ki tengerre ül habhozó szelekkel.

116. Irtóznak Muránnak nagy erősségétűl
        S annak megvétele lehetlenségétűl,
        Ki Nagy Sándornak is próbált seregétűl
        Nem félne, s sem Xerxes sok ezer népétűl. 

117. Egy az többi között végre nem tűrheté,
        Régi vitéz vala, s az dolgokot érté,
        Solmosinak hítták, szemeit felveté,
        S Wesselénit ilyen kérdésvel illeté:

118. Voltál-é Muránban? Felel: hogy volt volna. 
        Azt mászod-é hát meg? Mondja: végzett volna
        Már asszonkájával, s dolga készen volna,
        Csak az odamenés, más héja sem volna.

119. Solmosi fejének tetszik ez csudának,
        Hogy ennyire hiszen egy asszony szavának,
        Készakartva keres (mond) veszélyt magának,
        Mint az hajas Sámson, hivén Dalilának. 

120. Nem tanácsos dolog asszonyoknak hinni,
        Hízelkedésekhez mérget szoktak kenni,
        Mikor leghívebbnek látszik hozzád lenni,
        Mint Siréna, akkor szokott csalra venni. 

121. Circe mennél kedvesb éneket indított,
        Legtöbb tündérségét akkor szaporított,
        Sok kedves orcákot rút bőrrel borított,
        S emberi szép személt baromra fordított. 

122. Italjának oly ízt Pandora is csinált,
        Száj kényességének mellyel kedvet talált,
        De mikor gyomort ért, fojtó méreggé vált,
        S mézzel színlett íze nevelt soknak halált. 

123. Félő, itt is az méz mérget ne neveljen,
        Az kedven adott szó mordul ne feleljen,
        Jóra reméllett nap homált ne emeljen,
        S ennyi szép vitézség veszélyre ne keljen. 

124. Solymosi szavain Ferenc bosszonkodik,
        Dorgálja, hogy ilyenképpen gondolkodik,
        S mások szívében is akadályoskodik,
        Szégyen, azmely félénk szókkal pironkodik. 

125. Felel amaz: Téged féltlek, nem magamot,
        Azhol kell, kivonom ott én is kardomot,
        Kevesnek is tartom az én halálomot,
        De tégedet szánlak elveszni, uramot. 

126. Az a szép vitézség, kit veled szerzettünk,
        Hercules módjára fáradva kerestünk,
        Viselvén sok sebet s abbúl folt vért testünk,
        Ily mód nélkül vesz-e? s így lesz-e elestünk?

127. Amaz szerzett szép hír, ki ér az egekig,
        Keletrűl felgyövén terjed napnyugatig,
        Nem mehet-é tovább, hanem csak holnapig?
        Ily hamar veszted-e? s viszed végezetig?

128. Higgyed, végét éri Murány mindezeknek,
        Asszony szavaibúl, megládd, mik követnek,
        Tégedet Rákóczi György kezében ejtnek,
        Az Hóhérbástyárúl bennünket levetnek. 

129. Ezen Wesseléni annál inkább indul,
        Neheztel, s testében vére is felpozsdul,
        Mord tekéntetekkel Solymosihoz fordul,
        S ilyen dorgálásra az ajaka mozdul:

130. Mint okos kormányost az támadt habokban,
        Olynak tartottalak téged az hadakban,
        Lett volna is ha mi rémülés másokban,
        Tőled reméllettem biztatást azokban. 

131. De ím, rontasz inkább, hogysem építenél,
        Mást is elvesztegetsz, nemhogy segítenél. 
        Azért vagy-é itten, hogy így rémítenél?
        S kész nyereségünkrűl visszátérítenél?

132. Régi, vitéz híred nem egyez ezekkel,
        Szégyen pironkodnod ilyen beszédekkel. 
        Kitűl félsz ily sereg vitéz emberekkel?
        Kik, mint Sándor hada, olyak fegyverekkel. 

133. Ha fortélyát látnám elkezdett utomnak,
        Készakartva veszélyt nem hoznék magamnak,
        De ösmérem szívét igaz asszonyomnak,
        S elhittem általa jó végét dolgomnak. 

134. Midőn tetejére az Ida hegyének
        Juno, Pallás, Vénus leereszkedének,
        Hogy ott ítíletet a’ végre vennének,
        Az szép aranyalma jutna melyekének,

135. Ez vala feltéve: az szebbiké légyen,
        Köztök ítíletet melyrűl Páris tégyen. 
        Megállanak azért az pázsiton négyen,
        Várván Páris voxát, ki fejére mégyen. 

136. Juno gazdagsággal Párist édesgeti,
        Bölcs tudományt ígér Pallás, s hitegeti,
        Szép Léda leányát Vénus emlegeti,
        Ha ő lesz az nyertes (mond), ezt ölelgeti. 

137. Megveti az többit, ez tetszik kedvének,
        Az almát ítíli Vénus személyének,
        Azonban erei hevülni kezdének,
        S gerjed benne lángja szerelem tüzének. 

138. Nyughatatlankodik, s kél az tengerekre,
        Nem hajt gyars habokot forgató szelekre,
        Bátran veti fejét minden veszélyekre,
        Csak megkedvelt vadát vehesse lesekre. 

139. Megígírte Vénus: van jó reménségben. 
        S minthogy az szerelem bölcs az mesterségben,
        Módot talál végre az ösmeretségben,
        S hozza véle dolgát titkos szövetségben. 

140. Király Menelaus az görög országban,
        Léda leánya van ennél házasságban,
        Ezt óhajtja Páris, s ezért vagyon lángban,
        Gondolnád, hogy magát fárasztja hejában. 

141. De minthogy végezett titkon Helenával,
        Azmint mondám, az szép Léda leányával,
        S az görög kerteknek legszebb virágával,
        Mégis kedve telék feltett szándékával. 

142. Mert az gyars gályákra titkon felülteté,
        Rengő vitorláit szélnek ereszteté,
        Magát véle együtt Trójában viteté,
        S mint Vénus ígírte, kedven ölelgeté.

143. Te lehetetlennek mondtad volna ezt is,
        Rémítvén, mint engem, szerelmes Párist is,
        Azminthogy miatta ösmért sok veszélyt is,
        De szerette, s mézül vette az mérgét is. 

144. Megijedvén kezdett dolga nagy voltátúl,
        Ha könnyen elállott volna szándékátúl,
        Üresen lett volna ágya Helenátúl,
        S nem melegült volna óhajtott lángjátúl. 

145. Igaz, hogy Pandora s Circe tündérkedett,
        S sokakon nem remélt fortélt cselekedett,
        De igaz szerelmek kikhez nevelkedett,
        Annak hogysem ártott, inkább kedveskedett. 

146. Szavaiban kétes nem lehetek annak,
        Ki igazságárúl sok jeleim vannak,
        Az igaz szeretők, mint Sirén, nem csalnak,
        Mérget méz szín alatt az bal szívek adnak. 

147. Végezett dolgunkhoz tőle valami kell,
        Tekéletességén, tudom, nem múlik el,
        Adott szavaimtúl én is nem állok el,
        Az szerencse dolga, miképpen viszen fel. 

148. Nem volt semmi helynek még oly erőssége,
        Kin (az bennlévővel lévén szövetsége)
        Az külsőnek nem volt volna nyertessége,
        Kiváltképpen, ha volt Vénus segítsége. 

149. Vénus indítója az én dolgomnak is,
        Minapi szavai biztatnak Mársnak is,
        Vagyon ehhez kedve szép asszonkámnak is,
        Azkikkel erejét győzöm Muránnak is. 

150. Efféle félénkség azért távul légyen,
        Szokott bátorságot az katona végyen,
        Végezett óránkra már az üdő mégyen,
        Reméllett hűséget ki-ki velem tégyen.

151. Elhagyván seregét derekasb számával, 
        Megindul azonban egynéhány-magával, 
        Ha az hely zendülne valami lármával, 
        Lecsendesítené hogy azt szép szavával. 

152. Azminthogy egy partra midőn ballagnának,
        Az pórok barmára ottan találának,
        Az őrzők hirtelen egybenzajdulának,
        S megijedvén tőlök, tolvajt kiáltának. 

153. Ajánlják szép szóval nékiek magokot,
        Hogy nem cselekesznek ők semmi károkot,
        Inkább másoktúl is védnék marhájokot,
        S így csendesíték le az zajos tótokot. 

154. Az murányaljai faluban érének,
        Ott is az sok tótság rájok zendülének,
        S egy tartván puskáját Wesselén mellyének,
        Kérdi, kik volnának? s itt mit keresnének?

155. Hogy ők Illyésházi szolgái volnának,
        Füleki tolvajok után nyomodnának,
        Kik az szegénségen sokat prédálnának,
        Az parasztok előtt ilyeket mondának,

156. Kikkel az pórok is megcsendesülének. 
        De az falun által alig mehetének,
        Hogy megént sok barmot s tótokot érének,
        Azok is ellenek mind felrezzenének. 

157. Itt is mentegetik, mint amott, magokot,
        De most olyan könnyen nem hiszik szavokot,
        Jobban megvizsgálják, mint elébb, útjokot,
        S forgatnak azonban fejszét s dorongokot. 

158. Végre csoportonként egybenzajdulának,
        Megegyezett szívvel rájok rohanának,
        Melyek előtt ők is félrevonódának,
        S egy fennálló kender köziben állának.

159. Az tótok utánok oda is menének,
        Wesseléni körül forgódni kezdének. 
        Puskát ragad ő is, s tartja egyikének,
        Hogy utat csináljon testén az lelkének. 

160. De félvén, hogy lármát az várban ne tégyen,
        Mely kezdett dolgában akadályul légyen,
        Minthogy az pattanás éjjel messze mégyen,
        Leteszi az puskát, hogy más fegyvert végyen. 

161. Pallost ragad azért, s villámlik kezében,
        S midőn villámlását látják az setétben,
        Mint mikor sebet vesz medve az űzésben,
        Lén az egész tótság nagyobb zendülésben. 

162. Ha láttál valaha parasztzendületet,
        Egybenrohanások kit elölvehetett,
        Űzik, s rikoltások az égig mehetett,
        Vélnél köztök lenni végső ítíletet. 

163. Azki mit ragadhat, úgy támad ellene,
        Nincs parasztok között, azki kíméllene,
        Nem vizsgálják ők azt, ki mit érdemlene,
        Többet is fizetnek, hogysemmint kellene. 

164. Hidd el, ellenek is nem másként rohantak,
        Gyenge oláh táncot láboknak nem vontak,
        Bi zabi, ily kedves tót nótát mondottak,
        Mint az kölykevesztett tigris, ordítottak. 

165. Az sokaság ellen hárman mit tehettek?
        Kiváltképpen minthogy harcolni nem mertek,
        Azért egészséget magoknak kerestek,
        S az több seregekhez azonban siettek. 

166. Mint az sebes mennykő villámló üdőben,
        Azmerre csap, sok fát ront le az erdőben,
        Avagy keveredvén rút záporesőben,
        Azmint prédál Eurus néha az mezőben:

167. Úgy tehettek volna nagy csapást ezek is,
        Azminthogy valának próbált vitézek is,
        Hullottanak volna sok parasztfejek is,
        S Charon költöztetné eddig lelkeket is. 

168. De jövendő dolog őköt tartóztatta,
        S jóllehet pallosát Ferenc kirántotta,
        De az lobbant tüzet hogysemmint gyútotta,
        Elállván előttök, azt inkább oltotta. 

169. Minthogy borította nagy setét az eget,
        Gyászban van az hold is, s visel rút fellyeget,
        Nem találhatják fel mindjárt az sereget,
        Fel s alá bujdosván búsulnak eleget. 

170. Holmi kertek s vizek köziben akadnak, 
        Egy patakbúl másban véletlen szakadnak. 
        Kik kerengésébűl azmíg kifakadnak, 
        Fél óránál többet bujdosásnak adnak.

171. Végre csörtölőzést egy parton hallának,
        Bátorítván egymást, arra indulának. 
        Azmikor egymástúl nem messze valának,
        Mind az két rész hamar egybenszólalának. 

172. Megösmérik egymást, az jelt tudakozván, 
        Kazai János gyön, szép gyalogot hozván, 
        Kin kétséges szívek újula vigadván, 
        Megindulnak együtt, faluban ballagván. 

173. Azholott benn vala immár az lovasság,
        Kik miatt minthogy nincs semmi csintalanság,
        Lerakta az fegyvert s csendesült az pórság,
        De az vitézeket tartja szomorúság. 

174. Nem tudják az urat, mely felé szakadott,
        Féltik, hogy valami veszélyben akadott,
        Azonban az sereg hogy így sopánkodott,
        Az mondott gyalog is odanyomakodott.

175. Mikor azért ők is béverekedének,
        Alig hogy egymással kardra nem kelének,
        Megösmérvén egymást, lecsendesedének,
        Hogy eltévedt urok megtért, örölének. 

176. Tovább cselekedni mit kell, tanácskodnak,
        Különb-különbféle vélekedést mondnak,
        Egynek ez, s másiknak amaz tetszik jobbnak,
        Az közkatonák is sokképpen zsibongnak. 

177. Azt javallják többen, hogy ott ne késsenek,
        Hanem azmely úton efelé gyöttenek,
        Ugyanazon megent visszasiessenek,
        Mi haszna, hejában hogy itt teprengenek. 

178. Azmint Ferencnek is, az tetszik némelynek,
        Az szomszéd réteknél tovább ne menjenek,
        Ott hálván, jó rendű strázsát rendeljenek,
        S fáradságok után pihenést vegyenek. 

179. S hogy titkos dolgokrúl semmit se véljenek,
        Másnapra virradván, idején keljenek,
        Az murányi völgyön rabolást tegyenek,
        Füleki házokhoz azután menjenek. 

180. De Isten s az Vénus ezt jobban rendelte,
        Az kegyes is szavát el nem felejtette,
        Egy követét titkon aláeresztette,
        Wesselénit mindjárt de fel nem lelhette. 

181. Hanem egymás között hogy így zsibongnának,
        Valami fittyentést hallottak, mondának;
        Vagy hárman Ferenccel odafutamának,
        Az mondott követre reátalálának. 

182. De nem hisznek néki, kímnek mondják lenni,
        Nagy dolgokban nem is jó mindennek hinni,
        Titkos álnoksággal sok rá szokott vinni,
        Az igaz s álnok közt gond választást tenni.

183. Ők is az követet azért megvizsgálák. 
        Hogy igaz embernek s nem kémnek találák,
        Szavain elesett szíveket táplálák,
        Örülnek, s magokot Istennek ajánlák. 

184. Semmit nem múlatván, lovakra ülének,
        Az magos vár felé hágtatni kezdének,
        Mint az Hóhérbástya van, arra térének,
        Az lovak hátárúl megént lekelének. 

185. Gyalog indulának az magos hegyeknek, 
        Hágják az oldalát az nagy meredeknek, 
        Mint az fáradt vadak, melyeket kergetnek,
        Az magos oldalon lehelve sietnek. 

186. Elfáradt maga is, alig viszi testét,
        Az szokatlan útnak megunta keresztét,
        Az nagy meredeken rettegi elestét,
        Nehéz pihenéssel veszi lélegzetét. 

187. Megáll s mondja: tovább hogy immár nem mehet,
        Elállott lábain több lépést nem vehet;
        De űzvén szerelem, egyebet nem tehet,
        Pihenvén megindul, s megyen, azmint lehet. 

188. Azonban vár alá jutnak az kertekhez, 
        Adnak ott kis üdőt megpihenésekhez, 
        Vizet óhajtonak elszáradt ínekhez, 
        Félelem s reménség állott az szívekhez. 

189. Remélhetik ugyan munkájok jó végét,
        Hivén az kegyesnek tekéletességét,
        Viszont meggondolván ennek nehézségét,
        Félhetik elkezdett dolgok vesztegségét,

190. Azmint az játékos, ki vár szerencsétűl,
        Reménséget vészen az fennlévő pénztűl,
        De retteg az szíve az kockavetéstűl,
        Hogy el ne fordítsa várt nyereségétűl.

191. Azki szerencsére szokta magát vetni,
        Nem bizonyos, dolgát mi fogja követni,
        Néha nyereséggel szokott az fizetni,
        Többször veszteséget kell nála keresni. 

192. Szerencse lábai golyóbison állnak,
        Hirtelen fordulván, jobbrúl balra szállnak,
        Hol széppé, hol rúttá, mint tündérek, válnak,
        Állandó nyugovást nehezen találnak. 

193. Ha mi jót fizet is, azt is gonddal nyútja,
        Ugyanis az jóknak csoportos az útja,
        Mint Wesselénit is sok rémítés sújtja,
        Míg várt örömével bús szívét újítja. 

194. Szerencse, szerelem, két egyenlő dolog,
        Kiknek állapotja változással forog,
        Hol jóra, hol balra szerencse csavarog,
        Szerelem is hol víg, hol búval nyomorog. 

195. Mivelhogy az Vénus tengerbűl született,
        Anyjának elfajzott lyánya nem lehetett,
        Hanem hasonlatos erkölcsöt követett,
        S minémű szüléje, tart oly természetet. 

196. Az tengerek pedig veszedelmes pályák,
        Habozó hajóját valakik megszállják,
        Sokféle félelem s rémítés próbálják,
        Gyakran nem reméllett veszélyek találják. 

197. Sok háború üdők támadnak ellenek,
        Vitorlás árbocfák hajóstul rengenek,
        Mint rád omló hegyek, habok rémítenek,
        Az elcélzott parttúl messzére ejtenek. 

198. Megcsendesül néha, s az habok megszűnnek,
        Az kedves üdőnek hajósok örülnek,
        Azonban az megszűnt szelek kirepülnek,
        Újabb félelemmel az hajók rendülnek.

199. Valamíg az hajós kévánt parthoz nem jut,
        Mindaddig félelmes tengereken az út,
        Ellene hol sok hab, hol más ijesztés fut:
        Úgy nyertes, az várt part ha nyugodalmat nyút. 

200. Így az szerelemnek ki ül hajójára,
        Sok ellenkező szél gyön vitorlájára,
        S nem kevés rémítés veszi próbájára,
        Míg verekedhetik óhajtott partjára. 

201. Azmint Wesseléni bő példája ennek,
        Hány akadálya nincs, azmiolta mennek,
        S mennyi rémítések ellene nem kelnek!
        Megtetszik, hogy Vénus lyánya az tengernek. 

202. Mondám, az kertekig hogy verekedtenek,
        S kevés megpihenést magoknak vettenek,
        De rezzenés nélkül ott sem lehettenek,
        Csörtölőzést hallnak, s talpra serkentenek. 

203. Egy csoport gyalogot fejek felett látnak,
        Megegyezett szívvel gyarsan kardot rántnak,
        Mint próbált fiai hadokozó Mársnak,
        Alig egymás között hogy sebbel nem ártnak. 

204. Soknak az puskája volt pattanófélben,
        Nem tudván, ki légyen, egymást az setétben,
        De az jó Isten volt oly gondviselésben,
        Hogy nem lőttek mégis az felzendülésben. 

205. Az ő seregekbűl ezek is valának,
        Mintegy tizenöten utánok jutának,
        Az előttök járót hítták Gábor Pálnak,
        Megösmérvén egymást, lecsillapodának. 

206. S olyan végezése lévén Máriával, 
        Hogy elgyövén, készen várja lajtorjával, 
        Ki az földig érjen az várbúl hosszával,
        S azon menjenek fel az hagyott órával.

207. Azért az lajtorjakereséshez kezdnek,
        Csendesebb voltaért mezítláb vetkeznek,
        Az gyenge láboknak tetszik ez nehéznek,
        De az reménségért mindent cselekesznek. 

208. Reménség s szerelem oly ösztön s ingerlés,
        Melyekért nincs semmi munkában kímélés,
        Mikor kedves jórúl vagyon az remélés,
        Nehéznek sem tetszik az munkaviselés. 

209. Az jó reménségért ezek is urokkal
        Örömest fáradnak minden munkájokkal,
        Vannak ide s oda gyars vigyázásokkal,
        Honnét telnék szemek várt lajtorjájokkal. 

210. Nem találják sohul; kapuhoz jutának,
        Megszólal az vártás: Wer da, kiáltának;
        Biztatás s reménség kétségre szállának,
        Mondván: megcsalattak, azmiben bízának. 

211. Bosszonkodik Ferenc, s polyhákját kirántja,
        S készül, ha az vártás többször megszólítja,
        Lelövi, s az lelkét Charonhoz bocsátja,
        De hallgat, s az száját több szóra nem tátja. 

212. S azmint gyars szemeit vigyázva jártatja,
        Illyésházinak is egy szolgáját látja,
        Közel az kapuhoz, mely testét nyugtatja,
        Mit míveljen véle, tanácsra bocsátja. 

213. Elüssék-é fejét? mondják: ne; jobb lenne,
        Két vitéz katona ha melléje menne,
        Ily kemény sugallást az fülében tenne:
        Vegyük mindjárt fejét, ha feltekéntene. 

214. Úgy is cselekedtek, nem bánták életét. 
        Hallván katonáknak ily igyekezetét,
        Inkább kősziklákban röjtné egész testét,
        Hogysem mozdítaná csak egy tekéntetét.

215. Rossz végezés vagyon az barátom felől,
        Elhittem, szepeg is mind kívül s mind belöl,
        Lovastul van, vidd el bízvást szeme elől,
        Ne félj, hogy felnézzen az kősziklák mellől. 

216. Kedvesebb jószágunk nincsen az életnél,
        Halálnak sarcolópénzt ha fizethetnél,
        Van-é oly kedves jód, melyet kímílhetnél,
        Azmíg kedved tartja, csak addig élhetnél?

217. Sok nyavalya forog ugyan az életben,
        Nehezb az halállal mégis lenni szemben,
        Ki egyben nyomorog, ki más gyötrelemben,
        Az szerelmes sincsen mindenkor örömben. 

218. Inkább nagyobb gondja s kénja kinek lehet,
        Tőrében szerelem mint azkiket vehet?
        Gondold meg, mennyi bút az gond rajta tehet,
        Kedve töltéséhez míg fáradva mehet. 

219. Mennyit fárad s búsul, ládd, Wesseléni is, 
        Alig bírják immár lankadt lábai is, 
        S noha elérkezett az hagyott óra is, 
        Mégis bajos dolga, s nincs az lajtorja is.

220. Azmelyen (mint mondám) kétséget vévének, 
        S indított dolgoktúl szívek elesének,
        S ilyen véletlenül hogy itt ne vesznének,
        Solmosi ajaki ily szókra kelének:

221. Uram! cáfoltattad elébb szavaimot, 
        S dorgáló beszéddel illettél magamot, 
        Idehozám mégis fáradott tagamot, 
        Azmint nem is szánom veled halálomot. 

222. De hol az lajtorja, melyet reméllettél?
        Most látszik: mely igaz, azkinek így hittél,
        Egy asszony szavain sokat építettél,
        De mint mégy már vissza innét, hova gyöttél?

223. Ím, mindjárt megvirrad, rajtunk lesz sok tótság,
        Kiüt az várbúl is az német s magyarság,
        Harmincöten vagyunk, lesz dolgunk romlottság,
        Bennünk kit levágnak, kit nyomorít fogság. 

224. Azmíg az setétség le nem hull az égrűl,
        Gyere, lovainkhoz vezetlek az hegyrűl,
        Menjünk el ez éltünk-szomjúhozó helyrűl,
        Másszor kinek mint higgy, tanulhatsz most errűl. 

225. De az Wesseléni nem akar elmenni, 
        Készebb itt vitézül életét letenni, 
        Mint hegyek közt pórok prédájává lenni
        S gyalázatos halált, mint az tolvaj, venni. 

226. Mond: Inkább esküdjünk kezére egymásnak,
        S holnap, nyílásakor hajnali rózsáknak,
        Kezdjünk vitéz módra az kapuvágásnak,
        Ha vesznünk kell, vesszünk mint fiai Mársnak. 

227. Így ha koncolják is halandó testünköt,
        De nem fogyathatják vitézi hírünköt,
        Sírbúl is életre emelnek bennünköt,
        Krónikákban írván örökös nevünköt. 

228. Lassan, Wesseléni! távul még az halál,
        Jó reménségben légy, azmint eddig valál,
        Az várt jó szerencse ezennel rád talál,
        S minden fáradságod kedves örömre vál. 

229. Azmit Isten ígér, azt megadni szokta. 
        Cupido szívedet mikor lobbantotta,
        Tudd-é, hogy Máriát tenéked vallotta?
        Nem is lesz másképpen, hanem mint mondotta. 

230. Midőn az istenek régen eloszlottak,
        Különb-különbféle helyekre szállottak,
        Kik égben, kik földön, kik tengeren laktak,
        Azmint az régiek errűl tanítottak.

231. Különb-különb címert s jelt adtak mindennek,
        Azmint természeti hozta mely istennek:
        Zöldellő borostyánt Bacchusnak szentelnek,
        Téged pedig, Phæbus, laurussal tisztelnek. 

232. Rózsát visel Vénus, lakik is közötte:
        Mert virágos Cyprust lakóul szerzette,
        S virágokkal kedvét ott gyönyörködtette,
        De az rózsát jelül ok nélkül nem vette. 

233. Maga saját vére, méltán kedvelhette,
        Mert egyszer sétálván, lábát megsértette,
        S abbúl cseppent vérét veszni nem engedte,
        Rózsát nevelt róla, s címerül azt vette. 

234. Az rózsa másként is kedves mindeneknél,
        Mikor gyengén nyílnak pünkösdi üdőknél,
        Mint rózsák, nincsen szebb virág az kerteknél,
        Az szű is örvendez mosolygó színeknél. 

235. De nehéz azt szedni, mert terem tövisen,
        Melynek az teteje fakadott hegyesen;
        Ki akarja azért, hogy rózsát szedhessen,
        Tövis-sértéseket, szükség, viselhessen. 

236. Vénus is vér által jutott az rózsához,
        Mást sem ereszt könnyen kedves virágjához,
        Adván oly értelmet ezeknek titkához,
        Hogy nem könnyen jutni szerelem dolgához. 

237. De azmihez mennél nehezben juthatni,
        Azt annál kedvesebb ízzel kóstolhatni,
        Étel kedvességét jobban úgy tudhatni,
        Ha azt várakozott gyomorral kaphatni. 

238. Hideg ösmérteti meleg kedvességét,
        Mord tél óhajtatja az nyár kegyességét,
        Rekkenés kelleti szellők frissességét,
        Setét éj váratja az nap fényességét.

239. Így az szép rózsa is annyival kedvesebb,
        Az leszakasztása mennél sérelmesebb,
        Szerelem is annál gyönyörűségesebb,
        Mennyivel az útja volt veszedelmesebb. 

240. De elég már, azkit, Wesselén, szenvedtél,
        Az sok tövis után rózsát érdemlettél,
        Készen van az létra, melyrűl kételkedtél,
        Megadja az Isten, azmit reméllettél. 

241. Mikor azért ilyenképpen fáradnának,
        Az létrára hamar nem találhatnának,
        S azon nem csak kisded búval aggódnának,
        S az kedves remények bús gondra jutnának. 

242. Vadászi azonban járván az vár körül, 
        Ímé, Kádas Márton eleiben kerül, 
        Mely kedves újságon az szíve megörül, 
        Minden előbbeni kétséget eltörül.

243. Fittyentvén jelt adnak az több vitézeknek,
        Melyre nem múlatva, Ferenccel sietnek,
        Készen van az létra (mondják), felmehetnek,
        Mely újulása lén az kétes szíveknek. 

244. Mint az lesben álló, ki vár ellenséget,
        Eleped, viselvén nyári nagy hévséget,
        De ha nyereségrűl lát jó reménséget,
        Felugrik, s elfelejt minden nehézséget. 

245. Így ők is, jóllehet vannak lankadásban,
        S fáradtak inaik az nagy hegyhágásban,
        De megújulának ez újsághallásban,
        Mint nyári lankadt fű lágy harmathullásban. 

246. De minekelőtte ezek történtenek,
        S az hosszú lajtorján felverekedtenek,
        Halld, ehhez az várban miként készültenek,
        S Mária dolgai ott is mint lettenek.

247. Olyakot forgatván titkos elméjében,
        Melyek ha tűnnének másoknak szemében,
        Nem mehetne elöl igyekezetében,
        Izzad az homloka végbenvitelében. 

248. De bízik Istenben, s készül próbájához, 
        S minthogy csendes álmot vett minden magához, 
        Nem emeli szemét most vigyázásához, 
        Jó reménséggel van, s bízvást kezd dolgához.

249. Kevés szám szolgáit együvé gyülteti,
        Erős hittel őket mind megesküdteti,
        Látván, hűségeket hogy már meghiheti,
        Megajándékozván, ily szókkal illeti:

250. Nagy dolgot forgatok, szolgáim, elmémben, 
        Csak bennetek bízom pedig s az Istenben, 
        Ha mellettem lésztek fogadott hűségben, 
        Remélek jó véget igyekezetemben. 

251. Tudjátok méltatlan sok szenvedésemet
        S atyámfiaitúl vett rövidségemet,
        Melyek éles tőrként sebhetik szívemet,
        S epesztik mint méreg keserves fejemet. 

252. Borult volt miattok életem homályban,
        Ők voltak az napok, s fénlettek Muránban,
        Én, mint homályos hold, üldögéltem gyászban,
        Töltvén óráimot sok titkos sírásban. 

253. De megszánta Isten árva életemet,
        Ígérte köd után kévánt napfényemet,
        S elhozza ezennel várt segedelmemet,
        Azki megszabadít ezektűl engemet. 

254. Velem együtt azért jó szívvel legyetek,
        Jót ád az jó Isten, semmit ne féljetek,
        Azmint parancsolom, úgy cselekedjetek,
        Szép jutalmat tőlem hogy érdemeljetek.

255. Ezekre az szolgák ajánlják magokot,
        Ha kell is mellette rántani kardokot,
        Úgy sem szánják érte vérek ontásokot,
        Egy szívvel s lélekkel fogják az dolgokot. 

256. Első dolga is az várták elfogása, 
        Nem is lehet addig dolga jó folyása, 
        Míg azoknak cirkál szabados látása,
        Mert röjtött titkának lenne kinyílása. 

257. Ezekhez lát azért, s megkerüli titkon,
        S azmint üvöltönek rendre az várfokon,
        Ráfogja, hogy rosszul vigyáznak, s ily okon
        Csakhamar egyenként ragadtatja nyakon. 

258. Kezeket erősen hátrakötözteti,
        Leányok házában fogságra viteti,
        Esküdt csatlósival őköt őrizteti,
        Dolga jó végeig el sem ereszteti. 

259. Az szerént az német főstrázsamestert is,
        Ugyan az németek tisztviselőjét is
        Megfogatja, s kötik hátra kezeket is,
        S hányják az többihez gyarsan ezeket is. 

260. Egy inasa sétál Illyésházinénak,
        Karolyt hordoz, s álmot nem ád madarának,
        Rázkodván az madár, reátalálának,
        Úgy, mint amazokkal, ezzel is bánának. 

261. Tizenegyre telik száma az raboknak,
        Kik fölött az őrzők kardokot forgatnak,
        Ha mi rezzenése történnék azoknak,
        Lenne szakadása fejektől nyakoknak. 

262. Nem mernek mozdulni, félik halálokot,
        Látván az nyakokra esendő kardokot,
        Megfogatásokban nem tudván okokot,
        Reszketéssel várják, mi éri dolgokot.

263. Az egész várban nincs több estrázsa egynél,
        Azki üvöldögél az kapu felinél,
        Ez is tovább lévén az választott helynél,
        Miatta szabadon fel s alá is mennél. 

264. Mikor már ily utat nyitott próbájához,
        Vészen egy feltekert pár pistolt magához,
        Hasonlít az szíve vitéz Bellonához,
        Mégyen szolgáival az Hóhérbástyához. 

265. Ott, mint Ariadne, ki Theseust várta,
        Mikor éjjel s nappal tenger partját járta,
        Honnét gyön szerelme, ohajtva vigyázta,
        S kevés óráit is ezernek számlálta:

266. Hasonlatosképpen ő is serénkedik,
        Gyakor fegyelemre füle ereszkedik,
        Mint mikor vad után vadász lesékedik,
        Várja szerencséjét, honnét emelkedik. 

267. Mely nehéz az várás, főképpen azoknak, 
        Szerelmes szívei kiknek együtt laknak, 
        Távul esik pedig válások magoknak, 
        De napot rendeltek szembenjutásoknak.

268. Nincs ott nyugadalma elmének s az szemnek,
        Az sok értekezők sűrőn győnek s mennek,
        Egy kopogásra is serényen felkelnek,
        Ugasson az kuvasz, arra is serkennek. 

269. Valami zendülés-szózatok essenek,
        Ételt is elhagyják, csak kimehessenek,
        Álmok sincs, csendesen kit végezhessenek,
        Ott jár eszek, együtt miként lehessenek. 

270. Sokszor nyíl az ablak, nézik az utakot,
        Azmely felől várják jóakarójokot,
        Ha mások győnek is, remélik azokot,
        Nyughatatlansággal múlatják napokot.

271. Ha hamar nem telik kévánt reménségek,
        Elkedvetlenülnek, s nő gondos kétségek,
        Hogy megtudják okát, indul követségek,
        Miért történt nem várt késedelmességek. 

272. Mely nehezen várja, gondold, Mária is,
        Fülel mindenfelől maga, szolgája is,
        Ha csak egy reméllett zörgést hallana is,
        Futamadna mindjárt, ha nem az volna is. 

273. De sok várásra is semmit nem hallhatnak,
        Csudálják, ily soká mi okért múlatnak,
        Késedelmek miatt majd kétségre jutnak,
        Nem tudván, hogy már az kapunál futosnak. 

274. Nem várhatja tovább, magát bátorítja, 
        Az készített létrát alábocsáttatja, 
        Kádast az várfokrúl melyen leszállatja,
        Ha elérkeztek-é, általa láttatja. 

275. Visszáfordul Kádas, mondja: nem találja. 
        Kin asszonya szívét nem kevés bú szállja,
        De leküldi megént, hogy jobban vizsgálja,
        Ha rátalál, magát ezekkel ajánlja:

276. Készen vár asszonyom feltett játékához,
        Vagy hat fordul, vagy vak, fogott az kockához,
        Játszik már, csak győj el, óhajt is magához,
        Bízik, jót ád Isten kezdett munkájához. 

277. Azonban visszátér Mária házában, 
        Nem alacson búval törődvén magában, 
        Fárasztja elméjét nagy gondja habjában, 
        Ha el nem gyön, tovább mit kezdjen dolgában.

278. Hozzákezdett immár titkos munkájához,
        Eresztette lábát pálya-futásához,
        Ha most nem vitetik reméllett tárgyához,
        Nem lészen más módja annak fogásához.

279. Mert lehull fedele ez után titkának,
        S kitetsznek körmei röjtött szándékának,
        Ha kell szabadulni az fogott strázsának,
        Megkérdik az okát megfogatásának. 

280. Adjon bár színt ennek, szavának nem hisznek,
        Titkos fortélyára hitekkel esküsznek,
        Kiért az várt napok rút ködökben esnek,
        S remélt szabadságbúl nagy fogságok lesznek. 

281. De mivelhogy feltett, meg akar játszani,
        Akarod-é végzett szándékát hallani?
        Örök krónikákban méltó ajánlani,
        Nem sok asszony tanult ilyeket állani. 

282. Ha az Wesseléni, azmelyet vár készen, 
        Végezett dolgában fogyatkozást tészen, 
        Fogadása szerént az létrán nem lészen, 
        Esküszik magának, hogy ily utat vészen:

283. Hogy lévén mindnyájan most mély aluvásban,
        Az várőrzőköt is hányatván fogságban,
        Sógora részérűl kik vannak az várban,
        Hívassa egyenként azokot házában. 

284. Azmely elérkezik, mindjárt fejét vegyék,
        Ha más s harmadik gyön, azzal is azt tegyék,
        Negyednek s ötödnek azont cselekedjék,
        Hasonló mustrára az többit is vigyék. 

285. Az ellenkező részt mikor így fogyatja,
        Az többit, azmelyre akarja, hajthatja,
        Császár hűségére az várat tartatja,
        Elkezdett pályáját így is végigfutja. 

286. Nagy igyekezet ez egy asszony szívétűl,
        Ki hallott ily próbát bár öreg eszétűl?
        Nem is cáfolt volna igyekezetétűl,
        Meddig végben nem ment volna ez kezétűl.

287. Mintha magát látnád Pallást, az Máriát,
        Hasonlóságának nem is tudom héját, 
        Megvonná ez is úgy, mint amaz, kézíját, 
        S magához övezné harcoló kardszíját. 

288. Ha mindkettő együtt találna állani,
        És viadalomra akarna szállani,
        Ez is kész, mint amaz, úgy harcot állani;
        Mely bátrabb közöttök, nehéz választani. 

289. Megeléglé Vénus azonban terheket,
        Viselt eddig szívek elég töviseket,
        Régen volt, miolta fárasztja ezeket,
        Ideje, hogy együtt nyugtassa fejeket. 

290. Mikor azért másszor Kádas alászálla,
        Vadászira, azmint írám, úgy talála. 
        Siet asszonyához, ki bús gondban álla,
        Jó hírt hoz, mord kedve újulásra vála. 

291. Mondja: Vadászi Pál az létránál van már,
        Maga is Wesselén oda csak közel jár. 
        Kit hallván asszonya, serényben, mint madár,
        Futamék, s az hagyott helnél vigyázva vár. 

292. Azonban Vadászi létrán emelkedik, 
        Kazai Jánossal fel is verekedik. 
        Ott állván az kegyes, tőlök kérdezkedik,
        Utánok az úr is mégyen s nyomakodik. 

293. Másszák az kősziklát, sokan elesnek is,
        Alkalmatlansága nagy az setétnek is,
        Alig hogy nem juta ebben Ferencnek is,
        Majd vége lett volna szép életének is. 

294. Mert úgy csuszamodék az völgyek mélyére,
        Hogy történik vala élte veszélyére,
        De megkapák mégis jó szerencséjére,
        Csak az Isten viselt gondot életére.

295. Érvén az lajtorját, kezdnek az hágáshoz,
        Az szerencsétlenség itt is akadált hoz. 
        Ugyan sok tövisen jutsz, Ferenc, rózsádhoz,
        Így jut az arany is az szép ragyagáshoz. 

296. Azmint németek is valának mellette,
        Egy az lajtorjára felment volt előtte,
        Mikor az felső részt odafel elérte,
        Ijedtében az falt, mint lovat, áltülte. 

297. Sem alá nem akar, sem fel onnét menni. 
        Mondja Vadászi Pál: mit kell véle tenni?
        Vessük le! Hogyha ez így történne lenni,
        Nem fogná kedvesen Wesseléni venni. 

298. Mert utána vagyon, esnék az nyakában,
        Leütné őtet is, van is ezen gondban;
        De addig rángatják, felvonják azonban,
        S mehetnek az létrán immár szabadabban. 

299. Menvén egy inasa kardjával előtte,
        Másikát utána puskával rendelte,
        Ezeknek feljuta ő is közepette,
        Ennyi veszély között Isten segítette. 

300. Mikor ilyen gonddal felverekedének,
        Megállván az bástyán, kétfelé nézének,
        Nem vélnéd, mely hamar harmincra telének,
        Mind válogatottak, azkik ott levének. 

301. Örül Wesseléni szépszámú népének,
        Ha mi zendülések ellenek lennének,
        Ennyi vitéz ember nagy csapást tennének,
        Bátorítja őköt, semmit ne félnének. 

302. S mond: Az szegény asszony de mely felé lehet?
        Melyrűl szánakodó kérdést alig tehet,
        S nem is végezheti jól az kezdett nevet,
        Eleiben fordul, mint az könnyű evet.

303. S felel: Én itt vagyok (ott is várakozott),
        Vége van már búmnak, mely eddig ágazott,
        Az sok rettegés is szívemrűl távozott,
        Nem félek pedig, hogy Isten idehozott. 

304. Ezen fáradt szíve újula Ferencnek,
        Mint izzadott testhez ha szellőt eresztnek,
        Kezéhez békéllik az kedves kegyesnek,
        S kérdezi, még hátra mi dolgok lehetnek?

305. Kell-é valakivel menni harcolásra?
        Mond Mária: Minden hajlott most alvásra,
        Csak kuvasz sem serkent ellenek morgásra,
        Nincs legkisebb ok is az kardoskodásra. 

306. Melyen annyival is inkább örülének,
        Kinn lévő gyalogért s lovasért küldének,
        Üzenik azok is, hogy mindjárt győnének,
        S erős estrázsákot azonban tevének. 

307. Ezek közt Mária Ferenc kezét fogja, 
        S minthogy az idegen, az utat nem tudja, 
        Hogy őtet kövessék, többinek is hagyja, 
        Házához vezeti s kedvesen fogadja.

308. Mikor az kegyesnek szállására érnek,
        Az elepedt gégék nedvesítést kérnek,
        Ahitt szájjal kapják, ha mi vízhez férnek,
        Bort is hoznak, de vet Ferenc tiltást ennek. 

309. Mondván: Az katona itt józanon légyen!
        S hogy üdőmúlatást hejában ne tégyen,
        Hanem kezdett dolga kévánt véget végyen,
        Maga Máriával az más házban mégyen. 

310. Az kapitányért küld asszonya szavával. 
        Nem késik, öltözvén egyéb ruhájával,
        Hanem veszi magát könnyű papocsával,
        S jelen van mentéje csaptatott ujjával.

311. Azmint ajtó megett Wesseléni álla,
        Megüttetik hátul az kapitány válla,
        Hátranéz, szívére nagy félelem szálla,
        Ijedtében haja szála is felálla. 

312. Kérdi: ösméri-e? Retteg az szólásban,
        Nagy akadály az félsz az nyelvfordulásban. 
        Felel végre, lévén szíve dobogásban:
        Ösméri; de mint gyött, nem tudja, az várban. 

313. Arrúl tudakoznod (mond) néked nem szükség, 
        Én kezemben vagyon már e nagy erősség, 
        S hogy fejed ne érje ugyan itt veszteség, 
        Ne legyen egyébhez benned is az hűség:

314. Hanem az harmadik császár Ferdinándhoz, 
        Hozzám s ez mellettem lévő asszonyodhoz,
        Esküdjél ugyan most hittel is azokhoz,
        Másként mindjárt rántom kardom halálodhoz. 

315. Kész ezt cselekedni, mint meg is esküvék, 
        Hitit elvégezvén, vitézekhez küldék. 
        Porkolábot híják, az is elérkezék, 
        S mint az kapitánnak, dolga úgy történék.

316. Volt Illyésházinak Nagy Ferenc hadnagya, 
        Kire régen gerjedt Wesselén haragja,
        Az több tisztek között híják ezt is, hagyja,
        Kardot fog s ezeket haragosan mondja:

317. Vagy halálnak fia, tedd le életedet,
        Nem szenvedem tovább rossz emberségedet,
        Ezentül elejtem nyakadtúl fejedet,
        S Plutóhoz bocsátom ebédre lelkedet. 

318. Ilyen gőzös szaván feje szédeledék,
        S szokatlan voltátúl gyomra ímeledék,
        Purgatio sem kell, hasa folyamodék,
        Hozzonak füstölőt, rút bűz ereszkedék.

319. Nehéz dolog az félsz, sokat cselekedtet,
        Nyalkaságot, cifrát gyakran elfelejtet,
        Tollas bokrétákot s forgókat lefejtet,
        Mint hadnagy urammal, rossz rezet is ejtet. 

320. De nem bántá, szólván Mária mellette,
        Hanem mint az többit, ezt is megeskette,
        S minthogy ejtett bűzét tovább nem tűrhette,
        Kapitány s porkoláb után eresztette. 

321. Gyalogokot végre s az tizedeseket,
        Kik Illyésházihoz tarták hűségeket,
        Hívatá, s letévék ezek is hiteket,
        Az katonák közé küldvén mindezeket. 

322. Az porkolábért küld újonnan, s hívatja:
        Add elöl az kulcsot; mond ő: nem adhatja;
        Vélvén Wesseléni, talám csak játszatja,
        Felforr haragjában, s kezét kardra csapja. 

323. Végét éri vala talám életének,
        De Mária bizonsága mentségének,
        Mondván: szokták vinni kulcsokot öccsének,
        Úgy tudja, hogy most is őnála lennének. 

324. Menj érte, porkoláb, s az kulcsokot kérd el,
        De asszonykám öccsét, kérlek, ne ijeszd el!
        Kéri, de nem adják; nem gyött ideje el,
        Bézárlott kapuját várnak hogy nyitnák fel. 

325. Nem tehet egyebet, meg kell jelenteni, 
        Örög asszonyátúl azért megüzeni, 
        Hogy az vár kulcsait kéri Wesseléni, 
        Adják ide, mert nincs egyebet mit tenni. 

326. Mint mikor véletlen égések támadnak,
        S az hírkiáltónak szavai rivadnak,
        Azonban az szomszéd fedelek gyúladnak,
        Az bennlévők azmint ijednek s szaladnak:

327. Nemkülönben Éva, öreg asszonyával,
        Megijed ez dolog nem várt újságával,
        Felugrik, s van szíve nagy dobogásával,
        Borul orcája is félsz haloványával. 

328. Elnyomják az mellyét nehéz lélegzeti,
        Miképpen gyöttek fel, csak alig kérdheti,
        Porkoláb sem tudván, módját nem értheti,
        Kapja az kulcsokot, s eleiben veti:

329. Patvor vigye kulcsát (mond), ha oda az vár. 
        Azért az porkoláb Ferenchez visszájár,
        Megviszi az kulcsot, s oda is adta már,
        Jól vagyon, majd megnyíl az kapun is az zár. 

330. Mondám, hogy azmiként tűz támadásában
        Az megijedt népek vannak futosásban:
        Úgy ezek is az vár-megvétel hallásban
        Valának elrémült s bódult zajdulásban. 

331. Úgy vagyon; sőt azmint mikor gyars tűz gerjed,
        S fellobbant házadban az fejedre terjed,
        Öltözötedet is nincs mód, hogy elérjed,
        Azmint vagy, csak úgy kell tűz előtt kitérned:

332. Úgy hallj itt szép dolgot, s mosolyodjál rajta,
        Oly szép komédiát nem is látsz gyakorta,
        Nem kétlem, hogy maga Vénus is kacagta,
        Más is, valaki ezt szemlélte s láthatta. 

333. Bolhák asszonyoknak szokott ellenségek, 
        Kis fogacskájoknak van oly hegyességek, 
        Mely miatt testeknek fakad viszketségek,
        Éjtszaka sem lehet kévánt csendességek. 

334. Azminthogy leginkább éjjel is sértenek,
        Édes álombúl is gyakran felköltenek,
        Egy oldalrúl másra sokszor térítenek,
        Nyárban, mint hidegben, inkább kegyetlenek.

335. Szabad vizsgálói testen minden résznek,
        Titkos helyeken is szabad ugrást tésznek,
        Ha itt megrivasztják, hamar másütt lésznek,
        Valahol akarják, szabadon vért vésznek. 

336. Kinek Muránban is vala szaporája,
        Örög asszonnak is megtölt volt ruhája,
        S hogy nyugodalmasabb lenne éjtszakája,
        Meztelen nyomtatott gyakran nyoszolyája. 

337. Asszonyom talált volt akkor is úgy lenni,
        Porkolábnak kulcsért hogy történt volt menni,
        S az vár megvételét hírré kelle tenni,
        Nem tudá ruháját féltében felvenni. 

338. Mint az eszeveszett futos az setétben,
        Az, mint vagyon, talám nem is jut eszében,
        Gyertyát ragad végre s hordozza kezében,
        Árolja mindenét nagy ijedtségében. 

339. Mások megszólítván, veszi magát eszre,
        Míg egyebet kaphat az ruhátlan testre,
        Terenyét forgatja az közepső lesre,
        Úgy futos az házban egyből más szegletre. 

340. Az kezében akad végtére palástja,
        Visszájával hamar nyaka közé rántja,
        Béfedi az felét, az többit kilátja,
        Nem tudja, mit mível, ily ijedség bántja. 

341. Hol jobbra fordítja, s hol az bal vállára,
        Sokáig úgy bolyog s megy is az utcára,
        Mehetett az üdő majd fertályórára,
        Hogy ez így kerengett, sokaknak láttára. 

342. Ilyen rémüléssel azmikor valának,
        Egyebet mívelni minthogy nem tudának,
        Mint eszeveszettek, végre indulának,
        Nagy lélekszakadva Ferenchez jutának.

343. Azki kezet fogván ijedett Évával, 
        Bátorítja ahhoz tanult szép szavával: 
        Nem kell lenni ilyen elijedt voltával, 
        Tegye le félelmét örög asszonyával. 

344. Nem másért gyött, hanem kedveért nénjének,
        Akart udvarolni régen személyének. 
        Most volt az ideje eljövetelének,
        Isten dolga, ezek hogy így történének. 

345. S hogy az hátralévő vitézi sokaság,
        Kiktűl óhatatlan az alkalmatlanság,
        Mikor béérkezik német és magyarság,
        Ne essék Évának házán csintalanság,

346. Rendel azért oda mind magyart s németet, 
        Két tizedbűl álló rendes őrizetet. 
        Megnyitják az kaput, végezvén ezeket, 
        Bébocsátják az kinn lévő vitézeket.

347. Éjjeli homályok hajnalra kelének,
        Trombiták rivadnak, s dobok üttetének,
        Környülálló hegyek s völgyek zendülének,
        Egyenlő lélekkel Istent dicsírének. 

348. Az várbélieket végtére hívatja,
        Császárhoz hű lenni ki akar, tudatja,
        Melyhez kiknek kedvek vagyon, benn marasztja,
        Az többit fegyverek nélkül bocsáttatja. 

349. S mivelhogy Balog is, mint szintén az Murán, 
        Melyben Szöndi Máté vala az kapitán, 
        Koronás királya hűségét elhagyván, 
        Rákóczinak hajlott vala pártja után,

350. Balog is pediglen az Szécsi nemzeté,
        Wesseléni azért ezt sem felejtheté,
        Hanem Murán után gondját arra veté,
        S Rákóczi pártjátúl azt is elrekeszté.

351. Mert nevével mindjárt szép asszonkájának
        Levelet írata az kapitányának,
        Hogy véle közlendő dolgai volnának,
        Siessen, s ne légyen késése útjának. 

352. Nem tudván, az dolog miben van Muránban,
        Vévén az levelet, gyars az indulásban,
        S csak közel vala már Murányhoz útjában,
        Azmikor hírt halla ez nem vélt újságban. 

353. Cáfolna örömest, de nem tér módjához,
        Mert leseket hántak mindenütt útjához,
        Retteg, hogy ne adjon okot halálához. 
        Nincs egyebet tenni, felmegy asszonyához. 

354. Maga, s az Mária, s királya részére
        Esküdteti ezt is nagy erős hitére,
        Ezer tallért ígér nekie végtére,
        Ha az több vitézt is hajtja hűségére. 

355. Azokot (úgy értsed), kik laknak Balogban,
        Azminthogy fárad is Szöndi az dologban,
        Régi tanult ember, s forgott is hadakban,
        Nem könnyen, de ezt is végezi azonban. 

356. Az megígért summa melyért megadatik,
        Hópénz az vitézek közé is osztatik,
        Járt fizetésekhez azmely nem tudatik,
        Ajándékon adják, kedvesen fogatik. 

357. Pénteken történék Murány megvétele,
        Melyet az régiség Vénusnak szentele,
        Nem is illett máshoz úgy ennek létele,
        Mint ahhoz, ki erre módokot rendele. 

358. Vénus volt fő eszköz s kalahuz ezekben,
        Ő talált fiával módot szerelmekben,
        Ő bátorította gyakor félelmekben,
        Új reménségeket nevelvén szívekben.

359. Márs volt más segéde, szolgált is elégben,
        Jelen volt mindenkor az sok zendülésben,
        De ugyan az Vénus vitte jobban végben,
        Dolgok egyébképpen lett volna vesztében. 

360. Oly volt itt az Vénus, mint jó elöljáró,
        Ki szerencséjétűl egész dandár váró,
        Míg ő utat csinált, volt az Márs strázsáló,
        Lévén mind az kettő igazán szolgáló. 

361. Gyönyörködik Vénus, hogy ezt végbenvitték,
        E nagy erősséget általa megvették,
        Az két árva szívet örömre emelték,
        S emlékezetessé péntek napját tették. 

362. Két kővel jedzették régen az napokot,
        Azkik szerencsések, fejírrel azokot,
        Fekete kövecske írta az másokot,
        Így ösmértették az jókot s gonoszokot. 

363. Méltó, hogy ez fejír kővel jegyeztessék,
        Élő krónikában örökké tétessék,
        S az felkelő napnál nyelvekre vétessék,
        Hol nyugodni szokott, addig hirdettessék. 

364. Lett ez az istenek bölcs rendelésekbűl
        S az magos egeknek kedveskedésekbűl, 
        Mint is ösmértetik bizonyos jelekbűl
        S arrúl való nem várt jövendölésekbűl.

365. Első felesége Ferencnek még élvén,
        Akkor is vitézi dolgokot viselvén,
        Hadi útjaibúl egyszer hazatérvén,
        S hol-mi beszédekre egymás között kelvén,

366. Mond az asszony: Uram! Muránban is jártam,
        Miolta tetőled az minap elváltam,
        Mind az három asszont ott együtt találtam,
        Vár erősségét is elkerültem s láttam.

367. Az asszonyok felől ura értekezik,
        Deliséggel köztök feljebb mely érkezik?
        Az asszony Mária felől emlékezik,
        Ehhez az szépségben hogy legtöbb férkezik. 

368. Mondván: Tudom, nékem ha holtom történne,
        Énutánam özvegy szívedben ez tűnne,
        Fáradságod érte addig meg sem szűnne,
        Míg hideg nyaszolyád attúl nem hevülne. 

369. Mely égi lelkeknek volt sugallásábúl,
        Emberi elmének nem köz tudásábúl,
        Hasonlót tanuljunk egy pásztor szavábúl,
        Jövendöllött az is szokatlanságábúl. 

370. Mária Ferencnek mikor napot teve,
        S Muránbúl legyövén végezése leve,
        Azon pásztor kétszer eleiben gyöve,
        S legyövő Márián ilyen kérdést veve:

371. Hová mégy, asszonyom? mondja: halásztatni. 
        Mosolyog az pásztor, s kezd fejet mozgatni:
        Nem oda mégy; kiért kezdi rivogatni:
        Nem az te gondod az; hogy nem tudsz hallgatni?

372. Visszátértében is pásztor megszólítja:
        No! meghalásztál-é? amaz megrivasztja,
        De nem gondol véle, magát bátorítja,
        S jövendölő nyelvét ily szókra fordítja:

373. Addig jársz azért te halászni az völgyre,
        Hogy Wesseléninek jutsz kezében végre. 
        Azonban Mária felballag az hegyre,
        Csudálja, mi vitte pásztort e beszédre. 

374. Az érzéken elme mivelhogy gyakorta
        Az jövendő dolgot érzeni meg szokta,
        Rákóczi szívét is titkon mind izgatja,
        Hogy még Muránt fortély követné miatta.

375. Azmint írat reá sok leveleket is,
        Hívatja s vészen sok üzeneteket is,
        Ad ahhoz némelykor fenyítékeket is,
        Hogy menjen, s ne tegyen ebben egyebet is. 

376. Egy parancsolatját szintén akkor vette,
        Hogy Wesseléninek szándékát értette,
        Hogy menjen, sógora sokat ingerlette,
        Elmaradásának de módját ejtette. 

377. Mikor napot vetett legyüveteléhez,
        Mely bajjal jut ott is igyekezetéhez,
        Hány akadált nem hoz Illyésházi ehhez,
        Majd erővel veszi az fejedelemhez. 

378. Alig is tudhata tőle menekedni,
        Sok festékkel kelle az dolgot színleni;
        Mint Isten rendelte de úgy kelle lenni,
        Akaratja ellen nem vala mit tenni. 

379. Hogy azért végtére öszve így jutának,
        Másféle dolgokban két napok múlának,
        Az víg vasárnapra mikor virradának,
        Hogy megesküdjenek, papot hívatának. 

380. Az két nap folyása tetszett sok heteknek,
        Nehéz kén az várás az szerelmeseknek,
        Ha mellette vannak gerjesztő tüzeknek,
        Nagy vágyódása van az hevült szíveknek. 

381. Nem lágy forró szállott Wesselénire is,
        Ingerli Cupido szabadnál többre is,
        Nehéz várakozni kevés időre is,
        De vigyáz Mária az böcsületre is. 

382. Az orca cégére az belső dolgoknak,
        S az árolja tüzét titkos szándékoknak,
        Ösmérvén szikráját innét az lángoknak,
        Gyars okosságával vet ellent azoknak.

383. Alkalmatosságát hamar távoztatja,
        Hogy maga ne legyen, inasát hívatja,
        Hol egy gyön, hol másik, azmint szólíttatja,
        Ha dolgok nincsen is, dolgokot mutatja. 

384. Mint újult tavasszal foglalkozó madár,
        Míg rendihez szabott ideje el nem jár,
        Nem áll meg hímének, az hízelkedjen bár,
        Tér s forog előtte, csókot is alig vár. 

385. Hasonlót cselekszik okos Mária is,
        Ámbár kénszerítse Cupido íja is,
        De igaz ideje ha tovább volna is,
        Nem lesz épségének kevesebb héja is. 

386. Vasárnapi napra azonban kelének, 
        Elérkezvén az pap, meg is esküvének, 
        Kedves lakadalmot gazdagon tevének, 
        Trombita- s dobszó közt víg kedvvel levének. 

387. Mint férhezmentekor régen Medeának,
        Kinek sok siralma volt házasságának,
        Tisiphon fúriák ide nem jutának,
        Üvöltő baglyok is bút nem kiáltának,

388. Hanem Hymen, Juno, Vénus jelen lének,
        Az új házasoknak jókkal kedvezének,
        Igaz szeretetet holtig ígírének,
        S nagy reménségeket szívekben szerzének. 

389. Szárnyára kél az hír azonban s felrepül,
        Csácsogó szájával sok földet békerül,
        Murány megvétele híresedik s terül,
        Kin az fejedelem búsul, s császár örül. 

390. Dicsíri Ferencnek dolgait s hűségét, 
        Mint ötvös az próbált aranynak szépségét, 
        S hálálva ösméri nagy érdemességét, 
        Mert sajátul adja Murány örökségét.

391. Ha akarsz érteni többet hűségérűl
        S annak égig menő szép dicsíretérűl,
        Halált nem ösmérő emlékezetérűl
        S fullasztó sírban is élendőségérűl:

392. Adománylevelét tekéntsd meg Murányrúl,
        Ott látsz szép ajánlást annak mivoltárúl,
        Máro sem írt többet Achates dolgárúl,
        Æneas mellett tött sok fáradságárúl. 

393. Hűség tükörének nevezi császára,
        Drága szó ez, s nincsen elegendő ára,
        Romolhat üdővel erős Murány vára,
        De ennek nem lészen vesztő molya s kára. 

394. Az féntnéző hegyek elébb leomolnak,
        S alacson térségre, mint mezők, hajolnak,
        Elébb az lecsurgó vizek visszafolynak,
        S azokbéli halak erdőkre oszolnak,

395. Mint emlékezete ennek elenyészik,
        Akkor is, ha testét setét sírban tészik,
        Szép hírét az férgek ott sem rágják s észik,
        Halála után is élő nyelvre vészik. 

396. Tükör hűségének de hasonlósága,
        Az tükörnek pedig az tulajdonsága,
        Hogy kitűl nézetik fénlő tisztasága,
        Megmutatja, hol van fogyatkozottsága. 

397. Előttünk az tükör Wesselén példája. 
        Az hajlandóságnak kit bánt nyavalyája,
        Ezt nézze, s ne legyen tántorgó munkája,
        Mint ennek, honnjáért villogjon szablyája. 

398. De azmint Wesselént, úgy az Máriát is, 
        S annak állhatatos szíve nagy voltát is, 
        Mely majd meghaladja Judit próbáját is,
        Viseli sok száj s nyelv, s hirdeti dolgát is.

399. Méltó dicsíretit nem tartja szoros sír,
        Foly Bécsben s másutt is felőle kedves hír,
        Maga az császárné néki levelet ír,
        Melyen minden ige nagy ajánlással bír. 

400. Örökös bötűkkel nevét jegyezteti,
        Melynek fényét rozsda nem szennyesítheti,
        Érdemes személyét sűrőn köszönteti,
        S többi közt egy küldött lóval tisztelteti. 

401. Vitézhez illendő volt cselekedete,
        Azért az vitézi ajándék tisztelte,
        Rajta nyerge s minden egyéb öltezete,
        Mint Penthesilea, ha látnád, felette. 

402. Diánának azmely híres vadászsága
        Vagy Atalantának futó gyarsasága,
        Olyan tekéntetes ennek lovassága
        S minden termetinek deli módossága. 

403. Az természet más sok jókkal is kedvelte,
        Azmint kívül testét szép renddel nevelte,
        Jeles erkölcsökkel belöl úgy tisztelte,
        Mint gyűrőt az gyémánt, kedvesben fénylette. 

404. Pegasusnak mennyit írnak rúgásárúl
        S abbúl fakadt kútnak buzgó forrásárúl,
        Az kilenc szüzeknek szokott szállásárúl
        S azokkal Phæbusnak szép mulatásárúl,

405. Én is őfelőle annyit beszélhetnék,
        S azminémű elmét azokban lelhetnék,
        Benne is hasonlót bízvást találhatnék,
        Ő társaságokban méltán bévehetnék. 

406. Mely kedves beszédű, hogyha ezt vizsgálnám,
        Ambróziaízzel szavait találnám,
        Sváda kebelében neveltnek ajánlnám,
        S az istenasszonyok köziben számlálnám.

407. Ha szólanék tanult szép okosságárúl,
        Minden dolgaiban jól rendelt módjárúl,
        Alig írtak annyit elmés Minervárúl,
        Mennyit érdemelne mondatni magárúl. 

408. Szép magaviselést rajta ha szemlélnék,
        S annak ítílője Párisként én lennék,
        Junót, Pallást, Vénust s mást is félretennék,
        Ő dicsíretire érdemesben mennék. 

409. Istenes éltérűl szólnom ha kellene,
        Az Vesta-szüzekrűl más bár beszéllene,
        Ehhez az dicsíret méltábban illene,
        S ahétatossága többet érdemlene. 

410. Tekéletességét s hűségét férjéhez
        Ha Múzsám ajaka venné beszédéhez,
        Azmennyi dicsíret fér Penelopéhez,
        Annyi jót szólhatna ennek hűségéhez. 

411. Udvara népéhez s más egyebekhez is,
        Kegyelmét, irgalmát az szegényekhez is
        Ha számlálni kezdném s venném versemhez is,
        Más nem sok hasonlót lelnék ezekhez is. 

412. De én mindezeket nem vizsgálom mélyen,
        Hanem dolgaihoz szólok csak csekélyen,
        Sok szép virtusirúl más is hadd beszéljen,
        Méltó dicsíreti nevelkedjen s éljen. 

413. Él is mind az kettő, s vagyon becsületben,
        Nő jó szerencséjek szaporán mindenben,
        Naponként Wesselén hág nagyobb tisztekben,
        Lévén császárinak érdemelt kedvekben. 

414. Viszik az Felföldre hamar generálnak,
        Szép emlékezeti hol most is fennállnak. 
        Azonban az tisztek egyrűl másra válnak,
        Nagyobb méltóságok vállaira szállnak.

415. Magyarországunknak lesz nádorispánja,
        Hűségét az spanyol király is kévánja,
        Nagy érdemű aranygyapjúval kénálja,
        Azmint meg is adta, s nyakán függ báránya. 

416. Nincsen már több grádics magyar méltóságra,
        Érdemelt virtusa vitte felső ágra,
        Honnét fegyelmesen vigyáz az országra,
        Isten nyúltsa éltét kévánt hosszúságra. 

417. Így jutott Wesselén nagy Murány várához,
        Emeltetvén onnét több méltóságához,
        Érkezett Múzsám is már feltett célához,
        Fáradsága után lát nyugadalmához. 


                              VÉGE

 


2. fejezet - JEGYZETEK

Szövegmagyarázatok

 

Ábel – bibliai személy, Ádám és Éva fia. Áldozata kedves volt az Úr előtt, füstje felfelé szállt. Lásd még Káin.

AchatesÆneas hű társa.

Achilles – Akhilleusz: Péleusz püthiai király és Thetisz tengeristennő fia, kiemelkedő harcos, a trójai háborúban az akhájok legnagyobb hőse. Vö. Homérosz, Iliász.

adamáskő – gyémánt

adjon bár színt ennek – színlelje bár ezt

Æneas – Aineiasz: Ankhiszész és Aphrodité fia, a dardanusok fejedelme. A trójai háború utáni vándorlásai során eljutott Karthágóba, majd megalapította Rómát. Vö. Vergilius, Æneis, 4.

agadalma – aggodalma, aggódása

aggasztonak, aggosztnak – epesztenek, emésztenek, szomorítanak s ezáltal elősegítik a vénülést

ahétatosság – áhítatosság, ájtatosság

ahitt – áhító, vágyakozó

akadályoskodik – elbátortalanít

alacson – kicsiny

alája ásott por – akna, puskapor

alatt – alant, lent

alattomban – titokban

Alázva fejedet s térgyedet meghajtod – Vö. Balassi, Hogy Juliára talála, így köszöne néki, 6 (Harminckilencedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 80).

Alig állhatott bé végezett lesére – alig foglalhatta el kijelölt leshelyét

Alig egymás között hogy sebbel nem ártnak – csaknem megsebesítik egymást

alkalmatosság – alkalom

állat – állít

ált(al)kel – túljut rajta

Amaz magos tornyok üdővel épülnek… – Vö. Balassi, Idővel paloták… (Negyvenhetedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 93).

amazon – harcias női nemzet tagja

ambrózia – az istenek eledele, halhatatlanná tevő étek

Anchises fiánakÆneasnak

annak színt adának – azt színlelék

Antenor – Anténór: bölcs trójai aggastyán, Priamusz trójai király sógora. Ő javasolta a görögökkel való megegyezést és a véres háború befejezését.

Anyjok, ki eredett Homonnai ágbúl – Széchy Györgyné Homonnai Drugeth Mária (†1643).

anyjostul – ti. Venusszal együtt

Apelles – Apellész (i. e. 332 k.): görög festő, képíró. Igen gyakran hivatkoznak rá Plinius nyomán (Kibédi Varga, 565).

Apollo – Apollón: Zeusz és Létó fia, a költészet istene. Kedvelt tartózkodási helye a Helikón hegye.

apró személyét egy gyászló fecskének / Vehetném – Lehet, hogy trubadúr-motívum továbbélése, de Gyöngyösi az Eurialus és Lucretia szövegében is találkozhatott vele – „Vajha ideiglen fecskévé lehetnék” –, vagy Zrínyinél is olvashatta, amikor Deli Vid felesége hiába várja urát: „Vagy nyomorult föcske hosszu jajgatással / Csak ohajtja társát” (Szigeti veszedelem, XIII, 9).

aránt – szerint

aranygyapjúval kínálja – Wesselényi 1662. július 23-án kapta meg a spanyol királytól az aranygyapjú-rendet.

Árgilus ördögi – Árgirus, utalás a 16. század végi Árgirus históriájára, melynek hőse a varázserejű ostoron-paláston-bocskoron veszekedő ördögfiak eszén járt túl. Esetleg Zrínyi Miklós sorainak távoli visszhangját is felfedezhetjük benne: „Rikoltás, kiáltás esék az táborban, / Azt tudnád, ördögök ugatnak pokolban” (Szigeti veszedelem, III, 55).

Ariadna, Ariadne – Ariadné: Minósz krétai király lánya. Varázskardot és egy gombolyag fonalat adott Thészeusznak, hogy legyőzhesse a Minótauroszt, s kitaláljon a labirintusból. Vö. Ovidius, Hősnők levelei, X; Gyöngyösi, Dædalus temploma, V; lásd még Zrínyi, Arianna sírása.

árolja – 1. elárulja; 2. szemlére teszi, mutogatja

árva – özvegy

Asszonyod – Kürthi Ferencné

Atalanta – Atalanté: görög mitológiai hősnő, boiótiai királylány. Csak ahhoz volt hajlandó férjhez menni, aki futásban legyőzi őt. Vö. Ovidius, Átváltozások, X, 560–739.

Atilla – Attila (410 k.–453): hun nagyfejedelem

Atlás – Atlasz: az égboltozatot vállán tartó óriás, Iapetosz titán és Klümené fia. Héraklész megkérte, hogy hozza el neki a Heszperiszek aranyalmáit, s addig ő vállaira vette helyette az eget.

Atropos lásd Párkák

atyafiak – itt: testvérek

audientiát – kihallgatást

Azért szokták vakon írni az szerelmet… – Cupido leírásának nemzetközi témája Balassinál is előfordul két ízben: egyszer az ősminta, Propertius (II, 12) nyomán (Ímé, ez szívembe…), egyszer pedig Angerianust követve, a Dobó Jakab ellen írt énekben (Negyvenhatodik, Kőszeghy– Szentmártoni Szabó, 217 és 92; vö. Eckhardt, 394).

az felkelő napnál […] hol nyugodni szokott… – értsd: napkelettől napnyugatig

Az féntnéző hegyek… – magas hegyek, napot néző hegycsúcsok. Eckhardt (400) a hiperbolikus túlzások előképét Balassi Borbála nevére írott versében (Tizennegyedik, 12, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 34) látja, de a „felfordult világ” típusú versek is közrejátszhattak. Lásd még Gyöngyösi heroida-fordítását, ott a Helena Párisnak 60. strófája hasonló felsorolásában: „Mit használ […] a’ levegő Égben Halászni akarni.” Vö. még: Gyöngyösi, Mars és Bacchus egymással való viaskodásárúl; Eurialus és Lucretia; Agárdi, 83–87. Eckhardt felveti, hogy a féntnéző esetleg sajtóhiba, a fentnéző torzulása.

azholott – ahol

azkit […] szenvedtél – amennyit szenvedtél

Az lova Pegasus, maga Hector rajta – Vö. Zrínyi: „Lova mint egy madár, maga mint egy tündér” (Szigeti veszedelem, I, 77 – Kovács Sándor Iván, 48).

Az márványkövekre azmely címert metsznek – Vö. Balassi, Idővel paloták…: „Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet, egy helyiben más támad” (Negyvenhetedik, 3, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 93).

Azmely tágosság van az ég s az föld között… – A hír lakóhelyéről vö. Ovidius, Átváltozások, XII, 39–58.

Azmennyit ír, annyit ohajt bús szívében – Vö. Ovidius, Átváltozások, IX, 522–527.

Azmint építtetve van most az új bástya – E sor fontos adalék Gyöngyösi időkezeléséhez: mintegy kiszól a versből, a versszerzés jelen idejére utal. Acsády szerint ugyanis e sor azt a változást tükrözi, amely a várfal állapotában az 1644-es esemény és az 1663/64-es megörökítés között történt. Az a fal, amelyen át Wesselényiék a várba jutottak, nem sokkal a vár megvétele után eltűnt, s a vár új ura 1650–1651-ben a helyén bástyával erősítette meg a várat. Wesselényi 1663/64-ben két latin feliratos emléktáblával jelölte meg az új bástyában azt a helyet, ahol a falmászás történt. A táblák a 18. század folyamán kihullottak ugyan eredeti helyükről, de Acsády még megörökítette szövegüket (Acsády, 111–113).

Azmint ezek között tengeren az gálya – Vö. Ovidius, Átváltozások, II, 184.

Azmint írat reá sok leveleket is… – Értsd: a Kassán tartózkodó Rákóczi magához hívatja Máriát.

Azmi szép s jó, ahhoz könnyen nem juthatni – A Szolóntól származónak tartott régi görög mondás a 2. században élt Zénobiosznak tulajdonított közmondásgyűjteményben maradt fönn (Proverbiæ,6, 38). Χαλεπά τα καλά – „Ami szép, az nehéz” (Babits Mihály fordítása a Sziget és tenger című kötetének Örökkék ég a felhők mögött című hitvallásában).

azonban – nyomban

Az őrzők hirtelen egybenzajdulának – értsd: az állatokat őrző pásztorok összeszaladának

Az szerelem előtt nincs, ki elbújhasson – A szerelem világbíró hatalmát, e klasszikus toposzt Balassi is többször emlegeti, lásd különösképpen Mire most, barátom… kezdetű versét (Harmincadik, Kőszeghy– Szentmártoni Szabó, 60–63), illetve a Szép magyar komédia ajánlását. Lásd még az Eurialus és Lucretia széphistóriát. Zrínyinél: „De ki van oly, kit szerelem nem győzhet? / Nem él, ki szerelem tűzét nem ismérhet” (Euridice, 25).

Az szerencse megént, lásd, miként próbálja… – Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem, IV, 5, 9, 11 és Balassi, Óh, te csalárd világ…, 1 (Kilencedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 23).

Az szű kalahuza szokott az szem lenni – Vö. Propertius, 2, 15, 12: „Oculi sunt in amore duces.” Trencsényi-Waldapfel (12) Tilenustól hoz Gyöngyösiéhez hasonló példát. Vö. még Czobor, 4586–4587: „Hallottad-é avagy, az édes szerelem / Hogy szemektől esik kedves szív-sérelem”.

Az szűz koszorúk is szalmagúzsrakelnek – A házasságtörők, megesett lányok fejére büntetésből szalmakoszorút tettek, s kiűzték őket a településről.

Az üdő éjjeli gyászát levetette […] S láss kezdett munkádhoz nem álmos szemekkel – Vö. Gyöngyösi, Proserpina elragadtatása, IV, 53–56. Vö. még Zrínyi: „Előtte sötétség nagy futással oszlik” (Szigeti veszedelem, VIII, 3 – Kovács Sándor Iván, 48).

Bacchus – Bakkhosz, a szőlő és a bor istene.

bal – rossz, hamis

Balog – Balog vára (Nagybalog, Gömör vármegye; Veľký Blh, Szlovákia), a Széchy család ősi fészke. 1668. december 18-tól 1670 augusztusáig Széchy Mária „száműzéséből” Gyöngyösi a kapitánya.

balzsamum ír – balzsam

bánták – bántották

bár öreg eszétűl – bár nagy, sok esze van is

Bécs – Wien, Ausztria

Bécsinált ablakit […] álthatja – áthatol a „beüvegezett”, azaz hártyával fedett ablakon

bélleg – bélyeg: lenyomat

Bellona – a rómaiak hadi istenasszonya, Mars felesége vagy nővére, leánya, dajkája.

bennek – közülük

Betlehem István – ifj. iktári Bethlen István (1606–1632), váradi főkapitány, Bethlen Gábor unokaöccse, Bethlen István fejedelem fia, 1627– 1632 között Széchy Mária első férje, Czobor Mihály Theagenes és Chariclia című fordítása kéziratának tulajdonosa.

bévágott erdő – szálfákból készített akadályokkal elzárt erdő

bézárlott – bezárt

bír – legyőz

biradalma – hatalma

Bi zabi – Üsd agyon! (szlovák)

bizadalmasabb – biztosabb

bizonyos – bizalmas, megbízható

bojtorványos – bojtorjános

Boldogasszony hava – január

Boreas – Boreasz: az északi szél istene, egyben észak és az északi szél neve.

Borul orcája is félsz haloványával – elsápad a félelemtől

Bosnyák nemzetség – Bosnyák II. Tamás füleki főkapitány és Zádory Kata lánya, magyarbéli Bosnyák Zsófia (†1644. április 28.) volt Wesselényi első felesége. Gyöngyösi szerint ő sugalmazta Wesselényinek, hogy halála esetén Széchy Máriát vegye feleségül. Laboureur azonban másként jegyezte fel az ötlet eredetét: Wesselényi, azon töprengve, hogyan juthatna Murányhoz, egy közeli faluban szállt meg. „Alvás közben úgy rémlett előtte, mintha egy nagy öreg ember felébresztené. Az aggastyán mellére tette kezét, mondván: Álmodjál minden jót Murány elfoglalásáról, tudd meg, bármennyire bevehetetlen, te mégis elfoglalod egy özvegy segítségével, ki a várban lakik! Ezzel a látomány eltűnt.” (Acsády, 100)

Breznó – Breznóbánya, Zólyom vármegye (Brezno, Szlovákia)

Budaházi István – Murány kapitánya

Busiris – kegyetlenségéről híres egyiptomi király a görög mitológiában, aki az országába jött idegeneket feláldozta Zeusznak. Vö. Zrínyi, Euridice, 17.

búval – a bútól

Byblis – Büblisz: a görög mitológiabeli Milétosz leánya. Fivérébe, Kaunoszba lett szerelmes, s ezért forrássá változtatták az istenek. Vö. Ovidius, Átváltozások, IX, 418–665 (IX, 455–462; 522–527).

cáfol – 1. eltér; 2. eláll valamitől

cáfolna örömest – itt: legszívesebben visszatérne

Carmina scribentes secessum et otia quærunt – „Carmina secessum scribentis et otia quærunt.” (Ovidius, Keservek, I, 41.) – A versírók nyugalmat és magányt keresnek. (Csonka Ferenc fordítása.)

Carthago – Karthágó: ókori város Afrika északnyugati partvidékén.

Cato – Cato Censorius (i. e. 234–149): feddhetetlen életű római férfiú, az erkölcsök szigorú őre.

Caunus – Kaunosz: Büblisz testvére és szerelme. Vö. Ovidius, Átváltozások, IX, 418–665 (IX, 455–462; 522–527).

cella – kamrácska, szoba

Cerberus – Kerberosz: az alvilágot őrző háromfejű kutya, akit Héraklész fegyvertelenül legyőzött. Vö. Homérosz, Iliász, 8, 362.

Charon – Kharón: az alvilág folyójának révésze, aki a holt lelkeket szállította.

Cicero – Marcus Tullius Cicero (i. e. 106–43): római szónok, író és költő.

Cicero az históriát testem temporum, præteritorum memoriam, üdők bizonyságának s az elmúlt dolgok emlékezetének nevezi – „Historia vero testis temporum, lux veritatis, vita memoriæ, magistra vitæ, nuntia vetustatis…” (A szónokról, II, 9, 36.) – A történelem az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezés élete, az élet tanítómestere, a régiség hírnöke… (Csonka Ferenc fordítása.)

cifrát – cifrálkodást

Circe – Kirké: Héliosz napisten és Perszé leánya, híres varázslónő Aiaié szigetén. Odüsszeuszt vándorlásai során a bűbájos Kirké elcsábította énekével, majd borba kevert varázsszerével disznóvá változtatta embereit. Odüsszeusz rabja lett szépségének, egy évet időzött nála, majd kérésére leszállt az alvilágba is. Vö. Homérosz, Odüsszeia, 10, 80 skk.; Czobor, 4636.

cirkál szabados látása – akadály nélkül figyel

Colchos – Kolkhisz: a görög argonauták mondájában a Fekete-tenger délkeleti partján elterülő vidék, onnan hozták el az aranygyapjút.

condorlott – szakadozott. Ez a kifejezés Wesselényi vagy köre szóhasználatából származhat, egyik levele szerint ugyanis „szegény megczondorlott hazánk csendességre való útját” kívánja biztosítani (R. Várkonyi, 167). Hamarosan elterjedt: „A czondorlott haza azt örömmel hallja” (Thaly Kálmán, Adalékok a Thököly- és a Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez, Pest, 1872, I, 152). Vö. még Gyöngyösi, A porábúl megéledett Phœnix…, III, IV, 45, 2.

Cupido – Jupiter és Venus fia, a szerelem római istene, aki aranyos szárnyaival röpköd és nyilaival sértve ejt szerelembe. Cupido lakásának két, ellentétes hangulatú kertje a nemzetközileg ismert toposz szerint a barokk korban is a beteljesült és a megcsalt szerelem, a béke és a háború allegóriája (R. Várkonyi, 168).

Cupido szívemben maga helyheztetett – Vö. Balassi, Mi dolog, Úristen…, 6–8 és Óh, nagy kerek kék ég…, 6 (Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 112, 119).

Curtius – római ifjú; i. e. 362-ben lovával önfeláldozóan a mélységbe ugrott, hogy az istenek haragját kiengesztelje és városát megmentse. Vö. Livius, 7, 6; Plinius, 15, 18.

Cypria – a ciprusi, azaz Venus

Cyprus – A mitológia szerint Venus Ciprus szigeténél szállt ki a tengerből.

csalra venni – becsapni, lépre csalni

csapás – tört, járt út

csaptatott ujjával – leeresztett, letűrt ruhaujjával

császár – III. Ferdinánd

császárinak – III. Ferdinándnak és I. Lipótnak

császárné – III. Ferdinánd első felesége, Mária Anna spanyol hercegnő

csendetlenné – nyugtalanná

cséppel az kíve – kicsépelt kéve

Csigák – A murányi vár kapujához lépcső vezetett, szekérrel nem lehetett bemenni, ezért a nagyobb terheket a Csiga bástya emelőcsigáival húzták fel a várba.

csintalanság – kicsapongás

csoportos – rögös, göröngyös

csörtölőzés – csörtetés, fegyverzaj

csúfság – tréfa

csükkentek – fogyatkoztak, tántorodtak

Dædalus – Daidalosz: találmányairól híres görög mitológiai hős. Gyilkosság miatt Athénből Kréta szigetére menekült. Ő adta Ariadnénak azt a fonalat, amellyel Thészeusz eligazodott a labirintusban, ezért Minósz király őt és fiát, Ikaroszt is bezáratta. Daidalosz szárnyakat készített mindkettőjüknek, s ekként menekültek el a labirintusból. Ikarosz azonban túl magasra szárnyalt, a nap megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt, s ő a tengerbe zuhant. Vö. Ovidius, Átváltozások, VIII, 185–220, lásd még Gyöngyösi, Dædalus temploma, V, 44–72.

Dalila lásd Sámson

De azmihez mennél nehezben juthatni… lásd Azmi szép s jó, ahhoz könnnyen nem juthatni

délceg – engedetlen, keménynyakú

délcegség – kevélység, makacsság, büszkeség

deli módossága – szép arányossága

deliség – szépség

Délos – Délosz: sziget az Égei-tengerben, Apollón és Diana (Artemisz) szülőhelye.

De mint az vidám sas az égzengésekben… – Vö. Miskolczi Gáspár, Egy jeles vadkert, 199: „Ezt igen bátorságosnak is írják a mennykövek ellen…”

Demophóon – Démophoón: Thészeusz és Phaidra fia. Trója falai alatt küzdött, onnan hazafelé tartva eljegyezte Phülliszt, a trákiai király leányát. Mivel az esküvőre nem ért oda időben, Phüllisz búskomorságba esett és felakasztotta magát, de az istenek könyörületből mandulafává változtatták. Vö. Ovidius, Hősnők levelei, II.

derekalt – derékaljat, matracot

De vad Libyában, tudom, nem születtél… – Libya Észak-Afrika kietlen, sivatagos része. A tigris vadságára Balassi is utal Julia kapcsán (Nő az én gyötrelmem…, 7, Huszonegyedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 47).

Diána – Diana: Jupiter és Latona lánya, a vadászat, a hold, az éjjeli bűvölés istennője, a szüzesség védelmezője, a görög Artemisz római megfelelője. Vö. Balassi, De Julia venante: A Julia vadászatjáról (Negyvenegyedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 84–85).

Dido – Didó: Bélosz türoszi király leánya, Karthágó megalapítója és első királynője. Szerelmes volt Aineiaszba, s miután az elhagyta, öngyilkos lett. Vö. Vergilius, Æneis, 4.

díszleti – sikere

dús – igen gazdag

Dyctamnus füvek – ezerjófű (Dyctamnus albus). Sebek gyógyítására használták, eredetileg Kréta szigetén, Dikté hegy körül termett. Zrínyi is említi az Arianna sírása 3. strófájában.

ébredve kell lenni – ébren, ébernek kell lenni

ébredve lennének – éberek lennének

Echo – Ékhó: erdei nimfa, akit állandó fecsegése miatt Héra azzal büntetett, hogy csak a mások által kiejtett szavakat tudja ismételni. Narkisszosz iránti szerelméről lásd Ovidius, Átváltozások, III, 339–510.

édes társát […] elvévén – Bosnyák Zsófia 1644-ben halt meg.

Eger – Heves vármegyei vár és város.

égések – tüzek

egész halakot – összes halat

egy – egyik

egybenháborodik – összecsap

egybenrontott – lerontott, ledöntött

egybenvér – elegyít, összekever

egybenzajdulának – összeszaladának

egyből más szegletre – egyik sarokból a másikba

egyenetlenség – egyet nem értés, széthúzás

egyenlő – megegyező, azonos

egyenlő lélekkel – együttesen, közösen

egyenlőség – egyetértés, összefogás

egyesek voltak – egyetértettek, megegyeztek. Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem, VIII, 65.

egyes erkölcsében – erkölcsében egységes, azonos

egyeznek meg – egyesülnek

Egy iszák uborkát azért hamar szedet – Nem véletlen, hogy épp uborkát küldött Wesselényi: a korban hatékony szerelemgerjesztőnek tartották.

együgyű – egyszerű, alázatos

egyvelült – kevert, vegyes színű

éh ráró – éhes sólyom. A katona Balassi szerint is mint „jó ráró” viselkedik a harcmezőn (Vitézek, mi lehet…, 5, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 125).

ekkori – eddigi

elállott – görcstől megbénult. Wesselényit korábban szerzett lábsebesülése is gátolta a mozgásban.

elállván előttök – elfutván előlük

elbírta – hatalmába ejtette

elcélzott – elhatározott, célul kitűzött, megcélzott

elemel – elvisz

élendőségérűl – örök életéről (Badics), valószínűleg inkább örök hírnevéről

elesett – elcsüggedt

elestét – lezuhanását

életét letenni – életét elveszíteni

elfogja – elfogadja, kézhez veszi

elhagyott – abbahagyott

elkerültem – megkerültem

elméje – ötlete, gondolata

Elméjekkel, azmint akarják, játsszonak – Nyilvánvaló utalás a Szigeti veszedelem híres kezdősoraira.

előálomkori üdő – a lefekvés ideje. Kovács Sándor Iván e sorokban Zrínyi alkonyleírásának (Szigeti veszedelem, IX, 43) hatását látja, és Király Erzsébetre hivatkozva említi a gondokba merülten virrasztó Wesselényi képében „a vezér, a király nem alhatik” toposz felbukkanását (A lírikus Zrínyi, Bp., 1985, 157 és 395/111. jegyzet).

elől – előre

elölvehetett – talált, ért

előttök járót – elöljárójukat

elrekeszté – elvágá

el sem fogja – el sem veszi, el sem fogadja

elsőben – először

Első felesége Ferencnek – Bosnyák Zsófia.

elsüttetnek – kisülnek, kiszáradnak a nap hevétől

elszáradt ínekhez – kiszáradt ínyükhöz

el szokta mulatni – el szokta kerülni

elszólja – szóval elidegeníti, leszólja, becsmérli

Eltekélik végre feltett szándékokot – elszánják magukat, döntést hoznak

eltekénted – végigtekinted

éltető párája kél szelek mentére – kileheli a lelkét

elvesztegetsz – elveszejtesz, vesztét okozod

emberi személlyel – emberként

emel – visz, juttat

emeledék – fölkele

emlékezete Prága körül is nagy – Utalás a harmincéves háború egyik csatájára.

engedetlen – hajthatatlan

Ennek futamatját, ím, mégsem találja – Értsd: nem tudja, szándékát hogyan valósítsa meg.

épségének – szüzességének, itt: Wesselényi általi érintetlenségének

érdegel – illet, érint, érintget

érdegélvén – érintvén

érdemes – megérdemelt, méltó

érkezés – ráérés

Érkezik azonban az végezett helyhez… – Wesselényi és Széchy Mária első találkozásának előkészületeiről és körülményeiről Laboureur ugyanúgy számol be, mint a költő. „Wesselényi elmondá, hogy lelke sugallatából kereste a találkozást, noha nem ismerte Máriát. Mivel most első kísérlete olyan szerencsésen végződött, támogatását kéri azon terve kiviteléhez, hogy Murány várát a királynak visszaszerezze. E nagy szolgálatért a király Máriát is méltó jutalomban részesíti, ha a kivitelben segédkezet akar nyújtani. Mária szabadkozott: a várat 600 kiszemelt erdélyi katona őrzi, s ő még ha akarná, sem tehetne semmit. Wesselényi azonban makacsul tovább esedezett. Mária visszatetszés nélkül hallgatta. A szerelem meg kezdte lágyítani szívét s végül így felelt: »Nagyon csodálkozom magamon, mért nem utasítom méltatlankodással vissza az ajánlatot, melyet nekem tesz; hisz becsületemmel és vallásommal ellenkezik az. Elismerem, hogy már ezzel hibát követtem el s nem tudom eléggé megróni erényem gyöngeségét, melyet sokkal erősebbnek hittem. Ezt nem tulajdoníthatom egyébnek, mint az első hiba következményének, melyet akkor követtem el, midőn beleegyezésemet adtam e légyotthoz, ámbár ettől semmi olyast nem várhatok, amiért szemrehányást nem kellene magamnak tennem. Hogy mégis mért jöttem el, az olyan titok, melyet magam sem értek, főleg mert be kell vallanom azt is, hogy korántsem bánom, hogy önt láttam, sőt örömöt érzek felette, mely nem engedi nekem, hogy úgy bánjak önnel mint ellenséggel, holott ön nagyobb ellenség, mint minőnek szabadna lennie, mert olyan kegyetlen volt, hogy engem ide csalogatott, hűségemet csábításnak téve ki.« Wesselényit e szavak csak biztatták. Folytatta a rábeszélését; ékesszólása nem hagyta cserben. Utalt egybekelésökre. Azt mondotta, hogy házasságuk az ég határozata, hogy a vállalatban mindkettőjöknek kedvez a sors, hogy Mária halhatatlan dicsőséget szerezhet magának, hogy a segítségével elfoglalt vár szerelmök zálogát fogja képezni és színhelye lesz a leghíresebb házasságnak, mely valaha Magyarországban létesült. Wesselényi szavai végre megtették hatásukat. Mária ráállt mindenre; nyílt szívűen felelte, hogy nem képes a tettetésre; különben sincs ideje ellenállást színlelni. Beleegyezett tehát Wesselényi terveibe. Elválásukkor mindketten hűséget s a lehető legnagyobb buzgalmat fogadtak egymásnak.” (Acsády, 109–110.)

erkölcsök – szokásuk, magaviseletük

erős hitre – erős esküvéssel

értekezik – tudakozódik, kérdezősködik

értekezők – kérdezősködők

értségével – hozzáértésével

esküdt csatlósival – felesküdött szolgáival

Esterházi Miklós – Esterházy (1582–1645): Bereg, Zólyom vármegye főispánja, 1625-től nádor, I. Rákóczi György ellenfele. Acsády Ignác kétségbe vonja, hogy Wesselényi Esterházytól kapott volna parancsot Murány elfoglalására. Szerinte vitathatatlan, hogy a füleki főkapitánynak hivatali kötelessége volt Murányt szemmel tartani, Esterházy levelezésében azonban ekkor inkább arról esik szó, hogy maga mellé rendeli Wesselényit. Acsády szerint a stratégiailag egyáltalán nem jelentős vár elfoglalása Wesselényi „saját agyának szüleménye”. Júniusban ugyanis a pozsonyi kamara javasolta a „hűtlenség bűnébe esett murányi földesurak javainak lefoglalását”. Wesselényinek ez adta az ötletet, hogy a várat a király hűségére visszatérítve, hozzájusson a jószágokhoz. (Acsády, 99.)

estrázsa – őr

Etre Boldizsár – murányi várnagy, a Nógrád megyei kálnói Etthre család tagja. Gyöngyösinek Rozália nevű lányát 1697-ben az e családhoz tartozó Etthre László vette feleségül.

Eurus – Eurosz: Asztraiosz titán és Éósz hajnalistennő fia, a keleti szél istene.

Éva – Illésházy Gáborné Széchy Éva.

eves – gennyes, váladékos

evet – mókus. Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem: „Eleiben fordul, mint az könnyü evet” (X, 79; XI, 85; XIII, 17 – Kovács Sándor Iván, 48).

ezentül – azonnal, mindjárt

faggat – tudakozódik, vallat. Vö. Balassi, Ænigma, 5, de ott ’tép, szaggat’ jelentésben (Első, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 7).

fáradságod – fáradozásod

Fáradva kell jutni az kedves dolgokhoz lásd Azmi szép s jó, ahhoz könnyen nem juthatni

Farkas Fábján – Farkasföldi Farkas Fábián, putnoki kapitány, 1673–1679 között az Erdélybe menekült bujdosók egyik vezetője.

Farkas Fábján, bátyáddal – Farkas Ferenccel.

Farkas Ferenc – Farkas Fábián bátyja

Fátum – isteni akarat, végzet

fegyelemre – figyelésre, hallgatózásra

fejedelem – I. Rákóczi György, 1630-tól 1648-ig Erdély fejedelme.

fejet mozgatni – fejet csóválni

Fekete László – iványi, Wesselényi bizalmas embere, füleki hadnagy, 1650–1665 között Murány alkapitánya. Később ő tárta fel a Wesselényi-összeesküvést.

félelem s reménség – A korban igen közkedvelt formula valószínűleg a Curtius Rufus Nagy Sándor-történetében olvasható mondás – „Inter spem et desperationem hæsitat”, remény és kétségbeesés között vergődik, tétovázik – változata (Curtius, 4, 15).

félelmes – félelemmel teli, félelmetes

felfogadja – fogadással megígéri, megfogadja

Felföld – Felső-Magyarország

fél mérföldre – kb. 4-5 kilométerre

Fél mértföld az közi végezett helyének – fél mérföldre tűzte ki a találkozó helyét

felpozsdul – felpezsdül

Felső hadakban is forgatott kardokot – Wesselényi a harmincéves háborúban a svéd csapatok ellen harcolt Morvaországban.

felső országok – Utalás Wesselényi részvételére a harmincéves háború svédek elleni harcaiban.

feltekert – felhúzott

feltett, meg akar játszani – értsd: ha már pénzt tett fel fogadásra, játszani is akar

feltett szándékátúl – értsd: adott szavától

fene – borzalmas, kegyetlen, vad

fennálló – levágatlan

fennlévő – feltett

fénylette – fényesebbé tette, ragyogtatta

Ferdinánd néven harmadik – III. (Habsburg) Ferdinánd (1608–1657), 1637–1657 között német-római császár és magyar király.

fertályóra – negyedóra

Ficzek Jakab – Széchy Mária gyalog-tizedese Murányban.

fitogatnám – mutogatnám, fitogtatnám

foganatosan – úgy, hogy legyen foganatja, eredménye

fogásához – eléréséhez, megszerzéséhez

fogják az dolgokot – kezdenek a dolgukhoz

foglalkozó madár – itt: párosodó madár

folt – folyt

folyam – folyamat, folyás

fordítja hatjára – értsd: hatot vet a kockán, tehát szerencséje lesz

forgat – elméjében forgat, azaz gondolkodik valamiről

forgó – sisakforgó

forralt olyan lúgot lásd párlúggal az fejek melegszik

forrnak elméjére – Feltehetőleg Balassi-reminiszcencia, vö. „Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, sok új vers, mint sok hangya” (Az maga elméjének gyors voltáról, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 163).

forró – forróság

fotta – fogyta

földszint – alant

fölöstököm – reggeli

fölyhőköt szaporít fohászkodásával – E kép mögött a szakirodalom Wesselényi saját kifejezését véli felfedezni. 1651-es levelében írta: „Csak a sűrű felhőket, ködöket szaporítom fohászkodásommal” (ItK, 1904, 403). Lehetséges azonban, hogy már ő is irodalmi locust vagy közhelyet idézett.

förtözzünk – szennyezzük be magunkat

fundamentom – alap

fúrt fejekben – esztelen, ravasz, csalfa emberekbe. Vö. Czobor, 2125: „fejedet mi fúrta”.

futam – futamodik: futni kezd, futásnak ered

futamás – amekkora távolságot egy futással meg lehet tenni

futamat – kifutása, módja valaminek

futamtat – megfutamít, futásra indít

futos – futkos, szaladgál

futottad – (el)kerülted

futtatván egymással – (lóháton) versenyt futtatván

Fülek – Nógrád vármegyei község és vár (Fiľakovo, Szlovákia).

Gábor Pál – füleki katona.

gazdálkodik – vendégel, itt: szétoszt

generál, generális – főkapitány

gerjeszti elméjét lásd forrnak elméjére

Gombkötő János – füleki főhadnagy.

gondatlan szándék – végig nem gondolt ötlet

gondos – gondterhelt, gondoktól gyötört

görög országban – itt: Spártában

gőzös – haragos, indulatos, mérges

grádics – fok, lépcsőfok

grádicsos – lépcsőzetes

gyalánt – gyanánt, -ként

gyarsolkodik – szorgoskodik, sürög-forog

gyászló gerlice – A csak száraz ágra szálló és zavaros vízből ivó gyászoló gerlice a középkor óta a gyász kifejezése. Vö. Balassi, Siralmas nékem…, 7 (Tizenharmadik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 30).

gyors üdők szárnyakon repülnek – A „szárnyas idő”-re lásd Ovidius, Átváltozások, X, 519; Zrínyi, Az idő és hírnév. Vö. Cesare Ripa, Iconologia, ford. Sajó Tamás, Bp., 1997, 41.

Gyöngyös – Heves vármegyei mezőváros.

gyött onnét keletre – értsd: felkelt (a nap)

gyültet – gyülekeztet

gyűtöménes – gyűjtött, gyűjteményes

ha – vajon

hab – hullám

Ha bátorít, hogy szólj: mutasd félelmedet… – A színlelés pszichológiájában itt Horváth János az Eurialus és Lucretia széphistóriájának hatását vélelmezi (Horváth János, 135).

habhozó – hullámot keltő

Haboktúl csapatván, helyét nem találja – Vö. Ovidius, Naptár, V, 3. Eckhardt Sándor itt Balassi korai versének (Óh, te csalárd világ…, 8) emlékét véli felfedezni (Eckhardt, 399), de a kép a Szentháromsághoz írt első himnuszban (Az Szentháromságnak első személye…, 3) is feltűnik (Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 24 és 167).

háború – 1. háborgó; 2. égiháború

habozó – hullámokon hánykolódó, imbolygó

habzona kétségben – habozna, értsd: kétségek közt hányódna

hagyott – kitűzött, megbeszélt

hagyott óra – megadott idő

hajdaniság – hajdankor, régiség

hajlandóság – állhatatlanság

hajt – hajlít

ha ki – ha valaki

haladnak – elmúlnak

halas vizet félre vegyek – A halastó vizének egy részét leeresztették, hogy könnyebb legyen hálóval halászni.

halászatot tegyek – A korban a halászat szónak erotikus jelentéstartalma is volt.

Halászóhelyemnek vizét levették már lásd halas vizet félre vegyek

hala várja készen – ti. Wesselényi

hálóház – hálószoba

ha mi – ha valami

hántam állapatját – forgattam elmémben

Ha pályája után tárgyát jól kaphatja – ha eléri a célját

harmadik császár Ferdinándhoz – III. Ferdinánd császárhoz

hasa folyamodék – hasmenése támad

hasznos foganattal – jó eredménnyel

Hatalmas mindenen, s holdul néki sok nép… – E strófa nép–szép–tép–ép rímbokrát vö. Rimay: nép–szép–kép–ép (Ó, szegény megromlott…, Ács, 173); Gyöngyösinél korábban: nép–lép–szép–ép (Helena Párisnak, 19); Czobor: szép–ép–nép–kép–lép (4236–4240). A rímtoposz történetét lásd Imre Mihály, „Magyarország panasza”, Debrecen, 1995, 241–273.

hatható – hatásos, hatékony

hátra hagy – elmulaszt

Hatvan – hódoltsági város Heves vármegyében.

ház – szoba

Hector – Hektór: Priamosz és Hekuba fia, a trójaiak vezére és legvitézebb hőse, Akhilleusz ellenfele. Vö. Homérosz, Iliász, 3, 60; 7, 13.

Helena – Helené: Menelaosz spártai király felesége, Zeusz és Léda lánya. Parisz megszöktette, s ezáltal a trójai háború okozója lett. Vö. Ovidius, Hősnők levelei, XVI, lásd még Gyöngyösi fordítását: Helena Párisnak, Páris Helenának.

Hercules – Héraklész: Zeusz és Alkméné fia, a görög mondák erejéről híres legnagyobb hőse.

Hesperus – Venus esti csillaga (a görög heszpera ’nyugat, napszállta, este’ szóból)

Heves – hódoltsági terület, Heves vármegye.

hév víz – meleg vizű gyógyfürdő

hír s név – A hírnév, mint az egyik legfőbb erény, központi téma a reneszánszban. Vö. Balassi, Vitézek, mi lehet…, 5: „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak” (Hatvanegyedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 125); Zrínyi, Az idő és hírnév.

história – 1. történet, históriás ének; 2. történelem

hiszem – hiszen

hit – eskü

hitit elvégezvén – megesküdvén

hivatal – tisztség, kötelesség, mesterség

Hóhérbástya – Murány várának kiemelkedő bástyája, onnan lökték a mélybe a halálraítélteket.

holdul – (meg)hódol

Hol leül, hol ballag – Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem, XII, 23: a Cupidótól sebesített Cumilla „Nyughatatlankodik, vagy jár, vagy áll, vagy ül”. Vö. még Balassi, Julia két szemem, 4 (Ötvenedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 98).

holló – itt: fekete

holott – ahol

honnyodban – hazádban, otthonodban

hópénz – zsold

Hybla – Hübla: virágokkal és méhekkel gazdag hegy Szicíliában.

Hydra sárkány – a lernai vizikígyó, melyet Héraklész megölt.

Hymen – Hümenaiosz: a házasság istene és védelmezője, Apollón és valamelyik Múzsa fia, aki eltűnt a saját lakodalmáról, s azóta minden házasságkötés alkalmával keresik.

Ida hegye – Parisz az Ida hegyén mondott ítéletet abban a versenyben, melyet az egymással vetekedő istenasszonyok folytattak Erisz almájáért. Vö. Homérosz, Iliász, 24, 28.

ideg – az íj húrja

igéző – rontó

Így jutott Wesselén nagy Murány várához – 1646. április 23-tól Wesselényi Murány örökös ura lett.

Illyésházi Gábor – Illésházy: Trencsén és Liptó vármegye főispánja. Széchy Éva a harmadik felesége volt. Széchy György halála után felesége révén osztozott sógorasszonyaival az örökségén. Igyekezett magának megszerezni Murány várát. Amíg Mária Erdélyben volt, zsoldosokkal rakta meg a várat, s átállt az Erdélyből kitámadó Rákóczi György oldalára.

Illyésházinak is egy szolgáját látja – ti. aki éjszakára kintrekedt a várból

Illyésháziné – Illésházy Gáborné Széchy Éva.

ímeledék – émelyedék

indul – felindul, haragra gerjed

indulat – érzés, felindulás, szándék

ingerlette – ösztökélte, biztatta

ír – rajzol, fest, jegyez

irtja akadt útját pátens-levelekkel – menlevéllel küzdi le az akadályokat

iszák – nyeregbeli általvető, bőrtarisznya

Jáson – Iaszón: Aiszón fia, az argonauták vezére. Társaival az Argo nevű hajón Kolkhiszba utazott, és sok viszontagság közepette megszerezte az aranygyapjút. Vö. Ovidius, Átváltozások, VII, 395. Vö. még Balassi, Nő az én örömem…, 5 (Ötödik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 16).

jedzett – jegyzett, írt

jegyez – jelent

jel – jelszó

jó rendű strázsát – gondosan felállított őrséget

jószág – vagyon, birtoktárgy

jótett úr – hűbérúr

Judit próbáját – A bibliai Judit, betuliai zsidó nő, aki a szülővárosára támadó Holofernesz táborába ment, szépségével elkábította, majd lerészegítette a hadvezért; fejét vette, minek következtében az ellenség szétszéledt, s a város megmenekült. Vö. Balassi, Beteges lelkem…, 9 (Hatodik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 18).

Juno – Jupiter felesége.

Jupiter – a legfőbb római isten.

Kádas Márton – Széchy Mária bizalmasa Murányban.

Kádassal az Hóhérbástya hosszát mérnék – értsd: Kádast levetnék a Hóhérbástyáról

Káin – bibliai személy, Ádám és Éva fia. Megölte testvérét, Ábelt.

kalahuz – úti vezető

kapuvágásnak – a kapu betörésének

kapzsi – zsákmány

karoly – karvaly

Kassa – Abaúj vármegye (Košice, Szlovákia).

Kazai János – füleki gyalogos hadnagy.

kedven – kedvesen, kedvére

kegyes – itt: jegyes; általában: olyan nő, aki már nem szűz, de éppen nincs férjnél

kegyes – kedves, jóindulatú, nagylelkű

keleti – kelete, itt: folytatása

kelleti – teszi szükségessé

kén – kín

kényesség – finnyásság, válogatósság

kérdezkedik – érdeklődik, kérdezősködik

Kerekdéd az óra… – Eckhardt e sorokban Balassi gyűrűküldésének (Eredj, édes gyűrőm…,Harmadik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 10–11) párhuzamát látja (Eckhardt, 401). Vö. még Rimay, Kerekdéd ez világ… (Ács, 108).

keresztét – terhét

kérődéssel – kérődzéssel

keserven – bánattal, szenvedve

késlette – késleltette

készület – eszköz

kétféle asszonyság – Illésházyné Széchy Éva és Széchy Mária.

Kétféle nyilakot tart pedig ezekben… – Vö. Ovidius, Átváltozások, I, 468–472. Trencsényi-Waldapfel Imre itt Claudianus-hatást is feltételez (18–19).

Két hasonló dolog: szerelem s vitézség […] S tekéllett helyéhez serényen kell menni – A szerelem és a vitézség párhuzamba állítását vö. Ovidius, Szerelmek, I, 9. Lásd még Zrínyinek az olvasóhoz írott sorait a Szigeti veszedelem elején. Wesselényi köreiben sem volt ismeretlen a két szféra együttes említése, éppen Balassi erényeiről írja elismerőleg Wesselényi 1663. május 2-án kelt levelében Koháry Istvánnak: „amaz dicséretre méltó Balassa Bálint az ki mind szerelmes, s mind vitéz vala.” (R. Várkonyi, 139.)

két tíz – húsz

kezében ejtnek – kezére adnak

kiadott szók – kimondott szavak

kifakadnak – kivergődnek

ki fejére mégyen – értsd: kit választ

kilátja – kiláttatja

kilenc szüzeknek – a kilenc Múzsának

kím – kém

kimúla – itt: kivonta magát, kisiklott

király – ti. III. Ferdinánd

kisded – csekély

kisebbség – sérelem

kisült – elsült

kisüttetik – kisül, kiszárad a forróságtól

kíve – kéve

kláris – fehér vagy élénkpiros korallkő, melyből gyöngysort is készítettek. Vö. Balassi, Keserítette sok bú és bánat…, 8: „Kaláris szabású ajakid édes mosolygását” és Vitézek karjokkal…, 7 (Huszonharmadik és [Hatvankettődik], Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 50 és 129).

kóborló – dúló, fosztó

koh – kovácstűzhely

koholgatok – szerzek, költök

komornik – főrangú úr belső szolgája, bizalmasa

könyveköt – könnyeket

Köpcsén – Köpcsény, Moson vármegye (Kittsee, Ausztria).

kötélcsináló – kötélverő

köteles – felesküdt

köveskét – kövecskét

követnek – következnek

köz – 1. közös; 2. általános, közönséges, hétköznapi

közepső lesre – szemérmére

köz hely – közös, nyilvános hely, ahol többen megfordulnak

Kréta – görög sziget a Földközi-tengerben

kútfejeket – forrásokat

különb – különböző, más-más

különben számláljon – megkülönböztessen

Kürthi Ferencné – Jákófi Kata: nemesasszony, ráhói birtokos család tagja, Jákófi Ferenc (†1639) murányi kapitány testvére, Kürthi Ferenc halála után Jánoky Gáspár felesége.

kvártély – szálláshely

Lachesis lásd Párkák

lágy forró – elerőtlenítő forróság, érzelmi felhevülés

lajtarja, lajtorja – létra

lakóul – lakásul, lakóhelyül

lángszín – élénkvörös

lappanghatott – megbújhatott

lassú elmémnek – Esetleg burkolt utalás Balassi „gyors elme” kifejezésére (Az maga elméjének gyors voltáról az szerelem miatt, Kőszeghy– Szentmártoni Szabó, 163).

Látogatására gondos Máriának – A sor kétféleképpen is értelmezhető: 1. jön látogatására a gondoktól gyötört Máriának; 2. gondja van Mária látogatására.

laurus – babér, babérkoszorú, dicsőség

Léda leánya – Helené, Léda és Zeusz leánya.

Légyen úgy; és azmint Cupido tégedet […] Hogysem szemlélhettem kegyes személyedet – Vö. I. rész, 197. strófa. Venus és Cupido Balassinak is több alkalommal ígért szép kegyest (pl. Régi szerelmem nagy tüze…, 6; Ez világgal bíró…; Egy kegyes képében…, 3; Édest keserűvel…, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 73, 76–77, 78, 103 – Eckhardt, 394). Lásd még Gyöngyösi, Páris Helenának.

lehel – liheg

lén – lett

Leopold – I. (Habsburg) Lipót (1640–1705), 1657–1705 között német-római császár és magyar király.

lépének akaszt ragadoványára – beleragaszt a lépébe

lesére – leshelyére

lest hánnék – lest vetnék, lesben állnék

lett volna dolga hamar veszélyével – dolgát hamar veszélybe sodorta volna

Liptó – Liptó vármegye

Listius János – Liszti III. János, Széchy Kata férje.

Listiusné – Listius Jánosné Széchy Kata, Mária és Éva testvére.

Listiusné akkor nem vala Murányban – A vers történeti hitelességét is alátámasztó fontos adat olvasható Acsády Ignácnál: a besztercebányai levéltárban fellelt levél alapján közli, hogy 1644 augusztusában Listiusné Zólyomlipcsén feküdt gyermekágyban (Acsády, 114).

lovag – lovas katona

lovassága – lovagló tudása

macedóniai Sándor lásd Sándor

maga – egymagában, egyedül

magahitt – 1. önmagában bízó; 2. elbizakodott, kevély, önhitt

magán – 1. magányosan, egyedül; 2. magukban, azaz kettesben

magát emelé – indul

magyar koronánk bécsiekre kelvén – a Habsburg-ház kerülvén a magyar trónra

Magyarországunknak lesz nádorispánja – Wesselényi 1655-től töltötte be e tisztet.

májszín – barnásvörös

marha – érték

Máro – Publius Vergilius Maro (i. e. 70–21): római költő, az Æneis szerzője.

Marpesus-hegy – fehér márványáról híres Parosz szigeti hegység.

Márs – Mars: római hadisten, a legjelesebb római istenek egyike, a mítoszok szerint Róma alapítóinak, Romulusnak és Remusnak az apja.

Mars animare solet Venerem, Venus inclyta Martem – Mars Venust szokta lelkesíteni, a neves Venus meg Marsot. (Csonka Ferenc fordítása.) A mondás eredetét nem sikerült kideríteni. Minden bizonnyal arra az ovidiusi állításra utal, hogy Venus Mars szeretője volt (Átváltozások, IV, 171). Vö. Balassi, Julia szózatját…, 8 (9. Célia-vers, Kőszeghy– Szentmártoni Szabó, 158), illetve Czobor, 2240. Lásd még Zrínyinél a Szigeti veszedelem ajánlásában a Petronius Arbiter-idézetet.

más – 1. másik; 2. második

más házban – másik szobába

másszor – másodszor, újra

másütt – máshol, másutt

Medea – Médeia: Kolkhisz királyának, Aiétésznek a lánya. Az ő tanácsával, varázslatával és segítségével teljesíti Iaszón a próbákat és szerzi meg az aranygyapjút.

megállapodának – megállának

megbeszél – elmond

Megbocsáss, már tovább nem bírom tüzemet – Vö. Ovidius, Hősnők levelei, XVI, illetve Gyöngyösi, Páris Helenának.

megcsükkent – megfogyatkozott

megcsünt – lankadt, erőtlen, elvesző, lelohadó

megegyezés – itt: találkozó

megegyezett szívvel – egy akarattal

meggyőz – legyőz

meghajtott – meghajlásra kényszerített

meghatta – áthatotta

meghitt – bizalmas

megholdít – meghódít

megholdul – meghódol

megjátszom – kipróbálom

megkajonlotta – megirigyelte

megkajonolná – megirigyelné

megkapák – elkapák

megrivaszt – megriaszt, elriaszt

megszállít – megpihentet, nyugosztal

megtart – visszatart

megtér – visszatér

megtérít – 1. eltérít; 2. visszatérít

megújulának – felfrissülének

megutálja – megveti

megvesz – bevesz, elfoglal

megvét – megvet

megvéte – megvétele

megveti – megalapozza, megteremti

mélföld, mérföld,mértföld – magyar mérföld: 8,35 vagy 11,3 km

mely – melyik

melyekének – melyiküknek

Menelaus – Menelaosz: spártai király, Helené férje

mérész – merész, bátor

mesterség – mesterkedés, fortélyoskodás, furfangosság

mesterségét – itt: módját

mesterséggel – művésziesen

mezei váras – mezőváros

mező – harcmező

méz szín alatt – mézként, méznek álcázva; lásd még: mézzel színlett íze

mézül – mézként; lásd még: mézzel színlett íze

mézzel színlett íze – méznek tetsző íze. A méreg mézként vagy mézben való beadása antik hagyományon nyugvó közkedvelt toposz.

mi – mert

Midőn az esztendő ezer számon menne, / S ahhoz hatszáz után negyvenhatot tenne – Sajtóhiba vagy más ok miatt téves évszám került ide: Murány bevétele 1644. augusztus 5-én volt.

mihént – mihelyt, amint

Mind az három asszont – a testvéreket: Széchy Máriát, Évát, Katát.

minden – 1. minden ember, mindenki; 2. egész

mind kelet s mind nyugat – reggel és este, napkelte és napnyugta

Minémű Diána erdőn vadászatban… – Balassi Juliát Venushoz hasonlította (Eckhardt, 395), amikor Cupido összetévesztette anyjával, Venusszal, az egyik angerianusi ötletből készült versben pedig Dianával téveszti össze a „tündérek egyike” (Fáradsága után…, Széllyel hogy vadásza…, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 86 és 84).

Minerva – a tudomány római istennője

Minos – Minósz: krétai király, Zeusz és Európé fia. Az athéni ifjakat és leányokat Minótaurosz szörny elé vettette. Daidalosszal megépíttette a labirintust a Minótaurosz számára.

mint – mintegy

Mint az kölykevesztett tigris… lásd Mint tigris ellopott kölkein búsulván…

Mint azmely kőszikla csapatik vizekkel – Vö. Ovidius, Átváltozások, IX, 40.

Mint az nyilas, járván vadászóhelyeket – Vö. Balassi, Mint az szomjú szarvas… (Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 176). A kép – miként az egész Cupido-ármány és -frazeológia – erősen emlékeztet a Szigeti veszedelem XII. énekének Delimán–Cumilla szerelmi jelenetsorára.

Mint az saskeselő mikor naphoz járul lásd Vidám az keselyű napra nézésében

Mint az útonjáró, mely útját téveszti… – Vö. Balassi, Óh, te csalárd világ…, 4 (Kilencedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 23 – Eckhardt, 398).

Mint tigris ellopott kölkein búsulván… – Jóllehet a medvéről is úgy tartották, hogy kölykei elrablása felbőszíti, Gyöngyösi tautológiának érezhette ezt hangsúlyozni, ezért vonta be a sokkal kegyetlenebb, de a kölykei elvesztésén felinduló tigris példázatát. Vö. Miskolczi Gáspár, Egy jeles vadkert, 83–84.

Miolta köztetek nincs az egyenlőség – Zrínyi Miklós is ezt tartotta a magyarság egyik fő bűnének, vö. Szigeti veszedelem, I, 36.

módokat nézd el – a körülményeket, lehetőségeket vedd fontolóra

moh – mohó

Mond: Ne félj, halálos ez sebed nem lészen – Eckhardt Sándor a Cupido ígérte kegyesben Balassi-hatást vél fellelni. Bár a Balassa-kódexből éppen az ígéretet kifejtő vers hiányzik – az „Egy nagy követséggel küldte sietséggel Venus hozzám Cupidót” kezdetű verset ugyanis nem másolhatták be a kódexbe, mert Balassi elvált feleségénél, Pethő Gáspárné Dobó Krisztinánál volt (Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 75) –, Wesselényiéknél azonban lehetett teljesebb kéziratmásolat, amelyben Gyöngyösi láthatta e verset is. A II. rész 75. strófájában is utal Gyöngyösi Cupido ígéretére (Eckhardt, 393). Ezt a Cupido-jóslatot ugyanakkor Horváth János a Zrínyihez lehajló kereszt-jelenet paródiájának tartja: „mint ott a feszület, itt Cupido számlálja elő Wesselényi jövendőjét.” Vö. Szigeti veszedelem, II, 78–86, illetve Horváth János, 130.

múlat – 1. elmulaszt; 2. időt tölt; 3. késik, időt veszteget

mulatóhelyek – szórakozóhelyek, játszóhelyek

múlattát – késlekedését, múlatását

Murán, Murány – Murány vára a Ciganka hegyen 1617-től Széchy György birtoka, Gömör vármegye (Muráň, Szlovákia).

Muránt fortély követné – cselt vetnének Murány ellen

Murányalja – Gömör vármegye (Muráň, Szlovákia).

Murányi Pallás – a Murányi Venus jelentéskörének bővítése Pallasz tulajdonságaival: bölcs

mustrára – szemlére

Múzsám – itt: Kalliopé, az epikus költészet istenasszonya, vagy Erató, a szerelmi költészeté.

nagy érdemű – nagy értékű

Nagy Ferenc – Illésházy hadnagya Murányban.

Nagy János – Kürthi Ferencné szolgája. Laboureur elbeszélése szerint hadifogolyként tartózkodott Füleken (Acsády, 101).

nagyra gondolkodik – nagyra tör

Nagy Sándor lásd Sándor

nagyulnak – növekednek

napkeletrűl gyön fel, / Addig vitettetik, hol az nap nyugszik el – azaz napkelettől napnyugatig. Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem, VI, 11.

Narcissus – Narkisszosz: szép boiótiai ifjú. Visszautasította Ékhó nimfa szerelmét, és tulajdon képmásába szeretett bele, melyet egy erdei forrás vizében pillantott meg. Vö. Ovidius, Átváltozások, III, 339–510.

negyednek s ötödnek – negyediknek s ötödiknek

nemdenem – ugye

Nem hajt […] szelekre – nem törődik a szelekkel

nem járván egy nyomban – nem lévén állandó

nem múlatva – időt nem vesztegetve, azonnal

nem szánván munkáit – nem sajnálva a fáradságot

nem tartja meg – nem tartóztatja vissza, nem riasztja el

nem tér módjához – nem leli módját

nemzet – nemzetség, család

népe – hadinépe, emberei

nevel – erősít, növel

nimfa – 1. források, tengerek istennője; 2. asszony

nyalánkságért – nyalakodásért, egymás ízlelgetéséért, csókolózásért

nyalkaságot – ékes öltözetet

nyereség – zsákmány, préda

nyilas – vadász

nyomodnának – nyomulnának, nyomoznának

Oceánum – óceán. Vö. Gyöngyösi, Proserpina elragadtatása, IV, 53–56.

oda van – nincs az élők között, meghalt

ohajt – sír, sóhajt

ohajtás – sóhajtás

óhatatlan az alkalmatlanság – elkerülhetetlen a háborgatás, alkalmatlankodás

oláh – román

Omnia dum pereunt, Comes est post funera virtus – Míg minden elpusztul, az erény kísér a sír után. (Csonka Ferenc fordítása.) A Gyöngyösi írta formában nem azonosítható a szöveg, közel áll hozzá John Owen (1560–1622) walesi újlatin epigrammaköltő „Omnia dum pereant, est virtus sola perennis” sora (Monosticha, 10, 1666, 111), illetve Margalits Ede florilegiumában: „Virtus post funera vivit” (Florilegium proverbiorum universæ latinitatis, Bp., 1895, 537).

ónos – ólmos

óra, órácska – Az óra a korban kedves, ritka ajándéknak számított, egyúttal a pontosság, megbízhatóság szimbóluma volt.

ordinántia – parancs, rendelkezés

óriások – gigászok, titánok

országunk maradt kis rongya – 1541 után az ország három részre szakadt: a török által elfoglalt területek mellett megalakult az erdélyi fejedelemség, s csak a nyugat-dunántúli és felvidéki részek jelentették a királyi Magyarországot, melyből azonban a török állandóan újabb területeket támadott s hódított meg.

ostobább – tompább

osztály – osztozás

Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik – Az aranyat tűzben szokták megedzeni. Vö. Ovidius, Keservek, I, 5, 25.

Ovidius – Publius Ovidius Naso (i. e. 43–i. sz. 18) római költő.

öccse – húga, Illésházyné

öl – a kinyújtott karok hossza, kb. 1,8-2 méter.

öntött – ontott

örög asszony – Ezzel az állandósult szószerkezettel illették a nemesasszonyok általában idősebb női szolgálóit-bizalmasait, mindeneseit.

örögbik – idősebbik

Örökös bötűkkel nevét jegyezteti […] S többi közt egy küldött lóval tisztelteti – III. Ferdinánd felesége, Mária 1645. április 24-én kelt levelében köszöni meg Széchy Máriának a vár átadásában játszott szerepét: „…Kd házastársa és Kd is férfi módon s elég dicséretesen viselte magát, jobbat megint katona-ajándéknál nem találhatok, ím egy paripát küldek Kdnek szerszámostul, nyergestül és czafrangostul…” (Acsády, 143.)

Ősi gyűtöménes gazdag értékével – ősei gyűjtötte kincseivel

öszvefűlt – kócos, csimbókos, összetapadt

Öszveszed végtére sok kedves igéket… – Laboureur Wesselényi szóbeli előadása alapján ekként közli a levelet: „Nagyságos asszonyom! Örvendek, hogy e szolga által alkalmam nyílik értesítenem Kdet azon nyugtalanságról, melyben élek amiatt, hogy Nagyságoddal személyesen nem beszélhetek olyan dologban, amely Nagyságodra [nézve] nagyon fontos, s amelytől az én egész boldogságom függ. Ennyi mindaz, amit most üzenhetek, esedezvén, hogy ezt is titokban tartsa egy olyan ember kedvéért, ki Kdnek korántsem ellensége, ámbár az ellenpárthoz tartozik, s ki teljes bizalmát helyezi a Kd nemeslelkűségében. Részesítsen azon megtiszteltetésben, hogy küldje el hozzám hű emberét, ki előtt nyilatkozhassam, s adjon hitelt azon biztatásomnak, hogy buzgó és alázatos szolgája vagyok.” (Acsády, 102.)

ő talált fiával – értsd: Cupidóval

pad – padlás

Palánk – Nógrád megyei falu és vár, ma Drégelypalánk.

palatinus – nádor

Pál Gergely – Wesselényi szolgája.

Pallás – Pallasz Athéné: Zeusz lánya, a tudományok istennője.

Pandora – Pandóra. Nevének jelentése: ’a mindennel megajándékozott’. A görög hitrege szerint az első földi asszony, akit Héphaisztosz földből és vízből alkotott. Az istenek minden bájjal megajándékozták. Zeusztól egy szelencét kapott, amelybe be volt zárva az emberiség összes baja, de a reménység is. E szelencéből a bajok szétterjedtek a világon, a reménység azonban nem.

Páris – Parisz: trójai királyfi, Priamosz és Hekabé kitett fia. Neki kellett ítéletet hoznia az Ida hegyén a szépség aranyalmájáért vetekedő istennők között. Elrabolta Helenét, s ezzel a trójai háború okozója lett. Vö. Ovidius, Hősnők levelei, XVI, lásd még Gyöngyösi fordításait: Páris Helenának és Helena Párisnak.

Párkák – Moirák: Zeusznak és Themisznek, a törvényes rend istennőjének lányai, végzetistennők. Klóthó (Clotho) fonta az emberi élet fonalát, Lakheszisz (Lachesis) – a sorsot osztó – gombolyította, Atroposz (Atropos) – az elkerülhetetlen – pedig elvágta. Gyöngyösi felcseréli a szerepeket – a Kemény-eposzban többször is –, csakúgy, mint Czobor! (2243).

párlúggal az fejek melegszik – a korabeli, maró lúggal való fejmosásra utaló metafora: meleg vízben oldott hamuból, mosáshoz készült erős lúgtól „fő a fejük”.

Parnassus – Parnasszosz: Apollónnak és a Múzsáknak szentelt hegy Görögországban, lábánál található a delphoi Apollón-jósda.

part – hegyoldal

pártolás – elpártolás, pártütés

pártoltság – pártosság, elpártolás

pátens-levél – menlevél, szabad utat biztosító engedély

pattanás – puskalövés, az elsült puska hangja

pattanófélben – elsülőfélben, azaz: felhúzva

patvor vigye – fene, ördög vigye

Pegasus – Pégaszosz: szárnyas paripa. Medúsza testéből pattant elő, amikor Perszeusz levágta a fejét. Vö. Ovidius, Átváltozások, V, 256. Pégaszosz patkócsapása nyomán fakadt a Helikónon Hippokréné forrása, amelyben a Múzsák fürödtek. Vö. Ovidius, Átváltozások, V, 256.

Penelopé – Pénelopé: Odüsszeusz felesége. A kérők ostroma ellenére tíz esztendeig hűségesen várta férjét. Vö. Homérosz, Odüsszeia.

Pennát fog, s ereszti magát jobb kezére… – Széchy Mária válaszlevele Laboureur szerint így szólt: „Uram! Noha nem képzelhetem, milyen szándékból írt nekem, s tudom azt is, hogy nem vagyok képes Kdnek semmiféle szolgálatot tenni, mégsem tagadhatom meg, amit tőlem kért. Elküldöm egyik nemes szolgámat, ki hű lesz Kdhez, mert hozzám is az; bízzék benne érettem, és legyen meggyőződve, hogy ámbár személyesen nem ismerem Kdet, azért nem kevésbé bízom becsületében.” (Acsády, 103.) A francia beszámoló arról is tud, hogy a levelet sárga viaszba burkolva, Nagy János ezüstgombjába rejtve juttatták el a címzetthez.

Pénteken történék Murány megvétele – 1644. augusztus 5-e valóban péntekre esett, Trencsényi-Waldapfel Imre és az ő nyomán R. Várkonyi Ágnes azonban még egy burkolt irodalmi utalást is feltár e sorral kapcsolatban. Bocatius János kassai polgármester, Bocskai István udvari költője a fejedelem kolozsvári szülőházában felállított kőre vésett versekben megörökítette Bocskai szerencsés péntekjeit, köztük azt, hogy magyarországi hadjárata során „a szikláitól járhatatlan Murányt is Bocskai kezére pénteken játszotta Venus” (R. Várkonyi, 218). Vö. Iohannes Bocatius, Opera quæ exstant omnia. Poetica,I, ed. Franciscus Csonka, Bp., 1990, 600.

Penthesilea – Pentheszileia: Arész hadisten lánya, az amazonok királyője.

perec – hajfonat, hajból készített karika

Péter deák – Wesselényi füleki katonái között literátus tisztségviselő.

Phaeton – Phaethón: Héliosz napisten fia. Amikor egy alkalommal ő hajthatta a napisten kocsiját, kishíján felégette a földet. Vö. Ovidius, Átváltozások, II.

Phœbe – Phœbe, gör. Phoibé: a görög mitológia titánnője, a dac és a féktelenség jelképe.

Phæbus – Phœbus, gör. Phoibosz: Apollón isten mellékneve: ’tündöklő’. A megjelölést gyakran az isten neve helyett használták.

Phœnix – A főnixmadár az egyiptomi mitológiából került a görög mítoszokba. Úgy tartották, hogy elégeti magát, majd hamvából megifjodva lép elő, ezért a feltámadás jelképe lett a kereszténységben is. Vö. Gyöngyösi Kemény-eposzának címével: A porábul megéledett Phœnix

Phosphorus – Venus csillagzata, hajnali csillag. Vö. Balassi, Csudálván egy ferdőt…, 4 (4. Célia-vers, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 151 – Eckhardt, 400).

Phyllis lásd Demophóon

pihenéssel – itt: pihegéssel

Pluto – az alvilág római istene.

poëtai költeményekkel – költött, kitalált dolgokkal, fikcióval

pogány vaddal – törökkel

pohítanám – puhítanám, lágyítanám

Polom – mint neve őrzi, széltöréses irtáson alakult falu: Dombosmező, Gömör vármegye (Polom, Szlovákia).

Polyphemus – Polüphémosz: Neptunus fia, egyszemű küklopsz. Odüsszeusz megvakította. Vö. Homérosz, Odüsszeia.

polyhákját – rövid csövű lengyel puskáját

por – puskapor

porkoláb – várnagy

porkolábság – várparancsnokság, várnagyság

pozsdul – pezsdül

pozsog – forr, pezseg

praktika – mesterkedés

praktikáját vetem – mesterkedéshez, cselhez folyamodom

praktikás – fortélyos, cseles

préda – zsákmány

prédái – martalékai

prédáló – dúló, vesztő

próba – 1. vitézi próba, zsákmányszerző csata; 2. próbatétel

próbaleső – küzdelmet, csatát óhajtó

Proserpina – Perszephoné: Zeusz és Démétér lánya, Hadész felesége, az alvilág isteni királyasszonya, a holtak lelkeinek és az alvilági szörnyetegeknek a parancsolója. Vö. Zrínyi, Euridice, 25; Gyöngyösi, Proserpina elragadtatása.

Protheus – Próteusz: jóstehetséggel és az átváltozás képességével megáldott tengeristen

purgatio – hashajtó

Putnok – Gömör vármegyei nagyközség, ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye.

Pylades – Püladész: a meggyilkolt Agamemnón fiának, Oresztésznek önfeláldozó, hűséges barátja, később nővérének, Élektrának a férje.

Pyramus – Püramosz, a szép babiloni ifjú, azt hivén, hogy szerelmét, Thiszbét megölte egy oroszlán, öngyilkos lett. Vö. Ovidius, Átváltozások, IV, 55–166.

Rád bízandó dolgom ha jól végezed, társ… – E strófának a társ–vársz–jársz–Márs rímbokra emlékeztet a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról szerzett epithalamion Márssal–társsal–hárssal–Arssal, illetve Zrínyi Török áfiuma függelékversének Márs–társ–ars–hárs rímbokrára. Vö. Kovács Sándor Iván, 20–21. A címben található belső rímes szójátékra ugyancsak Kovács Sándor Iván hívja fel a figyelmet: Márssal társol-kodó Murányi Vénus. Az Ars–Márs, noha nem rímhelyzetben, de Zrínyinél is előfordul (XI, 66).

Ráhó – Rimaráhó, Gömör vármegye (Hrachovo, Szlovákia).

Rákóczi György – I. Rákóczi György (1593–1648) erdélyi fejedelem. 1644 februárjában Habsburg-ellenes céllal, a vallásszabadság visszaállítása, esetleg nemzeti királyság megteremtése érdekében kitámadt Magyarországra, szinte ellenállás nélkül eljutott a Vág vidékéig, s Kassát is elfoglalta.

rákötötte – ráerőszakolta

ráró – sólyom

ráró tekintete – szeme éles, mint a sólyomé

rá szokott vinni – rá szokott szedni, be szokott csapni

rázkodván – megrázván magát

régiség – 1. mitológia, régi történetek; 2. hajdankor

rekeszti – bezárja

rekkenés – meleg, hőség

rezzenés – ijedelem, moccanás

Rimaszécs – község Gömör vármegyében (Rimavská Seč, Szlovákia), innen származik Széchy Mária nemesi előneve.

Rimaszombat – Gömör vármegye székhelye (Rimavská Sobota, Szlovákia).

rivadások – kiáltások

rivadnak – felhangzanak

rivogatni – feddeni, letorkolni, szidni

római felség – német-római császárság

Rómát hítták világ asszonyának – Rómát megszemélyesítve istennőnek – Roma dea – tartották

romlottság – pusztulás, oszlás

rossz rezet is ejtet – összerondíttat

Rózsát visel Vénus, lakik is közötte – Vö. Ovidius, Átváltozások, X, 530–560, 730–735.

rövidnap – hamarosan

rövidségemet – vagyonbeli megrövidülésemet

salvus passus – útlevél, úti engedély

Sámson – Nagy erejű bibliai hős. Ereje hosszú hajában rejlett, ám kedvese, Delilah álmában levágta hajfürtjeit, hogy megfossza erejétől. Vö. Balassi, Mire most, barátom…, 9 (Harmincadik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 61).

Sándor – Alexandrosz, Macedóniai vagy Nagy Sándor (i. e. 356–323), makedón uralkodó, hadvezér.

sarcoló pénzt – sarcot, adót

sava – savanyúja

Scipio – Publius Cornelius Scipio Africanus Maior, római hadvezér és szónok († i. e. 183).

scytha – szittya: magyar, esetleg jász

Scythia – a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppés vidék, Anonymus nyomán oda képzelték a magyarok őshazáját.

sebet vesz medve az űzésben… – Visszautalás a II. rész 257. strófájának 3. sorára.

sebhet – sebesít

sebhetvén – sebesítvén

segéd – 1. segítő, pártfogó, támogató; 2. segítség, pártfogás, támogatás

S emeli az üdő éjjeli gyászait – E sor ellentéte a II. rész kezdősora hajnal-képének.

Semiramis – az „asszíriai Venus”, az asszír birodalom szépségéről, okosságáról, de egyben elpuhultságáról híres királynéja. Minden bizonnyal a Gyöngyösi-vers ismeretében hasonlítja Semiramishoz Széchy Máriát Babocsay Izsák is, némileg talán túlbecsülve szerepét a Habsburg-ellenes mozgalomban: Lippay György és Zrínyi halála után „ezen magyari dolgoknak nagy mélységes folytatása szál akkori Mélt. Palatinus Wesselényi Ferenc kezére, kinek felesége néhai Rima-Szécsi Mária Asszony, Semiramis módjára, szeme nyiltabb lévén az Uránál, a már régen titkos magyari dolgokat ahhoz értő, vele tartó némelly Fő-Rendekkel igen titkos mesterséggel kormányozza vala; az Urával is, úgy mint Palatinussal, ezen dologról magok között szépen beszéllgetvén”. (Fata Tarczaliensia, az az Tarczal városának főbb változásai [1670–1700], kiad. Rumy Károly György, I, Pest, 1817, 24 [Monumenta Hungarica].

sérelmesebb – fájdalmasabb

serényben – serényebben, gyorsabban

Sirén, Siréna – Szeirénész. A szirének Akhelóosz folyóisten lányai, asszonyfejű, madártestű szörnyek, akik gyönyörű énekükkel partra csalták a hajósokat, megfojtották őket, majd kiszívták vérüket.

S mivelhogy az Vénus tréfát örömest űz… – E strófa űz–szűz–tűz–fűz rímbokrában Eckhardt Balassi Áldott Julia… kezdetű versének hatását véli felsejleni: „Szívembéli tűz ágyamból felűz” (Ötvenegyedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 101 – Eckhardt, 403).

sógora – Illésházy Gábor.

sohul – sehol

Solmosi, Solymosi – füleki vitéz.

spanyol király – IV. (Habsburg) Fülöp (1621–1665).

strázsa – őrség

strázsa, strázsáló – őrző, vigyázó

strázsamester – az őrök elöljárója

Stubnya – Stubnyafürdő, Turócteplic, Turóc vármegye (Turčianske Teplice, Szlovákia).

sugallás – sugallat

sugallást az fülében tenne – fülébe súgná

sugár – hosszú, egyenes szárnytoll

summa – összeg

Sváda – Suada: a hízelgő rábeszélés és az ékesszólás római istennője.

szabados – 1. szabad; 2. felszabadított jobbágy vagy bizonyos előjogokkal oklevél alapján rendelkező személy

szágódással – száguldással

szakadnak – esnek

szaporább – gyakoribb

szarándok – útonjáró, zarándok

Szécsi György – Széchy (†1625): Mária apja, vitéz katona, fáradhatatlan vagyonszerző.

Szécsi Mária – Széchy: Széchy György és Homonnai Drugeth Mária lánya, 1610 körül született. Előbb ifj. Bethlen István (1626), majd annak halála után 1634-től rosályi Kún István (†1659) felesége, de tőle hamarosan elvált. A Wesselényi-mozgalom kivizsgálásakor Bécsben, illetve Pozsonyban kellett tartózkodnia, 1671 februárjában hagyta el Murányt, s többé már nem térhetett vissza. Kőszegen halt meg 1679. július 21-én. Valószínűleg romlott szövegű levélmásolat vagy téves olvasat alapján úgy vélték, hogy temetését Kőszegen megrendezték csupán, s ő maga 1685-ben még élt.

székekbűl – székhelyükből

szemérem – szégyenlősség

szemesen vizsgálja – alaposan szemügyre veszi

szemre kél – feltűnik, észrevétetődik

szemzés – látás, nézés

szén – parázs, tűz

szenvedem – tűröm

szepeg – rettegés, félelem miatt vacognak a fogai, reszket

Szepesség – a Magas-Tátrát is magában foglaló, délen a Szlovák-érchegységig nyúló történelmi terület.

szép gyalogot – szépszámú gyalogos katonát

szép hír […] Keletrűl felgyövén terjed napnyugatig lásd napkeletrűl gyön fel…

szerelmes – szeretett

Szerencse lábai golyóbison állnak… – Az emblematikus jellegű képzőművészeti és irodalmi alkotásokban gyakran felbukkanó közhely ősforrása: Phædrus, Fabulæ, V, 8. Vö. Rimay versével „Az Szerencsének természetiről és állapatjáról” (Hitető szerencse…, Ács, 112) vagy Listius László, A szerencsének állhatatlanságáról (RMKT XVII/12, 460–470).

színeket – színlelést

színes – színlelő

színleni – álcázni, színlelni

színlésébűl – színleléséből

szíves ohajtása – szívből jövő sóhajtása, kívánsága

szívet végyen – bátor legyen

szóban indulának – beszédbe elegyedének

szolgála – szolgálatát ajánlá

Szolnok – hódoltsági mezőváros, Szolnok vármegye.

szomszéd fedelek gyúladnak – Burkolt utalás a közvetlen veszély fenyegetését megidéző „már a szomszéd háza ég” Vergilius-sorra (Æneis,2, 311). Vö. még Zrínyi, Szigeti veszedelem, I, 42.

szorgos – 1. sürgető, halaszthatatlan; 2. különös gondot kívánó

szoros – szűk

Szöndi Máté – Balog várának kapitánya.

szűk – ritka

szükség – szükséges

szűvajúdás – szívfájdalom

tagamot – tagomat, azaz kezem-lábam

táhatják – találhatják; esetleg sajtóhiba vagy dunántúli tájszó (Badics)

találkozott – eredt

találmány – lelemény

talált volt kezére – akadt a kezére

tanácsot tartának – a korban gyakran idézett, bibliai eredetű kifejezés.

tanult ráró – idomított sólyom

tanya – kialakított halászó-, illetve horgászóhely

tárgya – célja

társolkodó – szövetkező, társuló

tarts – tartsd

tegzét – a nyílvessző tartására szolgáló tokját

tehetd – teheted

tekéletes – hűséges

tekéllett helyéhez – céljához

teli az utakot – megtölti az utakat

telik – betelik, beteljesül

telnék szemek – szemükbe tűnne

temjénye – értsd: tömjénfüstje

temonda – pletyka

tenéked vallotta – neked ígérte

tenger morotvája – Vö. Balassi Óh, nagy kerek kék ég…, 1 (Ötvennyolcadik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 118 – Eckhardt, 401).

tér – fér, illik

terenyét – tenyerét (nyelvjárási alak)

terh – teher

testszín – rózsaszín

tészen vala – tett volna

té-tova – ide-oda

tetszést rendre kérdenének – véleményüket sorban kérdeznék

tetszik – kitetszik, látszik

Theseus – Thészeusz: Aigeusz athéni király és Aithra troizéni királylány fia. Egyéb hőstettei mellett szerelme, Ariadné segítségével legyőzte a knosszoszi labirintusban fogva tartott Minótaurosz bikát. Vö. Ovidius, Hősnők levelei, X; Gyöngyösi, Dædalus temploma, V.

Thisbe lásd Pyramus

Thurzó Ádám – Széchy Borbála férje.

Tisiphon fúriák – Erinnüszek, a görög mitológiában a büntető sorscsapás megszemélyesítői: Alékto, Tisziphoné, Megaira.

Tiszóc – Tiszolc, Gömör vármegye (Tisovec, Szlovákia).

Titán – 1. tkp. Titánok: óriások, Uranosznak, az ég istenének, és Gaiának, a föld istennőjének tizenkét gyermeke; 2. Héliosz napisten mellékneve apja, Hüperión titán után.

titkos hely – a kor, de főleg a 16. század szóhasználatában: női szeméremtest

titkosom – bizalmasom

titok tanács – belső, titkos tanácsos

tót – szlovák

tovább – később

több – többi

több rész – többiek

tökéletes – hűséges

tölkéket – tőkéket, törzseket

töllfa – tölgyfa. Vö. Zrínyi, Szigeti veszedelem, VII, 59 (Kovács Sándor Iván, 48).

tőrében […] vehet – csapdájába ejthet

törődés – 1. gond, aggodalom; 2. fejtörés

trágyált – 1. díszített, ékes; 2. dúsított

traktál alattomban – titokban tárgyal, egyezkedik

Trója – Ilios, Ilion: a Kis-Ázsia északnyugati részén elterülő Tróasz-vidék fővárosa, a trójai háborúk színtere.

tromfolni – visszavágni

tudat – tudakol

tudd-é – tudod-é

Tudja: az szép arany hogy tisztul tüzekkel lásd Ott tisztul az arany, hol az tűz lángozik

tudós – ismerős

tulkok – négy év körüli herélt bikák

tükörének – mintájának, példájának

tündérkedett – csalárdkodott

tündérség – csalárdság, tündérkedés

tűri kis summában – kicsire összehajtogatja

Tüzének nagyobban ég nagyobb okáért – Nehezen értelmezhető sor, de sem a kortárs olvasó, sem a nyomda, sem Badics Ferenc nem javította. Valószínűleg nem túl szerencsés inverziót alkalmazott Gyöngyösi: Tüzének nagyobb okáért nagyobban [értsd: jobban] ég.

udvarol – tiszteletét teszi, kedveskedik

újítják – újrakezdik

újító – frissítő

újság – újdonság, hír

Ulysses – Odüsszeusz, Ithaka királya. Tízévi bolyongás után jutott haza a trójai háborúból.

uralván – urának elismervén

útonjáró – vándor, utas

üvöldögél az kapu felinél – kiáltoz a kapufélfánál (amely őrhelyet azonban elhagyott)

üvöltönek rendre – időről időre kiáltással adnak jelt egymásnak, jelzik ébrenlétüket

űzék tanácsokot – tanácskozának

Vác – hódoltsági város, ma Pest megye.

Vadászi Pál – 1635–1637-ben Rákóczi hadában szolgált, Wesselényi bizalmasa, a füleki vitézek tisztje, 1646-ban ezredesi rangot szerzett.

vágja bé útját – zárja el, akadályozza

Vagy hat fordul, vagy vak – a kocka vagy hatot, vagy egyet mutat

Vagy, mint jádzóhelyen, labda felüttetvén – Vö. Balassi, Óh, te csalárd világ…, 5 (Kilencedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 23 – Eckhardt, 398), illetve Czobor, 3700.

vakon írni – vaknak rajzolni, festeni

vakot fordít az kockája – csak egy szemet mutat, azaz vakot vet a kocka

vál – 1. válik; 2. indul; 3. irányul

valahol – akárhol, bárhol

valaki – aki

valameddig – ameddig

valamelyre – valamerre, bármerre

valamiképpen – bárhogy is

változatot – elváltozást

várfok – a vár bástyájának kiszögellő része

vár kerületit – körben a várfalakat

várostul – a várral együtt

vár szerencsétűl – bízik a szerencsében

várták – őrök

vártás – őr

véddszed – védd

végezés – végzet

végezett – megbeszélt, megadott

Végezett óránkra már az üdő mégyen – elérkezik a kitűzött idő

végre – végül

végre is – végül is

véle hordoztatott – magával hordatott

vén – vett

vén kofa – banya, vénasszony

Vénus – Venus: a szépség és a szerelem római istennője, a görög Aphrodité megfelelője.

Vénusnak futosó fiára – Cupidóra. Vö. Balassi, Nyolc ifiú legén…: „Ki az, kire éngem gyújtott – mond – ily igen Venus futo[SÓ FIA?” ([Hatvanharmadik,] Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 132) és Tinódi, Krónika (Tinódi, 445).

Vénusnak szentele – ti. péntek volt a szerelem napja. A péntek latin (dies Veneris), francia (vendredi) és olasz (venerdì) elnevezésében meg is őrződött a Venusra utaló eredet.

Vénus tengerbűl született – Venus, mint Gyöngyösi is említi, a hagyomány szerint Ciprusnál szállt partra a tengerből, vagyis a tenger volt az anyja.

verekedtenek – küszködve eljutottak, elverekedtek valahova

vérrel izzad – vértől iszamós

Vertumnus – az évszakok változásával járó légtünemények római istene.

Vesta-szüzek – a házi tűzhely római istennőjének oltárát, tüzét őrző hat, örök szüzességre kötelezett papnő.

veszi – viszi

vesztegetik – pusztítják

vesztegségét – elakadását

vetrengéssel – lelki hánykolódással, gyötrődéssel. Badics ’fetrengés’ jelentéssel értelmezi. Vö. Balassi, Óh, magas kősziklák…, 3: „vertengeni” (Ötvennegyedik, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 107); Czobor: „vérébe förtengve” (217); Gyöngyösi, A porábúl megéledett Phoenix: „fettrengni vérében” (II, IV, 31).

vett bosszú – sértés, bosszúság

vette fel éj is gyászruháit – Visszautalás a II. rész kezdő strófájára.

véve – vett

viasz – pecsétviasz

Vidám az keselyű napra nézésében – Vö. Miskolczi Gáspár, Egy jeles vadkert, 194: „Igen-igen éles látása vagyon, úgyhogy a Napnak sugárira minden szemhunyorítás nélkül nézhet…”

vigyáz – figyel, őriz

vigyázz az szemében – figyeld a szemét

villámás – villámlás

virtus – erény

visel – elszenved

viseljen leseket – álljon lesben

Viselt dolgaidra világ nagy része néz – A nyomtatványban található nagy szót a marosvásárhelyi példány olvasója négyre javította, e javítást Badics elfogadta. Kovács Sándor Iván Zrínyitől a nagyra hoz párhuzamot: „Merre vitézségét látta világ nagy rész, / Azokrul helyekrül minden szem reám néz” (Szigeti veszedelem. Peroratio, 3 – Kovács Sándor Iván, 48). Mivel a debreceni példányban nincs javítás, az eredeti alakot őriztük meg, jóllehet Gyöngyösitől idézhető példa a négy-re is, vö. Proserpina elragadtatása, II, 11, 3. Vö. még Czobor: „Világ négy részéről gályák oda jutnak” (48).

Viszik az Felföldre hamar generálnak – Wesselényi 1646–1655 között volt Felső-Magyarország főkapitánya.

visszájával – kifordítva

visszáltatott – sodortatott

vonás – ti. hálóvonás

vox – szavazat, voks

voxol – szavaz, voksol

Vulcanus – a tűz pusztító erejének római istene, kovács és fegyverműves; neve az ókor óta a tűzhányó szinonimája.

Wer da – Ki az? (német: Wer ist da?) A korban hallás után herdónak (Balassi, Cupido szívemben…, 1, Második, Kőszeghy–Szentmártoni Szabó, 8), berdónak is ejtették.

Wesselén, Wesseléni, Wesselény Ferenc – hadadi Wesselényi Ferenc (1605–1667): Wesselényi István és Dersffy Kata fia. Fiatalon harcolt a török, majd az orosz és tatár ellen s a harmincéves háborúban. Fülek főkapitánya, 1655-től nádor. 1653-tól részt vett a később róla elnevezett Habsburg-ellenes mozgalom szervezésében, de halála megakadályozta e tevékenység kiteljesítésében. – Nevének alakváltozatait ekként indokolja Gyöngyösi: „Én pedig más speciesekbenis követtem a’ Deák Poësist: mert némely szóknak a’ végekbülis el vettem a bötőkben, a’ versekben jobban béférések kedviért: ugymint ez a’ szó: Veselényi alkalmatossan nem ilhetet a versek rendiben, elhagyván a’ végső i bötőt, csak Veselén tettem hellette…” (Kemény János emlékezete, Az olvasóhoz írott ajánlás)

Xerxes – Xerxész: perzsa uralkodó és hadvezér (i. e. 485–465). A görög–perzsa háború idején hatalmas serege lerombolta Athént.

zajdulás – felindulás, felzajdulás

zászlósuraság – főúrság. A zászlósúr saját zászló alatt vezetett csapatot a harcba.

zendülének – támadának

zendülés-szózatok – hangos beszédek

zendületnek lenne indulatja – zendülés, felkelés támadna

zenebona – hangos veszekedés, perpatvar

Zephyrus szelek – a nyugati szél, valamennyi szél között a legenyhébb. Mivel csapadékkal járt, a növényvilág oltalmazójának tekintették.

zsémbeket – feddést, panaszos szemrehányást

 

 

Szövegkritikai megjegyzések

Gyöngyösi István Márssal társolkodó Murányi Vénusának tudományos értékű modern szövegét századunkra kiterjedő érvénnyel meghatározta Badics Ferenc 1909-es, majd 1914-es kritikai kiadása. A kiváló filológus szerzői kézirat hiányában az 1664-es kassai első nyomtatott megjelenés szövegéhez nyúlt vissza – szerencsés kézzel iktatva ki az 1702 és 1904 között napvilágot látott tíz edíció szándékos, illetve véletlen szülte, tengernyi szövegromlását. Sajnos Badicsnak csupán egyetlen – igaz, közel egykorú kéz javításait őrző – példány állt rendelkezésére, így óriási menynyiségű textológiai aprómunkáját, szövegjavítási ötleteit, korrekciós elképzeléseit e marosvásárhelyi – ma is a Teleki Tékában őrzött –, nem mindig biztos olvasatot nyújtó példány alapján végezte. Kutatásaink eredményeként ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy helyesen járt el, ugyanis a possessor-bejegyzés szerint egykor Rimaszombati István és fia, Miklós tulajdonában volt kötet, ha nem is a szerzői, de, mint alább látni fogjuk, mindenképpen a nyomdai korrekciókat megőrző példány javításait tükrözi. (Jelzete: Bo. 22 472. A kötet nem volt kezünkben, javításairól kérésünkre Heltai János készített feljegyzést, illetve xeroxmásolatot. Szíves fáradozásáért itt is köszönetet mondunk.)

Szerzői kézirat híján a jelen szöveg kialakításakor mi is az 1664-es első, egyetlen hiteles kiadásra támaszkodhattunk, amelyről szinte teljes biztonsággal állítható, hogy nem korrigálhatta Gyöngyösi, így a szöveg a magyarul nem vagy alig tudó szedő számtalan hibáját, tévedését hordozza. Mi azonban abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy olyan példányt használhattunk, amely feltétlenül megbízhatóbb szöveget nyújt: a másik, időközben előkerült példányban, a debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára kötetében (RMK 446; H 5392) ugyanis az egykorú kézzel írt néhány javítás mellett a vaskosabb hibák korrekciója nyomdai szedés beragasztásával történt! Vagyis a nyomda, észlelvén a súlyos, az értelmezést is zavaró hibákat, vagy akár a szerző kifogásait figyelembe véve, megpróbálta menteni a menthetőt, s hibajegyzéket készített, de azt nem a szokásos módon csatolta a kötethez, hanem, esetleg nem is minden példányba, a megjobbított alakot beragasztotta a megfelelő helyre. Ezáltal a marosvásárhelyi példánynál jóval autentikusabb szöveget vehettünk alapul. Ilyen szöveg lehetett a Teleki Téka példányának olvasója-emendálója birtokában is, mivel a beragasztások szövegét majdnem hiánytalanul átvette, s fontos helyeken másként sohasem javított! Van olyan korrekciója is, amely inkább ejtési, nyelvjárási változatot ad többletként, de ezek főleg a javítóra jellemzőek, nem az eredeti szöveghez közelítenek, így szempontunkból közömbösek. Felfedezhetünk egy-két nyilvánvaló, apróbb sajtóhiba-korrekciót is, melyeket a debreceni példány nem regisztrál.

Mindezekből kiviláglik, hogy Badics korabeli szövegjavításokra támaszkodó emendációinak többsége helytálló s elfogadható. Ezeket jelölés nélkül átvettük: néhány esetben viszont a debreceni példány tanúsága szerint indokolatlannak bizonyult beavatkozása, ilyenkor viszszaállítottuk a nyomtatvány eredeti szövegét. A későbbi, bizonyíthatóan nem a szerzői szándékot, hanem a kiadók rontásait-torzításait, szándékos átírásait, szócseréit, kihúzásait és betoldásait tükröző szövegeket (1702–1904) nem vettük figyelembe. Ezeket a nem jelentéktelen eltéréseket az érdeklődő olvasó Badics minden tiszteletet megérdemlő heroikus vállalkozásának, az 1909-es kritikai kiadásnak a jegyzetapparátusában megtalálja. Itt most csupán azokat a változtatásokat jelezzük, amelyek a hiteles szöveg szerkezetét érintették a minden későbbi kiadás alapjául szolgáló 1702-es kolozsvári kibocsátás nyomán.

Az 1702–1904 közötti kiadásokból az alábbi 48 strófa hiányzik:

I/49., I/117., II/30., II/53., II/96., II/135., II/137., II/139–140., II/145., II/154., II/157–158., II/164–166., II/177–179., II/184–187., II/189., II/200–202., II/225., II/231., II/243–244., II/247–248., II/251., II/253–260., II/277–280., II/287., II/299.

Az 1702–1904 közötti kiadások idegen kéztől származó jelentősebb szerkezeti változtatásai:

I/28. után kétstrófányi betoldás.

II/293–294.: teljesen átírva.

II/338. után háromstrófányi betoldás.

II/344. után két versszaknyi betoldás.

III/2.: az első sor 1725–1864 között hiányzik, ezért a strófa csak háromsoros.

III/339. után egystrófányi betoldás, melyet ízléstelensége miatt Dugonics András kihagy 1796-os kiadásában, de emiatt elhagyja a 338–340. versszakot is. Toldy Ferenc 1864-es, majd Ferenczi Zoltán 1904-es kiadása azonban újraközli mind a négy szakaszt.

A szöveg átírásakor a mai helyesírási és központozási normát tartottuk szem előtt, illetve ahhoz közelítettünk. A következetlenségek megszüntetése mellett azonban, amennyire lehetett, igyekeztünk tekintetbe venni az 1664-es nyomtatvány központozását, még annak árán is, hogy a szöveg dikciója monotonabbá vált. Badics ugyanis saját maga és kora szöveginterpretációs elveinek és szövegértelmezésének megfelelően alakított át és modernizált, s jóllehet, esztétikailag magasabb rendű szöveget állított elő, a szükségesnél jelentősebb mértékben avatkozott a szövegbe. Túl azon, hogy természetszerűleg a századelő helyesírási gyakorlata nyomta rá bélyegét munkájára, gyakran tagolta kettőspontokkal és gondolatjelekkel a szöveget, a zárójelek többségét gondolatjelekre cserélte, a sorvégi vesszők helyett egyéb írásjeleket alkalmazott. A jelen kötet központozása részint hívebben tükrözi a szöveg 17. századi állapotát, részint pedig saját olvasatunknak, szövegértelmezésünknek rendeltetett alá.

A mai helyesírás szerint fölösleges mássalhangzó-kettőzéseket megszüntettük. Minthogy a magánhangzók hosszúságát és rövidségét a nyomdai betűkészlet hiányossága és a nyomdász teljes érzéketlensége befolyásolta, azt teljes mértékben a mai nyelvi normához igazítottuk. Az archaikus és a tájnyelvi alakokat, ejtési sajátosságokat, ahol csak lehetett, megtartottuk. A mitológiai nevek írásában is a korabeli ejtést sugalló íráskép – Márs, Pallás, Vénus, Diána – megőrzésére törekedtünk.

Mivel Gyöngyösi esetében hatásvizsgálatra is figyelmező modern szövegkiadás nem áll rendelkezésünkre, Badics kritikai kiadásának megjelenése óta azonban e téren is jelentős számban születtek alapvető, kötetben is közzétételre érdemes eredmények – Eckhardt Sándor, Trencsényi-Waldapfel Imre, V. Windisch Éva, R. Várkonyi Ágnes, Kovács Sándor Iván munkája nyomán –, ezeket a Rupp Kornéltól, Maurer Mihálytól, Badics Ferenctől származó századfordulós klasszika-filológiai forrásmeghatározások mellé soroltuk a jegyzetekben. Hasonló okok miatt, s mivel tudomásunk szerint a közeljövőben nem várható Gyöngyösi munkáinak kritikai igényű kiadása, hasznosnak tartottuk néhány textológiai és filológiai észrevétel közlését, szövegjavítás indoklását.

A hibátlan szótagszám miatt az írásképhez viszonyítva az alábbi sorokban változik meg a szótagszám: I/7/4. laurust – 2 szótagúnak olvasandó; I/111/2. Eurussal – 3 szótagúnak olvasandó; I/124/4. európabéli – 5 szótagúnak olvasandó; I/132/1., I/194/3. Wesselény – 4 szótagúnak olvasandó; II/123/1. audientiát – 5 szótagúnak olvasandó; II/230/2. Eurus – 2 szótagúnak olvasandó; II/290/2. Wesselény – 4 szótagúnak olvasandó; II/304/1. Ausztriai – 4 szótagúnak olvasandó; III/166/4. Eurus – 2 szótagúnak olvasandó; III/231/4. laurussal – 3 szótagúnak olvasandó. A III/385/1. sort – „Hasonlót cselekeszik okos Mária is” – a helyes szótagszám érdekében javítottuk, mert a Mária szónak a korban szokásos Márja ejtésével s a 17. században gyakori cselekeszik alak megtartásával megfelelő lenne ugyan a szótagszám, de a sor 6/6-os osztása megszűnne.

Badics Ferenc a kritikai kiadás készítése során igyekezett a több száz sajtóhibától megtisztítani az 1664-es kiadás szövegét. Három típusú javítást kellett elvégeznie: 1. egyszerű sajtó-, betűhibák; 2. szövegromlás miatt értelemzavaró sajtóhibák; 3. kimaradt s emiatt szótagszámhiányt okozó szövegrészek pótlása, illetve szótagszámtöbbletet előidéző fölösleges betűk elhagyása.

Alább – kurziválással – csupán azokra a szótagszámhibás sorokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek az emendálás eredményeként az eredetihez képest megváltoztak. A jelzett helyeken Badics mindenütt a marosvásárhelyi példány korrekcióit figyelembe véve végezte el szövegmódosítását. (Az összes egyéb javítását lásd a kritikai kiadás jegyzeteiben.)

ELSŐ RÉSZ

31/1. Hol az az szép hír s név, sok adó s nyereség,

83/4. Részesül<e> mindhárom az erős Muránban.

128/2. Voxol: hogy ő menjen Murány vételére.

207/3. Több rész <az> históriám azt is megmutatja,

MÁSODIK RÉSZ

53/4. S ne hozzák az írót nem várt veszélyekre.

112/4. Azmit reád bíznak, csak azt vigyed végben.

232/2. Noha az szerencse több próbákot is hoz,

259/2. S elesik, több-több seb fűzetvén testére,

278/1. Nézd az isteneknek bölcs sugallásokot,

319/2. Szívemben lángozó nagy szeretetemért,

319/4. Bocsáss bé Muránban s szép könyörgésemért.

HARMADIK RÉSZ

380/2. Nehéz kén az várás az szerelmeseknek,

SAJÁT JAVÍTÁSAINK

A következőkben tételesen felsoroljuk azon javításainkat, amelyek a Badics Ferenc 1909-es kritikai kiadásától való szövegeltéréseket rögzítik és összegezik. Eredetük három okra vezethető vissza: 1. a debreceni példány (D) ragasztásos és kézírásos javításainak érvényesítése; 2. a kritikai kiadás saját sajtóhibáinak korrigálása; 3. Badics téves, szükségtelen, indokolatlan, illetve általunk el nem fogadott emendációinak megszüntetése.

I/34/3. Sokak, míg egyesek voltak idejekben, [a D kézírásos javítása alapján javítva ebből: még]

I/50/3. Földhöz veré, töré, kit el nem szalajta, [a D eredeti szövege alapján nem fogadtuk el Badics javaslatát: Földhöz veré tőre,]

I/60/2. Viselt dolgaidra világ nagy része néz, [a D korrekciót nem jelző szövege alapján nem fogadtuk el Badicsnak a marosvásárhelyi példány kézírásos javítása nyomán végzett emendációját: négy; lásd a sorhoz fűzött tárgyi jegyzetünket]

I/62/1. Az felső országok tudják vitézséged, [a kritikai kiadás sajtóhibája, javítva ebből: Az Feslő]

I/70/4. S elkészíttet minden úti eszközöket. [A műveltető igealak jelölése következetlen a költeményben. Mivel az előző sorban is műveltető alak van, ezért javította Badics a sort ilyen értelműre. A szöveg azonban az eredeti helyesírással is jól illeszkedik a kontextusba, tehát befejezett melléknévi igenévként is értelmezhető: S elkészített minden úti eszközöket. – ti. hányat a lovakra.]

I/84/2. Megént Erdély felé vész utat magának, [A D ragasztásos javítása alapján javítva ebből: ver. Itt a sajtóhibás verő alakot javította ekként Badics. Érdekesség, hogy Dugonics is visszatalált az eredeti alakhoz.]

I/86/1. De kénszeríttetvén szorgos szükségektűl, [a rím miatt javítva ebből: szükségektől]

I/96/4. Etre, s vette ehhez nevét Boldizsárnak. [Badics hiányos betűképre hivatkozva Etthre, alakra javított, a D alapján visszaállítottuk az eredetit]

I/133/4. Oda van, ki ezek gondjakot viselte. [a D kézírásos javítása alapján megszüntettük az ezeknek alakból adódó szótagszámtöbbletet; Badics nem javította]

I/142/1. A’ mellett iszonyú sárkány lesekedett, [a D korrektora a leseskedett s-ét törölte; Badics l-re javította, de ezt a rím miatt nem fogadtunk el]

I/143/2. De az őrzők miatt volt dolgok ijedség. [a D ragasztásos korrekciója alapján javítva ebből: sietség, ezt Badics nem magyarázza, így feltehetőleg ez volt a ragasztás helyén]

I/159/1. Szárnya, tüze, nyila van az szerelemnek, [Badics a marosvásárhelyi példány kézírásos korrekciója alapján így javítja a sajtóhiba miatt értelmetlen sort: Szárnya, tüze s nyila van az szerelemnek. Ezt a következő sor paralel szerkezete is indokolhatja. A D ragasztásos javítása alapján nem fogadtuk el a korrekciót.]

II/43/2. Megjelentvén néki, mi van szándékodban, [a D ragasztásos javítása alapján javítva ebből: Meg-jelentem, amit Badics Megjelented-re javított]

II/67/2. Hol egyet, hol mást vet elöl gondolatja, [az igeidő-használat alapján javítva ebből: vett; Badics nem javította]

II/95/2. Hanem főrend, s nemes Jákófi nemzetség, [Itt az eredetiben nemes Iákosi sajtóhibás alak állt, amelyet Badics nemes lakosi-ra javított, mondván, hogy sem Jákos nevű helység, sem ilyen nevű család nincsen. Mi a genealógiai szakirodalom alapján emendáltunk, lásd a II/95/1. sorhoz fűzött tárgyi jegyzetünket.]

II/121/3. Ha egyhez s máshoz is mégy, nem lész gyanóság [szótagszámtöbblet miatt javítva ebből: lészen, jóllehet a sor metszete így sem tökéletes; a kritikai kiadás nem javította]

II/126/4. Jó válasszal tőled vár jó reménséget. [A D eredeti szövege alapján javítva ebből: válasszal. Badics bizonyára azért javított így, hogy elkerülje a soron belüli ismétlést, holott az nem ismeretlen Gyöngyösinél, lásd II/309/4., II/345/1.]

II/167/3. Mellyel búsult szíve megvidul újobban, [a D kézírásos javítása alapján javítva ebből: megindul]

II/179/2. Ha nem őrzi vala Isten szerencséjét, [javítva ebből: Hanem; a kritikai kiadás nem javította]

II/188/1. Nem kévánnám ennyi erejét testemnek, [a D ragasztásos korrekciója alapján javítva ebből: én-is]

II/213/3. Rossz emberek szeme ne kapjon azokban [a D kézírásos javítása alapján javítva ebből: embernek]

II/233/4. Kiknek szívet nevel sok szép beszédekkel. [a D eredeti szövege alapján javítva ebből: Kikben; a kritikai kiadásban sajtóhiba]

II/253/2. Az Hydra sárkánnyal mint az Herculesnek, [értelemszerűen javítva ebből: ez Herculesnek; a kritikai kiadás nem javította]

II/291/3. Süvege levéve Wesselén szolgála, [a D eredeti szövege alapján javítva ebből: Süvegét le-vevén, ugyanis Badics az egykorú javítást követve, a rövidítést nem értelmezte helyesen]

III/84/2. Köteleket hánnak az puskás kezekre, [a D eredeti szövege alapján a szótagszámhiány javítva ebből: Kötelet; a kritikai kiadásban sajtóhiba]

III/113/4. Nyolcvan az javábúl ezekre esküdnek: [Badics a marosvásárhelyi példány kézírásos javítása alapján kezekre alakra emendált. Noha Gyöngyösi használta mind a kezekre esküsznek, mind a kardjokraesküsznek alakot, a D javítatlan voltából kiindulva a javítást nem fogadtuk el, mivel grammatikailag és értelemszerűen is indokolt az eredeti szöveg meghagyása, az ezekre után felsorolás következik.]

III/156/3. Hogy megént sok barmot s tótokot érének, [Badics jegyzete szerint az érének szó kurzivált betűje után egy betűt a marosvásárhelyi példány korrigálója törléssel olvashatatlanná tett. A D eredeti szövegében a jelzett helyen nem látható betű.]

III/164/3. Bi zabi, ily kedves tót nótát mondottak, [Karol Wlachowsky szíves szóbeli közlése nyomán a szlovák helyesírásnak megfelelően javítva ebből: Bí zabí]

III/232/2. Mert virágos Cyprust lakóul szerzette, [A D eredeti szövege – lakojul – alapján nem fogadtuk el Badics javítását, aki, bár minden kiadásban így szerepel, sajtóhibát vélvén, lakásul-ra javított. A lakóul a korban ’lakásul, lakáshelyül’ értelemben volt használatos.]

III/245/2. S fáradtak inaik az nagy hegyhágásban, [javítva ebből: inai; a kritikai kiadás nem javította]

III/391/4. S fullasztó sírban is élendőségérűl: [a D kézírásos korrekciója alapján javítva ebből: éllendőségérűl]

III/397/2. Az hajlandóságnak kit bánt nyavalyája, [Badics halandóságnak-ra javította, ezt nem fogadtuk el, a szövegösszefüggésnek megfelelően, értelemszerűen visszaállítottuk az eredeti – Badics által hibásnak vélt – alakot]

III/408/1. Szép magaviselést rajta ha szemlélnék, [a D eredeti szövege alapján javítva ebből: ha rajta; a kritikai kiadásban sajtóhiba]

III/415/1. Magyarországunknak lesz nádorispánja, [Javítva ebből: nándorispánja. Nyelvtörténeti adatok nem indokolják az alak megtartását. A kritikai kiadás nem javította.]

 

 

Felhasznált irodalom

Ács Pál

Rimay János írásai, a kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Ács Pál, Bp., 1992 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 1)

Acsády Ignác

Széchy Mária. 1610–1679, Bp., 1885

Agárdi Péter

Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe), Bp., 1972

Badics Ferenc

Gyöngyösi István összes költeményei, I, közzéteszi Badics Ferenc, Bp., 1914 (Régi Magyar Költők Tára. XVII. századbeli magyar költők művei)

Czobor Mihály (?)

Theagenes és Chariclia, sajtó alá rendezte Kőszeghy Péter, Bp., 1996 (Régi Magyar Költők Tára, XVI/10)

Eckhardt Sándor

Balassi Bálint irodalmi mintái, in Eckhardt Sándor, Balassi-tanulmányok, a kötetet összeállította Komlovszki Tibor, Bp., 1972, 172–286 (Irodalomtörténeti Könyvtár)

Horváth János

Gyöngyösi s a barokk ízlés, in Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., 1976, 128–142

Kibédi Varga Áron

Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa), Irodalomtörténet, 1983/3, 545–591

Kovács Sándor Iván

Gyöngyösi István Kemény-eposzának Zrínyi-imitációi, in Kovács Sándor Iván, „Eleink tündöklősége”, Bp., 1996, 19–50

Kőszeghy Péter–Szentmártoni Szabó Géza

Balassi Bálint versei, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Kőszeghy Péter és Szentmártoni Szabó Géza, Bp., 1993 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 4)

Miskolczi Gáspár

Egy jeles vad-kert, avagy az oktalan állatoknak historiája Miskolczi Gáspár által, a szöveget válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta Stirling János, Bp., 1983 (Magyar Hírmondó)

[Trencsényi-]Waldapfel Imre

Gyöngyösi-dolgozatok, Bp., 1932

R. Várkonyi Ágnes

A rejtőzködő Murányi Vénus, Bp., 1987 (Labirintus)

Tinódi Sebestyén

Krónika, sajtó alá rendezte Sugár István, a bevezetőt írta Szakály Ferenc, Bp., 1984 (Bibliotheca Historica)

Zrínyi Miklós

Szigeti veszedelem, in Zrínyi Miklós, Adriai tengernek Syrenaia…, Bécs, 1651

 

 

3. fejezet - [UTÓSZÓ]

Tartalom

Gyöngyösi redivivus

 

 

Gyöngyösi redivivus

avagy a porából megéledett főnix

Gyöngyösi István azon klasszikusaink közé tartozik, akiknek kritikai megítélése rendkívüli szélsőségek között ingadozott az elmúlt századok során. Barokkos képpel szólva hírneve megjárta a mennyet és a poklot is: zengtek róla dicshimnuszt, de emlegették úgy is, mint költészetünk megrontóját, tévútra terelőjét. Nagy terjedelmű költeményei – az egy Márssal társolkodó Murányi Vénus kivételével, melynek címét azonban a legutóbbi időkig nem írták helyesen, így aligha érthették, mit is jelent – keletkezésükkor nem juthattak sajtóhoz. A Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról írt vers csak a szerző halála után látott nyomdafestéket, a Cupido pedig kéziratban maradt. A kortársak többnyire kéziratos másolatokban olvashatták őket. Népszerűségükről beszédesen vall, hogy néha magának a költőnek sem volt már példánya, s nehezen visszaszerzett, „elrongyollott” kézirat alapján kellett sajtó alá rendeznie szövegét. A Murányi Vénus közkedveltségéről mi sem árulkodik jobban, mint az a tény, hogy 1664-es első kiadását (RMK I. 1014) annyira „szétolvasták”, hogy ma már mindössze két példány lelhető fel belőle. Második, hírhedtté vált kiadása „Mostan pedig újabb meg-jobbitásával a Verseknek” még a költő életében, 1702-ben jelent meg Kolozsvárott (RMK I. 1652). E kiadás indította el valójában Gyöngyösi és e vers páratlan karrierjét a 18. században, ez szolgált alapul késő 19. századi újrafelfedezéséhez, s ezen edíció vezette tévútra a Gyöngyösi-filológiát egészen a 20. századig. Eme – jelezzük gyorsan: hamis, még ha jó szándékkal is, de erősen megváltoztatott, nem hiteles – szöveg alapján tartották ugyanis Gyöngyösi Istvánt magyar Ovidiusnak, a rím és a nyelv, a költői technika és a ritmus egyedülálló mesterének, ugyanakkor azonban kis tehetségű szerkesztőnek. A kézirat és az editio princeps ismerete nélkül e kolozsvári kiadás rontott, torzult szövegét, hamis kompozícióját örökítette tovább az összes későbbi megjelenés (1702–1904), hiszen a szöveggondozók joggal hihették, hogy a „meg-jobbítás” a szerző kezétől származik. E toldott-foldott szöveg nyomán jellemezte Arany Gyöngyösit kitűnő alanyi lírikusként, éles szemű leíróként, tartotta viszont gyenge elbeszélőnek, léha jellemzőnek és ügyetlen komponistának. S ugyanezen, nem Gyöngyösi szájából-tollából eredő szavak, képek, költői lelemények alapján írtak – főként Dugonics András könnyen hozzáférhető kiadásának köszönhetően – a 17. századi költő nyelvállapotáról, stílusáról tanulmányokat egészen századunkig. Sőt, ami még tragikusabb, a jórészt a múlt század utolsó harmadában, e század elején készült szótáraink címszavai közé, példaanyagába is számos olyan, Gyöngyösinek tulajdonított sor, kép és kifejezés került, melyekről költőnk talán nem is hallott, nemhogy használta volna őket! Arról nem is beszélve, hogy az 1702-es kiadás sajtó alá hamisítója milyen egyéb pusztítást végzett! S itt most adjuk át a szót annak a Badics Ferencnek, aki e méltatlan csalást leleplezte, s aki e textológiai krimit megfejtve, a tiszta forráshoz, az első, hiteles, 1664-es kassai kiadáshoz visszatérve, annak rengeteg sajtóhibáját javítva a 20. századi olvasó elé tárta a „megtisztított” Gyöngyösi-szöveget. „…a kolozsvári kiadó az eredeti szöveget annyira megváltoztatta, hogy annak sok szép jelzője, költői kifejezése, érdekes régi szava ment veszendőbe, a szórend megváltoztatása miatt felbomlottak a legerélyesebb inversiók s a sorok hangzatos rhytmusa, a szók fölcserélése s a központozás miatt zavarossá vagy teljesen érthetetlenné váltak egész sorok és versszakok, továbbá hiányzik az 1702-iki kiadásból 46 [!] olyan versszak, mely az 1664-iki kiadásban megvan, viszont közbetold a kiadó olyan (a III. rész egy helyén nagyon ízléstelen) versszakokat, melyek az első kiadásban nem voltak.” [1]

S hogy ki volt, aki ezt a filológiai bűntettet elkövette? Nevét büszkén elrejtette-feltárta a kiadásához írott, Gyöngyösit dicsőítő versezetének versfőibe: Tsétsi Zachariás. A jeles 18. századi filológus, Kovásznai Sándor, aki Ráday Gedeon megbízásából ugyancsak szerette volna a hiteles Gyöngyösi-szöveget előállítani – a Kemény János és Lónyay Anna házassága alkalmából született eposz szövegét hatalmas apparátussal el is készítette, csak halála akadályozta meg annak publikálásában –, „igen sületlen elméjű ember”-nek titulálta e pennaforgatót, kompilátori-versszerzői-kiadói munkássága felett pedig Verseghy Ferenc mondta ki az utókor – jogos – ítéletét: „Valahány szó, melly a kolosvári kiadónak agyvelejéből származik, annyi szentségtörés, annyi méreg-forrasztó kábaság.”[2]

Mindeme szövegromlás-rontás ellenére a 18. század hozta el a Gyöngyösi-recepció reneszánszát. A Murányi Vénus 1702-es kiadását még öt követte Budán – de van híradás még legalább két, ma ismeretlen nyomtatványról is –, megelőzve a már valóban korának megfelelő tudományos igénnyel fellépő Dugonics Andrásét. Ő 1796-ban adta az elkészült kéziratot Fűskúti Landerer Mihály nyomtatóhoz, aki eredetileg megbízta e feladattal, s akinél Pozsonyban és Pesten meg is jelent a Gyöngyösi Istvánnak Költeményes Maradványi című gyűjteményes munka. E kiadásnak érdeméül ismeri el Badics, hogy a benne napvilágot látott hat mű a későbbi kiadásokhoz több szempontból is forrásul szolgálhatott. Ám a Murányi Vénus ezúttal sem járt jobban, sőt ha lehet, a tudós beavatkozás ellenére, még rosszabbul: a szövegekben található temérdek hibát, amelyek miatt Dugonics erősen panaszkodik, maga is szaporította azzal, hogy az általa értelmetlennek tartott helyeket önkényesen, nemegyszer szükségtelenül, anakronisztikusan „megjobbította”.

Bármilyen textológiai minőségű és hitelű Gyöngyösi-kiadványok álltak is az olvasók rendelkezésére a ponyvától az igényesebb szövegig, a sok kiadás, a nagy példányszám és az olvasottság feltétlenül a siker visszfénye volt a 18. században. A műveinek szentelt figyelem nem csupán a nagy nyelvi erővel bíró versíró tehetségnek szólt – Bod Péter szerint „Igen kedves versei annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mása nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban” –, hanem a magyar nyelvű nemzeti irodalom s a regényes történetek iránti érdeklődés felerősödését is jelentette. Számtalan példát idézhetnénk, több 18. századi literátort tanúztathatnánk arról, hogy költői kvalitásai, úttörő vagy éppen hagyományteremtő jellege miatt a magyar költészet csúcsára helyezték őt. Már ekkor élesen szembeállították Zrínyivel: az Adriai tengernek Syrenaia kötetbe, oda, ahol Zrínyi így magyarázza nyelvi programját: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki históriát ir, el-hiszi szómat” – ezt jegyezte a margóra az egykorú olvasó: „Ha Gyöngyösi István eszével bírnál, sem mondanád azt!”[3] (Kőszeghy Péternek köszönöm, hogy az adatra felhívta a figyelmemet.) A már említett, bizonyára elfogult Kovásznai egyenesen Janus Pannonius mellé helyezi a gömöri prókátort, európai rangúnak tartván költészetét:

Janus Pannonius bír Maro lelkével,
Gyöngyösi Homerus bő s szép beszédével,
Ide nem ér sem Frantz, sem Német eszével,
Akármint kérkedjen mindkettő nyelvével.

Ha Gyöngyösi versét más nemzet értené,
Itéletét jobban Magyarról ejtené,
Ha e nagy szépséget köntös nem rejtené,
Minden nép az égig őtet röpitené.

De mint Magyar, nevét nagy setét borítja,
Nem tanulja nyelvét senki s nem tanítja,
(Miként az aranyat, ha láda szorítja),
Úgy virtussát más nép még nem is gyanítja.[4]

Nemkülönben Gvadányi, aki a Peleskei nótárius elöljáró beszédében ezt állítja róla: „mióta a magyar haza áll, még oly magyar poétát e világra anya nem szült – és talán egyhamar ilyet nem is fog szülni.” A nyelvújítás körüli csetepaték idején azonban már hibáira, gyengéire terelődik a figyelem. Amíg az egyik párt szerint változatlanul Gyöngyösi a „nemzeti jobb versszerzésnek első kezdője s valóságos attya” (Batsányi), addig Kazinczy és a nyelvújítók a barokk költő gyengéit és kártékony szerepét hangsúlyozzák. A Zrínyi–Gyöngyösi párharcból náluk, a korábbi véleményekkel szemben, egyre inkább a Szigeti veszedelem költője kerül ki győztesen. A Gyöngyösi-bírálók hangadója Kazinczy. Elismeri, hogy ügyes verselő, de kritizálja szerkesztési technikáját: „compositioja egy latnyi sincs”, bőbeszédű, terjengős, mint példaképe, Ovidius. 1819-re már odáig jut Gyöngyösi-értékelésében, hogy megvonja tőle az alkotói tehetség, az eredetiség minden főbb ismérvét: „Gyöngyösinek a Múzsa kerek ajkat ada, nem teremtő lelket is, s tudománya kevés volt.” Még a neológus elődöt is megtagadja benne, amikor elvitatja képességét az új szavak létrehozására, mondván: „neki nem volt semmi Philologiai s Metaphysicai ismerete.” Riedl Frigyes hívta fel a figyelmet arra a levélre, melyben Gyöngyösi egyhangú rímelését tűzi tollhegyre a széphalmi mester: „Murán rotyog, potyog, kotyog, szotyog.”[5]

Napjainkban, amikor épp kezdjük (újra)felfedezni és értékelni Gyöngyösi István retorikai-poétikai ismereteit, azokhoz igazodó szerkesztői-narratológiai elveit és gyakorlatát, nagyon is tudatos nyelvhasználaton alapuló újszerű megoldásait, műfaji érzékenységét – most tűnik föl csak igazán Kazinczy elfogultsága, ítéletének elhamarkodott volta. De tegyük hozzá mentségére: ő is csak az erősen romlott, a Murányi Vénus esetében pedig idegen kéz szabdalta szöveg alapján – emlékezzünk: 48 strófa kimaradt az eredetiből, jó néhány átíratott, s idegen sorok rútították a szövegtestet – alakíthatta ki Gyöngyösi-képét.

Mindenesetre Kazinczy Ferenc elutasító gesztusa a következő fél évszázadra meghatározta a Gyöngyösi-befogadás fő tendenciáját. A romantika hozta új irodalmi ízlés, a nyelvileg és művészi kivitelezésben is erősebb, karakteresebb, modernebb hangnem, édesebb zene, felfokozott érzelmesség iránti igény következtében aztán Gyöngyösire szinte egészen a feledés homálya borult. Kölcsey már egyenest azt állította, hogy a legalább a mitológiában járatos és ovidiusi leíró-ábrázoló tehetséget örökölt Gyöngyösi „sem adott a nemzetnek semmit, ami való poetai nevet érdemelne” – emeli ki ugyancsak Riedl.[6] A jószemű irodalomtörténész Toldy Ferencnek és a kongeniális költő Arany Jánosnak kellett eljönnie és közbelépnie, hogy a 17. századi elődöt újra az irodalmi érdeklődés középpontja felé közelítve, a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben helyére igazítsák az elmozdított Gyöngyösi-képet.

Toldy ugyan egyetemi előadásaival és a Gyöngyösi-életmű jelentős részének újrakiadásával (1864) alig tett többet, mint megismételte az első kiadások és Dugonics tévedéseit, mégis fontos szerepe volt Gyöngyösi feltámasztásában. Sajnos, nagy szakmai tekintélye miatt, az általa gondozott, erősen romlott szöveg hagyományozódásában és kanonizálásában tevékenységének súlyos negatív következménye is megmutatkozott.

Az igazi felfedezőnek Arany János bizonyult. Nagy hatású tanulmányában előszámlálta Gyöngyösi valós poétai érdemeit, pontosan kijelölte helyét és szerepét az irodalmi hagyományban.[7] S ha gyakran idézett, máig ható kijelentésében – „Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá, Gyöngyösi megtalálta a magáét és előbbrevitte” – tévedett is Zrínyi kárára, aki igenis hatott korára, s abban éppen Gyöngyösire, ez utóbbi megítélésében Arany pontosan látott. Amint azt is helyesen állapította meg, hogy Gyöngyösi István költői erényei, vívmányai, feloldódva a nemzeti hagyományban, megnemesítették azt.

Forradalmi változást a Gyöngyösi-filológiában Badics Ferenc színre lépése hozott – akinek befogadástörténeti áttekintésére az előzőekben is alapvetően támaszkodtunk.[8] Egyetlen évtized (1904–1914) alatt és szinte egyedül sikerült elérnie népszerű és kritikai kiadások, szövegek és életrajz elkészítése és közlése révén, hogy minden addiginál pontosabb, objektívebb, hitelesebb és teljesebb Gyöngyösi-életmű kerüljön a kutatók és az olvasók kezébe. A Gyöngyösi-filológia azóta sem változtatott lényegesen a szövegeken, az életrajzon és az œuvre-ön. Azóta is a Badics kialakította szövegeket használja és közli újra a szakirodalom, s az életműből is csupán Az jó vitézeknek tükörét kellett eddig kiemelni, mivel időközben kiderült róla, hogy Palothay Zsigmond 18. századi alkotása.

A Gyöngyösi-recepció folyamatában a Toldy Ferencen, Aranyon, de főleg Beöthy Zsolton és Riedl Frigyesen iskolázott nyugatosok is hallatták hangjukat. Nekik már Badics valóban megjobbított szövege állt rendelkezésükre, így véleményük szilárdabb alapokon nyugszik elődeikénél. Az újító európaiságot a „csökönyösen hagyományosan nemzeti”-vel szembeállító Babits – Kazinczyhoz hasonlatosan – fanyalogva elmarasztalja az „általános ízlést” megjelenítő Gyöngyösit. Még addig bravúrosnak tartott rímtechnikáját sem méltányolja: „E ritmusbeli európaisodás mellett a rím szinte jelentéktelen szerepet játszik Balassa költészetében. Nincsen rá szüksége, s távol van attól, hogy sallangnak használja, mint Rimay, vagy dobverőnek, mint később Gyöngyösi.”[9] Szerencsésebb találkozása esett Kosztolányival, aki ámulatot érez a Murányi Vénus olvastán. Dicséri frissességét, báját, a verselői-nyelvi tehetséget: még a szerkezeti hiányosságokat is feledteti vele a részletek szépsége, kimunkáltsága.[10]Arany és Badics nyomán haladva Radnóti Miklós is nagyra értékelte Gyöngyösi költészetét.[11]

Az irodalomtudomány azonban nem pazarolt túl sok energiát Gyöngyösi életművének alaposabb megismerésére és megismertetésére. Horváth János 1924-es véleménye sem a leghízelgőbb. Felemásságot, ellentmondást, duplicitást ró fel a szerzőnek, „mintha”-költészetnek tartja produkcióját. Abban az ízlésbeli jellegben látja népszerűségének okát, amely a barokknak „nem közvetlen, nem tövén-termett, hanem csak beléje oltott sarja, s melyben a tiszta barokktól visszaszorítani megkísérlett profán, reneszánsz-hagyományok: az antikizált hőstípus és az erotikum kultusza küzdöttek ki létjogot maguknak”.[12]

A harmincas években Trencsényi-Waldapfel Imre szegődik a monográfiaíró Badics mellé társul a Gyöngyösi-kultusz ápolásában, s a barokk költő műveltségében, olvasmányélményei között kimutatja a klasszikus és humanista hagyomány addig ismeretlen elemeit, „gazdag apparátusát”. Elsőként utal arra is, hogy azok a sajátosságok, amelyeket oly gyakran hibául róttak fel Gyöngyösinek, valójában a kor követelményeinek igyekeztek megfelelni.[13]

Gyöngyösinek a magyar irodalom fejlődésében, világiasodásában és polgárosodásában játszott szerepe felismerésével Turóczi-Trostler József hajtott végre érdemleges korrekciót 1946-ban a költő értékelésében. Elmarasztalja Kazinczyt, aki nem ébredt rá, hogy saját „esztétikai világképe és az irodalom elvilágiasodásának ügye mivel tartozik a Murányi Vénus lefokozott költőjének. Ha nincs Gyöngyösi, a XVII. század első felében teljesen elhomályosul az irodalmi folytonosság tudata, s Bessenyeiéknek még nagyobb munkájába kerül megtörni a teológiai ellenállás erejét. Gyöngyösi olvasóinak unokáiból kerül ki Kármán és Kazinczy olvasóközönsége. Gyöngyösi úgyszólván egymaga segít átnevelni világi olvasóvá a kegyes olvasót, akiknek szemében a Bibliával kezdődik s a naptártoldalékkal, a Hármas Históriával vagy a Nyúl énekével végződik az irodalom. Ő vezeti be magyar nyelven abba az illuzionisztikus világba, ahol dogmatikus viták, lelki üdvösség helyett a földi üdvösség, a szerelem, barátság, házasság körül forog minden, ahol az államrezon, a nagy politika, az országos háború kénytelen megosztani helyét kalanddal, idillel, udvarlással, magánjellegű élettel, a kegyesség, Biblia, Psalterium pedig az Ars amandi és a szerelmi grották gyönyörűségével. Láttuk, Gyöngyösi ezen a ponton a hiányzó világi regényt pótolja.”[14]

A következő majd fél évszázad sem helyezett túl sok babért Gyöngyösi homlokára – különösen nem az ötvenes évek ellenreformáció- és barokkellenes hangulata, ideológiai elutasítása. Újabb átfogó tanulmány nem készül róla, s a barokk témában járatos vezető irodalomtörténészeink – Klaniczay Tibor, Tolnai Gábor, Bán Imre – ha említik egyáltalán a nevét, általában csak a Zrínyivel való szembesítés és összehasonlítás okán teszik, hogy az értékskálán a Zrínyiász költője előbbre kerülhessen.

Az áttörést az 1964-es esztendő jelenti: ekkor rakta le modern Gyöngyösi-képünk alapjait máig meghatározó érvénnyel magyar irodalom története.[15] A portrét és a pályaképet Bán Imre rajzolta meg nagy körültekintéssel, a nemzetközi barokk irodalom és irodalomfelfogás ismeretében, s ugyanő, még ugyanabban az évben, a Murányi Vénus születése háromszázadik évfordulóján leszögezi, hogy Gyöngyösi nem maradt alatta az európai barokk irodalom jó átlagszínvonalának. A már Arany elismerte érdemeit sorolja fel Bán is, s eposzírói technikáját Marinóéhoz méri.[16]

Az irodalomtörténeti szintézis nyújtotta Gyöngyösi-értékelés már reális és hiteles volt, ám az igazi, mélyebb és alaposabb megismerés ideje akkor jött el, amikor a kutatók megkísérelték visszahelyezni Gyöngyösit saját korába, saját maga és kora poétikai-retorikai rendszerébe, társadalmi-művészeti koordinátái közé – ahonnan az addigi vizsgálatok kiszakították –, önnön programja és célkitűzése megvalósítását kérvén csupán számon a barokk poétán. Ehhez azonban történetileg és elméletileg is érvényes, modernebb ismeretekhez kellett jutni mind a kort, mind a poétikákat, mind pedig a költőt és művészetét illetően. Az ehhez vezető úton egy, akkor pályája elején járó irodalomtörténész, Agárdi Péter tette meg a kezdő lépéseket Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe) című kismonográfiájával 1972-ben. Agárdi főleg az életmű ideológiai, társadalomtörténeti összefüggéseire, a költő világképének osztály-meghatározottságára összpontosította figyelmét, s elsőként alkalmazta a lukácsi esztétika kategóriáit Gyöngyösivel kapcsolatban.

A költő és az életmű rehabilitációja a nyolcvanas években teljesedett ki. Gyenis Vilmos már 1980-ban megjelent tanulmányában jelezte, hogy a költővel szemben gyakran hangoztatott kifogások – gyenge szerkesztői képessége, sok és hosszadalmas kitérője, túlságosan részletező leírásai, jellemábrázolásának általánosító volta – valójában koridegenek, a klasszikus és barokk poétikák hiányos ismeretéből fakadnak, tehát méltánytalanok. Érdemes hosszasabban idézni újszerű álláspontját: „Már Kazinczy hibáztatta Gyöngyösit, mivel »egy latnyi kompozíciója sincs«. Valóban nincs, de a korigények összefüggésében nem is várható el tőle, mert ez az a kor, amely fellazítja, felbomlasztja, elemeire töri szét az előbb még erős szerkezeteket. A barokk átalakuló szakasza is ilyen irányba munkált, miként a »későbarokk dekoratív kompozíció« megnevezés is jól jelzi ezt. De ezen túlmenően a közízlés nem a cselekmény eleve meghatározott vonalát kéri ekkor számon, de sokkal inkább előszeretettel fordul a váratlan, meglepő fordulatok, »fabulás dolgok«, a kalandok sora, a »leleményes poétai toldalékok«, a betétek, a kitérők stb. irányába. A prózai epika is – nem ok nélkül – hasonló széteső szerkezetben betéttechnikával operál.”[17] Vagyis Gyöngyösi műveinek szerkezeti-stiláris-narratológiai komponensei inkább a szerző korszerűségét, saját korába való poétikai beágyazottságát, elméleti tájékozottságát jelzik és biztosítják, mintsem gyengéiről adnának számot.

Ugyanerre a következtetésre jutott három évvel később a Gyöngyösi-szakirodalom egyik legjobb – mert alapos barokk retorikai ismeretekről és a modern elméleti irodalom alkotó felhasználásáról tanúskodó – tanulmányának szerzője, Kibédi Varga Áron is. Kimutatja, hogy a Gyöngyösinek felrótt – az imént elősorolt – hibák, hiányosságok a romantika utáni irodalomtörténet-írás és kritika szempontrendszerét vetítik rá a barokk költő művészetére. Ami azonban a posztromantikus kritika irányából nézve gyengeségnek tűnik fel, az a barokk retorika előírásaihoz igazodó értékrendszer alapján egyenest erény! – szögezi le Kibédi Varga. A „tudós és tudatos” költő Gyöngyösi István a klasszikus és a nyomában létrejött retorikák ismeretében, azok előírásaihoz alkalmazkodva kerüli jellemzéseiben az alakok egyedítését. Az általános jellemvonásokat hangsúlyozza annak jegyében, hogy „a 17. századi poétika az egyéni vonások kidomborítását kifejezetten helyteleníti”.[18] De hasonlóképpen érdem a nagyszámú kitérő, a digresszió, az exkurzió is, amelyeket utóbb a kompozíció lazaságaként vetettek szemére a kritikusok az újklasszikus esztétikai ideál nyomán. Aminthogy a később nehézkesnek tartott mitológiai apparátus felvonultatása és a gazdag topikus utalásrendszer is igazodott az értő s mindezt el is váró kortárs olvasó ízléséhez. A műfajok – eposz, epithalamion, históriás ének és széphistória – keveredését kifogásoló utókor ellenérzését is a kor kánonjához való ragaszkodás alapján hárítja el Kibédi Varga Áron: a műfajkeveredés „nem Gyöngyösi rosszul végiggondolt vagy kidolgozatlan poétikájából következik, hanem általában jellemző a barokk irodalomszemléletre”.[19] S a költő iránti rajongásból, hatalmas olvasottságából joggal következtet arra az irodalomtörténész, hogy miközben Gyöngyösi öntörvényű költői világot teremtett, a korabeli fejlett, kiművelt irodalmi közízlést szolgálta, s így egyben annak létét is bizonyítja az utókor előtt.

Egészen más vizsgálódási alapról indulva jutott izgalmas és érdekes eredményekre R. Várkonyi Ágnes, A rejtőzködő Murányi Vénus szerzője. Annak a – természetes magától értetődősége miatt sokak számára fel sem vetődő – kérdésnek szegődött nyomába: ki is volt valójában a Murányi Vénus. Gyöngyösi ugyanis sehol sem állítja, hogy Széchy Mária lett volna. R. Várkonyi Ágnes szerint a költemény burkolt és bonyolult, csak a kortársak által dekódolható üzenetrendszere annak a titkos szövetségnek – társolkodásnak – állít emléket, amely a „Magyar Márs” Zrínyi Miklós és Murány ura, a „Murányi Vénus”, Wesselényi Ferenc között szerveződött Habsburg-ellenes szándékkal. Amint az a valóságban történt!

Ha nem tagadjuk is ilyen ezoterikus olvasat és interpretáció lehetőségét és jogosságát, sőt nagyon szellemesnek és impozánsnak tartjuk a hatalmas filológiai apparátussal igazolt gondolatsort, mégsem tehetjük, hogy hangsúlyosan fel ne hívnánk a figyelmet az ajánlásban nyíltan megfogalmazott szerzői intencióra: „…Vénusnak és Mársnak tulajdonítván az murányi dolgoknak szerencsés végbenmenetelét, de nem ok nélkül, mert az régiek az Vénust szerelem istenasszonyának s Mársot vitézség istenének tartották, én is az Vénuson szerelmet s Márson vitézséget értek írásomban: valóságos dolognak tartván, hogy ezen Nagyságtok cselekedete az Vénus és Márs, azaz szerelem és vitézség segedelme által mentek végben, az vitézséget az szerelem, az szerelmet az vitézség bátorítván, amaz vers szerént: Mars animare solet Venerem, Venus inclyta Martem, azhonnét Márssal társolkodó Murányi Vénusnak neveztem munkámot is…”

Az R. Várkonyi Ágnes felvetette kérdés mellett, hogy ki volt a Murányi Vénus, próbáljunk meg arra is választ adni, hogy mi volt a Murányi Vénus! Mi volt a történeti alapja a témának, milyen forrásokat használt munkájához a költő, s milyen költészeti hagyományba épült be, illetve mit olvasztott magába az elődök latin vagy magyar nyelvű alkotásaiból e kevert műfajú, epiko-lirikus mű?

A Márssal társolkodó Murányi Vénus annak a sikeres szerelmi és katonai vállalkozásnak mitológiai díszletek közé helyezett leírása, melynek révén a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc Széchy Mária kezéhez s általa az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez csatlakozott Murány várához jutott. A vers tartalmi összefoglalójának is tekinthetnők, amit a kortárs Kemény János nem kevés cinizmussal jegyzett fel önéletírásába: „…alattomban Filekből Szécsi Máriával Vesselényi Ferenc tractálván az levet öszveszűrték, az asszony mulatásképpen kimenvén, egy erdőben egymással szemben is löttek, s időt s módot végezvén, az hagyott időben Szécsi Mária Illyésházit vendégelvén szolgáival együtt, s minden hozzá tartozókat elrészegítvén, éjjel meghágatá az várat Vesselényivel, (s ki tudja ha nem magát is) elegendő népet bocsátván bé.”[20]

Az 1663 nyarán–őszén az akkor már nádor Wesselényi Ferenc bizalmába, belső szolgálatába került Gyöngyösi e történetsor megörökítésével, az eposzi kellékekkel és a mitológiai alakok és gépezet mozgósításával a barokk reprezentáció igényeinek megfelelően ura hatalmas hősi tettévé emelte a stratégiailag jelentéktelen vár fortélyos elfoglalását és a megtartása érdekében kötött érdekházassági szövetséget. Szájhagyományban megőrződött és írott források egyaránt rendelkezésére álltak témája kidolgozásához. Az ősforrás nyilvánvalóan a szereplők elbeszélése volt. Gyöngyösi még füleki seregbíró korában személyesen megismerkedett a murányi hadi vállalkozás főbb résztvevőivel, s mielőtt Wesselényi szolgálatába lépett volna, katonatársaitól már a kaland legapróbb részleteiről is tudomást szerezhetett. Műve alapanyagához anekdotikusan előadott, lekerekített epizódok színes előadása révén jutott. Mindezt ellenőrizhette, s Wesselényi és Széchy Mária nézőpontjából látott és elmesélt titkosabb-bizalmasabb adalékokkal kiegészíthette, amikor magától a két főhőstől s az ő interpretációjuk alapján értesült a történtekről, az események hátteréről és menetéről, alakulásáról. A szóbeli előadásokon túl irodalmi szöveghagyományra, olvasmányélményekre is támaszkodhatott. Megfordult kezében az 1644-es nyomtatású négylapnyi füzetecske, a Kurtze doch warhaffte Erzählung (Rövid, de igaz elbeszélés), mely a murányi kaland első ismert leírása, s melyre R. Várkonyi Ágnes észak-csehországi levéltárban bukkant.[21] A nyomtatványt 1670-ig Murányban őrizték, a költőnek is ismernie kellett. Úgyszintén alaposan áttanulmányozhatta a francia Jean de Laboureur Histoire et rélation du voyage de la Royne dePologne című útleírásának Histoire des Amours du Comte et de la Comptesse Wesseleny alcímű fejezetét, mely a murányi eseményeket igen részletesen tárgyalta.[22] Szerzője annak a francia követségnek volt a tagja, amely a lengyel király francia menyasszonyát kísérte Varsóba 1645 végén. A királyné hazatérőben, 1646 tavaszán négy napig Pozsonyban tartózkodott, s vele Laboureur is, akinek Wesselényi maga mesélte el a rendkívüli vállalkozás történetét. Gyöngyösi verse csak annyiban tér el Laboureur prózai előadásától, amennyiben a barokk eposz fiktív világa, mitológiai apparátusa, elvont elmélkedései megkövetelik – maga az alaptörténeti váz nagyjából azonos. Mindezek mellett láthatta Gyöngyösi azt a latin nyelvű iskoladráma-előadást is, melyet a kassai jezsuitáknál Wesselényi és kísérete – melybe nyilván ő is beletartozott – jelenlétében adtak elő 1656. augusztus 6-án, s amelyet a nádor társaságában levő Rákóczi László „szép Comédia”-ként említ naplójában.[23]

A felsorolt munkákban a Murányi Vénus közvetett és közvetlen forrásait, irodalmi ihletőit fedezhetjük fel. Gyöngyösi költői világának, alkotói módszerének alaposabb ismeretéhez akkor juthatunk el, ha a források mellé feltárjuk az irodalmi előképek, minták, hatások rendszerét is.

A Kemény János emlékezetéhez fűzött, az olvasóhoz szóló ajánlásában többször is jelzi Gyöngyösi, hogy a „Deák Poësist” és a „Deák Poëtákat”, azaz a görög-latin költészetet, a klasszikus retorikákat és poétikákat tartotta szem előtt művei alkotásakor. Versei valóban számtalan klasszikus utalást rejtenek magukban. Ezzel nem csupán műveltségét fitogtatja a szerző, hanem tudós jelleget is kölcsönöz műveinek, egyben a kortárs olvasó várakozásait is kielégíti. Az antik szerzők közül Ovidiusra utal a leggyakrabban, művekre és szereplőkre egyaránt, hol közvetlen hivatkozás, hol parafrázis, hol pedig szó szerinti fordítás alakjában. E klasszikus helyek, mitológiai vonatkozások Gyöngyösinél a szórakoztatás célkitűzésének rendelődnek alá. A Murányi Vénus ajánlásában közli, hogy nem egyszerű históriát kíván írni, hanem fiktív elemekkel díszítve teszi igazi szépirodalmi alkotássá művét: „s mivelhogy az régi versek csinálók irásából úgy tanultam, holmi Poëtai költeményekkel is szaporítottam írásimot.” Ezt a nagyon tudatos poétikai-retorikai programot fejti ki alaposabban Kemény Jánosról írt versének az olvasóhoz szóló – kéziratban maradt – ajánlásában: „…a Poësistis követtem ezen verses historiácskámnak dispositiojában, azért szaporitottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és más féle leleményes toldalékoknak közben vetésével a kik nélkülis a historia és abban lévő dolgok valósága végben mehetet volna ugyan, mind azon által azoknak nagyob ékességére és kedvesebb voltára nézve inkáb tetzet azt az említet dolgokkal meg színlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módgyára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek edgyőgyűségével.”[24]Mint olvashattuk, Gyöngyösi itt a magyar versírói hagyományról nyilatkozott. Saját ars poeticáját éppen Tinódival szemben fejti ki. Őt meghaladva, az ő technikájának, előadásmódjának fogyatékosságait burkoltan bírálva fogalmazza meg a hagyománytól való elmozdulás szándékát, önnön költészeti ideálját. A valósághoz való ragaszkodás helyett a holmi régi fabulás dolgok, hasonlatosságok, leleményes toldalékok, vagyis a fikció, az igényes művészi megformálás tudatos programja szerint a nagyobb ékességre, a versek „kedvesebb voltára” teszi a nyomatékot. Tinódi verseinek mélyebb ismeretében azonban kimondhatjuk: bármennyire hangsúlyozza is a történeti eseményeket monoton hangon, költői képek és kifejező eszközök nélkül megörökítő költőelődtől való elhatárolódását – s jogosan, hiszen a magyar költészetet valóban más dimenzióba emelte –, Tinódi a versszerzés egyes szintjein jóval erősebb nyomokat hagyott Gyöngyösi költészetén, mint azt ő bevallja vagy akár csak sejti is. Kezdve az ajánlásokban kifejtett versírói programon és célkitűzésen, folytatva magán Murányon – hiszen a vár egy korábbi elfoglalását Tinódi is megénekelte a Szitnya, Léva, Csábrágés Murán váraknak megvevése című versében – s befejezve a mélyszerkezet olyan szintjein, mint a szóhasználat. Az intertextualitás olyan apró, ám rendkívül árulkodó jegyeire utalunk, mint a Balassinál és Gyöngyösinél egyaránt előforduló verteng/ferteng, Tinódinál förtöng, vagy a talán még jelentősebb, „futosó fia” metafora, melyet általában Balassi-leleményként és -hatásként szoktak elkönyvelni, pedig már Tinódinál felbukkan, aki az özvegy Török Bálintné „futosó két fiát” említi.[25]

A humanista lakodalmi és a históriás ének mellett a széphistória olvasmányélményéről is tanúskodik a Murányi Vénus. Szinte a korban ismert összes magyar vagy magyarra fordított széphistória hőse, példája s vele kontextusa megidéztetik Gyöngyösinél.

Balassi-reminiszcenciái a költő alapos ismeretéről tesznek bizonyságot. Ez nem is csoda, hiszen Wesselényiék tulajdonában volt Balassi Maga kezével írottkönyvének másolata s talán egyéb Balassi-darabok is, így elképzelhető, hogy Gyöngyösinek nagyobb szövegkorpusz állt rendelkezésére, mint a kései irodalomtudománynak.

Czobor Mihály Chariclia-fordításának szellemi birtokbavételéről mi sem tanúskodik jobban, mint hogy Gyöngyösi az eredeti műnek – Hérodotosz Aithiopikájának – ismerete nélkül, saját elképzelése alapján fejezte be, illetve dolgozta át, más versformába téve a töredékben maradt, 17. század eleji szöveget. E nagylélegzetű költemény a Wesselényi házaspár birtokába Széchy Mária első férjétől, ifj. Bethlen Istvántól kerülhetett, akiről számon tartja a szakirodalom, hogy lemásoltatta a művet.[26] Gyöngyösi a széphistóriát, mely „mind a benne lévő dolgokra, mind a versekre nézve merő rendetlenség volt”, „régi rongyából és rendetlenségéből”[27] keltette új életre. Ám hogy Gyöngyösi már a Murányi Vénus megírása előtt feltétlenül és alaposan ismerte, arról nem csupán a jegyzeteinkben megemlített rejtett hivatkozások-utalások vallanak, hanem számos egyéb tartalmi, kifejezésbeli egybecsengés is.

Rimay János írásainak ismerete ugyancsak kimutatható a Gyöngyösi-versekből, s mint jegyzeteink – Arany János korszakos megállapításával ellentétben – meggyőzően bizonyítják, egyetlen pillanatig sem lehet kétségbe vonni Zrínyi Miklós nyelvi, képi, ritmikai hatását, az egész Gyöngyösi-életműre kiható inspirációját.

*

A Gyöngyösi-életmű újrakiadásának e sorozatindító kötetével az volt a célunk, hogy – amint azt a jegyzeteink közt többször említett, a Zrínyit olvasó Gyöngyösi képét megrajzoló Kovács Sándor Iván kétszer is sürgette a Népszabadság hasábjain[28] – fél évszázados hiányt pótolván megbízható szöveget tegyünk mind a kutatók, mind az érdeklődő olvasók asztalára, hiszen ne feledjük: generációk nőttek fel anélkül, hogy modern kiadásban olvashatták volna e valóban „remekírórangú” (Kovács Sándor Iván jellemzése) barokk poétát. Másrészt szerettük volna századunkban s különösen az utóbbi évtizedekben megélénkült kutatás legújabb eredményeit összegyűjteni s egy objektívebb, modernebb, hitelesebb Gyöngyösi-kép kialakításának szolgálatába állítani. Végül, de nem utolsósorban Badics Ferenc hajdani kritikai kiadásának máig időtálló elemeit felhasználva, hiányosságait pótolva és hibáit javítva, a mai textológiai gyakorlatnak és kívánalmaknak megfelelő szöveget kívántunk közzétenni, hogy arra alapozva a modern irodalomelméleti iskolák nyomdokain elindult magyar irodalomtudomány új értelmező közösségei is megteremthessék értelmezési horizontjaikat. Ebbéli törekvésünkhöz nyújtott tartalmas és nélkülözhetetlen segítségéért itt fejezzük ki köszönetünket a kötet lektorának és szerkesztőjének, valamint Fekete Csabának és Csonka Ferencnek.

Jankovics József



[1]  Badics, 465.

[2] Uo.

[3] Idézi Kovács Sándor Iván az Adriai tengernek Syrenaia hasonmás kiadásához írott utószavában, Bp., 1980, 39.

[4] Szabó T. Attila kiadását idézi Waldapfel Imre Gyöngyösi István című tanulmányában, Magyarságtudomány, 1935, 111.

[5] Riedl Frigyes, A magyar irodalom története Zrinyi halálától Bessenyey felléptéig, Bp., 1908, 72.

[6] I. m., 72–73.

[7] Arany János, Gyöngyösi István, in Uő, Összes művei, XI, Prózai művek, 2, szerkeszti Keresztury Dezső, Bp., 1968, 436.

[8] Lásd Badics, illetve a Márssal társolkodó Murányi Venus első tudományos igényű kiadása, mely az 1664-es nyomtatott szövegre megy vissza, Bp., 1909.

[9] Babits Mihály, Balassa, in Uő, Magyar irodalomtörténet arcképekben, összeállította Fráter Zoltán, Bp., 1996, 37.

[10] Kosztolányi Dezső, Gyöngyösi István, in Uő, Lenni, vagy nem lenni, Bp., 1940, 63–70.

[11] Radnóti Miklós, Márssal társalkodó Murányi Vénusz, in Uő, Próza, összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Bp., 1971, 288–298.

[12] Horváth János, A barokk ízlés irodalmunkban, in Uő, Tanulmányok, Bp., 1956, 83.

[13] Waldapfel, i. m., 119.

[14] Turóczi-Trostler József, A magyar irodalom európaizálódása, in Uő, Magyar irodalom – Világirodalom, II, Bp., 1961, 35.

[15] A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, szerkesztette Klaniczay Tibor, Bp., 1964, 184–196.

[16] Lásd Alföld, 1964, 458–460.

[17] Gyenis Vilmos, Gyöngyösi: a korigények és a közízlés, Irodalomtörténet, 1980, 105–134.

[18] Kibédi Varga, 547.

[19] Kibédi Varga, 577.

[20] Kemény János önéletírása és válogatott levelei, válogatta, sajtó alá rendezte, a tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva, Bp., 1959, 266 (Magyar Századok).

[21] R. Várkonyi, 28–29.

[22] R. Várkonyi, 53–54.

[23] Rákóczi László naplója, közzéteszi Horn Ildikó, Bp., 1990, 239 (Magyar Hírmondó). Lásd még Staud Géza, A magyarországi jezsuita színjátékok forrásai, II, Bp., 1986, 49.

[24] Kiadta Badics Ferenc, in Gyöngyösi István összes költeményei, II, Bp., 1921, 204.

[25] Tinódi, 445.

[26] Czobor, 332.

[27] Gyöngyösi István összes költeményei, IV, közzéteszi Badics Ferenc, Bp., 1937, 21.

[28] 1984. február 25., 16 és 1985. március 29., 11.