Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával, a felsőoktatási tankönyv- és szakkönyvkiadási
program keretében

 

A MAGYAR TÖRTÉNELEM

 

 TIZEDEI

 

BONFINI, ANTONIO


Tartalom

Előszó az isteni Ulászlóhoz, Magyar- és Csehország felséges királyához
I. Első tized
II. Második tized
III. Harmadik tized
IV. Negyedik tized
V. Ötödik tized
VI. A fordító utószava, névmutató

 

Előszó az isteni Ulászlóhoz, Magyar- és Csehország felséges királyához

Gyakran fontolgatván magamban, felséges fejedelem, hogy méltóságod megválasztása milyen boldogságára és szerencséjére szolgált egész Pannóniának, és mennyi haszon származott abból, napról napra nagyobbnak látszol a szememben, egyre inkább felülmúlod a várakozást, és egyre mélyebb bámulatra ragadod a lelkemet. Mert már bőséges tapasztalatból tudom, hogy – mint az apostol szájából elhangzott – minden hatalom az istentől való. Ugyanis, mint a mennyei Jamblichus mondja, a mindenség úgy van megszerkesztve, hogy minden, még a legkisebb is, az istentől függ. Mindenütt az isteni egység uralkodik, minden egyes dolog ennek révén létezik, és valamiféle megszakítatlan, önmagába visszakanyarodó körben csodálatos módon visszatér az istenhez, akitől és akiben van, máskülönben minden megsemmisülne. Minden az égi egységből származik, és ami származott, az bizonyos beleoltott egységet tartalmaz, az isteni egység képmását, melynek segítségével visszakerül abba, és visszakerülve tökéletesebbé válik. Az isten ugyanis, aki semmit sem tart fontosabbnak és szebbnek a rendnél, beleplántálja azt a dolgokba, nehogy bármi is megzavarodjék a rendetlenségtől. (5) Az angyalok több rendjét teremtette meg, hogy egyik a másik fölött álljon, és nemcsak őket állította az égi körök élére, hanem az alsóbbak fölé is égitesteket helyezett, hogy minden dolgot a fölé rendelt kormányzó irányítson rendben. Sok dolog van, amely önmagától születik, és az égtől nyeri a magját. Ezenkívül nemcsak hogy a dolgok különböző fajtáinak gondviselését az angyalok különböző tisztjeire bízta, nemcsak hogy minden egyes embernek megadta a saját jó szellemét, hanem – hogy az emberi dolgok rendben folyjanak – a föld nemzetei számára is fejedelmeket választott, és azt akarta, hogy amint az emberek a többi élőlény fölött állnak, úgy ezek is tűnjenek ki bölcsességgel és derekassággal a többi ember közül; Homerus ezeket a népek pásztorainak nevezi. Mire mindez, nemes király, ha nem azért, hogy megértsd, mint ahogy tudod is, hogy téged nem annyira az örökség joga és az emberi választás állított oly sok nemzet és ország élére, hanem inkább az isteni törvény? Általam uralkodnak a királyok és parancsolnak a fejedelmek, szólt az isten. Igaz ugyan, hogy a vetélytársak irigysége következtében nem kerülhetted el a háborút, mégis békével, jámborsággal, vallásossággal, jósággal, nyájassággal nyerted el e hányatott ország kormányát, olyan élettel, amelyről szívesebben mondtál volna le, mint erényeid seregéről. Holott mások vadsággal és kegyetlenkedéssel akarják ezt megragadni, úgy gondolják, hogy a népet örökös háborúkkal kell fárasztani és kizsákmányolni. (10) Semmit sem tartasz fontosabbnak a békességnél, ezért fáradságos munkával megvetetted a nyugalom alapjait, és körülbelül két esztendeje békében tartod a kimerült Pannóniát, amely azelőtt sohasem ismerte azt. Felséged mindenki iránt messzemenő becsületességet és méltányosságot tanúsított, a mérleg nyelvét sohasem engedte elhajolni. Nem hallgatsz a pártosokra, befogod a füledet a susárlók előtt, nem hiszel el semmit vakon, sok mindent megbocsátasz, a széthúzó elméket összebékíted, a kielégíthetetlen mohóságot megfékezed, a falánk nagyravágyást eltaszítod. Leleplezed és aztán kikacagod az emberi csalfaságot. Emellett a főurak között terjeszted a szeretetet és az egyetértést, nem viszonzod a gyűlöletet, hanem a felgerjedt szíveket csillapítod, holott számos fejedelem, akiket ugyan inkább zsarnoknak és nem királynak kellene neveznünk, a legkevésbé sem teszi ezt, hogy a széthúzó és marakodó urak között könnyebben uralkodhasson. Szelíd, bízvást atyainak mondható hallgatagságod közben minden gondolatot kikémlelsz. (15) Mivel szándékodat mindig mélyen magadba zárod és titokban tartod, gondolataidat mindenki elől elrejted bámulatra méltó komolyságod mögé, bizony, senki sincs, aki lehatolna bölcsességed mélységeibe. Páratlan jóindulat és mérhetetlen engedékenység járul ehhez, ezért habozás nélkül ajándékozod meg büntetlenséggel azokat, akik hűségedtől elpártoltak, meg akik az ellenség oldalára szegődtek. Ebből következik, hogy ez a legkegyelmesebb atyai gyengédség minden ellenségedet magához hajlította, mely gyengédséggel azonban ha valaki a jövőben visszaérne, nem másokra, hanem önmagára hoz majd pusztulást. Ilyen tulajdonságokkal békéltetted meg, felséges fejedelem, a zaklatott Magyarországot, vetetted meg Numa Pompilius módjára a nyugalom tartós alapjait. Mert Romulus háborúval kezdett a város alapításához, és fegyverrel gyarapította azt, Pompilius viszont az átvett alapokon békességgel és jámborsággal építkezett; a vad törökökön kívül senki ellen sem indítottál háborút, ám velük, úgy határoztál, örökké küzdesz. Úgy gondoltad, hogy nem tettél addig eleget jámborságod követelményeinek, míg az élőkhöz hasonlóan a halottak előtt is nem szereztél érdemeket, az isteni Plato szavait követve, aki azt mondta, hogy ha az életből távozottakat vissza lehetne hozni az alvilágból, bizony semmit sem szeretne ennél jobban, mert azok, akik az élők között jónak számítottak, feltámadván még jobbá válnak, míg viszont a rosszak, erkölcseik megváltozván, megjavulnak. (20) Miután megmentetted a hatalmadra bízott élőket, az ősök emlékezetére gondoltál, és elérted, hogy ezekkel együtt azok is élnek, sőt, örök életet nyertek. Mert a magyarok elődeinek, a hunoknak a históriáját Mátyás király bízta rám, és nem sokkal a halála előtt fogtam hozzá, te pedig azt parancsoltad, hogy írjam meg azt a világ kezdetétől a jelen időkig, örökítsek meg minden emlékezetre méltó eseményt. Úgy gondoltad, hogy minden egykettőre elpusztul, ami nem írott emlékben él. Ebből származik nevedre az a dicsőség, hogy mind az élők, mind a holtak előtt érdemet szereztél, és mindezek múlhatatlan hálával tartoznak jótéteményedért. Ezt a munkát tehát, mint illik, ékesszólással és műveltséggel teljes felségednek ajánljuk, jogosan, hiszen így ama fejedelem szellemének lesz szentelve, akinek páratlan jósága az írásra késztetett. Bárcsak méltó lenne e mű a tárgy magasztosságához és a te füleidhez! De mivel nem bírónak választottalak téged, hanem pártfogóul kértelek, e jámbor ajánlással legalább annyit bizonyára elérek, hogy a túlságosan szigorú kritika és az irigyek rosszindulata visszariad tőle. (25) Én pedig nem akarom most Anaxilaust meg Theopompust utánozni, nem akarok mást, mint ami a feladatom, nem mint ők, akik történeti könyveik előszavaiban a legkülönbözőbb rágalmakat szórják a többi íróra, mégis azt hiszem, hogy velem a legszigorúbb bírálónak is enyhébben kell bánnia, tudniillik olyan história megírására kaptam utasítást, amely fontos, feledésbe merült, és jóformán nem akad szerző, aki megvilágította volna, ám ha mégis, hát nagyon kevés, és az is ostobaságokat ír barbár stílusban. Jó írók ily nagy szűkében ki írhatná meg egykönnyen a szkíta nemzet viselt dolgait, különböző korszakait? Márpedig, hogy a szkíták történelme mily nagy jelentőségű, könnyen felmérhető az alábbiakból. Az asszírok, akik azzal dicsekednek, hogy ők alapítottak először királyságot, Ázsia egy csekély darabját tartották, innen elkergették őket a médek, akik a rájuk szállt országban alig a negyedik generációig maradtak meg. Az utánuk következő perzsák, akik Európa egy részét nyugtalanították, alig kétszáz évig uralkodtak egész Ázsiában. A macedónok megtörték a perzsák erejét, de birodalmuk alapítójának, Sándornak a halála után meghasonlás támadt közöttük, és a hatalmas birodalom tönkrement. (30) Az athéniek épp csak hatvannyolc évig parancsoltak azon a tengerparton, amely a Fekete-tenger és a Pamphyliai-tenger között húzódik. A lacedaemonok, akik a Peloponnesust és Görögország többi részét szerezték meg, és akik birodalmukat Macedóniáig kiterjesztették, mint mondják, még 30 évig sem uralkodtak, mikor a thébaiak szétverték őket. A rómaiak a karthágóiak legyőzésével szerezték meg a hatalmat, és igen sokáig uralkodtak az akkor elérhető egész földkerekségen. A szkíta nemzetek viszont, hogy mások sérelme nélkül mondjam, és ne kisebbítsem a római birodalom méltóságát, mindezeket felülmúlták, mégpedig elsősorban a gótok, a hunok meg a vandálok. A gótok ugyanis, miután a hunok kiűzték őket székhelyükről, Ázsiára és Európára rohantak, szinte az egész római birodalmat felforgatták, elfoglalták Hispániát, és ott uralkodtak. (35) A hunok, a most is nagy területet birtokló magyarok elődei, nemcsak Pannóniát meg Illyricumot dúlták fel, hanem Itália nagy részét, Germániát és Galliát is. A vandálok egy darabig Európa-szerte száguldoztak, először Hispániát foglalták el maguknak, aztán Afrikát. Hogy mit tettek a szarmaták, oly sok nemzet ősei, a longobárdok, mit tettek a szlávok, akik nagy területen sok nemzetre és nyelvre oszlanak szét, azt inkább az öregektől, mint az íróktól tudjuk. Mire mindez? Hát, hogy mindenki belássa, éppen nem könnyű feladatot vállaltam ezzel az oly sok nép történetét felölelő kötettel, amihez még az is hozzájárul, hogy – mint mondják – a beszéd a lélek tükre. Fogadd tehát, kegyes fejedelem, jóindulattal a neked ajánlott művet, tégy úgy, mint a halhatatlan istenek, akik kevés tömjénnek is örülnek, és az áldozatot bemutatónak a leghitványabb ajándékát sem utasítják vissza; ha találsz valami dicséretre méltót benne, az felséged szellemének tulajdonítható, aki az írásra biztatott és lelkesített, ha viszont fonákságot, az a tárgy nagyságával, tökéletlenségemmel és az idő rövidségével magyarázható, mely koraszülöttet hozott a világra. (40) Légy tehát boldog, olvasd el e könyveket, amelyekből nem minden gyönyörűség nélkül ismerheted meg őseid minden tettét.

 

Első tized

Első könyv

A Riphaeus-hegyekből eredő Don folyó Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai. Nyugat felől Germánia határolja meg a Visztula folyó, mely a szarmata hegyekből Skandinávia szigetével éppen szemben az óceánba ömlik, valamint ugyanez a tenger; délről a Duna, mely Germánia ormain ered, érinti Illyricumot, ahol a bessusok nyelvén Isternek nevezik, aztán 60 folyót magába véve megduzzad, és végül hét ágban a Fekete-tengerbe ömlik, továbbá a Pontus, Ibéria, Albánia és Perzsia; napkeletre az Aras folyóig és a ser népig terjed.

Mindig a nemzetek termékeny bölcsőjének tartották, és még termékenyebb szigetei vannak, elsősorban Scancia, amelyet Ptolemaeus Scandiának nevez, mely maga is négy szigetre oszlik, közülük a nyugatit a chedin, a keletit a phavona és a phires, a délit a guta és a daucio, a középsőt a livon nép tartja. Ezeken kívül a cresemiák, akik vadak, madarak és barmok húsából nyernek élelmet, a kenyeret nem ismerik, meg a suetanok, akik kitűnő lovakban, drága prémekben bővelkednek. (5) Aztán a theustisok, a vagótok, a bergiók, a hallinok, a liothidák, akik dúsan termő mezőket művelnek, az athelnilek, a finnaithák, a fervirek és a háborúban rettenthetetlen gauthigótok; ezek mellett az euagrák az othingokkal vegyest, akik azért kapták ezt a nevezetet, mert meredek sziklákon vadak módjára élnek. Kijjebb az osztrogótok, a raumaricák, a vinovilotok, suethidok, az elegáns testalkatú cogenok, akik közül a dávok kiszármaztak; ezek elkergették a helyükről a herulokat, és aztán dákoknak neveztettek; ott vannak még a grannik, az aganziák, unixák, ethelrugok. Innen áradt ki a gótoknak az a mérhetetlen tömege, mely Berigo király idejében kivonult az óceán partjára, legyőzte és elűzte az ulmerugokat, akik a tengerpartot birtokolták, és ezt Gothiscanciának nevezte el, majd hasonló bátorsággal megzabolázta és meghódította a szomszédos vandálokat. Miközben Filimer vezérletével csöndesebb hazát kerestek, hidat verve keltek át a közbeeső mocsarakon; a seregnek még a fele sem ért át, amikor a híd az emberek és állatok rettenetes pusztulására összeomlott, és sem azok nem tudtak visszajönni, akik átkeltek, sem azok utánuk menni, akik hátramaradtak. Mivel e helyet ingatag mocsár és tátongó mélység zárta körül, mint mondják, sokáig hallatszott még az állatok bőgése és az emberek jajgatása. (10) Filimer a maradék csapattal megtámadta a szembeszálló spalokat, aztán – ha hihetünk Ablabius gót írónak – egyenesen Szkítia legszélső vidékére szállt alá, mely a Fekete-tenger mellékén fekszik. Azt a régiót, amely a sarkvidék felé terjed, az adogiták lakják, akik a nyár derekán negyven napon és ugyanannyi éjszakán keresztül szakadatlan világosságban élnek, viszont a tél közepén hasonló sötétségben. Az északi óceánnál szigetek vannak, amelyekre a befagyott tengeren farkasok szoktak átmenni, ahol az iszonyú hideg miatt elveszítik a szemük világát, sőt, ezen a tájon méhek sem röpködhetnek.

Az európai Sarmatiát, amelyet most részben Lengyelországnak mondunk, ezt a szélesen terjedő, megszámlálhatatlan néppel hemzsegő területet nyugaton a Visztula folyó választja el Germániától; délre a metanasta jazigok határolják, akik az Amadocus-hegységből kiűzetve a Duna partjára menekültek, és azt az egész vidéket lakják, amely a Duna és a Szarmata- meg a Kárpát-hegység, valamint Germánia és a Tisza között terül el; dél felől ezt a Szarmata- és a dús gyümölcsről nevezett Kárpát-hegység határolja. Ezeken túl keletről a Dnyeper torkolatáig az Isthmus megszakítatlan hegylánca, a Kerkinit folyó, a Don a Buces és a Maeotis mocsárral, továbbá ismeretlen föld veszi körül. (15) A szarmaták ugyanazok, mint a gyíkéhoz hasonló szemükről nevezett sauromaták; a Visztula torkolatánál a gytho nép, a phinnek, a folyó ellenében haladva a sulók, a phrugundiók, a könnyedségükről nevezett avarinok, az esőzésről nevezett ombrók, aztán az anartophractok, burgiók, arsyeták, sabocok, piengiták és bessusok, akiket mind a Venedicus- és a Peucinus-hegység zár be kelet felől, és akiket közös néven lengyeleknek mondanak. A gythókon és a Venedicus-öblön túl Pruténia, vagyis Poroszország, és a tenger melléki Livónia, ahogy most ezt a területet hívják, aztán a Riphaeus-, az Alaunus-, a Budinus- és a Venedicus-hegység fogja közre hátulról. Ezek között folyik a Njeman, a Rhubon, a Turuntus és a Chersinus folyó; tovább a sturnok, a vibiók, a nascok, az acibok, a boruscok, a sabarok, a pagiriták, az agathyrsok, a salok, a careoták, a Szarmata-óceán partján a velták, a hosiusok meg a carbo nép. Ennek az óceánnak a partmenti traktusát, melyen a pruténok és a livónok laknak, elfoglalták a különböző nemzetekből összeverődött vidioarik és az észtek, e békés emberfajta, meg a nagyon is harcias agazzirok, akik csak marhahússal és vadászatból élnek. Ammianus Marcellinus ezek közé keveri a túlzott béketűrésükről nevezett arimphaeusokat, akiken a Njeman és a Visztula folyik keresztül, és akik ma Poroszországhoz tartoznak. (20) Az arimphaeusok mellett a massagéták élnek, akiknek a neve nagy gétát jelent; továbbá a délvidéken az alánok, sargatik, hamaxobiusok, akiket a szekerekről essedóknak is neveznek, mert szállítható házakban laknak, az ősi budinok, akik a Dnyeper forrásainál éltek. Valamennyit hegyek fogják közte.

Litvánia Lengyelország mögött, a Venedicus- és Budinus-hegyek felé fekszik. A Dnyeper ugyanis, mint többen feltételezik, a norvég hegyek közül ered, már forrásánál bővizű, aztán számos folyótól dagad, és a Krímtől nem messze a Fekete-tengerbe ömlik. Litvániát először a galindák és a sudinok lakták. A budinoknak volt itt egy fából épült városuk, Gelonon. Mellettük sűrű erdőket foglaltak el a thyssagéták, vagyis – az áldozatról – szent géták, akik vadászatból élnek, erkölcseik a legigazságosabbak, bogyókat esznek, a férfiak feje födetlen, ligetekben laknak; mivel szenteknek tartják őket, a szökevényeknek szokásuk szerint biztos menedéket nyújtanak. Távolabb maga a Riphaeus-hegység emelkedik, ahol a Don folyó ered, melyet – mint Pomponius mondja – a szakadatlanul hulló hó annyira átjárhatatlanná tesz, hogy az utazók nem tudnak átkelni rajta. (25) Ezután egy roppant gazdag, de lakhatatlan tájék következik, melynek arannyal dugig tömött földjét bámulatos éberséggel griffek őrzik, a vadaknak ez irgalmatlan és bősz neme nem tűri el, hogy bárki is betegye oda a lábát. Körben arimaspok, essedók, akiket hamaxobiusoknak is mondanak, tudniillik ház helyett szekéren laknak, valamint – ahogy fentebb mondtuk – a sötét hajú agathyrsok, akik arcukat és végtagjaikat be szokták festeni aszerint, hogy ki milyen ősökkel dicsekszik, méghozzá azzal a fogadalommal, hogy nem moshatják le. Továbbá kristály, gyémánt, smaragd és a legértékesebb drágakő roppant tömege. A neruoknál, akik másképp neurok, és a Dnyeper forrásvidékének a lakói, kinek-kinek meg van határozva egy idő, amikor tetszése szerint farkassá válhat, és aztán ismét vissza azzá, ami volt. Az essedók szüleik iránt a kegyelet utolsó adóját a gyászszertartáson róják le, azzal, hogy nekiesnek a húsuknak, állatok belsőségeivel keverik össze, és utálatos falánksággal fölemésztik; a koponyát ügyesen kidolgozzák, bearanyozzák és pohárként használják. (30) A gelonok az ellenség bőrébe öltöztetik a lovukat és magukat. A melanchlenok fekete ruhát hordanak, innen ered a nevük. Mindnyájuknak Mars az istene, az ő bálványának ajánlják fel a kardjukat és a sátrukat, embervérrel áldoznak neki. Plinius némileg eltér Ammianustól, amikor azt állítja, hogy a neurok a Bug forrásánál, a gelonok pedig és a thyssagéták, budinok, basilidák és agathyrsok a Dnyeper kútfejénél voltak. Abasilidák Herkulestől és Echidnától erednek, szokásaik királyiak, fegyverük puszta nyíl, és innen szerezték ezt a nevet. Abasilidákat a nomádoktól a Gerrhus választja el. A Bug keresztülfolyik a nomádokon és a hylaeusokon, akik az erdőkről kapták a nevüket, és mesterséges csatornán ömlik a Bucesba. Az agathyrsok fölött vannak a nomádok, aztán az antropofágok, akik emberhússal táplálkoznak, és ezért kapták e borzongató nevet. A maeotidákon túl, akikről a mocsár a nevét nyerte, legtávolabbiak az arimaspok. (35) Aztán a Riphaeus-hegyek, mint az imént mondottuk, ahol szakadatlanul hull a hó, mint a toll; ezt a vidéket Pterophorosnak nevezik, mivel a toll módjára hulló hó megöli az embereket, ezért van sűrű köd, és a jeges északon állandó fagy. Ezeken túl észak felé vannak a hyperboreusok, akik azért kapták a nevüket, mert az élet határain túl laknak. Vidékük napsütötte, kellemes éghajlatú, nincs itt ártalmas szél; ház helyett ligetekben élnek meg berkekben, nem ismerik a bálványimádást, az egyéni és társadalmi viszályokat, a betegségeket sem; ha megunták a hosszú életet, egy szikláról a tengerbe vetik magukat; így temetkeznek. Egyesek Ázsia partvidékének első szakaszára helyezik őket, mások középre teszik a napív két végpontja, a mi nyugatunk és keletünk közé, Plinius azonban ezt semmiképpen sem tartja lehetségesnek a közbeeső hatalmas tenger miatt. Ha az íróknak hinni lehet, fél évig világosság honol náluk, reggel vetnek, délben aratnak. Mivel elsősorban Apollót tisztelik, az első termést Delosra szokták küldeni, ezt néhány éven keresztül nemes szüzek vitték a vendégjog védelme alatt, de amikor a vendégjogot megsértették, úgy határoztak, hogy a lakott helyhez közeli határon teszik le. A Riphaeus-hegyeken túl, az északi óceán partján egy napi hajózásra Baunonia szigete van, melyre tavaszidőben a hullámok borostyánkövet vetnek ki, ha limaeusnak hihetünk. (40) Aztán következik, mint Hecataeus mondja, az Amalchium, a Parapanisus folyónál, ami ez ország népének nyelvén befagyott tengert jelent; Philemon azt állítja, hogy a cimberek Morimarusának, azaz holt tengernek nevezik. Aztán jön a Cronium és a mérhetetlen nagyságú Balcia-sziget, melyet Pytheas Basiliának, vagyis a szigetek királynőjének mond. Itt vannak az Aeona-szigetek, melyeknek lakói madártojással és zabbal táplálkoznak. Vannak mások is, amelyeken lólábú emberek születnek, az úgynevezett hyppoposok. Továbbá a phanesik szigetei, ahol az emberek mezítelenek, meg mások, ahol roppant nagy füleikkel egész testüket betakarják. Majd, ahol az óceán Sarmatia és Germánia felé elkanyarodva a hatalmas Codanus-öblöt alkotja, az összehasonlíthatatlan nagyságú Scanda-sziget terül el, amelyet többen Skandináviának hívnak; ennek egy darabját, ahol a hilleviók ötszáz faluban szétszóródott népe lakik, másik világnak nevezik. (45) Ezért, ha a géták, akiket gótoknak hívunk, innen származnak, bizony, senkinek sem kell csodálkoznia azon, hogy szinte az egész Szkítiát elárasztották. Egykor egészen a Visztula folyóig szarmaták, vénetek, scirek és hirek lakták, öblét Clypenusnak nevezték; erre következik pedig a Lagnus-öböl, amely a timberekkel határos.

Sarmatia azon részének, amelyet ma Lengyelországnak mondanak, első városa most Krakkó, mely nevét Gracchus római polgárról kapta, és van még számtalan más, fakerítéssel és sövénnyel. Krakkó városnak van egy igen híres, minden tudományt oktató gimnáziuma. A mi időnkben Sarmatia első részét, amely a jazigokkal határos, Lengyelországnak hívják, amely pedig a Visztula torkolatától a Venedicus-öböl mellett húzódik, annak Poroszország a neve. Livónia ugyanazon partvonal mentén e mögött észak felé terül el. Litvániát Poroszországtól hátulról a Venedicus- és a Budinus-hegyek választják el. (50) Lengyelország mögött a Don felé a massoviták élnek, akiket massagétáknak mondunk. Litvánián túl a Don felé van Igaz-Tatárország, vagyis Alánia, Sarmatia déli részétől a Maeotis felé alászállva van Hamis-Tatárország. Ha Lengyelország és a massoviták után a Fekete-tenger és a Maeotis felé fordulunk, Russia vagy Ruténia jön, és ennek népe, a rutén, a Donig, a hegyek, a tenger és a Maeotis-mocsár között; ezeket hívták egykor roxánoknak vagy roxolánoknak. A peucinoknak és a basternáknak az a területük, amely a Peucinus- és a Kárpát-hegyeknél kezdődik, és a Duna meg a Dnyeper torkolata között a Fekete-tengerig tart. Mivel pedig az európai Sarmatiáról már eleget beszéltünk, térjünk vissza a jazigokhoz és ahhoz a vidékhez, mely a Dunát, a Fekete-tengert, a Maeotist és a Dont érinti, folytassuk tovább rendben, mert a déli szkítákról már elmondtunk egyet-mást.

A jazigok, akiket fentebb Germánia és Dácia közé helyeztünk, metanastáknak neveztettek, azaz száműzötteknek, mert ősi székhelyükről elűzték őket; városaik hajdan ezek voltak: Uscenum, Bormanum, Abieta, Parca, Trissum, Candanum, Pessium és Partiscum, a mai Eger, meg számtalan falu. (55) Egert az illyricumi agrian nép alapította és nevezte el, mely a triballok mögött lakott, és mely átkelve a Dunán megszállta a partiscok földjét nem messze a Tisza folyótól. Egyesek azt hiszik, hogy azért nevezik így, mert folyók folyják körül, vagy mert a nép földműves volt és nem városlakó. A mi időnkben Orbán egri főpap ékesítette, aki az isteni Mátyás idejében élt, oly eszes és tapasztalt férfiú, hogy ama győzhetetlen fejedelem alatt az első helyet tartotta, mindent ő irányított, örökös kincstartóságot viselt, és hosszú éveken keresztül testőrparancsnokságot is, amit nádorságnak mondanak; a német Bécs püspökségét is megszerezte; magas volt és kövér, tekintete nyílt és tiszteletre méltó, becsületessége messzemenő, mértéktartása nem közönséges, a munkát és fáradozást hallatlan módon tűrte, nagylelkűsége áradó, és az érdemeseket nagyon szerette. Magára vállalta a fejedelem minden gondját, a kormányt és az összes ügyet akarata szerint forgatta, sohasem volt része nyugalomban, hogy urának örök háláját kiérdemelje, az őt ért sérelmeket nemes szívvel elfeledte, nagylelkűségének köszönhetően legyőzte a haragot és a méltatlankodást, mindent kiegyensúlyozott lélekkel tűrt, jó- és balszerencsét rezdületlenül viselt, övéit szerető, barátai iránt odaadó, minden kedvezést a leghálásabban, bőven tetézve visszafizető férfi volt; jövedelme körülbelül harmincezer arany évente, amiből testi szükségletein kívül semmit sem fordított magára; udvara mindig népes és fényes, nemesi és fejedelmi családok fiaival zsúfolt. (60) Az asztalnál bőkezű, az öltözködésben fukar, sohasem hordott harminc aranynál drágább ünneplő ruhát; hétköznapi és vasárnapi köpenye nyolc volt. Más dolgokban pedig, mint az istentiszteletben vagy az emberszeretetben, ha jótékonyságot gyakorolt, annyira kegyes és bőkezű volt, hogy hozzá hasonlót nem látott Pannónia az időben. Ezenfelül kiemelkedett nagylelkűsége, méltányossága, önmérséklete, vallásossága, könyörületessége, nyájassága, előkelősége, hűsége és méltósága, úgyhogy mindenki szeretni és tisztelni kényszerült őt. Gyakran hallottam, amint ez a szent atya mondogatta, hogy a bőséges étkezésen és a ruházaton kívül semmit sem kíván ez életben, ami ezen fölül marad, azt az isten tiszteletére és a mások hasznára fordítja. Táplálta a nemeset, pártfogolta a tehetséget, csodás bőkezűséggel karolta föl a szegényeket és a nyomorultakat; sokat foglalatoskodott tudományos tevékenységgel, nagyszerű templomokat és egyházakat emelt, saját székesegyházát nemcsak büszke épületekkel, hanem aranyos ruhákkal, ezüstserlegekkel is csodásán feldíszítette. (65) Úgy élt, hogy ne a saját, hanem a mások hasznára élni lássék, és mindig azt akarta, hogy ne csak lássék, hanem valóban legyen is. Senki se csodálja, hogy Orbán ilyen derék ember volt, hiszen a legnagyobb király tanította a bölcsességre, és aki tudja, hogy az isteni fejedelem milyen volt, az azt is elgondolhatja, hogy mekkora feladat lehetett tökéletesen megfelelni neki. Végeredményben jogosan ítélte őt mindenki a legszerencsésebbnek, nemcsak erényei és roppant magas méltósága miatt, hanem derék unokaöccsei seregéért is, akik közül Fodor István akkor az úgynevezett szerémi püspök volt, humanista műveltségéről ismert, a legnemesebb erkölcsökkel, a szép tudományokban mély jártassággal, aki minden tekintetben megfelelt nagybátyjának, Orbánnak. Eger után, hogy az elkanyarodásból visszatérjünk, Kassa következik, a Cassius római polgárról nevezett város, Herkulesre, a leggyönyörűbb, aztán a metanasták fővárosa, Pozsony, a Duna partján, amely hasonlóképpen alapítójának nevével dicsekszik, nem kevésbé tükrözvén a római nemességet; tudniillik Pisóról nevezték el, aki a két Pannónia élén állt, leigázta az elpártolt trákokat és mysusokat, akik közül a bilincsbe vert foglyok, mint L. Florus elbeszéli, oly iszonyúan vadak voltak, hogy a vasat a fogukkal marcangolták; mások úgy vélekednek, hogy Piso Frugiról kapta a nevét, akit Valens öletett meg. Innen 30 mérföldre Nagyszombat, és távolabb dél felé Nyitra, a Nyitra folyó mentén, mely sebes folyással siet a Dunába; valamivel följebb ugyanazon a parton Galgóc, ami szkíta nyelven szabad várost jelent, valamint Trencsén és Zsolna. (70) Pozsony alatt a Duna több ágra oszlik, különböző szigeteket alkot, melyek közül a leghíresebbnek Somorját tartják, melyet Szkítiának neveznek, aztán Komárom, mindkettő az ázsiai Szkítia ősi népeinek a nevét visszhangozza. Itt a csúcson egy igen erős, az isteni Mátyás tetemes költségén kiépített vár van; királyi kertek is, több vadaskert és kies rétek. Aztán egy napi járóföldre Vác, Vatusról, a Duna menti vadonban éldegélő remetéről, vagy a Buthrotum mellett álló egykori Batiáról nevezve; én meg azt hiszem, hogy a vatianokról, Felső-Pannónia népéről, amelyről Ptolemaeus tesz említést. Ezt manapság nagyon híressé teszi főpapja, Bátori Miklós, igen nemes férfiú, nagy szónok, olasz szokásokkal és tanultsággal ékes. Mert a Bátoriak ősi famíliája a magyarok előtt mindig nagy becsben állt, többen azt hiszik, hogy tulajdon falujukról kapták a nevüket, egyesek szerint magával a faluval és Vác városával együtt Bato pannóniai királyról, akiről Strabo tesz említést. (75) A házat most Bátori István híresíti, a dákok és havasalföldiek vezére, az általa vívott háborúk dicsőségével, aki társával, Kinizsi Pállal az isteni Mátyás zászlaja és jogara alatt hadjáratot vezetett a törökök ellen, és a roppant ellenséges sereg megsemmisítésével örökre szóló dicsőséget szerzett. Váctól 30 mérföldre ugyanazon a parton fekszik Pest, Új-Budával szemben, mely az egykori itáliai Paestum nevét utánozza, és alighanem még a hajdani római birodalom virágkorában építették a paestumi katonák. A Szarmata-hegyek között, melyek a metanastákat a lengyelektől elválasztják, fekszik Körmöc, Selmec, Zólyom, Beszterce, melyekben Mátyás király mély arany- és ezüstbányákat adományozott Beatrix királynénak.

A jazigok mögött a Duna mentén Dácia következik, a Tisza, a Prut és a Dnyeszter által bekerítve, hátul a Tiligul folyó választja el Sarmatiától, ebben van elsősorban Marmacia, a Kárpát-hegyek között, melyet manapság Máramarosnak neveznek, ahonnan a Tisza ered, itt bányásszák márvány módjára a sót, méghozzá akkora bőségben, hogy egész Szkítiának elegendő lehet; nem messze innen található egy víz, mely a belemerített vasat rézzé változtatja. Dácia régi népei voltak a teuriscok, a cistobocok, ezek alatt a predavensik, a rhatacensik, a caucoensik, biephek, burideensik, cotensik, továbbá az albocensik, potulatensik, saldensik, ciagisik, piephigek, sensik; régi városai Rhuconium, Zurobara, Lizisis, Tibiscum, Decidava, Ulpianum, Ulpius Traianus kolóniája. (80) Ugyanezen a néven Felső-Mysiában említenek egy másik Ulpianumot, tudniillik Crinitus Ulpius Traianus, mikor a mysusokat és dákokat meghódította, győzelme emlékére a Duna partján megalapította Nikápolyt, és mindenekelőtt azokat a kolóniákat, amelyeket a saját nevéről neveztetett el; a Dunán hidat veretett, bámulatra méltó alkotást, mint Dion írja a Traianusban, melynek néhány pillére máig látható, e mellett van a Duna túlsó partján Szörény városkája, melyet Severus császár alapított, és melyet most a török támadásokkal szemben a magyarok tekintélyes őrséggel védelmeznek. Aztán Singidava, Acmonia, Arcina, Zeugma, Dierna, Druphegis, Porolissum, Napoca, Patruissa, Praetoria Augusta, Salinae, alighanem ott, ahol most Máramaros, mely egykor Marmacia volt; továbbá Marcodava, Apulum, Ziridava, Aquae, Amutrium, Pirum, Argidava, Comidava, Sornum, Triphulum, Rhamidava, Tiasum, Carsidava, Patridava, Utidava, Petrodava, Zusidava, Nentidava. A Kárpát-hegyeken túl Dácia külső területe nyúlik el egészen a Tiligul folyóig, ezt most Erdélynek nevezik, baromban, borban, gabonában, valamint aranyban és ezüstben igen gazdag, ahol néhány folyó aranyat hord, és olykor másfél fontnyi aranyrögöket görget, koszorú módjára mindenfelől hegyek veszik körül. Az erdőkben bivalyok, medvék, vadlovak is; valamennyi hihetetlenül gyors; a lovak sörénye a földre omlik, a házilovak önmaguktól lágyan lépkednek váltott lábakkal. Ezt a területet részint szkíták, részint szászok és dákok lakják, emezek szelídebbek, amazok keményebbek. (85) Egykor, a gótok és hunok betörése előtt, egész Dáciát római és szarmata kolóniák töltötték be, mint erre számos antik kő feliratából következtetni lehet, főleg abból, amelyet nemrég találtak Erdélyben: L. Annius Fabianus triumvirnak, a II. császári légió parancsnokának, városi számvevőnek, néptribunusnak, bírónak, a Via Latina gondnokának, a X. tengeri légió biztosának, Dácia provincia császári biztosának és propraetorának. Ulpia Traiana sarmatiai kolóniában fogadalomból adja. C. Julius Sabinus, a XIII. légió katonája, számadó írnok, élt 30 évet. C. Julius Valens duumvir és Cominia Florentina, a gyászoló szülők. P. Furius Saturninus császári biztosnak, konzuli propraetornak. A sarmatiai Dácia kolóniában. Szíves adományul ajánlja és adja.

A Tiligul folyón túl a peucinok, a carpianok, a basternák élnek meg a kunok, akiket kiűztek a szülőföldjükről, és Magyarországra jöttek, itt egy dunai szigetet kaptak az isteni Mátyástól; nem sok idő múlva önként fölvették a mi igaz hitünket. A géták, akiket most oláhoknak mondunk, Pius pedig flaccoknak nevez, Erdélytől kezdve a Dnyeszter és a Dnyeper folyók között egészen a Fekete-tengerig széles területen terjednek szét. Azt a részt, melyet a Dnyeszter, a Prut és a Duna zár be, az újabb írók Moldáviának, vagyis Szelíd-Dáciának nevezik; az Al-Dunához közelebbit pedig most Havasinak hívják; a dávok ugyanis ugyanazok, mint a dákok, és egy nyelven beszélnek.

(90) Erdélyben egykor e városok voltak: Carrodunum, Metonium, Clepidava a Dnyeszterhez közel, ezek lakói a tyragéták; aztán Vibantavarium, Eractum és a főváros, Alba Julia, melyet először a rómaiak alapítottak, aztán az albán szkíták újjáépítettek; e terület most az igen nemes Geréb családból született László püspök, magyar főpap, e kiemelkedően derék, nagy tudású, királyi ékesszólású férfi fennhatósága alá tartozik; hogy ő fivéreivel együtt milyen bölcs volt és milyen hatalmas, azt Beatrix Asztali beszélgetéseiben megírtuk, és ha élünk, a maga helyén e történetben is elbeszéljük. A peucinok mögött Russia, melyet most Ruténiának neveznek, hegyen túli terület, melyet egykor a budinok és a hamaxobiusok, most a ruténok laknak, akiknek jeles fővárosa Lemberg, amelyet Leó császár a barbárok fölött aratott győzelmének emlékére nevezett el, itt tartják a leghíresebb vásárt egész Szkítia számára. Dácia déli részén Várad, amely most széltében dicsekszik főpapjával, az előkelő cseh családból született Jánossal, nem érdemtelenül, mert ennek tehetsége magasrendű és nemes volt, lelke emelkedett és kiváló, nyájassága áradó, bőkezűsége páratlan, hűsége az isteni Mátyáshoz, akinek legfőbb tanácsadója volt, a legállhatatosabb, soha senkinek sem ártott, használt, akinek tudott; ellenségeit az elszenvedett jogtalanságok megbocsátásával és jó szolgálatokkal szokta megbékíteni, urának legfontosabb elképzeléseit tehetségének legjobb erőivel valósította meg; bárhol is járt, mindig megmutatta, mekkora fejedelem tanítványa, minden követséget messzemenő méltósággal viselt, amiért az isteni Mátyás annyira kedvelte, hogy jóindulatát örökre lekötelezte magának. Váradon a Körös folyó folyik keresztül, mely a Kárpát-hegyekből ereszkedik alá, és az aranyról kapta a nevét, tudniillik aranyrögöket görget magával. (95) Most viszont helyénvalónak ítéljük, ha a következőkben elmondunk egyet-mást a dákokról.

A dákok ugyanazok, mint a dávok, a géták rokonai, mivel mindkettőnek azonos a nyelve, sőt, ugyanazon helyről származnak, de egyesek, mint Jordanis és sok író, úgy vélekednek, hogy Skandináviából erednek a gátakkal együtt, akiket gótoknak mondunk, többen úgy, hogy a daáktól, akik az ázsiai Szkítiában élnek. A daák ugyanis, mint Strabo írja, Hyrcania szélső népe, onnan kerestek maguknak a hunok és a többi szkíták szokása szerint kellemesebb lakóhelyet. Tehát a dákok és a géták nem Skandináviából, hanem az ázsiai Szkítiából származtak ki, ez a helyesebb feltételezés, mert a keleti népek régibbek voltak a nyugatiaknál. A Davus és Geta rabszolganevek az athéniaknál sűrűn előfordultak, mert szokás volt, hogy a szolgát arról a helyről nevezzék, ahonnan származott, mint Cappadox és Syrus. (100) Akadnak, akik a dákot és dávot a dai, vagyis harc szóból akarják magyarázni, mert igen harciasak voltak. A gétákat meg a gesusból, ami a rómaiaknál cölöpöt jelent, mivel a s a görögben gyakran t-vé alakul. A gesus ugyanis egy hosszú rúd, mint ezt Criton írja a Geticában. A géták kelet felé laknak a Fekete-tengernél, ellenben a dákok Germánia és a Duna forrásvidéke körül. Hogy a dákok dávok, tanúsítják régi városneveik is, melyek többnyire davával végződnek, mint Comidava, Sergidava, Decidava, Marcodava, vagyis Marcus davája, Decius meg Sergius davája. De a görögök jobban ismerték a gétákat, hiszen ezek sűrűn járogattak el a Duna két partjára, és hol a mysusokkal, hol a trákokkal összekeveredve jelentek meg. (105) A triball is Thrákia népe, ugyanaz volt a sorsa, gyakran együtt vándoroltak odább, főleg azokban az időkben, amikor a szomszédok rátörtek az alább lakókra. Dion Prusaeus, a nagy érdemű szofista, aki Apollonius Tyanaeus és Eucrates Tyrius idejében élt, és száműzöttként a géták közé került, mint Philostratus mondja, írt egy Geticát, amelyből jól meg lehet ismerni a géták történelmét, és hogy milyen hatalmasak voltak. Augustus császár egykor ötvenezres hadsereget küldött a dákok ellen, és alig tudta őket elkergetni a Duna partjáról. Amikor a géták és dákok birodalma nagyon megerősödött, hadseregük 200 ezerre nőtt, átkeltek a Dunán, és a római nép tartományait súlyos háborúval zaklatták. Curio egészen Dáciáig vitte a római nép jelvényeit, de a szakadékok mélységeitől megrettent; Appius a szarmatákig; Piso behatolt a Rodopéba és a Kaukázusba; Lucullus a népek lakóhelyének határáig, a Donhoz és a Maeotis-mocsarakhoz. Ezt az oly kíméletlen ellenséget saját szokásai szerint hódította meg, úgy, hogy a foglyokkal szemben tűzzel és vassal kegyetlenkedett; mindennél borzalmasabb az volt a barbárok számára, hogy a megmaradókat levágott kézzel félhalottként kényszerítette élni. (110) Domitianus császár egy hadjáratot indított a szarmaták ellen, melyben egy légió a parancsnokával együtt odaveszett, meg kettőt, szükségből, a dákok ellen; az elsőt Oppius Sabinus konzuli férfiú kedvéért, akiről megtudta, hogy lerohanta őt az ellenség, a másodikat Cornelius, a testőrcsapatok parancsnoka miatt, akire a fővezérséget ő maga bízta rá. Változó hadisikerek után a dákok fölött két diadalmenetet tartott; a szarmatákért babért vitt a capitoliumi Jupiternek. Azt hiszem, ekkor szentelte neki Bécsben a Flaviana-oltárt, mivel a Flavia nemzetségből származott. Aztán, amikor a dákok megint fellázadtak, Traianus igázta le őket, és mivel az örökös hadakozás Dáciát kimerítette, sok gyarmatot telepített oda, mely mind a mai napig megtartotta a latin nyelvet. De ez sem használt sokáig, mert Galienus császár idejében Dácia elveszett; innen származott aztán Aurelianus, de mint Suidas és Eutropius mondja, Aurelianus elvesztette Dáciát, amelyet Traianus tartománnyá tett a Dunán túl; miután egész Illyricumot és Mysiát feldúlták, elveszítette a reményt megtartására, Dácia városaiból és mezőiről kivonta a rómaiakat, Mysia közepén telepítette le őket, és azt nevezte el Dáciának, ami most Felső- és Alsó-Mysia között fekszik, és ami azelőtt a Duna bal partján helyezkedett el a torkolat környékén, az most Aurelianus révén átkerült a jobb partra. A Galerius által kikiáltott Licinius császár is Dáciából származott. A dákok egykor legyőzték a bójokat és a teuriscokat, elpusztították szinte az egész Illyricum tartományt, súlyosan zaklatták az egykor galatáknak nevezett scordiscokat, akik az illírekkel és a trákokkal éltek együtt, aztán harci szövetségbe vonták őket. A gétákat a rómaiak, mint Plinius mondja, dákoknak nevezték, róluk alább bővebben szólunk. Dáciát Gotiának, majd – mivel később elfoglalták a gepidák, a gótok rokonai – Gepidiának nevezhetjük. Galienus uralkodása alatt a gótok felprédálták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. (115) A Duna Germánia hegyeiből ered, nem messze a Rauracus-hegyektől, a raetiai határoknál kiszélesedik, mintegy 60 hajózható folyót vesz föl, körülbelül húsz[!] mérföldet megtéve végül hét ágra oszlik, és a Fekete-tengerbe ömlik; jobbra vannak a raetusok, vindelicusok, noricusok, valamint a két Pannónia, a két Mysia, balra Nagy-Germánia, a metanasta jazigok, a dákok és géták; csak a Nílusnál kisebb, ha jég borítja, megtartja a terhelt szekeret, a hatalmas hadsereget, és így megtagadja a természet által rendelt szolgálatot. Tudniillik a természet parancsára azért keletkezett, hogy védje a két Pannóniát, őrizze a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen, de kegyetlen télben, kedvezvén némiképp a germánoknak és a szkítáknak, mert azok az ő emberei, eltűri, hogy lábukkal tapodják. Ahol Illyricumot érinti, Ister királyról Isternek nevezik; ennek két fia volt, Elorus és Actaeus, akik segítséget vittek a mysusoknak és a trójaiaknak, mint a hajdan igen-igen híres Homerus megállapítása nyomán írja Philostratus, akit Bécsújhely ostroma közben az isteni Mátyás utasítására görögből lefordítottunk; továbbá abban a háborúban, amely Trójánál folyt, a nagy Aiax a mysusok ellenében önmagát, Achillest és Patroclust, Haemus, Mars fia ellen Diomedest, Palamedest és Sthenelust, az Istertől érkezettek ellenében az atridákat és a többieket állította. Ister fiai pedig, a szkíták vezérei, akik Hector rendeletére szekerekkel csatáztak, bátran rárohantak az ellenségre, de amikor Aiax erősen megzörgette a pajzsát, megrémültek, a lovak meghökkentek, megriadtak és feldöntötték a szekereket, a szkíták szertefutottak, ők pedig, miközben állhatatosan küzdöttek, mindketten elestek.

A torkolat előtt van Peuce-sziget, amelyet azért hívnak Peucénak, mert a basternák, a Peucinus-hegyek lakói foglalták el; Peucinusnak a feketefenyő-erdők rengetegéről nevezik. (120) Lejjebb és följebb tekintélyes nagyságú szigetek sokasága; a többiek előtt említik az Al-Duna első, a Peucétól induló ágában Hyerostomont, vagyis a szent torkolatot; a közelben van a folyóról nevezett Istropolis. Peuce mellett egy nagy mocsár kezdődik; Istropolis fölött is van egy tó, hatvanhárom mérföld kerületű, amelyet Halmyrisnak hívnak. A Peucinus-szigetközön van Kilija városa, melyet a törökök nemrégiben foglaltak el, ez Achilles kultuszát ápolta, és – mint alább megmutatjuk – Leuce és Dromus őrzi. A második Narcostomon, a befagyott és elzsibbadt halakról, melyeknek ott nagy tömegét fogják ki. Harmadik a Calostomon, alighanem az épületfa jó minőségéről nevezve. Ezzel szemben az álságosságról hívják a negyediket Pseudostomonnak; itt van a Conopon-sziget, melynek a szúnyogok tömege adja a nevét, Diabasist az átkelésről hívják így. Az ötödik torkolat a Boriostomon, mely északra néz. Stenostomon a hatodik, igen keskeny; végül a hetedik Spirestomon, mert szélesen kanyarog, abból a fekete mocsárból ömlik ki, melyet Ptolemaeus Thiagolának nevez; a közelben van Harpis város. (125) Ephorus a Duna hétszeres torkolatához csak öt szigetet helyez. A Fekete-tenger mellett egy vízben bő, széles síkság nyílik, melyen midőn Darius, Hystaspes fia, a szkíták ellen háborúskodva a dunai átkelés után át akart hatolni, az egész sereggel együtt kis híján odaveszett; aztán Lysimachus, aki Dromichetes géta király ellen vezetett expedíciót, hasonló bajba kerülvén, az ellenség fogságába esett, de mert jóindulatú ellenfélre talált, sértetlenül távozhatott. E pusztaságban, mint Plinius mondja, a szkíták összes nemzete megtalálható, némelyik géta, némelyik szarmata, úgymint hamaxobius vagy aors, egyesek elfajzott szkíták, akik szolgáktól születtek, vagy trogloditák; aztán vannak alánok és roxolánok. Az Al-Duna torkolatától a Dnyeszter 900 stádiumra van, az út közepén két tó, méghozzá hatalmas; az egyiket kikötő gyanánt lehet használni, a másiknak nincs öble. A pusztaság közepét a britolagák lakják, akiket a nagy testű nyulakról neveznek; ottani város Cremnisci meg Aepolium, hegy a Macrocremnius; a Dnyeszter mellett híres Hermonactus. (130) De e ponton a historikusok jócskán eltérnek egymástól; vannak néhányan, akik azt erősítgetik, hogy a géták, akiket gótoknak mondunk, liberius idejében Scandia szigetéről jöttek ki. Aelius Cato ötvenezer gétát hoz ki az Al-Dunán túli területről Trákiába, mely nemzet a trákok nyelvét beszéli, ma is él, és mysusnak neveztetik. A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták, mint a mysusokat is; ugyanis mindkét nép trák, az is, amelyet most mysusnak nevezünk, az is, amelytől azok a mysusok eredtek, akik Ázsiában a lídek, a frígek és a trójaiak földjét lakják. Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik, mert egykor brígnek mondták, mint ahogy tudjuk, hogy ugyanazt a népet nevezték medobithynnak, bithynnak és thynnak.

Posidonius sok bámulatra méltó dolgot beszél el a mysusokról, a trákokról meg a gétákról, hogy tudniillik rendkívül vallásosak, a húsételtől tartózkodnak, azt írja, hogy nem kis részük örökös nőtlenségben él, kizárólag mézzel, tejjel és sajttal táplálkozik, ezért ezeket deicoláknak és capnobatáknak nevezik, vagyis füstjáróknak, a trákok közül egyeseket, akik asszony nélkül élik életüket, ctistáknak, vagyis teremtőknek neveznek, nagy tisztelettel szenteknek tartják őket, és mindenféle szabadságot megengednek nekik. (135) Menander, ama vígjátékíró, ugyanígy vélekedik, mondván, hogy a trákok valamennyien, és elsősorban mi, géták, mert magam is azzal dicsekszem, hogy közülük való vagyok, mi a többieknél nagyobb önmegtartóztatásban élünk. És hozzáteszi: Közülünk senki sem vesz feleséget, ezért a vallásos áhítat a gétákban volt a legnagyobb, amit a húsételtől való tartózkodás jelentékenyen fokozott. Ezenkívül azt mondják, hogy egy bizonyos géta nemzetiségű Zamolxis Pythagorasnál szolgált, és az isteni dolgok nem csekély tudományát tanulta el tőle; elzarándokolt az egyiptomiakhoz, egynéhány dolgot itt is hozzátett ismereteihez, és miután hazájába visszatért, övéi a legnagyobb tiszteletben részesítették, jósolt, magyarázta a csodajeleket és az álmokat, minek következtében a géták királya arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a filozófust, az isteni akarat e kiváló magyarázóját társul veszi maga mellé az uralkodásban; először az isten bensőséges papjának tartották, aztán istennek, lehúzódott egy mások számára megközelíthetetlen föld alatti barlangba, senkivel sem állt szóba a királyon és a királyi minisztereken kívül, és itt az istenek módjára jóslatokat adott, számos parancsot hirdetett; fennmaradt aztán ez a szokás egészen Tiberius idejéig, mindig akadt valaki, a szent szertartásokban járatos személy, aki a király tanácsadója lett, és akit a géták istenként tiszteltek. Augustus császár idejében, aki Byrebista géta király ellen hadjáratot indított, e tisztségben Deceneus működött a szent hegyen, amelyet Cogeonusnak neveztek.

Mármost, ha a nagy tekintélyű görögöknek hihetünk, és a géták, akiket gótoknak tartunk, a trákok közül származtak, hogyan eredhettek volna Scandiából vagyis Scanciából? (140) Vagy inkább azt kellene gondolnunk, hogy Jordanis és az őt követő többi író tévedett? Már ha csak azt nem akarjuk mondani, hogy a trákok, a géták és mysusok egykori elődei, először Scandiából származtak ki, vagy nem követjük Apollodorust és Eratosthenest, aki azt vallja, hogy Homerus meg a többi antik író ismerte ugyan a görögök történelmét, de a távoli népekét a legkevésbé sem; hiszen míg a Fekete-tengerbe körülbelül negyven folyó ömlik bele, említést sem tesz a legjelentősebbekről, a Dunáról, a Donról, a Dnyeperről, a Bugról, a Rioniról, a Terméről, a Kisilről, a híres lószelídítő szkítákról sem, akiket galactophagoknak és abiusoknak nevez, és bizony nem ok nélkül, mert akkortájt ez a tenger nem tűrt meg hajót a hátán, ezért hívták axenosnak és ellenségesnek, a szüntelen viharok meg a szkíták vadsága miatt, akiknek az volt a szokásuk, hogy a vendéget feláldozták, emberhússal táplálkoztak, és a koponyát kupaként használták. A Fekete-tenger egykor úttalan volt, és csak akkor kezdték Euxinusnak és engedékenynek nevezni, amikor az iónok városokat alapítottak a partján. De mégis ki merné mondani, hogy Homerus nem ismerte a szkítákat, amikor a galactophagokat és az abiusokat messzemenően igazságosnak mondja, mert ház helyett szekéren laknak, nomádok és pásztorok, kapzsiság nem gyötri őket, a kölcsönt visszafizetik, Plato tanítása szerint közösen bírják az asszonyokat és gyermekeket, a kanálon és kardon kívül nincs magántulajdonuk, őszinteségük bámulatos, nem ismerik a rosszindulatot és a nagyravágyást, kevéssel megelégszenek, és összehasonlíthatatlanul mértékletesebbek, mint mi? A szkíták egykor ezekkel az erényekkel tündököltek. Amikor azonban a mieink elkezdtek hajózni a tengeren, a tengerparti szkítákat megfertőzték a mi erkölcseink; azonnal elárasztotta őket a bujaság, az élvhajhászás, a roppant rosszindulat, kapzsiság, a gonosz mesterkedések raja; lealjasodván lemészárolták a vendéget, raboltak, elpuhította őket a kényelem, szennyes kamatot szedtek; mihelyt belekóstoltak az idegenek lágyabb életmódjába, elasszonyosodtak, ősi erkölcseik megromlottak, a becsületességet felváltotta a gonoszság, szinte minden megváltozott. (145) Egykor tehát a legszentebb emberek voltak a szkíták, mint Strabo vélekedik, és olyanok, amilyeneknek Homerus írja le őket; sőt, a szkíták becsületességéről a perzsák, az egyiptomiak, valamint a babilóniaiak meg az indusok levelei is tanúskodnak. A filozófus Anacharsis és Abaris, aki az avaroktól, a hunok szövetségeseitől származott, és még mások is bölcsességre vágyva Görögországba vándoroltak, és örök dicsőséget szereztek maguknak azáltal, hogy népükre jellemző tulajdonságként árasztották magukból a velük született igazságosságot, szívélyességet és szelídséget. Sándor a trákok elleni expedícióban, amikor megtámadta a triballokat, és ezek királyát, Syrmust üldözte, aki Peuce aldunai szigetre menekült, és ezért később róla nevezték el Szerémet, a hajók hiánya miatt késedelmet szenvedett; átkelt a gétákra, elfoglalta és lerombolta városukat, majd amikor e néptől és Syrmus királytól ajándékokat kapott, azon nyomban hazament. Dromichetes, a géták királya, midőn Sándor utódainak idejében az ellenséges Lysimachust elfogta, így szólt: Nem viszek én háborút ilyen halandókra, inkább a barátaimmá teszem őket. Azzal a neki is sok kárt okozó ellenfelet barátilag megajándékozta, elbocsátotta, és e jótéteménnyel örökre lekötelezte. (150) Anacharsis pedig, mint Ephorus állítja, a sacák nemzetségéből származott, akik a gabonatermő ázsiai Szkítiát lakták; önmérsékletével, okosságával, kiváló elméjével kiérdemelte, hogy a hét bölcs közé sorolják; ő találta fel a láng élesztésére szolgáló fújtatót, a kétágú horgonyt és a fazekaskorongot, Diogenes sokat ír róla. De most térjünk vissza urunkra, mert némileg elidőztünk a gétáknál és a szkítáknál.

Harpis egy igen régi város a Thiagola-mocsár közelében; nevét a hárpiáktól kapta, Phineust ugyanis, mint Homerus írja, a hárpiák a galactophagok, vagyis géták földjére vezették, ezek hitvány és kevés eledellel élnek, szent törvényeknek engedelmeskednek, testük sebezhetetlen és legyőzhetetlen, a kapzsiság betegsége nem gyötri őket. Aki az Al-Duna torkolatától a Fekete-tenger partján a Don felé halad, elsőként a Dnyeszter folyóra bukkan, melynek torkolatától ötszáz stádiumnyi távolságra az Achillesnek szentelt Leuce-sziget tűnik fel; erről Protesilaus nyomán Philostratus sok tudnivalót ír, azt tudniillik, hogy Thetis új szárazföld gyanánt Neptunustól kérte el, hogy a Thessaliából származóknak egy megművelhető szigetet adjon; mert amikor a Fekete-tenger hosszát felmérte, és nem talált betelepíthető helyet, számba vette az Al-Dunát, a Dnyepert és a Termét, melyek szakadatlan, roppant hullámzással ömlenek a Fekete-tengerbe, majd e folyók egyikénél a torkolatot feltöltötte, és a tengerbe egy szigetet állított; (155) ennek hossza 30 stádium, szélessége pedig négy; önmaga számára cserjét és fehér fákat ültetett, innen ered a sziget neve, mások egy csodás szépségű templomot álltak körül; Achilles és Heléna istenségét tisztelték itt; kettejüknek szentelt templom és kettejük szobra volt itt felállítva, melyek nem egymásra néztek, hanem Helénáé Egyiptom felé; Neptunus, Amphitrite és a Nereidák meg a Maeotisba és a Fekete-tengerbe ömlő folyók többi szelleme látogatták ezt hitveseikkel; e szigeten fehér madarak laktak, ezekről állandósult a neve; a görögök és a Pontust lakó barbárok valamennyien tartózkodtak az itteni vendégeskedéstől; arról énekeltek mindennap, hogy Achilles és Heléna lakomákat tartott itt, dalba foglalták kölcsönös szerelmüket, és folyton Homerus verseit dalolták; ezenkívül híre járt, hogy egy kereskedő időnként felkereste ezt a szigetet, Achilles megjelent neki, elbeszélte, mi történt Trójánál, szíves vendégséggel és gazdag asztallal traktálta őt, aztán megparancsolta, hogy hajózzon Iliumba, hozza el azt a trójai lányt, aki Priamus véréből egyedül maradt még meg; amikor ezt megcselekedte, Achilles nagyon megdicsérte őt, és arra utasította, hogy őrizze a hajóján, mert Leucéra asszonyoknak tilos volt lépni, a kereskedőt rengeteg pénzzel elbocsátotta, de az még egy stádiumnyira sem hajózott el, amikor meghallotta a lány jajongását, akit Achilles kegyetlenül széttépett. Erről ennyit; fordítsuk vissza most a szót a Dnyeszter folyóhoz.

(160) A torkolatban Neoptolemus tornya áll és a Hermonactus nevű falu. Achilles fia ugyanis, mint némelyek vélik, apja emlékműve mellé maga is akart építeni valamit; de ezt nem hiszem, inkább Neoptolemusról, Mithridates fiáról nyerhette a nevét, aki nyáron tengeri, télen pedig lovas ütközetben győzte le a szkítákat, és hogy a Dnyeszter kijáratát elzárja a géták elől, torkolatába tornyot állított. Azt hiszem, a Dnyesztert a tyrusi kereskedőkről nevezték el, akik nyereségvágyból nemcsak a Fekete-tengerre hatoltak be az iónokkal együtt elsőként, hanem a Hispán- és a Gaditán-tengerre is, hogy a Pireneusi-hegyekből az erdők elégetése révén kiolvasztott ezüstöt bíborra cserélve meggazdagodjanak; a hajózásban a csónakot és a csillagok útmutatását először a föníciaiak használták. A folyó mellett áll Tyras város, melyet Ophiussának is neveznek, bár Ophenicumnak kellene mondani a föníciaiakról; a folyón fölfelé hajózva jobbra van Niconium, balra Ophiussa. A Dnyesztert lakó gétákat tyragétáknak nevezik. Közel van egy terjedelmes sziget, az Al-Duna Pseudostomon nevű torkolatától 130 mérföldre, ezt a tyragéták lakják. Aztán a folyóval azonos nevű axiacák, mintha ők, mivel nyilazásban kitűnőek, egyedül volnának méltók a nyílra. (165) Rajtuk túl a crobiggok és a Rhode folyó; továbbá a Sagaricus-öböl és Ordessus kikötő; a Dnyeszertől 120 mérföldre van a Dnyeper, amit Észak erejének fordítanak, mert ez innen válik hajózhatóvá, édesvizű, a legkiválóbb halban bővelkedik. Van egy hatalmas tava és egy városa, amely 155 mérföldre fekszik a tengertől, és ugyanígy nevezik; a miletusiak alapították, és hol Olbiának mondják gazdagságáról, hol Miletopolisnak. Itt szokták a legnagyszerűbb vásárt tartani, melyet mind a görögök, mind a szkíták látogattak. A parton ezután az achájok kikötője. Leucétól, Achilles szigetétől 125 mérföldre van egy kard formára keresztben elnyúló félsziget, amelyet a thessaliai vezér gyakorlatozásáról Dromon Achilleumnak neveznek. Agrippa azt állítja, hogy hossza 80 mérföld. Ezt az egész vidéket a szárd szkíták és a siracok tartják. Aztán egy erdős vidék következik meg a Hylaeum-tenger, arról az erdőről elnevezve, amely körülöleli. (170) Az az egész terület, mondja Strabo, mely a Dnyeper és az Al-Duna között fekszik, eleinte a géták pusztasága volt, aztán a tyragétáké, akiket a jazig melléknevű szarmaták követtek, akiket basilicusoknak mondanak, meg a georgok, akiknek zöme nomád és pásztor, földet kevesen művelnek. A déli részt a basternák lakják, a tyragéták és a germánok szomszédai, és alighanem ők is a germánoktól származnak; számos falura és nemzetiségre oszlanak, egyeseket ugyanis atmonoknak neveznek, másokat a basternák sidonjainak. Peucinoknak mondják azokat, akik a Duna Peuce nevű szigetét foglalták el.

A roxánok észak felé élnek, a Don és a Dnyeper közti alföldön legeltetnek. Ez az északi rész Germániától egészen a Kaspi-kapukig mezőség és síkság; e térséget most Fehér és Fekete Russiának mondják. A roxánok ellen Mithridates Eupator küldött hadsereget Tysius vezérletével, és a csata során nagy részük elesett. Nyers marhabőrből csinálnak mellvértet és pajzsot, a küzdelemben kardot, íjat és lándzsát használnak. (175) E törzsből több nemzet származik: a nomádok szekereken élnek, füves mezőkön vándorolnak, prémmel borított sátrakat szállítanak, a szarvasmarhát magukkal hajtják, abból táplálkoznak, tejet, sajtot, húst esznek; legtöbbjüket most tatárnak hívják; télen a hideg miatt levonulnak a Maeotishoz, nyáron a déli pusztákon vándorolnak, ezért nincs szamaruk, mert ez az állat nem tűri a hideget; marháiknak sincsen szarvuk, mert ki vannak téve a hidegnek; lovaik kicsinyek, szarvasmarhájuk viszont nagy termetű, a befagyott vizet fémkorsókkal törik fel. Azután, hogy megtartsuk a rendet, a Dnyeper és a Bug között a hegyektől számítva Leinum városa van, Amadoca, Sarbacum, Niossum, Azagarium, Sarum, Serimum, Metropolis és Olbia. A Bug és a Kerkinit között a tauroszkíták, Tamyraca, aztán Achilles hosszan elnyúló félszigete, párta alakú, mint fentebb mondtuk, itt van a Bonus kikötő, Cephalonesus, Misaris, Diana tava és a Szent-fok. A Dromus mögött a Kerkinit-öböl, mely a félszigetet elválasztja a Krím félszigettől. A Kerkinit folyó meg a Pasiaces között vannak a navarok és Navarum városa, aztán Tracana, Pasyris, Ercabum, Torrocca, Carcinna és Neontichum, amit új falaknak fordíthatunk, aztán a Krím félszigeti szorosa, a Kerkinit-öböl meg a Buces-mocsár között, ahol a legfontosabb város Taphros; utána Eupatoria, Satarchae, Dandaca, Criumetopon, egy kis félsziget, a kos homlokának alakjára elnyúló fok, Corax, Lagyra, az Istrianus folyó, a nevezetes Theodosia város, Nymphaeum, Panticapaeum, a Myrmecium-fok, Parthenium Zeno félszigete és Heraclium, amely a rómaiaktól szabadságot kapott, egykor Megaricének nevezték, és öt mérföld kerületű fallal kerítve Görögország törvényeit tartotta.

(180) A Krím félsziget déli részén ezek vannak: Cimmerium, Beon, Parosta, Tarona, Postigia, Iluratum, Tyrictata, melyet a tirusiak birtokoltak, Zephyrium, Portacra, Cytaeum, Argoda, Tabana. Heraclium pedig a heracliumiak gyarmata, akik a Pontusban laktak. Ugyanígy nevezik a félszigetet is, mely a Dnyeszter folyótól négyezer-ötszáz stádiumnyira esik, ha a tengeren hajózunk. Parthenium fokát egy bizonyos szűznek szentelt kápolnáról és szoborról nevezik; a várostól 100 stádiumra fekszik, és három kikötőt alkot, ahonnan a félsziget kiindul. A Pactorum kikötőnek szűk a bejárata, a szkíta fajú taur népség itt szokott rablók módjára lest vetni az érkezőknek; ezután van egy másik kikötő, amelyet Ctenosnak hívnak; utána Cherronesus város, melyet arról a kis félszigetről neveznek, ahol fekszik; hajdan szabad volt, és a saját törvényeivel élt, azonban a barbárok szorongatása oly szükségbe taszította, hogy Mithridates Eupatort megválasztotta ellenük hadvezérnek és védnöknek, ez azonnal hadat küldött a Krímre, a szkíták ellen fegyvert fogott, mint Apollonides vélekedik, Scilurust nyolcvan fiával együtt visszahelyezte a bosporusiak királyságába, és ezt a saját birtokává tette, A Criumetopon-fokkal szemben a cimmer Bosporuson túl Carambis helyezkedik el, a paphlagoniaiak foka. Ugyanezen a vidéken van a Cimmer-hegy is, ahol a cimmerek egykor nagy hatalmat gyakoroltak a bosporusiak fölött. A cimmer Bosporus mellett most a genovaiak híres gyarmata van, Capha, melyről ma ezt az egész sarmatíai félszigetet nevezik. Panticapaeum egykor a bosporusiak fővárosa volt. (185) A cimmerek ugyanis, akik a Fekete-tenger jobb oldali déli területét lakták, egészen loniáig elkalandoztak, aztán őket elzavarták a szkíták, és a görögök, akik ezeket a városokat lakták, szkítáknak nevezték őket. Bosporus szorosa Panticapaeum és Achilles faluja között 20 stádium széles, ha befagy, bárhol gyalog mennek át rajta, így tehát mindazt, ami a Maeotis partvidékéhez tartozik, Cimmer-öbölnek nevezik. Azt mondják, ezzel szemben áll Trapezus hegye, mely a Tibaraniához és Colchishoz tartozó városnak a nevét adta. Ezután igen termékeny helyen fekszik az alapítójáról nevezett Theodosia, melynek száz hajót befogadó kikötője van. Aztán a bosporusiaknak a Maeotis partján fekvő városa, Panticapaea. Az a szakasz, amely Theodosia és Panticapaeum között van, nincs több 5530 stádiumnál, számos faluval, pompás lakóhelyekkel és csodás termékenységgel; középen van Nymphaeum egy igen jó kikötővel. Azt olvassuk, hogy Panticapaeum várát a miletusiak alapították; Leucon, Satyrus és Parisades idejében a Maeotis egész környékével együtt királyi uralom alatt állt. Az utolsó király, Parisades azonban nem tudta megfizetni a barbároknak a súlyos adót, ezért az uralmat átadta Mithridatesnak, őt magát később az istenek közé sorolták, a terület pedig Mithridates legyőzése után a római nép birtokába ment át. (190) A Maeotis szája, melyet cimmer Bosporusnak neveznek, az igen szűk Euripusban végződik. Partheniummal az Ázsiában fekvő Achilles falu áll szemben. A félszigetnek a tengerre hajló területe egészen Theodosiáig gyümölcsben bővelkedő, mindenütt művelt mezőség, a terméshozam harmincszoros, Mithridates Eupatornak adó fejében 180 ezer véka gabonát fizettek innen, és a Sindices környéki ázsiai területekkel együtt még mintegy kétszázezer talentumnyi ezüstöt is. A görögök innen szerezték be a gabonaneműt, mint ahogy a Maeotistól a sózott halat. Azt mondják, Leucon, a Krím királya, Theodosiából kétszáztízszer tízezer vékával küldött az athéniaknak.

A Krím félsziget fölött élnek a nomádok, akik lóhússal táplálkoznak, és ha nem fizetik meg számukra az adót, mindenféle portyázásokkal hajtják be azt. Hypsicrates azt írja, hogy a szorosnál déli irányban 360 stádium hosszúságban nyúlik egy fal, amit Asandrus épített, minden stádiumon tíz tornyot emelt, hogy a barbár támadásokat megakadályozza; akik a földet művelik, szívélyesebbek és jobb erkölcsűek, viszont azok, akik a tengeren foglalatoskodnak, haszonlesők, egyáltalán nem tartózkodnak a rablástól és a gaztettektől. (195) Scilurus és fiai két várat emeltek, amelyeket a Mithridates vezérei elleni támadásoknál használtak, az egyiknek Palatius, a másiknak Chabus volt a neve; ezzel szemben Diophantes, aki Mithridates Eupator parancsnoksága alatt és megbízásából a Krím félszigetre hadat vezetett, Neapolist meg Eupatoriát építette. A félszigetlakók falától a fok mentén tizenöt stádiumnyira van egy sós tó, mely számos sóteleppel szolgál. Augustus idejében mindez a bosporusi királyoknak engedelmeskedett, akiket a római nép állított.

A szarmatáknak és a szkítáknak az a szokásuk, hogy a lovakat kiherélik, hogy engedelmesebbek legyenek, ugyanis kis termetűek, bámulatosán gyorsak és fürgék; kedvelik a vadászatot; a mocsaras területen szarvas és vaddisznó él, a mezőségen őz és vadszamár, továbbá egy fehér testű, gyors, hatalmas termetű vadállat, átmenet a szarvas és a kos között, mely az orrával szívja fel a vizet, és tartalékol belőle annyit, amennyi a kiaszott mezőkön kitépett táplálékhoz elegendő; ezt szarvatlannak nevezik.

A Krím félsziget tehát, amelyet egykoron 30 nép lakott, és amelynek gerincét a scythotaurok birtokolták, a Peloponnesushoz igen hasonlónak látszik. Mögötte van a Buces-mocsár, a Maeotistól egy sziklás hátsággal elválasztva; ez veszi föl a különböző irányokból folyó Pasiacest, Bucest és Gerrhust. A Gerrhus választja el ugyanis a basilidákat a nomádoktól, a Bug pedig a nomádokat a hylaeusoktól, mint Plinius mondja. (200) ABuces és a Gerrhus között a toreccadák laknak, itt van Acra város, a Gerrhuson túl Cnema és az Agarus folyó. Aztán a Lycus és a Poritus folyó, közöttük a roxolánok Hygreum várossal. A Poritus torkolatánál a Don öblével szomszédos Carea van. A Dont pedig a tanaiták lakják; a déli részt az osylok, az ophlók és az idrák; tovább Sándor és Caesar oltárai. A belsőbb helyeket hegyek veszik körül. A Dnyeper forrásánál a neurok, a gelonok, a thyssagéták, budinok, basilidák és, mint feljebb mondtuk, az agathyrsok; felettük más nomádok és antropofágok, a Bucestól a Maeotis felett a szarmaták és az essedók. Hátravan még, hogy most átkeljünk az ázsiai Szkítiába, miután az európait leírtuk.

A Donon túl az ázsiai Szkítia következik, melynek a legtöbb író igen tág határokat szab. Mert nyugatról a Don, délről a Corax- és a Kaukázus hegység meg a Kaspi-öböl, északról és napkeletről a serek által elfoglalt két óceán határolja. Két részre oszlik; az egyik az Imaus-hegyen innen, a másik túl helyezkedik el. Délről még Colchis, Ibéria és Albánia fogja közre; északról, ha kelet felé fordulunk, a Hyperboreus-hegyek meredeznek, melyek között a basilicusok, a szarmaták és a zacaták laknak; innen ömlik ki a Volga folyó, mely hosszas kanyargás után végül a Kaspi-tengerbe vegyül. (205) A zacaták alatt a suardenok, perierbidok, chenidisek, siracenok, jaxamaták, psessik, themeoták, navarok és Mithridates tartománya; továbbá a tyrambák, asturicanok, zinchék, arichok, conapsenok, metibek, agoriták, sanaraeusok, tuscok, a Hippicus- meg a Ceraunius-hegyek, Sándor oszlopai, a melanchlenok, sapothraenák, a scymniták, a suranok, a sacanok, az amazonok, orineusok, valók, serbek, didurok, udák; valamennyien a Don és a Volga folyók közén laknak, és, mert szarmaták, mindannyian a szkíták szokásait követik, nincsenek városaik, csak a Don mentén és a Maeotis tengerparti részén Exapolis, vagyis folyón kívül fekvő város, meg Navaris, Paniardis, Patarua, Azara, Axabitis, Tenia, Tyramba, Gerusa, Mateta. Délen Auchis, Suruba, Corusia, Ebriapa, Seraca, Abunis, Nasunia, Halmia. A Dontól Achilles falujáig, Cimmeriumig és Sindáig Ázsia vidékeiről a Marubius, a Theophanius, a Kis- és a Nagy-Rhombitus, az Atticitus, Psathis és a Kubán folyó ömlik a Maeotisba. A Donnál van egy tó meg egy város a folyó két torkolata között, egymástól 70 stádium távolságra, ugyanazon névvel, melyet a bosporusi görögök alapítottak, és liberius idejében Polemo király lerombolt, mert nem szívesen engedelmeskedett neki. Ez volt közös vásárhelyük Európa és Ázsia nomádjainak, akik bőrt és rabszolgát vittek oda, meg a bosporusi hajósoknak. Ezzel szemben fekszik a vegyes lakosságú Alopecia-sziget, amely a rókák tömegéről kapta a nevét. A szárazföldi úton haladók a Nagy- és a Kis-Rhombitusra bukkannak, itt a halak igen jóízűek. (210) A Donnak, mely mint Strabo mondja, éppen a Nílussal szemben ömlik a Maeotisba, nincsenek ismert forrásai, a későbbi kozmográfusok viszont azt állítják, hogy a Riphaeus-hegyekből árad ki. A fagy és a nehéz terep miatt ennek torkolatán fölül nem járnak a bennszülött nomádok.

Sándor, miután áthatolt a Kaukázus hegyen, legyőzte Dariust, hatalma alá hajtotta a sogdianokat és a bactrokat, eljutott a Don folyóig, hogy Ázsia leigázása után Európára is rátegye a kezét, és itt, amikor a macedónok rendezetlen sorokban szanaszét száguldoztak rabolni, a szkíták a közeli hegyekből előrohanva komoly erővel rajtuk ütöttek, és többet fogtak el közülük, mint amennyit megöltek, majd a győzelem után a foglyokat a hegyek közé vitték, ahol körülbelül 20 ezer rabló tanyázott. Sándor később megtámadta őket, és miközben ezek parittyával és nyíllal verekedtek a macedónokkal, a császárt súlyosan megsebesítették a lábszárán, aztán tettüket megbánva követeket küldtek, visszaadták a foglyokat, és önként megadták magukat. Négy nappal később, amikor Marupenta városhoz értek, mely 70 stádium kerületű, az abius szkíták, akik a barbárok közül leginkább tisztelték a törvényt, és Cyrus ideje óta mindaddig szabadok voltak, követeket küldtek, és békét szereztek tőle. Ezután az európai szkítákhoz küldte barátját, Berdast, akinek meghagyta, hogy szemlélje meg a helyeket, nézze meg a szkítákat, főleg azokat, akik a Bosporus fölött laknak, válasszon ki egy városalapításra alkalmas helyet a Don partján, kémlelje ki a vidéket, vegye számba a nép létszámát és erőit. (215) Mikor ez megtörtént, hatalmába hajtotta az elpártolt bactriaiakat, majd a folyó partján tizenhét nap leforgása alatt bámulatos gyorsasággal felépített egy várost, megtöltötte rabszolgákkal, akiknek gazdái pénzt kaptak tőle, hogy ott lakjanak, és elnevezte Alexandriának. A szkíták, akik a Donon túl laktak, úgy vélték, hogy ezt az ő nyakukba rakták, és az új város lerombolása végett nagy sereggel odaküldtek Carthasist, a király fivérét. Sándor akkor a parton táborozott; sebe még nem forrt be, ezért a Donon való átkelés céljára a lovasok számára tutajokat és nyereggel ellátott tömlőket készíttetett, hogy azokra a könnyűfegyverzetű katonákat ráültesse. Az ellenfél a túlsó parton állt, követeket küldött, akik megpróbálták lebeszélni Sándort arról, hogy megtámadja az ellene mit sem vétett vad nemzetet, Ázsia és Európa urát óvták attól, hogy elbizakodjék a szerencséjében, s aztán lepottyanjon a magasból, hiszen az elhamarkodott lépés mindig csak átmeneti sikert hoz. Dolguk végezetlen bocsátották el őket; három napon át készíttette a tutajokat, melyek száma 12 ezer lett, rájuk helyezte a lovasokat, megparancsolta, hogy kössék a tutajok orrához a lovakat, és ússzanak, a könnyebb fegyverzetűekkel rakott tömlők pedig kövessék a tutajokat. (220) Az ellenség ellenállása közepette átkelt a Donon, és mert emberei vállvetve harcoltak, nemcsak a partvidékről kergette el, hanem meg is verte, meg is szalasztottá azt, majd a Donon túl, Európában győzelmének örök emlékezetére oltárt állított. Azt hiszem, hogy ez az Alexandria az a város, amelyet Ptolemaeus Exapolisnak nevez.

A Volga folyó, melyről azt mondtuk, hogy a Hyperboreus-hegyekből ered és Sarmatiát középen szeli ketté, kettős forrásból származik; az egyiket nyugatinak, a másikat keletinek hívják. A források között a modocák és a hippofágok laknak, akik lóvérrel és lóhússal táplálkoznak. A Volgán túl alattuk laknak az aseusok, a phthirophagok, és ott van Nesiotis vidéke.

Az ázsiai Szkítiát tehát mint nyugatról a Don folyó, úgy délről a Kaukázus hegy védelmezi hosszan és szélesen az idegen nemzetektől, melynek hátsága és összefüggő gerince Ázsiát is ketté választja; egyik felől a Ciliciai-tengerre, a másikról a Kaspi-tengerre, az Arasra és Szkítia sivatagaira néz, és mert a Taurus összefügg vele, Ázsia valamennyi folyója vagy a Kaspi- és a Fekete-, vagy a Vörös- és a Perzsa-tengerbe ömlik. Sándor 17 nap alatt kelt át a Kaukázuson, és behatolt Szkítiába, ahol egy négy stádiumnyi magasságú, minden oldalon meredek szikla emelkedik, melyen – mint mondják – a megkötözött Prometheus élt. (225) Sándor ennek a lábánál egy új várost épített, amelyet a macedónok hét öregének szentelt és Alexandriának neveztetett el. A Kaspi-hegyen kettős kapu van, amelyen keresztül a szkíták és az amazonok kitörtek, gyakran beszáguldozták egész Ázsiát, és kegyetlenül uraskodtak egészen Egyiptomig; az egyik Ibéria és Albánia között nyílik, a másik a Kaspi-tengerre néz.

Ezen túl a Volga mögött, az Imaus-hegyig a hyperboreusok mellett az alán szkíták, a setianok, rhoboscok, asmanok, paniardok, a Canodipsa tartomány, a coraxok, mologenok, samniták, orgasok, erymmok, asioták, norosbisok, a Rhymmicus-hegy és folyó, a Daix folyó; továbbá a norossok, aorsok, jaxarták, a cachaga szkíták, ariacák, namasták, a Sir-Darja folyó és az iasták, sagaraucák, drybacták, iatiusok, az Oxius-hegyek és az oxydrancák. Aztán a sogdianok és a bactrianok területe, ahol Characharta, Salaterae, Tribactra, Cavaris, Curiandra, Astacana, Maracanda, Comara, valamint Alichorda, Ariaca, Aratha, Nigea, Parni, Antiochia, a massagéták, a margianok, akik közelében Sándor a meghódított népek féken tartása végett egymáshoz közel hat várost állított, melyek most, eredetüket feledvén, azoknak szolgálnak, akiken egykor uralkodtak. Ide közel volt egy igen meredek, és minden oldalon csupasz, 30 stádium magas hegy, melyet egyetlen, igen szűk ösvényen lehetett megközelíteni (kerülete alig 150 stádium volt); a sogdian Arimazes 30 ezer fegyveressel erre fölhúzódott, két esztendőre való élelmet vitt magával, hogy eképpen elkerülje a macedónok rabságát; Sándor ügyességének és tehetségének csodájára szolgált, hogy erről a szikláról az egész sokasággal együtt leszorította őt, ugyanis titkon felküldött a sziklára 300 ifjút, és elfoglalta a megközelíthetetlen gerincet. (230) A sogdianok és bactrianok mellett a daák vannak, akik közül kiszármaztak a dákok, akik Európában, mint Komáromban is, a Dunáig eljutottak; aztán a tocharok, az oxianok, a drepsianok, a sabadik, a scordák, a varnok, a chorezmiek, az alexandrinus oxianok, és a többi, távoleső népek, melyeket a Sogdianus- és a Kaukázus hegyek zárnak körül. Észak felé emelkednek a Norosius- és az Aspisius-hegyek, melyek mögött a machetegek, tybiacák, zarathák, tabienok, iasták, szászok, az aspisi szkíták, a galactofágok, akik tejjel táplálkoznak, meg a szászok; távolabb az Alaunus-hegyek, ezek után a massaeusok, a suobenok, az alanorsok és a syebek, valamint a Tapuraeus- és Syebus-hegyek, az anaraeusok és az ascatancák, akik az Imaus-hegység felé húzódnak. A comedák hegyvidéke és az Imaus-hegy között a sacák érnek, akiknek nincs városuk, csak erdőkben, barlangokban laknak, és joggal nevezik őket nomádoknak, hiszen pásztorok, akik közül a massagétákat, a caratákat, a comarokat, a grunaeus szkítákat és a byltákat minden oldalról hegyek veszik körül.

Az Imaus-hegyen kívül fekvő Szkítiát észak felé az abiusok, antropofégok, garinaeusok, rhabbanaeusok, sizygek, damnák, auzacitisok lakják, tovább az Anniba-és az Auzacia-hegy, aztán a serek, piaiak, asmiraeusok, issedók, throanok, Casia tartomány, az ichardák, az ithagurok, a chata szkíták, a chauran szkíták, a baták, az aspacarák, a Huangho folyó, Sera város, Solana, Ottorocorrha, Orosana, más népek, melyek Ariát, Gedrosiát, Arachosiát érintik. A ser nép erdei gyapjútermeléséről híres, ezek a lombokat borító fehér bolyhokat vízzel áztatva lefésülik, ami a mi asszonyaink számára két munkát ad, a szálak kártolását és újbóli összefonását, és ez több munkamozzanatot és hosszadalmas forgatást igényel, ahogy – mint Plinius mondja – az asszonyoknál látjuk az utcán. (235) A serek szelídek, hasonlók az erdei állatokhoz, amikor kereskedni akarnak, kerülik a többi halandó társaságát. Ez tehát az a Szkítia, mely az általuk mohosnak értelmezett Imaus-hegyen túl terül el. Ami időnkben azonban az egész ázsiai Szkítiát valami tirannus foglalta el, akit hazája nyelvén Nagy Kánnak neveznek. A sacákról, akik a Comedus-hegy meg a Sir-Darja folyó között laknak, és nevüket a perzsáktól kapták, azt beszélik, hogy roppant harciasak voltak, Hyrcaniáig és Parthiáig szoktak volt portyázni, prédálni, nem tartotta őket vissza sem a sivatag, sem az aszályos vidék, sőt, a közeli és távoli parthusokat, akik súlyos adóval szoktak tőlük békét vásárolni, rengeteg támadással zaklatták, megtámadták a bactrianokat, elfoglalták Örményország nagy részét, melyet Sacasinának neveztek el, aztán súlyos háborúval zaklatták Cappadociát és Pontust, az ellenségtől nyert zsákmányból rendezték ünnepeiket, míg aztán a perzsák császárai megsemmisítették őket; Cyrusnak, a perzsák királyának jutott ez a dicsőség; ravaszsággal győzte le a sacákat; azt színlelte ugyanis, hogy fél az ellenségtől, otthagyta nekik mindenben bővelkedő, dúsgazdag táborát; ezek elfoglalták, és rögtön részegségbe, mámorba zuhantak, Cyrus pedig lerohanta őket, akik nem tartottak cseltől, és mind egy szálig lekaszabolta; ezt a napot a hazai istennőnek szentelte, és ezt az ünnepet, a bacchanáliát, a perzsák évente megülik, és egészen az ostobaságig viszik. Többen azt hiszik, hogy az attasik és a khorezmiek a sacák és a massagéták fajtájából erednek, ezekhez menekült Spitamenes, egyike azoknak a perzsáknak, akik Sándorral szembe akartak szállni; ezek azonban, amikor megtudták, hogy Sándor mindenfelé keresteti őket, egy darabig bujdostak a pusztában, aztán a zsarnok haragjának kiengesztelése végett Spitamenest megölték, fejét elküldték hozzá, és e cselekedettel véget vetettek a háborúnak. A massagéták, akik a margianokkal szomszédosak, a nomádok nemzetségéből származnak, mezőkön, hegyekben, mocsarakban laknak, a háborúban roppant bátrak, még Cyrustól sem ijedtek meg. Rajtuk folyik keresztül a Murgab folyó, mely a Sariphi-hegyekből ered, és a rhibiknél ömlik a Kaspi-tengerbe. (240) Lovat áldoznak a Napnak, amelyet egyetlen istennek tartanak; kinek-kinek saját felesége van; amikor a szabad ég alatt közösülnek, tegezt akasztanak a szekérre. A vénségre jutottakat ízekre szedik, és borzasztó falánksággal megeszik, úgy gondolván, hogy ez a temetés legkegyesebb módja; aki betegségben halt meg, azt kiteszik a madaraknak és vadaknak, mintha érdemtelen lenne az emberi temetésre; íjat, kardot, mellvértet és ércbárdot használnak; ékességük aranypénzes öv és aranyos lótakaró; vasuk és ezüstjük nincs, rezük és aranyuk bőviben. Akik a szigeteken laknak, a füvek gyökereit és a mezei bogyókat eszik, ruhát faháncsból szőnek; akik a mocsarakat lakják, halat esznek, hím fóka bőréből csinálnak maguknak ruhát; ezzel szemben a hegybeliek vallásosabban élnek, mivel húst nem fogyasztanak; van tejük és gyapjuk, éhségüket bogyókkal csillapítják; a mezőn lakók birkával és hallal táplálkoznak, mindig igen harciasaknak tartották őket, egyébként együgyűek és becsületesek, a kereskedésben nem csalnak. Az antropofágok, akiknek ételük emberhús, a tengernél élnek, amelyet Tabisnak hívnak, embertelenségük miatt szomorúan kihalt puszta veszi őket körül. Az európai szászok valószínűleg az ázsiaiaktól származtak, bár ők azt bizonygatják, hogy a macedónok nemzetéből erednek. (245) A hyperboreusokat és az arimphaeusokat sokan Ázsiához, sokan Európához számítják, róluk Diodorus több mesés dolgot ad elő, ami azonban tudásra a legkevésbé sem méltó.

A Sir-Darja és a Sariphi- meg a Hindukus-hegyek között a sogdianok és a bactrianok találhatók, akiket az Ochus folyó választ szét (az Ochus a bactrianokon keresztül folyik az Amu-Darjába); Sándor, mivel elpártoltak tőle, mindkettőt súlyos háborúval igázta le. Nincsenek messze tőlük a gordianok, akik életüket és szokásaikat tekintve alig különböznek a nomádoktól, bár a bactrianok kissé szelídebbek. Onesicritus aligha ír igazat akkor, amikor azt mondja, hogy a bactrianok az öregeket és a súlyos betegeket élve, e célra tenyésztett, temetőnek nevezett kutyák elé szokták vetni. A macedónok, hogy Sándor dicsőségét növeljék, azt mondják, hogy az Amu-Darjánál olajforrást talált. Ez a folyó a sogdianokon halad keresztül, hosszan öntözi a tartományt, és végül egy sivatagos, homokos földbe vész bele. Ugyanezt beszélik a kozmográfusok Ariusról, aki az ariánus vallásnak adott nevet. Sándor, amikor Bessust, urának, Dariusnak gyilkosát üldözte, az Amu-Darja medre fölött, mely több helyen két stádium széles, tömlőkből készített hídon kelt át. (250) Bactria második Seleucusig, Antiochus unokájáig maradt a macedónok uralma alatt, akik a perzsákat győzték le; aztán Theodotus a helytartóság rangját királyságra változtatta, hasonnevű utódot hagyott, aki – mikor Arsaces, a parthusok királya, Seleucus ellen összeesküvést szőtt – megvédte az országot, mely Eucrates uralkodása alatt jelentékenyen megerősödött és kiterjedt. Ez ugyanis, amikor Demeter, az indusok királya, súlyos ostrom alá vette, oly nagy bátorságról tett bizonyságot, hogy mindössze háromszáz katonával heves kitörések révén 60 ezer embert győzött le, széttörte az ostromgyűrűt, és öt hónap alatt India legnagyobb részét a hatalmába hajtotta; miután országába visszament, fia, akit uralkodótársává tett, megölte. Teste fölött, hogy úgy lássék, mintha nem az apját, hanem az ellenfelét ölte volna meg, keresztülszekerezett, sőt, a temetését is megtiltotta. Távolabb a sogdianok, Panda városka, s ezek legszélső határán a Sándor által alapított Alexandria; Herkulestől és Liber atyától alapított oltárok vannak itt, továbbá olyanok, amelyeket Cyrus, Semiramis és Sándor emelt. Ezen részről e földet a Sir-Darja folyó határolja, melyet a szkíták Silisnek neveznek. Sándor és katonái azt hitték, hogy ez a Don; Demodamas, Seleucus és Antiochus vezére, átkelt rajta, és Apolló Didymaeusnak oltárt állított.

A bactrokkal határos Margianát mindenfelől puszták veszik körül, Antiochus Soternak megtetszett, ezerötszáz stádium hosszúságú egybefüggő fallal vette körül, és egy várost emelt itt, amelyet Antiochiának nevezett el. (255) Kitűnő szőlő terem itt, melynek tőkéjét két ember is alig tudja átölelni; a fürtök két könyöknyiek. A tapyroknak az a szokásuk, hogy Martia és Cato módjára három-négy fiú megszületése után feleségüket önként más férfiaknak engedik át. Hyrcaniáról azt mondják, hogy sík és termékeny, gyönyörű városokkal ékes, melyek közül a legfontosabb Talabroca, Samarianae, Carta és Tapae. Egy szőlőtő egy metreta bort ad, a fügefa 60 vékát; a kalász kipottyantott magvából művelés nélkül nő és érik a gabona, a fák levelei közül nagy tömegben bugyog a méz, és a fák között gyűjtik. Amikor Sándor Hyrcaniában tartózkodott, az amazonok királynője, Thalestris, akit mások Minithyiának neveznek, 30 asszonnyal elébe ment, hogy fiakat foganjon tőle; a tizenharmadik nap után méhe megfogant, és eltávozott. A Kaspi-tengertől északra szkíták, délre médek, hyrcanok, keletre margianok, derbicák és rhibik; nyugatra örmények és albánok állnak. A Kaspi-tengernél felbukkanó szkítákat nagy részben daáknak nevezik, mint Strabo mondja, de ezek inkább napkelet felé húzódnak. Massagéta sacáknak, közös néven szkítáknak, gyakrabban nomádoknak mondja őket. A daák közül egyeseket parnoknak, másokat xanthiknak, többeket pissuroknak neveznek; a hyrcanokhoz és tengerükhöz a parnok helyezkednek el a legközelebb, a többiek egészen A ria tartományig szétterjednek. (260) Úgy véljük, hogy ezek közül származtak ki az isztriai dákok, és nem csatlakozunk azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az istrianoktól származnak; nem ellenkezik véleményünkkel Strabo sem. Polycletus úgy tudja, hogy van ott egy édesvízű tó, mely sárkányokat táplál. Ezzel szemben a többi kozmográfus úgy gondolja, hogy az Északi-óceán öble van itt, ahonnan a tengeren az Indiai-óceánba lehet hajókázni; az öböl mindkét partját szkíták tartják, a partvidék többi részét szkíták vagy rokonaik, mint albánok, cadusik, anariacok és mardok. Nagysága ugyanakkora, mint a Fekete-tengeré. Claudius azt mondja, hogy a Maeotis és a Kaspi-tenger között százötven mérföld a távolság, és azon időkben itt hatolt át Nicator Seleucus, akit Ptolemaeus Ceraunius ölt meg. Egyesek 375 mérföldről beszélnek; Cornelius Nepos 250-et mond.

Ezt a földnyelvet pedig colchusok, ibérek és albánok tartják, ezen keresztül húzódik Indiáig a Kaukázus hegy, melyet a szkíták Craocasisnak, vagyis hótól fehérnek mondanak. Mint Plinius írja, Pompeius Magnus Indiából nyolc nap alatt jutott el a bactrokig, a Balk folyóhoz, oda, ahol az az Amu-Darjába beleömlik, aztán ezen keresztül ment a Kaspi-tengerhez, a Kura folyó torkolatához, mely Örményország és Ibéria határát öntözi; a Kurától, a hajókat fölemelve, szárazföldi úton mindössze öt nap alatt érkezett a Rioni folyóhoz, amely a folyás irányában a Fekete-tengerhez sodorta őt. (265) Aristobulus azt írja, hogy innen az Ochus folyón sok árut szoktak szállítani a Kaspi-tengerhez; aztán a Kurán Albániába meg Ibériába, a Rionin a Fekete-tengerre viszik. Az Ochus ugyanis az Amu-Darjába torkollik, mely hosszú út után a Kaspi-tengerbe ömlik bele.

Az albánok, a Kaspi-tenger lakói, nemcsak származásuknál, hanem életmódjuknál fogva is a nomádok rokonai, pásztorok, és igencsak alkalmasak a harcra, földjük csodálatosan termékeny, főleg a Kura folyó áthaladásának köszönhetően; mindenféle terményt magától megterem, munka és művelés nélkül megad minden jót; egyetlen vetés két-három termést hoz; felülmúlja Egyiptom termékenységét, az éghajlat bámulatosán kiegyensúlyozott, a kétéves szőlő ötévesnek látszik, és a csemete is gyümölcsöt hoz; az öregebbek oly bőven teremnek, hogy a hallatlanul buján tenyésző szőlővesszők a bor roppant mennyiségét ontják. És nem kevésbé termékenyek a barmok sem; az emberek gyönyörűek, nagy testűek, fehéres szerzetükről kapták a nevüket. Trogus azt gondolja, hogy az itáliai albaiakról nevezik őket, akik a Geryon megölése után Hispániából visszatérő Herkulest az Alba-hegyről követték, és ezért, származásukra emlékezve, a Mithridates-féle háborúban Pompeius seregét testvérnek nevezve köszöntötték. Észjárásuk egyszerű, nem ismerik a kereskedelmet és a kapzsiságot, csak százig tudnak számolni, járatlanok a mértékek, súlyok között, a civilizáció és a földművelés dolgaiban, dárdavetők és nyilazók; fegyverük pajzs és mellvért, állatbőrből készült sisak, (270) a Napot, a Holdat és Jupitert imádják, főként a Holdat, amelynek a temploma a legközelebb fekszik Ibériához; ennek papja tartja a király után a legmagasabb méltóságot, a szent szolgálatnak és a vallásnak ő az elöljárója; a szolgák közül sokat megszáll az isteni szellem, ezek jövendőt mondanak; aki jövendölni szándékozik, behúzódik az erdőbe, a pap utánamegy, szent kötelékkel megkötözi, egy évig eteti, aztán egyéb áldozati ajándékokkal együtt az istennő oltárára állítja, majd egy lándzsával az oldalába döf, átszúrja a szívét, és a haldoklótól kap jóslatot, amelyet továbbad a népnek; a halott szolgát valamennyien szertartásosan átlépik. Az albánok nagyon tisztelik az öregséget, az életből távozottak iránt kegyeletesek, főleg szüleikkel szemben; a halottakkal együtt elföldelik a pénzüket, ezért szegények, és nem ismerik az ősi vagyont. Ibériából Albániába átkelőben a kietlen és száraz Cambysena tartományon át vezet az út az Alazonius folyóhoz, ahol halálhozó sárkányok élnek, továbbá skorpiók és pókok, melyek közül az egyik kacagva pusztul el, míg a másik övéi elvesztése fölött sírva; a kutyák kitűnőek, természettől fogva jó vadászok. 26 nyelv él ebben a tartományban, ezért van az, hogy királyok sokasága támad, és nem keverednek egymással. (275) Albánia a perzsák uralma alatt állt, aztán a macedónoké, majd a rómaiaké lett. Traianus császár királyt emelt föléjük, most a Nagy Kán hatalmában élnek. Tőlük származtak azok az albánok is, akiknek manapság egy része a Peloponnesuson, egy része Macedóniában Durazzo táján székel. Amikor a gótok támadták a görögök birodalmát, ellenük is hadakoztak, aztán beleunva a háborúzásba, az adriai parton békét találtak. Ezek fölött a Ceraunius-ormok vannak, melyeket a villámcsapásról neveztek el.

Úgy vélem, mindehhez hozzá kell tenni azokat a bámulatra méltó dolgokat is, amelyeket a Kaukázusban és a környékén lakó barbárokról széltében-hosszában beszélnek; azt mondják, nem hazudik Euripides, amikor azt állítja, hogy az újszülötteket meggyászolják a sok baj miatt, amelyre érkeztek, a halottat viszont nagy örömmel és tréfálkozással köszöntik, mint aki leszámolt az élet gondjaival. Vannak, akik senkit sem ölnek meg, a legsúlyosabb bűn miatt sem, hanem gyermekeivel együtt száműzetésbe küldik. Ott vannak viszont a derbicák, akik bármiféle kis hibáért is elveszik az életet; a földet imádják, nem áldoznak fel, nem esznek meg semmit, ami nőnemű; megölik, aki átlépte a hetvenedik évét, rokonaik húsát felfalják, az öregasszonyokat megfojtják és eltemetik, elássák azokat is, akik úgy haltak meg, hogy még nem érték el a hetven évet. A siginnek a legtöbb dologban a perzsák szokásait utánozzák, lovaik félénkek és bozontosak, nem bírják hordozni a lovast, ezeket szekerekhez kötik, amelyeket bakfiskoruk óta ezt gyakorló asszonyok hajtanak, akiről úgy ítélik, hogy e mesterséget kitanulta, felhatalmazzák, hogy azzal házasodjék, akivel akar. (280) A tapyroknál divat a fekete ruha és a hosszú haj; asszonyaiknál viszont a fehér ruha és a rövid haj. Ezek a derbicák és a hyrcanok között laknak; a legbátrabbak megkapják azt az engedélyt, hogy azt vegyék feleségül, akit akarnak. A caspik éhen veszejtik azt, aki átlépte a hetvenedik évet, kiteszik a pusztaságba, és messziről figyelik a fejleményeket; boldognak hiszik, ha meglátják, hogy fekhelyéről madarak ragadják el; míg viszont ha vadak és kutyák, akkor nyomorultnak tartják, ha meg semmi sem, akkor szerencsétlennek. De a két Szkítia leírásából elég ennyi, bár azt hiszem, mindenki tudja, hogy a tartományok határai az országok sorsa és régisége szerint változnak.

Most azonban úgy látszik, vissza kell térnünk a Donon túli Szkítiához, mivel a szláv nyelv nemcsak Dalmáciát és Illyricumot meg Nagy-Germánia tekintélyes részét hódította meg, hanem a szarmaták és a géták között szétáradva elérte a Don partját is, kivéve a Szkítia belsejéből származó magyarokat, akik nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik, amint ezt tanúsítja az a néhány kereskedő, aki a sarmatiai vásárokon mindkét nemzet nyelvét elsajátította. A mi időnkben tehát Magyarország, amelyet a hunok teremtettek, akiknek a nyelve szkíta lévén alapjaiban különbözik az összes szomszédétól, betölti a két Pannóniát, a Dunán túl pedig a jazigok és dákok szinte egész tartományát; a természet káprázatos termékenységgel, minden jószág roppant gazdagságával áldotta meg, és lehet itt bányászni aranyat, ezüstöt, sót, drágakövet, ékkövet. (285) Bámulatos a barmok bősége, elsősorban a szarvasmarháé és a lóé, továbbá a gabona, a legelő, a gyümölcs és az alma tömege, úgyhogy úgy vélekednek, Pannóniát vagy Pariról, a pásztorok istenéről, vagy a föld termékenységéről nevezték el. Mások azonban, akikkel Appianus is egyetért, Pannóniát Paeonról, Antarus fiáról nevezik, akit többen pannonnak tartanak. Antarus pedig Illyricustól született, akiről azt mondják, hogy Polyphemus és Galatea fia lett volna, miért is sokan úgy gondolják, nem hiba, ha Pannóniát és Paeoniát azonosnak tartják, tudniillik a latinok Pannóniának mondták azt, amit a görögök Paeoniának. Vannak halban és rézben bővelkedő folyócskái; számos folyóban finom minőségű aranyrög található, sőt, az aranytermő földön levő szőlőkben is szednek olykor aranyat. Ma már csak nyomukban láthatjuk a régi városokat és a római kolóniákat, melyek hajdanában a Dunán innen és túl léteztek, nem ismerhetjük fel az ősi népeket és városokat sem Felső-Pannóniában, mely a Cetius-hegytől az Albanus-hegy meg a Duna között egészen a Győrnél a Dunába ömlő Rába folyóig terjedt, sem az Alsóban, mely a Ribius-hegyek és a Duna között Taurunumig és a Duna összefolyásáig nyúlt, mely két Pannóniát most mint Magyarország részét a Dráva és a Duna közé helyezik. Egykor északon az azalok, délre a latovicok, keletre a varcianok, az oseriatisok és az iassik, nyugatra a coletianok voltak, a Duna mentén Juliobona, Carnum, Flexum, Chertobalum, Bregetium; a délvidéken a Sabarus folyóról nevezett Sabaria, valamint Rhispia, Sala, Muroela, Scarbantia, Bregetium, Praetorium és Bolentium; Praetoriumot pedig a praetori légióról nevezték el, mely a táborban mindig a császár őrzésére és védelmére szokott állni. (290) A Száva és a Dráva között Novidunum, Bononia, mely Gallia bój nevű népéről kapta a nevét, Lentudum, Carrodunum, Sisopa, Magniana és Zágráb, melynek neve méltán ered a föld termékenységéből. Élén most a legnemesebb magyar nemzetségből származó Osvát főpap áll, oly mértékben kiegyensúlyozott, komoly és ékesszóló férfiú, hogy aligha találsz benne bármit is, ami ne lenne méltó a legnagyobb dicséretre; a beszédben választékos, sokkal többet tud, mint amennyit kimutat, alázatosságból eltitkolja bölcsességét, jó- és balsorsot képes egyformán viselni, és mert mindenben a legnagyobb buzgalommal a dicsőségesre törekszik, elméje, gondolatvilága becsületességgel tündököl, így inkább volna alkalmas komoly ügyek intézésére, mint szent csendességre. Zágrábot egykor Olaszfalunak mondták. Az Albanus-hegy és a Száva között fekszik Patavium és Andautonium is, Vinundria, Siscia meg Olimacum, Sigora és Visontium. Siscia, melynek máig fennmaradt némi gyönyörű nyoma, mintha valami szigeten feküdnék, amelyet a Szávába kettős mederrel beömlő Kupa alkot, és úgy látszik, hogy nevét az elválasztásról nyerte.

Alsó-Pannóniában a Rába alatt az amantinok, hercuniasok, araviscok, a Duna mentén lakók városai pedig egykor ezek voltak: Curta, Salva, Carpis, Aquincum, Salinum, Lussonium, Lugionum, Vacontium, Teutoburgium, a teutonok városa, Acumincum, Syrmium, Rhittium és Taurunum, melyet a gallok nemzetéből származott tauriscokról neveztek el. (295) Berbis, Ivollum, Mursella, Mursia kolónia, Cibalis, Cornacum a scordiscok városai, melyek Syrmiummal együtt a Száva–Dráva közén fekszenek. A Dinári-hegyek és a Száva között a breucok városai Certissa, Marsoma, Bassiana, Sallis, Tarsium. Plinius a Peiso tavat, melyet most Balatonnak hívnak, a bójok pusztaságát, továbbá Lentudumot, az isteni Claudius kolóniáját, Sabariát és Scarbantia Juliát a noricumiakhoz számítja; Pannóniában Sisciát és Aemonát említi, továbbá az arviatisokat, az azalokat, amantinokat, belgiseket, catarokat, cornacatisokat, eraviscokat, hercuniasokat, latovicokat, oseriatisokat, varcianokat, a Claudius-hegyet a scordiscokkal és a tauriscokkal; ezenfelül Metubarist, a Száva szigetét, a folyami szigetek legnagyobbját, Segestica-szigetet, ahol, mint mondtuk, Siscia van, a Drina folyót, mely a szerémiek és az amantinok városa, Syrmium mellett ömlik a Szávába, azt mondja, hogy a Dráva a noricusoktól keletre erős áramlásáról neveztetik, a Száva pedig arról, hogy sokkal csendesebb és veszélytelenebb, ez a Karni-Alpokból, melyről most Krajnát nevezik, 120 mérföldnyi út után a Dunába folyik bele. Strabo viszont nagyot téved, amikor megemlíti az Aquileiából Nauportusba a folyókon, a Dunán keresztül való hajókázást, és azt mondja, hogy a Száva a Drávába, az a Noarusba és Segesta mellett a Dunába ömlik bele, ami bizony nemcsak Plinius szavaitól esik igen messze, de a valóságtól is, mint ahogy tulajdon szemünkkel láttuk. A Dráva ugyanis valamivel Pécs városa alatt, amelyet a szarmata peucin nép alapított, és amelyet most Hétegyháznak neveznek, a Dunába vegyül. (300) Nem egykönnyen tudnám megmondani, miképp védelmezhetnénk meg az egyébként oly pontos író, Strabo szavait; Nauportushoz, mondja, legközelebb a Krka folyó van, melyen terhet szállítanak; ez a Szávába lép be, a Száva a Drávába ömlik; ez meg a Noarusba Segesta mellett; ezután a Noarus felveszi a Kulpát, aztán az Albius-hegyből kifolyva keresztülhalad az lapysokon, az Albiusok lakóin, és a scordiscoknál a Dunába ömlik. De – mert hiszen senkinek sem adatik meg, hogy mindent lásson, és csak az isten tévedhetetlen – a tudós férfiúnak könnyen megbocsáthatunk. Térjen vissza azonban beszédünk a tárgyra.

A bójok, tauriscok és scordiscok gall nemzetből származtak, és nemcsak a Dráva meg a Száva által őrzött területet lakták, hanem a scordiscok az illírekkel és a trákokkal vegyesen is éltek; ők voltak a trákok között a legkegyetlenebbek, tudniillik vallásuk értelmében az ellenség vérét áldozták az isteneknek, nem tartották bűnnek, hogy koponyájából serleget csináljanak, a terhes asszonyokból kínzással csikarják ki az újszülöttet; ravasz és erőteljes fajzat; az erdő- és hegylakás nem kevéssé fokozta durvaságukat; Cato hadseregét nemcsak legyőzték és szétzavarták, de szinte teljesen el is pusztították; Didius, amikor szabadon garázdálkodtak, Trákiába kergette vissza őket; Drusus erősen megszorongatta, és megakadályozta, hogy átkeljenek a Dunán, Minucius alaposan megverte, amikor a jégtől járhatóvá tett folyón lovagoltak. A bójokat és a tauriscokat a dákok gyakran legyőzték háborúban, és végül is kipusztultak; egykor Critasirus igázta le őket; határuk a Parisus folyó, mely az őshaza nevét viseli, és a hegyek közül a scordiscokon keresztül a Dunába folyik. Később a scordiscokat a dákok harci szövetségbe fogadták, ezek a széthúzásról kapták a nevüket. (305) Amikor ugyanis a gallok visszafelé jöttek Ázsiából, és dolgaik kedvezőtlenül alakultak, a két Mysián és Pannónián áthaladva, a kies vidék termékenysége láttán mindjárt lázadás tört ki közöttük; egyesek úgy vélekedtek, hogy vissza kell térni a hazájukba, mások, hogy telepedjenek le a két Pannóniában, és műveljék meg a dúsan termő földet, amelyre rábukkantak, ki-ki másképp gondolkozott, ezért azok, akik ott maradtak, az egyenetlenségről scordiscoknak neveztettek el. Segesta ama összefolyás közelében van, amely a Száva szigetének nevet adott, ahol – mint mondottuk – Siscia volt; az egykori ősi városnak most nyoma is alig látszik; miután ezt a dákok támadása eltörölte, az életben maradottak a Dráva-Száva közére vonultak vissza, hogy biztonságban éljenek, terjedelmes falujukat most Segesdnek nevezik. A közelben van Szerém, az Itáliába vezető út mentén, melyet Syrmusról, a triballok királyáról neveztek el, nemcsak boráról híres, hanem mint Probus császár szülőföldje is, aki Afrikában legyőzte a marmaridákat, a mocsarakon átgázolva leverte a frankokat, a germánokat és az alemannokat messze űzte a Rajna partjától, meghódította ezenkívül a szarmatákat, a gótokat, a parthusokat, a perzsákat és a Pontus egész vidékét, az ellenségből négyszázezret ölt meg, mindent visszaszerzett, amit az elfoglalt, annyi zsákmányt hozott a barbároktól, amennyit azok egykor elhurcoltak; hogy a szerémi vidéket termékenyebbé tegye, elhatározta, hogy kiszárít egy mocsarat, és hogy azt lecsapolhassa, megszámlálhatatlan tömeg katonát szedett össze árokásás céljára. A katonák fellázadtak a méltatlan munka miatt, és aljasul megölték őt abban a vastoronyban, amelyet kilátó gyanánt szélesre és magasra építtetett, később aztán feltámadt a lelkiismeretük, és egy sáncot összehányva hatalmas síremléket szenteltek neki ezzel a felirattal: Itt fekszik a valóban próbált Probus császár, valamennyi barbár nemzet legyőzője, a zsarnokoknak is legyőzője. Szobrát, amely a veronai mezőn állt, égi szín borította be. (310) Azt olvassuk, hogy az alsó-pannóniai Budaliaeban született Decius császár is, aki lecsendesítette a Galliában kitört polgárháborút, fiát cézárrá kiáltotta, Rómában fürdőket épített, a keresztények ellen gonoszul dühöngött, az isteni Lőrincet kegyetlen tűzzel megégette, miért is egy barbár lázadás alkalmával fiával együtt megölték, beledobták egy mocsárba, úgyhogy sohasem tudták megtalálni és eltemetni.

Gallienus uralkodása alatt Pannóniát a szarmaták és a kvádok pusztították. Bato, a pannóniaiak hajdani királya a breucokon, andizetiusokon, ditiókon, pirustákon, mazaeusokon, desitiatokon uralkodott. Pannónia mögött az Adriai-tengernél vannak a harcra rendkívül alkalmas iapysok, az Albius-hegy lakói; ez az Alpok közül az utolsó, igen magas, egyik oldalról a pannóniaiak és a Duna, másikon az Adriai-tenger fölé emelkedik; Augustus legyőzte őket; tönköllyel és kölessel táplálkoznak, gall szokás szerint, Ulyricumi és trák módra fegyverkeznek; városaik Metulum, Arupini, Monetium és Vendon. Az Adriai-hegy kettévágja Dalmáciát, egyik fele a szárazföld, másik a tenger felé néz; sokan azt tartják, hogy a tengerről kapta a nevét, mások viszont, alighanem találóbban, hogy a görög nyelvből ered, mert mindenütt sziklás, és némi cserjén kívül nincs rajta erdő. Hogy visszatérjünk a pannóniaiakhoz, ezek, mivel tudták, hogy két hegyszoros és három folyó védelmezi őket, zsákmányra éhesen és bősz lelkületüktől hajtva állandóan meg-megrohanták a szomszédokat, aztán visszahúzódtak biztos partjaik közé. (315) Leigázásukra Augustus Vibiust küldte, aki mindkét folyónál legyőzte őket, aztán nem égette el fegyvereiket, mint ez szokás a háborúban, hanem az áradatba dobatta, hogy a többieknek, akik alább helyezkedtek el, így jelentse a győzelmet. Március felgyújtotta Delminium városát, amivel súlyos vereséget mért a dalmatákra, akiktől később Asinius Pollio hajtott be büntetésül nyájakat, földeket, fegyvereket; amikor ez az edzett emberfajta le akarta vetni nyakából az igát, Augustus Vibiust küldte hadjáratra, hogy megfékezze és földművelésre kényszerítse. M. Valerius Messala Corvinus, az isteni Mátyás magyar király törzsrokona, meghódította a dalmatákat és a pannóniaiakat, a saját nevéről Valeriánák nevezte el a Száva és a Dráva között fekvő tartományt, amelyet rnost Szlavóniának mondunk, sőt, Dalmácia egy részét is Corvinusról nevezzük Korvátiának [Croatia]. Modruson és Zenggen kívül nincs említésre méltó város ebben a körzetben, ezek egyike a senon gallokról, másika az erdőkről nyerte a nevét. Valériában csak Zágráb nevezetes az úgynevezett Görög-hegyen; ez, mert mindenben csodásán bővelkedik, hasonlatképpen neveztetik a kincsek forrásának.

Egyébként, hogy ne feledkezzünk meg a szlávok eredetéről, a vandálok, akiket a vidék folyójáról neveznek így, később szlávoknak mondták magukat, annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Don folyóig szokott lakni, és mert Mauricius császársága idején ennek egy része Dalmáciába és Dlyricumba vándorolt át, erre a területre is átvitte a Szlavónia nevet. (320) Akik Szkítiában és Nagy-Germániában visszamaradtak, azokat részint cseheknek, részint lengyeleknek hívják. A vandáloknak az a része, mely később a burgund nevet vette fel, Augustus idejében foglalta el a Rajna túlsó partjait, ezeket, mint Cornelius Tacitus írja, Drusus és Tiberius tulajdon székhelyükre zavarta vissza; városokon és településeken kívül szétszóródva ősi szokásuk szerint falucskákban éltek, és mert falvakban laktak, amiket saját nyelvükön burgnak neveztek, mint Orosius mondja, őket burgundoknak hívták; a szászok szomszédai voltak. A lengyelek évkönyvei viszont úgy tudják, hogy a csehek és a lengyelek Dalmáciából származtak. Plinius belső Germánia öt része közül az egyiknek mondja a vandálokat; némelyek azt írják, hogy hajdanában a vendek nemzete áradt szét hatalmas területen a Visztula folyó forrásától, mely északon helyezkedik el, ezt osztják fel szlávokra, venetekre és antokra. A szlávok a Marsianus-tótól és Isaccea várostól északi irányban egészen a Dnyeszter folyóig elterjedtek, városok helyett mocsarakban és erdőkben éltek. Az antok pedig a Dnyesztertől a Fekete-tenger hajlata mentén a Dunáig szóródtak szét, igen bátor faj, nevét ellenséges lelkületéről kapta. A mysusokról, akiket Homerus, mint fentebb – ahol a gétákról és a dákokról esett szó – kimutattuk, annyira dicsér, a római időkben azt mondták, hogy a trákok vad és makacs erkölcseit tették magukévá olyannyira, hogy Marcus Crassus seregének megpillantásakor az ütközet előtt leöldösték a lovakat, és megfogadták, hogy ha győznek, a megölt vezérek belső részeit nemcsak feláldozzák az isteneknek, hanem pazar lakomaként el is fogyasztják. (325) De az istenek visszautasították az átkos fogadalmat, ugyanis akkora félelem szállta meg őket, hogy még a kürtöt sem fújták meg; rettegésüket fokozta Canidius százados, aki kihasználta a barbárok együgyűségét, sisakjára fáklyát tűzött, száguldozva, mintha önmaga lángolna, tüzet keltett az ellenség ijesztgetésére, és a tűz, amelyet okozott, szélesen elterjedt.

A pannóniaiakat tehát a felső és alsó mysusok követik, az Al-Duna lakói, akiket most Ratiariáról, Mysia fővárosáról rácoknak hívnak; innen kiváló gladiátorcsaládokat vittek a rómaiak, ezek közül Gallus hálóval harcolt. Helyesebben talán roxánoknak mondhatnám őket az alánokkal együtt csatázó roxánokról; most a bolgárok nyelvét beszélik, mely a szlávtól alig különbözik; saját írásjegyeik vannak, amelyek némileg egyeznek a göröggel. A bolgárok ugyanis a Fekete-tenger fölött laktak, majd kellemesebb székhelyet keresve elfoglalták a két Mysiát; először a hunokkal voltak szomszédosak, akiket egyes évkönyvírók három törzsre osztanak: az alziagyrokra, az avarokra és a magyarokra. Az alziagyrok a Krím közelében laktak, nyaranta a mezőkön kószáltak, télire barmaikkal a Fekete-tengerhez húzódtak. (330) A magyarok egykor a Maeotist lakták, aztán megváltoztatták a lakóhelyüket, és mert nyestbőr-kereskedelmükről voltak ismeretesek, a Duna két partját foglalták el; alább majd bővebben lesz szó eredetükről. A bolgárok, mint Suidas mondja, az avarok ruházatát hordták, és hordják mindmáig. Terbelis, a bolgárok vezére, Justinianus Rhinotmetus idejében élt, azt mondják, hogy ez a Justinianus meg Konstantin, Heracliusnak a fia, adót fizetett neki, mert ő oltalmazta meg őket az avarok támadásától; a pajzsot, amelyet viselni szokott, a földig leeresztette, a korbácsot is, amellyel a lovát ösztökélte, és ameddig mindkettőt lebocsátotta, addig nyújtotta le a föld színéig lándzsáját is, selyemköpenye szétterült, a katonák felé két erszényt nyújtott, egyet jobbjában arany-, másikat baljával ezüstpénzzel tele. Az avarok erkölcseit ekkortájt a bolgárok tárták a világ elé, mert amikor legyőzésük után a hóhér egyes foglyokat megkérdezett, hogy miből származott fejedelmükre és nemzetükre a vereség, ezt válaszolták: Onnan, hogy amióta kiveszett a könyörületesség, a rágalmazók roppant nagy hatalomra tettek szert, és tönkretették a legbátrabb, legbölcsebb embereket is; a tolvajok és a bűnözők nap mint nap nyugodtan társalogtak a bírákkal; elharapózott az iszákosság, a részegeskedés, a megvesztegetés, a csalás; minden árucikké vált, kölcsönösen csellel és hitszegéssel tartották egymást; azt mondták, ez okozta az avarok vesztét. Amikor ezt Terbelis meghallotta, összehívta a bolgárokat, és különböző törvényeket hirdetett ki előttük, elsősorban a rágalmazók ellen, akik fölött vizsgálatot rendelt el, főbenjáró bűnnek nyilvánította az árulókkal és a hitszegőkkel való érintkezést; továbbá: tolvajnak és rablónak tilos ételt-italt nyújtani, aki megteszi, minden vagyona a kincstárra szálljon; a tolvaj bokáját törjék össze, megparancsolta, hogy minden szőlőt irtsanak ki, az engedetlenek feljelentőjének jutalmat ajánlott; aki a bűnöst nem jelenti fel, javainak kisajátításával bűnhődjék. Ezért a bolgárok visszaállították az uralomba második Justinianust.

(335) Miután az ősi geográfusok módján leírtuk Magyarország innenső és túlsó részeit, most röviden bemutatjuk, milyen határokat mond magáénak, hogy bárki könnyebben követhesse, akármelyik névvel illetjük is a helyeket a történelem elbeszélése során. Jóllehet az isteni Mátyás, a magyarok királya, akkora birodalmat szerzett, hogy innen az Adriai-, onnan a Szarmata-, keletről a Fekete-tenger, nyugatról pedig a noricusok, vindelicusok és svábok érintik Magyarországot, e vad és fékezhetetlen nemzet bölcsője mégis dél felől a Drávánál veszi kezdetét, északról a szarmaták határolják, akiket a mi időnkben lengyeleknek, meg a géták, akiket oláhoknak mondunk, nyugatról van Ausztria, a hajdani Felső-Pannónia központja, keletről Mysia, melyet most Rácországnak neveznek. Nincs a földnek olyan vidéke, mely az emberek erejét, az állatok bőségét, a föld termékenységét, a fémek tömegét tekintve megelőzné, és most, levetkőzve azt a régi barbárságát, katonás fegyelmű fejedelemségnek örvend. Állandó háborúságok gyötörték, gyűlölködő népek veszik körül, a régi városok, melyek egykor a két Pannóniában voltak, elpusztultak, és mert sohasem volt része békében, újakat nem építhetett, és ha mégis épített, azok – higgy nekem – csak afféle odavetett tákolmányok. Mindössze háromféle állapotú embert tűr meg szívesen, egyik a papi rend, mert a vallást csodamód ápolja, a másik fegyvert hord, a többi földműves. (340) Az egész falvakra és gyülekezetekre oszlik, amiket ők megyéknek neveznek. Ha csendesebb volna, vagy megszűnnének a rablótámadások, városai is nagyobb számban lennének, és éghajlatának kiválósága, fekvésének szépsége folytán kétségtelenül megelőzné a világ minden más tájékát. Igen sok megyéje van, városszámba menő falva számtalan, a megyék pedig részint a városokról kapták a nevüket, részint meg azokról a magyar vezérekről, akik Szkítiából kijöttek, és a Duna két partját elfoglalták. Először azokat kell rendben felsorolnunk, melyek az innenső Pannóniában helyezkednek el; először is a szerémi megye, melyet Szerém főpapi városról neveznek, és amelyről valamivel feljebb sok szó esett, a scordiscoknak ez az egész vidéke most János püspöknek örvendezik nagyon, e nemes, méltóságteljes, számos testi és lelki adottsággal áldott férfiúnak, akitől még sokkal többet lehet elvárni, ha erénye mellé a szerencse is társul szegődik. Aztán a valkói, melyben Újlak nemes városkája meg a diakói püspökség fekszik, és amely az egykori Mysia legnagyobb részét elfoglalja, és éppen most nyerte el a legkiválóbb püspököt a hallatlan humanista műveltséggel, a szép mesterségek bámulatos ismeretével, emellett hűséggel, nyájassággal, nagylelkűséggel, hihetetlen okossággal felruházott Fodor István személyében, aki – ha a végzet életét hosszúra nyújtja – virtusa és derekassága révén bátran remélhet mindent, a legnagyobbat is. Utána jön a Száva és a Dráva között elterülő pozsegai, melynek Pozsega városkája adott nevet. Szlavóniát és Dalmáciát mindössze két megye foglalja el, az egyik Zenggé, a másik Zágrábé. (345) A baranyai megyét sok és termékeny szőlő ékesíti, ebben van a dúsgazdag Pécs városa, melyet a peucinok leszármazottai építettek, és amelyet az öt bazilikáról most Ötegyháznak neveznek; főpapja Zsigmond, aki nemcsak kiemelkedő tanultsága miatt tisztelendő, amit az itáliaiaktól kapott, nemcsak vagyona és nemzetségének nemessége miatt, hanem vele született humanitása, előkelősége, komolysága és elegáns megjelenése miatt is, amellyel mindenkit, aki látja őt, könnyedén szeretetre indít. Aztán Báta falu, igencsak nevezetes, melyet a magyarok, a szkíták gyermekei, a cimmer Bosporus Batájáról vélnek neveztetni, mely Sindához közel esik. Ezután a somogyi megye és Somogy falu egy jeles templommal, ebben fekszik Segesd falu és több település a Balaton tó mellett. Ezen a helyen húzták meg magukat a segestanok, akiket a szkíták támadásai zaklattak, hogy nyugodtabban éljenek. Aztán a tolnai a Duna mentén, ahol három ősi, a körül fekvő falvak által gazdaggá tett apátság. (350) Utána a fehérvári, Székesfehérvárról nevezve, ez egy mocsár közepén fekszik, ezért nem lehet egykönnyen elfoglalni, itt van szent Istvánnak, Magyarország királyának a legnemesebb bazilikája, melyben az elhalt királyok síremlékei láthatók, ezt most az isteni Mátyás roppant költséggel egészében újjáépíti, úgy hogy a leggőgösebb templomokkal is összehasonlítható legyen, ennek élére a mi időnkben a királyi parancs és hatalom Domonkos főpapot állította, aki oly nyájas, eszes, derék és megnyerő külsejű volt, hogy egyetlen szempillantás alatt felkeltette mindenki rokonszenvét, aki ránézett, mindenféle, elsősorban külhoni szolgálatra a legalkalmasabb; tekintete nemes, testalkata méltóságos, és emellett oly szeretetteljes, hogy ha valaki elébe járult, alig tudta elbocsátani. Nem ok nélkül vitatkoznak azon néhányan, miért van Magyarországon oly sok Fehérvár. Nemcsak ez a Fehérvár van Magyarországon, hanem Görögfejérvár is Taurunum mellett, meg Gyulafejérvár Dáciában az erdélyieknél; az én véleményem az, hogy ezt a nevet nem ok nélkül szeretik annyira, mert szívesen emlékeznek vissza őseik nevére. A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól, vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól verték az eredetüket, ha Procopius görög írónak hihetünk, és hogy őseik nevét megőrizzék, róluk nevezték el városaikat, amelyeket építettek. Hiszen Aeneas és Teucer ősi szokás szerint szintén atyai neveket adott az általa alapított városoknak. Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom, milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jó néven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. (355) Procopius azt hagyományozta, hogy a hunok az ephthaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez, innen eredtek a leucusok a belgiumi Galliában a remusok és a lingók között. Ugyanebben a megyében van Kalocsa metropolis, mely városnak kitűnő metropolitája szokott lenni. Neve és alapítása a coletianokhoz fűződik, akik – mint Ptolemaeus írja – egykor a noricusok alatt a Száva és a Dráva között Pettautól nem messze laktak. Ezzel szemben fekszik nyugat felé a veszprémi megye, melyet a püspöki városról neveznek; e város egykor a Fehér-forrásról kapta a nevét sváb nyelven. Aztán a most Balatonnak nevezett tavon túl a zalai, melynek azért jutott e megnevezés, mert a zale, vagyis a hullámverés, mindenütt körülharsogja ezt a megyét. (360) Itt van a Tihany-fok és félsziget is, melyet a legkitűnőbb halak bősége és pompás éghajlat szerencséltet, de még szerencsésebbé és híresebbé teszi az András király által alapított templom. A pilisi megye pedig a Dunára rúg ki, hegyes-dombos terület, egészében szőlőtermő, a hévizek miatt kéntartalmú bort terem, mely gyorsan részegít. Itt van Új-Buda és Óbuda, mindkettőt a Duna hullámai mossák, és a budinokról, a szkíták legősibb népéről nevezték el, mely Attilával, a hunok királyával szállt alá a Pannóniákba. Nem hiszem, hogy egyet kellene értenünk azokkal, akik azt írják, hogy Attila fivéréről nevezték el; alighanem másképp vélekednének, ha alaposan átböngészték volna Herodotust és Strabót. A hunok Ázsiából kiözönölvén átkeltek a Donon, behatoltak az európai Szkítia közepébe, és sokáig együtt éltek a budinokkal, mielőtt a két Pannóniát elfoglalták volna. (365) Óbuda fölött a Duna ugyanazon partján most egy ősrégi város nyomai láthatók, és hatalmas kerületű falak tárulnak fel. A maiak Sicambriának nevezik a sicamberekről, Germánia távoli népéről, mert maga e város egykor a germániai sicamber kisegítő légióról kapta a nevét. (Itt, Óbudán, Mátyás király idejében kiástak egy követ, amikor Beatrix királyné templomának az alapjait megvetették, ezzel a felirattal: A sicamberek ide őrségül helyezett légiója építette e várost, amelyet a saját nevéről Sicambriának nevezett el.) Mi pedig, amennyire Ptolemaeusból és a régi kövekbe vésett feliratokból következtetni lehet, azt hisszük, hogy ez a város az első kisegítő légióé volt; Ptolemaeus ugyanis a Duna partján három légionárius várost helyez el, igaz, csak Felső-Pannóniában, amiben valószínűleg téved, mivel ezek az Alsóban is voltak; az egyik az, amelyet tizedik germán légiónak neveztek, és amely – azt hiszem – azonos azzal, amely Esztergom mellett a szétterülő síkságon helyezkedett el, vagy Komárommal szemben Tata mellett; a másik a tizennegyedik germán légió, erről úgy véljük, hogy valamivel Buda fölött, a tizenhatodik mérföldkőnél, ahol most szent András temploma áll, egy magaslaton elhelyezkedő falu; máig fennmaradt falai hátsó részének a körvonala, amelyet az irigy vénség nem semmisített meg; (370) egy régi szentély bejáratánál mindmáig van egy kő, mely bizonyos Flavius sírfeliratát tartalmazza, és amelyből én könnyen arra a feltételezésre jutottam, hogy ezt a légiót Domitianus császár idejében a dák hadjárat alkalmával helyezték a Duna partjára, és itt halt meg e légió egyik, a Flavius családból származó kapitánya; úgy véljük, hogy a harmadik, mely kisegítő légió volt, Óbuda felett helyezkedett el, amiről egy ősrégi felirat tanúskodik, melyet ott ástak ki, és amely a kisegítő légiók egy előőrsképző iskolájának felszenteléséről szól, ugyanis a Duna innenső partján nem ismerünk ennél jelentékenyebb régi városmaradványokat. Ebből következik, hogy ezt az első kisegítő sicamber légiót, amelyet Óbuda mellett romjaiban látunk, a sicamberekről, Germánia népéről nevezettnek kell tartanunk. De mindenkinek megengedjük a szabad véleményalkotást, nem követjük az ostoba és alvajáró évkönyvírókat. Nem sokkal följebb ugyanezen a folyóparton van Visegrád városkája, Magyarország királyainak hajdani székhelye, most igen híres, városszerű falu, melyet az isteni Mátyás újjáépített, királyi palotáját akkora költséggel és művészettel díszítette fel, hogy nem lehet annál szebbet és nagyszerűbbet látni; de erről másutt. A hegy csúcsán egy roppant erős vár áll, azt beszélik, hogy itt őrzik a királyi és szent koronát. (375) Kissé följebb a pilisi apátság van. A zalai megye után, mint mondják, a vasvári következik a noricusok és a vindelicusok felé, itt van Szombathely egy hajdani város különféle emlékeivel, ezt mindenki vallásos tiszteletben részesíti, mert ez volt Szent Márton hazája. Ezt érinti a soproni, melyet Semproniáról, a rómaiak nemes kolóniájáról neveznek, és mely az ausztriai Újhellyel határos, erődített városkák és számtalan falu van benne. Ha a Duna felé kanyarodsz, a győri megye következik, melyet a dúsgazdag Győr városról neveznek, ezt a Rába folyó öntözi, mely a Dunába ömlik ott, ahol valamivel távolabb egykor Bregetium állt; igen jeles püspöksége van, és bazilikáját Orbán püspök, Mátyás király kincstartója nem csekély épületekkel és felszereléssel ékesítette, őt Tamás követte, aki Mátyás királynál titkárként szolgált, és aki érett bölcsességgel, becsületességgel, hűséggel kiemelkedve, fáradtságot nem ismerő testével, derék jellemével és szellemességével nem használt többet magának, mint a fejedelemnek: a folytonos szolgálatokat és megbízatásokat hihetetlen buzgalommal látta el, ezért olyan tekintélyt szerzett, hogy ha sokáig él, célratörő javaslataival, ravaszságával és okosságával a többiek között a fő helyet fogja elérni. Unokaöccse Ferenc volt, aki kitűnt a prózában és a folyó beszédben, támogatta a tanult elméket, és szinte társa volt nagybátyjának, a király titkáraként írásművészetével a közös hivatal díszére vált. (380) Győrtől nem nagy távolságban emelkedik a Pannónia-hegy, sokan azt állítják, hogy erről nevezik Pannóniát, ennek tetején áll az isteni Márton legszentségesebb temploma, aki ugyan pannóniai volt, testét mégis a túlsó Galliában tisztelik kegyelettel. Ezzel érintkezik a komáromi, melyet a szkíták Komárom nevű városáról neveznek, mely a Duna szigetén helyezkedik el; a comarok ugyanis az ázsiai Szkítiában voltak igen nevezetes népek, a sacák folyója, a Sir-Darja mentén, tudniillik az európai Szkítia számos városneve az ázsiainak felel meg; sőt, van egy Comara folyó a bactrok között is, mely az Ochusba torkollik; a comarok népe is itt él. Ebből következik, hogy a hunok, a magyarok ősatyái Ázsiából és nem Európából származtak, mivel nemcsak a nevekben, hanem nyelvükben is az ázsiai szkítákra utalnak vissza. Ugyanebben a megyében van Tata, és itt egy olyan költséggel épített királyi vár, hogy századunk minden más várának joggal elébe helyezhető, mert innen tó, onnan kettős árok, levájt szikla, meredek sánc erősítik, úgyhogy egy oldalról sem lehet bevenni. Ehhez csatlakozik az esztergomi, melyet Esztergom érseki székhelyről neveznek, melynek nevét a maiak abból vezetik le, hogy a Duna és a Garam folyik el mellette. (385) Az érsekségnek itt két nevezetes bazilikája van; az egyiket az isteni István király építette a fellegvárban, a másikat az alant elterülő városban IV. Béla, a magyarok királya szentelte az égi Ferencnek. Ha Ptolemaeusnak hihetünk, a Duna mellett a nyílt mezőn, a folyó partján szétszórva a tizedik germán légió nyomai láthatók, ezt aztán a tatárok feldúlták; a légiók egészen Valentinianus és Valens uralkodásáig itt maradtak, és mint egy kövön olvassuk, a külvárosban az első légió parancsnoka egyedárusítási jogot engedélyezett; ez a felirat így szól: Uraink, a hatalmas császárok, Valentinianus, Valens és Gratianus legfelsőbb ítéletéből, a tekintetes férfiúnak, a két hadsereg lovagmesterének rendeletére Foscanus, a Martiusok első légiójának parancsnoka és az alája rendelt katonaság ezt a Burgust, amelynek a neve Commercium, emiatt és e célból alapjaitól felépítette és 48 nap alatt befejezte a mi urunk, Gratianus Augustus második és a jeles férfiú, Probus konzulsága idején. E helységet tekintélyes érsek szokta ékesíteni és most még inkább Aragóniái Hippolit, Beatrix királynénak nővérétől való unokaöccse, Herkules ferrarai fejedelem fia, ki még nem érte el tizedik évét, amikor az isteni Mátyás e szent hivatallal megadományozta. De úgy látszik, hogy a királyi vér, az ártatlan gyermekkor és a már-már isteni erkölcs a bazilikának és a papok tisztelendő kollégiumának inkább hasznára vált, mint hogy a legkevésbé is ártott volna. (390) Ennyit mondtunk az innenső megyékről; most kövessük rendben a túlsókat.

A pestinél kezdjük, melynek Pest városkája adott nevet. A pozsonyinak egy ősrégi város kölcsönözte a nevét, amely a magáét Pisótól nyerte, aki – mint Florus mondja – a két Mysiában meg Pannóniában tevékenykedett, és meghódította Trákiát. A honti megye pedig az, ahol a sacákról, az ázsiai szkíták legősibb népéről nevezett Ság városka található. A földje termékenységének örvendező nógrádit Vác városa ékesíti. Marmaciához, amelyet manapság Máramarosnak mondanak, a rézben, vasban, ezüstben bővelkedő gömöri csatlakozik. Aztán a tornai és a zólyomi, egy faluról és egy mezővárosról elnevezve, az egyik vasának, a másik aranyának és ezüstjének bőségével jeleskedik. A sárosi, amelynek egy várkastély adott nevet, Sarmatia határára rúg ki. A szepesi is a lengyelekkel határos, itt van Szepes, Bártfa és Lőcse város, melyet az albánok, a magyarok elődei alapítottak; leucon tudniillik görögül fehéret jelent. (395) A mi időnkben itt messze tájon Imre, a testőrkapitány, akit nádornak neveznek, meg öccse, István királyi gróf uralkodik nagy területen, egyikük mély bölcsességével és bőséges gyakorlati tapasztalával tűnik ki, a másik hűségben, derekasságban, fegyverforgatásban kiváló. Marmacia mellett a hegyvidéken van az ungi, melynek elnevezése a hunokról vagy az ungarusokról ered. Ha a mezőség felé térsz el, ott van a hevesi, ahol Egerről beszéltünk. A borsodi pedig az, ahol a jeles Diósgyőr vár található. A Tiszán túl találod a szabolcsit és a külső-szolnokit, melynek folyóparti lakossága Marmaciából kősót szállít a Dunához. Nincs távol innen a bihari, ahol Várad fekszik és ennek bazilikája, melyben az isteni László király teste nyugszik; látható itt ércből készült lovas szobra is és még néhány szobor. A békési Erdély felé nyúlik, ezzel határos az aradi is, melynek Arad adott nevet, ahol Vak Béla király sírja található. (400) Nem esik messze innen a zarándi, azonkívül a torontáli, a Tisza folyó mentén a csongrádi, mely Szeged városkájáról nevezetes, aztán a csanádi egy várossal és egy híres bazilikával. Mysia felé a temesi néz, ahol ugyanezen névvel egy számos faluval környékezett mezőváros található. A legközelebbi ehhez a bácsi, városáról és főpapjáról nevezetes. A Duna partján nyúlik el a bodrogi, melyet egy kastélyról neveznek. A szatmári igen gazdag arany- és ezüstbányákban, a hegyek között terül el, és van egy városkája, melyet most Asszonypatakának hívnak. Majd Középső-Szolnok és Kraszna, továbbá a beregi egy Munkács nevű városkával az igen magas hegyek között. És az ugocsai, ahol mindenfelé a főnemesek között mindig ragyogónak tartott Perényi-ház uralkodik, melynek feje, Imre, azon időkben roppant gazdag és még Mátyás király szemében is veszélyes volt, ezért városaitól és vagyonától megfosztatott, de aztán a királyt meghatotta Imre fiának csodálatos jelleme, bűnbánattól és sajnálattól vezéreltetve visszaállította javaikat mind, tudniillik az ifjú oly nemes és méltóságteljes ábrázatú volt, hogy magán hordta őseinek erényeit; velük egy tőről fakadt Perényi János, akiben a legnagyobb ártatlanság, derekasság és szeretetreméltóság lakozott. Mindez Marmacia felé néz.

Pozsony fölött a nyitrai, ahol Nyitra élén a komolyságra és okosságra törekvő Antal püspök állt. Ezt a barsi követi, ahol Revistye van, Orbán egri püspök városkája. (405) A Morva folyóról nevezett Morvaországgal a trencséni határos, ennek egy város adott nevet; nincs túl messze innen Nagyszombat városka. Morva- és Lengyelország határán van a Liptó városról nevezett liptói, melyet a kegyes atya, az isteni Mátyás, fiának, a legboldogabb, gyermekkorától az uralkodás legbiztosabb reményében nevelkedett Jánosnak adományozott, mert ez már kora gyermekségében megmutatta, milyen fejedelem válik majd belőle. Az árváit Morva- és Lengyelország határa érinti. Ugyanezen vidékhez tartozik a turóci. Szinte ezen tájon fekszik az abaújvári, ebben van a híres-nevezetes Kassa városa és Eperjes, a zempléni, benne egy városka, ahol a szkíták és a magyarok a Bodrog folyónál először szálltak meg. Végezetül van a máramarosi megye, ahol sóbányák vannak, meg öt városka és falu, valamint az erdélyi, ahol a szászok hét városa áll, és ha nem csalódom, ezeket hívják Hétvárnak. Közülük fontosabb Szászváros, Szeben, Brassó, Beszterce és Kolozsvár, ami szkíta nyelven iskolavárost jelent; szomszédságában van a boldog Skolasztikának szentelt kolostor. (410) Aztán Gyulafejérvár metropolis, melyről fentebb esett szó; sóbányák is, a székelyek népe, akik a nemeslelkű szkítáktól származnak, és ezért mindmáig sem ismerik a szolgaságot, mostanában sem fizetnek adót a királynak, csak olykor-olykor egy házi ökröt, és parancsainak nem mint utasításnak engedelmeskednek, hanem mint az ország szükségletéből következő kérelemnek. Nevezzük meg azonban mindezt újabb kori nevekkel.

Sarmatiának azt az oldalát, mely a Dnyeszter és a Tiligul között a Fekete-tengerig nyúlik, most Podóliának mondják. Innen húzódik Oroszország a Dnyeperig, elfoglalja ennek mindkét partját egészen a forrásáig, majd kelet és észak között megfordulva a Don forrásai fölött a Riphaeus-hegyekig nyúlik. Aztán a Riphaeus gerincétől fut tovább az egyik része a Szarmata-óceánhoz a Krímen túl a Turuntus folyóig, a másik pedig Ázsia, a hyperboreusok és a hippofágok felé egészen a szarmatákig, ahol a szinte örök havon erdei emberek szekereznek, kocsijaikat a szarvasok oly gyorsan húzzák, hogy egyetlen nap alatt könnyűszerrel megtesznek száz mérföldet. Ami Oroszország mögött a Don és a Maeotis között van, azt a tatárok bírják.

Litifania, amelyet sokan Litvániának neveznek, Sarmatia belsejét foglalja el, a Venedicus- és a Budinus-hegyek között fekszik, keleten Oroszországot, északon Livóniát, Poroszországot és Pomerániát érinti, mely területek a Budinus- és az Alaunus-hegyektől Sarmatia többi részét foglalják el egészen az óceán partvidékéig. Litvániához Mazóvia csatlakozik. Nyugaton a Visztula folyó partjainak környékén Lengyelország foglalja el Sarmatiának azt a részét, mely a Szarmata-hegyektől és a Germániát Szkítiától elválasztó Visztula forrásvidékétől nyújtózik el. (415) Ezt a helyet egykor az ombrók, a sabocok, a sidók és a visburgik lakták, de ahol Germánia felé tart, ott Szilézia csatlakozik hozzá, amelyet hátulról Morvaország érint Sziléziai és Morvát Marbod király idejében a kvádok és a markomannok birtokolták, és azt hiszik, hogy Morvaországot róla nevezték el. E két tartományhoz észak felé Csehország esik, mely a Szudétáknak mondott hegyek és a Cseh-erdő között fekszik. A Drávánál kezdődik Magyarország, és tart a Dunán innen a noricusoktól Taurunumig, ahol a Száva a Dunába beomlik, a Dunán túl pedig Germániától a Kárpát-hegységig, amely alatt Szepes városkája fekszik, elterjed egészen Tibiscumig, ama hegyi Dácia fővárosáig, amelyet többen Partmentinek mondanak, mostanában pedig Havasalföldnek neveznek. A másik Oláhország, amelynek Moldva a neve, a Pruttól, a hegyi Oláhország határától a Duna és a Dnyeszter között a Fekete-tengerig terjed. A Kárpát-hegységen túl Dácia legszélső része Erdély. Felső-Mysiában van Bosznia és Rácország, hátul Szerbia; Alsó-Mysiában Bulgária. (420) Királyi székhely Lengyelországban a Visztula folyó mellett fekvő Krakkó, Litvániában Vilna, Magyarországon pedig Buda.

 

Második könyv

Amilyen röviden csak lehetett, ismertettük a két Szkítiát, az innenső és a túlsó Magyarországot, a különböző népek költözködései, háborúi következtében megváltozott helyneveket, arra gondolva, hogy e leírás segítségével ki-ki könnyebben megérti a történteket is. Hogy azonban a következőket világosabban adhassuk elő, úgy gondoltuk, hogy nem lesz haszontalan, ha bevezetésül először a szkíták eredetéről, szokásairól, történetéről beszélünk, meg a gótokról, akiket azok a hunok űztek el, akiktől a magyarok az eredetüket veszik, habár néhány dolgot az előző könyvben már érintettünk.

Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el. (5) Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig, sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, amelyet Paphlagonia és Pontus között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, amelyet Sarmatiának neveztek el.

Herodotus azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amit otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig terjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus meg a Hyperboreus-hegyeknél alapított birodalmat. (10) Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; (15) emellett a dolgok teremtésekor, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítíából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris, az egyiptomiak királya háborút indított, nem hogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. (20) Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust, a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust, lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzőttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. (25) Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius, ama szentséges atya, megrója Trogust azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. (30) Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előrelátott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzőtteknek látszottak. (35) Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyíteni, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus, Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates, Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust, hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

(40) Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket. Metrodorus Scepsius azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. (45) A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. (50) Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. (55) Hogy az amazonok, minden századok ritka példánya, a szkíták ragyogó sarja, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

Bárcsak inkább elfogultságból, és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet, ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítía lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; (60) Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot, Itáliát, Germániát, a két Galliát és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. (65) Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus, amikor úgy gondolom, hogy Mithridates, Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt, a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. De mert már hosszasan elidőztünk e tárgynál, hagyjuk a szkítákat; most, hogy mindent rendben elbeszéljünk, ami a témánkra tartozik, az istenség segítségével kezdjük a gótokkal, mert a hunok a gótokat kergették ki Szkítiából.

(70) Miután a gótok kivonultak Skandináviából, mint az elején elmondtuk, Filimer vezetésével a Maeotis mellett, majd a Fekete-tengernél telepedtek le, aztán megunták ezt a vidéket, és Zamolxisnak, a művelt filozófusnak a vezetésével Dáciába, Trákiába és a két Mysiába mentek tovább. Ez a nemzet ugyanis, ellentétben más barbárokkal, szerette a bölcseletet, mint Dion, a görög történetíró mondja, aki a gótokról írt. Először Zeuta és Deceneus, aztán Zamolxis volt a filozófusuk, ez utóbbi platonista, mert jól tudták, hogy boldogok azok, akiket bölcs királyok kormányoznak. A kiválóbb filozófusokat tarabostescoknak, később süvegeseknek nevezték, és az egyiptomiak szokása szerint közülük választották papjaikat és királyaikat.

Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanazok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk, Jordanis állítja. De a gót történelemben engedjünk valamit a gót írónak. Mégsem szűnök csodálkozni Jordanison, aki az övéi iránti túlzott elfogultságból mindent, amit a hátrább lakó szkítáknak szokás tulajdonítani, az európai gótok javára ír, hogy Sesostrist, az egyiptomiak királyát egészen Egyiptomig üldözték, hogy Ázsiát leigázták, hogy ők voltak a parthusok és az amazonok ősei, Tomyris révén megölték Cyrust, megfuttatták Dariust és Xerxest, akik nem is a szkíták, hanem a görögök ellen állítottak roppant sereget. (75) Az ázsiai szkíták ugyanis régebbiek, mint az európaiak, akik azután szerezték és vették fel az európai nevet, miután a Donon átkeltek. Ebből világos, hogy elbeszélése, tisztesség ne essék szólván, semmiképpen sem állhat meg. A csatában roppant kemények voltak, ezért különös tisztelettel illették Marsot, az istenségnek az ellenség vérével áldoztak, úgy vélekedve, hogy nem lesz haszontalan, ha a hadak istenét emberáldozattal maguk felé hajlítják, és a háború első gyümölcseit neki felajánlják.

Amikor tapasztaltabbakká váltak, az egész nép kettéosztott, vizigótokra és osztrogótokra. A vizigótok a Balt, az osztrogótok az Amal családnak engedelmeskedtek. Mert a gótok tartották ekkor megszállva azt az egész traktust, amely a Borysthenestől, amit Jordanis Dnyepernek nevez, egészen a Donig húzódik. Az Antaloknak szokásuk volt a nyilazás, énekszóval és citerával adták elő őseik tetteit, heves vágtában hajtották a lovakat. Dion, aki megírta a Geticát, azt mondja, hogy jóval később a gótok királya, valamint az európai Mysiáé is Telephus volt, Herkules fia, akit Priamus nővérétől, Augétól nemzett. Ez a trójaiak megsegítésére csapatot toborzott, és amikor a görögökkel megütközött, megölte Thessandert, a görögök vezérét, amikor pedig Aiaxra és Ulyssesre támadt, lebukott összeroskadó lováról, combját Achilles lándzsája súlyosan megsebezte, de még sebesülten is elkergette a közeléből a danaokat. (80) Hozzáteszi, hogy a királyságban fia, Eurypylus követte, aki menyasszonya, Cassandra iránti szerelmétől hajtva elment a trójai háborúba, és ott halt meg. Nem hiszi azonban, amit Dion állít, hogy Fülöp, Macedónia királya, feleségül kérte Medopát, Gudilának, a gótok királyának a leányát, és el is vette, hogy ezzel a rokonsággal megerősítse a királyságát, aztán pénzszűkében lévén megostromolta a Tomi közelében fekvő dúsgazdag géta várost, Várnát, a jámbor papok fehér, szent öltözetben ütemre énekelve elébe vonultak, a macedónok megengesztelődtek ettől a látványtól, a király parancsára azonnal feloldották az ostromot, visszaadták a zsákmányt, megújították a szövetséget, és távoztak. Nem sokkal később azonban Sithalcus királynak eszébe jutott a szerződésszegés, és hogy a gótok jogtalankodását megtorolja, 150 ezer embert gyűjtött össze az ellen, akire a haldokló Sándor az athéni parancsnokságot hagyta volt, mely háborúban felülkerekedtek, és a Mysiában elszenvedett sérelemért majdnem egész Macedóniát végigpusztították.

Abban az időben, amikor Sylla megszerezte a hatalmat, Byrebista uralkodása alatt véletlenül eljutott a géta királyságba Deceneus, aki bölcsességével feltűnt, és a király szinte uralkodói hatalmat adott neki. Miután ez megtörtént, azonnal azt tanácsolta, hogy indítsanak hadjáratot Germániába, amelyet most Frankföldnek nevezünk, mire a gótok az egész területet elözönlötték és kifosztották. (85) Deceneus illendő és kulturált rendre hozta barbárságukat, polgári szokásokra fordította, megtanította, hogy törvényeknek engedelmeskedjék, amelyeket belaginisoknak neveznek, megmagyarázta a csillagok pályáját, a bolygók mozgását, az égbolt egész szerkezetét, a dolgok természetét, az istenek tiszteletét, az ünnepi szertartásokat. Aztán a hasonlóan művelt Comosicus került az élükre, aki messzemenő igazságossággal viselte mind a királyságot, mind a főpapságot. Corillus követte az uralomban, aki körülbelül negyven évig uralkodott. Hosszú idő elteltével, Domitianus császársága idején, felbontották a békét, és elfoglalták a Duna partját, melyet a római nép már régóta birtokolt, és ahonnan egykor az ifjabbik Gordianus, odasietve a Dunához, könnyű csatában elűzte és kiszorította őket; most e tartomány élén Oppius Sabinus állt válogatott légiókkal. Oppiusnak, a légiók parancsnokának levágták a fejét, sok kis- és nagyvárost tűzzel-vassal elpusztítottak. Mindezt Dorpaneus király művelte. Domitianust a szükség arra kényszerítette, hogy megvédelmezze az államot, hadjáratot szervezzen és sorozást tartson; a sereg élére Fuscust állította; amikor ez megérkezett Illyricumba, összeláncolt hajókból hidat készített, és átkelt a Dunán, majd megütközött az ellenséggel, szerencsétlenül, amennyiben a vezér elesett, a római csapatokat nemcsak táborukból űzték ki, hanem meg is verték és megfuttatták, és óriási veszteségeket szenvedtek. (90) Aztán Ulpius Traianus következett, aki a római birodalmat ért kárt és gyalázatot alaposan megbosszulta, mert kétszer is diadalt aratott Decebal fölött, aki különböző cselvetésekkel próbálkozott ellenében, és akit Longinus légióparancsnok elfogása elbizakodottá tett; ez, hogy a fogság gyalázatától szabaduljon, méreggel vetett véget az életének; Traianus halálba kergette a királyt, roppant kincstárát elszedte, a Dunán hidat épített, amelyet később Hadrianus lerombolt, hogy a dákok ne támadhassák a Mysiákat; ez – mint Dion írja – 20 pilléren állt, magassága az alapok fölött 150 láb, szélessége pedig 60 láb. Dáciát aztán provinciává tette; még látszanak e híd fennmaradt, négyszögletes kövekből készült pillérei. Antonius Caracalla később hevenyészett csatározásokban legyőzte a gótokat. A barbárokat önteltté tette a győzelem, és főuraikat ansesnek, azaz hérosznak és félistennek kiáltották ki. Hasznosnak tartjuk, hogy röviden bemutassuk ezek leszármazását.

Mint regéikben éneklik, első volt közülük Gapt, akinek fia Hulmul volt. Hulmul nemzette Augist, ez Amalt, akitől az Amalok vették az eredetüket. Amal nemzette Hisarnest, Hisarnes Ostrogothát, Ostrogotha Hunuilt, Hunuil Athalt, Athal Achiulfot és Oduulfot, Achiulf Ansilát, Ediulfot, Vultulfot és Hermanarikot, Vultulf Valaravansot, Valaravans Vinitharit, Vinithari Vandiliart, Vandiliar Thiudimert, Valamirt és Vidimirt, Thiudimer Theodorikot, Theodorik Amalasuentát, Amalasuenta szülte a férjétől, Euthariktól Atalarikot és Mathesuentát, akinek ez volt a rokonsága: Hermanarik, Achiulf fia, nemzette Hunimundot, Hunimund Thorismundot, Thorismund Berimundot, Berimund Veteriket, Veterik Eutarikot, aki Amalasuentát vette feleségül, és Atalarikot meg Mathesuentát nemzette; Atalarik gyermekkorában meghalt; Mathesuenta férje Vitigis volt, gyermekei nem születtek. (95) Amikor a gótok birodalma tönkrement, Belizár mindkettőjüket fogolyként Konstantinápolyba vitte. Vitigis azonnal meghalt; feleségét, Mathesuentát Germanus patrícius, Justinianus császár nagybátyja, feleségül vette és partíciusnővé tette, ő szülte neki egyetlen fiát, Germanust. Az Amalok kipusztulásáról alább lesz szó; most térjünk vissza a gótokhoz.

Egy részük a Fekete-tenger ama vidékén lakott, amely kelet felé néz, ezek vagy Ostrogotha kapitányról, vagy a Keletről kapták a nevüket; azok viszont, akik a nyugati területet foglalták el, a saját nyelvükön vizigotáknak nevezték magukat, mert átkeltek a Dunán, és sokáig megszállva tartották a Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat és Illyricum tekintélyes darabját. Symmachus azt mondja, hogy közülük származott Maximinus császár, akit Alexandernek, Mamaea fiának a halála után a hadsereg cézárrá kiáltott, és aki alacsony rendű szülőktől származott, gót apától, akinek Micca, és alán anyától, akinek Ababa volt a neve; Severus császársága idején, amikor fia születésnapján katonai játékot rendeztek, ez ereje tudatában odament, és amikor a küzdőtérre lépett, izmos testével minden néző csodálatát felkeltette; amikor a szolganéppel való küzdelemre sor került, nem hozott szégyent a katona névre sem, mert tizenhat szolgát egykettőre oly sikeresen terített a földre, hogy látszott, párbajban a többit is könnyedén legyőzi; ezért fölvették az újoncok közé, a császár ajánlotta be őt a katonai tribunusnál, néha a vágtató lovon elöl haladó császárt gyalogosan megelőzte, máskor a császár parancsára a legerősebb katonákkal verekedett meg, és könnyedén legyőzte őket, amiért arany nyakláncot és bőséges jutalmat kapott tőle, és felvették a testőrkatonák közé. Jordanis, ahogy tudja, elferdíti Symmachust, hogy a római birodalommal szemben a gótot magasztalja fel. (100) Herodianus pedig, a historikus, aki a görögök és a latinok előtt egyaránt nagy tekintélynek örvend, és akit az isteni Mátyás számára görögből lefordítottunk, azt hiszi, hogy nem gót volt, hanem – mondja – Alexander táborában volt egy bizonyos Maximinus, aki tiszta trák nemzetségből egy félbarbár faluban született, eleinte pásztorok között nevelkedett, ifjúkora kezdetén hatalmas teste és és ereje jóvoltából a lovagrendbe került, rövid idő alatt a szerencse kedvezéséből páratlan katonai pályát futott be, táborparancsnok is volt, rá bízott tartományokat is irányított teljhatalommal; Alexander az összes újonc kiképzését rábízta, kiképzés során a katonák oly nagyon megszerették, hogy mindenki egyformán kedvelte, főképp a paeonok, akik hazaszeretetből nagyon kérkedtek az ő erényeivel; egyszer, amikor a szokásos gyakorlatozás céljából egy mezőre érkeztek, az odajövő Maximinusra császári bíbort terítettek és valamennyien császárként köszöntötték; eleinte húzódozott, komolyan korholta őket, ledobta a bíbort, de később a fegyveres lovagok rákényszerítették, mert halállal fenyegették meg, ha a felkínált császárságot el nem fogadja; aztán mindenkire ráparancsolt, hogy fogjanak fegyvert, támadják meg és öljék meg a lázadásról mit sem tudó Alexandert, és ijesszék meg a testőrcsapatokat. Miután ez megtörtént, hadjáratot indított a germánok ellen; ezek nem álltak ellen, az erdők terméséből élve szétszórt falvakban laktak, ő pedig tűzzel-vassal pusztította őket. Miközben a keresztények elleni barbár kegyetlenkedéssel és irgalmatlansággal igyekezett megszilárdítani a hatalmát, Pupienus megölte Aquileiánál, amikor még három éve sem birtokolta a hatalmat, így a mi Herodianusunk. (105) Azt állítja tehát, hogy Maximinus nem volt sem géta, sem gót, mi azonban ezt is megengedjük az álmodozó Jordanisnak, aki anyanemzete tisztességére mindenféle valószínű feltételezéseket összeszedegetett, hiszen a hazaszeretet mindenki szemében könnyen kiérdemli a bocsánatot.

Abban az időben, amikor Philippus és fia együtt uralkodott, aki a római fejedelmek közül elsőként vallotta a keresztény hitet, és akinek uralkodása a város alapításának ezredik esztendejét zárta, a gótok elpártolnak a római néptől, mert megharagszanak, amiért az adót megvonták tőlük. Ostrogotha vezetésével átkelnek a Dunán, lerohanják a Mysiákat és Trákiát, zsákmányolnak, mindent feldúlnak. Megfékezésükre Decius szenátort küldik, aki az alsó-pannóniai Budaliában született, és pannóniai csapatokat fogad fel, amelyek hanyagságból eltűrik, hogy az ellenség átkeljen a folyón. Ezeket gyalázattal elkergetik, ők meg a gótokhoz menekülnek, és felbiztatják a fejedelmüket, hogy merészen használja ki a kedvező szerencsét. Ez háromszázezer emberből hadsereget állít össze, segédcsapatokat szerez a taiphalok, astringok, carpatisok közül, mely harcias emberfaj, a római nevezet örök ellensége, és amelyet Galerius Maximianus igázott le. (110) Hozzácsatolja a harcedzett peucin szigetlakókat is, és a gótok közül állít nekik kitűnő vezéreket, Argaitot és Gunterikot; rabolnak a Mysiákban, zár alá veszik Mardanopolist, amely tetemes összeggel váltja meg magát az ostrom alól. Mysia e ragyogó városát egykor Traianus császár alapította. Azt beszélik, hogy Marcia, Traianus nővére, egy leányt küldött a folyó forrásához, amely abban a városban tört fel, hogy aranyedénnyel merítsen belőle tiszta és édes vizet; az edény véletlenül beleesett a forrásba, lesüllyedt a mélybe, megérintette az alját, majd az arany természetével szemben a nimfák akaratából a felszínre emelkedett; a császár e csoda hatására hatalmas várost alapított itt, és nővéréről, Marciáról nevezte el. Philippus megújított erőkkel visszafoglalta a két Mysiát és Trákiát, Trákiában győzelmének emlékezetére megalapította a saját nevéről elnevezett Filippopolit az ő császársága alatt rendezték az ezredévi játékokat, amelyek során a Circus Maximusban számtalan vadállatot öltek meg, és a Mars-mezőn három nap, három éjjel színjátékokat tartottak az egyfolytában virrasztó nép számára.

Aztán a gepidák és gótok háborúja következett, jóllehet ezek bizonyos rokonságban állnak egymással. A testvérháborút csakis az irigység robbantotta ki. Amikor Scandia sziget déli részeiből a gótok Berigo király alatt három gályával a szarmata partokra érkeztek, a harmadik hajó lassabban haladt, és a lomhaságról, ami ezek nyelvén gepanta, származott a gepidák neve; ezek sokáig tanyáztak a Visztula egyik szigetén, és azt elnevezték Gepidának. Aztán behatoltak Sarmatia belsejébe, alászálltak egészen a Dunáig, volt egy nemes lelkű királyuk, Fastida nevű, levetkőzték szelídségüket, kezdte őket tüzelni a harci vágy, fegyverrel kiterjesztették ősi területüket, szinte kiirtották a burgundokat, aztán elkezdték a velük rokon gótokat háborúval nyugtalanítani, olykor meg-megrohanták őket, elhajtották az állatokat, pusztították a falvakat. (115) Végül követet küldtek Ostrogothához, a vizigótok és osztrogótok akkori királyához, tudatták vele, hogy a gepidák népe a túlságos szaporaság miatt annyira meggyarapodott, hogy nem tud megélni a saját határai között, a környező hegyek és az erdők terméketlensége miatt mindenben szűkölködik, kérik tehát őt, hogy segítse meg a rokon nemzetet, engedjen neki nagyobb területet, mert elhatározták, hogy ha nem így tesz, szűk határaikat erőszakkal tágítják ki. Ostrogotha azt válaszolta, hogy ő maga is a föld hasonló szükségével küszködik, és neki sincs semmije, amit odaadhatna; roppant gyalázatos dolog rokon vér ellen háborút viselni; ha ezt jog és tisztesség ellenére mégis megteszik, az erőszakot a természet törvénye alapján erőszakkal veri vissza. Fastida makacsul kitartott elhatározása mellett, és meg akart ütközni a gótokkal. Végül Galt városánál csaptak össze, melynél az Olt folyó folyik, és miután egy ideig egyenlő kilátással csatáztak, a gepidák hadrendje megbomlott. Fastida menekülése eldöntötte a csatát. A gótok megelégedtek a győzelemmel, azonnal visszavonultak a táborukba, és azután, míg Ostrogotha király uralkodott, mindvégig megőrizték a nyugalmat. Fastida meg a gepidák átkozták meggondolatlanságukat, és ezután békés, csöndes életet éltek. Ostrogothát Cniva követte, aki megtörte a békességet, és a gótokat háborúra szólította. Elhatározta, hogy átkel a Dunán, és újra megtámadja a Mysiákat, óriási seregét elosztotta, hogy az egyik rész keljen át Mysia pusztítására, mert hallotta, hogy ott a császárok hanyagsága következtében nincsenek római légiótáborok, a másik körülbelül 70 ezer embert az Iskerhez vezette alá. (120) A vállalkozás azonban nem nagyon sikerült, Gallus vezér visszaszorította őt, mire elment Nikápolyhoz, amelyet egykor Traianus a szarmaták meghódítása után győzelmének emlékezetére épített, valamint Trákiában a Mesta folyó mellett épített egy másik Nicopolist, az Evros és a Niger között Traianopolist, hasonlóképpen Hadrianus Drinápolyt, a Rodope tövében Philippus Filippopolit. Cniva, miután Decius erről a vidékről is kiszorította, visszament a Haemushoz, azután Filippopolihoz. Amikor ezt jelentették Deciusnak, azonnal Beroához vonult a légiókkal, hogy a városnak segítséget vigyen, és mialatt itt fáradt testüket pihentetik, lovaikat gondozzák, hát a gótok megrohanják az óvatlan csapatokat; a hirtelen rájuk szakadt riadalomban azt sem tudják, hova kapjanak, fegyvereik felöltésére sincs lehetőségük, így hát a sereg szétszalad, elmenekül, Decius alig tud néhány lovassal együtt elfutni. Ismét visszavonult a hegyeken keresztül Mysiába az Iskerhez, itt Gallus hadvezérrel együtt újjászervezte a hadsereget, nehogy úgy lássék, mintha elbátortalanodott volna. Cniva eközben az ostromlott és minden reménytől megfosztott Filippopolit elfoglalta és elpusztította; óriási prédát hurcolt el innen. Priscust is megfogták, aki a város őrségének élén állt, és az ellenség hatalmába került; a király meghagyta neki az életét, elhalmozta ajándékokkal, és maga mellé állította, hogy Deciust az ő társaságában nagyobb biztonsággal támadhassa meg újra. (125) Egyformán megújított hadsereggel, egyformán feltüzelt bátorsággal ismét egymásnak rontanak. Decius császár fia vad küzdelemben halálos nyíllövéstől sebezve az elsők között esik el. Az apa eltitkolja fájdalmát; azt kiáltja, hogy egyetlen katona eleste nem veszejti el a közügyet, beveti magát az ellenség sűrűjébe, hogy vagy bosszút álljon fia haláláért, vagy ha ez nem sikerül, tulajdon halálával vessen véget fájdalmának, amikor azonban a sors egyiket sem engedi, visszahúzódik a mysiai Abrittus városba, ahol az ellenség bekeríti, és fiával együtt meghal. A helyet később Decius császár Oltárának nevezték, mert a pogány isteneknek itt szokott áldozatot bemutatni, és a legkevésbé sem indokolatlanul, mert kegyetlenül dühöngött a keresztények ellen, az isteni Lőrincet, hogy a vértanúnak súlyosabb kínokat okozzon, lassú tűzön égette meg. Ugyanebben az időben leégett Rómában az amfiteátrum is. Amikor Decius után Gallus és Volusianus nyerte el a császárságot, egy bizonyos Aemilianus, Mysia kapitánya, a hatalom megszerzésének reményében háborút keltett Hlyricumban. Az ellene vonuló császárokat Forum Flaminiiban megölték, mások Teramóban vesztek el. Aemilianus zsarnokságának harmadik hónapjában meghalt. Jordanis azt írja, hogy Gallus és Volusianus Aemilianus könnyebb visszaszorítása végett szövetséget kötött a gótokkal, és két esztendeig állt az állam élén. (130) Nemcsak a gótoknak, hanem a többi barbároknak is felvirágzott a dolguk Valerianus és Gallienus idejében, kik közül az egyiket a hadsereg Raetiában augustusnak, a másikat Rómában cézárnak kiáltotta ki. Valerianus, amikor elkezdte üldözni a keresztényeket, felkeltette maga ellen az isten haragját, mire Sapor, a perzsák királya elfogta, és aztán az ellenség fogságában, súlyos nyomorban töltötte öregkorát. A császár hadseregének megsemmisítése után a perzsák végigpusztították Szíriát, Ciliciát, Cappadociát. Gallienus sokkal kegyesebbnek mutatkozott a keresztények iránt, de amikor elpuhulván mindenféle bujaságokba merült, a germánok felütötték a fejüket, és Ravennáig száguldoztak. Az alemannok a két Gallia feldúlása után Itáliába törtek be. A kvádok és a szarmaták elfoglalták a Pannóniákat. A germánok a Hispániák elfoglalása után megtámadták Tarragonát. Aparthusok megszerezték Mezopotámiát, és Szíria-szerte tomboltak. A gótok végigzsákmányolták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. Tudniillik Respa, Veduk és Tharuar vezetésével átkeltek a Dardanellákon, megrohanták Ázsia sok városát, ellenség módjára feldúlták, elfoglalták Efezust, ahol felgyújtották Dianának az amazonok által alapított gyönyörű templomát. Aztán betörtek Bithyniába, lerombolták a Cornelius Avitus által újjáépített Calchedont. (135) Miközben a Dardanellákon át visszajönnek Európába, eltörlik az újjáépített Iliumot, és amikor ismét Trákiába érkeznek, elpusztítják a Haemus tövében, a tenger partvidékén fekvő Akiali várost, amelynek alapítója a hír szerint Sardanapal, a parthusok egykori királya volt, tűzzel-vassal őrjöngenek mindenfelé, mintha az emberiség kipusztítására születtek volna. A várostól tíz mérföldnyire hévizet találtak, amelynél néhány napig pihentették a testüket, mert úgy tapasztalták, hogy nagyon alkalmas betegségek gyógyítására. A többi barbár dolga azonban kissé alább hanyatlott. Odenathus ugyanis, egy palmyraei tiszt, parasztsereget toborzott össze, és olyan messzire kergette a perzsák csapatait, hogy Ctesiphon közelében vert tábort. Postumus, mielőtt Gallienus Milánóban megöletett volna, Victorinusszal és Tetricusszal együtt fegyverrel védte meg a két Galliát az ellenség rabságától. Az Achaiát elözönlő gótokat Marcianus legyőzte, ezek nyomban visszavonultak hazájukba, amikor pedig Ázsiát nyugtalanították, a római vezérek bátorsága visszavetette őket, és nem kis veszteségek után vonultak vissza otthonukba. Mialatt Odenathus a perzsa háborúban távol volt, Gallienust pedig elgyengítette a fényűzés, a gótok hajóhadat építettek, elmentek Eracleához, és az összeszedett zsákmánnyal visszatértek Szkítiába, jelentős veszteséggel, mert tengeri ütközetben gyakran megtámadták őket. (140) Továbbá, amikor Palmyraeban és több keleti tartományban Odenathus felesége, Zenobia uralkodott, a gótok átkeltek a Fekete-tengeren, a Dunához vonultak, és óriási károkat okoztak a római nép tartományának. Amikor ezt jelentették Gallienusnak, azonnal odaküldte Cleodamust és Athenaeust, két bizánci polgárt, hogy űzzék el a barbárokat, állítsák helyre a feldúlt városokat, szedjék össze az életben maradottakat. Ezek a Fekete-tengeren megütköztek a gótok hajóhadával, legyőzték és megfuttatták őket, akik menekülés közben nem sokkal később elpusztították Cyzicumot, Ázsiát, aztán Achaiát. Az athéniek visszaverték őket annak a Dexippusnak a vezetésével, aki megírta ezen időket; innen elűzetvén beszáguldozták Epirust, Achaiát, Boeotiát. Gallienust felébreszti az államot ért rengeteg baj, szembeszáll velük, mikor Illyricumban kóborolnak, sokukat meglepetésszerűen lemészárolja, azok pedig a Gessaces-hegyen keresztül akarnak elmenekülni, de Marcianus váltakozó hadiszerencsével szorongatja őket, hogy Gallienus hazája iránti gyalázatos tunyaságát jóvátegye.

A mi egyébként jeles írónkban, Jordanisban, azt az egyet tartjuk csodálatra, hogy ne mondjuk, nevetségre méltónak, hogy oly mértékben elragadja a hazaszeretet, hogy nemcsak a többi szkíták tetteit tulajdonítja az ő gótjainak, akiket minden mértéken felül felnagyít és feldicsőít, hanem szerencsétlenül végződött vagy kevésbé sikeres tetteiket is hol elhallgatja, hol meg aprócska baklövéssé minősíti át. (145) Nemcsak azt mellőzi el, amit eddig elbeszéltünk, hanem azt a minden időkre emlékezetes vereséget is, amelyet Claudius császártól szenvedtek, akitől Constantinus cézár származott le, nagy nevetségre titokban szándékozik tartani, hogy meg ne sértse az ő gótjainak méltóságát. Mi pedig, Trebellius Pollio kijelentésére támaszkodva, nem szobrokkal, oszlopokkal, márvány diadalívekkel, hanem egy rövid megemlékezéssel szeretnénk segíteni abban, hogy Flavius Claudius, a földkerekség páratlan fejedelme, ne nélkülözze az őt megillető dicsőséget.

Miközben Marcianus a menekülő gótokat kergette, mint valamivel följebb elmondottuk, elfogott közülük 30-at, akik később Claudius szándéka ellenére elmenekültek, és szinte valamennyi szkítát feltüzeltek a római birodalom prédálására. Zsákmányra éhesen összegyűltek erre a hadjáratra a peucinok, a trutungok, az osztrogótok, a virtingok, a sigipedek, a kelták, a herulok és számtalan népség. Látták, hogy Claudiust különböző háborúk kötik le, ezért elhatározták, hogy elpusztítják a római államot. Háromszázezer emberből álló hadsereget szedtek össze, szállítóhajókból pedig körülbelül kétezres flottát. Ha ehhez hozzáteszed a szolgákat, a családtagokat, az úgynevezett szekereseket, gondolhatod, hogy Xerxes példájára kiitták a folyókat, felemésztették az erdőket, legelő állataik sokaságával letarolták a földet. (150) Amint betörtek a római birodalomba, Claudius rövid idő alatt nemcsak legyőzte, hanem szét is zúzta, meg is semmisítette őket, amint igen könnyen meg lehet érteni magának a császárnak a leveléből, amelyet az Illyricumot őrző Junius Brocchushoz intézett: Claudius üdvözli Brocchust. Megsemmisítettünk 320 ezer gótot, elsüllyesztettünk kétezer hajót, a folyókat pajzsok takarják, minden partot elborítanak a spádék és lándzsák, a mezők nem látszanak ki a csontok alól, nincs üres út, mindenütt üres szekerek. Annyi nőt szereztünk, hogy minden katona kettőt, hármat vihet magával. És hozzáteszi: Harc folyt a mysusoknál, sok ütközet zajlott Marcianopolisnál, sokan hajótörésben vesztek el, számos király fogságba került, a különböző nemzetek nemesasszonyai rabságba estek, töltsétek meg a római provinciákat barbárokkal, szolgákkal, földművesekkel, a barbár gót katonából paraszt lett. Nem volt vidék, amely ne tartott volna diadalmasan gót rabot szolgaságban. Harc folyt ezenkívül Bizánc mellett, harc folyt a thessalonikieknél, akiket a barbárok Claudius távollétében megostromoltak, harc folyt a különböző területeken. És a claudiusi zászlók alatt mindenütt legyőzték a gótokat, úgyhogy Claudius mintha már Constantinus cézár számára készítené a jövőbeli megbékélt államot. (155) Amikor az Appenninekben Claudius jóslatot kért magának, ezt a választ kapta: A harmadik nyár lát Latium fölött uralkodni. Amikor utódairól: Nem szabok nekik sem határt, sem időt. Amikor öccséről, Quintillusról, akit uralkodótársául szánt: Csak a sors mutatja őt meg a földnek. Végül, amikor már a győzelem után az a kevés barbár, aki életben maradt, közel kétezer katonát megölt, a lázadókat mind egy szálig elfogta, Rómába vitte és látványosságként kegyetlen fenevadak elé dobatta.

Így vetett véget e szent fejedelem bátorsága a gót háborúnak, és a gótokon nemcsak győzelmet aratott, hanem alaposan bosszút is állt. E háborúban kitűnt a dalmát lovasság bátorsága, mert úgy látszik, hogy Claudius ebből a tartományból származott. Vannak olyanok is, akik azt próbálják bizonyítani, hogy dardaniai volt, Dardanusnak, a trójai nemzet alapítójának vére. Eleinte Illyricumot birtokolta teljhatalommal, és az ő fennhatósága alatt álltak a trákok, a mysusok, a dalmátok, a pannóniaiak meg a dákok. Később, amikor a megmaradt gótok elpártoltak a rómaiaktól, és elfoglalták Nikápolyt, a tartománybeliek hirtelen összeverbuválódott serege szétverte és megsemmisítette őket. (160) Mivel tehát Claudiusnak a gótok fölött aratott győzelme a régiek többi diadalát alaposan felülmúlta, Jordanis történetíró képtelen volt elfogulatlanul elbeszélni nemzetének e hallatlan vereségét és pusztulását. Claudius pedig, aki az állam érdekében véghez vitt derék tetteiért a gótok kivételével mindenki szemében örök emlékezetre méltó, aranypajzsot kapott a szenátus termében, aranyszobrot a Capitoliumon, és egyévi, kilenc hónapi uralkodás után meghalt Syrmiumban. Testvérét, Quintillust a szenátus és a római nép augustusszá kiáltotta, aki azonban a katonákkal szemben szigorúnak és kegyetlennek mutatkozott, ezért császárságának tizenhetedik napja után Galba és Pertinax példájára bűnös módon megöletett.

Aurelianus császársága alatt a gótok ismét fegyvert fogtak, és át akartak kelni a Dunán, de ő visszavetette őket, és ötezer emberüket elveszítve hazamentek. Az a vélekedés járja, hogy részt vett ebben a csatában tíz férfiruhába öltözött asszony, aki az amazonoktól származott. (165) 30 évvel később újult erővel és nagy sereggel megtámadják a rómaiak Sarmatia provinciáját, tűzzel-vassal mindent feldúlnak, amit Flavius Constantinus megtudván, ugyanakkora vereséggel sújtja őket, mint Claudius. Aztán békét kötöttek velük, és mintegy 70 évig nyugton maradtak hazájukban. Jordanis azt írja, hogy Maximinus gót segítséggel futtatta meg Narseus perzsa királyt, Nagy Sándor unokáját, feleségeit, gyermekeit, vagyonát megszerezte, Licinius ellen segédcsapatokat küldött Constantinusnak, és Thessalonikét megostromolva megölte azt. Abban az időben, amikor Constantinus úgy ki akarta terjeszteni Bizáncot, hogy az nagyságban és méltóságban Rómával vetélkedjék, a gótokkal szövetséget kötött, és azok minden évben negyvenezer embert küldtek a császárnak.

De amikor Maximinus szerezte meg a hatalmat, a gótoknál Ariarik és Aorik után a nemes származású Geberik nyerte el a királyságot, aki egyaránt volt bátor és nemeslelkű. Hogy szerencséjét először a harcmezőn tegye próbára, a vandálok ellen hadjáratot akart indítani, hogy ha ez sikerrel jár, még nagyobb vállalkozásokba kezdjen. (170) Dexippus mondja, hogy ez a nemzet az óceán mellől jött ki, alig egy év alatt eljutott a gót határig, elfoglalta azt a vidéket, amelyet aztán a gepidák laktak, és amelyet napkeletről a gótok, nyugatról a markomannok, északról a hermundolok, délről a Duna környékeznek. Amikor a Maros partján mindkét sereg harcra készen feláll, adott jelre egymásnak rohannak, és egy darabig elszántan csatáznak. Végül Geberik nekimegy a vandálok királyának, levágja, és gazdag zsákmányt szerez. A vandálok belátják, hogy alkalmatlan helyen kereskednek, ki akarnak innen költözni, és Constantinustól Pannóniát kérik lakóhelyül; megígérik, hogy jó szolgálatokat tesznek a római provinciáknak, és körülbelül 60 évig élnek ott. Stilico patrícius, lovassági parancsnok, egykori konzul alatt átköltöztek a két Galliába, ahol gonoszkodtak a szomszédokkal, folytonos rablótámadásokkal zaklatták őket, és nem tudtak nyugton megülni. Plinius úgy gondolja, hogy a burgund a vandálok egyik törzse volt, az ő nyomán mondják, hogy a burgundok tőlük származtak; tudniillik Germániában falvakban éltek, és mert a falut burgnak mondják, innen kapták a nevüket. (175) A vandálok a két Galliából elköltöztek a Hispániákba, de még mindig nem tudtak lecsillapodni, míg végre átkeltek a gádesi szoroson, és megszállták Afrikát. De mert a megfelelő helyen bővebben szólunk majd róluk, most visszatérünk a gótokhoz.

Geberik után Hermanarik vette át a királyságot, aki az Amalok nemes famíliájából született, és bátorságra, tettei dicsőségére nézve nem volt alábbvaló elődjénél; mert hatalma alá hajtotta a golthescythákat, a thiudokat, az inaunxokat, a vasinabroncákat és szinte az egész északi vidéket, Alarikot, a herulok királyát megölte, és őket is leigázta, második Sándornak nevezték. A herulok, mint Ablabius tanúsítja, valaha a Maeotis lápjait és erdőit lakták, nevüket az erdők és mocsarak szeretetéről kapták. Később Hermanarik háborút viselt a venetek ellen, és mert ezek erőtlenek voltak, hamar megadták magukat. A venetek hitvány fajból származtak, utóbb antoknak és szlávoknak mondták őket, és amikor tekintélyes tömegre szaporodtak, barbár vadsággal száguldoztak mindenfelé, a Fehérvár és Buda között fekvő Velence községet ők alapították. Aztán háború folyt az észtek és az agazzirok ellen, akik a Germán-óceán elnyúló partján laknak; ezeket rövid idő alatt leigázták. így tehát Hermanarik nemcsak Szkítián, hanem Germánián is uralkodott. (180) Az ő idejében háború lángolt fel a gótok és a hunok, a magyarok elődei között, ezért nem tartjuk indokolatlannak, ha – mielőtt továbbmennénk – szólunk valamit e roppant hatalmú és erejű nemzet eredetéről.

Priscus historikus azt állítja, hogy ez szkíta, a Riphaeus-hegység szomszédságában élő nemzet, és sokan úgy vélekednek, hogy a fagyos észak közelsége tette zorddá őket, főleg a mi szent Jeromosunk, aki azt írja, hogy a hun hordák a Maeotis végvidékéről, a jeges Don és a massagéták kegyetlen népe közül rajzottak ki, onnan, ahova Sándor a vad szkíta törzseket sziklatömbökkel bezárta; onnan kitörve gyors lovaik hátán mindent elárasztottak öldökléssel és ijedelemmel. Jordanis a vele ellenséges nemzetről nem tudom, miféle szörnyűségeket hord össze, melyeket a legtöbb évkönyvíró is elhisz, és vele együtt halandzsázik, amit nem szemtelenségből, hanem igazságképpen mondok. Azt írja, hogy amikor a gótok Skandináviából kivonulva Szkítiába érkeztek, Filimer királyuk valamiféle varázslónőket leplezett le a táborban; mivel a király ezt az asszonyfajtát roppant veszélyesnek tartotta, parancsára kikergették őket a pusztába, nehogy a katonákat megmérgezzék vagy elsorvasszák, ezek egy darabig az erdőkben kóboroltak, és gonosz szellemekkel ölelkezve megfertőztették magukat; innen eredt ez a kegyetlen emberfajta, amely nem emberi nyelven beszél, hanem valami makogásfélével.

De inkább kövessük a görög Procopius historikust, Belizár tanácsosát, aki azt hagyományozza, hogy a hunok az ephthaliták népéből valók, egykor albánoknak nevezték őket, Ázsiában a perzsák szomszédai voltak, oly bátor lelkűek, hogy amikor határaikért nagy sereggel hadat vezettek Xerxes perzsa király ellen, őt megölték, Perzsiát pedig adófizetőjükké tették, a király fiát, Cabadest elfogták, és két évig uralkodtak a perzsákon; nem írja, hogy démonoktól származnának, hogy embervérrel táplálkoztak volna, sem kegyetlenségükről és vadságukról nem tud. (185) Sőt, ha az ephthaliták nevét értelmezzük, inkább jámboroknak és vallásosaknak találjuk őket, igazán és tökéletesen áldozóknak, mely vallásos érzületet, mint a nemzet természettől kapott tulajdonságát, jobban, mint másoknál, mindmáig felleljük a magyarokban, akik a hunok utódai. Procopiust támogatja Dionysius, aki úgy vélekedik, hogy a hunok a caspik és az albánok szomszédai, merészségük és erejük folytán roppant harciasak. Egy évkönyvíró szerint a hunok őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetéről csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott, így tehát a harcias hunok a Maeotis-mocsártól a cimmer Bosporushoz átvonulva nemcsak a gótokat kergették ki a székükből, hanem az egész európai Szkítiát is meghódították, az ismételten elfoglalt Alsó- és Felső-Pannóniában pihentek meg, és ezeket róluk nevezik Alsó- és Felső-Hungáriának. Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. (190) A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul. Mindezek alapján azt kell hinnünk, hogy a magyarok rokonságban állnak a hunokkal, akik az ázsiai Szkítiában elterjedtek és a Don forrásvidékén élnek, de nem azoktól a hunoktól származnak, akik Ázsiában maradtak, hanem azoktól, akik kedvezőbb éghajlatot keresve Európába vonultak. És a gótok sem Scandiából jöttek ki, ahogy Jordanis mondja, hanem az ázsiai Szkítiából, ahol az alánoknak voltak szomszédai. Erre abból lehet következtetni, hogy a gótok az alánokkal együtt nemcsak az európai Szkítiát, hanem a Galliákat és a Hispániákat is elfoglalták, Tarragona vidékét ma is lakják, amelyet közös erővel meghódítván Gothalaniának neveztek el.

A hunok vadászatból éltek, és egy isteni csodajel késztette őket kivándorlásra. Amikor ugyanis a Maeotis lakói közül néhányan találomra vadászatra indultak, egy szarvas tűnt fel előttük, amelyet a mocsárban lelkesen üldözni kezdtek, és a szarvas elejtésének vágya annyira elragadta őket, hogy véleményem szerint a cimmer Bosporustól nem messze átkeveredtek a befagyott Maeotison, ámde ahogy az európai Sarmatiában megálltak, a szarvas eltűnt. (195) Megnézték a vidéket, csodára megtetszett nekik, aztán hazamentek Ázsiába, és rendre elbeszélték öveiknek a dolgot. A hunok nem szerették lakóhelyüket, és a talaj terméketlensége vagy a nép sokasága miatt gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt e vadászok vezetésével átvándoroltak Európába. Az övéknél termékenyebb tájat találtak, megszállták a mocsár egész környékét, és akiket legelőször megtámadtak, azokat feláldozták Victoriának; a többieket meghódították és szolgaságra vetették. Leigázták az alánokat is, akik azt a helyet korábban foglalták el, és sokkal szelídebbeknek mutatkoztak, mint ők; nem kegyelmeztek a szomszédos gótoknak sem, akik ellen eltökélten hadakoztak.

A magyarok évkönyvei azt mondják, hogy a hunok az üdvösség háromszázhetvenharmadik esztendejében, Valens császársága és Damasus pápasága idején költöztek Európába, vezéreik voltak a Zemék családjából született Csele fia Béla, továbbá ennek fivérei, Keve és Kadicsa, aztán Bendegúz fiai, Attila, Keme és Buda a Kádárok nemzetségéből; Észak meghódítása végett a száznyolc törzsből összeszedtek tízszer száznyolcezer embert, bíróvá megtették a bölcs Kádárt; rendeleteiket isten igéjével és a közösség nevében hirdették ki; váratlan vagy előre eltervezett háború esetén véres kardot hordoztak körül, és kijelölték a gyülekezés helyét; aki azonnal nem engedelmeskedett, ugyanazon karddal megölték, mely szokást, mint látjuk, Erdélyben török támadás esetén mind a mai napig tartják; mivel óriási erőkkel rendelkeztek, nagy bátorsággal, mintha az egész világot meg akarnák semmisíteni, leigázták a besenyőket, a ruténokat, a fehér és fekete kumánokat, egész Dáciát és Sarmatiát, és végül a Tibiscus folyónál, melyet most Tiszának neveznek, verték fel a táborukat. (200) Jordanis történetíró azt hagyományozza, hogy ez a nép iszonytató megjelenésű, fekete képű, sötét tekintetű volt, sebhelyekkel borított, melyek vadságot és kegyetlenséget árasztottak, mert az épp hogy megszületett csecsemő arcát borotvával megszabdalták, hogy előbb ízlelje meg a sebet, mint az édes tejet; a sok heg miatt csupasz ábrázattal öregedtek meg. Alkatuk a legkevésbé sem elegáns, válluk széles, testük mozgékony, edzett és robusztus, nyakuk izmos és egyenes, valami lomha gőgről tanúskodó, nyilazásban, lovaglásban kiválóak, az emberi külső mögött állati gonoszsággal.

Amikor Hermanarik gót király, oly sok nép meghódítója, megtudta, hogy a hunok háborúval zaklatják, érezte, hogy nem közönséges veszedelem fenyegeti, és a támadást azonnal vissza akarta verni, sorozást tartott, és tekintélyes sereget állított ki; nagy elhatározását a váratlan halál hiúsította meg. A hunok érkezésekor halálra ítéltek egy asszonyt, akit férjének meggyilkolásában lelepleztek; mivel mind gyilkosságban, mind házasságtörésben bűnösnek találtatott, a király oly haragra gerjedt ellene, hogy négy lóval széttépette. Volt az asszonynak két fivére a Rosomonok hamis lelkű nemzetségéből, egyiküknek Sarus, a másiknak Ammius volt a neve; ezek nővérük kegyetlen büntetése miatt feldühödve összeesküdtek. (205) Hermanarikot megbeszélésük szerint megtámadták, legyűrték, és mellét átdöfve megölték, majd a gyilkosság után a hunokhoz szöktek, hogy életüket megmentsék, így történt, hogy Balamir hun király könnyen módot talált az osztrogót hadsereg legyőzésére. A vizigótok hallván a Rosomonok árulásáról, hogy ezek a hunokkal összeszövetkeztek, megijedtek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint az osztrogótok, és úgy döntöttek, hogy elvándorolnak. Hermanarik, a két nemzet királya, életének száztizenharmadik évében halt bele sebesülésébe. A király halálán felbuzdult ellenség nagy erőkkel megrohanta az osztrogótoknak nevezett keleti gótokat, egypár csatában megverte és hatalmába hajtotta őket, a vizigótoknak mondott nyugati gótok pedig rokonaik példáján megrémülve azonnal elhagyták a hazájukat, amely nyugaton feküdt, rászánták magukat az elvándorlásra, és gyermekeikkel, asszonyaikkal együtt elmentek a Dunához. Valens császárhoz, az idősebb Valentinianus fivéréhez követeket küldtek, akik lakóhelyet kértek, örök engedelmességet ajánlottak, és azt ígérték, hogy nemcsak a törvényeket fogadják el, hanem Krisztus igaz hitét is; hozzátették, hogy ha a császár nekik adja Mysiát és Trákiát, parancsainak sohasem fognak ellenszegülni, hanem a hunok minden támadását úgy tartóztatják fel, mint erős sánc és árok. Valens örömmel fogadta őket, és meghallgatva, amit kértek, saját elhatározásából még többet is adott nekik, átengedte lakóhelyül Mysiát és Trákiát, abban a reményben, hogy a vizigótok bástyaként védelmezik majd a római birodalmat. (210) De a dolog másképp sült el, mint ahogy remélte. Mert a barbárok a Dunán innen a gepidákkal és az ariánus hitetlenségben fetrengő Valensszel együtt ariánus szennytől ragályos püspököket fogadtak be, akik rövid néhány év alatt bemocskolták őket ezzel a rothadással. így hát a vizigótok és a gepidák nem keresztények, hanem ariánusok lettek, vezérül kapták Lupicinust és Maximust, akik saját szükségleteikről buzgón gondoskodtak, mindent megtettek azért, hogy valamiben hiányt ne szenvedjenek. Az elöljáró parancsait megtagadták, és míg ők az élelmiszert összeharácsolva óriási haszonra tettek szert, a barbárok szenvedtek az éhségtől, átkozták a kegyetlen adóztatást, szidták az elöljárók kapzsiságát, mert az élelemhiány miatt nemcsak vagyonuk merült ki, hanem fiaikat és asszonyaikat is kénytelenek voltak szolgaságba eladni; végül aztán a gabona, amelyet embervér árán halmoztak föl, mind megnyálkásodott és elrothadt. Fritigern, Alatheus és Saphrac, a gótok kiskirályai, látván, hogy mindebből semmi haszon sem származik, lázadást kelt, megrohanja Lupicinust és Maximust, akiket kielégíthetetlen mohóságukért legyilkol, és a római császártól elpártol. Mások azt írják, hogy Lupicinus esküvőre hívta Fritigernt, hogy a házban társaival együtt csellel megöljék, és amikor ehhez odabent hozzáfogtak, Fritigern, meghallván a haldoklók kiáltozását, kimenekült az egérfogóból; miután a csapdát elkerülte, fellázította a tömeget, és Maximust társával meg szolgáival együtt megölte; a partmenti Dáciát, valamint a Mysiákat és Trákiát, a római nép tartományait megtartotta a hatalmában, adót rótt ki, és a gyarmatokat keményen kormányozta. (215) Miután mindez eljutott Valens fülébe, aki akkor Amiochiában tartózkodott, nem csekély aggodalom szállta meg, sorozást tartott, és nagy sereget toborzott össze, majd szakadatlan menetben, átkelve a Propontison, benyomult Trákiába, ám amikor az ellenféllel szembekerült, szerencsétlenül csatázott. Egy darabig ellenállt a barbároknak, de mihamar futásnak eredt, és nyíllövéstől sebesülve behúzódott egy tanyára, ahol a házikóval együtt tűzvészben elégett, anélkül, hogy uralkodásának tizennegyedik évét betöltötte volna. A Trákiában elszenvedett vereségnek az volt az oka, hogy a lovasság védelmét nélkülöző római légiókat az ellenség hamar bekerítette, és mert nem bírtak kitörni, legyilkolta őket. Ez bizony siralomra méltó háború volt, a kapzsiság bűnhődésének múlhatatlan emlékezetére. Mindez Damasus pápasága és Valens császársága alatt történt, a világ keletkezésének háromezernyolcvannegyedik évében.

Bizony, nehéz idők voltak azok, mert az egész földet olyan rengés rázta meg, hogy a tengerek kiléptek a partra, és Szicília meg más szigetek városait és számlálhatatlan lakosát alámerítették. (220) Konstantinápolyra akkora vihar tört rá az égből, hogy a leszakadó jégtömeg sok embert megölt; az atrebatisoknál az esővel együtt gyapjú hullott az égből. Niceát ismét földrengés pusztította; Frígiát hallatlan éhínség. Atanarik, a gótok királya, miközben a keresztényeket üldözte, sokat kivégzett közülük, még többet elkergetett a lakóhelyéről. Valamivel előbb a szarmaták feldúlták a Pannóniákat. Valens, miután Eudoxius, az ariánusok püspöke beavatta őt a hamis hitbe, Nitria szerzetesei közül parancsnokaival és katonáival sokat megöletett, sőt, kiadta a rendeletet, hogy azokat a szerzeteseket, akik a katonai szolgálatot nem vállalják, bárki doronggal agyoncsaphatja. Theodosiust, a későbbi Theodosius császár apját, nemesek sokaságával együtt hasonló kegyetlenséggel megölték.

A vizigótokat elkapatta a szokatlanul nagy győzelem, a kedvező szerencse nyomába szegődtek, és arra vetemedtek, hogy Konstantinápolyt akarták megostromolni. Azonban Dominica, Valens felesége, a habozó és már majdnem kétségbeesett polgárokat kéréssel, biztatással felbátorította, egy csomó pénzzel megkörnyékezte a tömeget, és okosságával, bátorságával megmentette a várost. (225) Valens unokaöccse, Gratianus, akire a nyugati birodalom jutott, mihelyt elnyerte a hatalmat, javára akart szolgálni a római államnak, ezért Theodosiust, a bátor és okos férfit Hispániából hazahívta, és társuralkodóvá tette, mivel az ügyek sokaságának és a fenyegető veszély nagyságának egyedül nem volt képes megfelelni. Theodosius pár hónap múlva megérkezett, és Szerémen felöltötte a bíborköpenyt. A hatalom átvétele és a sereg felállítása után személyesen csapott össze a barbárokkal, elég könnyen legyőzte és megfuttatta őket, Felső-Mysiát visszafoglalta, a visszatérő ellenséget több alkalommal súlyosan megverte, és uralkodói kötelességeinek dicsőséggel tett eleget, végül visszaszerezte Alsó-Mysiát, Trákiát, a part menti Dáciát, békét kötött Atanarikkal, a vizigótok királyával, nehogy a szakadatlan háborúzás tönkretegye a római légiókat, majd győztesként hazament Konstantinápolyba. Ablabius azt írja, hogy a békekötésnek Theodosius betegsége volt az oka, aki néhány nap után felgyógyult, és kollégája megerősítette azt. A nyugalom helyreálltával a szövetség megpecsételése végett Atanarikot a császárok levélben meghívták Bizáncba, akit ott tisztességgel fogadtak, és aki mindennapos városnéző sétáin sem tudta kielégíteni a kíváncsiságát; megnézte a lóversenypályát, a színházakat, a templomokat, a kikötőt, a piacokat, megbámulta a nagyszerű épületeket, a bazilikát a királyi palotával, ámult az obeliszkeken, a kolosszusokon, végignézte a szobrokat, és minden gondját feledve pihentette elméjét a város szépségével, azonban az odaérkezését követő harmadik hónapban súlyos betegségben elhunyt. Theodosius a szövetség okán nagyszerű temetéssel tisztelte meg, fényes pompával kísérte a máglyához, és barátjának minden végtisztességet megadott, halotti játékokat rendezett, és olyan kegyességet tanúsított a vizigótok iránt, hogy a barbárok jóindulatát egészen magához bilincselte. Mert ezek királyukat elveszítvén ezután önkéntesként Theodosius fejedelem vezérlete és zászlaja alatt katonáskodtak.

(230) Míg Trákiában ezek történtek, a hunok, akik átjöttek Európába, meghódították az osztrogótokat, és hozzáfogtak birodalmuk öregbítéséhez. Hatalmukba hajtottak mindent, ami a Don és a Krím félsziget között fekszik; a tanaiták, a roxolánok, az alánok, a caryók, a hamaxobiusok, a budinok, a sturnok, a vibiók, az acibok meg a navarok, a szarmaták meg a venetek elfogadták felsőbbségüket; a gevinek, chunok, basternák és carpianok a peucinokkal együtt nagy pénzen vásároltak békét tőlük. A hunok a Fekete-tengertől, a Maeotistól, a Dontól a Dunáig, a Germán- meg a Szarmata-öbölig gyilkolással és félelemmel töltöttek be mindent, országukat megszilárdították, és mindenfelé kiterjesztették birodalmukat; eközben maguk előtt a gótok zaklatását sem hagyták abba. Amikor Gratianus Theodosiusnak átadta a keleti császárságot, magának pedig a nyugatit választotta, és Britanniában a lázadó katonák Maximust kiáltották császárrá, Gratianus a sereggel azonnal átkelt a Galliákba, de Merobaudes kapitány árulása miatt Párizsnál vereséget szenvedett, Lyonba menekült, ahol elfogták és kivégezték. Theodosius gyorsan a Galliákba sietett, hogy társa halálát megtorolja, és seregével együtt tízezer gótot vitt magával. Arbogast és Eugenius ellen háborút kezdett, melyet polgárháborúnak is mondhatnánk, és melyben a tízezer gót, aki az ütközetet megnyitotta, az ellenség rohama alatt az első összecsapásban elesett, nagy hasznot hajtva ezzel a római birodalomnak. Aztán, amikor a légiók harcba bocsátkoztak, fordulván a szerencse, a császárnak szerezték meg a győzelmet. Theodosius Milánóba visszatérve, miután fiaira, Arcadiusra és Honoriusra ráruházta a császárságot, váratlanul elhalálozott.

(235) Aztán a vandál nemzetből született Stilico, Honoriusnak lányai házassága révén kétszeresen is apósa, akkora hatalomra tett szert, hogy a legelsők között tartották számon, sőt, nyugaton ő vezette az államot. Uralomvágyó lévén azt remélte, hogy a császárokat a saját kedve szerint forgathatja, és ha a háborúk súlyával alányomja őket, megszerezheti fia, Eucheri számára a császárságot; merészségét növelte a vandálok, a burgundok, a svábok és az alemannok támogatása, mert arra számított, hogy ha a vizigótok vad lelkületét fel tudja ingerelni a római fejedelmek ellen, ezek segítségével felszabadíthatja Itáliát a vizigótok alól. Hogy célját elérje, a vizigótoktól megvonta a megállapított zsoldot, elszedte tőlük a termést és az ajándékokat, és addig éheztette, míg nemcsak elpártolásra izgatta fel őket, de szörnyű háborúra is, mely a római birodalom végét jelentette. Mindez Stilico és Aurelianus konzulságának idejében, az üdvösség négyszázhetedik esztendejében történt. A Stilico által megbántott vizigótok nemcsak a katonai szolgálatot tagadták meg, hanem éktelen dühre is lobbantak a római birodalom ellen, ezért, amikor az évi járandóságtól és az eleségtől megfosztották őket, kivonultak Trákiából, és betörtek a Pannóniákba. (240) Ekkor már 25 éve nem volt királyuk, mert a császár által kinevezett elöljárók kormányozták őket, most itt királlyá kiáltották Alarikot, aki a jeles, nemességre az Amalok után következő gót Balt családból született. (Balta ugyanis gót nyelven merészséget jelent.) A Szerémségen keresztül Illyricumba vonulnak; Radagais, némely gótok királya, 200 ezer emberrel szövetségesül és társul ajánlja magát. Mielőtt eltávoznának, Trákiát, a két Mysiát és Pannóniát, továbbá Noricumot és Illyricumot tűzzel-vassal pusztítják, mindent lerombolnak, mindenütt öldökölnek, a városokat feldúlják, sőt, mint szent Jeromos mondja, az oktalan barmok is megérezték az úr haragját; felégetik a községeket és a falvakat, mindenütt lemészárolják a férfiakat meg a nőket, az éretlen magzatot kihasítják az anya méhéből, a csecsemőket falhoz vagdossák, nem irgalmaznak sem kornak, sem vallásnak. Mit még? Az égen, a földön, a burjánzó tövisbokrokon meg a sűrű erdőn kívül mindent elpusztítottak. Radagais elsőként hatol be Itáliába, átkel az Appennineken, és csapataival a fiesolei hegynél, Firenzétől 24 stádiumra áll meg, ugyanannyi óvatossággal, mint kenyérrel, ahol a római légiók bekerítik, és miközben futással keres menekülést, a rómaiak levágják. Serege végső éhínségre jutván hamar megadással a rómaiak kezére kerül, miért is akkora lett a foglyok tömege, hogy egy gótot egy aranyért mértek, mint egy barmot. (245) Orosius azt írja, hogy Radagais ellen a rómaiaknak a hunok vittek segítséget Itáliába, arról számol be, hogy Uldis és Sarus, a hunok, illetve a gótok vezérei, akik Honorius oldalán álltak, Fiesole alatt megtámadták Radagaist, aki az ostrom alatt éhen veszett.

Radagais után Alarik tört be Itáliába a vizigótokkal, három mérföldnyire megközelítette Ravennát, ahol Honorius császárt tudta, azonnal követeket küldött hozzá azzal az utasítással, hogy kérjenek tőle helyet Itáliában, mit ha megengedne, ő az itáliaiakkal békén és barátságban fog élni; ha visszautasítja, mindent megtesz annak eldöntésére, hogy a rómaiaknak vagy a gótoknak van-e helyük Itáliában; igazságos döntőbíróul Marsot jelöljék meg. A követek, mint Jordanis mondja, előadták ezt Honoriusnak, aki egyiket sem fogadta el, hanem saját és állandó lakóhelyül felajánlott a vizigótoknak két római provinciát, a Galliákat és a Hispániákat, ha képesek ezekből kikergetni a vandálokat, akik ott Geiserik vezetésével pusztítanak; ezt a barbárok nem utasították vissza. Míg ezek végbementek, a hatalomra éhes Stilico megtudta, hogy az ő vindelicusai a burgundokkal, a svábokkal és az alemannokkal együtt a Rajna vidékén elkezdték zaklatni a Galliákat, a vizigótok behatoltak Itáliába, és királyuk ostrom alá vette a Chioggia táján fekvő Classét, ezért úgy döntött, hogy nem húzza tovább az időt, és Trákiából tekintélyes számú légióval Macedónián, Illyricumon és a noricusokon keresztül Itáliába sietett, keresztülvonult Aquileián, Altinumon, a velencei és a ravennai földön. Alarik ennek hallatára felhagyott Classe ostromával, és egész seregével visszavonult az Appenninek közeli dombjai közé, a Ravennától 22 mérföldre levő Pollenzához. (250) A hadművészetben nagy jártassággal rendelkező Stilico Alarik elé megy, és néhányszor megtámadja. Többször legyőzi, de nem ostromolja ki; hogy a háborút tovább húzza, majd három évig játszadozik vele. Abban bízik, hogy a császár és a barbárok ereje ily módon megfogyatkozván, a hatalmat könnyen megragadhatja. Alarik levélben figyelmezteti Honoriust Stilico ravasz tervére, hogy tudniillik mindkettejük erejét kimerítve végül magát tegye egyeduralkodóvá, hiszen többször győzhetett volna, de nem tette, néha az ütközetet is elkerülte; ezért arra kéri őt, hogy adjon neki otthont Galliában, ahonnan kikergeti a vandálokat. Honorius szívesen fogadta a kérést, megismételte korábbi ígéretét, és utasította Stilicót, hogy kössön békét és szövetséget Alarikkal, aztán vezesse a vizigótokat Itáliából a túlsó Galliába. Stilico bosszankodott, hogy a vizigótok békén elhagyják Itáliát, Honorius pedig megszabadul a bajtól; gondolkozott, hogy hogyan tudná a barbárokat Itália ellen fordítani és a békét meghiúsítani. Beavatta terveibe a minden gazságra képes zsidó Sault, az egyik légióparancsnokot, és megparancsolta neki, hogy a távozó vizigótokat húsvét napján meglepetésszerűen támadja meg. Ez meg is történt, és a váratlan rémületben sokan elestek. (255) Ráadásul a vizigótok vallása ünnepnapon tiltotta a hadakozást, de hogy az ellenség elszántságát látták, a szükségtől kényszerítve mégis nekidurálták magukat, úgyhogy a zsidó csapatokat nemcsak szétszórták és elkergették, de le is mészárolták. Stilico megijedt, amikor légióinak pusztulásáról értesült, attól tartott, hogy a felbőszült ellenség rátör, ezért a császárhoz fordult csapatainak feltöltése és megsegítése végett. Honorius nem katonát és nem segítséget küldött, hanem két bérgyilkost, aki Stilicót, a birodalom árulóját, fiával, Eucherivel együtt megölte. Stilico tehát így rótta le ura előtt a hűtlenség és a zsarnokságra törő vakmerőség árát.

Stilico vezér meggyilkolása után Honorius senkit sem állított helyette a római sereg élére, ezért aztán harcra termett vezér híján az többé nem volt képes a vizigótoknak ellenállni, így azok dühe úgy fellángolt, hogy Itália tekintélyes részének meghódítása és felégetése után Rómát is megszállták, és rövid ostrom után bevették. Elfoglalták tehát Rómát, mindeddig a világ úrnőjét, a római birodalmat, Flavius és Varro konzulsága alatt, április kalendáján, a város alapításának ezerszázhatvannegyedik, a keresztény üdvösségnek négyszáztizedik esztendejében. (260) Honorius szerencsétlen uralkodása alatt a római szabadság és az itáliai hatalom odalett. Nem sokkal előbb, Gratianus uralkodása alatt más szerencsétlenségről is érkezett hír, hogy tudniillik a longobárdok Germánia szélső vidékeiről, az óceán mellől és Scandia szigetéről megszámlálhatatlan tömeggel előtörtek, új zavargásokat keltenek, Ibor és Aio vezérükkel legyőzték a vandálokat, és birodalmuk kiterjesztésére törekednek. Alarik a város elfoglalása után rendeletben megtiltotta a római polgárok gyilkolását, rabláson és zsákmányszedésen kívül semmi erőszakoskodást, gyújtogatást nem engedett, a templomoknak megadta az illő tiszteletet, senkivel szemben sem hatalmaskodott; akik a templomokba bemenekültek, sértetlenül megmaradtak; megtiltott minden erőszakot, gyilkolást, kegyetlenkedést. Persze, a rendeletet nem tartották be mindenütt; Jordanis, hogy saját nemzetét ne bántsa, arról tudósít, hogy az ellenség megelégedett a rablással. Theodosius leánya, Honorius és Arcadius nővére, Galla Piacidia fogságba esett, és Alarik a származásának előkelőségéért eljegyezte. Péternek nagysága, művészi kivitelezése és aranyozása miatt értékes ereklyetartóját, amelyet egyházi szolgálatra használtak, egy vizigót elrabolta, de a király parancsára visszavitték a bazilikába. Három napot töltöttek prédálással és rablással. Aztán Alarik elhagyta a várost, és keresztülvonult Campanián, Lucanián és a bruttiusokon; mindent feldúlt és lerombolt. Szicílián át Afrikába is elment volna, ha a vihar, amely sok hajóját tönkretette, tervének megváltoztatására nem kényszeríti. (265) Visszaútján betegségbe esett, és Cosenzában meghalt. A vizigótok mélyen gyászolták őt, buta babonásságukban attól féltek, hogy valaki a csontjain áll majd bosszút, ezért a Busentóból elvezetve a vizet, annak medrébe temették, ott helyezték el Alarikot minden értékes holmijával együtt, majd visszaengedték a folyót, és nehogy valamelyik talján megtudja, hogy hol a sír, a kubikosokat megölték; e rémtett bizony illik a barbár népséghez.

Az elhunyt helyébe a vizigótoknál a szintén Balt nemzetségből származó Ataulf állt, akinek az Alarik által eljegyzett Piacidia lett a felesége; néhány hónap múlva Imolában megtartották az esküvőt. A vizigótok visszamentek Rómába, ami zsákmány még maradt, azt összeszedték, és a rablás meg gyújtogatás örök emlékezetét hagyták maguk után. Ataulf életben hagyta Honoriust, egyrészt, mert látta, hogy erejéből és aranyából kifogyott, másrészt, mert a rokonság kedvéért kénytelen volt megkímélni az életét, és elindult a frankok és burgundok által háborgatott Galliákba. Érkezésétől az ellenség megrémült, és visszahúzódott a határai mögé. A vandálok pedig és az alánok, akik a római császároktól a Pannóniákban eszközöltek ki helyet maguknak, de aztán a gótoktól való félelmükben a Galliákba menekültek, még nagyobb riadalmukban Hispániába keltek át, ennek következtében Ataulf Galliában nyugalmat talált. (270) Úgy határozott, hogy a vandálokat kikergeti Hispániából; kincseit és a hadra alkalmatlan embereket hátrahagyta a tarragonai tájon Barcelonánál, maga pedig hatalmas sereggel átkelt a Pireneus-hegységen, és behatolt a Hispániák közepébe, a vandálokkal többször megütközött, végül legyőzte őket, és három év alatt Galliával együtt Hispániát is békére hozta, végül egy Euervulf nevű törpe, akit gyakran kigúnyolt, megölte őt. Itt azonban egy kissé meg kell állnunk, mert szólnunk kell egy keveset néhány nemzet eredetéről.

Plinius azt állítja, hogy a vandálok és a vandálok közül kiszármazott burgundok belső Germánia öt törzse közül az egyik; közelükben helyezi el a svábokat. Az alánok, bár eredetüket a szkítáktól vették, a vandálok területén éltek. Suetonius azt mondja, hogy Octavius Augustus a svábokat Germániából áttelepítette a Rajna innenső partjára. A burgundok, a vandálok egyik törzse, nyolcvanezer fegyveressel megtelepültek a Rajna túlsó partján, Tacitus szerint ezeket Drusus leverte, belső Germániából saját hazájukba kergette vissza, kitiltotta őket az erődített városokból és helységekből, és arra kényszerítette, hogy tanyákon éljenek, amiről – mint fentebb mondottuk – a nevüket kapták. De e népségek között változás történt. Mert a saját folyójukról elnevezett vandálok nem sokkal azok után, akiket Stilico a Galliák ellen feltüzelt, kivonultak a hazájukból, és szlávoknak nevezték el magukat annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Donig lakott, majd a vandálok és a burgundok kivonulása után azok helyét elfoglalta. (275) De a szláv elnevezést nem használták sokáig. Amikor ugyanis Mauritius császársága alatt egy részük Dalmáciába és Hlyricumba költözött, az otthon maradók nevet változtattak, és egyesek lengyelnek, mások csehnek kezdték magukat mondani. Azonban térjünk vissza oda, ahonnan elkanyarodtunk.

Ataulfot Segerik követte, akit az övéi nemsokára csellel meggyilkoltak. Alarik után negyedikként a testben-lélekben kiváló Valiát választották királlyá. Honorius császár tekintélyes sereggel ellene küldte Constantiust, e nemcsak katonai szaktudással, de óriási gyakorlattal is rendelkező férfit, abban a reményben, hogy az ő révén a vizigót erőket könnyedén megnyirbálhatja. Mert nagyon félt attól, hogy a barbárok újra megtámadják az államot. Az is hozzájárult a dologhoz, hogy nehezen viselte el, hogy nővére, Piacidia, még mindig barbár fogságban sínylődik, és római fejedelemhez roppant méltatlannak tartotta, hogy képtelen őt kiszabadítani a szolgaságból. Hogy tehát Constantius nagyobb buzgalommal cselekedjék, és nővérét kimenekítse, Piacidiát házastársul ígérte neki, ha a barbár rabságból ki tudja ragadni. (280) Constantius az ígéret birtokában nagy erőkkel és császári felhatalmazással Hispániába ment, Valia vizigót király pedig a Pireneus-hegység bejáratánál fogadta őt. Követeket cseréltek, és végül Constantius megegyezett a királlyal, hogy az Piacidiát visszaadja; abban is megállapodtak, hogy amikor szükség lesz rá, a vizigótok sohasem fogják megtagadni a segítséget a római államtól. Valia tehát, hogy Honoriustól békét nyerjen, visszaeresztette Piacidiát, aki a megegyezés szerint eljegyezte magát Constantiusszal; tőle született Honorius és Valentinianus. Körülbelül ugyanezen időben egy másik Constantinus Galliában megtámadta a birodalmat, és fiát, Constanst, szerzetesből cézárrá tette. De Rómába vizigót segítség érkezvén, az egyiket Arles városban, a másikat Vienne-ben megölték. Ugyanezen merészségre vetemedett, és ugyanezen sorsra jutott aztán Jovinus és Sebastianus is.

Midőn Hispániában Valia uralkodott, íme, a vandálok, akiket Gallia belső részeiből Ataulf kikergetett, megint megtámadták a hispánokat, zsákmányt szedtek, és mindenféle gazságot műveltek, de a vizigótok visszaszorították őket. (285) A vandálok birodalma Geiserik király alatt nagyon megerősödött, ő ugyanis kitűnt ravaszságával és okosságával, közepes testalkatú volt, és – mert leesett a lóról – sánta, nagyra törő, szófukar, élvezeteiben mértéktartó, de haragjában kevésbé; uralomvágyó, és nagyon értett ahhoz, hogy a nép között gyűlölséget és egyenetlenséget szítson, hogy a zavarosban könnyebben tudjon halászni. Honorius és Theodosius konzulok idejében Castinust küldték a vandálok ellen, ez társát, Bonifatiust, a kiváló katonai szakértőt vele született önteltségével eltávolította maga mellől, amivel súlyos bonyodalmakat okozott. Mert Bonifatius ezt nagyon rossz néven vette, Ostiába sietett, átkelt Afrikába, elfoglalta a tartományt, azonban segítség nélkül nem tudta tartani a római császár ellenében, ezért Líbiába hívta Geiserik vandál királyt. Ez tartván Valia támadásától, a gádesi szoroson átkelve Marokkóba érkezett, egész Afrikát elfoglalta, ahol unokáival és utódaival egészen Justinianus idejéig uralkodott. Justinianus pedig megbízta Belizár lovaskapitányt, a Kelet parancsnokát, ezt a minden erénnyel kiváló, tetteinek fényes dicsőségével tündöklő férfit, és az ő révén nemcsak Afrikát szabadította fel a vandál iga alól, hanem Ázsiát is megmentette a perzsáktól, Európát a gótok szolgálatától, amikor pedig később a mórok elfoglalták Afrikát, azt Justinianus virtusa váltotta meg. (290) Valia ugyan szerette volna üldözni a vandálokat Afrikában, de a viharos tengertől megijedt, Toulouse-ba vonult vissza, és ott a vizigótok legnagyobb fájdalmára azon nyomban kilehelte a lelkét.

 

Harmadik könyv

Most már hozzálátunk, hogy bemutassuk azoknak a hunoknak a birodalmát, akik legyőzték az osztrogótokat, hazájukból kikergették a vizigótokat, akik Itália és Gallia meghódítása után egészen a Hispániákig elhatoltak, azonban az egész Szkítia sem volt nekik elég, hanem átkeltek a Dunán, számlálhatatlan embertömeggel elárasztották és leigázták a Pannóniákat. És jóllehet Theodosius és Valens császársága idején Aëtius lovassági parancsnok egyszer-egyszer visszaszorította őket, azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy továbbterjeszkedjenek. Ez idő tájt Berimund, mint az Amalok katalógusában fentebb megírtuk, Thorismund leszármazottja, nem tűrhette tovább sem osztrogótjainak szolgaságát, sem a hunok hatalmaskodó zsarnokságát, hanem fiával, Veterikkel együtt Hispániába ment Theodorikhoz, a vizigótok királyához, Valia utódához, arra számítva, hogy családjának nemes volta és tulajdon virtusa segítségével nála mihamar magas rangot érhet el. Az észbelileg is, kormányzásban is kiváló Theodorik, aki nem kevésbé tűnt ki lelki, mint fizikai adottságaival, tudta ugyan, hogy a királyi sarjak nemcsak az uralkodók, hanem a köznép számára is veszedelmesek szoktak lenni, ennek ellenére, mert nemeslelkűnek találta őt, nemcsak vendégül, hanem tanácsadóul is szívesen látta; naponta magához hívatta, és előszeretettel élt fajrokona szolgálataival. (5) És lám, az ifjabb Theodosius és Festus konzulsága idején a rómaiak a szövetség megsértése címén háborút indítanak Theodorik ellen. Aëtius patrícius lovassági parancsnok, aki a mysiai Durostorum városból származott, aki Gaudentius fia volt, akit az apja állandó katonai fegyelemben nevelt, akit Valentinianus a gallok parancsnokává tett, és aki a svábok meg a frankok barbárságát több csapással megfékezte, egész Galliát pedig bámulatos bölcsességgel megvédelmezte, ez az Aëtius Litorius parancsnoksága alatt hun segédlettel Theodorik ellen indul. Azonban, amikor az egyenlő erejű és egyenlő kilátásokkal rendelkező seregek felállnak, a közjó érdekében megváltoztatja a szándékát, paroláznak, és az egyetértés helyreáll.

A római császárokat nemsokára annyi veszedelem kerítette be, hogy a birodalom megtartása reménytelenné vált. Az egyik oldalon ugyanis a skótok, az albigensek meg a piktek rátörtek Britanniára, és a fenyegető hun áradat miatt Aëtius, Gallia prefektusa, képtelen volt segítséget vinni a rászorulóknak. A másik oldalon Geiserik, a vandálok királya, egy év alatt elfoglalta Afrikát, flottát állított, és megtámadta Szicíliát. Amott Sebastianus, aki az alánokat és a svábokat kikergette Luzitániából, a római állam árulója, uralomvágyában összeszövetkezett a vandálokkal és a vizigótokkal, hogy Luzitániát megszerezze, de a barbárok becsapták őt, és hűtlenségének alaposan megfizette az árát; így történt, hogy a vizigótok, a svábok és az alánok megszerezték Luzitániát, a tarragónai Hispániát és Aquitániát. (10) Eminnen a hunok fenyegettek, akik egybegyűjtötték az osztrogótokat, a gepidákat meg a szkíták mérhetetlen népségét, hogy szabadon garázdálkodhassanak bárhol, amerre a kedvük tartja. Mert – ahogy a magyarok évkönyvei előadják – Dácia meghódítása után a két Pannóniára vetették a szemüket, átkeltek a Dunán, és el akarták foglalni, mert nemcsak a föld termékenységével és a táj szépségével tűnt ki, hanem kellemes éghajlatával is; a sabariai származású Macrinus prokonzul alatt alemannok és itáliaiak éltek benne nagy számban. Igaz, hogy Macrinus a Mysiáknak, a Pannóniáknak, Trákiának, Dlyricumnak és az idetartozó Macedóniának parancsolt, a hunok erejével mégsem mérkőzhetett, ezért, hogy a hatalmas néptömeg el ne söpörje, elhívja Detriket, egész Germánia elöljáróját, aki erre tekintélyes sereget összeszedve alászáll Pannóniába. Tétény és Százhalom között, a Duna partjától tízezer lépésre fekvő Potentiana városnál egyesül Macrinus seregével, tudniillik Tétény Buda és Székesfehérvár között helyezkedik el. Tanácsot tartanak, mit tegyenek, átvigyék-e a sereget, hogy a hunokat táborukban megtámadják, vagy keressenek más, ütközetre alkalmasabb helyet. Míg tanakodnak, vitatkoznak, hát a hunok kiindulnak táborukból, a Duna partjához vonulnak; sok embert hátrahagynak, hogy míg a rómaiakhoz mennek, azok őrizzék a tábort, az asszonyokat, a gyerekeket meg a holmit. (15) Macrinus és Detrik nem tart a szkítáktól, mert úgy gondolja, hogy a közöttük hömpölygő Duna miatt amonnan semmi baj sem érheti őket, hiszen ezeknek nincsenek hajóik, hogy átkeljenek, és a folyón hidat sem verhetnek egykönnyen. De a hunok Szkítiában már sok folyón átkeltek hasonlóképpen, és miután az ellenség közelébe jutnak, összekötik a tömlőket, és éjnek éjszakáján észrevétlenül valamennyien átúsznak a Dunán Óbuda közelében, Sicambria alatt, ott, ahol most is fekszik egy falu, amelyet a hunok átkeléséről szittya nyelven Kelenföldnek neveznek. Aztán gyorsan nyomulnak Potentianához, ahol a két vezér tábora áll, megrohanják az alvó és készületlen ellenfelet, amely a szkíták cselétől a legkevésbé sem tart. Iszonyú öldöklés kezdődik; sokan álomtól nyűgözve elvesznek, mielőtt felébrednének. Zavar, lárma, ordítozás támad. A hirtelen és váratlan félelemtől megzavarodott római katonák nem tudják, mit tegyenek, hova forduljanak; nagy rész futásnak ered és zömmel odavész; az alemannok és a germánok hallatlan veszteséget szenvednek. A többiek, akik vagy a városban éjszakáznak, vagy a falak tövében tanyáznak, behúzódhatnak a városba, és megmenekülnek. A gyilkolásba belefáradt hunok visszavonulnak egy mezőre, amelyet Tárnokvölgynek hívnak.

(20) Detriket és Macrinust lesújtja a hatalmas csapás, éktelen méreg futja el őket, amelyet a súlyos szégyen is fokoz, és szívesebben akarnának meghalni, mint elviselni ezt a gyalázatot, elhatározzák, hogy tisztességgel bosszút állnak a barbároktól elszenvedett vereségért. Összeterelik a megmaradt légiókat, megmagyarázzák, mit kell tenni, figyelmeztetnek arra, hogy nem szabad az időt húzni, erősítgetik, hogy a hunok a hosszú virrasztástól, a menetelés és a csata fáradalmaitól erejüket egészen elvesztették; a barbár vadságot feltétlenül meg kell torolni, hiszen egy ilyen örök csúfsággal együttjáró súlyos vereség, hacsak nem viszonozzák, sem a rómaiaknak, sem a római nép szövetségeseinek nem válik a dicsőségére. Hangoztatják, hogy a római birodalom tekintélyére örök bélyeget sütnek, ha nem rontanak a barbárokra a legelszántabb lélekkel, és nem büntetik meg őket alaposan. Magyarázzák, hogy ezek minden népet végpusztulással fenyegetnek, ha erőiket hatalmas csapással szét nem morzsolják, így tehát a légiók bátorságát részint a nagyobb bajtól való félelemmel, részint az elszenvedett vereség fölötti haraggal és szégyennel feltüzelik, bár ezek régi virtusukról egyébként sem feledkeztek meg, és mást nem is kívánnak jobban, mint ezt a csatát. Követelik, hogy öltsenek fegyvert, vegyék fel a harci alakzatot, adják meg a csatajelt, és – ha rosszul verekednének – tizedeljék meg őket. (25) Így tehát a vezérek a közelben tanyázó hunokra vezetik a sereget. Még nem kerülnek az ellenség szeme elé, és már mindkét fél oly indulatra gerjed, hogy ennél kegyetlenebb viadalt sohasem fogsz látni. Mindkét oldalon mérhetetlen tömeg esik el; egész nap vadul csatáznak. Napnyugta felé a hunok, akiket az előző virrasztás és fáradozás kimerített, kezdenek alulmaradni a verekedésben, és hátat fordítanak, nehogy végpusztulásra jussanak. A Duna-partra húzódnak vissza, aztán tömlőiken átúsznak a folyón. A küzdelemben kifáradt rómaiak hagyják a menekülő ellenséget, az ütközet tehát az éjszaka közeledtével félbeszakad. Ebben a harcban a hunok közül Keve vezérrel együtt 125 ezer ember esett el, a rómaiakból, azokon kívül, akik az elmúlt éjjel a táborban haltak meg, ha a magyarok évkönyveinek hitelt adhatunk, kétszáztízezer veszett oda. Másnap Detrik és Macrinus megállapítja, hogy roppant véres diadalt aratott, és hogy ne kényszerüljön a szkíták mérhetetlen tömegével újból megütközni, elhatározza, hogy áthelyezi a tábort, úgy vélekedve, hogy a megmaradt csapatokat kímélnie kell. (30) Attól tartanak, hogy ha a hunoknak ismét alkalmat adnak a csatára, az ellenség roppant tömege a római nép egész hadseregét egy szálig elpusztítja, ezért a maradék csapatokat visszavonják Tullnhoz, mely most ausztriai város, egykor pedig pannóniai volt. A hunok, miután észrevették, hogy az ellenség visszavonult, ismét felkeresik a csatamezőt, és övéiket szkíta szokás szerint kegyelettel eltemetik. Megtalálják Keve vezér testét, és ünnepi pompával elhantolják az országút mellett felállított sírban, fölé márványoszlopot emelnek a vezér emlékezetére, amely helyet Keveaszóvölgynek hívtak, most pedig a magyarok Kajászónak mondanak.

Miután a hunok a római erőket kitapasztalva úgy látják, hogy ügyeik jól alakulnak, bátorságuk megnövekszik, és arra törekednek, hogy a rómaiak ellenállását leküzdve átkeljenek a Dunán, és mindkét Pannóniát elfoglalják; mi ha megtörtént, úgy akarják belőle kihajtani a rómaiakat, mintha az a tulajdon hazájuk volna. Nagy sorozást tartanak, és elrohannak Tullnhoz, amelyről mondtuk, hogy Pannónia szélén helyezkedik el, és ahova a rómaiak visszavonultak. (35) Detriknek és Macrinusnak jelentik, hogy jönnek a szkíták, mert végső mérkőzésen akarják eldönteni, hogy a rómaiak vagy a hunok legyenek-e a Pannóniák urai, és szkíta szokás szerint úgy nekiduralták magukat, hogy inkább halni, mint hátrálni akarnak; mire a római vezérek, jóllehet a két elszenvedett vereségtől meggyengülve már nem rendelkeznek egyenlő erővel, mégis úgy határoznak, hogy szembeszállnak az ellenséggel, bár nem annyira a kiegészítő és segédcsapatokba vetett remény, mint inkább a helyzet kényszere miatt, hogy a szkíta merészséget megzabolázzák. A zeiselmaueri mezőre vonulnak, ahol rájuk találnak; a másik láttán mindkét sereg megáll, mindkettő felállítja a hadrendet, és mindkettő latba akarja vetni minden katonai tudását és cselfogását. A hunok föltették, hogy vagy győznek, vagy szépen meghalnak, amire bármelyikük is könnyen rászánta magát, mert ősi szokásuk arra tanította őket, hogy vessék meg a halált. Ezzel szemben a taljánok tekintetbe szokták venni az életet, és nem teszik ki magukat vaktában a pusztulásnak. Tehát azonnal megadják a csatajelet, és ádázul egymásnak rohantak. A hunoknak az a szokásuk, hogy a csatában hangos üvöltözéssel megijesztik az ellenfelet, verik a dobot, és nyílzáporral felhő módjára elhomályosítják az eget. Ezért azonnal éktelen és ijesztő lármát csapnak, az eget nyílvesszőkkel takarják, úgy, hogy a rómaiak bátorsága jócskán megcsappan. A nap első órájától a kilencedikig folyik a csata; mindkét részen nagy az öldöklés. (40) Végül is Detrik és Macrinus, látván, hogy számra alulmaradnak, és hogy vadállati népséggel van dolguk, amely a halált semmibe veszi, övéik vesztesége pedig óráról órára nő, hogy a megmaradtakat megmentsék, mert a csatát nem lehetett egykönnyen dűlőre vinni, hátat fordítanak, lassan visszahúzódnak, hogy ne kényszerüljenek nyíltan megszaladni. A hunok ugyan kifáradtak a hosszú verekedésben, és kénytelenek lennének feladni a küzdelmet, azonban a győzelem felcsillanó reménye visszaadja az erejüket, és még jobban nekifeszülnek. Macrinus, ahogy a kiújult küzdelemben bátran belevetette magát, elesett. Detrik egy homlokába belefúródó nyílvesszőtől sebesülve az életben maradottakkal elmenekült, és a nyíl csonkját, amelyet nem tudott kihúzni, mint mondják, elvitte egészen a római szenátusig. A hunok megszerezvén az igen véres győzelmet, azonnal visszavonultak a táborba. Ebben a csatában elesett negyvenezer hun, valamint Béla, Keme és Kadicsa vezér. Ezzel szemben a rómaiak veszteségét abból mérhetjük fel, hogy Pannóniában sohasem voltak többé képesek a hunok ellenében seregüket újjászervezni. A szkíta vezéreket, mert gyönyörű győzelmet szerezve estek el, ünnepi pompával annál a márványoszlopnál temették el, amelyről fentebb beszéltünk. A hunok, akiket aztán magyaroknak nevezünk, az üdvösség négyszázegyedik évében a nagy véráldozattal meghódított Pannóniában nyugalmas otthont foglaltak és teremtettek maguknak.

(45) A bevonulást követő huszonnyolcadik évben, az iménti háborúban vezéreiket elveszítvén s államuk árvaságra jutván, nem tudták, mitévők legyenek; a vegyes és mérhetetlen tömeg nem nélkülözhette a vezért, de nem volt könnyű a legalkalmasabbat megtalálni. Attila volt az egyetlen, Mundzuknak, az állítólag előtte uralkodó Oktar és Roas fivérének a fia, Buda testvére, akiről tudták, hogy a legjobb nemzetségből származik, emellett roppant bátor és bölcs, ezért mindenki őt tartotta megfelelő királynak. Gyűlést hívnak össze, amelyre a törzsek mindenhonnan összejönnek, mindenki Attilára szavaz, és királlyá nyilvánítják. Ő pedig rendkívül uralomvágyó, hadvezetésre roppantul alkalmas volt, és amit hallatlan becsvágya megkívánt, azt elérte; nagy reményeket táplált, és óriási tervekkel kezdte uralkodását, amelyre – mint látszott – nem a sors, hanem saját tulajdonságai teremtették, tudniillik elméje éles és körültekintő volt, teste izmos és zömök, lelkiereje hatalmas, tűrőképessége kimeríthetetlen, katonai felkészültsége tökéletes, ravasz volt és mélyen megfontolt. A cselvetés és lesállítás nagymestere, haláláig merész, kegyetlen lelkű és öntelt, álnoksága a punokét is felülmúló. Termete robusztus, mellkasa és válla széles, pillantása komor, feje busa, szeme apró, szakálla ritkás, orra lapos, haja mint a kutyaszőr, bőre feketés és mohósága fékezhetetlen. (50) Járása peckes volt, tekintetét rátarti módra ide-oda körbehordozta; taglejtése nem kevesebb becsvágyról, mint érzékiségről tanúskodott; a kérelmezőkhöz engedékeny volt, és akit egyszer hívévé fogadott, ahhoz készségesnek mutatkozott. Hogy milyen fajtából származott, azt ábrázata elárulta, és nagyon jól tudta, hogy nem emberi közreműködés, hanem isteni akarat juttatta a hatalom csúcsára, ahogy – mint Priscus historikus mondja – Mars szent kardja, amelyet ő szerzett meg, már előre megígérte neki. Ezt ugyanis hajdan a szkíták királyai őrizték, és a hatalmat az remélhette, aki birtokában tartotta azt. Midőn egy pásztor tinóját sántán találja meg akarja keresni a sérülés okát, és elindul a vérnyomon. Amikor a vérpatak forrására rálel ott, ahol a tinó legelt, feltúrja a földet, és megtalálja Mars kardját, amelybe az óvatlan jószág véletlenül belelépett. Kikaparja, és azonnal elviszi Attilához, aki megérti, hogy ez a szent istenség ajándéka, és szerencséjének módfelett megörül. Megjövendöli magának, hogy a megszerzett kard hamarosan a hadak és minden nemzetek urává teszi őt. A pásztornak köszönetet mond; és mintha valami isteni adományt kapott volna, a kardot szentségként őrizteti, mint a rómaiak a szent pajzsot. Imádkozik Marshoz, a szkíták istenéhez, akinek szellemét naponkénti áldozattal igyekszik megnyerni. (55) Jól tudja, mekkora hatalomhoz jutott, és tisztában van azzal, hogy számlálhatatlan népnek, majd egész Szkítiának az urává válik; állandóan azon gondolkozik, hogy mibe kellene fognia, nehogy úgy lássék, mintha érdemtelenül került volna e nagy hatalom élére. Leginkább attól tartott, hogy majd úgy látszik, nem a király maradt birodalom, hanem a birodalom király nélkül; azt is jól tudta, hogy sem tehetségben, sem képességben, sem szerencsében, sem katonai erőben és sokaságban nem lesz hiány. Összehívta tehát a légiók pa-rancsnokait, a törzsfőnököket, és így szólt hozzájuk:

Jól tudom, bajtársaim, hogy nemcsak országot, hanem mindenféle hatalmat az istenek akarata és gondviselése ad, és az interregnum idején ti is valamennyien elfogadtátok a mennyei szándékot és akaratot. Hiszen engem egyhangúlag nemcsak parancsnokká és vezérré választottatok, hanem készséggel rám bíztátok a szkíta állam főségét is, amelyet eddig senki sem bírt ekkora jogkörrel, ülendő tehát, hogy mind az istenek akaratát, mind a ti döntéseteket megbecsüljem, mert egyikből az égi jóság, másikból a ti szeretetetek és hűségetek világlik ki. (60) Bár igyekeztem, hogy semmit se felejtsek el, ami e két kötelezettségemet illeti, mégis azt hiszem, hogy eddig sem az istenek, sem a halandók előtt nem tudtam olyan érdemeket szerezni, hogy a királyi tisztre méltónak ítéljetek. Ezért mindkettőnek örök hálával tartozom. És ha a lekötelezett léleknek, hát nem kevésbé az én tekintélyemnek és tisztemnek is tartozom annyival, hogy éjjel-nappal a hálaadás mikéntjén töprengjek, nehogy e nagy feladatra méltatlannak találjatok. Valahányszor gondolkozni kezdek azon, hogy melyek a királyra, méghozzá a legderekabbra váró kötelességek, hamar rájövök arra, hogy roppant nehéz tisztet vállaltam fel. Mert akire mások kormányzását rábízták, annak úgy kell viselkednie, hogy a többieknél kiválóbbnak is lássák; ezzel szemben nincs gyalázatosabb annál, aki saját trónjára méltatlannak ítéltetik. Ha a tőletek kapott megbízást visszautasítottam volna, az bizony silány lélekre vallana, ezzel szemben nagy dolgokra vállalkozni és erőt tulajdon erényeinkből meg isteni reménységből meríteni a legnagyobbakra jellemző. Bár a feladat nehéz volta nemigen ösztönöz, van mégis sok tényező, amely megnöveli az önbizalmamat, titeket pedig feljogosít arra, hogy bízzatok bennem, mégpedig elsősorban a tapasztalat, a fáradhatatlanság meg az itthon és idegenben szakadatlanul edzett test és lélek. (65) Higgyétek el nekem, soha senki sem fog jól parancsolni, aki előbb nem tanult engedelmeskedni. Nem találsz olyan derék vezért, aki rossz újonc volt. Táborotokban születtem és nevelkedtem, bajtársaim, nem érintettem előbb tejet adó emlőt, mint véres kardot. Lágy bölcső helyett pajzsot tettek alám, és kisdedként jeges folyóban fürdettek; éjjel-nappal a szabad ég alatt tanyáztam, egyformán tűrtem fagyot és hőséget. Amikor pedig valamelyest fölcseperedtem, merészen forgattam a fegyvert, csatáztam ostromfedél alatt, párbajoztam a velem egyívásúakkal, olykor háborúsdit játszottam, vezettem sereget, rendeztem hadsort, felállítottam a seregszárnyakat, a csatajelre elsőként rohantam előre, és az ütközet végén utolsóként vonultam vissza, sőt, gyakran vettem részt úszóversenyen a Dunán és hatalmas folyamokon. Ezenkívül gerelyt vetettem, futottam a stadionban, és látogattam a lovaglópályát. És nehogy a hadművészet valamely nemét elhanyagoljam, szívesen ostromoltam játékvárakat, körben tornyokat emeltem, odagördítettem az ostromgépeket, kossal döngettem a falakat, és romjaikat megmásztam, szétkergettem az őrséget, sohasem öltöttem mást, csak katonaruhát, éjjel-nappal cipeltem a fegyvert, és szinte mindig sisakostól aludtam az árokban. Amikor pedig érettebb kort értünk el, vitéz főuraim, a ti példátokon megtanultuk, hogy ne féljük az ellenség támadását, a hírnév és dicsőség kedvéért vessük meg a halált, az állam érdekében a legnagyobb veszedelmet is vállaljuk. És olyannyira megtanultuk, mondom, mert a magasságostól a legkiválóbb katonai oktatókat kaptuk, hogy nem habozunk az ellenséget csellel megejteni, az idegenek között a széthúzás magvait hinteni, amivel könnyebben lehet győzni, sem a népeket nyugtalanítani, ígéretekkel megvesztegetni, olykor-olykor alkalmilag kegyetlenséggel megfélemlíteni. (70) Mindezt tudjuk, és inkább a gyakorlatban, mint szavakból tanultuk meg tőletek. Állandóan éberen figyeltük, hogyan igazgatjátok az államot, milyen híven gondoskodtok a közjóról, mekkora bátorsággal hárítjátok el a veszélyeket, milyen jóindulattal fogadjátok a kérelmezőket, milyen elfogulatlanul igyekeztek tartani a törvényt és őrizni a becsületességet. És ha mindezt végiggondolom, úgy találom, hogy a szkíták seregében több hadvezér akad, mint másutt az egész világon. Vannak más dolgok is, amelyek nem elsősorban engem bátorítanak, hanem személyemet illetően bennetek kelthetnek bizalmat. Anyám, mint elbeszélte, a születésemet megelőző napon álmában egy szép fiúcskát hozott a világra, aki felállt, és akit Mars az égből leszállva karddal övezett fel, isten haragjának ostorával ajándékozott meg. Sőt, hogy ez előjel igazolódjék, még nem voltam tízéves, amikor egy pásztor elhozta nekem Mars kardját, amelyet a mezőn talált, miért is a jósok azt jövendölték, hogy ez a jelkép a ti királyotokká, a halandók bűneinek bírájává és a népek meghódítójává tesz engem. Minket a rómaiak barbároknak mondanak, és mint a világ urai, a szittya nemzetet régóta alábecsülik, azzal hencegnek, hogy övék az egész világ. (75) Ám sem parthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt, de bizony nem is fognak, ha élünk. És ha mindeddig megmaradtunk volna saját hazánkban, a római fegyvert inkább hallottuk, mint féltük volna. De mert őseink bátorságukkal egész Szkítiát az uralmuk alá hajtották, mi is kénytelenk vagyunk hasonló, sőt, ha lehet, még nagyobb vitézséggel és dicsőséggel megküzdeni velük. Nem tudom, áhíthat-e ennél többet a lélek. És mert a szellemek segítenek, mert a népek készséggel támogatnak, erőtök is van, a szerencse sem hiányzik, mert a katonaszív merész, nekünk csak akarnunk kell, uraim, és a régiek minden dicsőségét meghaladjuk, a római nép nevét is eltöröljük. Olyan embert választottatok tehát királlyá, vitéz férfiak, aki nem idegen, hanem a tietek, nem ostoba, hanem tapasztalt, nem ismeretlen, hanem hírneves, nem rokonotok, hanem tulajdon nemzetségetekből való hőn szeretett, halhatatlanságra vágyó fiatok, és, mivel tudjuk, hogy Mars atyánk sohasem távozik mellőlünk, ha sem magatokat, sem királyotokat nem hagyjátok cserben, rövidesen bebizonyítom, hogy engem nemcsak emberi megfontolás tett királlyá, hanem elsősorban isteni akarat, ezért arra kell törekednem, hogy mindkettőnek eleget tegyek, jóllehet ehhez mindkettő segítségére szükségem van. (80) így amit rólam a tanács döntése szerint elhatároztatok, és a néptömeg kívánságára megerősítettetek, azt jóságos Mars atyánk üdvössé és szerencséssé fogja tenni, fegyverünkbe erőt önt, és minden szellem pártfogolja azt. Bízzatok tehát bennem, bajtársaim, higgyetek a közösségben, és minden erőtökkel munkálkodjatok a szkíták birodalmának kiterjesztésén. Tartsatok istentiszteletet Mars és Herkules atyátok minden oltáránál, mutassatok be áldozatot, adjatok teljes tiszteletet a halhatatlan isteneknek. Tudjátok meg, hogy Attila sohasem fogja várakozásotokat megcsalni, sőt, az ellenségnek irgalmatlan korbácsa lesz.

Miután Attila befejezte, mindenfelé kiáltozni kezdtek: Éljen, éljenek a szkíták! (85) A hunok reményét úgy felvirágoztatta, hogy nagyon-nagyon szerették és imádták őt. Az összes törzs és katona letette a kezébe az esküt, hogy a katonáskodást és parancsnoklását, amelyet az előkelők csodára respektáltak, sohasem fogja megtagadni. Mindenki a birodalom gyarapítására ösztökéli őt, és megígéri, hogy szíves engedelmességgel beáll seregébe, ő pedig az ország rendbetételéhez lát, elrendezi az államügyeket, törvényekkel szilárdítja, rendeleteket bocsát ki. Miután mindez rendben végbement, a háborúra és a hadigépekre fordítja a figyelmét, különböző szerkezeteket készít, számos mestert alkalmaz, gyarapítja a muníciót és a felszerelést, amely megkönnyíti az ellenséges táborok és városok ostromát. A táborverés bámulatos módját dolgozta ki, városi lakhelyét és barakkját csodálatosan rendezte be, amelyet a katonák sátrainak áthatolhatatlan gyűrűje biztosított, amiről Priscus historikus, az ifjabb Theodosius írnoka, aki követségben nála járt, mint mondják, így számolt be: Először is, mielőtt a hunokhoz elérkezett volna, hatalmas folyamokon kelt át, majd eljutott oda, ahol hajdan Edoingast, a legvitézebb gótot, a szarmaták csellel megölték; innen nem volt messze Attila óriási városhoz hasonló szállása, amelynek falai a legnemesebb, eresztékeiknél oly szorosan egybeillesztett fagerendákból készültek, hogy az egész egyetlen tömör fatáblának látszott; (90) volt ebben sok tágas terem, széles, aranyos oszlopcsarnok, terjedelmes udvar és minden egyéb, ami a királyi életmódhoz és méltósághoz illik. Nemcsak a palotája volt fényűző, hanem vezéri barakkját is esztelen költséggel remekelték, az egészet selyem- és aranyszőttesből, végig drágakővel rakva, arany- meg elefántcsont oszlopok tartották, és nemcsak tornácok meg folyosók, hanem simára csiszolt keményfa lapokkal kirakott csarnokok és udvarok, aranyozott ebédlők és hálószobák is voltak benne. A hétköznapi sátrak és a pajták is bíborszínű selyemből készültek, az istállók a legnemesebb erezett fából. Mindez pedig nemcsak dölyfös palota gyanánt szolgált, hanem az áradó bőkezűség kifejezésére is. Mert főembereit gyakran ajándékozta meg ilyen értékes sátrakkal, és oly jótékony volt irántuk, hogy néha alig maradt két-három nyeregtakarója a kivonulásra. A lószerszám, a pajzs, a sisak, a mellvért mind olyan drága anyagból készült műalkotás volt, hogy aranynál, ezüstnél hitványabbat nem is láttál rajtuk. De nem volt kevésbé bámulatos az ágy, a szék, a kocsi, az öltözőszoba sem. (95) A követek, akik a legtávolabbi vidékekről özönlöttek hozzá, akkora ámulattól lenyűgözve távoztak, hogy övéikhez hazaérve gyakran azt sem tudták, hogy miről kezdjenek először mesélni. Ő ragyogott az élen mindenben, ami a királyi méltóságot illeti. És bár túlzott szigora miatt könyörtelennek és rettenetesnek tartották, a külföldieket kedvesen fogadta, és túláradó nagylelkűségével nemcsak az övéit, hanem az idegeneket is lekötelezte. Mennél félelmetesebb volt az ellenség szemében, annál kedvesebb a sajátjainak. Az elébe járulókhoz mindig készséges volt, és mindenre kiterjedő választ adott, sokukkal beszélgetett, többségüknek üzent, felfogása gyors volt és talpraesett, memóriája biztos és nagy befogadóképességű, ítéletét minden ügyben készen találták, hacsak éppen nem akart valakit szóval tartani addig, míg döntését megérleli. Arra viszont nagyon ügyelt, hogy őt senki se szedje rá szavakkal.

Mint a magyar évkönyvek mondják, akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése; tartalékkal is rendelkezett mindig, amellyel az elhullottak helyét azonnal betöltötte, mert nagyon nem szerette, ha a légiók foghíjasak. (100) A hunok fegyvere mellvért és bőrpáncél, valamint íj és tegez; néhányan pajzsot, lándzsát, sarló alakú kardot használnak, a többség bőrrel fedi a testét, mások páncéllal, hosszú kardot és tőrt hordanak. Nyers bőrbe öltöznek, vad és mogorva tekintetüket hosszú szakállal, nyíratlan haj bozontjával tetézik, amivel akkora rémületet keltenek, hogy a civilizált ellenfelet támadás nélkül, puszta látványukkal elriasztják. A király nagy jósága szeretetet, nagy szigorúsága tiszteletet és hódolatot keltett népeiben, ezért szívesen szolgáltak neki, és úgy látszott, hogy mindenki ugyanúgy szereti, mint rettegi. Zászlaján koronás sas volt, mely jelvényt a magyarok Géza fejedelem idejéig megtartották. Uralma keménységének hírét fokozta a titulus, amelyet okleveleiben használt: Attila, Mundzuk fia, a nagy Nimród unokája, Engadia szülötte, isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dávok királya, a világ félelme, az isten ostora parancsolja ezt.

(105) Miután Attila a királyi méltóságot elnyerte, méltányosan és szigorúan kezdett uralkodni; minden alávetett nemzetet rávett a készséges engedelmességre, birodalma székhelyéül Sicambriát választotta, melyet Óbuda fölé helyeznek, és melynek némi nyoma máig fennmaradt. Nem ok nélkül tette ezt. Fővárosát a Dunánál, Szkítia határán jelölte ki, hogy egyfelől a szkítákat kormányozza, másfelől a római birodalom ellen háborút indítson, mert vágya erre roppant mód tüzelte. Ehhez járult Pannónia termékenysége, a Mysiák és Illyricum gazdagsága, hiszen az irdatlan sereget etetnie kellett. Uralomvágyát fokozta azoknak a háborúknak az emlékezete, amelyeket a hunok és a rómaiak a régebbi időkben Pannóniában vívtak. Erősen bántotta, hogy övéi csak nagy véráldozattal győztek, és a kiontott vérért bosszút akart állni. Azonban mielőtt e nagy vállalkozáshoz hozzáfogott volna, Szkítiát akarta rendbe tenni; így hát országszerte elöljárókat, helytartókat, bírákat rendelt a népek fölé, és fivérét, Bledát, akit sokan Budának neveznek, uralkodótársként maga mellé vette; az egész európai Szkítia élére állította, és átadta neki a főhatalmat, nehogy valami lázadás vagy külső háború törjön ki. (110) Maga pedig ezután felmérhetetlen tömegű sereggel megrohanja a római birodalom tartományait, és először a két Mysiát, Trákiát, Macedóniát és Illyricumot háborítja súlyos támadással. A háború okaként a hunok ellenében Detriknek és Macrinusnak nyújtott támogatást hozza fel. Valamir, az osztrogótok, és Ardarik, a gepidák királya szövetséget kötött Attilával, és csatlakozott hozzá. Amarkomannok, svábok, kvádok, herulok és türingek is a hunokkal együtt szolgáltak; a hatalmas barbár horda mindent tűzzel és vassal árasztott el.

Amikor Marcianus mindezt megtudta, annak a Theodosiusnak a példájára, akinek ez időben szabályszerűen az örökébe lépett, Geiserik vandál királlyal és a perzsák uralkodójával fegyverszünetet kötött, hogy a hunokkal, gepidákkal és osztrogótokkal könnyebben szállhasson szembe. Ez Attila reményét meghiúsította. Minthogy ugyanis a rómaiakkal keletről a perzsák, nyugatról a vizigótok, Afrikából a vandálok, északról a hunok álltak szemben, ő azt remélte, hogy e sok népnek Marcianus ellen egységesen indított támadása a római birodalmat egykettőre megsemmisíti. (115) A római császár azonban, hogy magát és országát megoltalmazza, és a magára maradt leghatalmasabb ellenféllel reményteljesebben vehesse föl a küzdelmet, a többiekkel beszüntette a háborút, és minden erejét Attila ellen összpontosította. Ardaburius hadvezért a hunok ellen küldte, aki Marcianopolisnál szembeszállt az ellenséggel, és az első ütközetben győzelmet aratott; a csalóka szerencse csábítására óvatlanul és túlzott mohósággal megint összecsapott a ravasz ellenséggel, Attila csapatai bekerítették, és elesett. Marcianus Ardaburius halálhírétől megdöbbent, és inkább ésszel próbált úrrá lenni az ellenségen, mert tudta, hogy az sokszor többet ér az erőnél. Felmérte, hogy az a rengeteg sok nép nem marad meg egységesen az engedelmességen, és ha sokáig időzik Illyricumban meg Trákiában, éhen fog veszni. Ezért abban bízott, hogy a három király között egyenetlenséget támaszthat, ajándékokkal és ígéretekkel egymásnak ugraszthatja őket, valamelyikükkel összeszövetkezhet, és ellenfeleinek szándékait megkavarhatja; de hasonlóképpen számított a tartományok szegénységére is. (120) A császár tehát ebben sántikált, és egyrészt halogatta az összecsapást, másrészt elvonta az élelmet, próbálgatta a királyok hajlandóságát, hintegette a viszály magvait, igyekezett szétbomlasztani az egyetértést és a szövetséget, az ingadozókat megkörnyékezte, és egyesek hittek is a szavának. Ezzel szemben Attila, a cselvetés nagymestere, megpróbálta Marcianus császár terveit keresztezni, a csatát siettetni, a terméketlen földön időzve megpróbált mindenhonnan élelmiszert szerezni, gazdag vidékekre és városokba húzódni, övéit szigorúan kézben tartam, a királyok szövetségét bőkezűséggel és jó szolgálattal megszilárdítani, a katonákat bármi eszközzel engedelmességre szorítani.

Sőt, még fivérét, Budát is, akit azzal bízott meg, hogy Szkítiát kormányozza, és a Duna partján, Sicambria romjain egy várost építsen, melyet aztán Budának ne-veztek, csellel elfogta és megölte. A magyarok évkönyvei azt hagyományozzák, hogy a catalaunumi vereség után gyilkolta meg, mert amikor Attila Mysia, Trákia és Macedónia leigázása után Galliából Sicambriába visszaérkezett, rájött, hogy öccse Sicambriát, amelyet fallal vett körül, parancsa ellenére nem Attila nevéről, hanem a sajátjáról Budának nevezte el, ezért csellel elfogta őt, és éktelen haragjában tulajdon kezével lenyakazta. Mások a testvérgyilkosságnak más okot tulajdonítanak: vagy azt, hogy Buda szelídebb természetű lévén az iszonyú hadjáratok elé akadályt gördített, vagy azt, hogy gyakran vitatkozott vele, és tiszteletlenül bizonygatta, hogy a gepidák és osztrogótok szövetséges királyait alattvalóiként tartja, illetve a szkítákkal ridegen bánik. (125) Jordanis azt írja, hogy testvérének azért vetett lest, mert egyedül akart uralkodni, hiszen a közös uralom mindig ingatag. Ez Theodosius és Albinus konzulsága idejében történt. Attila tehát, miután Illyricumot, Macedóniát, Trákiát és a Mysiákat tűzzel-vassal végigpusztította, értesült arról, hogy Marcianus csapatai a Konstantinápolyhoz vezető utat elzárták, ezért visszament a Pannóniákba Sicambriához. A testvérgyilkosság mindenütt gyűlöletet és félelmet ébresztett vele szemben, ezért bűnbánatot mímelve szónoklatban akarta menteni magát:

Hogy milyen nyomorúságos az uralkodók állapota és sorsa, az én esetemen tanuljátok meg, uraim, mert nekem, aki az igazságosságot, a méltányosságot és a törvénytiszteletet tanítottam, és azt is megmutattam, hogy milyen buzgalommal kell teljesíteni a parancsot és az utasítást, jaj, nekem kellett először ezt testvérem vérén megtapasztalnom. Hogy egyetlen fivéremet, akit az uralomban társammá tettem, megöljem, a szükség kényszerített, ugyanaz a szükség, amely – mint mondják – Romulust, aki a törvény és a parancs megtagadását inkább öccsének, mint másnak a megbüntetésével akarta megtorolni. (130) Mert ez az isteni férfiú nagyon jól tudta, hogy azok, akiket birkapásztorból a népek királyává tesz, semmiféle birodalmat nem kormányozhatnak és nem gyarapíthatnak megtelelő módon, ha nem tanulják meg mindannyian, hogy a törvényeknek és a királynak engedelmeskedniük kell. Hogy, ha a törvényeket és a rendeleteket semmibe veszik, minden nyomban felkavarodik és tönkremegy. Egyedül a törvényesség az, ami nemcsak az államokat és a birodalmakat, hanem az egész társadalmat is biztosítja és őrzi. Hiszen egyedül az igazságosság az, ami még a legelvetemültebb sokaságot sem engedi felbomlani, mint a rablóbandáknál látjuk, melyek a prédát egyenlően osztják fel. Barbár nemből született eleink elsősorban ennek segítségével gyarapították és tartották fenn a birodalmukat, akkora sikerrel, hogy utódaik immár az egész világnak remélhetnek törvényt szabni. Ezért tulajdon véremnek sem kegyelmeztem, nehogy példámmal növeljem a gazemberek merészségét, akikre annál gondosabban tudunk ügyelni, hogy a legkisebb botlást se kövessék el, minél szigorúbban kezdődik éppen önmagán a király büntető igazságszolgáltatása. (135) Elkövettük ezt azért is, hogy az igazság szentséges szellemét meg ne gyalázzuk valami káros engedékenységgel. Aki uralomra és közjóra született, akit az istenség ilyen magaslatra állított, annak semmiféle egyéni érzelem miatt nem szabad eltekintenie a közérdektől és az igazságosságtól. Sőt, minél közelebb áll hozzá a vétkes, annál keményebben kell azt büntetnie. A római tartományok ellen indultam, nem azért, hogy kártételeiket megtoroljam, hanem hogy a szkíta birodalmat kiszélesítsem, hiszen, mint illik, mindig úgy vélekedtem, hogy erre születtem; testvéremet, jaj, én nyomorult, elsősorban arra intettem, hogy a legnagyobb igyekezettel óvja az ország békéjét, kormányozzon igazsággal és tisztességgel, ne tűrje, hogy bárki jogait is megkisebbítsék; továbbá, hogy építse újjá, vegye körül temérdek falakkal és azután nevezze el az én nevemről azt a Sicambriát, amely várost egykor a római nép kisegítő légiói alapítottak és telepítettek be Germánia távoli sarkából a sicamber néppel, amint hogy a rómaiak akkoriban számos, főleg germán légiót ültettek a Duna partjára, és azokat városokká szervezték, hogy a barbárokat megakadályozzák a folyamon való átkelésben. Mit tett a szerencsétlen? Elfeledkezett a parancsról, elfeledkezett rólam, aki testvéri szeretettől indíttatva, összes vetélytársát elutasítva őt tettem meg uralkodótársammá, megengedtem, hogy velem egyenlően kormányozzon, azonban mértéktelen nagyravágyásában, hogy tekintélyemet és méltóságomat alattomban aláássa, és végül egyeduralkodóvá váljék, a királyi székhelyet utasításom ellenére önmagáról Budának nevezte el, semmibe véve a felségsértés bűnét jótevőjével szemben. (140) Akit ti királynak választottatok, akit Mars és Herkules atyáink szelleme kijelölt, azt nem hogy tönkretenni, sőt elpusztítani szerette volna. Amikor e gaztett a tudomásomra jutott, lelkiismeretem szerint méltán lobbantam haragra, még emlékezve arra, hogy a szkíta állam rám bízott főségét milyen szeretettel, bizakodással, milyen lelkesedéssel fogadtam el, és megértettem, hogy itt nemcsak rám, hanem birodalmatokra is ármány leselkedik. Mindig megpróbált visszatartani a római birodalom ellen induló hadjáratoktól, még a legfontosabbtól is, sokszor fogtam el római küldöncöket titkos írású levéllel, amelyben az ellenség fivéremnek ígért mindenfélét, elsősorban az egész szkíta birodalmat, ha engem cserbenhagy, vagy valami módon tőrbe ejt, vagy a háború megindításáról lebeszél. Ha a határtalan bizalom megcsalatkozik, határtalan felháborodást szül. Minek erről többet? Hogy született vezéretek el ne távolíttassék, hogy a szkíták el ne veszítsék Attilát, hogy Szkítia ne maradjon leghűségesebb védelmezője nélkül, hogy a rómaiak ne kapjanak lehetőséget Szkítia leigázására, hogy az igazság szentséges istensége meg ne gyaláztassék, hogy a gazemberek pimaszságát az én bűnös hanyagságom és ostoba jóságom ne hizlalja, az ármány leleplezésekor a parancsszegés és felségsértés bűnére nem hívattam poroszlót, nem kerestem hóhért, hanem hogy közösségeteket az én vérem ne mocskolja, testvéremre rátámadtam, és megöltem őt. Szívesebben mondtam le fivéremről, mint az országról, mint a közösségről, mint a méltóságról. Mit gondoltok, ha az állam kedvéért tulajdon véremnek, egy szem testvéremnek nem irgalmaztam, mit fogok tenni másokkal, ha vétkeznek? Egy darabig küzdött keblemben a közösségi és az egyéni érzület, végül a közérdek a magánérdek fölé kerekedett, és úgy gondolom, hogy mindenkinek így kell eljárnia, aki mások fölött áll, ha önmagának és az államnak használni akar. (145) Te pedig, szegény öcsém, ma is velem együtt uralkodnál, ha a szeretetben és a közösség iránti ragaszkodásban vetélkedtél volna velem. Nem azért fogadtalak testvérként uralkodótársnak, hogy aztán megfosszalak az életedtől, hanem meg akartam osztani ugyanazt a méltóságot, jó és balsorsot veled, aki mindig egyetlen és a legdrágább voltál számomra. Nem azért emeltelek föl, hogy aztán nélkülöznöm kelljen téged, hanem hogy veled együtt részesüljek a kormányzás fáradalmaiból, de tisztességéből és dicsőségéből is, hogy kölcsönösen örvendezhessünk egymásnak. Jobban féltettelek téged, mint magamat, én vállaltam a fáradságot, a veszélyt, én mentem a háborúba, mert életedet többre becsültem az enyémnél. Nem testvéremként, hanem egyetlen fiamként tartottalak. Azt reméltem, ha a végzet úgy határoz, hogy időnek előtte elragad, a királyságban örökösöm, hírnevem fenntartója, halálom bosszulója leszel. Ó, csalfa emberi remény, ó, nyomorult halandó állapot, és főleg azoké, akik valamilyen magasságra emelkedtek, akiknek a nagyobb szerencséhez nagyobb rakás nyomorúság és veszedelem is járul! Jobb szerettem volna az ellenség keze által elesni, ha államunk érdeke ezt megengedte volna, mint kezemet testvéri vérrel szennyezni. A parancsoló igazság istenségét az állam üdvéért mégis testvéri áldozattal kellett kiengesztelnem, az államellenes bűnt nem volt szabad eltussolnom.

(150) Tanuljátok meg hát atyámfia példáján, hogy a rendeletet, a törvényt, a parancsot be kell tartani, hogy milyen elégtétellel tartoznak a királynak azok, akik utasításait és az engedelmességet megtagadják, vagy a hazai törvényeket megszegik, az emberiesség követelményeit megsértik, hogy milyen szolgálattal tartoztok a kéréseitek és az érdemesek iránt készséges fejedelemnek, és hogy tisztességgel, szívesen szót kell fogadnotok, hogy ugyanazzal a szerencsével élhessetek, mint ő. A csalárdságot, a gőgöt, a hűtlenséget halálnál jobban fussátok! Semmit se tartsatok kívánatosabbnak, mint jó király alatt szolgálni és a közérdeket az egyéni érdek elé helyezni, mint mi tettük. Ha így cselekedtek, a szkíták sorsát nem annyira a jó vezér, mint inkább a jó katona teszi majd dicsekvésre méltóvá. Nehogy pedig testvérem szellemét magunk ellen ingereljük, megparancsolom, hogy teljesítsük a szerencsétlen kívánságát: az újjáépített Sicambriát nevezzük Budának, őt pedig igyekezzünk tisztes temetéssel, tejjel és borral megengesztelni.

Attila szónoklata után a temetés páratlan pompával végbement. Nemcsak Buda végzetét, hanem az ő kegyetlen sorsát is megsiratták; valamennyien szívből sajnálták őt, aki zokogott és szenvedett, azt kiáltozták, hogy fivérét joggal ölte meg. Vigasztalgatták és biztatták, hogy ne gyötörje magát testvére szerencsétlenségével, ne hagyja el a szkíta közösséget, gondoskodjék az országról, kérlelték, hogy tartson ki dicsőségének megkezdett útja és a szkíták ügye mellett. (155) Egypár nap múlva, ahogy összeszedte magát, és testvére szellemét megengesztelte, a tervezett hadjárat felé fordult, amelyet – oly sok nép fölött uralkodván – könnyen véghezvihetett. Sőt, nem jutott oly nagy és nehéz vállalkozás az eszébe, amelynek sikerében ne bízott volna, hiszen háborúit nem kevesebb tudással, mint erővel szokta megvívni, és semmi másra sem vágyakozott jobban, mint a római birodalom összezúzására. Hozzálátott terve megvalósításához, tudta, hogy a rómaiak és a vizigótok esküdt ellenségei, tehát nehogy a hunok ellen összeszövetkezzenek, addig nyugton akarta tartani őket, míg területük mélyébe be nem nyomult, és érintkezésük lehetőségét el nem vágta. Hogy ezt megvalósíthassa, megkörnyékezte a mysiai származású, vele jó barátságban levő Aëtiust, akivel egykor János tirannus idejében az Itáliába való átkelés ügyében szövetségre lépett. Mindenfélét ígérgetett neki a római birodalom felvirágoztatását illetően, ha engedi, hogy római szövetségben megfenyítse a vizigótokat, akiket szolgáinak és szökevényeknek szokott nevezni. (160) Ezzel szemben Theodorikot, a vizigótok királyát, aki Valia királyt követte, titkon arról győzködte, hogy inkább a rokon hunokkal, gepidákkal, osztrogótokkal birtokolja nyugton a nyugati birodalmat, mintsem hogy a hitszegő és gőgös római ellenséggel együtt kockázatot vállaljon; emellett emlékeztette az elszenvedett vereségekre és a rómaiak részéről fenyegető veszedelemre, hiszen azok a sértést tetézve szokták megtorolni. A Theodorik ellen szőtt ármányt támogatta Geiserik, a vandálok királya, aki félt az ellenséges vizigótoktól, és – mint Jordanis írja – ajándékokkal sürgette Attilát az ellenük irányuló hadjáratra. Mert Theodorik leányát fiával, Hunerikkal összeházasította, aztán méregkeveréssel gyanúsítva őt, levágta az orrát, és e csúf sebbel eltorzítva visszaküldte az apjához a Galliákba, ezért igencsak volt félnivalója a vizigótoktól, miért is Attilát nagy ajándékokkal éjjel-nappal tüzelte Theodorik ellen. Attila, a cselvetés mestere, aki az ellenséget előbb ésszel szokta legyőzni s csak aztán fegyverrel, Valentinianushoz követeket küldött, akik révén igyekezett a vizigótokat gyanúba keverni a rómaiak szemében. Azt üzente velük, hogy neki semmi baja sincs a rómaiakkal, ami miatt háborúzniuk kellene, sőt, ő tiszteli őket, barátságukat sohasem becsülte le, hanem neki Theodorikkal van dolga, aki a vizigótokat, a hunok szökevény szolgáit a hatalmába vonta, idegen nemzet fölött bitorolja az uralmat; (165) nem tűri tovább, hogy a gótok idegen fennhatóság alatt éljenek, és fegyverrel fogja őket régi állapotukba felszabadítani; megígéri, hogy bármely háborúban tekintélyes segítséget ad Rómának, ha semlegesen nézi, hogy Theodorikkal megküzdjön; a római fejedelemmel örök szövetséget köt, ha engedi, hogy alaposan megbüntesse a gótokat, akik Itáliát tűzzel-vassal végigpusztították, Rómát, a nemzetek királynőjét örök gyalázattal megbecstelenítették, a római birodalom méltóságát kitörölhetetlen bélyeggel elcsúfították. Írt Theodoriknak, őt viszont arra figyelmeztette, mint fentebb mondtuk, hogy kerülje a római barátságot, mert annál nincs veszedelmesebb a számára.

Valentinianus átlátott a szitán, és írt Theodoriknak, hogy úgy álljanak ellen Attilának, mint a világ legveszedelmesebb zsarnokának, akinek merészsége akkora, hogy az egész földkerekség fölötti uralmat akarja megszerezni, mintha az egyedül neki dukálna; nem keres okot a háborúra, nem szokott tisztességesen hadat üzenni, csak azt tartja törvényesnek, amire kegyetlen mohósága ösztönzi, ő mindnyájuk közös ellensége, mindnyájuktól meg is érdemli a közös gyűlöletet; (170) a vizigótoknak tehát a római állam segítségére kell lenniük, hiszen annak nem csekély darabját birtokolják, ki kell fogni Attila ármánykodásán, össze kell szövetkezniük ellene, mert ha nem így tesznek, rövidesen mindkettőjükre rászakad a közös veszedelem. Theodorik erre azt válaszolta, hogy a hunokat meg kell fékezni, és akik jogos háborúra kényszerülnek, azoknak nem hiányozhat sem a bátorságuk, sem az erejük; nem lesz súlyos az a támadás, amelyet céljának jogtalansága gyengít; isten a háborúban az ártatlan felet támogatja; ő tehát, ahogy illik, sem a rómaiakat, sem a saját országát nem fogja cserbenhagyni. A fejlemények azt mutatják, hogy Attila csalárdságán Aëtius is keresztüllátott, mert Theodorikot levél útján figyelmeztette, mit kell tennie, mennyi és milyen cselt vet a barbár, és ha hasonló ármánnyal ki nem játsszák, kénytelenek lesznek engedni neki. A Rómában uralkodó Valentinianus felhatalmazásából a nyugati birodalmat Aëtius kormányozta, e roppant harcias ember, az ellenség félelme. A Hispániákkal együtt a Galliákat ő irányította, és nem hiányzott belőle sem az okosság, sem a bátorság, hanem a barbárral azonos ravaszsággal tudott harcolni. (175) Jól ismerte a hunok módszereit és erejét, tudniillik egykor kivetették a hatalomból, a mezőn éldegélt, és amikor egy ellensége hirtelen rajtaütéssel le akarta őt teríteni, elmenekült egy városba, majd Dalmáciába és Pannóniába szökött, végül eljutott a hunokhoz, akiknek barátságával és támogatásával visszaszerezte a császárok kegyét és elveszett hatalmát. Ezért nagyon jól tudta, hogy mekkora és milyen vad ellenséggel lesz dolga; intette Theodorikot, hogy akkora sereget állítson ki, amekkorát csak bír, forduljon a főemberekhez, mert nemcsak az ő méltósága forog kockán, hanem az egész közösség léte is, és kitanította, hogy miféle ellenséggel kell háborúznia.

Theodorik, akit már Valentinianus is, Aëtius is kioktatott, hogy mit kell tennie, Attila csalárd elméjét jól ismerve, minden tehetségét és buzgalmát a sereg felállítására fordítja. Hat fia volt; Frideriket, Eurikot, Retemert, Himneriket otthon hagyta, hogy az ország élén álljanak, törvénykezzenek a népnek, és tartsanak rendben mindent, az idősebb Thorismundot és Theodorikot magával rendelte katonáskodni. Mindenhonnan összeszedte a gótokat, számos légiót állított, az egész narbonnei Galliában és a tarragonai Hispániában sorozást tartott. Szinte mindenkit fegyverbe állított, mert sejtette, hogy a hunok serege roppant erős és megszámlálhatatlan lesz. (180) Hallotta, hogy Attila annál nagyobb hadat állít fel, mennél komolyabb ellenféllel akad dolga. Úgy döntött, hogy a szolgákat és a földműveseket sem hagyja pihenni. A fővezér két fia is hasonlóképpen részt akart venni a katonáskodásban, a csapat- és hadállításban, a fegyver, a muníció, a hadifelszerelés előkészítésében, egymással versengve buzgólkodtak mindenben, bátorították az apjukat, lelkesítették a népet a dicső küzdelemre. Az apa viszont büszkén nézte derék fiait, elébük tárta őseik példáját, amivel ifjúi lelkesedésüket feltüzelte, részletesen ecsetelte a gótok történetét, az elődök hatalmát, hogy köztük legnagyobb gyalázatnak a haláltól meg az ellenségtől való félelem számított, és csak a hitvány élettel riadtak vissza, így tehát rövid idő alatt akkora gót hadsereg állt össze, hogy a leghatalmasabbal szemben is biztonsággal kiállhatott. Hasonló igyekezettel és gyorsasággal dolgozott Itáliában Valentinianus, Galliában Aëtius is. A császár sorozást tartott, mindenki önként feliratkozott, nehogy ugyanazt kelljen elszenvedniük a hunoktól, amit múltkor a gótoktól. Tudván, hogyan dühöngtek a szkíták a gótok ellen, oly félelem szállta meg őket, hogy ha lehet, még a matrónák is beálltak volna önkéntesnek.

(185) Az Attilától való rettegést nemcsak az a hír növelte, hogy a Mysiákat, Trákiát, Illyricumot és Achaiát vadállati és hallatlan kegyetlenséggel pusztította, hanem az is, hogy Theodosius és Albinus konzulsága alatt egyetlen testvérét, uralkodótársát felindulásában saját kezével meggyilkolta. Bár azt hallották, hogy nagylelkű, mégis tudták, hogy szörnyen vérszomjas. Itáliában és Galliában fokozta a riadalmat az a hunokról elterjedt hamis, de páni félelmet keltő hír is, hogy szkíták lévén vadállati módra embervérrel táplálkoznak, hogy az ellenség fejét a lovak szügyére akasztják, hogy koponyájából drágaköves serleget készítenek, hogy ellenségüket Mars és Herkules atyának feláldozzák, hogy öregeiket megölik, és tetemüket ünnepségeiken mohón felzabálják. Többen vadságuk jellemzésére mindezt megtoldottak azzal, hogy lóvért isznak, és minden emberségből kivetkőzve az idegeneket semminek tartják. Nem kevésbé aggódtak a mindenható és jóságos Krisztus igaz hitéért sem, mert tudták, hogy Attila semmiféle tisztes istenséget nem imád, mi több, mit sem tekint vallásosabb dolognak a szörnyű kegyetlenségnél, mit sem tart tisztesebbnek, mint az emberáldozatot, mást sem kíván, mint az emberi nemet rabszolgaságba, a római birodalmat pusztulásba hajszolni. Az itáliaiak némelyike azokat tartotta boldognak, akik életüket vértelen halállal már befejezték, mert úgy vélekedtek, hogy ezeket az isteni jóság kiragadta a nyomorúságos életből. (190) Mások viszont emlékeztek a hajdani időkre, a barbár erőszakoskodásokra, és felbátorodott lélekkel azt hirdették, hogy azok a szerencsések, akik ezekben az időkben születtek, mert módjuk van megbosszulni a szkíta embertelenséget. Ki-ki a saját lelki alkata szerint beszélt. Itália és Gallia olyan helyzetbe került, hogy a nagyobb rész szükségből, a kisebb önszántából kénytelen volt bátornak mutatkozni. Mindehhez jósló és rémisztő jelek járultak, amelyek az általános rettegést növelték: hatalmas szellemarcok jelentek meg nemcsak éjszaka, hanem nappal is, amelyek mindenkit arra intettek, hogy óvja magát; az égből vércseppek hullottak, kétfejű gyermekek születtek, több helyen villám sújtotta a templomokat; éjszaka gyakran felhangzott: Vigyázz, Itália! Az istenek is megszólaltak pamlagjaikon. Sokan a puszta félelembe belehaltak, mivel úgy beszélték, hogy Attila nem kegyelmez sem otthonnak, sem templomnak.

Mindeközben Valentínianus annál elszántabban munkálkodott, sorozást tartott, mindenhonnan összevonta a légiókat és a segédcsapatokat, a legnagyobb körültekintéssel és buzgalommal járt el; Aëtius nagy hévvel mozgatott mindent, Theodorikkal megkötötte a szövetséget, a római csapatokat kivonta Itáliából, valamennyi római tartományba gyorsfutárokat küldött, hogy kérjenek hathatós segítséget, egész Galliát és Germániát felforgatta. A követek tevékenysége nyomán a burgundok, a szászok, a ripariolok, az ibriók, hajdan római katonák, aztán Merovech frank király, aki atyját, Clodiót követte az uralomban, a szarmaták, a litícianok, az armoricianok valamennyien összeszövetkeztek a hunok ellen a gótokkal és a rómaiakkal. (195) Tehát felmérhetetlen volt a kisegítő csapatok tömege, mely Aëtiushoz és Theodorikhoz a Galliákba özönlött, mert a szövetségesek riadt lelkét sikerült helyrezökkenteni. Akik az imént feladták a reményt, most már készek voltak kiállni a hatalmas ellenféllel szemben. Nagyon bíztak vezéreikben, akik kitűntek erejükkel, ravaszságukkal,, okosságukkal és tapasztalatukkal. Fokozta bátorságukat Aëtius nem közönséges bölcsességgel párosult szerencséje, amely elsősorban a hadvezetésben érvényesült. Theodorik és Aëtius, akinek annyi csapatot kellett fölvezetnie, hogy mindkét birodalmat megőrizhesse, mohón kívánta az Attilával való összecsapást, semmit sem tartott fontosabbnak, mint hogy az ellenség megérkezése előtt mindenfelé elhelyezze őrállásait, mindenhova odaszállíttassa a felszerelést, minden városban élelmiszerkészletet halmozzon fel, nehogy a katonák mérhetetlen tömege esetleg ínségre jusson; idejekorán gondoskodott mindenről, ami a hadakozáshoz szükséges volt, úgyhogy semmiben sem mutatkozott hiány; a városokban mindenütt ott állt a strázsa, az utakat mindenütt, ahol csak lehetett, őrség zárta és állta el.

Amikor a kémek révén mindez Attila fülébe jutott, kezdte bánni merészségét, egyre jobban és jobban nyugtalanította, hogy cselei nem sokat használtak a rómaiakkal szemben, sőt, úgy látta, hogy kiismerték, és hasonló mesterkedéssel meghiúsították ezeket. (200) Miközben a gótok és a rómaiak között viszályt akart szítani, és abban reménykedett, hogy ennek segítségével közéjük furakodhat, cseleit leleplezték; úgy látta, hogy míg azon igyekezett, hogy másokat szavakkal kijátsszon, inkább önmagát játszotta ki. Mert mesterkedéseivel ő maga figyelmeztette az ellenséget arra, hogy készüljön a támadásra, ahelyett, hogy megtévesztette volna. Ha tisztességgel megteheti, inkább elállt volna a támadástól, miután az ellenséget fondorlataival feltüzelte, de mert nem akart olyan színben feltűnni, mintha inába szállt volna a bátorság, nekiszánta magát a nyílt ütközetnek.

 

Negyedik könyv

Attila Sicambriába hazatérve nagy terveket szőtt, összehívta oda az előkelők gyűlését, hogy a küszöbön álló hadjáratról határozzon. Mindenhonnan eljöttek a főemberek, elsősorban a veronai Detrik, egykor a hunok esküdt ellensége, akit Attila roppant bőkezűséggel és szívélyességgel magához édesgetett és leghívebb emberévé tett. A germán főnökök népes csapata követte őt, hogy ők is részesüljenek a szkíta jótékonyságból, és amikor ezek a király reményét meghaladva Sicambriába eljöttek, a legmelegebb fogadtatásban részesültek, és a nagyúr készségesen a színe elé bocsátotta őket. A fejedelmi bőkezűségtől lekötelezett és állhatatlan jellemű Detrik odaadó iparkodásával a római háború hívének mutatta magát, szolgalelkűen igyekezett tetszést kelteni, és a király némileg ingadozó szándékát megszilárdította. (5) Azt javasolta, hogy támadják meg a római birodalom nyugati provinciáit, mert azokban nincs őrség és légió, így jeles diadalt kínálnak. Attilát ez a beszéd nagyon megnyugtatta, bár jól tudta, hogy milyen ellenféllel kerül szembe, és ezért akkora sereget állított ki, amekkorát csak bírt. Nemcsak Szkítia-szerte tartott sorozást, hanem mindenhonnan összevonta a segéderőket is, amennyit lehetett, ezekhez társult Ardarik, a gepidák királya, továbbá az osztrogótok fölött uralkodó három fivér, Valamir, Thiudimer és Vidimir. Csatlakoztak a zsákmányra egyformán éhes markomannok, svábok, kvádok, herulok, türingek, mint mondják, vagy ötszázezer fegyveres. Felkészített emelett nagy tömeg szekeret és egyéb hadieszközt. A hunok ugyanis szkíta módra teherszállító szekerekkel szokták körülsáncolni a táborukat, a csatában pedig elsősorban ezeket használják az ellenség bekerítésére.

Mielőtt azonban a Pannóniákból kimozdulna, hogy a ravaszkodásból ne engedjen, titokban mindkét ellenféltől békét kér, hogy míg az egyikkel megküzd, a másiktól biztonságban tudja magát, és így könnyebben diadalmaskodhasson. (10) Amikor megérti, hogy ezt a leghatározottabban visszautasítják, lerombolja és felgyújtja egész Illyricumot. Aztán akkora dühvel ront rá Germániára, hogy minden falut és várost feléget, mindenkit lemészárol, szentet és világit egyformán pusztít, nem irgalmaz sem nemnek, sem kornak. Mindent elárasztott gyilkolással, rablással, jajongással; azt remélte, hogy irgalmatlan kegyetlenkedéssel fogja megszerezni a győzelmet. Csak Nagy-Germánián könyörült meg, mert a markomannok, a kvádok és a svábok, akik – mint mondottuk – vele együtt katonáskodtak, a raetusokkal, a vindelicusokkal és Felső-Pannóniával szemközt a Duna túlsó vidékét lakták. Aztán átkelt az Adula-hegy hágóján, és lebocsátkozván hasonló kíméletlenséggel irtja a helvéteket. Végigpusztít mindent, ami a Rhône és a Rajna között fekszik. Seregével az áradó Nílus módjára elözönli Felső- és Alsó-Germániát, amely a Rajnán innen az óceánig terül el, végül a belga Galliát, beszáguld, felzavar, összeront mindent. (15) Konstanca erődített városát megostromolja és elfoglalja, megveri és elkergeti Zsigmondot, e vidék fejedelmét, aki nagy sereggel szállt ki ellene; ez, amikor megtudja, hogy az ellenség az ő városát, Bázelt is meg akarja ostromolni, hogy saját és országa javát megóvja, követek útján békét kér Attilától, megígérve, hogy parancsnoksága és jelvényei alatt katonaságot vállal, és mindig szíves szolgálatára lesz. Attila kihasználja a kedvező szerencsét, továbbnyomul Argentuariához, melyet most Argentínának mondanak, kemény ostrom alá veszi, és bár az alaposan el van látva munícióval, a mindenfelől odaszállított gépezetekkel éjjel-nappal oly erővel töreti, hogy a város egykettőre a hatalmába kerül; óriási zsákmányt visz el innen, és nem csekély öldöklést csap. A gallokat akkora félelem szállta meg, hogy minden város önként behódolt, de a megadásból kevés hasznuk származott, mert a haláltól kevéssé, a kifosztástól egyáltalán nem mentették meg magukat. A feldúlt Argentínának leromboltatta a falait, és a Strassburg nevet adta neki, arra utalva, hogy sok út szeli át; győzelmének emlékezetére rendeletben halálbüntetéssel tiltotta meg, hogy a lerontott falakat akár csak részben is helyreállítsák.

Aztán a reimsiek ellen vezeti a sereget, és mert hallja, hogy dúsgazdagok, hasonló dühvel esik az ostromnak. Miután a lakosok egy ideig derekasan ellenállnak, álláspontjuk megoszlik, és már a megadásra gondolnak azzal a feltétellel, hogy vagyontárgyaikkal együtt épségben és bántatlanul elvonulhassanak, ezalatt azonban akkora erővel veselkedik a rohamnak, hogy egy pillanatnyi szünet sincsen, míg a várost a hunok elfoglalják, és mindent szétrombolnak. (20) A lakosok között akkora öldöklést rendeztek, hogy szinte senki sem menekült meg, nem vettek tekintetbe sem templomot, sem kort, sem nemet; nem volt vallás, kegyelem, emberség. Nicasiust, a város főpapját, Krisztus hitének szentséggel ragyogó tekintélyes és bátor lelkű agg oltalmazóját a király parancsára a piacon lenyakazták. Minden oltárra tüzet vetettek, a papokat, matrónákat, szüzeket, akik, hogy életüket az istenek képmásai alatt megoltalmazzák, a szent épületekbe befutottak, az oltár előtt gyilkolták le. De mert a szent életű Nicasiusról szót ejtettünk, még valamit el kell mesélnünk, nehogy az elbeszélésbe hiba essék.

Kevéssel azelőtt, hogy a hunok benyomultak a Galliákba, mint az évkönyvek feljegyzik, az elmondottakon kívül sok csodajel tűnt fel, mely az idők szörnyű szerencsétlenségét jelezte. (25) Elsősorban szüntelen földrengés; az ég különböző jeleket küldött. Északon éjszaka állandó, éterszerű tűz látszott, benne dárda alakú vonalak, a holdon gyakori homály és fogyatkozás, üstökösök. Mindez Galliát iszonyú pusztulással fenyegette, amit Nicasius gyakran megjövendölt, Ányos orléans-i püspök pedig prédikációiban a gallokat folytonosan a megtérésre és az igaz hitre buzdította, hogy az isten haragja eltávozzék. A reimsiek a hun ostrom alatt Nicasiust kérdezték, mit kell tenniük, adják-e meg magukat a hunoknak, vagy küzdjenek keményen a város megmentéséért. Nicasius azt felelte, hogy mert a gallokat az isteni igazságszolgáltatás sújtja büntetéssel, a várost semmi erőfeszítéssel sem tudják megvédeni; az isteni szellem a reimsieket barbár pusztítással fenyíti meg, azonban mégsem kell a népnek egészen kétségbe esnie, hanem önként kell vállalnia a halált, hogy a testi bűnhődésből a lelkekre örvendetes halhatatlanság következzék; ezért ő, a pásztor, juhaiért, de nemkülönben ellenségei, mint barátai üdvéért önként elsőül fog meghalni; imádkozzék tehát mindenki, és kérje az isten irgalmát a halál elszenvedéséhez. Húga, Eutropia, ugyanilyen lelkesen emelte az égre kezeit, és fennszóval biztatta a népet a gyönyörű és üdvös halálra. (30) A püspök tekintélye és a szűz példája mindenkit fellelkesített a vértanúságra, a felébredt szégyenérzet és jámborság megszilárdította a sokaság lelkét. A prédikáció után a népet bevezeti a mennyei szűznek ajánlott bazilikába, hogy könyörögjön az istenek segítségéért. A kapukat betörik, az ellenséges sereg benyomul, Nicasius húgával együtt a templom előtt áll, bátran nézi a támadó századot, és ahogy az a közelébe ér, kezét fölemelve csendet int, és e szavakkal lép elő:

Ha isten akaratának a legnagyobb hatalom is engedelmeskedik, szól, miért fordítjátok a győzelmet a méltóságunk elleni dühöngésre? Ha a nemes harcosok jelmondata kegyelmezni az alázatosoknak és leverni a fennhéjázókat, miért törtök ily bősz ábrázattal és előreszegzett fegyverrel az istene előtt alázkodó keresztény fajzatra, mely nemcsak meghunyászkodik és térdre borul előttetek, de parancsotoknak is kész engedelmeskedni, és most irgalmatokért rimánkodik? Gondoljatok arra, hogy ti is emberek vagytok, tudjátok meg, hogy az igaz isten nem felejt sem jót, sem gonoszt. Ne hívjátok ki magatok ellen gyilkossággal és állati kegyetlenkedéssel az isten haragját, hiszen miközben a mi vesztünkre áhítoztok, inkább a tulajdon üdvösségeteknek ástok vermet. Ha a juhaimat mindenáron le akarjátok mészárolni, először engem öljetek meg húgommal; ezt az áldozatot mutassátok be istennek a nép üdvére. (35) De ha a többieknek sem akartok kegyelmezni, tudjátok meg, hogy sokkal többet tesztek a keresztények igazi üdvösségéért, mint ártalmára.

A vad horda lefejezte a szónokot, azonban a levágott fej még egy darabig szentséges szavakat mondott, elsősorban ezt: Eleveníts meg engem, uram, igéd szerint! Eutropia látta, hogy a barbárok kegyetlenségük tárgyául életben hagyták, attól félt, hogy ocsmány gyalázatra tartják meg, ezért előreszegzett körmökkel a bátyja gyilkosának ugrott: Aljasul lenyakaztad szentséges testvéremet, kiáltotta, húgát megtartottad, hogy megbecstelenítsd; már az isten akaratából elkaplak, kárhozott. Azzal kikaparja a szemét, amin a többiek feldühödve azonnal megölik. Aztán egy szálig legyilkolnak mindenkit, és akkora a vérfolyam, hogy a városon nem lehet száraz lábbal végigmenni. Ezután félelmetes jelek tűntek fel. Úgy látszott, mintha égi szellemek hada viaskodva száguldozna városszerte, a templomokban hangok és jajszavak törtek fel, éjszakánként roppant kísértetek látszottak, az oltároknál rémisztő zajongás. (40) Ettől az ellenséget akkora félelem szállta meg, hogy elhagyta a várost. A polgárok holttesteit, melyek az utcán szanaszét hevertek, valami isteni csoda romlás nélkül megtartotta, és kellemesen illatoztak. Az elhagyatott városban éjszakánként fények villóztak, édes dalok csendültek fel, és mikor az a néhány, aki a borzasztó öldöklésből megmenekült, isteni rendelésre hazatért, a szent testeket romlatlanul, illatozva találta; ámulatba esett, tisztességgel elhantolta őket a földbe, és elsőként a püspök törzsét helyezte méltó sírba, Eutropia szüzet mellé temették; a halottakat irigyelték szerencséjükért, és dicsőítették őket. Ki-ki felkutatta övéi tetemét, és mert rothadás és bűz nélkül találta meg, nem könnyekkel, hanem áhítatos és örvendező csókokkal ölelte magához. Összehívták a maradék polgárságot, mivel a nagy félelemben sokan már az ostrom előtt elmenekültek. A várost újjáépítették, Nicasiust és Eutropiát számos csodatételük miatt az istenek közé iktatták, kegyesen oltárt szenteltek nekik, és saját istenüknek tekintették. De Nicasiusról ennyi elég.

A hunok dühét a reimsi öldöklés nem tudta lecsillapítani, hanem a szerencse pártfogásával nap mint nap őrjöngött. Attila elhatározza, hogy megostromolja Orléanst, az Aurelianus császárról elnevezett dúsgazdag várost. (45) Átkel a Szajna folyón, mely a belga és a lyoni Galliát elválasztja, és Britanniával szemközt Rouennál ömlik az óceánba, odavonul a sereggel, és olyan erővel rohanja meg, mintha erre vágyna a legjobban. (Azt mondják, e régi, roppant gazdag és erődítésével, lakosságával nagyszerű város a senomanoké volt.) Bár a legszorosabb ostromgyűrűvel veszi körül, és hadigépekkel erősen támadja, nem sokat ér el; mert a lakosok sem megadással, sem ajándékokkal, sem valamiféle alkudozással nem remélték az ellenség dühét lecsillapítani. A szomszédok példája megerősítette az álláspontjukat. Ugyanis nemcsak Zürichet, Konstancát, a helvéteket és a reimsieket, hanem a Szajna-parti Párizst, számos községet és falut is ugyanazzal a vadsággal dúltak fel. Egyetlen reményük elszántságuk volt, hogy vagy a legkeményebb ellenállással védik magukat, és a barbárokat a hosszú ostromba belefárasztják, vagy, ha másképp esik, szépen halnak meg, hogy testük feláldozásával lelkűket megváltsák a haláltól. (50) Mialatt Attila a belga és a lyoni Galliában farkas módjára garázdálkodik a nyájban, Aëtius patrícius a narbonne-i Galliában egyesíti a római és a vizigót seregeket, és Toulouse-hoz vonul, ahol Theodorik székel, a római nép valamennyi szövetségesétől segítséget hoz, hogy az ellenséggel nagyobb eséllyel ütközhessek meg. Attila ezt megtudta, és töprengeni kezdett, hogy továbbnyomuljon-e és összecsapjon az ellenféllel, amire erősen csábította az a diadal, amelyet az alánok, szarmaták, szászok és vizigótok fölött aratott volt, akiket a hunok sokszor legyőztek és katonai szolgálatra kényszerítettek, vagy Aëtius bátorságának, tapasztalatainak és hadiszerencséjének ismeretében inkább kerülje el a csatát, ugyanis a hunok eddig még sohasem szenvedtek a harctéren Aëtiustól vereséget. Végül a győzelem sarkalló reményében felhagy Orléans ostromával, és, hogy az ellenfelet merészséggel győzze le, Lyonba majd a narbonne-i Galliába vonul. Más írók az eseményeket másképp beszélik el, és más császárok idejére helyezik. Azt mondják, hogy Orléans város megmentője Ányos orléans-i püspök volt, ez akkoriban mindenki által szent életűnek ítélt férfiú. Szentsége révén már jóval korábban csodákat tett. Amikor ugyanis kijelölt püspökként a városba érkezőben volt, figyelmeztette és kérte Agrippinus lovasparancsnokot, hogy érkezésének ünnepnapján adjon az elítélteknek kegyelmet, és a foglyokat eressze ki a börtönből. (55) Ez vissza akarta utasítani, mire az égből egy kő esett a fejére; bevitték az ágyasházába, ahol a vérveszteség következtében már a halálhoz közeledett, mikor magához engedte a látogatására érkező férfit, aki kezét rátéve azonnal meggyógyította őt, ez pedig a szent csodától megrendülten a halálra ítélt szerencsétleneket kegyelemben részesítette. Ányost tehát a város kegyetlen ostroma arra késztette, hogy a polgárság megmentéséért mindent próbáljon meg, elsősorban az isteni segítséget, amelynél hathatósabb védelmet nem lehet kívánni, ezért ünnepélyes könyörgéseket rendezett, az egész papi testülettel körmenetet tartott a városban, a szent testet körbehordta a magas falak tetején, ájtatos énekeket énekelt, könyörgött a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, a halandók szabadítójának a segítségéért. Amikor egy pap, akit az ellenség elfogott, gyalázkodó gúnyolódással rászólt, hogy amit most csinálsz, azt mi is megtettük, de hiába, mert az isten most elfeledkezett a híveiről, azonnal szörnyethalt. Amikor az ostromgépeket a városhoz vonszolták, és az ütközet kiújult, az egész nép az oltárokhoz futott, a püspök azt tanácsolta, hogy csak az istenben bízzanak, majd hozzá fohászkodva fellépett a falakra, és amikor megérezte, hogy segítő szellem szegődött mellé, kiköpött a barbárokra. A szájából kifröccsenő nyálból hirtelen akkora zivatar kerekedett, hogy négy napon át egyetlen ellenséges katona sem volt képes a helyéből elmozdulva csatába indulni; úgy látszott, hogy a tábort elsöpri az árvíz, az iszonyú vihar és az orkán több sátrat szétszaggatott. Sok szkítát elsodort a szökőár, néhányat villám sújtott. A vihar lecsendesedése után Ányos kiment a városból, hogy Attila lelkét megszelídítse, és népének kikönyörögje a szabadulást, és amikor a tisztelendő atya püspöki süvegben és öltözékben elébe állt, így beszélt:

(60) Miért üldözöd, Attila, oly vad kegyetlenséggel a keresztény népet, miért nem tudsz betelni az emberi vérrel? Ha valamilyen isteni akaratból isten ostora lettél, fordítsd dühödet a bűnösök és a pogányok megbüntetésére. A megtérőknek és az igaz bűnbánatot tanúsítóknak, az alázattal könyörgőknek az isteni példa szerint meg kell bocsátani, mert, Attila, az isten nem taszítja el a megtört és megalázkodó szívet. Szedd össze végre-valahára magadat, és hallgasd figyelmesen az igazságot, melyet e pap prédikál, mert az igazság sohasem jut el a fejedelmek küszöbéig. Emlékezz arra, hogy embernek születtél, és nem szabad félrelöknöd az emberiességet, mert a gonoszok nem remélhetnek jó véget. Igaz, hun vagy és szittya, de azok között is sokan vannak, akikbe maga a természet oltott vallásosságot, és akik joggal neveztetnek basilicusnak, vagyis királyinak. (65) Tudd meg, hogy a hatalmat, amelyet elnyertél, a mindenható istentől kaptad, akitől, higgy nekem, minden hatalom származik. Isten azt parancsolta, hogy a hitetlenek ostora és ostorozója légy, nem a hívőké és ártatlanoké. Ébredj rá, hogy a hatalmat az istenség adta neked, és ha visszaélsz vele, ugyanolyan könnyen el is veszi. A királyságnak az igazságosság és az istenfélelem veti meg az alapját, ahol pedig a királyok lelkéből ez a két szentség kiűzetik, ott nincs az a szilárd hatalom, mely azonnal össze ne omlana. Könyörületedet kérni jövünk hozzád, hatalmas király, békéért és irgalomért esdeklünk. Ha az ítéletet isteni akarat és emberi vétek bízta a fegyverekre, nem kérünk túl sokat. Nem panaszkodunk amiatt, hogy olyanok támadnak minket, akiket nem hogy nem bántottunk, de még csak nem is ismertünk. Nem sérelmezzük a jogtalan támadást, ha ezt az istenek eltűrik, csak azt kérjük erősen, hogy fogadd szívesen azokat, akik megadást és engedelmességet ajánlanak. (70) Nem kérünk mást, csak hogy ezt a népet, amely nem méltatlan uraságodra, méltóztasd megajándékozni saját városával és vagyonával, hiszen nem a másét, hanem a magáét kéri; nem károdra, hanem szolgálatodra törekszik, gyermekeinek biztonságot, asszonyainak szemérmességet, vagyonának sértetlenséget kér, békéért és irgalomért könyörög, hazájának pusztulásán siránkozik, és ha kérését meghallgatod, megígéri, hogy örökösen szolgálatodban él, és készséggel engedelmeskedik mindig. Adj tehát békét és bocsánatot az orléansiaknak, tartsd meg őket biztonságban és sértetlenül, hagyd abba a jogtalan ostromot, tiltsd meg a mohó rablást, és tüstént parancsold meg, hogy a sereg vonuljon el innen. Ez az, amiért a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, megváltónknak, a szenvedésére újra meg újra könyörgünk neked. Tudd meg, hogy ez a nép isten oltalma alatt áll, és gondold meg, ha nem így cselekszel, nem kerülöd el a fenyítő isteni ítéletet.

A kegyetlenségbe mélyen belesüllyedt Attila elzárja a fülét a jámbor könyörgés elől, Krisztus említésére feldühödik, ráparancsol, hogy hordja el magát, és halállal fenyegeti, ha nem iszkol gyorsan. Ányos dolgavégezetlen megy vissza a városba, a reményvesztett népet még mindig biztatja, és az égi segedelemmel bátorítja. (75) Isten segítségével titokban kioson a városból, és az ellenséges táboron keresztül észrevétlenül elmegy Aëtiushoz, aki onnan nem messze vert tábort Theodorik fiával, Thorismunddal, figyelmezteti a szorító szükségre, és könyörög, hogy a római meg a gót sereggel gyorsan vigyen segítséget. Aëtius megértvén a helyzetet, röpül seregével, az óvatlan és mit sem sejtő hunokat megrohanja a táborukban; zavar támad, egy rész fegyverért kap, többen futásban keresnek menedéket, mások megerősített állásokat foglalnak, minden felbolydul és összezavarodik. Ezenközben a sáncnál küzdők közül sokan elesnek, mások megsebesülnek; akik a táborból kiszaladnak, hogy a közeli erdőkbe húzódjanak, szinte mind odavesznek. Sokan belevetik magukat a Loire folyóba, amely a Cevennes-hegységből Clermont közelében ered, elválasztja egymástól a lyoni, a kelta és az aquitán Galliát, majd nagy messze belefolyik az óceánba. A bátorságukat visszanyerő városvédők kitörnek a városból, növelik a mészárlást, minek láttán Attila összevonja a csapatait, az ostromot abbahagyja, és a közeli hegységbe vonul vissza, arra gondolva, hogy nem a városlakókkal, hanem az ellenséggel kell rendezett hadsorokban megütköznie. (80) Ányos ebben a csatában sok hunt megmentett, mert nem tűrte, hogy a jelenlétében megöljék, és jámbor könyörgéssel kiváltotta őket a rómaiak meg a gótok kezéből. Az orléansiak a püspök erénye által megszabadulva hálát adnak az istennek, minden oltárnál misét mutatnak be, istenhez himnuszokat énekelnek, hitük megerősödik, erkölcseik megjavulván ápolják a jámborságot, és sokkal mélyebb hittel imádják Jézus Krisztust, a város megszabadítóját, kiáltozzák, hogy ő az egy igaz isten. Ez évben oly bőven termett a gabona, hogy úgy látszott, mintha az ég nemcsak az ellenség veszedelmétől, hanem az éhínségtől is csodával mentette volna meg a várost. Ányos néhány esztendő múlva elhunyt, és mert népe előtt sok érdemet szerzett, az istenek közé emelték, és szent évfordulót rendeltek a tiszteletére.

Több író azt mondja, hogy Attila azért hagyott fel Orléans ostromával, mert megtudta, hogy Aëtius, akitől közismert bátorsága és tetteinek dicsősége miatt erősen tartott, óriási sereggel a narbonne-i Galliába jött, és Toulouse közelében egyesült a gótokkal. Jordanis messze eltér ettől, azt írván, hogy Sangiban alán király az elkövetkezendőktől való félelmében megígérte, hogy Orléans-t, a lyoni Gallia városát, önként átadja Attilának, Aëtius és Theodorik gót király ezt hallva Orléans-t lerombolta, Sangiban ellen gyanút fogott, és nehogy a római szövetséget cserbenhagyja, vagy ártalmukra legyen, a segédcsapatok közepére állította őt, és amikor Attila erről értesült, kipottyant a nagy reménységből; ugyanis arra számított, hogy az alánokat és a gótokat el tudja választani egymástól, és ilyenformán biztosabban ütközhet meg az ellenséggel. A magyar évkönyvek a többitől eltérőlég a catalaunumi ütközetet és az orléans-i ostromot a reimsi elé teszik, szerintük Attila a Galliák, az orléans-iak meg a reimsiek előtt támadta meg Konstancát, Luxeuilt, Besançont, Chalont, Mâcont, Langres-ot, Burgundiát és Lyont.

(85) Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk. Úgy véljük, hogy Attila Orléans ostromát odahagyva, miközben Aëtius és Theodorik ellen a narbonne-i Galliába vonult, akkor foglalta el Lyont, ezt az ősi várost, Gallia középső részének fővárosát, mely ott települt egy dombra, ahol a Saône folyó a Rhône-ba ömlik. A római birodalom virágkorában ez is tündökölt gazdagságával és lakosságával, híres vásárhely volt, ami tetemes hasznot hozott a polgároknak, arany- és ezüstpénzt vertek itt, vezetőit a rómaiak nevezték ki. A város előtt, ott, ahol a folyók egyesülnek, emelkedett egy nevezetes, Caesar Augustusnak szentelt templom, amely a gallok közös költségén épült, ebben volt egy különös tiszteletnek örvendő oltár, amelyre hatvan nép neve volt felírva, mindegyiknek egy-egy szobrával, mellette egy óriási oltár állt. Lyon a segusiavok központja volt. A költők és más írók emlékhelyénél versenyeket tartottak, és aki itt alulmaradt, annak spongyával letörölték az írását, vagy bele kellett hajítania a folyóba. Attila tehát e híres és megfelelő őrséggel el nem látott várost olyan dühvel szorította meg, hogy az pár nap alatt megadásra kényszerült. Aztán a Rhône mentén sebes rohammal szétdúlta és felbolygatta az allobrogokat, a vienne-ieket, a valence-iakat, a salluviusokat, az avignoniakat, az arles-iakat és a Rhône többi lakóját, soknak pénzért hagyott békét. (90) Miközben az úgynevezett narbonne-i Gallián keresztülvonul, a magas hegyek közül egy toprongyos, torzonborz szakállú, bámulatosán mocskos remetét vezetnek elébe, akiről az a hír járja, hogy kiváló látnok és az isteni szándék tudója. A király jóindulattal ereszti a színe elé, és nagy nyájasan kéri, hogy tárja fel előtte a sorsát, mire az egy darabig gondolataiba merülve álldogál, majd:

Azt kívánod, hatalmas király, szól, hogy egy durva és tudatlan erdőlakó tolmácsolja neked az isten akaratát, és tárja fel a jövő titkait, amelyeket csak az ismerhet, aki előtt a mennyei kegyelem fölfedi azokat. Miféle bölcsességet tulajdonítasz te nekem, aki féreg vagyok a földön, és leginkább csak hallgatni szoktam? De hogy megértsd kimondhatatlan hatalmát az én istenemnek, akit te nem ismersz, és akit tulajdon vesztedre oly nagyon üldözöl, és megtudd, hogy az ő kegyelméből képes vagyok a jövetből valamit megjósolni, jóllehet az illendőnél szabadosabban látszom beszélni, mégis így halld az isteni végzést: Rettegett Attila, az isten, aki annyi sok nép birodalmát vezérli, haragjának kardját a te jobbodba adta, hogy te, mint isten ostora, és a te kegyetlenséged a halandók istentelenségét az ő igazsága szerint megbüntesse. (95) Az, aki a harag kardját neked adta, el is veszi, ha akarja, hogy megtudd, az uralkodás és minden háborús győzelem nem emberi, hanem isteni hatalom alá tartozik. Te azonban visszaélsz a kapott hivatallal, mert sem azt nem tudod, hogy kitől kaptad, sem azt, hogy hogyan élj vele. Sokszor kegyetlenebb vagy a kelleténél és a méltányosnál. Inkább az ártatlanokat bünteted, mint a vétkeseket, mégsem mész ezzel semmire sem, mivel azoknak üdvöt, magadra romlást hozol. Most minden dühöddel a rómaiakat meg a gótokat üldözöd, a legsúlyosabb csatára készülsz ellenük, de tudd meg erről: Ebben, higgy nekem, alulmaradsz a rómaiakkal szemben; hadsereged mégsem pusztul el, bár a hunok roppant veszteséget szenvednek, hogy végre föleszmélj, és teremtődet megismerd, az isten által kitűzött idő előtt nem hull ki kezedből a keresztényüldözés kardja, és hatalmad nem vész el e csatában. Ébredj hát fel, féld a mindenható istent, ápold az igazságosságot és a jámborságot, mert ha nem így teszel, tudd meg, hogy szörnyet halsz.

Attila ámulattól nyűgözve elvezetteti a pusztai embert, és megparancsolja, hogy tisztességgel őrizzék, de, miután a remetét meghallgatta, úgy határoz, hogy a saját jövendőmondóit is megkérdezi, hogy megállapítsa, vajon a kétféle jóslat egybevág-e. Ezeket tüstént magához rendeli, és utasítja őket, hogy lássanak hozzá az áldozáshoz és a szertartáshoz. (100) Midőn a barmok belsejét tanulmányozzák, a beleket fürkészik, a szétszedett csontok közt a zsigereket vizsgálják, mindebből a hunok számára szerencsétlen csatát jósolnak, a belek nem hirdetnek más jót, mint hogy a következő ütközetben az ellenség főparancsnoka meghal, és eleste a rómaiak győzelmét meghiúsítja. Attila erre fellélegzett, mert azt gondolta, hogy ez a számára roppant félelmetes Aëtius halálát jelenti, amit övéi életénél becsesebbnek tartott. Úgy vélekedett, hogy elég tömeg marad még számára a légiók feltöltéséhez, és nem tudott nagyobb diadalt elképzelni, mint ha az okos és szerencsés ellenféltől megszabadul. Csak Aëtius halálát kívánta, mit ha elérhet, többé semmitől sem kell tartania, úgy gondolta, hogy minden más kedve szerint alakul. Ezért, ha eddig önbizalom hiányában többször gondolt is arra, hogy meghátrál, most nekibátorodva úgy dönt, hogy merészen üldözőbe veszi az ellenséget, aki a narbonne-i Gallia távoli vidékére húzódott vissza. (105) Tehát menetoszlopban átkel a Rhône után az Hérault folyón, aztán az Orbon, az Aude-on, Roussillonon, lerohanja a narbonne-i Gallia szélén élő tectosag népet, ott, ahol az Elne folyónál a széles catalaunumi mezők terülnek el. Innen nem messze állt az ellenség tábora, árokkal, sánccal jól megerősítve, hogy a barbárok ne foglalhassák el könnyen, Toulouse város közelében, ahol – mint mondtuk – Theodorik, a gótok királya uralkodott. A két hatalmas, egyenlő esélyekkel rendelkező vezér szívesen találkozott a catalaunumi mezőn, hogy a közjóért vagy a hatalomért megverekedjen. Ezt a mezőt mauriacusnak is nevezik, hosszában százötven mérföldre terjed, szélessége száz. A föld e része számtalan nép tanyája volt. Amikor Attila észrevette, hogy Aëtius és Theodorik felmérhetetlen hadsereggel és erős segítséggel érkezett, igencsak megbánta, hogy seregének egyharmad részét elküldte a Mirmanonnak nevezett szultán, a mórok királya ellen, aki Hispániában elfoglalta Luzitániát, mert ha ez ebben a rendkívül kockázatos csatában mellette lett volna, sokkal merészebben csaphatott volna össze a hatalmas ellenféllel. (110) A szultán pedig Attila csapatainak láttára átkelt a Gádesi-szoroson, és visszahúzódott Marokkóba; Attila tudta, hogy Aëtiusszal és Theodorikkal tíz király fogott össze, ugyanis a hunok ellen a rómaiakkal és a gótokkal szövetségre lépett és Aëtiusnak komoly támogatást hozott a Nyugat szinte minden népe, úgymint a burgundok, az alánok, a frankok, a szászok, a ripairolok, az ibriók, a szarmaták, a britek, a liticianok. Ezért levél útján fegyverszünetet kér, azt színlelve, hogy e sok nép sértetlenségére ügyel, és ezalatt kényelmesebben tárgyalhatnak a békéről. Aëtius lovasparancsnok, aki csalafintaságát alaposan kitapasztalta, és tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert várja az utánpótlást, határozottan elutasítja. Felszólítja az ütközetre, amelyben – fenyegetőzik – szétzúzza Attila erőit, a széles síkon egyforma eséllyel csatázhatnak, és Mars mindkettejük számára végleg eldönti, hogy a rómaiak parancsolnak-e a szkítáknak, mint eddig mindig, vagy a szkíták a rómaiaknak. Attila tudomásul veszi elhatározását, és mert vissza sem vonulhat, az összecsapást sem tudja elodázni, minden reményét Aëtius bekövetkező halálába veti, ahogy az imént a jósok megmondták, embereinek vesztét pedig nem nagyon bánja, hiszen azt a hatalmas néptömegből könnyen pótolhatja, figyelmét a küszöbön álló ütközetre fordítja. (115) A két sereg feláll Toulouse alatt a catalaunumi mezőn akkora sokasággal, amekkorát Európa még nem látott, és – ahogy Ablabius elbeszéli – úgy szedi magát rendbe, hogy Attila mindenekelőtt az összes asszonyt és gyereket a közeli dombok alá, a sánc és árok gyanánt használt szekerek közé helyezi, ő maga a hunokkal a hadrend közepére áll, Ardarik gepida királyt a jobb, Valamirt, Thiudimert és Vidimirt az osztrogótokkal a bal szárny élére teszi, az egész sereget gyorsan csatarendbe hozza, nehogy az ellenséges roham készületlenül érje. Mivel a jövendőmondók jóslata miatt félti magát, úgy határoz, hogy a nap kilencedik órájában kezdi az ütközetet, hogy ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, az éj leple alatt félbeszakíthassa a csatát. Aëtius patrícius és Theodorik viszont sokkal lassabban vezette fel csapatait, mert félt Sangiban alán király árulásától, akiről tudta, hogy Attila ajándékai megvesztegették, és az ütközet kezdete után a megegyezés szerint át fog állni a hunok oldalára, a szorongatott rómaiakat és gótokat hátbatámadja, ezért úgy gondolta, hogy előbb ezt a veszélyt kell megelőznie. A dolgot titokban tartották, nem kívántak Sangiban ellen nyíltan fellépni, nehogy az alánokat alkalmatlan pillanatban és helyzetben riasszák el maguktól, és azok az ellenség erőit gyarapítsák. Sangiban Toulouse melletti táborainak kapuit kívülről elzárták, akadályokkal eltorlaszolták, nehogy árulás révén a hunok kezére jusson, őrállásokat helyeztek oda, hogy az ellenség be ne mehessen. (120) Sangibant a sereg közepén a segédcsapatok között helyezték el, nehogy kárt tegyen. Theodorik és fia, Thorismund, a bal szárnyat választotta, hogy ne kelljen a rokon osztrogótokkal verekedniük, a jobb oldalt Aëtius tartotta a rómaiakkal, a burgundokkal és Merovech frank királlyal. A szemben álló seregek között egy domb emelkedett, mindkettőtől egyforma távolságra, mindkettő számára igencsak csábító; mert amelyik elfoglalja, azt nem egykönnyen lehet onnan kimozdítani, és közelebb kerül a győzelemhez. Attila, aki seregét hamarabb készítette fel, a légiók közepén így szónokolt:

Bekövetkezett végre, bajtársaim, amire mindig vágytunk, hogy a római sereget olyan kényszerhelyzetbe hoztuk, amelyben kénytelen vagy szégyenszemre megadni magát, vagy – ha valamivel próbálkozik – kezetektől elpusztulni. Míg előletek menekültek, és a gallokat hiába próbálták fegyveretektől megmenteni, a narbonne-i Gallia legszéléig vonultak vissza, ahonnan nemigen tudnak kievickélni: egyfelől a Gall-tenger és a hegyek, másfelől csapataitok és a folyók veszik körül őket, és akadályozzák haladásukat. (125) Róma ügye végső szorultságra jutott, úgyhogy ha ma virtusotok szétveri, nem kell tovább harcolnotok, ők pedig többé nem kelhetnek életre. Mert minden erejüket összeszedték erre a csatára, mely ha megsemmisül, semmi sem akadályoz minket a világuralom megszerzésében. Reményünk nem ingatag, mert az összes istenség a dolgok forgandóságát parancsolja; az emberi dolgokban semmi sem biztos és állandó, minden átmeneti és változékony, kivéve, amit erő és fegyver szilárdít. A római nép már eleget uraskodott, eleget csúfolta a világ összes nemzetét, elég sokáig ült az emberiség nyakán, és ha Szkítia, a nemzetek termékeny bölcsője vissza nem veti, e szegény világ még mindig a hatalmaskodó zsarnokság alatt senyvedne. Keleten a mi nemes sarjadékunk, a parthus fékezte meg először dühét és merészségét, északon a dákok, a géták, a szarmaták és nemrégiben a mi gótjaink, nyugatról a cimberek és a gallok, délről hajdan a karthágóiak meg a mi vandál rokonaink, most a hunok és nagy erőket felvonultató őseink. A rómaiak már kezdték átengedni nekünk szinte minden Duna menti tartományukat. Mi pedig a Pannóniákhoz kapcsoltuk a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát, Achaiát, Illyricumot, mindezt beszáguldottak és fegyverrel elfoglaltuk. (130) Területünkhöz csatoltuk a germánokat, a noricusokat, a vindelicusokat, a raetusokat, a svábokat. Csapataink a Galliákat úgy letarolták, hogy falu- és városszerte otthagytuk a gyújtogatás és rombolás nyomait. A Hispániákra áhítozó szultánt elzavartuk Marokkóba. Mi van még hátra, vitéz férfiak, mint hogy a rómaiaknak ezt az utolsó seregét is megsemmisítsük, és az osztrogót rokonaitól hitetlenül elpártolt vizigótokon érdemük szerint bosszút álljunk? Ezek a nyomorultak összeesküdtek a rómaiakkal, akiknek a birodalmát már szinte megsemmisítették, elpártoltak a saját vérüktől, hogy uraikkal lepaktáljanak, és ugyanúgy szolgáljanak nekik, mint annak előtte. Ó, veszett ostobaság, ó, álnok szolgalelkűség! Előre megmondom, hogy ha Mars pártfogásával legyőzzük ezeket, ama perctől fogva a vizigótok birodalmát velük együtt az osztrogótok örökös szolgaságába taszítjuk; parancsolom és kívánom, hogy akik uralkodni nem tudtak, szolgáljanak. Eljött tehát a nap, amelyen fáradozásotok és hadakozásotok véget ér, és többé nem kell fiaitokkal, asszonyaitokkal együtt kalandoznotok. Megpihenünk a dúsgazdag és kényelmes Itáliában, és az egész birodalmat a Capitolium várából nézzük. (135) Végre megkönyörült rajtunk Mars atyánk, akinek a kezében van minden királyság sorsa, tudjuk, mint ti is mind, hogy csodaképpen átadta a kardját, hogy veletek együtt parancsoljunk a föld minden népének. Ez a végtelen jóságú atya, a szkíta nemzet hatalmas istene a rómaiakat és a gótokat az utolsó vacsorára hozta össze, részint, hogy egy csatában mindnyájukat legyőzzük, részint, hogy az ellenség e hatalmas seregletével a szkíták bátorságát próbára tegye, és virtusuk fényesebben ragyogjon fel. Ha szokott merészségetekkel és hűségetekkel követtek engem, higgyétek el, hogy a győzelmetek már meg is van. Hiszen azokkal lesz harcotok, akiket gyakran legyőztetek. Kikergettétek a rómaiakat Dáciából, Germániából, a Pannóniákból, a Mysiákból, Noricumból, Illyricumból, a vizigótokat elűztétek tulajdon hazájukból. Ma nem ismeretlen ellenféllel, hanem tolvaj szolgákkal van dolgotok, győzhetetlen férfiak, akiknek leverése után már fegyvertelenül is elfoglalhatjátok a római és a világbirodalmat. Ne rémísszen a bakák száma, mert a légiókat szolgákkal, lovászokkal, markotányosokkal, parasztokkal, az emberi nem söpredékével töltötték fel. Ti hadakozáshoz szokott veteránok vagytok, jól ismeritek a hadművészetet. Ehhez járul szakadatlan győzelmetek, amely az ellenfelet úgy elcsüggesztette, hogy a szkítának még az ábrázatára sem mer ránézni, nemhogy közelharcba bocsátkoznék vele. (140) A legyőzőiteknek az a szerencsétlen sorsuk, hogy szolgalelkűségük következében képtelenek az ellenállásra. Ezzel szemben a győzteseknek mind jobban megnövekszik a bátorságuk. Ezért, amikor déltájban felhangzik a csatajel, szittya elszántsággal verekedjetek, győzhetetlen bajtársaim, alázzátok meg a római gőgöt, törjétek le fegyveretekkel a szolgaság igáját a népek nyakáról. Szabadítsátok fel az elnyomott világot! Keressétek a dicsőséget és a halhatatlanságot, megemlékezve a szkíták virtusáról. Csata közben gyakran gondoljatok arra, hogy asszonyaitok, gyermekeitek a ti kezetekben vannak. Gondoljatok arra, hogy ha a balszerencse elveszi a bátorságotokat, gyermekeitekkel és asszonyaitokkal egyetemben mind egy szálig elpusztultok, hiszen nincs hova menekülnötök; harcoljatok hát bátor lélekkel, és mert ez az utolsó ütközet a hunoknak az egész világ fölötti uralmat ígéri, szokott vitézségetekkel és teljes erőbedobással verekedjetek és győzzetek.

Aëtius viszont az övéit buzdította és lelkesítette, hogy ne gyalázzák meg a római méltóságot, kövessék a régiek nemeslelkűségét és vitézségét, fontolják meg, hogy a római államot szolgaság, sőt általános pusztulás fenyegeti; (145) idézzék emlékezetükbe a szittyák embertelenségét, akik nemcsak a halandók legyilkolásától nem riadnak vissza, nemcsak embervérre szomjaznak, hanem szüleiknek sem kegyelmeznek, hiszen véneiket ízekre szedve mohón felzabálják, az ellenség vérével áldoznak, a csecsemők torkát karddal metélik fel, éhségüket az ellenség hullájával csillapítják; ha netalán a római birodalom tekintélyét meggyalázva hátat fordítanak, nemcsak a legkegyetlenebb sors leselkedik rájuk, nemcsak hogy kimérik őket a hun mészárszékekben, hanem – ami ennél sokkal szomorúbb – gyermekeiket, asszonyaikat minden vagyonukkal együtt kegyetlen szolgaságra vetik, és el kell szenvedniük mindent, amit a szkíta kéjvágy megkíván; de még azt is jól véssék az agyukba, milyen és mennyi bajt tűrtek el a hunoktól, Detrik és Macrinus alatt mekkora vereséget szenvedtek Potentianánál, annál a városnál, amely Budától tízezer lépésre fekszik, hány római tartományt dúltak fel ezek tűzzel és vassal, Macedóniát, egykor a föld úrnőjét, aztán a nemrégiben még hatalmas Görögországot, ezenfelül Illyricumot, Mysiát, Trákiát, hogy a Pannóniákról ne is beszéljek, mindezt embertelenül szétdúlták, hogy a római nép hány szövetségese, hány római polgár került fogságba nemes matrónákkal együtt; és most ez iszonyatos népség, amely az emberiség megkínzása végett küldetett, az egész világ fölötti uralomra áhítozik, amit könnyen el is érhet, ha a rómait elpusztítja, amit a jóságos és mindenható Jézus Krisztus távoztasson el, és isteni kegyelmével őrizze meg Róma városának hatalmát, hiszen szentséges helytartójának székhelyéül azt választotta; mit mondhatnak akkor, ha netalán gyávaságból meghátrálnának, ha azt kellene látniuk, hogy nemcsak őket, de a szülők szeme láttára a gyermekeket is karóba húzzák, széttépik, darabjaikat megeszik, asszonyaik szemérmét meggyalázva a férfiak kényére odavetik, mindent lánggal és vassal árasztanak el, a templomokat öldökléssel fertőztetik, a keresztény szobrok és istenképek alatt megerőszakolják a szüzeket, ami mind a halálnál sokkal szörnyűségesebb; (150) emellett a küszöbön álló csata nem oly súlyos, hogy meg kellene ijedniük, bár nem is oly jelentéktelen, hogy alábecsüljék; ő Theodosius idejében Mysiában és Trákiában sokszor harcolt a hunokkal együtt, és mindig megverték, szétszórták őket; nagy dolgokban az emberek gyakran tódítanak, ez a népség gyenge, hitvány és csak a tömegében bízik, nincs felszerelve és nem harcol a rómaihoz hasonló biztonságos fegyverzettel; egyetlen római légió gyakran megszalasztott, sőt lekaszabolt 20 ezer embert; ha tehát a csatajel felhangzik, emlékezzenek a római virtusra, az elszenvedett sérelmekre, a római birodalom méltóságára, a népek felszabadítására, a fenyegető bajokra, az egész világ pusztulására; bízzanak Aëtius szerencséjében, aki a hunok ellen mindig dicsőségesen harcolt; rohamozzanak, pusztítsák az ellenséget a legbátrabban; a győzelem a kezükben van, ha római virtussal csatáznak; az ellenség tábora kimerült, ezért kért Attila oly sürgetően fegyverszünetet; ez a nap vagy az örök szolgaságé és pusztulásé, vagy a végső szabadságé és dicsőségé lesz; semmi bajtól sem kell tartaniuk, mert a rómaiak számra, erőre és indokra nézve sokkal feljebb állnak, hiszen ők az oltárért, az otthonért, az igaz hitért, a népek szabadságáért és a római nép méltóságáért kényszerülnek harcolni; (155) ilyen ügy kedvéért sem a halált nem szabad félni, sem akár a legkegyetlenebb harcot is megtagadni, mert a legnagyobb haszon és dicsőség díját kínálja; akit ez nem indít meg, annak a kényszerűségből kell bátorságot merítenie, mert vagy mindannyian gyönyörű győzelmet aratnak, vagy a leggyalázatosabb halált szenvedik el; ő sohasem fogja a légiókat magukra hagyni, mindent a legnagyobb körültekintéssel és elszántsággal intéz, és azzal a gondolattal harcol a közért, hogy győz, vagy – ha a sors ellenük fordulna – az ellenség sűrűjébe veti magát, és nem enged vér nélküli győzelmet a barbároknak.

Ezekkel a szavakkal a rómaiak bátorságát olyannyira feltüzelte, hogy mit sem tartottak fontosabbnak a győzelemnél és a közösség megoltalmazásánál, és semmit sem láttak szebbnek a dicső halálnál. Sokat a vallás lelkesített, másokat a galádság, nagy részt a szükség, a többit a római birodalom méltósága, melyet semmiképpen sem hagyhattak odaveszni. A gótokat a másik szárnyon Theodorik biztatta, aki gót nyelven ugyanúgy feltüzelte őket. Amikor pedig a vezérek a két félen felálltak, mindegyikük a legfontosabb posztot foglalta el az ütközetben. Attila déltájt adatta meg a csatajelet, hogy ha a hunok netán meghátrálnának, az éj közeledtével alkalmasabban menekülhessenek és biztosabb helyre húzódhassanak vissza. A jelre akkora elszántsággal rontanak egymásnak, hogy a szárnyak gyakran egymásba nyomulnak. (160) A csata az emberek számának és vadságának megfelelően hallatlanul kegyetlen, emellett oly bizonytalan és ingadozó, hogy a vezérek sem tudják kiismerni magukat. Majd, amikor közelharcra kerül a sor, mindkét rész akkora veszteségeket szenved, hogy mindenfelől vérpatak tör elő, aztán a szakadatlan mészárlás a vérből olyan sebes folyású áradatot duzzaszt, hogy a holttesteket elsodorja. A római légiók, amelyek nemcsak fegyverükre, hanem szervezettségükre is támaszkodnak, a súlyos sérelmekre emlékezve akkora dühvel tombolnak a rosszul felfegyverzett barbárok között, hogy a vérontással nem tudnak betelni, de nem kisebb haraggal és vadsággal a szkíták is, akik a római birodalomra áhítoznak; egy darabig a két fél egyenlő reménnyel és erővel küzd. Középen a holttestekből, mint valami egybefüggő töltés, tekintélyes magaslat növekedett, hogy alig látták egymást, mintha egy szörnyűséges hegy választaná el őket, amelyet aztán mindkettő versengve igyekezett megmászni, hogy magaslatról harcoljon. De Aëtius és a gótok valamivel kitartóbban verekedtek, arra gondolva, hogy ez a nap az állam fölötti hatalomról dönt, és a gepidákat meg az osztrogótokat egy kissé hátraszorították, mert azok sem fegyverben, sem számban nem érezték magukat a rómaiakkal egyenlőnek; Attila, látva szövetségesei szorongattatását, azonnal erős hun csapattal siet a segítségükre, övéit a támogatással megerősíti, a szárnyakon kiújul a kegyetlen és vad küzdelem, sok emberét levágja, ha úgy látja, hogy menekülni készül. (165) Mindkettő egyformán reméli a győzelmet, Thorismund a római csapatokkal elfoglalja a középen emelkedő dombot, amelyet erős római és gót csapatokkal alaposan megerősít, majd keményebben lát a csatához. A rómaiak biztonságban harcolnak, mert a magas helyről nem egykönnyen lehet leszorítani őket, a hunok viszont letesznek arról, hogy lekergessék azokat, mert a síkon támadó Aëtiusnak és Theodoriknak már alig tudnak ellenállni, végre estefelé kénytelenek hátat fordítani, és nyíltan szétszaladnak. A rómaiak meg a gótok kergetik őket, az elbotlókat levágják, a futókat gyorsan követik. Azt mondják, hogy Theodorik, aki lovasságával tüzesen vágtatott utánuk, inkább övéinek szorításában, mint az ellenség vasától, elesett. Jordanis úgy adja elő, hogy miközben övéit buzdítva ide-oda vágtatott, leesett a lóról, és saját embereitől letapodva fejezte be az életét érett öregségében. Mások úgy beszélik, hogy az osztrogót Andages nyila ütötte át, igazolva a jósok jövendölését, bár Attila Aëtius halálára számított. A vizigótok otthagyják az alánokat, és akkora nyomással nehezednek a hunokra, hogy kis híján Attilát is megölik, ő azonban úgy gondolja, hogy lassanként behúzódik a táborba. (170) A csata iszonyú öldökléssel késő éjjelig tart. A győztes gótokat és rómaiakat feltartóztatja a sötét éj érkezése, visszavonulót fúvatnak, hátrafordulnak, és így az ütközet éjszakára abbamarad. Attila óriási veszteséggel megfutott, a szekértáborba húzódott vissza, melyet roppant erős sáncként bőrpajzsokkal rakatott körül, amit a magyarok a mi időnkben is meg szoktak tenni, íjászokat helyezett oda, hogy ha az ellenség esetleg bekeríti, távol tudja azt tartani, míg serege a táborban összeszedelődzködik és kivonul; reményvesztetten aggódik, hogy élve jut az ellenség kezére, vagy halálában temetetlenül marad, ezért a tábor közepén máglya módjára rakásba hordatja a teherhordó állatok nyergeit, és megparancsolja szolgáinak, hogy ha baj történnék, őt azonnal öljék meg, helyezzék a nyereghalomra, vessenek rá tüzet, és égessék el, nehogy a rómaiak királyi testtel tetézzék diadalmenetük dicsőségét. Többen írják, hogy Thorismund a vaksötét éjszaka ellenére Attilát egészen a táborig követte, a szekérsáncnál vitézül verekedett, fején súlyosan megsebesült, leesett a lóról, mire emberei elvitték; Aëtiust visszariasztotta az éji homály, és nehogy az ellenség közé keveredjék, a csatát félbeszakította, visszavonult a táborba, és a pajzskerítés mögött ébren töltötte az éjszakát. A hunok nagy rettegéssel éjszakáztak, erősen tartva attól, hogy az ellenség erővel elfoglalja a tábort. (175) Bár a nappali verekedés fáradsága mindenkinek elgyötörte a testét, mégis ki-ki fegyverben virrasztott a posztján, őrjáratokat küldtek ki, parancsra mindenütt zörögtek a fegyverekkel, dobokkal, kürtökkel, a bezártak igyekeztek a betörést megakadályozni, minden módszert latba vetettek, hogy az ellenséget megfélemlítsék, és elriasszák a tábor ostrom alá vételétől, nehogy az élelemhiány miatt harc nélkül is végezzen velük az éhség. Amikor a rómaiak meg a gótok tudomást szereznek Theodorik király haláláról, a jeles győzelem fölötti szertelen vidámságból és örömből mély szomorúságba zuhannak, és nincs akkora a boldogságuk, mint a váratlan bánat; az éjszakát álmatlanul töltik a táborban, sírással és jajongással töltenek be mindent. Másnap Thorismund a nap első órájában népes csapattal megszemléli a mezőt, megtalálja az ellenség sűrűjében heverő apját, akinek testét a katonák vállukra veszik, és megújult szomorúsággal visszaviszik a táborba; könnyezve felszólítja a római vezért, a császári megbízottakat, a főembereket és a légiók meg a kisegítő csapatok kapitányait, hogy vele együtt ragadjanak fegyvert, és apja halálát, mint illik, bosszulják meg, az ellenség maradékát mindenestől irtsák ki; ilyen áldozatot kér Theodorik szelleme, és nem ildomos, hogy Toulouse-ba addig visszatérjen, míg kegyes apját előbb ily módon meg nem engesztelte, nehogy méltatlannak találtassék az uralomra. Többen mondják, hogy Aëtiusnak, ha akarja, módjában lett volna Attilát maradék seregével végleg elpusztítani, azonban attól tartott, hogy ha a hunok serege megsemmisül, a vizigótok esetleg megváltoztatják a magatartásukat, és megint harcot kezdenek a rómaiakkal a hatalomért; (180) az is eszébe jutott, hogy a császári kegyet hun segítséggel nyerte vissza, továbbá tudta, hogy a meggyengült hun erők, pláne, hogy a hadművészetben járatlanok is, többé már nem lehetnek ártalmára. Hogy tehát a gótok elbizakodottságát ne növelje, nem engedte a szkíták maradékát megsemmisíteni. Thorismundot, aki apja halálának megtorlására áhítozott, hosszasan vigasztalta, és egyetértett azzal, hogy erről szentségtörés lenne megfeledkezni, de az apával régtől való és a fiúval is fennálló szíves barátságra hivatkozva őszinte szívvel arra figyelmeztette az ifjút, hogy van neki egy uralomra mohón áhítozó, korára, tehetségére nézve kiváló édestestvére is; igencsak félő, hogy míg ő, az elsőszülött, az apjáért való bosszúállással tölti az időt, az megkaparintja a királyságot, és őt törvényes méltóságából kitúrja; ezért úgy véli, elsősorban a saját érdekeivel kell törődnie, és szerezze meg a neki járó királyságot; ha ezt elmulasztja, és a harcot keresi, hát arra is gondoljon – hiszen a hadiszerencse nem szolgál mindennap egyformán –, hogy alulmarad az ellenséggel szemben, márpedig ha vereséget szenved, vagy ereje megfogyatkozik, az öccse által elfoglalt trónt nem tudja visszaszerezni; iparkodjon hát gyorsan, siessen országába, nehogy a fivére megelőzze. Thorismund jónak találja Aëtius tanácsát, abban a hiszemben, hogy mindezt az atyai szeretet diktálja neki; atyja testét elviszi Toulouse-ba, méltóságához illő temetést rendez, tiszteletére háromnapos halotti játékot tart. (185) Aëtius és az egész nép jelenlétében szónoklatban dicsőíti apját, mint mondják, e szavakkal:

Atyám sorsa arra tanított engem, vitéz fejedelmek, hogy az ember nem lehet minden tekintetben boldog, sőt, ha alaposabban megfontoljuk, nincs más e nyűgös életben, mint fájdalom, nyugtalanság, nyomorúság, és mennél feljebb emelkedünk a méltóságban, állásban, hatalomban, annál ridegebben uraskodik fölöttünk a szerencse. Későn szoktunk eszmélni, higgyetek nekem, és míg a nagyobb rang után kapkodva azt hisszük, hogy okosan járunk el, bizony, csak ostobák vagyunk. Mert az alacsony rendűeket és gyengéket, akiket szegényeknek tartunk, nálunk sokkalta boldogabbnak kell tekintenünk, hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyi szenvedésnek, nem gyötri őket a mardosó nyugtalanság és égető vágyakozás, nem szenvednek annyi fájdalomtól, nincsenek kitéve annyi veszedelemnek, nem kell annyi bajtól félniük; ha érzik, hogy a halál közeleg, csakúgy nem rettegnek tőle, mint a nyomorból való szabadulástól, nem sápadoznak, hanem várják, hívják és sürgetik. Mi viszont, akiket kényelemben és élvezetek között neveltek, semmit sem tartunk rosszabbnak a halálnál, szakadatlan boldogság és jó szerencse után vágyakozunk, és ebben nevelkedve rosszkedvűen fogadjuk a váratlan szerencsétlenséget, és néha úgy elhisszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, velünk, a jó sors édesgyermekeivel nem történhet semmi kellemetlenség. (190) Ó, halandók nyomorult és királyok még nyomorultabb állapota! Azt reméltem, jó atyám, hogy ma Aëtius kollégáddal együtt diadallal vonulsz be Toulouse-ba, hosszú díszmenetben hajtod a megbilincselt királyokat. És most, nem tudom, milyen végzet gonoszságából, diadalmenet helyett könnyes temetést kell rendeznem neked, nem örvendezhetünk a szokásos vidámsággal, vitézeid diadalmas taps és éljenzés helyett jajgatva sírni kényszerülnek. Volt olyan, aki fájdalmában tőrt szegezett a keblének, és nem habozott veled együtt leszállni az alvilágba, hogy amilyen hű társad volt a csatában, ugyanolyan kísérőd legyen a halálban is. Aëtius eszességével és a te bátorságoddal győztünk, jó atyám, de te nem élvezed győzelmed gyümölcsét. Aëtiusszal együtt megszabadítottál minket a haláltól és a szolgaságtól, de mi nem tudtunk téged megszabadítani a végzettől; az összes légió, amely most keservesen sirat, szemed láttára szeretett volna dicsekedni és ujjongani, de most kegyeletteljesen azon töpreng, vajon rólad vagy a győzelemről mondana-e le szívesebben. (195) Győzelmet szereztünk, vezérünket elvesztettük; hogyan nyerhetünk győzelmet győztes nélkül? Ó, én szerencsétlen, aki előtted keményen verekedtem, de a megszerzett győzelemnek nem örvendezhetek előtted! Nem mondhatjuk boldognak Aëtiust sem, az állam hű megmentőjét, aki kollégáját elveszítvén vele született szerénységében nem szívesen ünnepel. Ó, gonosz, gyűlölködő szerencse, aki jámbor szülémnek oly nagyon hízelegtél, és most hátat fordítva egyetlen pillanat alatt többet vettél el tőlünk, mint amennyi hasznot sok év alatt hoztál; a gótok királyi nemzetéből apát adtál, őt a hatalom csúcsára emelted, minden tettét dicsőséggel áldottad meg, a természettel szövetkezve gyönyörű gyermekekkel ajándékoztad meg; engedted, hogy a rómaiakkal együtt uralkodjon Galliában, méghozzá a narbonne-i Galliában, amely éghajlata és civilizációjának magasrendűsége következtében méltán helyezhető a föld minden más vidéke fölé, hadakozásban és a nép igazságos kormányzásában oly szerencséssé tetted őt, hogy a legnagyobb gót királyokkal, mint ezt, ha jóindulatú, bárki elismerheti, bátran vetélkedhetett. Mily nagy dicsőséget szereztél, atyám, a gótoknak, mindenki tudja, és mily nagy voltál, ékesszólóan bizonyítja, hogy minden hatalmasság vágyva vágyott szövetségedre és barátságodra. (200) A vad hunok naponta levelekkel, ajánlatokkal zaklattak, a vandálok, az alánok, a burgundok, a germánok nálad esdekeltek. Nemes lelkeddel óvtad a római birodalom tekintélyét. Tiszteltek az ázsiai meg a keleti népek. A hunok által elnyomott és rabságba hajtott osztrogótokat fel akartad szabadítani, és meg is tetted volna, ha a kegyetlen halál meg nem akadályoz. A bősz Attilát, aki isten ostorának neveztette magát, még keményebb ostorral sújtottad; levetted az igát a népek nyakáról. Aëtius kollégáddal együtt méltán mond téged minden légió az emberiség felszabadítójának, méltán Gallia királyának, a gótok legkegyesebb atyjuknak, az alánok és minden népek méltán hűséges patrónusuknak, a katonák méltán mondogatnak és emlegetnek téged legragyogóbb és legkegyelmesebb vezérükként. Titeket pedig, bajtársak, most a tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal arra kérlek, hogy valamennyien öleljétek magatokhoz az elsőszülött Thorismundot ugyanazzal a hűséggel, szeretettel és becsületességgel, amellyel atyámat követtétek. Ezt követeli tőletek az ő irántatok tanúsított jósága, ezt az öröklés joga és minden igazság. (205) Ti is, öcséim, ha már a sors úgy parancsolta, hogy szerető atyánkat elveszítsük, igyekezzetek a virtus és a dicsőség felé, semmit se tegyetek, ami a királyi méltósággal ellenkezik. Szelleme semmi áldozatot sem vár szívesebben, mint hogy vetélkedjetek erényeivel, jó néven veszi, ha nemcsak felértek hozzá, de felül is múljátok, nem kér mást tőlünk, mint hogy egyetértésben, békén, dicsőségesen éljünk, és minden tekintetben az ő nyomdokát kövessük. Én pedig, akit a törvény meg a születés joga szólít, és a katonák üdvözölnek, ha királynak kívántok, nem azért, hogy egyedül parancsoljak, hiszen veletek akarok uralkodni, hanem hogy ne éljünk fejetlenül, és ne lássék úgy, mintha jogaimtól megfosztottak volna, sohasem fogom megengedni, hogy akár szolgálatban, akár kegyességben, akár szeretetben, akár jótéteményben megelőzzetek. Nem a magam, hanem a ti kedvetekért és a gótokért akarok uralkodni, a hatalmunk alá vetett többi népet pedig magam felől megnyugtatom. Ezért hát mindenekelőtt az egyetértésre és a szeretetre törekedjünk, testvéreim, akadályozzuk meg a lázadást és a törvénytiprást, vegyük tudomásul, hogy a közjóra születtünk. (210) Éjjel-nappal azon töprengünk, mit kíván a királyi méltóság; atyánk tettei mint példakép, folyton a szemünk előtt lebegnek, és nem tűrjük, hogy valamelyitek gyalázatot hozzon rá. Magamról pedig azt ígérhetem, hogy buzgón fogok őrködni méltóságotok és javatok felett, átvállalom az apai kötelességet, hogy azt, aki születésre és rangra nagyobb nálatok, emberségben, tettben, szívességben se tapasztaljátok kisebbnek, és ne vegyétek észre, hogy nincs apátok.

Aztán, mintegy a könnyek árjától elfulladva, véget vet a szónoklatnak. Thorismund beszéde után a zokogó katonák királlyá nyilvánítják őt, és a legmagasztalóbb jelzőket kiáltozzák. Theodorik testét Toulouse főtemplomában elhantolják, mint végrendeletében meghagyta. A katonák dús pénzjutalmat kapnak a fiától, fejenként harminc ezüst sestertiust osztottak ki. Uralkodása teljes egyetértésben, mindenki nagy reménye és várakozása közepette kezdődött. Aëtius észrevétlenül elbocsátotta a sereget, mivel a segédcsapatok a túl nagy tömeg miatt kieszközölték az engedélyt, hogy gyorsan távozhassanak.

(215) Sokan azt írják, hogy ebben az ütközetben a két oldalon 165 ezer embert öltek meg, néhányan úgy mondják, hogy 180 ezer veszett oda. Attila, akit előbb rettenetes ijedelem fogott el, és rászánta magát a halálra, miután rájött, hogy az ellenség képtelen győzni, önmagát és katonáit felbátorította, a táborban éjjel-nappal zengette a kürtöket és a dobokat, hogy kifejezésre juttassa győzelmét. Azzal fenyegetőzött, hogy bármely órában kiront a táborból, rettegését mindenféle mesterkedéssel leplezte, bekerített és legyőzött létére folyvást ijesztgetve az ellenfelet. Aztán félelmétől megszabadulva seregét a tongereniek és troyes-iak ellen vezette, és az egész régiót meggyalázta gyilkolással, rablással, gyújtogatással, hogy az elesettek sérelméért bosszút álljon; a szokásosnál brutálisabbnak mutatkozott. Amikor elhatározta, hogy megfogyatkozott seregének feltöltése végett visszatér a Pannóniákba, amerre csak ment, a gyújtogatás és rombolás maradandó emlékeit hagyta. Még nagyobb merészséget vett, mint azelőtt, mert rájött, hogy az ellenség egyformán fél tőle, akár veszít, akár győz. A barbár pimaszság meghízik, kezd Itália felé kacsingatni, attól tartva, hogy a vizigótok, akiknek ereje már mérhetetlen volt, elfoglalják a római birodalmat. (220) A Galliákon át hazafelé menet tűzzel-vassal végigpusztít mindent, nemet, kort nem vesz tekintetbe, egyetlen oltárt sem kímél meg. A seregnek az a harmada, amely a Pireneus-hegységen átkelve a szultánt Luzitániából kizavarta, nem mert visszatérni hozzá, mert a nagy ütközetben nem vett részt, jobb indulatúnak találta az ellenséget, mint a saját uralkodóját, ezért mintha méltánytalanul elbocsátották volna, Aëtiushoz és Thorismundhoz menekült, és a catalaunumi mezőn lakóhelyet eszközölt ki magának. Aëtius patrícius a római csapatokkal visszament a tartományba; Thorismund az uralom elnyerése után apja elgondolása szerint Toulouse-t választotta székhelyéül, mert tudta, hogy ez ősrégi, dúsgazdag város, a birodalom kiterjesztésére és megtartására nagyon alkalmas. A Hispániák és a Galliák között helyezkedik el, innen a birodalom mindkét irányba terjeszkedhet, és mind a szárazföldön, mind a tengeren sok mindent próbálhat. Mert egy igen keskeny földnyelven, vagyis földszoroson fekszik, mely a Narbonne-tengertől háromezer stádiumnyira az óceánig terjed. Ha Posidoniusnak hihetünk, valaha a tectosagoké volt, akikről azt említik, hogy a Delphi elleni hadjáratban szövetségesként vettek részt. Sőt, azt is beszélik, hogy kincstáruk, amelyet Scipio Toulouse-ban megtalált, a jóshelynek juttatott adományból származott. (225) Ehhez a saját vagyonukból jócskán hozzátettek, amely áldozattal a haragvó istenséget megengesztelték; Scipiót viszont, aki hozzá merészelt nyúlni, sok szerencsétlenség érte, hazájából elűzetve száműzöttként tisztesség nélkül halt meg mint szentségtörő, fiaira hagyott javait azok szemérmetlen kurvák között pocsékolták el, és aztán, mint Timagenes írja, azok is csúf halállal haltak. Posidonius valószínű beszámolója szerint Toulouse-ban körülbelül 15 ezer talentumot találtak, amelyet részben a templom szentélyében, részben megközelíthetetlen szent tavakban helyeztek el (az arany és ezüst megmunkálatlan és nyers volt), a delphi templomot ekkor fosztották meg azoktól az ékességektől, amelyeket előzőleg a phocisiaktól zsákmányoltak, és ezeket a szent háborúra fordították, ami megmaradt, azt egymás közt szétosztották. De ne higgyük, hogy a tectosagok épségben értek haza, mert elvonulásuk szerencsétlenül sikerült, és miután Delphit elhagyták, szétszóródtak, lázadás tört ki közöttük, a zendülők különváltak, a többiek Galliában, amely bővelkedett a királyi aranyban, miközben a szorgos emberek szegényesen éltek, sok kincset gyűjtöttek, és az aranyat meg az ezüstöt biztonságos tavakhoz osztották szét; a rómaiak megszerezve e helyeket, a tavakat mind áruba bocsátották, és sok vevő ezüstből készített malomköveket talált. Volt egykor Toulouse-ban egy különösképp tisztelt templom is, amelyet a környékbeliek különös áhítattal látogattak, és évenként összegyűjtött pénzből bőkezűen elláttak ajándékokkal, amelyekhez senki sem mert nyúlni. Thorismund tehát régisége és szentsége miatt nagyon megszerette ezt a várost, és – mint mondtuk – apja utasítása szerint országa székhelyéül tette meg.

(230) De térjünk vissza Attilához, aki, miután úgy határozott, hogy serege kiegészítése végett hazamegy a Pannóniákba, mindent végigpusztít és lerombol, ami még megmaradt, a dicsőség legnagyszerűbb emlékművének a romot és üszköt tartván. Kész csoda, hogy e vadállati fejedelmen a szent emberek gyakran oly könnyen győzedelmeskedtek. Midőn a troyes-iakat támadta, hogy szokása szerint kiirtsa őket, Lupus, a város főpapja, szent életű férfiú, megtudva, hogy a kegyetlen ellenség közeledik, összehívta a papi gyülekezetet, és püspöki öltözetben Attila elé ment, és félelem nélkül megszólította: Te volnál az, aki eltörlöd a városokat és legázolod a népeket? Én vagyok, válaszolt Attila, a hunok királya és az isten ostora. Erre Lupus: Lépj be, uram és istenem szent és áldott ostora! Azzal megnyitva a kapukat, nagy örömmel bebocsátotta a királyt. Attilát lehengerelte ez az udvariasság, és a seregét oly kíméletesen vezette keresztül a városon, hogy egy csibének sem esett baja, mintha mindannyiukat isteni szellem fékezte volna; egyesek úgy mondják, hogy ez az ütközet előtt történt. (235) Lupus, az egybehangzó ítélet szerint szent életű férfi, ebben az időben élt; a leucusok nemzetségének e dicső tagja Pigniolát, Hiláriusz arles-i püspök húgát vette feleségül, házasságuk hetedik évében közös megegyezéssel elhatározták, hogy kegyelemben elválnak, mert így szorosabban kötődhetnek az isteni szerelemhez. Honoratus lérins-i püspök fölszentelte, egy év múlva visszatért Troyes-ba, egész örökségét szétosztotta Krisztus szegényei között, életszentsége miatt akarata ellenére püspökséget ruháztak rá, és a legönzetlenebbül irányította a papi testületet. Két év múlva szent zarándoklatra vágyva az istennek kedves Germanusszal Britanniába ment, ahol számos csodát művelt, és sok embert térített az igaz hitre. Visszatérte után, mikor – mint az előbb elmondtuk – a hunok serege egész Galliára rátört, a síkságon fekvő, sem fegyverrel, sem fallal nem védett városát isteni segédlettel megmentette. Isten igéjével meggyógyított egy béna asszonyt, megszabadított egy démontól megszállt leányt; sokat meggyógyított különböző betegségekből. (240) Böjtöléssel és sanyargatással fenyítette a testét, sohasem feküdt ágyba, az asztalon, feje alatt egy kővel aludt. Megelégedett egy szál köntössel, mely alatt mindig durva szőringet viselt. Hogy ifjú testét megőrizze a tüzes vágyakozástól, folyvást két-két napos koplalással sanyargatta, reggelivel soha sem frissítette föl, táplálék helyett szent ritmusokkal szokta kielégíteni. Keveset aludt, helyette állandóan imádkozott. Végül püspökségének ötvenkettedik évében elszunnyadt az úrban, és az istenek közé iktatták. Lupusról ennyit.

Nagy hiba lenne, ha hallgatnánk Germanusról, mivel Attila idejében élt, és életszentsége miatt mindenki kiválónak tartotta; emellett úgy gondoljuk, hogy nem haszontalan, ha a szkíta történelmet olykor a szent atyák cselekedeteivel fűszerezzük. A szent évkönyvek azt mondják, hogy roppant szigorú életmódot folytatott, mert miután boldog Amator akarata ellenére fölszentelte őt, lelkivilága megváltozott, a szegények között szétosztotta az örökségét, és a feleségét nővéreként tartotta. (245) Élete utolsó napjáig tiltotta magától a búzakenyeret, a bort, olajat, gyümölcsöt, húst, de még a sót is, hogy torkát ne csiklandozza ízekkel. Étkezésre hamut tálalt maga elé, kenyerét vízzel hígított árpából gyúrta, pokrócot, egyszerű köpenyt és szőringet hordott, télen-nyáron ugyanazt, gerendára szórt hamun aludt, életét keserves bűnbánatban töltötte, mindenkinek szívesen adott szállást, alázata jeléül megmosta a vendégei lábát. Amikor a britek a gallok püspökeihez követeket küldtek, akik hírül vitték, hogy lassacskán az egész népet mindenütt megfertőzi a pelágiánus eretnekség, a szentséges férfiak egyetemes zsinata elhatározta, hogy Germanus és Lupus, a gallok két legdrágább szemefénye vállalják el e szennyfolt eltörlését. Ezen a zarándokúton fölszentelte a szűz Genovévát, akinek megjósolta, hogy szentté válik, és Lupusszal együtt számos csodát tett. A gallokat súlyos háborúval zaklató szászokat csupán csak az isten nevének kiáltásával elkergette. A britek között elterjedt eretnekséget eltörölte, mely küldetésben Severus trieri püspököt választotta társul magának. Midőn Tonnerre-hez érkezett, rábukkant egy tanítványa sírjára, aki Britanniából követte őt, előhívta a sírból, és megkérdezte, akar-e vele tovább is szolgálni, mire az azt felelte, hogy már eleget szolgált, most szolgálatának bőséges díját élvezi; kéri tehát, hogy bocsássa el őt. Pihenj, és légy jól, mondta Germanus. Ez lehajtotta a fejét és elaludt az úrban. (250) Midőn Britanniában prédikált, a csikorgó hidegben tanítványaival betért a királyi palotába, és ingyenszállást kért. A király tolmács útján ridegen megtagadta ezt; nem akarta újra kérni, ezért kénytelen volt a dermesztő vidéken a szabad ég alatt éjszakázni; és íme, odajön a király kanásza, észreveszi a tisztelendő férfit és szent csapatát, megsajnálja a fagyoskodókat, és a kunyhójába invitálja őket. Amikor az atya távozóban van, a kanász inti és figyelmezteti a feleségét, hogy egyetlen hízott borját tálalja fel a szent férfiúnak. Ez meg is történt, Germanus pedig megtapasztalva a paraszt hitét, ebéd után utasítja az asszonyt, hogy szedje össze a borjú csontjait, göngyölje be a bőrébe, és ássa el a tehén lábánál az istállóban. Az asszony megtette, amit parancsolt, és másnap megtalálta a feléledt borjút, amint a tehénnel együtt ette a szénát. E rendkívüli csoda oly nagyon megnövelte a férfi tekintélyét, hogy már életében istenként tisztelték. Germanus pedig visszament a királyhoz, megparancsolta neki, hogy trónjáról mondjon le, és alkalmasabbnak adja át, amikor pedig az habozott, késlekedett, bár a szentséges atya ellen fellépni nem mert, ő a saját kezével taszította le. Mars innen, kiáltotta, eztán ne élj vissza a királyi hatalommal! (255) A király félt a papban rejtőző égi hatalomtól, és a nép szeme láttára feleségével, gyermekeivel együtt eloldalgott. Germanus pedig magához hívatta a kanászt meg a feleségét, őt tette meg utódnak, és az időtől fogva ott a kanász családjából választották a királyokat. Britanniából visszajövet Autunön keresztül vette az útját, nagy tömeg kíséretében felkereste a Szkítiából származó Cassianus püspök sírját, és mindenki füle hallatára megkérdezte a sírtól, hogy mit csinál és hogy van. Élvezem az édes nyugalmat, szólt az, és várom a megváltó érkezését. Erre Germanus: Nyugodj hát sokáig Krisztusban, és járj közben szorgosan üdvösségünkért, hogy a boldogságos feltámadás örömét kiérdemeljük, és üdv neked. Galliába visszatérve egyszer útközben alkonyattájt egy meztelen vándort lát, megsajnálja az ember szegénységét, és nem veti meg a nyomorult társaságát. Mialatt a vendégfogadóban együtt pihennek, ez ellopja a szamarat, amely Germanust vitte. A tanítványok pirkadatkor észreveszik a lopást, sajnálják az atyát, hogy kénytelen gyalogolni. (260) De társaival még három mérföldet sem tesz meg, amikor az egyik tanítvány észreveszi, hogy Germanus arca felvidul, és az atyát jó kedvének okáról kérdi. Ez pedig egy időre álljt parancsol mindnyájuknak, és íme, a tolvaj kiáltozva, futva hozza vissza az ellopott jószágot, az atya lábaihoz rogy, és kegyelmet, bocsánatot kér a lopásért; bűnét megvallja, és elbeszéli, hogy lába egész éjjel a földhöz ragadt, és nem tudott menni, csak az állat visszavitelére nyílt előtte út. A szentséges Germanus atya így szólt hozzá: Ha tegnap meztelenségedre csak egy ingecskét adtam volna, nem vitt volna a szükség tolvajlásra; (majd köpenyét levetve) nesze, ami hiányzik, vedd attól, aki nekünk adta. Tehát a bűnét megvalló megtérőt nemcsak bocsánatra, hanem jutalomra és áldásra is méltónak találta. Néhány nap múlva körülveszik a szegények, rimánkodva alamizsnát kérnek; számtartó diakónusának megparancsolja, hogy a nála levő összes pénzt adja oda nekik. Ez a pénzszűkére hivatkozik; isten, mondja ő, táplálja az ő szegényeit, te pedig oszd szét a szegényeknek, amid van. A diakónus nagy ravaszul nem egészen teljesíti a parancsot, a három aranyból kettőt odaad, hogy a jövő szükségre is tartalékoljon. (265) Valamivel később bizonyos lovasok érkeznek, és kétszáz pénzt ajándékoznak a püspöknek, mire az a diakónushoz fordul: Vedd, mondja, amit adnak, és emlékezz, hogy megcsaltad a szegényeket; ha odaadtad volna a szűkölködőknek, ami nálad volt, viszonzásul ma 300-at kaptunk volna. Ez összerezzent, mert rájött, hogy titkos vétkét nem tudta elrejteni a szentséges férfiú előtt. Amikor Itáliába ment, és az Alpokon átkelt, látott egy sánta öreget, aki a patakon nem tudott átlábalni, ezt alázatosságában és jóságában a saját vállán vitte át. Amikor Ravennába ér, Piacidia, aki fiával, Valentinianusszal együtt uralkodott, tisztességgel fogadja, és ezüsttálon a legfinomabb hústalan falatokat küldi neki, ő pedig az ételt tanítványai között szétosztja, a tálat a szegények javára fordítja, és a királyi ajándékot fatányéron küldött árpakenyérrel viszonozza. A királynő mindkettőt a legnagyobb örömmel fogadta, a tányért arannyal bevonatta, a kenyeret különböző betegségek gyógyítására félretette. Miközben Ravennában időzött, egy halottat feltámasztott. Piacidia lakomára hívta meg, ő pedig a koplalástól és virrasztástól elgyötörtén szokott öreg jószágán érkezett meg a palotába. Lakoma közben suttogás támad, hogy a szamár hirtelen megdöglött; a királyné a társalgást félbeszakítva megparancsolja, hogy a szamár helyett adjanak neki egy pompás és kezes paripát. Germanus visszautasítja, és kéri, hogy hozzák elé a saját szamarát, hogy ugyanazon az állaton távozzon, amelyen érkezett. (270) Tehát odaviszik a szamarat, ránéz a földön heverő állatra; Kelj fel, mondja, Muscio, menjünk a szállásunkra! E szavakra a szamár mintegy álomból ébredve felkel, és ugyanolyan erőben, mint azelőtt, urát visszaviszi a szállására. A 450. évben, püspökségének 30. évében halt meg. Testét, ahogy meghagyta, visszavitték a hazájába; miközben Galliába szállították, Vercelliben Özséb püspök, Orléans-ban Ányos püspök fogadta kegyelettel, és azt mondják, hogy ez időben három halottat hívott vissza az életbe. Nemcsak halálában, hanem már életében is az istenek közé számították, és isteni tiszteletben részesítették, mert szentséges életet élt, az eretnekséget irtotta, és a szörnyűséges hun időkben tanácsaival és imáival a galloknak meg a briteknek csodálatos segítséget nyújtott.

 

Ötödik könyv

Aëtius nem akarta a hunokat halálra üldözni, hanem Thorismundot visszaküldte a vizigót trón elfoglalására; álnokságából Attila akkora bátorságot merített, hogy addig nem is volt hajlandó a Pannóniákba hazamenni, amíg az egész Galliát öldökléssel, gyújtogatással, fosztogatással tönkre nem tette. Azonban csodálkozom, hogy az írók véleménye eltér e dologban; és sok városnak a hunok miatt ez időben történt pusztulását egyesek a catalaunumi ütközet előtt, mások utána említik. Mi pedig azoknak a sorrendjét követjük pontosan, akik valószerűbben és elegánsabban írtak, mivel úgy látszik, hogy ezek jobb és hitelesebb forrásokból merítettek. Sőt, az időmeghatározásokban is akkora néha a különbség, hogy sokszor egyenesen hamisnak látszik az a történelem, amelyet a háborús emlékek a leghitelesebben tanúsítanak. (5) Nos, Szervác tongereni püspök isteni sugallatra előre látta az átkos hun időket, tudta, hogy a Dijle és a Maas folyók közt a belga Galliában fekvő Tongeren várost a szkíta őrület fel fogja forgatni, ezért, hogy Attila durvaságát ne kelljen a néppel együtt elviselnie, a püspökséget a Rajna torkolatában levő Utrechtbe helyezte át. Azt állította, hogy az elkerülhetetlen sorsot Rómában az isteni Péter közölte vele álmában, és mivel így cselekedett, a barbár dühöngést elkerülte.

Körülbelül ugyanezen időben, midőn egész Gallia az ariánus eretnekséggel bajoskodott, amely azt vallotta, hogy a szentháromság személyei nem egyenlőek, hanem a fiú az atyánál, a szentlélek pedig mind az atyánál, mind a fiúnál sokkal kisebb, isteni csoda tette egészen nyilvánvalóvá, hogy az isten a három személyben egy és ugyanazon lény. Ugyanis Bazas város mennyei segedelemmel a hun ostromtól megszabadulván, a főpap hálaadó istentiszteletet tartott, és lám látja, hogy három egyforma, kristálynál csillogóbb csepp hull az oltárra, amely egyetlen gyöngyszemmé egyesül, és amikor ezt a drágaköves keresztre ráillesztették, a többi ékkő lepotyogott róla. A szent keresztet maga elé tartotta, és az ahhoz könyörgő betegek visszanyerték egészségüket, a híveknek is megerősödött a hitük, mert a jámborok fényesnek, a bűnösök viszont homályosnak látták azt. (10) Azt beszélik tehát, hogy a bazas-iak azért menekültek meg Attila őrjöngésétől, mert az oszthatatlan háromságról helyesen gondolkoztak.

Ugyancsak erre az időre helyezik a tizenegyezer szűz szentséges utazását Orsolya vezetése alatt, akiknek útját amilyen véresnek, olyan áldottnak is tartják, hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak. De ezen említésre nagyon is méltó történetről részletesen be kell számolnunk. Orsolya, mint mondják, Dionotusnak, Britannia nemes hercegének egyetlen leánya volt, külsejére, természetére, kedvességére, feddhetetlenségére nézve kiváló; a briteknek ez időben volt egy nagy hatalmú és dúsgazdag, az igaz hittől idegenkedő királyuk, annak pedig egyetlen fia; a király a szűz jóravalóságától és hírnevétől indíttatva sürgetően követelte őt gyermeke számára; Orsolya apját súlyos aggodalom gyötörte, hogy istennek szentelt lányát az istenség akarata ellenére kénytelen pogány ifjúhoz adni, egyben azonban attól is félt, hogy a visszautasítás a zsarnok kegyetlenségét rá zúdítja. (15) Töprengés közben, tanácstalanságában végül is a lányához fordul; ez azt javasolja az apjának, válaszolja a királynak, hogy megköti vele a rokonságot azzal a feltétellel, hogy tíz, külsőre és korra válogatott szüzet ad lánya mellé kísérőnek, aztán Orsolyának és minden egyes társnőjének, akik tízen lesznek, rendel ezret-ezret, majd készíttet nekik tizenegy háromevezősoros gályát, amelyet szüzességének felajánlása fejében három éven keresztül használhat, mialatt jegyesét a keresztény vallásba beavatják és a hitelvekkel megismertetik. Az isteni szűz nem oktalanul javasolta ezt, hanem hogy a feltétel nehézségével a király hajlandóságát elfordítsa magáról, illetve, hogy ez alkalommal magával együtt egyívású társnőit is istennek szentelhesse. A király elfogadja a feltételt; megparancsolja, hogy tegyenek mindent pontosan úgy, ahogy a szűz kívánta. A fiú a szentségre vágyakozva sürgeti a keresztséget; a leány jelenti az apjának, hogy a leánysereggel mindenképpen Rómába indul, hogy Krisztus helytartójától kieszközölje bűneinek bocsánatát és szüzességének védelmét, de mert a hosszú zarándokúton a férfiak vezetését és oltalmát nem nélkülözheti, jámbor férfiakat kér az apjától. Amikor elterjedt a hír, hogy Orsolya szűzi serege indulóban van, a szent és szokatlan látványosságra mindenhonnan rengetegen összeszaladtak, elsősorban néhány püspök a britek közül, akik a szüzek vállalkozását követni kívánták. Ezek vezetője Pantalus bázeli püspök volt, aki egészen Rómáig elkísérte őket, és velük együtt kívánt meghalni. De eljött a szent expedícióra Gerasina is, Szicília királynője, Orsolya anyjának, Danának, és Maurisius püspöknek a nővére, akit ez hívott meg levél útján, és aki hallatlanul brutális, az országra is veszedelmes férjét hihetetlenül megszelídítette. (20) Vele jöttek lányai, Babilla, Juliána, Viktória és Aurea. Elhozta fiát, Adorjánt is, aki a nővérei iránti szeretetből vállalta velük együtt a szolgálatot, az országot pedig a másik fiúra bízta; az ő tanácsai szerint szervezték meg a szüzek menetét. Orsolya vezetésével és irányítása alatt mindnyájan felszállnak a felkészített hajórajra, a jámbor férfiak mennek utánuk, és viszi őket az óceán, elhaladnak a gall partok mellett, majd eljutnak a Rajna torkolatába, és az árral szemben először Kölnbe, aztán Bázel városba érnek. Itt a gallok, amott a germánok bámulják meg a szent flottát; a falvakból, községekből összeszaladtak az emberek, hogy az istenfélő szüzeket lássák, akik dallamos énekszóval szentséges himnuszokat zengedeztek. Ezt a kórust az angyalokénak mondhatnád. A szent éneket a Rajna két partja visszhangozta. Mindenütt istenes vendégfogadásban részesítették őket. Bázelben elhagyják a hajókat, hogy gyalog vágjanak neki az útnak. Három napig pihentetik itt tagjaikat, majd a Rajnától a helvétekhez és a leucusokhoz vonulnak, hogy egyenesen Itáliába tartsanak. A Jura-hegységen átkelve a Saône folyóhoz jutnak, mely a Rhône-ba ömlik bele, onnan a Doubshoz sietnek, és átkelve rajta iparkodnak a Rhône-hoz, ahol az allobrogok minden városkája tisztelettel fogadja őket. (25) Besançonhoz közeledve szinte az egész narbonne-i Galliából összesereglettek az emberek a szűzi had látványára; némelyek tapssal fogadták őket, mások éljenzéssel, egyesek példájukon fellelkesültek a szent zarándoklatra, a pogány érzelműeket gyötrő lelkiismeret-furdalás fogta el, sokan a szüzek szent buzgalmát látva könnyekre fakadtak, míg úgy látszott, hogy azokat nem gyötri és nem fárasztja az utazás. Mert a szent zarándoklat iránti vágyakozástól feltüzelve úgy érezték, mintha repültek s nem gyalogoltak volna, szent ritmusaik összhangjával mindent betöltötték; az úr angyala vezette őket. Amikor a Galliát Itáliától elválasztó tornyos Alpokhoz érkeztek, akadtak bizony, akik kételkedtek abban, hogy le tudják győzni a gyötrelmes és járhatatlan meredélyt, hiszen az, mint beszélik, Herkulest és Hannibált is kifárasztotta. A szűzi sereg azonban oly jókedvűen és bátran vág neki a kapaszkodónak, hogy mint a madár, fáradság nélkül jut fel a magas gerincekre, és egy sincs, aki a nehézségek miatt panaszkodna vagy visszafordulna. Nincs az a teher és baj, amelyet az istenszeretet ne tudna könnyedén elviselni. Mindegyikük edzett katona módjára teljesítette a szolgálatot, hiszen nincs kényelmesebb munka annál, amelyet az ember önként vállal. Az isteni szellemtől erős lélekhez acélkemény test járul. A keresztes zászlót Orsolya vitte, aki úgy viselkedett, mint kitűnő vezér és bátor katona, előtte mint zászlóőrség, lányok lépdeltek. Ó, férfiakkal vetélkedő, férfiakat megszégyenítő boldog leánysereg! Ó, soha egy nemzetnél sem látott csapat, amely nemcsak a maga, hanem mindenki üdvére rendeltetett! (30) Amikor pedig az Alpok hágóiról Itáliát megpillantották, kitörő örömmel kiáltottak fel egyszerre: Róma! Csodálkoztak az insuberek és a taljánok mind, ahogy a gyönyörű és egyben szentséges sereget szemlélték, mert Itáliában ilyet addig még sohasem láttak. Amikor a dolgot Cirjék pápának jelentették, az a teljes papi gyülekezettel kivonult Rómából, hallatlanul fellelkesült, és az érkező szüzeket a lehető legtisztesebb módon fogadta; ezt részint hazaszeretetből tette, mert maga is brit, részint istenszeretetből, mert maga is ártatlan volt. Sok olyan hölgy is részt vett ebben az expedícióban, aki a pápának unokahúga, másodunokatestvére volt, vagy más rokoni kapcsolat fűzte hozzá, ezenfelül ezen az éjszakán az istenség jelentette neki, hogy velük együtt neki is módja lesz elnyerni a vértanúság kegyelmét. Másnap, amikor sokan felkeresték, azokat, akik a szent keresztségben még nem tisztultak meg, szabályszerűen megkereszteltette, aztán minden templomot körbejárt, és minden bazilikában misét mondott. Megtanította őket, hogy hogyan szokás itt szertartásosan és istennek tetszőén tenni mindent, ami illik. Amikor a távozás ideje elérkezett, a pápa mennyei sugallatra magához hívta a papi kollégiumot, elmagyarázta, hogy mi a teendő, majd sokak ellenkezése ellenére lemondott a római egyházmegye püspökségéről, amelyet Pontianus pápa után egy éve és körülbelül két hónapja viselt. (35) A bíborosok azt hitték, hogy megbolondult, hogy vénségében nevetség tárgyaként kisasszonyokhoz csatlakozik. Nem értették meg, hogy égi küldött biztatta őt erre, aki közölte vele, hogy Galliában a szüzekkel együtt mártíromságot fog szenvedni. Ő azonban a tiltakozással mit sem törődve kitartott szent elhatározása mellett, és a csodás életszentségű Anterust megtette utódának. Mivel pedig a testület akarata ellenére mondott le püspökségéről, a római pápák katalógusából törölték, sőt, őmiatta a jámbor szüzek is elvesztették tekintélyüket és népszerűségüket. A szent sereg tehát végigjárja a várost, minden oltárnál szertartás szerint misét hallgat, aztán fogadalmát teljesítve a főpap vezetésével elindul. Amikor a többiek ezt látták, sokan hasonlóképpen lángra gyúltak a jámborság tüzétől, és részt akartak venni a vállalkozásban, leginkább Vince bíboros meg a brit nemzetiségű Jakab antiochiai érsek, aztán Maurisius püspök, Babilla és Juliána nagybátyja, mellettük Foilan luccai és Szulpic ravennai püspök. Mi több, hallgatott a sugallatra Orsolya jegyese, Aetherius is, aki az apját, Agrippinust, jegyességének első esztendejében elvesztette, őt a királyságban követte, és aki álmában mennyei üzenetet kapott, hogy ösztökélje anyját, Demetriát a hit felvételére. (40) Hogy menyasszonyánál ne lássék hitványabbnak, amikor már harmadik esztendeje várta őt a keresztény hitben, isteni intésre húgával, Florentinával együtt menyasszonya és a szent sereg elé ment egészen Kölnig, hogy kiharcolja ugyanazon dicsőséget; Britanniából magával vitte Kelemen püspököt is. Követni akarta a tábort Marculus görög püspök is, aki Rómába ment, és odavitte az unokahúgát, Konstanciát, Dorotheus király lányát is. Azonban Maximus és Africanus pogány római hadvezérek, nehogy az általuk mélyen gyűlölt keresztény vallás túlságosan megerősödjék, és a régiek hamis hitét kiszorítsa, írtak egy bizonyos Julius hun kapitánynak, akit a hunok Gyulának neveznek, és aki, mialatt Attila a Galliák többi vidékét pusztította, a Rajna partján ügyködött, hogy ha a rómaiak barátságát meg akarja nyerni, intézkedjék, hogy az őrült némberek serege, amelyet néhány meghibbant pap vezet, fegyver által megsemmisüljön, mert ennél semmi sem lehet kedvesebb a római meg a szittya isteneknek, elsősorban Marsnak és Herkulesnek, akiket ők a szkíta nemzettel együtt közös őseikként és isteneikként tisztelnek; a tett elkövetésére az az idő a legalkalmasabb, amikor azok Kölnbe visszaérkeznek. Julius, hogy a római vezéreknek kedvében járjon, és ontsa a keresztény vért, amellyel a hunok nem tudtak betelni, megígérte, hogy a kérést örömmel teljesíti. Amikor megtudta, hogy ezek visszaindultak a Rajnán hagyott flottához, Maximus és Africanus levelének megfelelően Kölnnél lest állított, amiről azonban Orsolya is, a római püspök is tudomást szerzett, mert mennyei hírnök figyelmeztette őket a jövendőre. (45) A folyó sodrával Köln közelébe értek, a hajó tatján Cirjék pápa ült, Orsolya pedig a flotta közepén a szent szüzek között így szónokolt:

Senki sem nyerhet méltó jutalmat, ártatlan nővéreim, aki nem harcolt előbb derekasan, és senki sem talál életet a mennyekben, aki itt le nem mondott róla és fel nem áldozta azt az istenért. Lehetetlen ugyanis, hogy üdvözítőnknek örököstársai legyünk a mennyek országában, ha nem vetettük el érte az életünket. Mi mindeddig a jóságos és mindenható Jézus Krisztus jelvényét követve áhítatosan szolgáltunk az iránta való forró szeretetből, aki tulajdon halálával önként váltott meg minket az örök haláltól, isteni segítséggel a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is elviseltük, gyakran szereztünk gazdag zsákmányt, az acsarkodó ellenséget mindig legyőztük, sikeresen hárítottuk el a veszedelmes és fenyegető lázadásokat, és bölcs vezérünk segítségével mindent sikeresen és szerencsésen végrehajtottunk. Lehet-e nagyobb győzelem, mint önmagunk fölött? Kinek a diadalmenete fényesebb, mint azé, aki testét vezeti fogolyként, aki önmagát győzte le, és aki a hús kívánságain aratott diadalt? Hogy ezt könnyebben elérhessük, gyalog vágtunk neki ennek az üdvösséges utazásnak, amelyen semmi sérelmet sem szenvedtünk, jóllehet isten Vezérletével Attila gyújtogatásainak még füstölgő nyomain jártunk félelem nélkül. (50) Nem éreztünk fáradtságot, bár az Alpok csúcsait kellett megmásznunk, nem fogott el betegség, bágyadtság, nem fészkelt belénk félelem, noha vászoncseléd létünkre roppant hosszú úton sokáig meneteltünk, így hát a tapasztalat tanította meg, hogy milyen édes az isteni cselédség, milyen könnyű megváltónk igája, akinek zsoldjában biztos és igaz boldogságot remélhet az, akinek megadatik, hogy meghaljon. De ki ne fogadná ezt szívesen, aki tudja magáról, hogy e nagy király szolgálatára nemcsak született, hanem az isteni kegyelem által öröktől fogva kiválasztatott és elrendeltetett? Mikor s mely nemzetnél lehetett hallani ennyi sok ezer kiválasztott szűzről, aki ily üdvös és jövedelmező szolgálattal szolgált? Ó, boldog lelkek, akiket maga az isten tartott meg örökkévaló jutalomra! Ó, a megváltó elmondhatatlan jósága, aki azokat, akiket szent hadseregébe behívott, három esztendei katonaság után már nyugalomba bocsátja, és az újoncoknak nagyobb zsoldot fizet, mint a veteránoknak! (55) Tudom, szent életű társnőim, hogy boldogságunk ideje elérkezett, és – mint az istenség tegnap éjjel a tudomásomra hozta – vezérünk most akarja szentséges vértanúsággal, mint sáraranyat a tűzzel, megpróbálni áhítatosságunkat és állhatatosságunkat. Isteni kegyelmével kelyhéből italt méltóztat nyújtani nekünk, hogy próbára tegye erényünket, amelyet kegyelmével ő maga edzett meg, hogy az igaz hit erejét, a férfiakat és a pogányokat megszégyenítve, az asszonynemben mutassa meg. Mialatt a bősz Attila Gallia-szerte mindenfelé gyilkolva tombol, a hunok nagy részét hátrahagyta a Rajna partján, hogy Köln táját dúlja. Ezek ostromolják Kölnt, nekünk pedig amellett kell elhaladnunk, ha hajón akarunk utazni; de ha gyalogolni kívánunk, az ádáz népség táborának közepén kell átmennünk. Legkegyelmesebb üdvözítőnk azért rendelte és engedte ezt így, hogy amikor zarándoklatunk céljához érünk, szűzi seregünk a hunok segítségével megszabadulva a testétől, ujjongva vitessen a mennyei birodalomba az istenek közé. (60) Ó, megváltónk mérhetetlen jósága, kápráztató irgalmassága, amely nem akarván minket napról napra háborúskodással emészteni, gyors és pillanatnyi halállal méltóztatik kiragadni e viszontagságok közül! Mi több, küldöttje útján jelentette nekem, hogy jegyesem, Aetherius, anyját, Demetriát, kiváltotta a hamis hitből, és Florentina nővérével meg egy nagy brit csapattal együtt holnap elébünk érkezik, hogy isteni rendeletre velünk együtt hasonló boldog halálban részesüljön. Nem engedi az én istenem, hogy vőlegényem nélkül legyek boldog. Tudjátok meg ezért, és megváltónk nevében biztosítalak titeket arról, hogy holnap Kölnnél a hunok állati vadsággal körülvesznek mindnyájunkat, és velünk addig kegyetlenkednek, míg egy szálig le nem mészároltak, hogy testünk göncétől megszabadítva feljuttassanak bennünket az égbe, ahonnan lebocsátkoztunk, hogy ne kelljen továbbra is a pogányok között forgolódnunk. Ezért ha a szkíta farkasok a szentelt nyáj közé rontanak, készséggel tartsátok oda a nyakatokat, vessétek meg a halált, jusson eszetekbe a jelen élet nyavalyája, kívánjátok helyette a jövendő boldogságát, igyekezzetek mielőbb megsemmisülni, hogy minél hamarabb élvezhessük üdvözítőnket, akinek boldogító látására annyira vágyakozunk. Ne sápadozzatok, hiszen megváltónk velünk lesz, és hogy a vértanúságot bátrabban vállaljuk, mellénk rendelte a helytartóját, hogy az a ráruházott hatalommal megtisztítsa a bensőnket, és velünk együtt ugyanazt a jutalmat kiérdemelve a csillagok közé vitessék. (65) Ha tehát a halál órája elérkezik, fogadjátok erős lélekkel vidáman és örvendezve, mint akik a nyomorból szabadulnak. Ajánljátok fel testeteket önként édes égő áldozatul az istennek, bízzátok életeteket az angyalok ölelő karjaira, és ajánljátok lelketeket az úr kezébe.

A nemes lelkű szűz beszéde úgy megerősítette mindnyájuk bátorságát, hogy semmit sem kívántak jobban e boldog halálnál, oly türelmetlenül vágyakoztak rá, hogy óráját alig győzték kivárni. Mindannyian felkiáltanak, hogy készek meghalni. A főpap örömében sírva fakad, ahogy a szűzi és gyengécske keblekben az isteni lelkesedést és elhatározottságot meglátja, és hogy a férfiakra a hölgyek, a veteránokra az újoncok csúfosan rápirítanak. Ezért az isten nevében mindenkit megáld, és – mert másnap az ellenség kezébe esve meg kell halniuk – kiadja az utasítást, hogy ezt az éjszakát töltsék ébren imádkozva, könyörögjenek a kegyelmes Jézusnak, hogy a rettentő háborúban el ne hagyja az ártatlan szíveket, amelyeket kiválasztott. Leginkább az volt csodálatra méltó, hogy a sok ezer között egy sem jajongott, egy sem ijedt meg, egy sem félt a fenyegető végzettől, és nem kerülte a halált. (70) Kissé felfrissítették a testüket, majd az egész hajórajra éjszakai csend borult, ki-ki áhítattal kérte az istent, hogy ne hagyja el őt, hálát adott, amiért időnek előtte, érdemek nélkül az örökös szolgálat jutalmában részesül; elmélkedett az isten irgalmasságán, és gondolataiban nyugalmat és boldogságot talált. Semmi sem állt tőlük távolabb, mint hogy féljenek vagy meneküljenek a sorstól. Amikor pedig e csendes éjt eltöltötték, a nap első órájában rendesen misét tartottak, majd elindultak a tizedik mérföldkőtől. És íme, megérkezik Aetherius, a vőlegény, tisztelettel üdvözli a püspököt, köszönti Orsolyát, aki így szól hozzá: Üdvöz légy Krisztusban, megváltónkban, édes Aetheriusom! Legyen áldott és boldog érkezésed, mert teremtőd és menyasszonyod iránt oly lelkesedés fűt, hogy elébünk sietsz, és Krisztus hitéért a legszerencsésebb sorsot vállalod. És mert elhivatottságunk nem engedi, hogy földi házassággal megszentségtelenítsük azt, holnap, higgy nekem, az égben tartjuk meg ünnepélyes menyegzőnket, hogy ne úgy lássék, mintha hiába fáradtál volna ide. Mivel tehát az ellenség már itt van, velem együtt könyörögj az istennek, hogy mielőbb megköthessük örökkévaló házasságunkat megváltónkban az égiek körében. Aetherius csodálta az isteni szavakat zengő Orsolyát, és még jobban szerette menyasszonyát az úrban. Azt felelte, hogy eddig Orsolya kedvéért szerette az istent, mostantól kezdve viszont az isten kedvéért szereti Orsolyát; az ő kegyelme tette boldoggá, és az ő könyörgései szabadították meg a félelemtől, és legesleginkább arra vágyik, hogy vele együtt halhasson meg Krisztusért, és ha ennek közbenjárása révén pillantja meg az igaz világosságot, megígéri, hogy teljes leikéből elismeri őt igaz urának és istenének. (75) A főpap szeretetre gyullad a bátor jegyes iránt, magához öleli az ifjút, és komoly szavakkal erősíti hitében, a többi atya is átöleli, a szüzek kara pedig nagy tetszéssel fogadja őt. Nagy tisztelettel megfogja menyasszonya kezét, a püspök engedélyével szemérmes csókkal illeti őt, hogy ha a földön szűzi házasságot kötöttek, azt az istenek között Krisztusban beteljesítsék. Ezenközben a flotta a harmadik mérföldkőhöz érkezik, a püspök mindenkinek kiadja a parancsot, hogy minél közelebbről fenyegeti őket az ellenség, annál eltökéltebben imádkozzanak, az isteni kegyelemtől kérjenek büntetlenséget vétkeikért, könyörögjenek, hogy bocsásson meg nekik, ragadja ki őket az emberi viszontagságok közül. Az utasítást végrehajtják; mindent betölt a jajveszékelés és a zokogás. Amikor pedig Kölnhöz érkeznek, az ellenség, amely a Rajna két partját megszállta, azonnal körülfogja a szent sereget, és hagyja, hogy partra szálljon. Orsolya a keresztes zászlóval elsőként pattan a földre, utána a püspök a vőlegénnyel, aztán a többi hajó fúrja orrát a partba, a lányok versengve szöknek ki, mintha nem vértanúságra, hanem lakodalomba volnának hivatalosak. (80) A főpap végignéz rajtuk, majd így szól: Repüljetek, boldog lelkek, vessétek le a törékeny testet! Te pedig, jóságos és mindenható Jézus Krisztus, akinek vezetésével idejutottunk, fogadd híveidet, és bocsásd be országodba kegyelemmel a tieid lelkét, mert mindig benned reménykedtünk. Ez még el sem hangzott, amikor Julius, a hunok kapitánya, a keresztes zászlótól felbőszülve a megbeszélés szerint ráront a szüzekre, és ugyanolyan vadsággal tombol az asszonykák, mint a férfiak között. Senki sem áll ellent; a többség térdre borulva odahajtja a nyakát, kezét istenhez az égre emeli, lelkét a kegyes szellemeknek ajánlja; néhányan ülve, csukott szemmel várják a végzetet, sokan pirongatással bőszítik a bérgyilkosokat, és önként ajánlják magukat a szerteszét dühöngőknek, irigylik is a már megholtakat, mint akik az ő helyükbe tolakodtak; egyesek ide-oda futnak, nehogy túléljék a mészárlást, mások, akik az első rohamra nem estek el, a haldoklókért imádkoznak, és mindegyikük epedve várja az áldott véget. (85) Julius egy darabig nézi Cirjéket, majd nekiront a püspöki öltözetnek, aztán a többi atya között dühöngenek. A csapat közepén Orsolya áll bátran, a keresztes zászlót magasra tartva, buzgón imádkozik övéiért, és várja gyilkosát. A szűzi légiók mészárlása mintegy négy órán keresztül tartott, mialatt Orsolya néhányadmagával mintegy testőri védelem alatt álldogált, és az istentől várta a sorát. És akkor Julius, akit a hunok Gyulának szólítottak, miután a menyasszony szeme láttára megölte Aetheriust, aki a vértanúság kedvéért minden harciasságáról letett, az öldökléssel mintegy betelve, távolról odakiált a lánynak, hogy legyen nyugodt, mert méltóságteljes báját látva menyasszonyává teszi őt. Erre az azt feleli, hogy szüzességét, amelyet Jézus Krisztusnak ajánlott fel, sem pogány kutyának, sem bősz ellenségnek nem engedi megbecsteleníteni. A támadó feldühödik a gúnyolódástól, és a bátor visszautasítás után a szűzi keblet nyíllal keresztülüti, ő pedig előrebukik a keresztes zászlóval, amelyet még halálában is erősen szorít, és lelkét az angyalok karjai közé bocsátja. (90) A tizenegyezerből egyedül Cordula szűz maradt meg, aki ez éjjelen félelmében a hajófenékbe bújt, majd másnap kimászott, és hogy a mártíromságot el ne kerülje, a dühöngő zsarnok halálos csapással sújtotta. Őt nem a többiekkel együtt iktatták az istennők közé, mert nem ugyanazon a napon ölték meg, mint azokat, hanem sokkal később egy szent szűznek jelent meg álmában, és megkérte, hogy az ő nevében jelentse a papi testületnek, hogy őt a tizenegyezer szűz ünnepét követő napon tiszteljék. Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik, azonban az időrend nem igazolja ezt. Helyesebben vélekednek azok, akik úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak. Testüket Kölnben helyezték el a városi kápolnában. Amikor egy lelkész, aki imádta őket, az egyik szűz testét elkérte, és ájtatoskodás céljából az ő templomába szállították át, hajnali mise közben ez a szűz testet öltött, és az egész papi testület szeme láttára méltóságteljesen visszament a főoltárhoz. A lelkész odasietett a sírhoz, de az eltemetett szüzet nem találta ott. (95) Oltáruknál számtalan hívő tett fogadalmat, a templom ajtószárnyaira hálaadó táblácskákat szögeztek ki. Volt egy német tisztelőjük, aki súlyos betegségben szenvedett, ezt az egyik alvás közben meglátogatta, és kioktatta, hogy ha tizenegyezer miatyánkot mond, halála óráján ugyanannyi szűz segítségét és pártfogását fogja élvezni, mely ígéret az ember kimúlásakor be is teljesült.

Attila tehát, az isten ostora, sokak számára üdvösségre, még többnek büntetésre, önmagának pedig vesztére született. A Galliákat egészen, Germániát a legnagyobb részben feldúlta, csak a Rajna torkolatai között álló Utrecht menekült meg az isteni Szervác püspök pártfogása révén, aki odahagyta Tongerent, melyet nem tudott a hunok kezéből kiragadni, és bazilikájának kincseit Utrechtbe szállította át. E szent férfiúról bámulatos csodatetteket beszélnek. Mert valahányszor misét mutattak be neki, a templom teteje megnyílván, az első éjszakai őrváltástól hajnalig egy magas lángoszlop függött alá az égből az ő sírjáig, amit nemcsak a városbeliek láttak tisztán, hanem a szomszédok és a távolabbiak is, és ez olyan imádatot keltett iránta, hogy a legnagyobb tisztelettel illették, és az istenek sorába iktatták; a templom közepén elhelyezett sírját sohasem lehetett befedni. (100) És bár így a szabad ég alatt voltak kénytelenek misézni és áldozni, az istentiszteletet mégsem akadályozta soha eső, jég, hó, vihar.

A hun időkben tündöklött Genovéva szűz is, az életszentség nem közönséges példája. Amikor a fentebb már említett boldog Germanus Lupusszal Britanniába ment, imádkozás céljából betért a speyeri templomba, ahol a polgárok nagy tömege sereglett elébe, és amikor meglátta ezt a leányt, odakiáltott a szüleinek, hogy mi a neve. Felelték, hogy Genovéva, mire ő: Ó, boldog szűz, akinek kegyelméből oly sokan fogják elnyerni az örök boldogság jutalmát! Majd rászólt, hogy lépjen közelebb, aztán megkérdezte, hogy szeretné-e Jézus Krisztusnak szentelni magát és szeplőtelen maradni. A lány azonnal rávágta, hogy mást sem kíván jobban. Germanus leakasztott a nyakából egy keresztet ábrázoló rézpénzt, és e dolog emlékezetére átnyújtotta neki, hogy e medál mindennap figyelmeztesse őt arra, hogy az istennek ajánlotta magát; megtiltotta, hogy nyakán és ujján aranyat, ezüstöt, követ, gyöngyöt viseljen. (105) Germanus és Lupus távozása után néhány hónappal anyja misére indult, őt pedig otthon akarta hagyni, mire felzokogott: Hát én nem tarthatom meg Germanusnak Krisztusban adott ígéretemet, és nem látogathatom megváltóm házát? Inkább meghalok, inkább megtagadom az anyai parancsot, mint hogy szent és üdvös fogadalmamat megszegjem. Szüléje dühbe gurult, és egy jó nagy pofont kent le csemetéjének, mire azon nyomban megvakult. Majdnem kilenc hónapig viselte a vakság büntetését. Minden az eszébe jutott, amit Germanus megjövendölt, és erősen gyötörte a lelkifurdalás. Aztán egy napon megkéri leányát, hogy szemének megmosására hozzon neki kútvizet. A szófogadó szűz elmegy a kúthoz, belehajol, hogy vizet merítsen, eközben eszébe jut anyja szenvedése, amelynek okát önmagában látja, keserves sírásra fakad, és kéri az istent, hogy adja vissza annak a szeme világát, ne tegye őt anyja vakságának okozójává, hogy megismerhesse hatalmas és kegyelmes istenségének jóságát. (110) A kimert vizet megáldja a kereszt jelével, átnyújtja szülőjének, aki azt áhítattal fogadja, és amikor odaérinti a szeméhez, annak világa azonnal visszatér. Néhány nappal később két társnőjével történetesen egy püspök elé került, hogy megáldozzon; harmadikként állt a sorban, de a pap így szólt: Engedjétek előre az utolsót, mert az ég rendelésére ő részesül elsőként a szentségben. Miután a szülei meghaltak, Párizsba költözött, a lyoni Galliába, ahol testét gyakran oly súlyos bénulás gyötörte, hogy három napon keresztül szinte holtnak látszott, csak az arca vöröslőit, amikor pedig ez állapotból magához tért, azt állította, hogy az alvilágiak között járt, meglátogatta a boldogok mezejét meg a gonoszok bűnhődésének a helyét. Amikor Attila Párizs környékét mindenfelé súlyos háborúval zaklatta, a polgárok a város pusztulásától tartva vagyonukat biztosabb szomszédos városokba akarták átmenteni. Genovéva fölkeresi az asszonyokat, kéri, menjenek a férfiakhoz, és figyelmeztessék őket, hogy ne vigyék el a holmijukat; mert a szomszédos területet a hunok mind fel fogják dúlni, Párizs kifosztását és felgyújtását pedig meg lehet előzni virrasztással és imádkozással; így hát férjeiket beszéljék le a szándékukról, forduljanak valamennyien isten segítségéhez, hiszen Párizs a jóságos és mindenható Jézus Krisztus pártfogása alatt áll, és ennél nagyobb biztonságot kigondolni sem lehet. (115) E beszédre sokan megugatják, álprófétanak kiáltják ki, mások azt mondják, hogy csak locsog, és meg kell kövezni, vagy belehajítani a Szajnába. Ő azonban nem akarja cserbenhagyni a köz javát, és még állhatatosabban állítja és hajtogatja, hogy a várost ájtatos könyörgéssel kell megvédeni, az államot a szellemek megengesztelése teszi igazán biztossá. Eközben Auxerre-ből odaérkezik egy pap, aki a piac közepén felolvassa az isteni Germanus végrendeletét, és közhírré teszi, hogy Genovévát az isten már az anyja méhében kiválasztotta. Germanus dicsérő szavait nyilvánosan ismertetik; erre a rosszhiszemű tömeg zavarodottan távozik. Attila kemény támadását, amelyet a hunok már a legközelebbié terveznek, a jámbor szűz szentséges könyörgéssel eltávoztatja, és miközben Párizs környéke elpusztul, a város érintetlen marad. Megállapítható ebből, hogy a veszedelmes időkben mily nagy értéke van a szent szavú könyörgésnek. Mert hiszen, ha a baj az isten haragjából támad, a szellemek megengesztelésével minden lecsendesül. De kövessük nyomon szigorú életmódját és csodatételeit. (120) Életének tizenötödik és ötvenedik éve között megelégedett árpakenyérrel és babbal, kenyeret kétszer evett egy héten, ilyen böjtöt tartott, vágyait sohasem enyhítette, testét koplalással sanyargatta. Ötvenes éveiben a püspökök parancsára az árpakenyér mellett tejet és halat is fogyasztott, nehogy úgy lássék, mintha tudatosan siettetné a halálát. Nagy áhítattal látogatta a Vicus Catulliacust, ahol az isteni Dénest halállal sújtották, és egy bazilikát is szentelt neki. Azzal a kéréssel kereste fel a papi testületet, hogy gyűjtött pénzből emeljenek neki templomot, azonban részben a szegénységre, részben a mész hiányára hivatkoztak. Mire ő az istenség sugallatára így szólt: Menjetek ki a városi hídhoz, kérlek, és mondjátok el nekem, hogy mit hallottatok. Ezek kimentek a piacra, és ott álldogáltak, hogy hallanak-e valamit, hát íme, két arra járó kanász beszélget, az egyik: Ahogy elkóborolt disznóm nyomát követtem, egy óriási mészégető kemencére bukkantam. Én, feleli a másik, ugyanígy az erdőben. A meghökkent papok elbeszélik a szűznek, amit hallottak, ő pedig örömében elsírja magát. (125) Miután a polgárokkal közölték ezt, az összegyűjtött pénzből nagyszerű templomot emeltek, és Dénesnek szentelték. A bazilika építése közben isteni csodák történtek. Egyszer történetesen elfogyott az ácsok itala, ő felvett egy korsót, és ahogy az istenséghez fohászkodva a kereszt jelével megáldotta, máris telten nyújtotta át a munkásoknak, és aztán újra meg újra hasonlóképpen megtelvén, az istenség a munka befejeztéig kielégítette azok szomjúságát. Egy szombaton hajnali kakasszókor az isteni Dénes bazilikájába indul, de az elöl vitt fáklya kialszik, a kíséreteben levő szüzek megijednek, hogy éjszaka valami gyalázatban vagy ijedelemben lesz részük, ő elkéri a fáklyát, és amint szentséges kezébe veszi, az azonnal lángra lobban, később pedig a gyengélkedők elé tartva sok embert meggyógyított. Egy asszony, aki az ő lábbelijét ellopta, azonnal megvakult, amikor azonban bocsánatot kért, szeme világát visszanyerte. Hilderik frank király, aki a szűznek nagy tisztelője volt, meg akart büntetni egy sereg bűnözőt, de megtudta, hogy Genovéva közben akar járni értük, erre gyorsan bezáratta a várkaput, hogy bejutását megakadályozza. (130) Ő azonban a király eljárásának ismeretében sem késlekedett, hanem felkereste őt, a kaput kezével megérintve nyomban kinyitotta; majd odaállt a király elé, és e csoda hatása alatt valamennyi elítéltnek egyszeriben kegyelmet nyert. Dénes templomában közreműködésével sok ördöngös gyógyult meg; azt mondják, hogy boldog Simeon a legnagyobb tisztelettel köszöntötte őt, és nagyon-nagyon kérte, hogy imádkozás közben néha emlékezzék meg róla. Vízkereszttől nagycsütörtökig bezárkózott a cellájába, hogy akadálytalanul tudjon imádkozni és elmélkedni az istenről, egy lány odament az ajtajához, és a hasadékon bekukucskált, hogy vajon mit csinál, mire azonnal megvakult, miután azonban a negyvennapos böjtöt megtartotta, az ő közbenjárása révén szeme világát visszanyerte. Mikor Tours városban a pannóniai származású isteni Márton templomában imádkozott, egy zenészt, akit megszállt az ördög, megszabadított. Meaux környékén a kitörő vihar az összes gabonát letarolta és az egész környéket elpusztította, egyedül az övé maradt érintetlen. Nyolcvan évig élt, és olyan szentséggel fényeskedett, hogy égi sugallatra előre látta a jövendőt, mindenféle betegséget gyógyított. Január harmadik nonaeján vitetett az istenek közé. (135) Én pedig kész örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy leírjam az isteni pannóniai Mártonnak, ha nem is életrajzát, de érdemeit, mert a hun viharból sok embert az ő szelleme mentett ki, és nehogy úgy lássék, mintha a pannon történetben a pannóniaiak legnagyobb dicsőségéről hallgatnék.

Severus azt mondja, hogy Márton a pannóniai Sabaria városkában született, Paviában nevelkedett, magas rangú, bár nem igaz hitű szülőktől származott. Az apja katonai tribunus volt; ő maga gyermekkorától először Constantius, majd Julianus császár alatt katonáskodott, jóllehet akarata ellenére, mert kölyökkorától a jóságos és mindenható Krisztus zsoldjában szeretett volna szolgálni. De amikor császári parancsra a veteránok fiainak be kellett állniuk a seregbe, őt erővel hadi szolgálatra kényszerítették. Bajtársai iránt csodálatosan jó, hallatlanul kedves volt, türelme és embersége páratlan. Megkeresztelkedése előtt három évig katonáskodott, mely idő alatt mindent a legnagyobb jámborsággal művelt, úgyhogy zsoldjából a napi élelmen kívül semmit sem tartott meg magának. (140) Amiens kapujánál dühöngő télben egy ruhátlan szegény láttán köpenyét kardjával kettévágta, és ráterítette. A következő éjjelen álmában feltűnt előtte a megváltó Krisztus, azzal a ruhadarabbal takarva, amelyet ő a didergő koldusnak jószívűen odaadott, és így szólt: A hitben újonc Márton ezzel a ruhával takart be engem. 18 éves korában részesült a keresztségben. Amikor a barbárok elözönlötték a Galliákat, Julianus sereget gyűjtött, és Worms városánál a katonáknak pénzt meg ajándékot osztott, ő a fizetséget meg az ajándékot visszautasította, és a császár fenyegetésére sem változtatta meg a szándékát, mert meg akarta tartani azt a jogát, hogy nemesebb szolgálatot vállalhasson. Mihelyt a földi katonaságtól megszabadult, azonnal fölkereste a szent életű Hiláriusz poitiers-i püspököt, aki exorcistává tette őt; álombéli intésre felkereste a szüleit; útközben egy rablót megtérített a hitre és a jámbor életre. Amikor Milánó mellett haladt el, emberi alakban egy démon jelent meg neki, akit szent igével elűzött. Anyját az igaz hitre térítette, műveletlen és faragatlan apjáról lemondott. Midőn az ariánus eretnekség szinte az egész niyricumot megfertőzte, és a beszennyezett papi testületben szónokoltak, őt nyilvánosan megvesszőzték és gyalázattal illették. (145) Itáliába visszatérve megtudta, hogy Hiláriuszt az eretnekek száműzték, ekkor Milánóban megállt, és egy kolostort alapított magának. Innen Auxentiusnak, az ariánusok főnökének pártja elüldözte, Albengo-szigetre húzódott, ahol gyökereken és füveken tengette az életét; tapasztalatlanságában gyakran evett hunyort, azonban a méreg ártalmát imádsággal tápláló erővé változtatta. Amikor Hiláriusz lehetőséget kapott a visszatérésre, Rómában találkozni szeretett volna vele, de mert nem találta, a nyomába eredt; az szívélyesen fogadta, és a város közelében egy kolostort alapított magának. Egy hitújonc felkereste őt, hogy tanítványai között nevelkedjék, majd távollétében meghalt, ő pedig hazatérve életre keltette. Lupicinus Honoratus szolgáját, aki kötéllel vetett véget az életének, feltámasztotta a halálból. Végül akarata ellenére mégkapta a tours-i püspökséget. Püspöksége idején a tömeg ellene támadt, mire a harmadik mérföldkőnél keresett egy magányos helyet, amelyet egy oldalról hegység, más oldalról a Loire folyó kerített be, és csak egyetlen, szűk úton volt elérhető. (150) Itt a vele levő nyolcvan pappal kollégiumot állított fel, s megtiltotta nekik a hús és a bor fogyasztását. A kényelmes ruhát bűnnek tartotta; teveszőr inget szokott viselni. Kolostora közelében volt egy hely, amelyet az emberek tévedésből szentnek tartottak, ezt felkereste, megtisztította, és profán hellyé nyilvánította. Egy rabló dacos és megátalkodott kísértetét rákényszerítette, hogy nyilvánosan megszólaljon. Ledöntött egy ősi oltárt, és a népet megszabadította a babonás tévelygéstől. Egy faluban lerombolt egy igen régi templomot, majd a szomszédos fenyőhöz ment, és a pap meg a hitetlen tömeg tiltakozása ellenére kivágta; a fa feléje dőlt, ő rezzenéstelenül állt, várva, hogy lezuhanjon, és amikor az nagy recsegéssel ledőlt, csupán az üdvösség jelével félrehárította, mely csoda révén igaz hitre térítette a tömeget. Midőn Aquitániában még kevés ember, mondhatni senki sem hallotta Krisztus nevét, Gallia zömét megvilágította az igaz hittel, a régi pogányságot kiirtotta, mindenfelé szent templomokat alapított. Tűzvészeket sokszor fékezett meg. Egy Libourne nevű faluban le akarta bontatni a pogány templomot, az istentelen tömeg azonban gyalázattal elkergette. Isten segítségéért fohászkodott, majd visszament két angyallal, az ősi épületet ledöntötte, a bálványokat mindenki szeme láttára összetörte, mely látványra az egész sokaság megtért az igaz hitre. (155) A haeduusok falujában a pogány tömeg tiltakozása ellenére lerontott egy ősi szentélyt, hogy hamis hitüktől megszabadítsa őket, sokan kivont karddal rontottak rá, akiket csodaképpen visszavert és isteni erővel legyőzött. Trierben egy súlyos bénasággal gyötrődő lányt kigyógyított. Tetradius helytartói tisztviselő szolgáját megszabadította a belé bújt ördögtől. Ugyanezen városban egy szakácsból is kiűzte a démonokat. Párizsba érkezve a kapunál szembetalálkozott egy leprással, akit a tömeg szeme előtt egyetlen csókkal megtisztított. Arborius leányát, akit negyednapos hideglelés gyötört, egy levéllel meggyógyította. Vezeklőövének bojtja, ha hittel érintették, számos betegséget űzött el. Paulinust, akinek a szemét nád szúrta ki, fájdalmától megváltotta. Márton egy létráról lepottyanva sok sérülést szenvedett, a következő éjjelen egy angyal összetört testének kék foltjait gyógyító kenőccsel kente be, úgyhogy másnap már semmi fájdalmat sem érzett. Midőn a bősz természetű, a polgárháborúban aratott győzelemtől elkapatott Maximus császárt több püspök fölkereste, és a fejedelem körüli szolgai hízelgéssel megbélyegezte magát, egyedül Márton őrizte meg az apostoli méltóságot, ő ugyanis, ha valakiért kénytelen volt kérni valamit a királytól, inkább parancsolt neki, mint könyörgött. (160) A fejedelem lakomára szóló meghívását visszautasította, mondván, hogy nem lehet asztaltársa annak, aki két császárt fosztott meg, egyet országától, egyet életétől. Maximus azzal mentegetőzött, hogy az uralmat nem önként vette fel, hanem a katonák erőltették rá a feladatot, hogy az országot fegyverrel védje meg, és ezt nem tartja ellentétesnek az isten akaratával, hiszen hihetetlen sikerrel szerezte meg a győzelmet, ellenségei közül pedig senki sem halt meg másképp, mint csatában, erre megbékélt vele és engedett. A meghívásra megjelent a császár ebédjén, amelyen az igazságszerető Aevodius konzul és helytartó is részt vett; Maximus utasítására a szolga serleget nyújtott neki, hogy majd az ő jobbjából vegye át azt, Márton ivott, majd egyik papjának adta át, mintha senkit sem tartana annál méltóbbnak arra, hogy utána igyék; az asztaltársak nem ok nélkül csodálkoztak ezen. Maximusnak előre megmondta, hogy ha terve szerint elmegy Itáliába, hogy Valentinianusszal megütközzék, az első összecsapásban győzelmet szerez, de rövid idő múlva meghal, amit az események menete igazolt is, amennyiben Valentínianus az első ütközetből megfutott, egy év múlva pedig erejét összeszedve Aquileia falai között elfogta és megölte Maximust. Tudni való, hogy Mártont angyalok társaságában látták, az ördögökkel viszont többször megküzdött; tudniillik az ő szeme elől nem tudtak elrejtőzni, Mártont nagyon gyakran zaklatták zsivajgásukkal, mert ármányaikkal nem tudták becsapni. (165) Az ördögök minden szemfényvesztését meghiúsította. Volt egy Anatolius nevű ifjú, valójában álruhás ördög, aki szerzetesnek adva ki magát alázatosságot és ártatlanságot színlelt, és lebeszélte a szerzeteseket arról, hogy Mártonnak hitelt adjanak, azt állította, hogy istentől angyalok révén egy fehér palástot kapott, ezt Márton szentsége leleplezte. Egy éjszaka az ördög Krisztus képében jelent meg Márton előtt, ő megcsúfolta, és az füstként szállt el. Beszédében igen-igen komoly és hallatlanul méltóságteljes volt, az írás problémáinak fejtegetésében roppant szenvedélyes, hatásos, készséges és fürge; isteni alázat világolt benne. Amely napon a nagy tudású Severust fogadta, a saját kezével vitt neki vizet, és estére megmosta a lábát. Gondolatai mindig az ég felé törtek, önmérséklete hallatlan, állhatatossága hihetetlen, mértékletessége ritka volt, és egy pillanatra sem pihent az isten művében. Egyetlen óra és perc sem telt el, amelyet ne töltött volna imával vagy olvasással. Senkit sem ítélt meg, és senkit sem kárhoztatott. Sértésre nem emlékezett, sőt, minden bántalmat elfeledve állandóan lobogott az isteni és emberi jóságtól. Sohasem látták haragosnak, indulatosnak, bánatosnak vagy vidámnak. Mindig egy és ugyanazon arcot mutatott, melyen valami égi kiegyensúlyozottság áradt el. Száján nem volt más, mint Krisztus, szívében csak jóság, békesség, könyörület és szeretet. (170) Aki tehát nem hiszi, hogy szent volt és méltán került az istenek közé, az nem lehet más, mint pogány és szentségtelen. Cellájában üldögélve sohasem használt karosszéket, hanem megelégedett egy ócska háromlábú sámlival. A fagyoskodó szegényt, aki köpenye alá bújt, titokban betakarta. Amikor ünnep alkalmával az oltár előtt állva misézett, látták, hogy hirtelen lángnyelv öleli körül a fejét. Kigyógyította Evantiust betegségéből, egy fiút a halálos kígyómarásból. Egyszer az úton haladva szokatlan ruházatával véletlenül megijesztette az öszvéreket, amelyek egy szekeret húztak, miért a kocsisok alaposan elverték. E galádság miatt az öszvérek nem voltak hajlandók helyükből kimozdulni, a kocsisokban feltámadt a bűnbánat, Márton lába elé borultak, így bocsánatot kaptak, és mehettek tovább. Püspöksége előtt két, püspöksége alatt egy halottat támasztott fel, mert Chartres faluban egy anyának visszaadta halott, de a halálból visszahívott fiát. Amikor Valentinianus bezáratta előtte az ajtót, az angyalok azonnal kinyitották. Maximus nagyra tartotta őt, felesége pedig istenként tisztelte, az ő szolgálatkészségüket szívesen fogadta, mert így könnyebben tudott segíteni a nyomorultakon. (175) Abourges-iak és a tours-iak határában van Clion falu, benne egy híres egyház, amelynek sekrestyéjében Márton néha útközben elidőzött, és a szalmán megpihent. Távozása után a papok és az apácák áhítattal szétosztották a szalmát, melyet mikor egy démon által gyötört ördöngösnek a nyakszirtjére szórtak, az a szónál gyorsabban meggyógyult. Két tűz között nem égett meg. Séta közben megsajnált egy üldözött nyulat, és egyetlen kiáltással visszahőköltette a kutyákat. Egy tisztelendő szüzet híre nyomán meg akart látogatni, aki visszautasította őt, mondván, hogy soha egyetlen férfival sem váltott szót, ezt nagy dicsérettel illette, és a szűz által küldött ajándékot örömmel elfogadta. Bevallotta, hogy ágyában gyakran látogatta meg Péter, Pál, Ágnes, Tekla és Mária. Amikor tanítványai a világ vége felől érdeklődtek, azt válaszolta, hogy előbb Nérónak és az Antikrisztusnak kell eljönnie, és az egyiknek nyugaton, a másiknak keleten uralkodnia; Néró nyugaton tíz királyt igáz le, hogy bálványt imádjanak, az Antikrisztus Jeruzsálemben fog uralkodni, a várost és a templomot újjáépíti, a keresztényeket üldözi, hogy Krisztus hitétől elpártoljanak, és higgyék azt, hogy ő Krisztus és az isten fia; Néró és az egész világ ennek hatakna alá esik, és ez addig fog uralkodni, míg Krisztus megérkezik és megsemmisíti. (180) A tours-iakat megmentette Avicianus gróf kegyetlenségétől. Egy születésétől fogva néma lánynak megadta a szólás képességét. A bűnös Bricchio presbiteri puszta türelemmel megjavította, könyörgéseivel jóravalóságra indította. Sens környékén egy falu szőlejét minden esztendőben pusztító jég verte el. Márton imája minden vihart sokáig messze űzött. Megszabadította Avicianust a démontól, amely a kényurat örökösen barbár vadságra ingerelte. Amboise faluban egy nagy halom tetején állt egy óriási költséggel készített szobor; többször utasította Marcellus lelkészt, hogy a bálványt rontsa el, hogy az ne csalja többé hamis hitre a népet, az azonban a dolog nehézségével szabadkozott, Márton imájára vihar támadt, és ledöntötte azt. Egy magas oszlop tetejéről egy másik bálványt az égből lezuhanó ugyanolyan oszlop vert le. Egy asszony, aki régóta vérfolyásban szenvedett, ruhája bojtját megérintve azonnal meggyógyult. Néhányan, akik hajótörésben így kiáltottak: Márton istene, könyörülj rajtunk! – a vihar nyomban elülvén megszabadultak. Lycontius családjáról levelével elhárította a pestist. (185) Mivel halálát jóval előbb megérezte, jelentette a tanítványainak, hogy teste mihamar eloszlik, de mielőtt meghalt volna, elment a candes-i egyházmegyébe a papok nézeteltérésének az elsimítása végett, tudva, hogy halála nem ok nélkül esik azon időre, amelyben egyházának békét szerez. Tehát Arcadius és Honorius császársága idején az isteni Márton, a tours-iak püspöke, teljes szentségű férfiú életének nyolcvanegyedik, püspökségének pedig huszonhatodik évében egyházmegyéjének falujában, Candes-ban eltávozott ez életből. Egész Gallia megsiratta, és az angyalok díszes kíséretével az istenek közé vitetett, amit sok szentséges atya megérzett, mint Szeverin kölni püspök is. Most visszatérünk a történelemhez.

Mialatt Julius hun kapitány Kölnnél oly kegyetlenül tombol a szüzek ellen, Attila a hadsereg másik részével a Rajna és a Szajna között irtja a népet, rombol és éget mindent. Letapossa a batávokat, a gemappe-iakat, az amiens-ieket, a morinokat, a beauvais-ieket, a soissons-iakat és a lisieux-ieket; átkel a Szajnán, és nem irgalmaz a cenomannoknak, a venelleknek, az aulercoknak, a diablintisoknak, a veneteknek sem. De rettenetes rohamokkal támad az osismiusokra, anjouiakra, troyes-iakra, a sens-iekre, az Aquitániát a lyoni Galliától elválasztó Loire folyó lakóira is. (190) Szörnyű háborúval riasztja meg azokat, akik a Loire és a Szajna között terjeszkednek el, és akiket mostnormannoknak mondunk. Gallia letárolása után átkel a Rajnán, megrohanja a sicambereket és a bructereket, akik a Rajna és a Weser között laknak. Keményen megostromolja Asburgot és Neusst. Óriási zsákmányt szed a longobárdoktól és a nertereanoktól. Majd átkel a Weseren meg az Emsen, és kifosztja az útjába akadó frízeket és kisebb caucokat. Nem kegyelmez a Weseren és az Elbán túli nagyobb caucoknak, teutonoaroknak és virunumiaknak. Drusus emlékművéig végigszáguld. Az Elbán túl súlyos támadással zaklatja a szászokat és az egész Jütlandot, a Szarmata-öböl partvidékét végigrabolja. Még a hunokkal együtt katonáskodó népek sem kerülték el a kárt és a fosztogatást. Csak a Rajna torkolatában fekvő Utrecht menekült meg isteni segítséggel. Ezután az egész sereggel visszavonult Türingiába, és néhány napra megpihent a nemes Eisenach városnál, hogy a hosszú hadakozásban kimerült emberek magukhoz térjenek, és a rengeteg tartomány feldúlása meg a hatalmas zsákmány valamelyest felvidítsa őket. Jelezni akarta, hogy a catalaunumi vereségből semmi kára sem származott, ezért előadásokat, mindenféle látványosságokat kívánt, gladiátorviadalt, hadijátékokat rendeztetett, de még azt sem tartotta tisztességtelennek, hogy valamiféle ünnepélyt tartson, melyen Gallia meghódítójaként és a rómaiak meg a gótok legyőzőjeként léphetett fel. (195) Nem kívánt egyazon jellemet mutatni háborúban és békében. Szelíd és nyájas lett, nagylelkűnek és jóságosnak mutatkozott, a látványosságokra meghívta a szomszédos fejedelmeket és népeket, hit alatt szabad utat biztosítva nekik. Lakomát adott a népnek és a seregnek, a rendezvényeken gyakran osztogatott ajándékokat. A lakomán barátainak bő adományt, a katonáknak gazdag jutalmat juttatott. A vezérek, a légiókapitányok, a századosok és a tizedesek községeket és földeket kaptak. A meghívott fejedelmeket sem eresztette el üres kézzel. Azonban azok, akik Attiláról ezt-azt írnak, egymás között túl nagy ellentmondásokkal ostobáskodnak; mert egyesek azt mondják, hogy mivel a catalaunumi vereségben csapatai megfogyatkoztak, Gallia feldúlása után feltöltésük és utánpótlás végett visszament Pannóniába, és miután a seregét újjászervezte, nem Galliát, hanem Itáliát támadta meg; mások úgy emlékeznek, hogy a légiók kiegészítése után visszatért Galliába, de ezek alaposan melléfognak. Mert hiszen miféle haszon vagy dicsőség csábíthatta volna vissza a királyt oda, ahol már mindent kifosztott és felégetett? Valószínűbb, hogy Itáliába vitte a mohóság, mert annak meghódításával a földkerekség fölötti hatalmat remélhette. Képtelenség, hogy az eszes és uralomvágyó fejedelem egy kifosztott vidéket támadjon meg újból, amelyben a mélységes nyomor következtében nem hogy zsákmány, de élőlény sem lehetett. (200) Ezt a gondolatmenetet elegendőnek tartjuk a cáfolatra, hacsak nem követjük Jordanist, a tekintélyes történetírót, aki azt mondja, hogy Attila az itáliai háborúból visszatérve támadta meg ismét a narbonne-i Galliában a vizigótokat, mint azt a következőkben elbeszéljük. Nem alaptalanul gondolják sokan, hogy Orsolyát és társnőit ebben a második galliai háborúban ölték meg, ugyanis Maximus a császárságot Aëtiusnak Valentinianus parancsára történt meggyilkolása után szerezte meg. Attila tehát, mielőtt Sicambriába visszatért volna, vezérei révén hatalma alá hajtotta a Venedicus-öböl partján lakó poroszokat és litvánokat. Végre a szkíta népeket Nagy-Germánián keresztül visszavonta Alsó-Pannóniába, Sicambriában Marsnak, a nemzeti istennek áldozatot mutatott be, neki szentelte a zsákmányt, és számos játékot rendezett. A magyarok évkönyvei más szerzők véleményével szemben azt mondják, hogy Attila ebben az időben ölte meg a fivérét, Budát, a hatalom elbitorlásának gyanúja miatt, ezeknek azonban mi sem nagyon hiszünk. Hazatérte után kezdett, talán a hosszas fáradozástól kimerülve, hódolni a gyönyörök csábításainak, azokra vetette rá magát, kezdett a természetesnél dúsabb lakomákat rendezni, színi- és táncjátékokat látogatni, hölgyikék között puhánykodni. (205) Nem merész lelkű, hanem fékezhetetlen bujaságú férfi módjára barátaival lerészegedett, a dorbézolást egész éjszaka folytatta. Öt éven keresztül gyalázatos tunyaságban mindenféle léhaság közepette mértéktelen életet élt. Sokan úgy hiszik, hogy a hallatlanul ravasz fejedelem nem ok nélkül művelte ezt, hanem mert nemcsak az ellenfelek szándékát és törekvéseit, hanem szórakozás közben szövetségeseinek és alárendeltjeinek a hűségét is ki akarta puhatolni, óvatosan kikémlelni és világosan megtudni, hogy mit terveznek egyesek az isten ostora ellen. Azt mondják, hogy birodalma négy határszélére őrtornyokba megfigyelőket helyezett, e posztoktól állandó futárszolgálat indult, amelynek révén minden újság azonnal eljutott hozzá, egyet nyugat felé Kölnben, egy másikat kelet felé a Dunánál, egyet Litvániában, egyet Záránál állított fel, hogy észak és dél híreit figyeljék. Csodálatra méltó ebben a királyban, hogy a szittya emberben nem zárta ki a háborús készülődést a kéj és a gyönyör, a hadakozást a tunyaság, a vadságot a nyájasság. Eközben a meghódított tartományokat helytartók és elöljárók útján kormányozta, a szomszédokat a csapatkapitányok révén gyakori portyázásokkal nyugtalanította, az országhatár védelmére csapatokat állított mindenfelé, így hát a tétlenségben buzgónak, a buzgalomban tétlennek látszott; egyforma volt benne a hibák és az erények tenyészete. (210) A pannóniait szolgálattal és munkával úgy megterhelte, hogy ha a magyar történetnek hihetünk, igen sokan engedélyt kértek a királytól, és pásztoraikat meg nyájaikat hátrahagyva Apuliába költöztek. Ezenközben nem szűnt gondoskodni légióinak kiegészítéséről, a pénzgyűjtésről, szorgalmatosán intézkedni minden hadiszükségletről, elhelyezni az élelmiszerkészleteket, alkalmanként sorozásokat tartani, városonként összeszedni a segítséget, bőkezűen jutalmazni a kiérdemesülteket, a megfáradt veteránokat elbocsátani. Az ötéves nyugalom idején újoncokat választott, a kiszemelteket alaposan felkészítette a hadimesterségben, az ifjakat és gyermekeket a községekből és falvakból összegyűjtötte, nevelte őket a táborban, és minden tartományban újonciskolát állított. És az ötödik év végén elhatározta, hogy megújult erőivel megrohanja Itáliát, amelynek birtoklására oly nagyon vágyakozott. Merészségét növelte, hogy míg nyugodott, senki sem mert ellene támadást indítani. A szkíta megbékélésével a háború mindenütt elcsitult, a hatalmasságok mintegy belefáradva a hosszú háborúskodásba mindenütt pihentek. Marcianus őrizte Konstantinápoly békéjét, nyugodtan birtokolta Görögországot, Kis-Ázsiát, Illyricumot, Trákiát, Mysiát. (215) Azt olvassuk, hogy ugyanilyen békén élt Geiserik Afrikában, Merovech a lyoni Galliában, a burgundok és Thorismund meg a svábok a belgiumiban, az alánok a Hispániákban, Aquitániában, Gascogne-ban. Hogy Valentinianus mit csinált Rómában ez öt év alatt, azt nem nagyon tudjuk.

 

Hatodik könyv

Attila Itáliára készült, amelyre régóta vágyakozott, és elsősorban azért, mert azt remélte, hogy ha a római erőket megsemmisíti, a világuralmat könnyen megszerezheti, emellett pedig attól félt, hogy a vizigótok meghódítják a római birodalmat, ezért tehát véget vetett a világbékének és a köznyugalomnak. Először az Adriai-öböl partvidékét akarta elfoglalni, nehogy az itáliai betörés közben a görög ellenfél hátulról megszorongassa, miközben elölről a római lesz ellene, ha pedig valami kedvezőtlen fordulat visszakergetné, a visszaút elzárassék. Ezért mindenfelől összevonja a sereget, a múltkorinál semmivel sem kisebbet, Pannóniából Illyricumon át az Adriai-tengerhez vezeti, és legelőször az issaiak által alapított Traut támadja meg, majd hasonlóképpen nekiront a liburniai Scodrának. Alakosok ugyan keményen ellenállnak, mert nem hiszik, hogy megadással megszelídíthetik a bősz ellenséget, de a kegyetlen ostrom leteperi őket. (5) A tengermellékre Marcianus nem helyezett őrséget, és azt nem erősítette meg hadfelszereléssel; a férfiakat egy szálig levágták, a javakat széthordták, az asszonyokat és gyermekeket rabságba hurcolták, mindent betöltött a sírás és jajgatás. Ezzel azonban a szkíta nem elégedett meg, az ősrégi várost lerombolta, a házakra tüzet vetett. A márványáról híres római polgárváros, Trau elpusztul. A Dalmácia bejáratánál fekvő Scodrát az ellenség feldúlja. A hadsereg aztán Biográdhoz és a most Sebenicónak nevezett Sióimhoz vonul; a nevezetes város, ahova az isteni Claudius veteránokat helyezett, pár napos ostrom után elesik, a lakosság ugyanazt a szenvedést állja ki; a tanyákat mindenütt felégeti, egész Dalmáciát a Sardonius-hegyig tűzzel-vassal végigpusztítja, mindent betölt gyilkolással. Aztán megostromolja a Diomedes foka mellett álló Carona kolóniát, amely megadja magát, mire embereit, javait elhurcolja.

Innen még el sem indult, amikor már kiadta a parancsot, hogy súlyos ostrommal támadják meg Salonát, a rómaiak világhíres kolóniáját, amelynek fennmaradt nyomai világosan mutatják, mily nagy jelentőségű város volt. (10) A tengertől alig háromezer lépésre feküdt egy síkon, egy folyó szelte ketté, dúsgazdag volt és népes, mert mindig ez volt a dalmaták leglátogatottabb vásárhelye. A hunok nagy merészen nekirontanak az erős városnak, a falakhoz különböző ostromgépeket vontatnak, egyesek tornyokat, ostromtetőket hurcolnak oda, sokan létrákat támasztanak hozzá, mások kosokkal törik a falakat, pajzsfedeleket visznek a kapukhoz, a többiek különböző módokon támadják falait. A városlakók viszont derekasan ellenállnak, azt üzenik ki, hogy megadásról szó sem lehet, ők római származásúak, római virtussal szállnak szembe a barbárokkal, élelmiszerük elegendő, tehát ételben-italban nem lesz hiány. Attila azonban erre a beszédre úgy felbosszankodik, hogy elhatározza, vagy ott veszejti az egész hadsereget, vagy beveszi a várost. Ezért a harmadik napon megint megadja a csatajelet, megparancsolja, hogy töltsék be az árkot, szakítsák szét a sáncot, hogy a falakhoz akadálytalanul odajuthassanak, aztán cipeljék közelebb a tornyokat, kosokat, egyéb masinákat, minden egyes városkapuhoz állíttat egy nyolc emeletet meghaladó ostromtornyot, amelyről a városvédőket a falakról leszoríthatják. És amikor mindez elkészül, a várost minden oldalról megrohanják, egy rész felhág a falakra, de a védők vitézül lekergetik. Más rész a tetők alatt odalopakodik a falakhoz, odavontatja az ostromgépeket, és töri a falat, utat nyit a városba, megint mások nekirontanak, és meghalnak a falakon. (15) A városbeliek bátran ellenszegülnek, halálig kitartanak a romokon, néhányan elhajtják az ellenséget, és ganéjjal, törmelékkel elzárják, kővel rakott boroshordókkal eltorlaszolják a bejárást. Mindenütt iszonyú az öldöklés, az emberek mindkét részen hullanak; emitt sokan lezuhannak a falról, vagy szétmállanak a sziklazuhatag alatt, amott a falak tetején keresztülüti őket a nyíl meg a dárda, azokat pedig, akik behatolnak a városba, helyben felkoncolják. Mert a város közepén felállítottak egy rohamcsapatot, amely adott jelre azonnal a szorongatottak segítségére siet. Az asszonyok kődarabokat, olvasztott szurkot, ként, forró vizet hordoznak körül, segítik a férfiakat, biztatják őket, hogy rendíthetetlenül verekedjenek a hazáért, a gyermekekért, az oltárért, az otthonért, semmit se kívánjanak jobban, mint meghalni a népért. Emellett a férfiak helyettesítésére is vállalkoznak, és készséggel állnak az elesettek helyébe; néhányukat bárd, néhányukat kődarab üti le. Közreműködésük és segítségük olyannyira megerősíti a védőket, hogy a támadókat mindenhonnan letaszigálják. Attila visszahívja katonáit az ostromtól, hogy övéinek pusztulását ne fokozza. Ebben az ütközetben a hunok közül mintegy kétezer veszett oda, a városiak közül alig száz. (20) Sokan sebesültek meg, a polgárok rövid pihenés után mindenhova őrségeket állítanak, ki-ki elfoglalja a maga helyét, a romlott falakat magas töltéssel kipótolják, mások, hogy biztosabban védhessék a várost, belső árkokat és kerítéseket húznak körben, tömör halmokat emelnek, hogy ha netalán a falról leszorulnának, azok mögé húzódhassanak, mert úgy döntöttek, hogy vagy állhatatosan megvédik otthonukat, vagy ha a balsors rákényszeríti őket, az ellenség győzelmét vérfürdővé teszik. Attila úgy vélekedett, hogy számára roppant hátrányos, ha a városbelieknek időt hagy a pihenésre, mert az győzelmét csak elodázza, veszteségeit növeli, ezért már elhatározta, hogy a várost folyamatos ostrommal reszketteti, és hol kerülgeti, hol keményen belevág; úgy gondolta, hogy nem hagy nyugalmat, hanem fölemészti mind a kitartást, mind az éberséget. Arra törekszik, hogy lehetőleg még étkezésre se hagyjon időt, amire a roppant embertömeg módot is ad neki, ezért másnap folyamatos támadást indít a város ellen. Bizalmasan utasítja a csapatkapitányokat, hogy egymást váltva bocsátkozzanak a csatába, napközben csipkedjék a városbelieket, hogy ne pihenhessenek, éjszaka viszont komolyan feküdjenek neki. E megállapodás szerint indulnak a harcba, kezdettől minden lehető módon hevesen támadnak, öt óra múlva mások jönnek, a csatát megújítják, és ezen mód verekednek estvélig. Az éjszaka beálltával sokan folytatják a makacs ostromot, a sötétben elkerülik a lövést, néha viszont váratlanul beleszaladnak. (25) Az éj közepén felélénkül a csata, nagy ordítozással csapnak egymásnak. Amint a támadó megközelíti a kőfal párkányzatát, a bentiek sziklákat, gerendákat görgetnek alá, másokat fejszével vernek le a falról; a vérfürdő kiújul. A városiak a szakadatlan verekedésben étlen-szomjan kifáradva itt-ott kezdenek hátrálni, amazok meg felnyomakodnak a falakra, és amikor ez három-négy helyen megtörténik, a bentiek lassacskán engednek, és a második erődítmény mögé húzódnak vissza. Hátulról szorongatják őket, de miközben utánuk loholnak, belepotyognak egy rejtőző árokba, ahonnan csak üggyel-bajjal tudnak kievickélni. A mérhetetlen tömeg a belső árkot egészen betölti, a városbeliek pedig kődarabokkal, nyilakkal törnek elpusztításukra, amit a hátsók észrevesznek, és egészen pitymallatig a falról harcolnak, akkor aztán ezek a város elfoglalásának reményétől feltüzelve még hevesebben támadnak, azok viszont kétségbeesésükben még eltökéltebben védekeznek. Napkeltekor a király fellép a falra, és amint ezt a hadsereg észreveszi, mérhetetlen tömeg szalad össze, amelynek sokasága nemcsak az árok, hanem a töltés szintjét is kiegyenlíti; egyik a másik hátán törekszik befelé a városba. (30) E horda szétdúlja a várost, férfit, nőt gyilkol mindenütt, mindent elragad, és a római polgárok jeles épületeit lerombolja; nincs irgalom sem templomnak, sem oltárnak. A lakosság holmija rablás vagy tűz martalékává lesz. A tiszteket Attila szeme előtt a piacon parancsra kivégzik mind. A városban senkinek sem hagyták meg az életét. Úgy látszott, hogy Attila itt és most nem a salonaiak, hanem a rómaiak ellen tombol, és a hun annál nagyobbra tartja magát, minél gőgösebb római építményeket ront össze. A római nép eme gyönyörűséges kolóniája ekkor a földdel lett egyenlővé, és soha többé nem tudott feléledni, ámbár sokan azt hiszik, hogy három mérföldnyire onnan Spalato jeles városát a salonaiak egynémely maradéka alapította. A mi időnkben Salonának a nyomát is alig látjuk, csak fekvése valószínűsíti nagyszerűségét. E győzelem úgy felpöffesztette a király önbizalmát, hogy ezt előjelnek tekintette a római birodalom meghódításához.

(35) Ezután nemcsak a mediterrán területet pusztítja végig az Adriai-hegységig, amely Dalmáciát középen kettévágja, hanem néhány salonai hajóval az Absyrtisig és a Pharusig is elhatol. Ezek bizony ősrégi helyek, hiszen az egyiket Medea fivéréről, Absyrtusról nevezték el, akit az övéi üldöztek, és ott téptek szét, a másikat a parosiak építették, és azt mondják, hogy innen származott Demetrius Phalereus. (Azonban a parosiakat, mivel rablótámadásokkal zaklattak mindent, a rómaiak egykor beszorították a terület belsőbb részeibe, és rákényszerítették, hogy földműveléssel foglalkozzanak. Augustus cézár pedig Priamont, Niniát az új és az ó Sinotiust másokkal együtt tűzzel-vassal lerombolta, mert sok éven át hadakoztak a rómaiak ellen.) Sőt, Melaenát is, amelyet Kerkyrának neveznek, a cnidusiak által alapított várossal együtt kiirtja. Aztán, hogy Itáliához közelebb kerüljön, a tábort visszavonja a Krka folyóhoz, amely a Baebius-hegyekből aláereszkedve a liburniaiakat a dalmátoktól elválasztja, és Salona meg Zára között ömlik az Adriai-tengerbe. (40) Körülzárja Zára római kolóniát, amely e környéken semmivel sem alábbvaló a többinél. A vezetőket megijesztette a szomszédok példája, és a megadás mellett döntenek. A város félszigetformán helyezkedik el, hátulról és két oldalról a tenger veszi körül, a szárazfölddel szemből érintkezik. Előtte húzódik a hegyekig egy körülbelül háromezer lépésnyi lapály; kies, bő termésű szigetekkel övezett hely, melynek nevét néhányan az Adria lányának vagy violájának értelmezik. Követek útján öt napot kérnek, míg a békefeltételeket meghatározzák. Attila ezt nem tagadja meg, részint, mert gyönyörködik a bájos környékben, részint, mert minden egyes erődített várat nem tudna övéi óriási vesztesége nélkül bevenni, a múltkori vereség pedig kissé lelohasztotta őrjöngését.

Ezalatt a mazaeusokat, dindarokat, derriopsokat[?] és a mediterrán régió többi városát, faluját pusztítja. Megadásra kényszeríti Nonát, Goriziát, Argyruntumot, Vegiumot, e tengerparti városkákat. Ötödnapon a követek megint jönnek a városból, felajánlják a megadást, készséges engedelmességet jelentenek, ha az embereknek és javaiknak bántatlanságot ígér; hogy ezt könnyebben elérjék, átadnak kétszer tízezer aranyat. Attila elfogadja e feltételt; miután az ügyet elrendezik, megparancsolja, hogy tegyék lehetővé számára a bevonulást; azok kérik, hogy csekély kísérettel lépjen be a városba, nehogy a katonák zabolátlansága károkat okozzon. (45) A dolgot másnapra halasztják; követeli, hogy adják át neki a várost. Akadnak néhányan, akik ez ellen berzenkednek, a vezetők azonban a félelem és ígérgetés között tétovázva végül is megnyitják a zsarnok előtt a kaput. Ez, amint belép, elfoglalja az önként átadott várat, aztán kiadja a parancsot, hogy mindenki viselkedjék civilizáltan. Ámde ahogy a szittya sokaság megpillantja a gazdag várost, nemigen tudja tartóztatni magát, hanem barbár szokás szerint féktelenkedni kezd. Egyesek erőszakoskodnak, mások előbb orvul, aztán nyíltan rabolnak, rossz példájukkal fölhergelik a többiek merészségét, sokan azt mondogatják, hogy Attila csak kényszerből ment bele az egyezségbe, a hadseregnek pedig ezen a terméketlen és kellemetlen vidéken joga van némi szabadosságra. A városlakók viszont az első perctől méltatlankodva nézik az erőszakoskodást és fosztogatást, kérnek és tiltakoznak, hogy csendesebben viselkedjenek; a békeszerződés megszegése a legsúlyosabb bűn. A többség nem tudja házából nyugodtan nézni a féktelen és arcátlan ellenséget, eleinte titkon egymás közt emésztik magukat, aztán, ahogy ez egyre általánosabbá válik, éjféltájt komoly zendülés tör ki, a városban fejetlen verekedés kezdődik; mindkét részen sokan elesnek, sokan vaktában csapkodva a sajátjaikat ölik meg. (50) Attila felriad, és mert a zűrzavart nem tudja lecsillapítani, engedélyt ad a hunoknak a polgárok gyilkolására, a rombolásra és rablásra. A vezetők egy nagyobb csoportja vagyonát, gyermekeit, feleségét fölmenekíti egy kis flottára, majd miután jó néhányat leölt, elhajózik a városból, és átkel Itáliába. Akik ebben a csetepatéban óvatlanul viselik magukat, részint elesnek, részint halálos sebet kapnak, többen rejtekhelyeken bújnak meg. Napkeltére a hun katonának rablásra átengedett várost elpusztítja a fosztogatás és gyújtogatás. Miután mindez a tervek szerint végbement, Attila serege elmozdul Japydiába, e sziklás, csak nyájakban és borban gazdag vidékre, ahol először is megostromolja a senon gallokról nevezett és általuk alapított Zengget, amellyel átellenben Itáliában Senigallia, Etruriában pedig Siena viseli ugyanezen nevet. Ugyanis a gallok közül a bójok Noricumban, a scordiscok Mysiában tűntek fel, mely vészterhes vándorlásuk során számos várost alapítottak. Hasonlóképpen származtak ki az illyriaiak közül az autariaták, az ardiaeusok, a dardanok, a trákok közül a triballok, ha Strabónak adhatunk némi hitelt. Zengget, amelyet sem erődítés, sem őrség nem oltalmazott, azonnal elfoglalják és letarolják, hasonló sorsot mérnek Ortopliniára, Vegiumra, Lopsicára, Tersatra. (55) A meredek hegyek közé hajdan települt falvakat mindenfelé feldúlják, mindent lángba borítanak, a parasztokat vagy leöldösik, vagy rabságba hurcolják, az öregeknek nincs kegyelem, hiszen haszontalanok. Végül eljutnak Fiuméig és Alvonáig, ahol Isztria végződik, és ezeket ugyanígy leromboljak, felégetik. Nincs olyan iszonyú kegyetlenség, amely a hunok vadságát ekkor kielégíthette volna. Szétfoszlott tehát az illyricumiak és liburniaiak dacos gőgje, mely már a római birodalom virágkorában is sokszor szenvedett súlyos csapásokat. Mert Teutana asszony királysága idején végigáradt az Arsa és a Krka folyók között az Adriai-tenger egész partvidékén, és nem elégedett meg a pusztítással, rablással, hanem a nemzetek jogát sem átallotta súlyos gaztettel megsérteni. Tudniillik, amikor a római nép helytartói rablótámadásaik megfékezése végett odamentek, és a bűnösöket törvény elé citálták, kivégezték őket, mégpedig nem karddal, hanem áldozati barmok módjára bárddal, a hajóskapitányokat megégették, és hogy a római nemzetet meggyalázzák, önként asszonyi uralom alá adták magukat. Gn. Fulvius Centimalus a szenátus parancsára haladéktalanul hadjáratot indított Dalmáciába, az egész környéket megzabolázta, és hogy a helytartók szellemét gazdag áldozattal megengesztelje, a dalmát fejedelmeket engedelmességre kényszerítette. (60) Máskor, midőn a macedón háborúban Perseus király az illyricumiakat pénzzel megvásárolta, hogy a rómaiakat hátulról szorongassák, a római hűségtől való elpártolás miatt Anicius hadvezér késedelem nélkül leverte őket, és elpusztította Scutarit, amely e nemzet fővárosa volt, mire a többiek azonnal megadták magukat. E háború előbb ért véget, mint ahogy a híre megérkezett volna Rómába. Harmadjára Augustus uralma idején a dalmaták az erdők védelmét kihasználva rablótámadásokat hajtottak végre, mire Delminium városát felégette, őket pedig majd mind lekaszabolta, aztán Asinius Pollio megfosztotta őket nyájaiktól, fegyvereiktől, földjeiktől. Augustus később Vibiust küldte leverésükre, aki e vad emberfajtát arra kényszerítette, hogy az aranyat a római kincstár javára ássa ki a földből, hogy a kapzsi nemzet az aranyat más hasznára kitermelve alaposan megbűnhődjék a harácsolásért.

Dalmácia és az egész liburniai táj kipusztítása és felégetése után a hunok a félsziget módjára hosszan elnyúló Isztriát rohanják meg, amely városait és lakóit tekintve egyformán kitűnő. A földeken szerteszét száguldoznak, a falvakat pusztítják, számos kastélyt feldúlnak, óriási prédát szereznek, a parasztok mérhetetlen tömegét hajtják rabságba, a munkaképtelen korúakat megölik. (65) A tengerparti városokkal ékeskedő Isztria mindenestől romba dől; ezt sokan tévesen az Ister folyóról nevezik, amely a Pó torkolatával szemben ömlik az Adriába, és a Dunától Itália irányába tér el, így elsősorban Cornelius Nepos, maga is a Pó-vidék lakója, azonban a Dunától semmiféle folyó sem látszik az Adriai-tenger felé folyni. Ezeket egyszerűen megtéveszti az a körülmény, hogy az Argo hajó folyó mentén jutott Trieszt közelében a tengerhez, ugyanis nyilvánvaló, hogy ezt a hajót vállon cipelték át az Alpok hágóin, majd folyón csorgott le. Mert az argonauták az Al-Dunán, majd a Száván, aztán az éppen erről elnevezett Nauportuson Nona és az Alpok között keleti árral utaztak. Először Polát ostromolják meg, a rómaiak világhírű gyarmatát, melyet hajdan a colchisiak alapítottak, és később Pietas Juliának neveztek. Az ütközet megindulása után másnap nekiveselkednek az ostromnak, keserves verekedés kezdődik, amely a városlakókat úgy megrettenti, hogy megadják magukat, vállalva bármely feltételt, amely az ellenségnek tetszik. A vezetőket a piacon lenyakazzák, a többiek kegyelmet kapnak. A hunok dühe elpusztítja ezt az ősrégi várost, amelyet azok a colchisiak alapítottak, akik – mint Callimachus mondja – Medea ellen küldettek, de ígéretüknek nem tudtak eleget tenni, a menekülés reményét feladták, és a felépített várost a görögök nyelvén a menekültekének, a colchisiakén pedig Polának nevezték el. (70) Nem maradt sértetlen sem Parenzo, sem Nona, hanem hasonlóképpen tűz emésztette el ezeket a rómaiak által alapított városokat is. Elpusztult ugyanebben az időben az összes falu, amely a dühöngő viharról Fiumei-, majd a Karni-hegyekről Kvarnernek nevezett öbölben feküdt; a tengermellék hasonlóképpen tűz martaléka lett. A hunok megint felgyújtották a Dalmácia és Pannónia határán levő Stridó városát, amelyet a gótok előbb már leromboltak, és amelyet az isteni Jeromos iránti tiszteletből újjáépítettek. Azután Attila Trieszt városához siet, az ékes római kolóniához, Aquileiától 180 stádiumra, melyet néhány nap alatt bevesz, lerombolja a boráról híres Pucinum erődítményt. Átkel a Formión, amelynek most Rizan a neve, meg az Arsa folyón, eljut a Natisonéig, és mindenütt tűzzel-vassal dúlja a falvakat, városokat.

(75) A hunok e nagy sikeren felbuzdulva Aquileiához vonultak, és azt remélték, hogy a várost könnyűszerrel elfoglalják, mert azt hitték, hogy a többihez hasonlóan ebben sincs katonaság. Azt sem tudták, hogy ez egykor a Pón túli városok elseje volt, amelyet a rómaiak annak idején éppen a barbár betörésekkel szemben állítottak fel 15 mérföldre a tengertől, mellette folyik el az Ausa, a Natisone és a Torre. Hajdanában az Al-Duna menti illír népek ide szoktak a Natisonén az árral szemben több mint 60 mérföldnyire teherhajóikkal feljönni, felhajóztak ehhez a vásárhelyhez, és rabszolgáért, marháért, bőrért tengeri árucikkeket, bort, olajat vásároltak össze. A velencei tartomány határain kívül egy síkságon helyezkedik el, attól egy folyó választja el, amely az Alpokban ered, és amelyen körülbelül 1200 stádiumra Neumarkt városhoz szokás felhajózni, ahonnan Gn. Carbo megütközvén a cimberekkel eredmény nélkül távozott. Mint Strabo mondja, e hely természettől fogva igen alkalmas aranymosásra, de nem kevésbé vaskohászatra is. (80) Ugyanebben az öbölben említik Diomedes gyönyörű épületű templomát egy bájos berekkel. Diomedes Adria-tengeri uralmáról nemcsak a Diomedes-szigetek és nemcsak a Daunus nemzetségéről meg az Equestre Argosról fennmaradt emlékek tanúskodnak, hanem a hajdan híres velencei méltóságok is, amelyek fehér lovat szoktak volt feláldozni. Emellett valaha látható volt két liget is, egyik az argosi Junónak, másik az aetoliai Dianának szentelve, melyben – mint beszélik – a vadak úgy megszelídültek, hogy a szarvasok mindenütt együtt legelésztek a farkasokkal; azt mesélték, hogy itt a kutyák azonnal összebarátkoztak a dámvadakkal és a nyulakkal. Emellett az a mese is járta, hogy volt egy illető, aki kezességvállalásban roppant készséges volt, és e szolgálataival hírhedtté válva örökös csipkelődésnek tette ki magát; egyszer vadászokkal találkozott, akik egy tőrbe ejtett farkast vittek; ezek tréfából megkérdezték tőle, hogy nem óhajt-e a farkasért önkéntes kezességet vállalni, hogy annak elkövetett bűneit jóvátegye; megígérik, hogy ha megteszi, az elfogott bestiát nyomban eleresztik; (85) ez letette az esküt a farkasért, mire a szabadon eresztett farkast, amely előzőleg egy hatalmas ménest üldözött, anélkül, hogy bélyeget sütöttek volna rá, a kezes istállójához vezették; az hálából a kancákra rásütötte a farkas jegyét, ezeket pedig, melyek nem annyira szépségükkel, mint gyorsaságukkal tűntek ki, farkastermőknek nevezték el; e nevet és jegyet a kancák utódai továbbörökítették a tenyészetben, közülük egyetlen kancacsikót sem adtak el, hogy ez a törzs csak nekik maradjon meg; ebből villámgyors kancautódok származtak. De hogy a valósághoz visszatérjünk, amikor a macedón hadjárat küszöbön állt, háború tört ki az isztriaiakkal, ezek ugyanis akadályozták Aquileia kolónia telepítését. Ugyanezen évben a gallok földjén létesült egy latin gyarmat. Aquileia akkor indult virágzásnak, amikor a rómaiak a Duna menti népekkel háborút kezdtek. De azt sem szabad mellőzni, amit Capitolinus mond el, hogy a Maximinusokkal szemben az aquileiaiak derekas hűséget tanúsítottak a szenátus iránt, ugyanis amikor a nyilazáshoz szükséges húr elfogyott, az asszonyok hajából pótolták. Továbbá egy márványkőbe vésve az olvasható, hogy az aquileiaiak újjászervezője és alapítója Caesar Augustus volt. Ő szilárdította meg és állította helyre Itália legjava ifjúságából sorozott újoncokkal a kapu és a híd közötti kettős utat, amelyet addigra a hosszú idő tönkretett. De térjünk vissza oda, ahol elkanyarodtunk.

(90) Attila körüljárja Aquileiát, meghökken a város nagyságán és erődítményén, és megállapítja, hogy nemcsak rajtaütésszerű támadással, de hosszadalmas ostrommal sem lesz könnyen bevehető. Mert ahogy Itáliába betette a lábát, Valentinianus, a szittya veszettséget jól ismerve, a tengerparti városokba tekintélyes őrségeket helyezett. Az aquileiai polgárok pedig, hogy nagyobb felkészültséggel és biztonsággal csatázhassanak a barbár támadókkal, gyermekeiket, vagyonukat, asszonyaikat és a tehetetlen korúakat a közeli szigetekre küldték, így hát kemény ostrom indul a város ellen, azonban alig engednek valakit is a közelébe. A városból napközben gyakrabban, néha éjszaka is ki-kitörnek a táborra, sok embert lemészárolnak, majd titkos jelre visszavonulnak; cselvetéssel sokszor ejtik tőrbe egymást. Attila nem nézi jó szemmel, hogy övéi véletlenszerűen hullanak el, és ezért inkább a nyílt, termékeny mezőséget dúlja, felgyújtja a falvakat és a hegyi erősségeket, szokásos embertelenségével széltében portyázik a friulánok, másként Pón túliak között; és a hun ezt nem meggondolatlanul teszi, hanem azért, hogy az érzékelhető kegyetlenség a városbeliek bátorságát megtörje, és megadásra késztesse őket. (95) Azok viszont gyermekeiktől, asszonyaiktól, vagyonuktól már megszabadulva, abban a tudatban, hogy sem élelmükből, sem muníciójukból nem fognak egyhamar kifogyni, erejükben bizakodva jó reménnyel éltek, az ellenséget elszántan várták, gyakorta ingerelték is, önként adtak lehetőséget az összecsapásra, sokszor vállalkoztak rajtaütésre, az őrökre, alvókra váratlanul rárontottak, és olykor tekintélyes veszteségeket okoztak az ellenfélnek. Attila sem tudott nyugodni emiatt, tartott tőlük, és erősen aggódott, hogy mindjárt e legelső itáliai erősségnél egész vállalkozása meghiúsul. Ezért nap mint nap próbára tette cseleit, furfangjait, újabb ostromeszközöket agyalt ki, körben fatornyokat emelt, ezekre mellvédeket helyezett, mindenfelől anyagot hordatott az árok betöltésére, gyakran odavontatta az ostromgépeket és lőtte a falakat, de egyszer sem tudott övéinek súlyos kárvallása nélkül visszavonulni. Rájött, hogy sem erővel, sem alagutakkal, sem csellel nem tudja elfoglalni a várost, abban reménykedett, hogy legalább kiéheztetéssel beveheti. Ügyel, hogy a római flotta ne úszhasson föl a Natisonén, és a kránicok meg a noricumiak se tudjanak beszállítani semmit sem; megszállja a hegyszorosokat, őrizteti a folyók torkolatait, eltorlaszol minden bejáratot. (100) Eközben a hunnak is ugyanígy kellett gondoskodnia arról, hogy a fölmérhetetlen tömeg az élelmiszerszállítás elakadása miatt éhen ne vesszen. Kénytelen volt ezért széles körben portyázni, az erődítés nélküli helységeket messze környéken kirabolni, nehogy az élelemhiány megkínozza. Emellett, hogy Aquileia ostromának elhúzódása miatt a hadsereg bele ne tunyuljon a nyugalomba, vagy szét ne züllessze a lázongás, eközben a szomszédos városkákat támadja. A lovasság egy részét és a mozgékony gyalogokat átküldi a Tagliamento folyón. Concordiát, a rómaiak jeles települését, egykettőre beveszi és lerombolja. Felforgatja a Ravennához hasonlóan mocsarak közt fekvő Altinumot és az ősi eredetű Oderzót. Ezek később újjáépültek, de a longobárdok, mint olvassuk, ismét elpusztították őket abban az évben, amelyben Forlimpopolit is. Altinum romjaiból épült Torcello. Hasonlóképpen tönkremennek a trevisóiak, a quarquenok, a foretanok, a togiensek, a varvarok. A velencei mocsaraktól Treviso, amelyet a Sile folyó vág ketté, húsz, Altinum három mérföldre fekszik. (105) Aquileia ostroma eközben lassacskán komolyabbra fordult, ahogy ugyanis a kapuk előtt és körös-körül számos erődítményt emeltek, már senki sem tudott a városból kijönni, oda bemenni, bármit be- vagy kivinni; az árkot feltöltötték törmelékkel. Az ellenség már a falak tövében állt, és a védőket visszaűzte róluk. Ekkor a második esztendő folyt, a kránicok, a friuliak és a környékbeliek valamennyien behódoltak, elpusztultak, és Aquileia még mindig derekasan ellenállt. Valamennyien szilárdan föltették, hogy vagy megvédik a várost, vagy azzal együtt becsülettel elvesznek, mert a hun rabszolgaságnál semmit sem tartottak nyomorúságosabbnak. Körülbelül tízezer ember hullt el a város alatt, és eddig még semmit sem ártott neki. Elsősorban abba vetették a reményüket, hogy végül is úgy kifárasztják az ellenfelet, hogy kénytelen lesz felhagyni az ostrommal. Attila semmiféle ígérettel sem tudta őket rábírni a megadásra, jóllehet nemcsak személy- és vagyonbiztonságot meg adómentességet ígért, hanem az engedelmességnek is csak egyetlen parányi jelét kérte. A lakosok erre még elszántabban védekeztek, mert mások példáján kiismerték a szkíta eskü és jóindulat hamisságát. Attila végül már szívélyesen bánt velük, egy foglyot, aki véletlenül kijutott, önként visszaengedett, néha ajándékokkal környékezte és biztatta a vezetőket, hogy gondoljanak valamit hazájuk és övéik érdekeire is; mondogatta emellett, hogy az ellenfélen kívül senkitől sem várhatnak védelmet. (110) Ezek bedugták a fülüket, és el nem hanyagoltak semmit sem, ami otthonuk megoltalmazásához szükséges volt, az élelmet fejenként szétosztották, mégpedig roppant takarékosan, életüket a haza javához képest semminek tekintették, annál is könnyebben, mert hiszen asszonyaikat, gyermekeiket, vagyonukat Grado szigetén helyezték el.

Midőn már a harmadik esztendő telt, Attila gondolkodóba esett, főleg azért, mert hallotta a katonák pusmogását, és attól félt, hogy a különféle népek körében könnyen zendülés törhet ki. A főemberek legtöbbje is az ostrom feloldásáról beszélt, amiről ekkor még nem akart dönteni. Egyszer, ahogy a város falait nézegeti, látja, hogy a gólyák, amelyek a háztetőkön szoktak fészkelni, a városból kiköltöztetik a fiókáikat, a tanyák tetején új fészket raknak, és csapatostól menekülnek. E jósjel láttán azonnal magához hívatja a főtiszteket. Nézzétek, uraim, milyen kedvező jelet mutatnak nekünk az istenek, mondja, akik nem akarják, hogy nagy vállalatunkat elhamarkodottan abbahagyjuk, és legkedvesebb madaraikkal figyelmeztetnek minket az égből. Lám, a gólyák elköltöznek a régóta ostromlott és már pusztulásra ítélt városból. Nyilván mutatják, mekkora ínség gyötri az ellenfelet, a veszély közeledtével elhagyják az összeomlóban levő várat, és nekünk jelzik a közeli diadalt. (115) Legyetek hát jó reménységgel, bajtársaim, mert ez egyetlen nap bőven megfizeti nekünk azt, amit kemény ostrommal eltöltött három év nem tudott megadni. Te pedig, Mars atyánk, győzhetetlen Herkules, és ti mind, istenek, igazoljátok e jövendölést, óvjátok népeteket, amelyet az emberiség ostorául kibocsátottatok, mert azt akartátok, hogy büntesse meg a bűnös nemzeteket. Én pedig, ha segítségetekkel újra legyőzöm a rómaiakat, hálám jeléül a zsákmány harmadrészét nektek ajánlom, és megígérem, hogy Mars atyánknak az ellenség vérével gazdag áldozatot mutatok be. Attilának e szavaira valamennyiük lelke tüzet fogott, úgyhogy azok, akik a győzelem reményét már feladták, elhatározták, hogy erejüket a végsőkig megkísértik. Azonnal jelet adnak, a városhoz viszik a masinákat, összeszednek mindent, ami szükséges, és azzal az elhatározással indulnak a csatába, hogy addig nem hagyják abba, míg a várost hatalmukba nem hajtották. (120) Felfejlődnek tehát, és úgy indítják meg a rohamot, hogy több vakmerőséggel, mint óvatossággal lélegzetvételnyi szünetet sem hagynak addig, míg a falakra fel nem hágtak. A városvédőket megrémiszti az ellenség fékezhetetlen merészsége, és nem tudnak annyit letaszigálni a bástyákról, mint amennyi versengve felnyomakszik. A lezuhanók tetemei betöltik az árkot, a sánc a földdel egyenlővé válik, és míg ezek nem annyira hatékonyan és ügyesen, hanem lelkesen és makacsul csatáznak, addig azok félelemből és kétségbeesésből verekednek. Attila itt is, ott is felbukkan, biztatja övéit, hogy csikarják ki a már felcsillanó győzelmet, adományokat, kitüntetéseket, örökös járadékot ígérget. Az egész zsákmányt felajánlja a katonáknak; kiáltozik, hogy ez dúsgazdag lesz, hiszen itt a második Róma. Most korholja a késlekedőket, most dicséri a derekakat és lelkeseket, hely és idő szerint tölti be hol a vezér, hol a katona tisztét. E napon semmit sem hanyagol el a legvitézebb hadvezér feladatai közül. Amint észreveszi, hogy a városbeliek lankadnak, elordítja magát, hogy a város elesett. Felragadja ércpajzsát, létrát támaszt a falnak, és iparkodik fölfelé, amikor pedig ezt a többi meglátja, mindenütt olyan roham indul a város ellen, hogy képtelenség tovább tartani. (125) A király zsákmányt, öldöklést, gyújtogatást, rombolást kiáltozik a falról. Odabent csapatostól és párosával folyik a verekedés, innen üvöltés, onnan szánalmas jajveszékelés hallik. Az aquileiaiak egy szálig elestek. Az egyik szépen, a másik hitványul halt meg; az egyik kihívta maga ellen a sorsot, a másik bátran elébe futott. Sok hunt elcsábított a zsákmány utáni vágy, és míg a pincékben óvatlanul bóklásztak, nyomorultul ott pusztultak. Az életben maradt asszonyokat elkapták és megbecstelenítették; nem törődtek tisztességgel, szeméremmel, korral, emberséggel. Nem volt kímélet a női nemnek; elhurcolták a szüzeket, a tisztes matrónákat, és az ellenség kénye szerint erőszakolta meg őket. Templomot, utat és útfelet csapatostól és egyenként fertőztettek gyilkolással, fosztogatással, rablással, az asszonyokat a férfiak szeme láttára gyalázták meg, a szülők előtt koncolták fel irgalmatlanul a gyermekeket, a csecsemőt kitépték az anyja kezéből és a falhoz csapták; mindent elárasztott a vas és a tűz, a vér patakban ömlött; az irgalmasság eltűnt, és mindent betöltött az öldöklés. Emlékeznek egy jeles erkölcsű asszonyra, aki a rút ellenség elől fölmenekült a háztetőre, hogy megoltalmazza magát, és amikor rájött, hogy testét csak a halál mentheti meg a gyalázattól, a magas épületről önként belevetette magát az alant hömpölygő Natisone folyóba. (130) Nem méltatlanul volna az istennők közé sorolandó, hiszen az utókorra a tisztesség megőrzésének gyönyörű példáját örökítette. A vad szittya nem hagyta ott előbb a földdel egyenlővé tett várost, mint az üdvösség 454. esztendejében. Sokan másképpen beszélik el ezeket az eseményeket, inkább az olaszoknak akarván hízelegni, mint a valóságot megírni; de bár efféle csalafintasággal elháríthatták volna a barbár embertelenséget! Azt beszélik ugyanis, hogy az éhségtől kegyetlenül meggyötört aquileiaiak azzal az ötlettel szabadultak ki a háromesztendős ostromból, hogy a falakra fölfegyverzett bábukat állítottak hadrendben, melyek egy sor őrnek a látszatát keltették, a figyelmetlen ellenség látva a város erődítését, hanyagabbul viselkedett, unalmában gyakran ellazsálta a strázsaállítást, az őrjáratot, a polgárok pedig gyermekeikkel, asszonyaikkal, vagyonukkal együtt titokban kiszöktek a városból, és a Gradónak nevezett közeli szigetre menekültek. A hun akkor jött rá arra, hogy várakozásában csalatkozott és kijátszottak, amikor a gólyák a bábukra rászálltak, és mint mesélik, az elfoglalt várost üresen találta. Bárcsak ezt lehetne igaznak tartani, s ne a katasztrófát! Aquileia elpusztulása minden itáliait olyan félelemmel töltött el, hogy falként akartak szembeszegülni az ellenféllel, és elsősorban a rómaiak, akik nem is olyan rég a gótoktól elpusztított várost kaptak vissza, és most azokénál is súlyosabb embertelenségtől tartottak. (135) Amikor Aquileia pusztulását a szenátusban jelentették, valamennyien úgy megrémültek, hogy megirigyelték az elesettek sorsát, akiket az isteni irgalom megszabadított ezektől a bajoktól, és az élők helyzetét gyászolták, akik ez iszonyú időkre megmaradtak. Egy darabig sóhajtozással, szipogással vegyes csend telepedett rájuk. Valentinianus császár egy kissé leplezte félelmét, nehogy példájával a többiek bátorságát megtörje, és az atyák állásfoglalását kérte. Kevesen szavaztak, mert a szomorúság miatt senki sem tudott szólni. Végül a tanács határozatából minden oltár előtt misét celebráltak, aztán országos gyászt, könyörgéseket, áldozatot tartottak. És mert az előző évben állandó volt a földrengés, és üstökösök tűntek fel, továbbá számos helyet villám sújtott, és különféle csodajelek mutatkoztak, elhatározták, hogy megtisztítják a várost, ezenkívül sorozást tartanak Itália-szerte és hatalmas sereget állítanak ki. A szenátus szétoszolván az asszonyok a piacra vonultak, jajveszékeltek, hogy a hazát, a gyermekeket, az otthonokat és az oltárokat meg kell menteni, siratták a maguk meg az aquileiaiak vesztét, felajánlották az ékszereiket, és kiáltoztak, hogy szálljanak ki a barbárok ellen. A városban mindenfelé zavarognak és szaladgálnak; óriási a fejetlenség és a siránkozás. Az atyák közül sokan, akik a vallásról helyesen gondolkoznak, felkeresik Leó pápát, akiről tudják, hogy szent életű férfiú, áradó könnyekkel ajánlják kezébe Róma üdvét, egyúttal kérik, hogy az itáliaiakat fenyegető végveszedelmet könyörgéssel hárítsa el, ne hagyja magára a reszkető egyházat és a római birodalmat. (140) A püspök kijelenti, hogy a bajt az olaszok pogány bűnei okozták; azt állítja, hogy az isten haragját a lelkek megtisztításával és az igaz hittel kell lecsendesíteni, a jóságos és mindenható Jézus Krisztus sohasem fogja cserbenhagyni a jámbor lelkeket. Egész Itália egyképpen hánykolódott, és nemcsak a rómaiak, hanem a legkülönbözőbb nemzetiségek is nagy számban költöztek el, ahova lehetett; azonban innen a hunok, onnan a vandálok, amonnan a gótok álltak az útjukban. A szenátus utasítására mégis valamennyien felkészültek a helytállásra.

Mialatt az ellenség Aquileia ostrománál időzött, kipusztult és elégett Friuli, Krajna, szinte az egész Veneto Padováig és Vicenzáig. A velencei öböl lakói, hogy e nagy felfordulásban épségükről gondoskodjanak, kiköltöztek a mocsarak közeli szigeteire, amelyeket a beömlő folyók töltöttek fel, és elsősorban egyes padovai előkelőségek húzódtak egy szigetre, amelyet később Rialtónak neveztek el. Padova környékéről nagy tömeg futott Chioggiához, Meduacushoz és Albiolához. Ezt a szomszédok példájára tették, tudniillik ez időben Aquileiából Gradóba, nem messze a szárazföldtől, Concordiából Caorléra, Altinumból hat egymáshoz közeli szigetre költöztek. (145) Ezeket az elveszett városok kapuiról nevezték el Torcellónak, Mazzorbónak, Buranónak, Muranónak, Constantiacumnak és Amianumnak. Mert a beömlő folyók iszapjából lerakódott, a tenger mozgása által megszilárdított és egymástól nem túl távol fekvő mocsaras szigetek az odagyűlők számára biztonságos menedékhelyet kínáltak. Idehúzódtak a hun tűzvész túlélői is, akiket elriasztott a körös-körül zúgó ellenség. A menekültek tömege kezdetben a mocsár anyagából eszkábált házikókat, megélhetését halászattal kereste, a halevők módjára éldegélt, mindent szervezetlenül csinált, a szárazföldet gyűlölte, mint gonosz mostohát. A gót lerohanás után a hunokat szenvedte el, és várta aztán a többi barbár támadást. A menekültek nyomorú népségéből összekovácsolódott Velence városa tehát e csekély kezdeményből jutott akkora fejlődésre, hogy most a saját súlya alatt nyög. A hatalmas és dúsgazdag város az üdvösség négyszázötvennegyedik évében született, és sohasem jött volna létre, ha nincs Attila, a környező városok réme; mert sok város romlásából a sors fordulásával virágzott fel. Egészében Aquileia, Concordia, Altinum, Padova, Oderzo, Monselice, Eradea, Asolo, Grado, Caorle és Loreo maradványaiból áll, és mert jó részben római vér alkotja, az ősi római nemességet annyira magán viseli, hogy irigység nélkül joggal helyezhető a többi elé. (150) Pusztulásától nem kell tartani, hacsak a belső pártoskodások meg az itáliai összeesküvések tönkre nem teszik, vagy a hun háborúval ugyanazt a végzetet nem idézi magára, amely a kezdetét adta. Ha ezeket a bajokat képes okosan elkerülni, bizony, senki sem kételkedhet abban, hogy hatalma a világ végezetéig fennmarad. De erről ennyit.

A bősz ellenség Padovához vonult, a város nevétől felingerelve, és bár tudta, hogy az igen erős, mégis azt remélte, hogy meggyötri az éhség, és nem tud sokáig ellenállni, elvégre környékét három éven keresztül pusztította. Azt is tudta, hogy csak a jó erőben levő ifjúság maradt ott, mert a hadra alkalmatlanok a szent tárgyakkal és a vagyonnal a mocsaras szigeteket foglalták el, hogy szökéssel mentsék meg magukat a hunok vadságától. Megkezdődik tehát e híres és régi város ostroma, melyet a trójaiak és a henetek alapítottak Antenor vezetése alatt, és amelyet a római néphez mindig a leghűségesebbnek tartottak, hiszen a köztársaságot a legnehezebb időkben is mindig támogatta pénzzel és fegyverrel. (155) Amikor pedig az újdonsült népek kolóniákká szerveződtek, Padova nem úgy vált kolóniává, mint a többi. Mivelhogy a padovaiak megkapták a latin jogot, minek következtében szavazhattak Rómában a népgyűlésen. Tiberius idejében ötszáz lovagrendű férfit vettek számba benne, és tudható, hogy a régi esztendőkben 120 ezer katonát küldött. Hogy mily derék férfiak és kitűnő mesteremberek ékesítették, mutatja mind az árucikkeknek a tömege, amelyet Rómába küldött, mind pedig a választékos posztó- és ruhakereskedelem. Itt tisztelték Jupiter ősrégi templomát, amelyben a spártai Cleomenes győzelmével szerzett és Padovába szállított zsákmányt kifüggesztették, azt gondolják, hogy ez ott állt, ahol most az isteni Jusztina fennhéjázó temploma, amint az ott lelt kövezet bizonyítja. Férfiai nem kevésbé szerencséltették, hiszen itt született Titus Livius, a római történetírás atyja, továbbá Volusius, Stella és Flaccus remek költő. Földje kiválóan termékeny, rajta szőlőhegyek és olajfaligetek, leginkább Tarvisiónál, amely a legkitűnőbb bort termi. (160) És mert a rómaiak gyarmata volt, a római nemességet és dicsőséget annyira sugározza, hogy Itália legvirágzóbb városaival is bátran összehasonlítható. E fontos város megszerzése annál inkább izgatta Attila fantáziáját, mert úgy látszott, mintha egy másik Rómát győzne le. Miután pár napig kemény ostrom alatt tartotta, a lakosok éhségre jutottak, és hogy épségüket megóvják, megadták magukat a hunnak. Ez azonban a várost megszerezve ügyet sem vet az egyezségre, mert az isten ostorának gondolja magát. A sereggel beront a városba, ellenség módjára mindent szétdúl, feléget, lerombolja a városházat és a színházakat, felforgatja a palotákat és a kevély templomokat, egyazon vadsággal kegyetlenkedik a férfiak és az ott maradt nők ellen, hatalmas zsákmányt hurcol el. Azok az írók, akik mindezt szép stílusban írták meg, úgy mondják, hogy Padova lerombolása után a szkíta sereg Vicenza, Verona, Milánó és a Paviának nevezett Ticinum felé vonult, és mindvégig a Pón túli régióban haladt. Aztán tábort vert a Mincio folyónál, hogy a szövetségesekkel megtanácskozza, egyenesen menjen-e Rómának. (165) Ezzel szemben a magyar évkönyvek, hogy nagyobb dicsőséget szerezzenek maguknak, mivel Attilát országuk megalapítójaként tisztelik, azt mondják, hogy Padován kívül pusztulásra juttatta Ravennát meg az akkor még nem is létező Ferrarát is az Alpokon inneni Gallia több városával együtt. Úgy vélik, hogy Attila dicsőségét nagymértékben növeli Ravenna nemes volta, hiszen úgy hírlik, hogy azt a thessaliai görögök alapították. Ezek, amikor a toszkánok kártételeit tovább nem tűrhették, az umberek közül egyes népcsoportokat magukhoz vettek, hogy azok lakják a felépített várost, maguk pedig őshazájukba tértek vissza. Közülünk néhányan Livius kijelentése nyomán arra következtetnek, hogy a szabinok városa volt. Tiberius császár, mint az aranyos kapura fel van írva, fallal vette körül. A magyarok tehát azt beszélik, hogy ez időben a város püspöke az ariánus hitetlenséggel fertőzött János volt, az apostoli szék hírhedett ellenfele, akit tűztől-víztől elátkoztak, aki római módi szerint 12 bíborossal pápává tette magát, és méltóságának fenntartása végett egy csomó aranyat szedett össze; ez stólában, püspöki öltözetben a papi testülettel együtt az érkező Attila elé ment, leborult az ellenség lábához, és könyörgött hazája épségéért, hálás szolgálatot ajánlott, és megígérte, hogy a nép teljesíti a parancsait; (170) aztán arra biztatta a királyt, hogy kövesse az ő hitbeli meggyőződését, és támadjon neki a többi kereszténynek, mit ha megcselekszik, ő mindent elkövet, hogy Itáliát meg Afrikát a legcsekélyebb kockázat nélkül leigázhassa; Attila inkább a hatalom reményében, mint a vallás kedvéért azt válaszolta neki, hogy az alázatosan könyörgőknek illetlenség volna meg nem kegyelmezni, s ha a helyzet úgy kívánja, a hatalmas gyalázat nélkül adhat helyet az emberségnek, hiszen az embertől semmi emberi sem lehet távol; ez idő szerint azonban neki egyszerre kell eleget tennie az emberség és a méltóság követelményeinek, hiszen egyik a másik nélkül nem szolgálhatja hírneve megőrzését; ezért, hogy mindkettejük érdekének és tisztének megfelelően járjon el, úgy fogadja el a felajánlott megadást, ha a kapuk szárnyait a küszöbre fektetve megtiporhatja, és neki meg seregének tisztes és biztonságos bevonulást engednek, máskülönben sohasem járul hozzá a megadáshoz; a ravennaiak kész örömmel elfogadtak minden feltételt, amit szabott, ezt is, nehogy mindnyájan odavesszenek, azonnal vesszőfonadékot csináltak, a vaskapukat lefektették a földre és a küszöbre, a legnagyobb alázattal és hűségük fitogtatásával szabad bejárást engedtek; (175) a sereg a legcsekélyebb kártétel nélkül keresztülvonult a városon, a király kényére időzött ott, majd megtámadta Flaminia egy részét, Ferrarát és Liguriát. Ezt a többieknél nem találom. Ravennáról semmit sem mondhatok; mivel János eretnek főpapot megnevezi, a névből valami feltételezésre következtetek. Ferraráról és Liguriáról semmit sem tanúsítok, mert Ferrara nem hogy város nem volt akkor, de falu sem, és semmit sem olvastam a hunok liguriai tetteiről. Ez a veszettség Paviáig és Milánóig tombolt. A többi író pedig Padova elfoglalása után nem Ravenna, hanem Vicenza és Verona ostromáról ír, és ezek tekintélyének inkább kell hinnünk. Mert a Meduacus partján álló Vicenzát Milánóval, Bresciával és Veronával együtt alapították a gallok, akik Róma városát elfoglalták, és Palaemon grammatikus tette híressé. A Meduacust most Bacchiglionénak hívjuk. A hunok ezen túl vertek tábort, a vicenzaiak megijedtek tőlük, és harmadnapra megadták magukat, ámde ha ezt is tették, semmi hasznuk sem lett belőle; mert az ellenség szokása szerint nemcsak kifosztotta őket, hanem kegyetlenül le is öldöste; a gyönyörű épületeket mind feldúlták.

(180) Aztán elrohant az Adigéig, megostromolta a ragyogó várost, Veronát, amelyet a gallok építettek, és amelyet egy mindmáig kitűnő színház tesz híressé, és amelyet a rómaiakon kívül senki sem mert megtámadni; ezt nagy tudású férfiak szerencséltették, Aemilius Macer, Catullus és a két Plinius, akiknek oly sokkal tartozik a latin utókor. Ez a város a megadástól sem várt hasznot, biztos helyre sem menekülhetett, ezért úgy határozott, hogy védelmezi magát odabent, megtapasztalja a barbár dühöt, és szívesebben esik el a haza bátor védelmében, mint hogy elhagyva otthonait és templomait megszökjön, aztán szökés közben erdőn-mezőn barmok módjára lemészároltassék. A lehetőség szerint már rég erősítgették a várost, és a veronaiak annál serényebben fáradoztak ezen, minél közelebb érezték a végveszedelmet. Mindenhonnan élelmet gyűjtöttek, hogy az irdatlan ellenséges tömeget időhúzással és éhséggel tönkretegyék; de miután három-négy alkalommal megindult a támadás, és a csatározás folyamatossá vált, kezdték megbánni viselkedésüket. Mert a vaskos fal meg a nagy felfordulásban a városba behúzódó menekültek tömege nem volt képes ellenállni a roppant hun erőknek. Ha azonban egyszer a halált felvállalták, már semmi sem történhetett, ami megingathatta volna a védteleneket; ostrom közben kitörésről szó sem lehetett. A környék széltében-hosszában kipusztult, a falvak leégtek, az Alpokból és a Raetiai-hegységből minden mozdíthatót elhurcoltak. A mantovai és a cremonai vidéket teljesen feldúlták, és egészen a falakig portyáztak. A mantovaiak a mocsarakkal óvták magukat, a cremonaiak rosszabbul jártak. (185) A Minción átkelve hasonlóképpen dúlják a cremonaiakat és a cenomannokat. A bresciaiak buzgón gondoskodnak városuk erődítéséről, a kapukat naponta támadó, a Pó és az Alpok között száguldozó ellenséget vigyázzák és félik. Mindenki a veronaiakon csügg, mert ha azok kitartanak, kilátás nyílik arra, hogy hasonló erőfeszítéssel ők is megvédhetik magukat. Ezek azonban látják, hogy hiába reménykedtek abban, hogy az ínség miatt az ostrom abbamarad, és elhatározzák, hogy megadják magukat. A tanács úgy dönt, hogy követek útján kérjenek Attilától békét és kegyelmet, bármilyen feltételt is szab, vásárolják meg és fogadják el a békét. A kiküldött követek másnap visszajönnek, miután a polgárok bántatlanságán kívül semmit sem tudtak Attilától kieszközölni. Elmondják, hogy a zsákmány harmadrészét Marsnak és a jóságos Herkules atyának ajánlotta fel, a többit odaígérte a katonaságnak, mert ekkora embertömeg nem élhet meg zsákmány nélkül, de a várost és a polgárokat sértetlenül fogja hagyni. A polgárok megadják magukat, a kaput megnyitják, a hunt beeresztik a sereggel, ő pedig, ahogy a piac közepén megáll, a prédát az áldozatul ajánlott rész kivételével átengedi a katonáknak. Ki-ki hozzálát a rabláshoz, a javakkal együtt viszik a hajadonokat és a szemrevaló asszonyokat, hiába minden hivatkozás az ígéretre. (190) A férfiak igyekeznek asszonyaikat és gyermekeiket megmenteni az elhurcolástól, amivel magukra szabadítják a szittya vadságot; amikor pedig a fegyver ellenük fordul, a tombolásnak oly sokan esnek áldozatul, hogy csak egy kis rész menekül meg. Széthordják az ezüstös, aranyos, drágaköves istenszobrokat, a templomi edényeket és felszerelést, számos épületet felgyújtanak. A nemes kivitelű színházon esik meg a szívük. Ahogy Verona füstjét meglátta Mantova és Cremona, melyek egyikét az etruszkok alapították, másika régi római gyarmatváros volt, mindkettő páni félelembe esett. Bresciához odavonult a sereg, a cenomannokat széltében-hosszában pusztították; az emberekkel együtt hajtották és mészárolták a jószágot. Amikor a hun erre rátámad, a sok híres város kifosztása után már tetemes zsákmány terheli. Lerohanja, feldúlja, felgyújtja a bergamóiak földjét. Trogus szerint Bergamót és Bresciát a gallok alapították, amikor Rómát elfoglalták. Úgy látszik, Cato másképp tudta, ő ugyanis azt mondja, hogy Bergamo és Como az orumboviusok törzséből származott ki. (195) Cornelius Alexander e népet neve alapján görögnek gondolja, hogy tudniillik a hegyek közötti lakásról kapta volna a nevét. Caecilius poéta is comói volt. Como középszerű kolónia volt, de Pompeius Strabo, Gn. Pompeius apja gyarmatosokat költöztetett oda, majd a támadó raetusok csúnyán elpusztították. Gn. Scipio odavitt még háromezer embert, aztán az isteni Caesar ötezer idegen lakost telepített be. Ezek között volt ötszáz nemes származású görög, akik polgárjogot kaptak, és beszámították őket az őslakosságba; de nem tartották ott lakóhelyüket, hanem a várost elhagyták, és új néven comói polgároknak nevezték őket. Ennek határában terült el az Adda folyóból táplálkozó Comói-tó, amely a városnak csodás halbőséggel szolgált. Valamennyi comóit és bergamóit egyazon időben támadták meg a hunok, Brescia és Bergamo pedig megadta magát, és egyazon időben elpusztult és leégett.

A hunokat aztán magához csábította a bő népű és amilyen gazdag, olyan ősi, mindenféle kézműiparban kiemelkedő Milánó. A görögök úgy emlékeznek, hogy ez ugyan hajdan nemcsak az insuberek fővárosa volt, hanem későbbi fellendülése után az egész Galliáé is, kezdettől fogva mégis falunak mondták. Ugyanis, ha Cato tekintélyére joggal támaszkodunk, nevezetes városok alapítóinak mondják azokat a népeket, amelyek az ősi időkben nagy számban költöztek ki a túlsó Galliából. Tudniillik az Alpokon túli Galliákból jöttek ki egykor a vertacomacorok, akik a vocontiusok Novaráját alapították, a laevok és maricok, akik Paviát és Lodit, a cenomannok, akik Comót, Bergamót és Legnanót. (200) Ezen időkben a bójok a Pó és a Rajna mentén laktak. Aztán jóval később a rómaiak elkergették őket, a tauriscokkal együtt a Duna körül elterülő tájakon éltek, és a dákokkal halálig menő harcot vívtak. Az insuberek pedig Milánót építették fel, mégpedig oly szerencsésen, hogy az mindmáig egész Gallia fejedelmeinek a székhelye és fővárosa; egyesek csekély tudományossággal azt gondolják, hogy nevét azért kapta, mert a Pó, az Adda, a Ticino és a Lambro folyók között áll; kezdetben ugyanis az insuberek, amikor az Alpokon túli Galliából kijöttek, magukkal hozták hazájuk nevét. Galliában számos várost neveznek ezen a néven. Van egy Milánó a lyoni Galliában, egy másik Aquitániában az óceán partján, egy harmadik a Rajnán túl, amelyet szintén a gallok alapítottak, ez a frízek szomszédja, egy negyedik Ázsiában, minden folyótól távol. De hogy ne csavarogjunk el mindenfelé, mind között a legkiválóbb a Pón túli területen fekszik, ezt az insuberek alapították, aztán csodásán kifejlesztették a gallok, akik Brenno vezérlete alatt betörtek Itáliába és elfoglalták Róma városát, ekkor faluból várossá növekedett. Eleinte az egész vidéket az insuberek lakták, akik az Alpokon túlról érkeztek, és mert az Alpok lakói voltak, vadságuk és testalkatuk meghaladta az emberi mértéket. Az első roham alkalmával roppant hevesek voltak, majd, ahogy a csata felforrósodott, szétolvadtak, mint a hó, és belerokkantak a fáradságba. (205) Britomar vezérükkel fegyvert merészeltek fogni a rómaiakra, és megesküdtek, hogy addig nem oldják meg a kardszíjukat, míg a Capitoliumra fel nem kapaszkodtak. Aemilius leverte őket, majd, hogy fogadalmukat beváltsák, a foglyokat Rómába vitte, és a Capitoliumon leoldotta róluk a szíjat. Ariovist vezér idejében kiújult a háború a rómaiakkal, ekkor az ellenségtől szerzett zsákmányból egy aranyláncot ajánlottak fel az ő Marsuknak, de a capitoliumi Jupiter megakadályozta fogadalmuk teljesítését, és aztán Flaminius az ő láncaikból készített arany győzelmi emléket Jupiternek. Viridomar király alatt Vulcanusnak is felajánlották a római fegyvereket, de a dolog másként esvén a felajánlás meghiúsult, királyuk ugyanis elesett, és Marcellus Romulus után harmadízben a zsákmányhordozó Jupiternek adta a prédát; az insuberek tehát a város alapításának 460. évében a római nép hatalma alá jutottak. Az ő földjükön sebesült meg Hannibál öccse, Mago, aki Korzikán halt meg, midőn követek révén visszahívatva Afrikába akart elhajózni. L. Furius római hadvezér a lázadó insubereket és a pun Hamilcart, aki azon a vidéken háborút kezdett, csatában legyőzte, Hamilcar meghalt, és ebbe az ütközetbe 36 ezer ember veszett bele. Cornelius Cethegus consul a gall insubereket legyőzte és megkergette. Valamivel később L. Furius Purpureo és Claudius Marcellus legyőzte a bójokat és az insubereket, Marcellus pedig fényes diadalt aratott rajtuk. (210) Azt mondják, Milánó ezután mintegy ötszáz évig békén volt, és olyannyira felvirágzott, hogy a római fejedelmek, ha elfoglaltságaik engedték, gyakran laktak ebben a városban. Özséb azt írja, hogy Statius Caecilius ragyogó vígjátékíró, Ennius pajtása, insuber volt.

Mivel tehát a milánóiakat oly sok századon át előkelőeknek tartották, a hunok annál jobban áhítoztak rájuk, minél nemesebbek és gazdagabbak voltak. Mert Attila úgy gondolta, hogy ha Milánót, a gall nemzet fővárosát meghódítja, a többit már könnyedén eléri, és nem kisebb dicsőséget szerez, mint ha a gót csapatok által kifosztott Rómát foglalná el. Gyorsan megindul a sereggel, az insubereket megtámadja, és szoros ostromgyűrűvel veszi körül a várost. Felméri a kerületét és kiterjedését, a külvárosok szélességét, és úgy véli, hogy olyan városra talált, amelynek megostromlása az egész szkíta hadsereget kimeríti. (215) A dolog komolyságán meghökkenve óvatosabban kezd bánni a milánóiakkal. Mert megértette, hogy ezt a roppant erős és népes várost erővel nem egykönnyen veheti be, kiéheztetéssel pedig csak önmaga veszélyeztetésével együtt tudja megtörni. Mert a Pón túli vidék kipusztulván, egész Galliát súlyos éhínség kezdte gyötörni, ezért az ellenség nem időzhetett ott huzamosabban, hanem seregét kénytelen volt tartományonként szétszórni, nehogy az ínség elhatalmasodván az egész felmorzsolódjék. Liguria lerohanásától sem csak a hely kietlensége tartóztatta vissza, hanem az élelemhiány is. így hát kikiáltók útján beszél a milánóiakhoz, és biztatja őket, hogy önként adják meg magukat, mit ha megtesznek, a legnyájasabb uruknak ígérkezik. A milánóiak nem könnyen döntötték el, mit tegyenek, a többiek példája mindenféle alkutól visszariasztotta őket; az a hír járta, hogy az ellenség semmiféle egyezséget sem tart meg. Tudták viszont, hogy egy hosszú ostrom az összezsúfolt népet kegyetlen éhségre juttatja, míg a megadás némi reményt kínált az életben maradásra, amit az atyák megtárgyaltak, és a tanács határozata megerősített. (220) Másnap követeket menesztenek Attilához, akik – hogy az ellenfelet jóindulatra hangolják – a tanács és a nép megbízásából a legtiszteletteljesebb szavakkal jelentik a megadást:

Íme, Attila király, amit kívántál, városunkat és engedelmességünket önként hozzuk neked, mert megértettük, hogy te vagy a föld leghatalmasabb uralkodója és a nemzetek égi szellem által teremtett félelme. Megtörsz minden ellenállást, lesújtod a dölyfösöket, és felülemelkedsz minden nehézségen. Attilának minden enged, és az emberi hatalmasságok már odajutottak, hogy ez időkben boldognak nevezhetjük azt, akit e hatalmas ellenfél behódolásra biztat. Ha a végzet rendeléséből neked minden engedelmeskedik, engednek a milánóiak is, és önként megadják magukat. És ezt nemcsak a szükségtől kényszerítve, hanem megfontolásból is teszik, hogy ne hátráltassák az ég által neked rendelt dicsőséget, ne kelljen aztán jogos megtorlást, makacsságukért méltó büntetést szenvedniük. Éktelen vakmerőség és ostobaság volna rugódozni az isteni akarat ellen, keresztezni a sors útját, és pláne a tiedet, mely még a kelekótyák előtt is ismeretes. (225) Leromboltad Illyricumot, a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát és Achaiát, kifosztottad a raetusokat és a noricusokat, tűzzel-vassal pusztítottad Germániát az egész Galliával együtt, felforgattad az Adriai-tenger legerősebb városait; Isztria, a velencei tartomány és szinte az egész Pón túli Gallia még mindig elnéptelenedve füstölög. A többi olasz mások példáján okulva félelmében az Itáliából való menekülésre gondolna, ha a Felső- meg az Alsó-tenger és a hegyek karéja be nem zárná. Ezért hát, nehogy úgy tűnjék fel, mintha mi hátráltatnánk a győzelmedet, a milánói tanács és nép nevében önként átadjuk neked a várost, az embereket, a javakat, és pironkodunk, mert mint jövendő legkegyelmesebb urunk minket a szolgálatkészségben megelőztél, és barátként figyelmeztettél, hogy gyorsan adjuk meg magunkat, nehogy szigorúságodat megtapasztaljuk. Ezért örökké hálásak leszünk felségednek, és – mert jó szándékodban nem kételkedünk – a lehető legnyomatékosabban kérjük, hogy rendelettel tiltsd el a katonákat az öldökléstől, rablástól, egyéb erőszaktól, kegyelmezzenek az otthonoknak és az oltároknak, hagyják érintetlenül az asszonyok és szüzek szemérmét. Ha ezt felségedtől kikönyöröghetjük, szolgálatban és érdemszerzésben sohasem fogunk alulmaradni. Hatalmadat nemcsak jelen-, hanem távollétedben is a legnagyobb buzgalommal és iparkodással védelmezzük, és jó meg balszerencsében mindig oly készséges szolgálatot tanúsítunk, hogy legbensőbb szövetségeseidnek tekinthetsz minket. (230) Nem fogsz több hűséget találni a hunokban, mint a milánóiakban. Nem lesz méltatlan felségedhez, ha székhelyévé Milánót teszi meg, hiszen ezt mindenki joggal tekinti minden mesterségek legtermékenyebb műhelyének. És hűségünket megtapasztalva nem fogod kevésbé szeretni, mint Sicambriát, és igyekszel majd felvirágoztatni. Ezért hát jöjj, és lépj be a hódoló városba, amely magasságodhoz nem lesz méltatlan, és amely a legjobb reménységgel vár. Vedd át szívesen az Alpokon inneni Gallia királyságát és fővárosát, lépj be szerencsésen, hiszen nemcsak az istenség, hanem a magunk ítélete is neked ajánlja, és hogy ezt székhelyednek és otthonodnak tekintsd, újra meg újra alázatosan kérlelünk, mert mindenünket a te kezedbe tettük.

A küldöttek szónoklata Attilát gondolkodóba ejtette, mit tegyen, vajon a nyájas szavaktól ellágyulva jóságosán bánjon-e a polgárokkal, vagy kiadja a parancsot, hogy a bevonulás után pusztítsák el a várost. A kincsszomj elfelé fordította őt az emberiességtől, míg a hitszegés gondolatától szégyenérzete támadt, a buzgó és önkéntes megadás pedig a csalárdság ellen szólt. (235) Végül, ahogy a szégyent és a hasznot mérlegre teszi, szíves örömmel és jókedvű tekintettel elfogadja a megadást, megígéri, hogy a várost és a javakat érintetlenül hagyja, a milánóiaktól a rendelkezési jogon kívül sohasem követel mást. Azt mondja, hogy hadjáratát hódítás és nem gyilkolás kedvéért folytatja, a dicsőségért és nem a zsákmányért küzd, hiszen emez az útonálló, amaz viszont a fennkölt lelkű uralkodó célja; a rablás, a gyilkolás, a gyújtogatás olykor-olykor a makacskodók és lázongók ellen van joggal megengedve, így hát mindnyájukat megnyugtatja, reménnyel és ígérettel halmozza el őket, azt állítva, hogy engedékeny uruk lesz. A követek vidáman távoznak, jelentik, hogy a városban minden biztonságban és érintetlenül marad. Másnap kitárják a kaput, hogy szívélyesen fogadják a hunokat. A fejedelem páratlan pompával vonul be a városba, a sereg hosszú oszlopban keresztülhalad, hogy az éjszakát parancs szerint a táborban töltse, nehogy az első lendületben valakivel is erőszakoskodjanak. A városba csak a századosok és parancsnokok kapnak bebocsátást a veteránokkal meg a testőrcsapatokkal együtt a fejedelem őrzése végett; ez az egész nap a díszes átvonulással telik el. Másnap Attila a tisztekkel megszemléli a várost, megcsodálja annak szépségeit és épületeit. (240) Jupiter nagy áhítattal tisztelt templomába alázatosan lép be, hódolattal áldoz Jupiternek és Marsnak, megnézi és megbámulja a mesterműveket, és ezekből nagy gazdagságra következtet. Miután visszatér a várba, gyötörni kezdi a kapzsiság, azon morfondírozik, hogy ő nem tisztelgés, hanem pusztítás végett jött Itáliába, birodalmát Pannóniában állította fel, ezzel az egy várossal az egész sereget gazdaggá tehetné; mi több, a milánóiak ereje veszedelmesnek is látszik. Ezért, miközben azt színleli, hogy másnap seregszemlét kíván tartani, titokban megbeszéli a légiók kapitányaival és azokkal, akik a városban éjszakáznak, hogy állítsanak városszerte posztokat, a következő éjjel keltsenek tüzeket, rohanják le a polgárokat, és pusztítsanak el mindent. És amikor ehhez hozzákezdenek, egész éjjel szörnyű csata zajlik; a város vezetői házukból erődöt csinálva védekeznek; sok palota alkalmas várként szolgál. De amikor a nap fölkel, a plebejusok mindenfelé hullanak, számos helyen tűzvész tombol, a tisztviselők végül mind fogságba esnek, részint megölik őket, aki engedékenyebb ellenfélre akad, nagy pénzen megváltja magát. (245) Az asszonyokat és a lányokat elrabolják. És bár tombolnak a javak meg a tisztviselők között, napkeltére kissé visszafogják magukat; az öldöklésnek és gyújtogatásnak parancsra véget vetnek. A sok nemesasszonyt visszaadják a férjüknek, a nép enni kap, és egy kissé magához tér az elszenvedett csapásból. A város súlyosan megszenvedett ugyan, de azért nem esett egészen a lángok martalékául. Attila kiáltványban mentegeti magát, hogy akarata és tudta nélkül történt mindez, az óriási tömeg szeszélyét és mohóságát nem könnyű megfékezni.

Mialatt Milánóban ez történik, megostromoltatja Ticinumot, környékét fosztogatja, határát dúlja. Tudja, hogy ez a város, melyet a mellette levő folyóról neveztek el, mi pedig most Paviának hívunk, igen jelentékeny. Plinius ugyan, mint valamivel feljebb írtuk, azt mondja, hogy a laevok és a maricok alapították, akik szintén Alpokon túli népek voltak, Livius írásából sokan mégis arra következtetnek, hogy abban az időben, amikor Hannibál Itáliába jött, még nem létezett. (250) Mert amikor Scipio átkelt a Pón, és a Ticinónál tábort vert, mivel a katonákat mindkét oldalon tüzelte a harci vágy, a rómaiak hidat vertek a Ticinón; nos, ha akkor Pavia vagy Ticinum meglett volna, Livius említést tenne a városról, a rómaiak pedig nem építettek volna hidat, és nem emeltek volna mellé egy erődöt. Most azt látjuk, hogy a Sforzák uralma alatt virágzik, és bámulatos ékességére szolgál egyebek között egy pompás várkastély, a roppant költséggel épült karthauzi bazilika meg a tudományok gimnáziuma. Attila a milánói prédával rakottan lovasságának egy részével a Pó-melléki Paviához siet, Milánótól 12 mérföldre. A paviaiak hasonló sorsra számítva a nagy kavarodásban azt sem tudják, mihez fogjanak. A várost, félve a gyávaság gyalázatától, nem akarják elhagyni, vagyonukat, asszonyaikat és gyermekeiket nem tudják hova küldeni, úgy gondolják, hogy tisztességesebb és biztosabb, ha otthon maradnak, és megvédik a hazájukat. Egy helyet sem találnak, amely a sajátjuknál biztonságosabbnak látszanék, hiszen a környező mezőket és tanyákat a hunok már irgalmatlanul szétdúlták, felégették, kifosztották; az ellenség által felkínált megadást haragjukba és kétségbeesésükbe belekeseredve visszautasítják. (255) Aljasságnak tartják, hogy mielőtt a megadásról tárgyaltak volna, a külvárosokat és az egész környéket már istentelenül szétrombolták, az embereket jószágostól mind elhajtották, hogy egyeseket szolgaságra, másokat pusztulásra juttatott a szittya vadság. Az előkelők zöme ezért nemeslelkűen úgy döntött, hogy ha a helyzet megkívánja, hazájával együtt pusztul. Ezzel szemben a nemességet gyűlölő és a zavart kedvelő köznép, amely – csekély vagyona lévén – a tisztességre nem nagyon vet ügyet, megtudja, hogy a plebejusokkal Milánóban nem kegyetlenkedtek, ezért nyílt zendülést támaszt, és azt kiáltozza, hogy a nép hasznával és javával kell törődni; e nagy viharban és kényszerítő szükségben untig elég, ha az életüket megőrzik; a vagyon nem számít. Azzal fenyegetőznek, hogy ha az atyák megmakacsolják magukat, levonulnak a falakról és megadják magukat. Ráadásul Attila megparancsolja, hogy fogják körül a várost, intézzenek kemény rohamot, odaszállítják az ostromtetőket és a kosokat, a falakhoz létrákat támasztanak. A városban óriási fejetlenség támad; egyik a megadásról, másik a védekezésről ordítozik. A bástyákon állók egy része lagymatagon forgolódik, és megadja magát, a másik rész eltökélten védekezik, és lökdösi a támadókat a falról. (260) így aztán a hunok gyorsan benyomulnak a városba; a kaput kinyitják, a király lóháton bevonul, és a népség nagy tetszéssel fogadja. Az előkelőségek részint elrejtőznek, részint futásnak erednek, ennek láttán a fejedelem parancsára legnagyobb részüket felkoncolják, a lányokat, asszonyokat elkapdossák, a javakat elpusztítják. A köznéppel jobban bánnak; nekivadulva elhurcolják a templomokból az adományokat, az értékes szobrokat, a drágaköves kelyheket.

Akik ezen időkről írnak, nem említik, hogy a Pón túli részeket elfoglaló hunok Liguriát megtámadták volna, tudták ugyanis, hogy ez a vidék élelemben szűkölködik, kietlenséggel nyomorog. Márpedig háború nem indul és nem folyik másért, csakis haszonszerzés reményében. A szkíták tehát nem törődtek a liguriai traktussal, sem a járhatatlan Alpokkal, mert kémeiktől megtudták, hogy ott több a vesződség, mint a haszon. A tábort visszavonták a Mincióhoz, és a király egy időre megállapodott ennek torkolatánál, ahol az a Póba beömlik. Itália lerohanására Attila már rég elhatározta magát, ezért most úgy gondolta, hogy ki kell használnia a kedvező szerencsét, semmiképpen sem szabad visszautasítania a sors jóindulatát, mert ha azt egyszer elszalasztja, hiába várja vissza. (265) Elhatározta, hogy haladéktalanul átkel a Pón, nehogy ő maga hagyja cserben önmagát. Sokan támogatták a fejedelem elhatározását, sokan ellenezték, olyanok, akikről az a hír járta, hogy nem szűkölködnek megfontoltságban és bölcsességben, akik korábban mindig tanújelét adták hűségüknek és okosságuknak. Ezek inkább isteni, mint emberi megfontolásból nyomatékosan lebeszélték Róma megtámadásáról, azt mondták, hogy azt a magasságbeliek pártfogásával alapították, és azok akarata ellenére nem lehet eltörölni; az istenek a Capitoliumon nemcsak az embereknek, hanem maguknak is trónszéket állítottak, és ha olykor el is foglalták a várost, megsemmisíteni sohasem sikerült; a hely szelleme olyan isteni erővel rendelkezik, hogy valamiféle hatalom mindig van benne, mi több, Jupiter és Mars atya vég nélküli életerőt adott a római nemzetnek; a várost a Capitolium kivételével elfoglaló gallok gonosztettükért súlyos árat fizettek, óriási vereséget szenvedtek, és hosszú-hosszú bolyongásra kényszerültek, egy sereg idegen otthont szálltak meg, ahol rövid időn belül el is pusztultak, és nagyon kevesen tértek vissza a hazájukba; Porsenna a város ostromára vetemedett, és aztán csúfosan felhagyott vele; Hannibál ugyanerre a gazságra merészkedett, és nyomorultan fejezte be az életét; a gótok Alarik vezérletével nemrégiben felgyújtották az elfoglalt várost, Alarikot aztán a kegyetlen fátum eltaposta, és megakadályozta abban, hogy győzelmének gyümölcsét élvezze; Róma az istenek otthona, s mint ilyen, a mindenható Jupiter oltalma alatt áll. (270) Kérik tehát Attilát, hiszen már eleget elért, hogy a fényes diadalt megszerezve, zsákmánnyal telve, rengeteg prédával, diadaljelvénnyel dicső győztes hadseregét vezesse vissza a hazafiba, vagy – ha föltette, hogy birodalmát kiterjeszti – másfelé fordítsa a szittya fegyvert, ne vezesse istentelen hadjáratra, amellyel az égiek városát akarja fölégetni, mert hallatlan vakmerőség és ostobaság lenne istenek ellen hadakozni, és az ő egyetlen földi hajlékukat lerombolni. Attila erre nagy gondba esett, mert úgy vélte, hogy Itália vastagabb részét már nemcsak legyőzte, de meg is semmisítette, a többit megtörte a félsz, és önként engedni fog. Úgy hitte, hogy a főemberek e tanácsa nem józan megfontolásból fakad, hanem inkább a folytonos háborúzásból eredő fáradtságból, ezért megorrolt rájuk kishitűségük és lustaságuk miatt. Néha magába mélyedve mégsem találta fejtegetésüket bolondságnak, és mérlegelte a szerencse állhatatlan és ellenséges voltát. Jól tudta ez a barbár, hogy az események úrnője sohasem mutatja ugyanazt az arcát, soha senkihez sem hű, kénye-kedve szerint forgatja az emberi sorsokat, és ez a játék nagyon szórakoztatja. De képtelen volt kordába szorítani hatalomvágyát; táborát a Pó partja mentén hosszan és szélesen szétosztotta, és mert szükséget semmiben sem szenvedett, addig akart ott megülni, míg a helyzet és az idő döntést nem hoz vagy enged.

 

Hetedik könyv

Mialatt a hunok a Mincio folyónál táboroznak, egész Itália zűrzavarban, szörnyű félelemben kavarog és reszket. Leó pápa a keresztény társadalom vesztén szánakozva, nemcsak Valentinianus, hanem a római szenátus és nép kérésére is a közjó érdekében követségbe indul Attilához. A tisztelendő papi testülettel késedelem és megállás nélkül Galliába siet; a Mincio folyónál felkeresi a még mindig tétovázó Attilát. Az ellenség azt remélte, és erről meg is volt győződve, hogy a római püspök az egész Itália fölötti uralmat és a behódolást hozza neki; összehívta a tábori gyűlést, és a férfit öntelt elégedettséggel, vidám képpel, annak méltóságához illőn fogadta, engedélyt adott a szólásra, és a szentséges atyát nyájas figyelemmel hallgatta.

Nem annyira emberi, mint isteni akaratból jövünk hozzád az apostoli karral, szólt az, hidd el, bűnös halandók kegyetlen királyi bírája, és mert az isten tiszteletével meg a lelkek megmentésével foglalkozunk, jól tudjuk, hogy mennyei szándék adott téged a népeknek isten ostorául és a nemzetek félelméül. (5) Megértettük, hogy téged, aki a legembertelenebb nemzetségből származol, az úr nem alapos ok nélkül emelt e magas csúcsra. Mert a keresztény nép gonoszsága és istentelensége olyannyira eláradt, hogy a mindenható ostora nélkül nem lehet megfékezni, és az ég rád bízta a hatalmat, hogy az embereken behajtsd a büntetést. És – ha türelemmel hallgatod az igazságot – hát azért tett meg haragjának hóhérává, hogy az emberiséget kiérdemelt büntetéssel sújtsad, és kegyetlenségeddel mindaddig tombolj, amíg meg nem tudod, hogy eleget tettél az isteni igazságnak. A Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat, Illyricumot, Macedóniát, Achaiát tűzzel-vassal emésztetted, mert ezek a római tartományok önpusztító módon nemcsak ariánus, hanem mindenféle szentségtelen eretnekséggel gyötörték magukat. Ugyanezen bűnben volt részes az innenső meg a túlsó Gallia is. Az isteni szigor tehát eltaszította magától a halálhozó hitetlenséget és hálátlanságot, neked pedig mindeddig megengedte, hogy széltében-hosszában öldökléssel, gyújtogatással száguldozz. Mi, akik a mindenható istent képviseljük a földön, és Péter meg Pál védelmét és tekintélyét élvezzük, akár Illyricumban, akár Pannóniában, Macedóniában vagy Galliában elibéd álltunk volna, hogy figyelmeztessünk az ég akaratára, ha úgy gondoltuk volna, hogy egészen eleget tettél az isteni igazságszolgáltatásnak. (10) Most még nem múlt el az úr haragja; a városból, mint valami kilátóból könnyezve néztük, amint lerohanod a számos római kolóniával, ősrégi várossal ékeskedő nemes Adria-vidéket. Mégsem álltunk az utadba, de még csak egy hanggal sem tiltottunk el ettől, mert úgy éreztük, hogy a szellemek még engesztelhetetlenül haragszanak. Láttuk, amint lánggal és karddal pusztítod Isztriát és a Pón túli területet, de egy szónyi üzenettel sem gátoltunk, és azért nem, hogy e láng végre kijózanítsa a népeket, és romlatlanul tiszteljék megváltójukat. Most pedig, Attila, így értsd a hatalmas isten akaratát: A jóságos és mindenható Jézus Krisztus megparancsolja neked, hogy most fordulj vissza, nem tűri, hogy a Pón átkelve tovább dühösködj öldökléssel, fosztogatással, gyújtogatással. A Pón alul jámbor nép él, Itália többi része mentes minden mocsoktól, és kitart az igaz hitben, mellette áll a leghathatósabb védelmező, ég és föld királya, a mindenség teremtője. Tudd meg, hogy ha a Pón átlépsz és továbbnyomulsz, nem emberekkel, hanem halhatatlan istenekkel lesz háborúd. Vigyázz, Attila, vesd le a vakmerőséget, a kegyetlenséget, és fékezd meg dühödet! Mert mi lehetne esztelenebb, mint az isten ellen fegyvert emelni? (15) Mi lehetne nagyobb hálátlanság, mint csatarendbe állni az ellen, akitől az életet, a méltóságot, a hatalmat meg a számtalan egyéb javakat kaptad? Ez bizony a legnagyobb őrültség volna. Ányos és Nicasius meg a többi istennek szentelt férfi mennyei segítséggel tekintélyes városokat védelmezett meg a haragodtól. Mit cselekedhet a mindenható, akinek egyetlen legyintése egykettőre letaszíthat téged a magas trónról, méghozzá úgy, hogy neked meg szkítáidnak emlékezetetek sem marad, hiszen minden az ő felségének engedelmeskedik? Féld az urat, alázattal engedj intésének, szívesen hallgasd szolgáját és küldöttét! Mert az ő legkisebb szolgája az üdvösség jelében és Jézus nevében, mely név minden nevek fölött való, a kisujjával megsemmisíti veled együtt egész hadseregedet. Kérlek, Attila, ne merészkedj az istenség ellenére Róma városának trónjára törni, melyet az úr magának választott, és amelyen nem hogy barbár népségeknek, de még Romulus sarjának sem engedi meg az uralmat. Ez a trón, hidd el nekem, az isten országáé, amelyen helytartói és püspökei révén ő hallgatja az emberek fogadalmait és könyörgéseit. Itt bocsátja meg az emberi bűnt és botlást; itt ül törvényt mindennap, itt ítéli meg és mérlegeli az emberi vétkeket, itt Péter főpap, Krisztus helytartója, és társa, Pál uralkodik; ennek élén az ő helyébe szabályszerűen következő és mennyei hatalommal felruházott püspökök állnak, akik szemes gondot viselnek az emberi üdvösségre. (20) Ne merészeld tehát e várost, a nemzetek királynőjét, a mártírok temetőhelyét, a világ szülőjét, a dicsőség bölcsőjét, az inkább mennyei, mint földi birodalom székhelyét megtámadni. Tartózkodj az apostoli széktől, amely Péter és Pál hatalmas szellemének védelme alatt áll; tartózkodj a pápai vártól, amely szentek csontjaiból és mártírok vérével oltott mészből épült; tartózkodj a Péter szikláján emelt főoltártól! Akik az isteni birodalom székhelyéül kiszemelt Rómát valaha is merészelték megtámadni, e szörnyű gaztett miatt pusztulásra jutottak. A senon gallok a tiedhez hasonló elszántsággal és erőkkel nyomultak be Itáliába, támadták meg a várost, és a Capitoliumon kívül mindent leromboltak, aztán annyi csapás és bolyongás lett a részük, oly kegyetlen fátum üldözte őket, hogy jobb szerették volna, ha Rómát nem hogy nem foglalják el, de még csak nem is látják sohasem. Porsenna, az etruszkok hatalmas királya, élete kockáztatásával ostromolta, és gyalázattal, kárvallással, eredménytelenül távozott; aztán jobban kívánta a rómaiak barátságát, mint fegyverét. (25) Hannibál megtörte, hogy ne mondjam, megsemmisítette a római nép erejét, majd a város ostromára indult, de a bősz ellenfél nem hogy el nem foglalhatta, de még csak nem is láthatta azt; aztán ez kényszerítette arra, hogy halálra szánja magát. De, hogy ne kalandozzunk a történelemben, Alarik, a gótok királya, maga is szkítiai származék, épp most merészkedett Rómára kezet emelni, és miután meggyalázta a város fenségét, miután elkövette a bűnt, élete azonnal szerencsétlenül megszakadt. A gótok, akik sem erőben, sem vadságban nem szorulnak a hunok mögé, ezután szelídebben viselkedtek a római birodalommal. Tartóztasd meg tehát magad, Attila, az égi birodalom székhelyétől, hagyd Rómát, az istenek hajlékát, a föld királynőjét, a nemzetek anyját, a népek hazáját, az antikvitás szentélyét, ismerd el és tiszteld a diadalok emlékművét, ne emeld erős kezedet az égbeli Péter trónjára, féld a kardhordozó Pál szellemét. Ha nem így teszel, a tieiddel együtt egyszerre fogsz súlyos isteni és emberi büntetésben részesülni, s majd késő bánatra ébredve hiába keseregsz vakmerőségeden. Ezért hát a ránk vigyázó mindenható isten igéjével és a szentséges apostoli kar vezetőinek a parancsa szerint utasítunk, hogy csapataiddal együtt fordulj vissza. (30) Azonnal vidd el a táborodat innen, hajtsd el a vad, barbár népséget, menj vissza a hazádba, ne merészelj a Pón keresztüllépni, vess véget az őrjöngésnek és a gyilkolásnak, kegyelmezz az emberi vérnek, mert az isten haragját már beteljesítetted, tartózkodj Itáliától és Róma városától. Uraskodj, ahogy tetszik, Itálián kívül, Szkítiában is, mert máskülönben, tudd meg, az égből halálos ítélet leselkedik rád, és azt se felejtsd el, hogy a haragvó istenség ellenségeit azok ellenségei által szokta súlyos büntetésben részesíteni. Nagyon vigyázz, hogy veled ne így történjék, higgy Krisztus helytartójának, és hallgass rá!

Leó pápa e fenyegető és szinte isteni szavakkal úgy megijesztette a királyt, hogy az nem sokat tudott válaszolni. Alarik esetét forgatta az elméjében, és még inkább hinnie kellett Leónak. Végül röviden azt felelte, hogy a férfi tekintélye és tiszteletreméltó megjelenése meggyőzte őt arról, hogy ez isten parancsa, és mert a Mincio folyónál már meg is állt, e megtorpanásból ráismert az égi akaratra; (35) Alarik példáján megrettenve egy ideje ott állomásoztatja a táborát, nem is fogja a szellemek engedélye nélkül átlépni sohasem a Pót, és nem tesz semmit; komolyan megígéri tehát, hogy a sereggel nem vonul tovább, megfékezi haragját, amelyet isteni terv öntött bele, és azonnal szót fogad a szentséges férfiúnak, Krisztus helytartójának, ahogy parancsolta. Miután Leó kívánságát teljesítette és elbocsátotta őt, valamennyien csodálkoznak, hogy a főpap tekintete és szavai Attilát egykettőre meggyőzték, és sok főember tudakolja, hogy miért engedett oly könnyen a keresztény püspöknek, miért látszott úgy, mintha a félelem elbátortalanította volna. Nem a kis papi csoport ijesztett meg engem, mondta, és nem a pápa, hanem az a két öreg keltett bennem rettegést, aki hosszú szakállal, tiszteletet és félelmet parancsoló arckifejezéssel a férfi feje fölött kivont karddal állt, és nekem szegezett fegyverével szörnyhalállal fenyegetett meg, ha küldöttjének nem engedelmeskedem. Azt hiszik, hogy Péter és Pál sietett helytartójuk segítségére. A király parancsára a hunok Noricumba és Pannóniába helyezték át a táborukat, dühüket megfékezték, az öldöklés és gyújtogatás megtiltatott nekik, Leó egész Itália menekülését kieszközölve hálát adott az istennek, hazament Rómába, és jelentette az egyház általános szabadulását.

E jóságos atya ezután minden erejét arra fordította, hogy megmentse az igaz hitet, amelyet ez időben leginkább az eutychiánusok és a nesztoriánusok veszélyeztettek. (40) Nesztor konstantinápolyi püspök ugyanis azt állította, hogy a szűz nem az istennek, csak az embernek volt az anyja, az egyik személy testi, a másik isteni, erősítgette, hogy az isten fia az egyik, és az emberé egy attól különálló másik. Eutyches egyáltalán nem értett vele egyet, hanem azt mondta, hogy az emberi és az isteni természet tökéletesen egy és ugyanazon lévén semmiféleképpen sem különböztethető meg. Flavián bizánci metropolita mindkét eretnekséget kiátkozza. Theodosius parancsára Ephesusban zsinatot tartanak, amelyen Dioscorus elnökletével Eutychest felmentik, Flaviánt elítélik. Ezzel szemben Theodosius halála után Leó Marcianus utasítására és védnöksége alatt Calchedonba hívatott össze gyűlést, amelyet egyetemesnek mondanak, mivel 630 szent atya vett részt rajta, amelyen a szentséges gyülekezet megerősítette, hogy Krisztusban kettős természet van, és ugyanazt az egyetlen Krisztust kell istennek és embernek hinni. Aztán valamennyi atya egyetértésével nyomban kiátkozták a manicheus fertőzés szerzőit, és könyveiket nyilvánosan elégették; Dioscorus dölyfjét megtaposták, és az eretnekséget eltörölték.

Ugyanezen időben Valentinianus parancsára Maximus patrícius megöli Aëtius patríciust, a ragyogó hadfit, aki nemcsak Attilának, hanem irigyeinek sokféle vádaskodása következtében a római császárnak a szemében is félelmetes. (45) Erre Aëtius bajtársa, Trasistilla, hogy barátja halálát megbosszulja, Maximus segítségével Rómában megöli Valentinianust. Ez 30 évig uralkodott, életének nagyobb részét Ravennában töltötte, és hogy a város tekintélyét gyarapítsa, a ravennai érsek alá vetett 12 püspököt, úgymint Rimini, Cesena, Forli, Forlimpopoli, Faenza, Imola, Brento, Bologna, Modena, Reggio, Parma, Piacenza püspökeit, miért is az az exarchátus nevet kapta. Ravenna falait kiszélesítette, elrendelte, hogy János püspök fehér gyapjúból készült császári öltözéket viseljen, amiért aztán a ravennai főpapok a rómaiakkal merészelték összehasonlítani magukat. Maximus Valentinianus után magához ragadta a birodalmat, elrabolta és feleségévé tette Valentinianus hitvesét, Eudoxiát. Tettének pimaszságával arra indította Geiserik vandál királyt, Afrika meghódítóját, hogy rátörjön Itáliára, és megtorolja a bűnt; a feketékből, mórokból, vandálokból mintegy 300 ezres sereget szedett össze, óriási flottával átkelt Latiumba, és elfoglalta a polgárok által odahagyott várost. Ezek menekülése közben Ursus római százados megölte a zsarnok Maximust. Leó pápa a városba benyomuló Geiserik elé ment, és megkérte, hogy elégedjék meg a zsákmánnyal, a várost és a templomokat ne gyújtsa fel. (50) Ezt nem tudta kieszközölni, mert Geiserik Attilánál kérlelhetetlenebb volt. A várost a vandálok és a feketék tűzzel-vassal egészen szétdúlták. A távozó vandálok Campanián keresztülvonulnak, magukkal viszik Eudoxiát és lányát, elfoglalják Capuát meg néhány campaniai várost. A rómaiak tizennégy nap múlva visszatérnek az elhagyott városba, a meghalt császár helyébe Avitus szenátort állítják, akivel Marcianus az állam érdekében szívesen köt szövetséget. Leó pápa hozzálát a templomok és a város újjáépítéséhez. A mélyen vallásos és dúsgazdag Demetria asszonyt rábeszélte, hogy a harmadik mérföldkőnél a saját telkén építsen egy bazilikát az isteni Istvánnak. Ő maga a Via Appián boldog Kornélnak egy másikat emelt, a szétrombolt templomokat és egyházi berendezést helyreállította. Három kápolnát épített Péter, Pál és János bazilikájában. Az apostolok sírjaihoz őröket rendelt, akiket kamarásnak nevezett el. A Vatikánban, Péter bazilikájától nem messze monostort állított nők számára. Az acephalusok eretnekségét, amely Krisztusban a lényeket nem ismerte el, levelével kereken megcáfolta.

(55) Tehát, hogy a hunok történetéhez visszatérjünk, a szentséges pápát Attila mély alázattal fogadta, tisztelettel elbocsátotta, maga pedig az egész sereggel együtt az itáliai kincsekkel és zsákmánnyal megrakodva azonnal visszatért Noricumba. Mielőtt azonban Itáliából a lábát kihúzta volna, azzal fenyegetőzött, hogy a taljánokra sokkal súlyosabb háborúval támad ismét, ha Honoriát, Valentinianus húgát, Piacidia császárné lányát nem adják hozzá feleségül a fejedelmi kincstár illendő részével. Ez ugyanis, míg Attila Itáliában forgolódott, őt pedig tisztesség okán szent apácák között tartották, egy eunuchhal titkon levelet küldött Attilának, amelyben a hunt bátyja ellen ingerelte. Arra biztatta, hogy fogjon rá fegyvert, őt pedig támogassa sereggel, pénzzel, és hogy ezt a tisztesség örve alatt tehesse, követelje ezt a méltóságához illő házasságot. Attila szívesen fogadta az eunuchot, bizalmas üzenetet küldött vele, amelyben Honoriát megnyugtatta, és jelezte, hogy a császárlánnyal az önként felajánlott nász nagyon is a kedvére szolgál, és őt mindenkinél jobban fogja szeretni. (60) Megegyezés szerint követeket küld Valentinianushoz, akik révén kéri Honoriát meg a fele birodalmat, hogy e rokoni kapcsolattal ők ketten gondoskodjanak a világ békéjéről és javáról. Azzal fenyegetőzik, hogy ha a római császár ezt a jog és méltányosság ellenére visszautasítaná, vele együtt egész Itáliát leradírozza. Valentinianus a követeket azzal a válasszal bocsátotta el, hogy a hatalmas uralkodóval való rokonságot nem veti el, sőt, ez idő szerint más sem jöhet neki jobban, mint hogy Attila királyt ez üdvös kötelékkel magához láncolja; ezen az úton a két birodalmat össze lehet békíteni, ezért ő maga is támogatja ezt a gondolatot; azonközben ki fogja puhatolni nővére meg a római szenátus és nép akaratát, mert ezek utasítása és határozata nélkül államügyekben semmi sem történhet törvényesen. Valentinianus ez idő alatt meghalt, úgy, ahogy elmondtuk. Attila gyanút fogott, hogy kijátszottak.

Egyesek azt mondják, hogy hazájába visszatérve már nem sokáig élt; mások azt írják, hogy újra visszament a Galliákba, mert meg akarta torolni az Aëtiustól és Theodorik vizigót királytól elszenvedett vereséget. (65) Fentebb már kezdtük érinteni az írásművek ellentmondásosságát, melyet itt, ahogy a tárgy megköveteli, részletesebben bemutatunk. A magyar évkönyvek, és sokan mások is, azt mondják, hogy Attila, miután az itáliai és illyricumi hadjáratban diadalmaskodott, és győztes és meggazdagodott hadával hazament az országába, gladiátorjátékokat és mindenféle előadásokat rendezett; Sicambria lakosságának háromszor adott lakomát, adományokat osztogatott, rengeteget pazarolt az odasereglett népekre, és nehogy úgy lássék, mintha természete elpuhult volna, Ázsia meg Afrika meghódításán gondolkozott; azt mondják, hogy e hallatlanul kéjsóvár ember azért fordította az elméjét dőzsölésre és ágyasai sokaságára, hogy hunjai mind testüket, mind lelküket felfrissítve lelkesebben készüljenek fel az új hadjáratra. Mindenkinél kedvesebb volt számára Ildikó kisasszony, a bactriai király csodás szépségű és hasonlíthatatlanul bájos lánya, akinek szerelme lángra gyújtotta, és elhatározta, hogy első feleségévé teszi. Királyhoz méltó menyegzőt rendezett, és minden féktelenségét a nászéjszakába adta bele, ezen az éjszakán annyit áldozott Bacchusnak és Venusnak, hogy alvás közben hanyatt fekve az orrából kiömlő vér azonnal megfojtotta, és meghalt. A felébredő asszony férjét magához ölelve, azt holtan és kihűlve találja. A kamarások azonnal összeszaladnak, és a király váratlan végzetét az eláradó gyász közhírré teszi, a végzetét, mondom, mely méltán érte őt, hiszen aki oly nagyon szomjazta a mások vérét, az joggal telt el a sajátjával, halt meg a sajátjától. (70) Marcianus azon az éjszakán, amelyen ellenfele meghalt, álmában Attila íját eltörve látta, és ebből halálát megérezte, mint mondják. Amikor pedig halálhíre széltében elterjed, a szkíták minden önbizalma egyszeriben odalesz. Tudják ugyanis, hogy egy ilyen és ekkora birodalom, amely különböző és egymással torzsalkodó, veszekedő nemzetekből állt össze, hiszen a gepidák meg az osztrogótok, mint szolgák, csak félelemből katonáskodtak Attilának, semmiképpen sem tartható fenn, és e számos népség nem maradhat meg az engedelmességben; okkal hiszik, hogy mindnyájan azonnal elpártolnak. Mindazáltal fiai, Csaba és Aladár, vagy – mint mások mondják – Ernák és Durik, a többi fejedelemmel együtt gondoskodnak a temetéséről. A szertartás a férfi méltóságához illőn óriási pompával, hatalmas néptömeggel megy végbe; a testet a szentélybe, az ősök fentebb említett emlékművéhez viszik, mert Béla és a szkíták többi vezére az országútnál volt eltemetve, ahol a hunok oszlopot állítottak. A magyarok azt mondják, hogy 124 évet élt, negyvennégy évig uralkodott, és a Pannóniákba való bevonulás után a hetvenkettedik, az isteni megváltás után pedig a négyszázötödik évben hunyt el. (75) Jordanis a temetést úgy meséli el, hogy a tetemet a tábor közepén a körben álló sátrak között helyezték el, körös-körül válogatott hun lovasok énekeltek dicsőségéről körtánccal kísérve, és cirkuszi játékok módjára járták körbe; aztán a testet ajándékokkal tisztelték meg, vigassággal, gyásszal vegyes tort csaptak, éjszaka pedig titkon a kijelölt helyen elföldelték, az ellenségtől szerzett fegyverzsákmánnyal és rengeteg embervérrel mutattak be neki áldozatot.

Jordanis azonban messze eltér a magyaroktól, és hogy vajon megvonjuk-e tőle a hitelt, döntsék el azok, akik a szkíták ősi történelmét gyűlölség nélkül olvasták; ő azt mondja, hogy Attila, miután az itáliai hadjáratot követően Pannóniába hazament, a vizigótok megsemmisítése végett újra visszatért Galliába; mit hogy akadálytalanul megtehessen, azokat pedig készületlenül érje, mindenekelőtt követeket küldött Marcianus császárhoz, azok útján keserűen felpanaszolta, hogy Theodosius császár egykori ígéretét nem teljesítik, ezért hadat üzen a görögök fejedelmének; a furfangos király ezt azért tette, hogy ezzel az álcával minden gyanakvását eloszlassa az ellenségnek, amely Galliát tartotta elfoglalva és a gascogne-i Toulouse-ban uralkodott; aztán hosszú meneteléssel óriási sereget vezetett Gallia ellen, úgy tervezve, hogy először az alánokat, majd a vizigótokat rohanja le, hogy amazok legyőzése után a vizigótokat sokkal könnyebben megtörhesse. (80) De terveink nem sikerülnek mindig az elképzelésünk szerint. Thorismund, a gótok királya, jól ismeri Attila esze járását, tart attól, hogy az alánok veresége után erősebb ellenfelet talál benne, ezért jelentékeny sereggel azok segítségére siet. A támadó hunokkal megfelelő bátorsággal és erővel szegül szembe, az összecsapást hosszú küzdelem követi, végül a hun enged, és aztán kénytelen meghátrálni, majd vereséget szenved és megfut. Úgy vélik, hogy a szkíta itt sem kapott ki kevésbé, mint a most mauriacuminak nevezett catalaunumi síkon. Ha a gót írónak hitelt adhatunk, a hunok kárvallással s egyben gyalázattal húzódtak vissza Pannóniába. Attila ezáltal jócskán veszített tekintélyéből, kezdték őt lenézni, és már nem volt olyan félelmetes, mint korábban. Thorismund győztesen tért vissza Toulouse-ba, majd rövidesen meghalt. Mert amikor betegsége miatt vénáját megvágva a vére folyt, Ascalis nevű szolgája jelentette, hogy itt az ellenség, és fegyvere nem lévén, keresztüldöfték. Hogy azonban ne haljon meg bosszulatlanul, a másik, szabad kezével felkapott egy zsámolyt, és néhány támadóját agyoncsapta. Az uralomban fivére, Theodorik követte. Mielőtt Attilához visszatérnénk, kövessük egy kicsit Jordanist, aki sok mindent elbeszél a vizigót történelemből.

(85) Amikor Theodorik az uralmat megszerezte, szembetalálta magát Riciarral, a svábok királyával, rokonával, aki Galíciában, vagyis Portugáliában székelt, Riciar ugyanis egész Hispániát el akarta foglalni. Theodorik először önmérséklettel követek útján figyelmeztette, hogy tartóztassa meg kezét az idegen területtől, ne kövessen el méltánytalanságot, fékezze meg ambícióját, mert az nagy gyűlölséget kelthet ellene. Ez azonban hetykén üzente vissza, hogy Theodorik ne üsse az orrát a mások dolgába, fölösleges, hogy akárkinek gondját viselje, hogy meggondolatlanul hol innen, hol onnan szerezzen magának bajt, inkább csak arra ügyeljen, de nagyon, hogy ne sértse meg a svábokat; máskülönben kénytelen lesz Toulouse-t ellenségként meglátogatni, s akkor a vitát karddal intézik el. Thorismund felbosszankodott ezeken a szavakon, minden szomszédjával rendbe tette a dolgát, szövetségébe vonta Gundikot és Hilperiket, a burgundok királyait, majd népes hadsereggel benyomult Hispániába az Obrigo folyóhoz, amely Asturián és Ibérián folyik keresztül, megrohanta a svábokat, mikor is megkezdődvén az ütközet, oly gyűlölettel csaptak össze, hogy mindkét részen sokan hullottak el. Végül is a svábok vereséget szenvedtek és elestek. Riciar elkapott egy hajót, és szökéssel mentette az irháját, eközben a gótok karmába került, Theodorik elé vezették, akinél magának meg övéinek bocsánatot talált, mert a jólelkű ellenfél úgy gondolta, hogy a győzelem után fölösleges tovább kegyetlenkednie. A meghódított svábok élére egyik hűbéresét állította, Agriulfot, a Varinok törzséből, amely a nemes gót vértől nagyon távol állt. Ezt a svábok lázadásra vették rá. Theodorik ráküldte a sereget, kapitányai elfogták, aztán a fogolynak fejét vették, hogy a többieknek az ő példáján mutassák meg, hogy a jóindulatú úr iránti engedelmességet sohasem szabad megszegni. (90) A svábok visszahőköltek vadságuktól, és a király megengesztelése végett elküldték hozzá püspökeiket a papi testületekkel együtt, akik kikönyörögték tőle, hogy nemcsak megbocsátott nekik, hanem azt is megengedte, hogy a saját nemzetükből válasszanak uraságot, aztán pedig megerősítette a megválasztott Rimismundot. Theodorik uralkodásának 13. esztendejében meghalt, fivére, Eurik, aki a helyébe lépett, nem szabadult a mérgezés gyanújától. A gyakori fejedelem- és császárváltozás a vizigótoknak alkalmat szolgáltatott birodalmuk gyarapítására. Mert először Hispániát foglalták el, majd hatalmukat a Galliákban terjesztették ki. Eurik elfoglalta a római fejedelmek székhelyét, Avernát. Erről ennyit.

De, hogy a tárgyunkhoz visszatérjünk, Attila halála után meghasonlás támadván, elsőként Valamir és Thiudimer, az osztrogótok, meg Ardarik, a gepidák királya pártol el a hun uralomtól, és szerez szabadságot magának. Ugyanezt teszik a markomannok, a herulok, a türingek, a kvádok, akik Attila után nem kívánnak fiainak, Ernáknak és Duriknak a szolgaságába visszaesni, ezért a hunok főemberei fegyvert ragadnak az osztrogótok meg a gepidák ellen. (95) Ernák 30 ezer emberrel támad a gepidákra, az első összecsapásban vereséget szenved Ardariktól, és elesik, Durikot Valamir és Thiudimer veri és futtatja meg, mire kénytelen a hunokkal együtt Szkítiába visszahúzódni. Ezután a hunok nem merészeltek az osztrogótokra fegyvert emelni. A gepidák, mint Jordanis írja, körülbelül harmincezer hunt mészároltak le. Megölték a vitézül küzdő Ellákot, Attila fiát, többi testvére elszaladt a Fekete-tenger partjára, ahol a gótok székeltek volt. E háború számos nációnak adta vissza a szabadságát, amely a római tartományokba vonult, és Marcianus a legszívélyesebben fogadta őket, ezek pedig elfoglalták a nekik juttatott helyeket. A gepidák a hunok elűzése után mintegy hadijogon megszállták az egész Dáciát. A római birodalomtól mint derék emberek a barátsági szerződésben nem kívántak mást, mint nyugalmat és rendszeres évjáradékot, amit a császár készséggel megengedett. Az osztrogótok hazát kértek a római birodalomtól, és Pannóniát nyerték el. (100) A szarmaták, a cemanderek és néhányan a hunok közül Illyricum egy részén, egy tengerparti város mellett találtak otthont, e nemből származott Blivila pentapolisi vezér, ennek testvére, Froila, és Bessa patrícius. A scyrek, a sadagarik és más alánok megkapták a kisebb Szkítiát és Alsó-Mysiát. A rugok meg néhány más nép lakóhelyül kérte Biziét és Arcadiopolist. Ernák, Attila kisebbik fia övéivel Kis-Szkítia külső szélén választott székhelyet. Rokonai, Emnedzur és Vultizintur, a part menti Dáciát szerezték meg, a hunok egy része Macedóniába és Görögországba távozott, ezeket sacromantisiusoknak és fossatisiusoknak nevezik. A mérhetetlen tömegű kis-gót nép Vulfila papfejedelemmel Mysiában, a Haemus-hegység tövében a nikápolyi területen lakott. A gótok tehát, akik Pannóniában ültek, Valamir királysága alatt három részre szakadtak; mint három testvér egy akarattal uralkodtak. Valamir a Lajta és a Rába folyók közén, Thiudimer a Balaton tó mentén, Vidimir a kettő között nyugodott.

(105) A magyar évkönyvek másképp beszélik el, ami Attila halála után történt; többek között két, uralomra érett fia maradt; a germánok, akik élén a veronai Detrik állt, és a hunok meghasonlottak és érzületük megoszlott, egyesek a Honorius császár lányától született Csabát, mások a nemes germán törzsöktől származó Aladárt választották. Detrik néhány hunnal Aladárt támogatta, mert ez germán vérből született, és úgy gondolta, hogy a hunok belső viszálykodása birodalmukat mihamar tönkreteszi; ebből súlyos meghasonlás támad. A hunok egy része a germánokkal, más része más nemzetekkel tart. A két fél megütközik, méghozzá oly kegyetlenül és hevesen, hogy a belharc tizenöt nap múltával is alig csendesedik. A népek vére, úgy mondják, patakként ömlött a Dunába. Az ütközetben végig Csaba pártja volt az erősebb, de végül Detrik csellel megtörte. (110) Azt beszélik, hogy Csaba hatvan öccsével és tizenötezer hunnal, aki e csatát túlélte, Görögországba futott, ahol tisztességgel fogadták, és 13 évig tartózkodott ott; aztán hazáját nem feledve, egy évig tartó utazással visszatért Szkítia belsejébe, ahol – mint mondják – nagyapját még életben találta, ami egyenesen képtelenségnek látszik; ennek tanácsára a Szkítiával szomszédos khorezmi nemzetből vett feleséget, és tőle nemzette Edemen és Ed fiait; míg élt, gyermekeit folyvást Pannónia visszaszerzésére biztatta, és utolsó percéig Pannónia meg Sicambria nevét mondogatta.

Mint a mi időnkben látjuk, a hunok nem űzettek ki teljesen a Pannóniákból; mert akik az öldöklésből fogolyként megmenekültek, nem tudtak nyugton élni a germánok mellett, hiszen azok az ellenségeik voltak, hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek nevezünk, és a t hangot k-ra módosítva magukat székelynek nevezték el, mert tudták, hogy a szkíta név minden szomszédos nép fülében nagyon ellenszenvesen hangzik. Ezek idegenekkel ma sem kötnek házasságot, hogy a vérüket ne korcsosítsák el. Kemény szokásaikat máig megtartották, és erősen különböznek a többi magyartól. (115) Szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid pálcikába rónak, és kevés jellel sok gondolatot fejeznek ki. Szakállasán járnak, marconák, rengeteg a marhájuk, és földművelésből meg legeltetésből élnek. A szolgaságot nem tűrik, sőt, a szabadságot annyira szeretik, hogy inkább meghalnak, mint hogy adót fizessenek. Magyarország királyainak sohasem akartak katonai szolgálatot teljesíteni, és erre semmi erővel sem lehetett őket rábírni. A mi időnkben is csak kérésre és a király iránti szeretetből hajlandók arra, hogy az isteni Mátyásnak időről időre házanként egy-egy ökröt adjanak. Azt mondják, amikor meghallották, hogy a hunok, akiket utóbb magyaroknak neveztünk, visszajönnek a Pannóniákba, küldöttséggel járultak elébük a most Roxiának nevezett Ruténiába, amelyet egykor a roxolánok laktak; velük egyesülve tértek vissza a Pannóniákba, mint a következőkben bővebben elbeszéljük. Ezek azt hitték, hogy Csaba meghalt Görögországban, ebből származott az a szólásmondás, mely a magyarok száján máig jár: Akkor jössz te vissza, amikor Csaba Görögországból. (120) Csaba tehát visszament Szkítiába, de mert görög anyától született és felesége külföldi volt, a szkíták kezdték becsmérelni, mert úgy tartották, hogy vérét megfertőztette. Aladár és a germánok egypár hunnal meg Attila seregének némi maradványaival megmaradtak Pannóniában. Azt hiszik, hogy Aladárt és Detriket e lázadás során megölték; így maradtak vissza Magyarországon a legkülönbözőbb nemzetiségű népek, amelyek zöme a magyarok visszajöveteléig az osztrogótok alatt élt. Ezért van, hogy németek és magyarok Dáciában és mindkét Pannóniában ma is vegyest laknak, tudniillik Attila halála után mindkét nép Aladártól és Detrik vezértől maradt vissza.

Nem tudom azonban, miféle végzet rendelte, hogy Attila halála után, az isten ostorának eltörése és a rómaiak elkeseredett ellenfelének kimúlása után ennek maradékai már megint Itália megtámadására és meghódítására induljanak; mert a gőgös római birodalmat csak szkíta fegyver akarta folyvást megtörni. Attila még halálában is nyomorgatja Itáliát. (125) Az ő seregének maradékai, a herulok és a türingek, akik a hunok veresége és menekülése után a Duna torkolatvidékére húzódtak, halála után mintegy húsz évvel Augustulus császársága idején Odoaker vezérletével megtámadták Itáliát. Aquileiát bal kéz felé hagyva elfordultak a trevisóiak, a vicenzaiak, majd a bresciaiak felé. Odoaker Pavia mellett legyőzte és megölte Orestes patríciust. Ennek fiát, Augustulust, az uralomból kitette, és elküldte a campaniai Lucullanum városkába, ahol vezéri köpönyegét levetve magánemberként élt. A római császárság tehát, amely Augustusszal vette kezdetét, Augustulusszal érte végét. Odoakert, aki a patrícius megölése után Rómára fordult, a rómaiak, elébe járulva, éljenzéssel bebocsátották, és diadalmenetben kísérték a Capitoliumra; ezután lecsendesítette Itáliát, és a legnagyobb nyugalomban uralkodott 13 évig, a föld harmadrészét kisajátította magának meg az övéinek. (130) De a szülőföldje fölötti uralmat sem hanyagolta el; mert amikor Feleteus, a rugok királya, akit Fevának is mondtak (a rugok ugyanis Germániában a Duna túlsó partját lakták), az otthon maradt herulokat megtámadta, és székhelyükről el akarta kergetni őket, akkor sorozást tartott, erős sereget állított ki ellene, átkelt a Dunán, megütközött Feleteusszal, a királyt megölte, a rugokat szinte megsemmisítette, és tűzzel-vassal elpusztította egész tartományukat, hogy tovább ne lakhassanak ott. Odoaker római király ez ütközetben aratott győzelme jelentette az itáliaiak jövendő tragédiájának a kezdetét, ugyanis a római provinciák ekkor látták először a longobárdokat, akik Odoaker királysága idején elfoglalták a lakosságából kiüresedett Rugilandot, amelyet mintegy húsz évig, egészen Audoin királyuk idejéig laktak.

Hogy kissé messzebbről tekintsük át a dolgot, Attila halála után az osztrogótok meg az ő seregének különböző maradványai a Pannóniákban éltek. Mint fentebb említettük, Valamir, Thiudimer és Vidimir fivérek meglehetős békességben uralkodtak náluk. Hogy a megkötött szövetséget betartsák, Marcianus fejedelemtől rendszeresen évjáradékszerű ajándékokat kaptak, amikor azonban azt tapasztalják, hogy ez az ő megvetésük jeleként elmarad, a fivérek feldühödnek, sereget gyűjtenek, és berontanak Illyricumba, mindent feldúlnak és elpusztítanak. (135) Marcianus megbánja eljárását, az idei és a tavalyi évre járó ajándékot lerója, a jövőre nézve pedig a legkomolyabban megígéri, hogy a többit évente küldi. A béke zálogául elfogadta Theodorikot, a kiváló természetű gyermeket, Thiudimer és ágyasa, Ereliva fiát, akit elvittek Konstantinápolyba, és amikor nagyobbacska lett, Leó császár a kegyeibe fogadta, így szilárdabb egyetértés jött létre az osztrogótok és a rómaiak között. Azonban, a gótok nem akarták, hogy erejük a nyugalomban eltespedjen, szerették volna megmutatni a bátorságukat, és egy másik hadjáratra hátarozták el magukat. Először a sadagák ellen ragadtak fegyvert, akik a túlsó Pannóniában laktak. Ahogy ezt Attila fia, a hunok királya, Dinzia megtudta, összeszedte az alatta álló kevés hunt, hadiszövetségre lépett az ultingurokkal, az angistrokkal, a bittugurokkal, a bardorokkal, táborát a pannóniai Bassiana városhoz vezette, megostromolta, környékét pusztította. Ezt a gótok meghallva otthagyták a sadagák elleni vállalatot, és a hunok felé fordultak, akiket nemcsak legyőztek, de a lakóhelyükről is kikergettek, úgy, hogy aki ottmaradt, máig retteg a gót fegyvertől.

(140) A hunok nyugodván, a gótok és a svábok között keletkezett háborúság. Hunimund, a svábok vezére, midőn Dalmácia kirablására indul, útközben elhajtja a gótok nyáját, amely a mezőkön kószál, ugyanis a svábok a dalmaták és a pannóniaiak közelében élnek. Ezt a gótok rossz néven veszik, és Thiudimer vezetésével a visszatérő sváboknak a Balatonnál tekintélyes csapattal csapdát állítanak, nem annyira az iménti veszteség megtorlására, mint inkább nagyobb merészségük megelőzése végett, éjnek évadján rájuk törnek a tóparton, ezek pedig a rajtaütéstől megzavarodva nem is nagyon tudnak ellenállni. Ez ütközetben Hunimund királyt elfogták, a svábokat megverték, de mindnyájuknak kegyelmet adtak, elsősorban a királynak, akinek fiát Thiudimer örökbe fogadta, majd nemsokára övéivel együtt tisztességgel hazaeresztette Sueviába. Ez azonban megfeledkezett a jótéteményről, és rövid idő múlva a gótok ellen uszította a scyreket, akik akkor éppen a Duna fölött tanyáztak, és békében voltak a gótokkal. Azok a megállapodás értelmében megrohanták őket, akik megrendültek, de nem annyira az ijedelemtől, mint a meglepetéstől, hiszen úgy tudták, hogy a gótok és a scyrek között szoros kapcsolat áll fenn; kegyetlen küzdelem kerekedik; a scyreket végül lekaszabolják. (145) A gótok közül Valamir lováról leesve az ellenség kezétől meghal; a scyreket keményen megleckéztetik.

A svábok fejedelmei, Hunimund és Alarik is tartanak ettől, ezért szarmata segítséggel újra fegyvert fognak az osztrogótokra. A szarmaták királyai, Beuka és Babais, segítségül összekaparják a scyrek maradékát, a gepidák és a rugok előkelőségeit meg mindenféle népséget, és a pannóniai Bollia folyó mellett tábort ütnek. A gótok felindulnak ellenük, és amikor az ellenséggel szembekerülnek, a hadrendet kibontva megütköznek. Annyi vért ontanak, hogy az a mezőn patakokban folyik; az ellenség mérhetetlen tömege vész oda. (150) Thiudimer az ellenség öldöklésével betelve, testvére halálát és a gótokat ért sérelmet megbosszulva hazamegy. Nem sok idő múlva úgy érzi, hogy még nem büntette meg eléggé a svábokat, és amikor a Duna jege beáll, nagy sereggel átkel ellenük, és váratlanul hátba támadja őket. A sváboktól keletre a bajorok, nyugatra a frankok, délre a burgundok, északra a türingek éltek, akik a magas Alpokban lakó alemannokkal együtt tökéletesen egyetértettek a svábokkal; a gótok Sueviát és e szomszéd tartományokat rombolják és gyújtogatják, törik az ellenfelet, és prédával alaposan megpakolva vonulnak vissza a Pannóniákba. Amikor Thiudimer győztesen és gazdagon hazaért Germániából, pár nap múlva nagy örömmel fogadta fiát, Theodorikot, akit Leó császár tisztességgel elbocsátott. A tizennyolc esztendős Theodorik nem akar apjához méltatlannak mutatkozni, ezért titkon összeszed hatezer embert, átkel a Dunán, és alattomban lerohanja Babaist, a szarmaták királyát, aki Kamund római vezér megölése után hatalmaskodva uralkodott; az ijedelemtől összeroskadt királyt lenyakazza, palotáját, gyermekeit, feleségét, vagyonát megszerzi, a többit romba dönti és felgyújtja. (155) Majd, mielőtt a szarmaták összeszednék magukat, a gazdag zsákmányt hazaviszi apjához, a szarmaták által megszállt Singidona várost hatalmába hajtja, de nem adja vissza a rómaiaknak, hanem megtartja magának.

A gótok szomszédjaikat már szerteszéjjel kirabolták, ezért kifogytak a zsákmányból, és létszükségleti cikkekben is hiányt szenvedtek, tehát kezdték azokat békében hagyni. Thiudimert arra kérték, hogy nézzen valami új és gyümölcsöző háború után, mert számukra a nyugalom nem lesz hasznos és üdvös. Thiudimer ekkor magához rendeli öccsét, Vidimirt; előadja neki, mi a teendő. Együtt elhatározzák, hogy elöljárót hátrahagyva kivándorolnak, nehogy a harcias, nagy létszámú és szerencsés gót nép a nyugalomban elpuhuljon, meg eleméssze az éhség. És mert a világon két valamirevaló birodalom létezik, sorshúzással döntik el, hogy melyikükre melyik jusson. A nyugati Vidimirre, a keleti Thiudimerre esik. Kemény hadjáratot tervezve mindketten rendbe teszik tartományukat, a Pannóniákban elöljárót hagynak. Vidimir, mihelyt behatolt Itáliába, melynek élén Glycerius állt, váratlanul meghalt. (160) Hasonnevű fiát hagyta hátra, rá örökítette javait, a hadjáratot meg a hadsereget. Ezt azonban Glycerius ajándékokkal lekenyerezte, így Itáliát elhagyva a Galliákba vonult, amelyeket körös-körül ellenséges népek zaklattak. E lépésre ösztönözte őt a rokon vizigótok ottléte is. Miután a Galliákba megérkeznek, az osztrogót sereg a vér szavára önként egyesül a vizigótokkal, hogy úgy mondjam, egy testté lesznek, mint hajdan voltak. Felújítják az ősi kapcsolatot, és úgy uralkodnak a Hispániákban meg a Galliákban, hogy nincs méltó ellenfelük.

Thiudimer Illyricum lerohanására készülve átkel a Száván, szerteszét száguldozik, pusztítja a községeket, falvakat, elsőként Nis várost foglalja el és gyújtja fel, Thessáliában kiostromolja Heracleát és Larisát; majd megadás útján megszerzi Nist[!], őrséget állít, és Thessalonikébe megy, amelyet Alarianus patrícius véd nagy lovassággal, a gótok tömegétől azonban megijed, és támadásukat nagy ajándékokkal kerüli el. (165) Megegyeznek, és önként juttat nekik lakóhelyeket, úgymint Cerraet, Pellast, Európát, Medimnát, Petinát, Beraeumot és Siumot. A gótok helyet találva békét kötnek és lecsöndesednek. Thiudimer Cerraeben súlyos betegségbe esik, és valamennyi gót kívánságára Theodorikot jelöli ki trónörökösnek, maga pedig, egészsége elfogyatkozván, távozik az életből. Zénó ennek hallatára kész örömmel magához hívta a királyt, a főrangúak közé emelte, és hogy még jobban megtisztelje, fiává fogadta, konzullá tette, és hogy valamiféle halhatatlansággal ajándékozza meg, a palota előtt lovasszobrot állított neki. Minden lehető ranggal felruházta. Theodorik Bizáncban fürdött a méltóságban, azonban hamarosan eszébe jutott, hogy gótjai, akiket Illyricumban hagyott, szükséget szenvednek, és nem tartotta tisztességesnek, hogy itt éldegéljen; a hitvány tespedés helyett a dicsőséges tevékenységet választotta. Titokban fölkeresi Zénót, és mert Itália, a föld királynője a rugok és türingek rabságában sínylődik, a legalja Odoaker uraságát szenvedi, megkéri, hogy hatalmazza fel őt arra, hogy a római birodalmat kiragadja a mocskos népség kezéből; úgy véli, hogy ez mindkettejük javára lesz. (170) Ilyeténképpen a császár megszabadul a gót nép súlyos terhétől, Rómát megszabadítja a barbároktól, ami őfelségének is érdekében áll, ha a vállalkozás terv szerint sikerül. Mivel Zénó fiává fogadta őt, nem lesz méltánytalan, ha jóságosán megengedi, hogy azt a római birodalmat, amelyet gót költséggel és haderővel szerez vissza, a gót király birtokolja. Megígéri, hogy ha így történik, a római tanácsot és népet szelíden és törvényesen kormányozza és bérlőként birtokolja. A császár hozzájárul, hogy a nemes lelkű ifjút ne keserítse, és arra is gondol, hogy jobb lesz, ha Itáliát visszanyeri és fogadott fia neve alatt bírja, mint ha tűri, hogy mindörökké egy ocsmány fajzat rabságában sorvadjon, és tisztességgel megajándékozva elbocsátja őt. Theodorik, kívánsága teljesülvén, Zénótól elválik, nagy sereget készít, gondoskodik a hadfelszerelésről. (175) A Szerémségen keresztül Noricum Pannóniához közel eső területeire vonul. Behatol a velencei tartományba, tábort ver az Isonzónál, és kissé megpihenteti az embereket meg az állatokat.

Odoaker eközben sorozást tart, sereget gyűjt, elébe indul. A gót Verona vidékére vonul, később Odoaker szembeszáll vele, megütköznek, és elkeseredetten megverekszenek. A rugok és a türingek kénytelenek meghátrálni, teljes kudarcot vallanak és megfutnak, menekülés közben szörnyű veszteségeket szenvednek. Odoaker maradék lovasságával és néhány gyaloggal Ravennába vonul vissza, ahol királyi székhelyét felállította. Theodorik átkel a Pón, üldözi az ellenfelet, megnövekedett önbizalommal behatol Itáliába, táborát a várostól három mérföldre elterülő fenyvesnél állítja fel. Odoaker nem mer szabályos ütközetben ismét csatába bocsátkozni az ellenséggel, behúzódik a városba, és azt sánccal, árokkal oltalmazza. Váratlan kitörésekkel zaklatja az ellenfelet, éjszaka gyakran megrohanja az őrhelyeket, és egy-két embert lecsapva visszafut a városba. (180) De ezzel a taktikával nem sokra megy, mert egész Itália Theodorikot kívánja urának és királyának. Három éven át szenvedi az ostromot, az éhséget, a háborút, végül követek útján kegyelmet kér az ellenféltől, azzal az ígérettel, hogy ha megkapja, Theodorikot társul fogadja az itáliai királyságban. Kegyelmet kap, majd nemsokára lakomára hívják, és megölik. Ez lett Odoaker vége.

Theodorik tehát, mint elmondtuk, a harmadik esztendőben megszerzi Itália királyságát, és hogy azt más uralkodókkal kötött rokonság is erősítse, követek útján Chlodvig frank királytól fia számára feleségül kéri Andefledát, amit az szívesen teljesít, sőt, a szövetség szilárdságának kifejezéséül a lánnyal együtt három fiát is Rómába küldi. De ez az atyafiság nem tudta elejét venni az országhatárok fölötti torzsalkodásnak mindaddig, míg a feleség gyermekeket nem szült. (185) Szeretőjétől Mysiában született törvénytelen lányai közül Theudigitót Alarik vizigót királyhoz, Ostrogothót Zsigmond burgund fejedelemhez adja. Alariktól Amalarik születik, akit, miután szüleit elvesztette, nagyapja, Theodorik fogad gyámságába. Eközben Hispániából eljut hozzá Euthariknak, Veterik fiának, Berimund és Thorismund unokájának, az Amalok törzséből született, kiváló testi-lelki adottságokkal felruházott ifjúnak a híre, magához hívja őt, és összeházasítja lányával, Amalasuentával. Hogy családfáját terebélyesítse, Thrasamund vandál királyhoz adja feleségül húgát, Amalafredát, annak a Theodatusnak az anyját, aki aztán Afrikában széles környéken uralkodott. Lányát, Amalabergát hozzáadja Ermanfredhez, a türingek királyához. Körülbelül ebben az időben küldte Petanus lovaskapitányt több század, élén Pannóniába, hogy Szerémet ragadja el Transariktól, Trasistilla fiától, és foglalja el Illyricumot, kiűzve onnan Sabinianus lovasparancsnokot, aki fel akarta venni a harcot az ott szanaszét garázdálkodó Mundóval. (190) Petanus mindkét megbízatásának eleget tett, amennyiben Margus városnál, mely a Duna és a Morava között fekszik, sikeresen megütközött Transarikkal és Sabinianusszal, az egyiktől az anyát és Szerémet, a másiktól Illyricumot vette el. Az Attila nemzetségéből származó Mundo, miközben a gepidák dühe elől menekült, átkelt a Dunán, összeszedett egy jó nagy rablóbandát, a Duna partján emelt egy bástyát, amelyet Ertának hívnak, és a pusztaságban portyázott szanaszét. Amikor tehát Sabinianus üldözőbe vette őt, Petanus a segítségére jött, megszabadította az ellenségétől, és Theodorik iránt készséges engedelmességre szorította.

Ez időben Theodorik oly szerencsés volt, hogy bár országát a kiterjedt rokonság biztossá tette, a hadvezéreire bízott hadjáratok is sorra sikerültek. Mert az ügyek Galliában sem alakultak rosszabbul, mint Pannóniában és Illyricumban. A frankok ellen küldött Hibba körülbelül 30 ezer ellenséget ölt meg, és ragyogó diadallal tért vissza. (195) Miután veje, Alarik, a burgundok királya meghalt, Amalarik gyámjául rendelte Thiodis katonai parancsnokot, a gyámfiú azonban a frankok cselvetésének hálójában mind az országát, mind az életét elvesztette. Nem volt a nyugati területen nép, amely ne fogadta volna szívesen Theodorik főségét vagy barátságát és szövetségét, ne ajánlotta volna önként engedelmességét. Szicíliát a körülötte fekvő szigetekkel és Dalmáciát országához csatolta. Amikor megérezte, hogy utolsó napja közeleg, összehívta a gót előkelőket, és Itália királyává nyilvánította Atalarikot, Amalasuenta lányától való, akkor még nem egészen tizenkét éves unokáját, akit apja, Eutharik árván hagyott, és szónoklatban kért mindenkit, hogy a kijelölt királyt támogassa, a római szenátust és népet mélyen szeresse és tisztelje. Néhány nap múlva elhunyt Ravennában, ahol trónját mindig tartotta. Nem lehet rá más bűnt sütni azon kívül, hogy Boëthiust, a latinok alighanem legnagyobb tudósát, szenátori rendű férfit, testőrkapitányt, akit szabadságharc forralásának gyanújára korábban száműzetéssel sújtott, majd kegyelemmel visszahívott, apósával, Symmachus szenátorral és más jeles férfiakkal együtt a halálát megelőző évben, önmagát és királyságát féltve megölette. (200) Theodorik tehát, minden barbár között a legemberségesebb, kiváló uralkodónak bizonyult. Számos bazilikát épített, Octavianus mauzóleumát helyreállította, szokás szerint színielőadásokat rendezett. Trentót fallal kerítette; Itáliát megszabadította a külső ellenségtől. A herulokat Itália távoli vidékén, Aostánál telepítette le. Odoaker megölése után másik királyt adott nekik; 25 évig uralkodott Itáliában.

Atalarik nyolc éven át fiatal kora miatt anyjával együtt, annak irányítása alatt békén uralkodott. Ifjúsága elmúlván, hogy nyugodtabban kormányozhasson, magát és özvegy anyját Justinianus császárnak ajánlotta; a fejedelem örömmel fogadta az ajánlkozást és a gyámságot. Ezt a szerencsétlent azonban elragadja a korai végzet; anyja, hogy fehércseléd lévén a gótok ne fölényeskedjenek vele, nővérétől való unokaöccsét, Theodatust, aki Tusciában magánemberként éldegélt, magához hívja, és megosztja vele az uralmat. Ez a gazfickó azonban megfeledkezve a rokonságról meg a jótéteményről, hatalomvágyától vezérelve nemsokára elfogja őt, bilincsbe veri, aztán elviszi Ravennába, és a Bolsenai-tó egy szigetére állítja félre; (205) ez itt kesergi könnyek között szerencsétlenségét szakadatlanul, mígnem pár nap múlva a csatlósok a fürdőben megfojtják.

Justinianus császár a védnökségébe fogadott Amalasuenta sorsának hallatára úgy érzi, hogy ez őrá is gyalázatot hoz, ezért megparancsolja a dicsőséges hadvezérnek, az Afrika meghódításából már visszatért és a vandál vértől még csöpögő Belizárnak, hogy sereget toborozva iparkodjék Itáliába a gótok ellen, és meghagyja neki, hogy szabadítsa fel azt a barbár szolgaság alól. Belizár, a sikeres katona, szokott elszántságával vág neki a kapott feladatnak. Úgy gondolja, hogy a gótokat nem egykönnyen lehet legyőzni, ha ki nem kergeti őket Szicíliából, a tűzfészekből, ezért erős flottával először Siracusába megy. A városvédő gótok feladják a védelem reményét, és Sinderik vezérükkel együtt megadják magukat Belizárnak. Theodatus, miután értesül arról, hogy az ellenség elfoglalta Szicíliát, öccsét, Evermotot, Itália védelmére a Szicíliai-szoroshoz küldi. Ez Reggio városnál ver tábort, de mert nem bízik a gótokban, titkon otthagyja a sereget, és néhány, tervébe beavatott kísérővel Belizárhoz megy, lába elé rogy, kegyelmet kér, és kijelenti, hogy ő a római és nem a gót fejedelmeknek kíván szolgálni. (210) A táborban maradt gótok ennek hallatára felháborodnak, és azonnal lázadásban törnek ki, ordibálnak, hogy mint egy germán szökevénytől kiderült, Theodatus összejátszik az ellenséggel, ki kell hajítani a királyságból, és el kell kergetni; Vitigist, a hadvezért, királlyá választják, aki – hogy a kedvező szerencsét lustaságból el ne szalassza – késedelem nélkül Rómába megy, és elfoglalja. Ugyanekkor Ravennába is elküld néhány hűséges katonát álruhában, hogy Theodatust meglepetésszerűen öljék meg, és a megölt király utódaként hirdessék ki Vitigist. Ezek a tervet fürgén és pontosan végrehajtják; Theodatus megölése után kikiáltják a táborban megválasztott Vitigist.

Belizár eközben átkel a Szicíliai-szoroson, elfoglalja Nápolyt, majd Rómába megy, ahonnan pár nappal korábban Vitigis kivonult, Ravennába ment, Mathesuentát, Amalasuenta lányát törvényes házassággal magához kötötte, és a gótokkal megünnepelte a menyegzőt. Míg ez zajlik, Belizár elfoglalja Rómát, a város megszállása után Etruriába indul, és kiostromolja a legerődítettebb helységeket. (215) Vitigisnek jelentik ezt, mire a gót Hunilas vezért több századdal és a lovasság jó részével azonnal elküldi Perugiába, ahol – míg a hosszú fallal védelmezett várost visszaszerezni igyekszik – Belizár rajtaüt, és a sereggel együtt megsemmisíti. Vitigis e szerencsétlen eset után összeszedi a gótok minden erejét, kivonul Ravennából, 13 hónapig ostromolja Rómát, majd az ostrom feloldására kényszerítve Riminit merészeli körülzárni, ahonnan hasonló csalódottsággal kell megfutamodnia. Miután visszavonul Ravennába, kemény ostrom alá fogják, és feleségével, Mathesuentával, meg minden kincsével együtt, mint beszélik, önként a győztes kezére adja magát. Belizár elvitte Konstantinápolyba, ahol Justinianus császár patríciusi címmel adományozta meg és tisztelettel fogadta; odaérkezése után a második évben meghalt. Feleségét, Mathesuentát, Justinianus nőül adta öccséhez, egy patríciushoz, és tőlük egy utószülött származott. (220) Hát így végezték az osztrogótok és az Amalok. Justinianus és Belizár pedig mindenki egybehangzó döntésével és szavazatával megkapta a vandálok, az afrikaiak és a gótok legyőzője megtisztelő címet. Erről ennyit.

Mindeddig a lehető legrövidebben azt írtuk meg a most Magyarországnak nevezett Pannóniáról, hogy a hunok kiűzetése után mely népek lakták és kormányozták, mert nagy volt a gótok hatalma. Úgy gondoljuk, nem lesz érdektelen, ha most rendben nyomon követjük azokat, akik a hunok és az osztrogótok után foglalták el Magyarországot. Azon idő tájt, amelyben, mint mondják, Belizár Justinianus császársága alatt a perzsákat legyőzte, Audoin, a longobárdok tizedik királya, aki a gepidákon diadalmaskodott, megtudta, hogy a gótok királysága hanyatlóban van, és számlálhatatlan néptömeggel beszállt a Pannóniákba. De e nép eredetét kissé távolabbról kell áttekintenünk, hogy a történetet egybefüggőbben szőhessük.

(225) Azt olvassuk, hogy Skandináviából és a termékeny Germániából származtak ki a gótok, a vandálok, a kvádok, a herulok és a turcilingok meg, mint a modernek közül többen gondolják, más barbár nációk. Tudjuk, hogy innen jöttek a winnilek is, akiket longobárdoknak neveznek. Mert a Germán-öböl segély tengerrel körülvett szigetei akkora néptömeggel bővelkednek, hogy nemcsak Germániát töltötték fel, hanem a kivándorlók különféle sarjadékait is szülték. A longobárdok harmadrésze tehát Aio és Ibor vezetésével Skandináviából kivonulva Scoringába megy, és ott néhány évig megül. A szomszéd területet széltében a vandálok birtokolják, akik a longobárdok letelepedéséről értesülve követek útján évi adó fizetését kérik. Erre azok azt felelik, hogy jobb szeretnek harcolni, mint szolgálni; a dolgot Marsra bízzák, és a döntés az első összecsapásban megszületik. Mert a longobárdok az ütközet kezdetén győznek, és virtusukkal megváltják magukat a vandálok szolgaságától. (230) Később a vidék terméketlensége miatt szükséget szenvedve átköltöznek Mauringába, és az átkelést párbajjal vívják ki az assipitoktól. Innen Golandiába mennek. Miután több népen háborítatlanul vonultak keresztül, biztonságérzetükben őrjárat és strázsaállítás nélkül pihennek, és íme, a bolgárok meglepik a hanyagokat, sokukat megölik, kegyetlenkedve száguldoznak a táborban, Agelmund királyt levágják, lányát fogolyként elhurcolják. Ezek, miután erejüket összeszedik és magukhoz térnek, a király helyébe Lamisót teszik, aki testi erőben és lelki nagyságban egyaránt kiváló férfi lévén, uralkodásának első percétől semmire sem törekszik jobban, mint hogy Agelmund király halálát megbosszulja. Sereget állít tehát, rátör a bolgárokra, és amikor az első összecsapásban azt tapasztalja, hogy az övéi meginognak és már-már hátat fordítanak, olyan goromba szavakat vág a fejükhöz, hogy azok visszafordulnak az ellenfélre, és szörnyű vereséget mérnek rá. A győzelem, a préda és a fegyverzsákmány akkora önbizalmat önt beléjük, hogy már sokkal nagyobb veszedelmeket is készek felvállalni. (235) A longobárdoknak e második királya dicsőségesen uralkodott; rendben követte őt Lethu, Ildeok és Goden.

Mint fentebb mondani kezdtük, ugyanebben az időben nem mindennapi meghasonlás támadt az Itáliában uralkodó Odoaker, a herulok királya, és a rug király, Feleteus között. Feleteus ugyanis, aki a Duna túlsó partján lakott, el akarta foglalni a másik oldalt, amiből ádáz gyűlölködés keletkezett. A noricusok határában állt akkor a boldog Szeverin kolostora, és ez az önmegtartóztatásával, szentéletűségével és tekintélyével jeles férfi égi sugallatra gyakran korholta Feleteust meg a feleségét, Gisát, hogy hagyjon fel a folytonos kártétellel, és megjövendölte neki a bekövetkező bajokat. Odoaker tehát tekintélyes herul és türing sereggel kivonul Itáliából, és az ellenséget seregestől leveri és megöli. (240) A rugok nagy tömegét hajtva győztesen tér vissza Itáliába. A longobárdok odahagyják eddigi lakóhelyüket, és elfoglalják a Noricummal majdnem szemközt fekvő megürült Rugilandot. Land ugyanis barbár nyelven országot jelent. Innen kivonulva alászállnak Feld nyílt mezőire, ahol három évvel később háború tör ki a király öccsének a halála miatt, akit Runetruda, Tato lánya aljasul meggyilkolt, a longobárdok megverik a herulokat, és királyukat, Radulfot, megölik. A herulokat annyira kipusztították ekkor, hogy ez idő után már királyuk sem volt.

E sok sikeres csatározás úgy meggyarapítja a longobárdok hadseregét, hogy most már maguk keresik a háborút, nemzeti virtusból igyekeznek dicsőségüket öregbíteni. Vaccho király fia, Walteri király idejében a gepidákkal viselnek hadat. Walteri halála után Audoin arat öldöklő győzelmet az ellenségen. A szép diadal után a katonák kérik a királyt, hogy az ünnepi lakomán ültesse maga mellé Albuin királyfit, aki a csatában Thorismundot levágta, és akinek bátorsága a győzelem jó részét kivívta, hogy ha már virtusát a harcmezőn megtapasztalta, asztaltársaságával is emelje tekintélyét. (245) Mire ő: Hát nem tudjátok, válaszol, hogy a longobárdoknál nem szokás a királyfinak atyjánál vendégeskedni, mielőtt valamely idegen király fegyverzetét fel nem öltötte? Az meghallja ezt, elmegy Turisindhoz, a gepidák királyához, akivel a háborút vívta; ez tisztességgel fogadja, majd lakoma közben veszekedés támad, az apát összevagdalja, az általa előbb megölt Thorismund fegyverzetét elviszi, visszamegy a longobárdokhoz, és az ifjú dicséretes bátorsága joggal kiérdemli a fejedelmi lakomán való részvételt, ő következett az uralomban, minden tekintetben kiválónak tartották, Clothar frank király lányát, Clodisuintát vette feleségül, akitől csak egy leánykája született, Albisuinda. Turisind gepida király után a fia, Cunimund következett az uralomban, aki Albuin által megölt apjáért elégtételt akart venni, megtörte a longobárdokkal fennálló békeszerződést, és háborút indított ellenük. Albuin örök szövetséget köt az avarokkal, akiket előbb hunoknak neveztek, később királyukról avaroknak. Aztán szövetségeseivel megrohanja a gepidák területét, az ellenséget halálra kaszabolja; Cunimundot megöli, és koponyájából serleget készít. (250) Fogolyként vitte magával óriási embertömeggel együtt a király lányát, akit Rosemundának hívtak, és akit, gyermeke nem lévén, vesztére feleségül vett. A gepidákat ez a vereség annyira tönkretette, hogy tovább nem bírtak uralkodni. Mert akik e háború után életben maradtak, vagy a longobárdoknak engedelmeskedtek, vagy a vidéket lakó hunok súlyos elnyomása alá kerülve szolgáltak.

A longobárdok hatalma és tekintélye megnövekedvén, a Belizár által nemrégiben tönkretett gótok maradékából származó Totila (ugyanis az életben maradt gótok az ellenség távoztával összeszedelődzködtek, és megtették királynak Hildebadot, utána Atanarikot, végül Totilát) tüzet vetett Itáliára, ezért Justinianus Itália teljes felszabadítását tervezte. A Levéltáros melléknevű Narsest patríciussá tette, és rábízta e hatalmas vállalkozást. (255) Ez egyezséget kötött a longobárdokkal, akik Albuin királlyal megszállták Pannóniát, és a gepidákat szinte kiirtva együtt laktak ott az avarokkal, a paktum megkötése után pedig segélyt kért tőlük a gótok ellen. A szövetség címén Narses roppant nagy és erős segélyhadat kapott, amely a római sereggel együtt átvonult Itáliába, és Totilát meg a gótokat teljességgel eltörölte, majd ajándékokkal rakottan hazament Pannóniába. És ameddig a longobárdok a Pannóniákban éltek, mindig támogatták a római birodalmat. A longobárdok tehát az üdvösség ötszázharmincadik évében, Justinianus császársága alatt nyomultak be a Pannóniákba, három évvel idébb, mint ahogy Belizár Afrikába ment, és a vandál népet egészen megsemmisítette, és körülbelül negyvenkét esztendeig laktak ott. De nézzük rendben, miképpen keltek át aztán Itáliába.

Itáliában pedig rengeteg átkos és szerencsétlen jel tűnt fel, amely a jövendő bajokkal rémisztgetett. Elsősorban mindenfelé olyan pestisjárvány tombolt, hogy nem maradt ház gyász nélkül. (260) A romlás elől futva elhagyták otthonaikat, vagyonukat, állataikat, megszűnt a földművelés és minden ipar, állt minden tevékenység. A gyermekek magukra hagyták a szüleiket, a szülők a gyermekeket, a kegyelet mindenestül eltűnt. E kórság egész Itáliát Noricumig gyötörte, leginkább azonban mégis Liguria pusztult ki. Ez időben Justinianus őrületbe esett, és távozott az élők sorából. Nem sokkal később még nagyobb szörnyűségek következtek. Az égen Itália-szerte tüzes seregek bukkantak fel, amelyek vért ontottak. A Tiberis elöntötte a várost, és sokan elmerültek. Egész Itáliában napokon keresztül megállás nélkül szakadt az eső.

Justinianus halála után az ifjabb Justinus következett, akinek Zsófia volt a felesége, az, akit annyi baj okozójának tartanak. (265) Narses Itáliát megszabadította a gótoktól, e nagy háborús siker busás nyereséget hozott neki, miért is, mint mondják, igencsak fölkeltette maga ellen a rómaiak irigységét. Ezek állítólag bejelentették a császárnak, hogy a rómaiak sokkal szívesebben engedelmeskednek a gótoknak, mint a görögöknek, mert Narses basáskodó és kegyetlen zsarnoksága alatt úgy érzik, hogy nyomorult szolgaságra jutottak; azzal fenyegetőztek, hogy ha nem gondoskodik a római községről megszabadítva azt Narses eunuch uralmától, idegen nemzet alá vetik magukat. A császár ezen meghökkent, Narsest nyomban elmozdította, és Longinust állította a helyébe. Azt mondják, e levélre Zsófia, Justinus neje is azzal fenyegetőzött, hogy ezt az eunuchot, aki az államnak kárt okozott, be fogja csukni a fonóba, hogy a lányoknak ő ossza ki a fonni való gyapjút; amaz erre azt vágta vissza, hogy fon ő neki olyan fonalat, amelyet sohasem tud kibogozni. (270) Így aztán részint haragból, részint félelemből visszavonult Nápolyba, követeket küldött a longobárdokhoz, és arra biztatta őket, hogy hagyják el a nyomorúságos Pannóniát, és foglalják el a gazdag, termékeny Itáliát. Ezek úgy látták, hogy azt ajánlják nekik, amire mindig vágyakoztak, és az üzenetet örömmel fogadták. Albuin király nagy reménnyel telve egybegyűjtötte az összes longobárd családot, maga mellé vette szász szövetségeseit, és mintegy 20 ezer gyermekkel, asszonnyal nekikészült a kivándorlásnak. Úgy gondolta, hogy Pannóniát otthagyja a hunoknak, akikhez örökös szövetség kötötte, mert előzőleg negyvenkét évig együtt lakták a Pannóniákat. A lakóhely átengedése felől Albuin olyan megállapodást kötött velük, hogy ha a szükség valaha visszatérésre kényszerítené, ki-ki foglalja vissza a saját földjét. (275) A kijelölt napon tehát, amelyet április kalendájára tesznek, mely napon a hívők húsvét ünnepét tartották, az üdvösség ötszázhatvannyolcadik évében, valamennyi longobárd kiköltözik a Pannóniákból. A Szerémségen haladnak keresztül; viszik magukkal a szászokat is, akikről beszéltünk. Ezek helyét aztán Clothar és Sigisbert frank királyok parancsára a svábok foglalták el.

 

Nyolcadik könyv

A longobárdok meg a szászok a kivonulásukat követő harmadik hónapban érnek Itáliába. Albuin király a határon felhág egy magas hegyre, hogy onnan a gyönyörű és híres-neves táj fekvését, szépségét megszemlélje. Ezt aztán később Monte de Rének nevezték, ahol akkora bölényeket szoktak elejteni, hogy bőrükre, mint Pál írja, majd tizenöt ember fekhet. Azután benyomul Itáliába, és mert mindeddig senki sem akadályozta, elfoglalja a velencei tartományt és Friulit, unokáját, Gisulfot, néhány kiszemelt longobárd családdal saját kérésére megteszi ez utóbbi elöljárójává. Az aquileiai metropolita, akinek Pál a neve, páratlan életszentsége miatt tisztelendő ember, félti magát meg az egyházát, ezért a papi felszereléssel és testülettel Grado szigetére szalad, nehogy a vad barbárok megkárosítsák. (5) Ebben az időben a szentséges Benedek viselte a pápaságot.

A hunok, akiket avaroknak is neveznek, és akik a longobárdok távozása után a Pannóniákat a hatalmuk alá hajtották, Clothar frank király halálának hallatára birodalmuk kiterjesztésének reményében hadat indítanak a frankok ellen. Az avar pedig hun fajzat volt, Attila seregének a maradéka, melyről elmondottuk, hogy az ő halála után alulmaradt a gepidákkal szemben, akik nem óhajtottak megint alattvalóvá válni. Azok a hunok, akik a vereséget túlélték, megutálták a hun nevezetet, és elnevezték magukat avaroknak arról az Avarról, aki Zeliorbist követte a királyságban, aztán elhagyták a Pannóniákat, és Noricumba húzódtak, róluk mondták ezt a vidéket Bavariának. Strabo úgy vélekedik, hogy inkább Bajoariának kell hívni a bójokról, akik Itáliát elhagyva ezt a földet választották lakóhelyül. (10) Clothartól négy fiú maradt, aki az országot felosztva kívánt uralkodni. Charibert Párizsnak parancsolt, Guntran az orléans-iaknak, Chilperik a soissons-iaknak, Sigisbert a metzieknek, ő ellene intéztek a hunok erős támadást, ő azonban nem kisebb merészséggel Türingiába ment elibük, és az Elba folyónál megütközve legyőzte és megszalasztotta őket, majd kérésükre békét adott nekik. Rövid idő múltán a hunok összeszedték az erejüket, ugyanazon a helyen összecsaptak a frankokkal, győzelmet arattak, és prédával, fegyverzsákmánnyal rakottan hazamentek Pannóniába. Amikor Narses eunuch meghallotta, hogy a longobárdok a megbeszélés szerint megérkeztek Itáliába, visszament Rómába, ahol rövidesen meghalt. Testét rengeteg arannyal, ezüsttel egy ólomkoporsóba zárták, és elvitték Konstantinápolyba.

Félix püspök a trevisóiakhoz közeledő Albuin elé ment a Piave folyóhoz, és eltökéltségével elérte, hogy egyházának semmi kárt sem okozott. (15) A longobárdok ezután elfoglalják a velencei tartományt, Veronát, Monselicét, Mantovát meg a Veneto többi Pó-menti városát; Brescia és Bergamo megszerzése után megostromolják Milánót, mely nem sokkal előbb már rengeteg szenvedést állt ki, mi több, amikor Belizárhoz átpártolt, a gótok pedig visszaszerezték, majd a földig rombolták; azt mondják, e pusztítás során harmincezer milánói polgárt mészároltak le. A Pón túli terület Pavia kivételével rövidesen a longobárdok hatalmába került. Azt háromévi ostrom után foglalták el. Úgy mondják, hogy amikor a király bevonult a városba, a keleti kapunál lovastól összerogyott, és mindaddig nem bírt felkelni, amíg a sokáig ellenálló paviaiaknak meg nem kegyelmezett, noha megesküdött volt arra, hogy a keresztényeket, akik idejekorán meg nem adják magukat, kiirtja. A kegyelmet nyert nép a királyt szerencsekívánatok közepette kísérte a palotáig, amelyet egykor Theodorik emelt, és megszabadulva minden aggodalmától, több szeretettel viseltetett iránta ezután, mint amekkora gyűlölettel ezelőtt. De hogy Pavia ostroma közben a tétlenség el ne puhítsa, Rómán, Ravennán és az Adria-part több városán kívül Etruriáig mindent elfoglalt.

(20) A tavalyi bőség és pestis után kegyetlen éhínség következett Itáliára, ahol igen sok különféle nemzetiségű telepes gyűlt össze, aki Gallia számos falujában szétszéledt, és ezek máig őrzik a gepida, bolgár, szarmata, pannon, sváb, noricus neveket. Végül, miután három évig és hat hónapig uralkodott Itáliában, felesége fortéllyal megölte. Tudniillik Veronában egy lakomán jókedvében féktelenül noszogatta az asszonyt ivásra, és odanyújtotta neki az apósának, Cunimundnak a koponyájából készült serleget, hogy apjával együtt vedeljen, Rosemundát ekkor elfogja a harag, és a kegyelet ösztönzésére ármányt sző ellene. Felkeresi a vitéz Peredeót, és mindenféle ígérgetéssel megpróbálja rábeszélni férje meggyilkolására, amikor azonban ez nem áll kötélnek, csellel hálózza be őt. Peredeónak volt egy barátnője, akihez gyakran eljárt éjszaka; a királyné álruhába bújt, és a barátnőnek adva ki magát az odalátogató Peredeóval befeküdt az ágyba. A közösülés után kérdezi a becsapott Peredeót, mit gondol, kivel volt dolga; ez azt feleli, hogy egy zsibárusnővel. (25) Ő pedig fölfedi magát, és így szól: Peredeo, vagy te ölöd meg Albuint, vagy neki kell téged, hiszen a királyi ágyat meggyaláztad. Ha nem engedelmeskedsz, és nem bosszulod meg apám halálát, tudd meg, hogy házasságtörés vádjával kegyetlen halált fogsz halni. Az megijed, és megígéri, hogy megöli a királyt, majd Elmikkel, ez összeesküvés kiagyalójával együtt az asszony jeladására a delelő királyt meglepi és ledöfi. Ennek délceg és hadra termett testét valamennyi longobárd mély gyásza közepette a veronai palota előtt helyezték sírba.

Utána Elmik akarja megszerezni a királyságot, és eljegyzi magát Rosemundával; Longinusnak, a ravennai kapitánynak megparancsolja, hogy tüstént küldjön hozzá egy felszerelt hajót, amelyre Elmik Rosemundával és a király lányával, Albisuindával, meg a királyi kincstárral felszáll. (30) Amikor megérkeznek Ravennába, Longinus rábeszéli Rosemundát, hogy ölje meg Elmiket, és őt válassza férjéül, hogy Ravenna fölött uralkodhasson. Az ingatag asszony beleegyezik; Elmiknek mérget nyújt a fürdőben. Az megissza, és amikor rájön, hogy halálos szert itattak vele, kivont karddal arra kényszeríti a feleségét, hogy a maradékot ürítse ki a pohárból. Ez enged az erőszaknak, és a méreg egyszerre vet véget mindkettejük életének. Ebből láthatjuk, hogy milyen igazak az istenségek, akik a gazembereket arra kényszerítik, hogy kölcsönösen öljék meg egymást. Ezek halála után Longinus Albisuinda királylányt az egész vagyonnal együtt elküldte Bizáncba Justinus császárhoz. Sokan azt mondják, hogy Peredeo Elmikkel és Rosemundával együtt szökött, aztán Albisuindával kelt át Konstantinápolyba. (35) Ez az arénában megölt egy irdatlan nagyságú oroszlánt, ezért a császár veszélyesnek ítélte őt, és annak parancsára megvakították. De világtalanul sem bizonyult alábbvalónak, mint annak előtte. A méltatlan megvakíttatást megbosszulandó, bizalmas kihallgatást kért a fejedelemtől, hogy fontos államérdekekre figyelmeztesse, eközben mindkét kezében egy-egy kést rejtett el, és a két közvetítő patríciust megölte.

A longobárdok gyűlést tartottak Paviában, és Clefót választották királynak, aki sok rómait lemészároltatott, másokat kiutasított Itália területéről, ámde alig tölthetett be egy évet és hat hónapot, amikor az egyik apródja megfojtotta. A longobárdok kegyetlensége miatt számos nemes és nagy néptömeg menekült Velencébe, és a barbár embertelenség elől e tengeri menedékben húzta meg magát. Clefo halála után a longobárdok tíz évig király nélkül éltek, csak kitűnő vezéreik voltak. (40) Majdnem egész Itáliát birtokukba vették Róma város kivételével, amelyet sohasem sikerült megszerezniük; a tartományok és városok elöljáróságait vezéreik száma szerint osztották fel. Zabán Paviát, Valiari Bergamót, Alichi Bresciát, Euin Trentót, Gisulf Friulit kapta, mások más városokat rendben. Rajtuk kívül választottak harminc kapitányt, aki a többi város élén állt. Mivel kapzsiságuk sok rómait halálra juttatott, a többiek meg különböző helyekre szóródtak szét, végül úgy alakult a helyzet, hogy a termés harmadrészét minden évben a longobárdoknak adták, hogy úgy lássék, mintha adófizetőik lennének. A számtalan zsarnok urasága alatt sok város elpusztult, az istenek sok temploma leomlott, sok papot kegyetlenül megöltek, és végül Itália legnagyobb része a longobárdok szolgaságába jutott.

A longobárdok birodalmuk kiterjesztése végett át akartak kelni a túlsó Galliába; ezt a feladatot a legtekintélyesebb vezérek vállalták. (45) A szentséges Hospitius, aki Nizzában a szerzetesek főnöke volt, mennyei sugallatra többször megjövendölte e vad nemzet támadását. Többször figyelmeztette a nizzai polgárokat, hogy erkölcseiket, életmódjukat változtassák meg, térjenek meg az igazsághoz és a jámborsághoz; a gallokra haragvó istenségeket békítsék meg teljes bűnbánattal, máskülönben a longobárdok szörnyű áradata fenyegeti őket, akik hét várost el fognak pusztítani; azokat, amelyek elvetik a hitet és a vallást, esküszegésben, lopásban, rablásban vétkesek, a gyilkosságot semmibe veszik, a szeretet és irgalom nyomát sem őrzik. Megjövendölte, hogy a népre ezért iszonyú pusztulás vár, sőt, jól ismerve az isten akaratát, megparancsolta a szerzeteseknek, hogy költözzenek el. Ezt jövendölte e férfi, aki oly szigorú életmódot folytatott, hogy daróccsuhán és vasláncon kívül semmiféle alsóruhát sem viselt, megelégedett kenyérrel, datolyával és vízzel, a negyvennapos böjt idejét gyökereken töltötte. A szerzetesek szót fogadtak a tekintélyes embernek, és egyedül hagyták őt a kolostorban. Alig lépték át a tartomány határát, az ellenség már meg is érkezik, felkutat mindent, és rábukkan az elhagyott zárdára. (50) Hospitius megmutatja magát a toronyból, felmásznak, és ott találják bilincsbe verve, darócba burkolva. A bilincsből arra következtetnek, hogy bűnöző gazember, gyilkos vagy haramia, ezért faggatják, ő pedig minden bűnt magára vall. Egyikük kardot ránt rá, hogy a nyomorultat halállal büntesse, ámde a hóhér kinyújtott jobbja hirtelen megmerevedik, megbénul, képtelen leereszteni, a szentséges férfi pedig, mint mondják, az üdvösség jegyében imádkozva helyrehozza. A longobárd karja gyógyulásán álmélkodva tüstént elhatározta, hogy felveszi Krisztus igaz hitét, aztán a szentségeket is, és élete utolsó napjáig mély áhítatban élt abban a kolostorban. Akik Hospitius szavának hitelt adtak, épségben tértek vissza az otthonukba, míg viszont akik megvetették, e hadjárat során kegyetlen halált haltak.

(55) A longobárdok tehát a Galliákon keresztülszáguldozva minden falut és várost lerontanak, tűzzel-vassal mindent elpusztítanak. Amatus patríciust, aki Guntran frank király utasítására tekintélyes sereggel szembeszáll velük, megsemmisítik. Aburgundok óriási tömege esik el, hatalmas zsákmányt szednek. Meggazdagodva vonulnak vissza Itáliába; nemsokára megint megrohanják Itáliát, de nem jönnek vissza némi kárvallás nélkül. A szászok, akik a longobárdokkal együtt jöttek Itáliába, azok példáján felbuzdulva rárontanak a Galliákra. De a Galliát védelmező Mummulus patrícius közbelép, kénytelenek a zsákmányt otthagyni, és eredménytelenül térnek haza. Nem sokkal később, mert rosszallják, hogy csak úgy lakhatnak Itáliában, ha a longobárdoknak adót fizetnek, Sigisbert király támogatásával gyermekeikkel és asszonyaikkal visszatérnek régi hazájukba, amelyet a svábok azóta elfoglaltak. Erővel próbálják visszaszerezni, és nem akarják elfogadni a harmadát vagy a felét, amennyit a svábok önként átengednek, végül két súlyos vereség után belenyugszanak. (60) Ez időben Tiberius után Mauricius uralkodott, aki hadvezérei révén leigázta a lázadó örményeket és perzsákat. Hatalmas árvíz pusztított, elsősorban Liguriában és a velencei tartományban, október kalendáján pedig rettenetes égiháború. Rómát a felduzzadt Tiberis árja meg a partra vetett csúszómászók bűze árasztotta el, amiből aztán súlyos pestisjárvány keletkezett. Többféle állati szörny bukkant fel, mint a Nílus áradásakor, hím- és nőneműek, amelyek ágyékukig emberi formát mutattak, és a nap első órájától a kilencedikig lehetett ezeket látni, amint istenre rimánkodnak. A tíz zsarnok uralma eltelvén, a longobárdok Clefo fiát, Autharit választják meg királynak, akit melléknevén Flaviusnak is hívtak, innen aztán a többi királynak is Flavius lett a neve. Ennek vezetésével sikertelenül ostromolják Rómát, az ostrom alatt szakadatlan eső és vihar rettegteti őket, úgyhogy emberben és állatban nagy veszteségeket szenvedve kénytelenek azt feloldani. Aztán súlyos és veszedelmes pestisjárvány támad. (65) Mauricius császár ekkor Childebert frank királlyal szövetséget köt, ötvenezer sestertiust küld neki, és ráveszi, hogy indítson hadat a longobárdok ellen. Ez megszámlálhatatlan frank sokasággal nyomul be Itáliába, a longobárdok nagy ajándékkal megvesztegetik, mire dolgavégezetlen elmegy. Mauricius hiába követeli vissza a pénzét, a hatalmasság rá sem hederít. Authari király megostromolja és lerombolja Bersellót, ahová – mint mondják – a sváb nemzetiségű Dructulf, aki a longobárdoktól a császárhoz pártolt át, bemenekült. Dructulf testőrségével együtt titkon elszökik Ravennába. Aztán a longobárdok három évre szövetséget kötnek Smaragdus patríciussal, aki Ravennát őrséggel tartja. Mauricius elfogja Childebert király nővérét, és követei útján ismét ösztökéli őt, hogy vezessen hadat a longobárdok ellen, megígéri, hogy ha ezeket kikergeti Itáliából, nemcsak a nővérét küldi vissza, hanem busás jutalmat is ad. (70) Ezt a szükség ráviszi erre, és alemannokból meg frankokból verbuvált sereggel ismét behatol Itáliába, azonban az alemannok meg a frankok között meghasonlás támad, mire a sereget elbocsátja, és szégyenszemre visszavonul Galliába.

A longobárdok a kedvező eseményektől elkaparva a trentói herceg alatt egy kisebb sereggel benyomulnak Isztriába, az egész környéket messze feldúlják, és leigázása után nagy zsákmánnyal hazamennek. Egy más részük megtámadja Comancina szigetén a Narses oldalán erősen kitartó Francio lovasparancsnokot, aki mintegy húsz évig tartózkodott ott. Ez hat hónap után engedélyt kapott a távozásra, mire a szigetet átadta, és cókmókjával, feleségével, gyermekeivel biztonságban elhajózott Ravennába. Flavius Authari Childebert édeshúgát feleségül kérte, de az a longobárd követek ígérgetéseire és ajándékaira ügyet sem vetett, hanem amikor a gótoktól, akik Hispániában uralkodtak, és áttértek a katolikus hitre, küldöttség érkezett hozzá, szándékát megmásította, és a lányt a hispán királlyal jegyezte el. (75) Amikor e rokonságról Mauricius császár tudomást szerez, titokban üzen Childebertnek, és felbiztatja arra, hogy amit korábban nem tett meg, a longobárd ellenség ellen ragadjon fegyvert. A frank király sorozást tart, harmadjára támadja meg Itáliát, hogy a longobárdok rabságából kiszabadítsa, ezek viszont derekasan ellenállnak, nehogy szerzeményüket elveszítsék, és a frankokra óriási, emlékezetes vereséget mérnek. A gallok fölötti győzelemmel elhíresedett Flavius király követeket küld Garibald bajor királyhoz, hogy az ő nevében kérjék feleségül a leányát, akit Theudelindának hívnak. Ezek sikerrel teljesítik a megbízást, és a rokonságot megkötve jönnek vissza. Authari követség ürügyével álruhásan, királyi rangját elrejtve, néhányadmagával nemsokára elindul, hogy menyasszonyát megnézze, aztán kéri a lányt, hogy koccintson vele, s eközben titkon értésére adja, hogy ő a vőlegény; majd elutazóban egy bárdot olyan erővel vág bele egy fatörzsbe, hogy azzal nyíltan kimutatja, ki volna. A támadó frankok által zaklatott Garibald férjesülő leányát fiával, Gundolffal együtt elküldi Itáliába. (80) A kiváló jellemű, daliás ifjú vőlegény valamivel Verona fölött, a szárdok földjén találkozik Theudelindával. Május idusán a longobárdok nagy fényességgel és vigassággal megtartják a lakodalmat. E napon villám sújt egy fát. Authari király közelében Agilulf, a torinói herceg megkérdez egy fiatal jóst, aki azt válaszolja, hogy az ara, aki most tartja első esküvőjét, nemsokára Agilulffal köt házasságot.

Mauricius kérésére Childebert frank királynak a longobárdok ellen negyedik háborút kell viselnie; húsz századost visz magával, bátran áthatol az Alpokon. De Bellinzona falainál a király halálos sebet kap a mellén és elesik, vezérei továbbnyomulnak, és Milánó közelében ütnek tábort. A császár követei azonnal odasietnek, megígérik, hogy hamarost erős segítséget hoznak, de mert tíz napig hiába várják az ígéret teljesítését, ebben csalatkozva megrohanják bal felé a Pón túli területet, és mindent tűzzel-vassal pusztítanak. (85) Veronáig dúlnak, sok várost megadásra kényszerítenek, még többet lerombolnak, és leginkább a trentói földön kegyetlenkednek. Nagy tömeg barmot és embert hajtanak el. Három hónapon keresztül száguldanak öldökölve, fosztogatva; de mégsem tudnak ártani a longobárdoknak, akik Paviában megerősítették magukat. Majd elhatalmasodik az éhség meg a vérhas, úgyhogy alig tudják hazavonszolni magukat. Azt mondják, hogy ebben az időben Flavius Authari Itália közepén járt, elhaladt Spoleto mellett, bevette Beneventót és a Samniumot, végül a sereggel egészen Reggióig elhatolt, Itália szélső városáig, a Szicíliai-szoros mellett egy oszlopot állított, és azt jelentette ki a longobárd birodalom határának, ezt a mi időnkben is Authari oszlopának mondják. Zotto, akit a király Benevento élére helyezett, 20 évig uralkodott a Samniumban. Authari pedig követeket küldött Guntranhoz, a frankok békét és nyugalmat kedvelő királyához, és mialatt ezek béketárgyalásokat folytattak, ő Paviában méregtől meghalt, miután hat évig szerencsésen uralkodott. Feleségét, Theudelindát, szelídsége és jósága miatt a longobárdok felhatalmazták, hogy kedve szerint válasszon férjet magának, és megígérték, hogy azt tekintik királynak. (90) Ő Agilulfot, a torinói herceget választotta, magához hívatta, és a jövendölés szerint, ahogy fentebb elmondtuk, hozzá ment. A menyegzőt Milánóban tartották, ahol valamennyi longobárd egyetértésével királlyá választották. Amikor Agilulf, akit Magónak is neveztek, az ország gyeplőjét kézbe vette, mint mondják, elküldte Agnellus trentói püspököt, hogy váltsa ki a foglyokat, és tárgyaljon békekötésről a gallok királyával, ez pedig mindent szándéka szerint intézett el. Ez időben először súlyos aszály, majd hallatlan sáskajárás következett, amely két éven keresztül mindenütt felemésztette a vetést, és Itáliában iszonyú éhínséget hagyott maga után. Az égen egy hónapig üstökös látszott. Mimulfot, San Giulio szigetének hercegét, aki behódolt a frankoknak, a király megölte. Azt mondják, Gaidulf bergamói herceg elpártolt a királytól, és újból már nem békült ki vele.

A boldogságos Gergely ebben az időben dedikálta a szentek életéről szóló dialógusát Theudelinda királynénak, akinek a kegyét olyannyira megnyerte, hogy közreműködése révén Agilulf királyt meg a többi longobárdot az igaz hitre térítette, az elnyomott egyházat felszabadította, az elűzött püspököket visszaállította. (95) Romanus patrícius és exarcha pedig Ravennából Rómába menve visszatértében a longobárdok által elfoglalt városokat visszaadta korábbi tulajdonosaiknak; ezek között nagyobb jelentőségű volt Sutri, Bomarzo, Orte, Todi, Amelia és Perugia. Amikor erről Agilulf hírt kap, sebtében összeszedett katonasággal rögtön kivonul Paviából, és Perugiába megy. Súlyos ostrom alá veszi a várost és Maurisio longobárd vezért, aki átpártolt a rómaiakhoz. Néhány nap múlva a várost beveszi, a pártütő Maurisiust elébe vezetik, ezt azonnal kivégezteti, majd a vidék elpusztítása után gazdag zsákmánnyal visszatér az Alpokon inneni Galliába. Megjelenése Gergely pápát roppant módon nyugtalanította, ezért Theudelinda királyné segítségéért és pártfogásáért folyamodott, és Agilulffal örök szövetséget kötött. Erről az isteni Gergely leveléből értesülhetünk, amelyben a békéért erősen hálálkodik a longobárdok királyának és királynéjának. (100) Ugyanebben az időben a bajorok megtámadták a szlávokat, de Kagán, az avarok vagyis hunok királya, megérkezett, és lemészárolta őket. Childebert, a frankok királya, nejével együtt méregtől meghalt. Ugyanekkor az avaroknak is mondott hunok kijöttek Pannóniából és rátámadtak Türingiára; a frankokkal súlyos háborút vívtak. Galliában Brünhilda királynő uralkodott unokáival, Theudeberttel és Theodorikkal, akik még gyermekek voltak. Nagy fizetséggel kihajtotta a hunokat az országból, és Guntran halála után maga kormányzott unokáival. Azt mondják, ekkor jött létre a béke Kagán hun király és Agilulf között. Az elhunyt Romanus patrícius és exarcha helyébe Gallicinus lépett rendben, aki nemsokára békét kötött Agilulffal. Agilulf is örök szövetségre lépett Theodorik frank királlyal. Arábiában megszületett Mohamed álpróféta, aki a szaracénoknak törvényt adott. (105) Zangrulf veronai és Gaidulf bergamói hercegeket, miután kétszeri kegyelem után is megátalkodottan fellázadtak, kivégeztette. A következő évben súlyos pestisjárvány látogatta meg nemcsak az Adriai-öböl tengermelléki vidékét, hanem később a Pón túli területeket is. Aztán rémisztő jelek mutatkoztak (vértől csöpögő lándzsák jelentek meg az égen, és egész éjjel világos volt), ezek rosszat jósoltak; Theudebert, a gallok királya, súlyos ütközetet vívott nagybátyjával, Clotharral.

A következő évben meghalt Ariulf spoletói herceg, aki Faroaldot követte. Halála előtt Camerinónál csatát vívott a rómaiakkal, győzött, majd megkérdezte a katonáit, ki volt az, aki az ütközetben oly derekasan viselkedett. Azt felelték neki, hogy ő maga, a herceg volt az. De hiszen én láttam, mondta, hogy az sokkal erősebb nálam, és amikor az ellenség megszorongatott, mindig ő fedezett engem a pajzsával. (110) Aztán Spoletóban felkereste az isteni Szabin csinos bazilikáját, ahol annak testét elföldelték volt, és megkérdezte, kié volna ez a templom. Azt felelték, hogy Szabiné, akiről azt beszélik, hogy a hozzá imádkozó katonák mellett mindig nyomban megjelenik, erre azonnal leugrott a lováról, belépett a templomba, és Szabin képmását megpillantva eskü alatt vallotta, hogy ez az a férfi, aki megvédte őt, amikor az ellenség sűrűjében verekedett, így aztán elhitte, hogy az isteni Szabin, a katonák legkegyesebb pártfogója, a keresztény hitet még nem ismerő Ariulfot sem akarta magára hagyni. Ariulf után fia, Teudelap herceg következett.

Ebben az időben fosztották ki a longobárdok kíméletlenül az isteni Benedek montecassinói kolostorát. Zotto beneventói herceg halála után Agilulf király parancsára fia, Arich következett, fennmaradtak az égbeli Gergely hozzá intézett levelei. (115) Ugyanezen napokban Gallicinus patrícius lovasai elfogták és Ravennába kísérték Agilulf lányát a pármai Godescalckal együtt. Agilulf hajóépítő mestereket küldött Kagánnak, az avarok, azaz hunok fejedelmének, és így az elfoglalt Galliában egy szigetet. Theudelinda királynő felépítette és birtokokkal, egyházi felszereléssel bőségesen ellátta boldog János bazilikáját Monzában, Milánó fölött 12 mérföldre, ott, ahol egykor Theodorik, a gótok királya, hogy kényelmesen nyaraljon, egy óriási költséggel épített igen kellemes villát birtokolt, amelyet az Alpok közelsége meg az egészséges és mérsékelt éghajlat kedvéért gyakran fölkeresett. Theudelinda ugyanitt állított egy gőgös palotát is, amelyben a gótok öltözködését és szokásait lehetett tanulmányozni, akiknél elterjedt, hogy nyakszirttől fejtetőig borotválták magukat, hajukat a homlokuktól az állukig elválasztva leeresztették, szász és brit módi szerint bő, csíkokkal átszőtt lenruházatot viseltek, amelyet tarka szegélydísszel szoktak ellátni, továbbá nagyujjig nyitott sarut hordtak, amelyet egy sor nyelvecske fogott össze.

Nemsokára Padova az őrség tiltakozása ellenére elpártolt a longobárdoktól; Agilulf parancsára fölégették. A segítségül jött lovasságnak megengedték, hogy visszatérjen Ravennába. (120) Ebben az időben örök szövetség jött létre a longobárdok és az avarok között, Kagán avar király a Galliákba is követeket küldött, hogy figyelmeztessék az ottani uralkodókat, hogy mint az avarokkal, úgy a longobárdokkal is békén kellene élniük. Eközben a longobárdok az avarokkal meg a szlávokkal megtámadták Isztriát, és mindent tűzzel-vassal pusztítottak. Agilulf királynak Monzában fia született Theudelindától, Adaloald. A következő évben a longobárdok elárasztották Monselicét. gmaragdust, aki korábban Ravenna patríciusa volt, Gallicinus elkergette a városból. Mauriciust, aki huszonegy évig uralkodott fiaival, Theodosiusszal, Tiberiusszal és Konstantinnal, végül megölte Phocas, aki aztán vitézül legyőzte a hunokat, amikor a rómaiakkal együtt a longobárdok ellen harcolt. Agilulf a királylány fogva tartása miatt kivonult Milánóból, a Kagán hun királytól kapott nagy szláv segítséggel megostromolta Cremonát, amelyet szeptember 12. kalendáján elfoglalt és lerombolt. (125) Hasonló sikerrel vette be a római őrséggel védett Mantovát is. A katonákat pedig poggyászukkal együtt biztonságban és épségben bocsátotta el Ravennába. Valdoriát a hatalmába hajtotta. A király lányát férjével, gyermekeivel és vagyonával együtt Smaragdus patrícius visszaadta, így a rómaiak és a longobárdok között létrejött a béke. Amikor azonban a királylány Ravennából Pármába ment, nehéz szülésben meghalt. Ebben az évben Theudebert és Theodorik, a frankok királyai, fegyvert ragadtak nagybátyjuk, Clothar ellen, és mindkét részen sok ezer ember esett el.

A következő évben a longobárdoknál Adaloaldot az apja királlyá nyilvánította, és ugyanazon napon kihirdették, hogy Theudebert frank király leánya a longobárdok új királyának a jegyese lett, így a frankokkal örökös béke jött létre. Ugyanezen időben súlyos és veszedelmes háború tört ki a frankok és a szászok között. Agilulf fizetség fejében többször megújította a fegyverszünetet Smaragdus patríciussal, és ez évben is említik egy üstökös feltűnését. (130) Bonifác pápasága idején Phocas egyetértésével határozatba ment, hogy a római egyház legyen a többiek feje, bár ezt a konstantinápolyi sokszor megpróbálta magának kivívni.

Ugyanebben az időben Kagán, az avaroknak nevezett hunok királya nagy sereget gyűjtve Illyricumon keresztül betör Itáliába, beszáguldja Isztriát és Friulit, a városokat, falvakat feldúlja és felgyújtja. Gisulf, aki Friuliban parancsnokol, longobárd sereggel elébe megy, az ellenség mérhetetlen tömege azonban bekeríti, és elesik. A többiek reményvesztetten a szomszédos városkákba vonulnak vissza, a tábort otthagyják, és a városbeliek muníciójával védik magukat. Gisulf felesége, Romilda, a csatából megmenekültekkel együtt Cividaléba húzódik; Kagán hadiszerencséje nyomába szegődik, és kemény ostrom alá veszi Cividalét. (135) A viruló ifjúságában levő csinos férfi körbejárja a falakat, hogy mely részen lehetne megtámadni, Romilda megpillantja, és nyomban beleszeret az ellenfélbe. Az ostoba nőszemély egy küldönc útján titkon házasságot kér Kagántól, és megígéri, hogy ha beleegyezik, a város megadja magát. A király elfogadja a feltételt, és kéri, hogy nyissák meg előtte a kaput. Amikor ezt megteszik, mint ellenség benyomul, és az ígéret ellenére leöldösi a polgárokat, mindent felforgat, a várost felgyújtja; mindenkit rabságba visznek, aki életben marad. Azt ígéri, hogy Pannónia határvidékén telepíti le őket; de Pannóniába visszatérőben az öregebb foglyokat mind megöli; a gyermekeket, az asszonyokat meg a kincseket fejenként szétosztja. Gisulf és Romilda fiai a hunok embertelenségét látva lóra pattannak és elmenekülnek; csak a gyermek Grimoaldot kapják el az üldözők. (140) Midőn ezt egy avar foglyaként vezeti, derék tettre merészkedik, megöli az előtte haladó ellenséget, elmenekül, és testvéreihez csatlakozva korát meghazudtoló bátorsága jóvoltából megszabadul az avar fogságtól; asszonyaik és gyermekeik a hunok kegyetlen rabságát szenvedik.

Hogy Romilda, e roppant szerencsétlenség okozója, lássa, hogy az ígéret teljesül, egy éjszakát tölt Kagán király nászágyában; aztán átengedik 12 avarnak, akik felváltva közösülnek vele, hogy fékezhetetlen kéjvágyát kielégítsék. Végül megparancsolja, hogy kötözzék a mezőn egy karóhoz, szegezzék hozzá nyilakkal, és hagyják átlyuggatva az oszlopon, míg meg nem hal. Azt mondhatjuk, hogy a barbár méltán eszelte ki ezt a büntetést a buja némbernek, aki olyan férjet nyert, amilyet megérdemelt. Hallatlan ez asszony vakmerősége, amelyet a szenvedély parancsa szült, és amely inkább vágyának kielégítésére, mint hazájának és övéinek javára buzdította. Lányai viszont távolról sem követték anyjuk mohóságát, hanem tisztaságuk megőrzése érdekében remek és minden dicséretre méltó ötletet gondoltak ki, hogy az arcátlan barbárok meg ne mocskolják őket. (145) Keblükre csirkehúst raktak, amely a melegben megrothadván undorító bűzt árasztott. Az udvarlók rájuk rontottak, de mihelyt kezeikkel tapogatni kezdték őket, a dögletes bűztől megundorodva otthagyták őket, sőt átkozódva kiáltozták, hogy a longobárd nők mind büdösek. Mert szüzességüket így megvédelmezték, isten kegyelméből a legtisztességesebb házasságot érdemelték ki; azt mondják ugyanis, hogy az egyik az alán királyhoz, a másik a bajorhoz ment feleségül.

Gisulf halála után, aki – mint említettük – friuli herceg volt, fiai, Taso és Caco következtek, akik a tartomány fölötti uralmat közösen gyakorolták. Az a terület, amely alájuk tartozott, a szlávok Cillinek nevezett földjétől Matreiig nyúlt; ezért a szlávok, akik Dalmáciát és Isztriát lepték el, egészen Rachis idejéig a friuliak adófizetői voltak. (150) Gergely római patrícius e fivéreket Oderzóba rendelte, hogy szakállukat szokás szerint leborotválva fiaivá fogadja őket, aztán, amikor a városba beléptek, tőrbe csalta, elfogatta és lefejeztette őket, majd Taso fejét megborotválta, hogy ígéretének ez aljassággal eleget tegyen. Kettejük megöletése után nagybátyjuk, Grasulf foglalta el az uradalmat. Raduald és Grimuald emiatt megneheztelt, hajóra szállt, és átkelt a Samniumba, felkereste a beneventói Arichot, egykori nevelőjét, aki tisztességgel fogadta és fiai gyanánt tartotta őket. Ugyanezen időben meghal Tasziló, a bajorok fejedelme; fia, Garibald, Innichennél vereséget szenved a szlávoktól. Ezek a győzelemtől elpimaszodva széltében portyáznak a földön, mindenütt fosztogatnak, a bajorok pedig összeszedik a bátorságukat és erejüket, ismét rájuk támadnak, a csata megismétlődik, a prédát visszaszerzik, őket megszalajtják, és mindenestől kikergetik határaikról.

A szlávok, mint az első könyvben előadtuk, a Dunán túli területről származtak ki, elfoglalták Isztriát meg Dalmáciát, és azt magukról Szlavóniának mondták. (155) Első szálláshelyeiket a Dunán túlon nem hagyták el, közülük a csehek, a lengyelek, a hamaxobiusok vagy ruténok és a roxiánok máig ott maradtak, továbbá ugyanazt a nyelvet beszélik a bolgárok, akik a Mysiákat szállták meg. Sőt, ugyanazon szavakat használják a vandálok is, akik Geiserik király idejében Hispániát, aztán Afrikát foglalták el, és többen azt mondják, hogy a szászokkal szomszédos vindelicusok is ezek maradékai. Én viszont úgy vélekedem, hogy inkább a vandálokat nevezték el a sokkal ismertebb és régibb vindelicus népről. Agilulf többször kötött fegyverszünetet a rómaiakkal és a frankokkal. Abban az évben pedig, amelyben a szlávok Isztriában lemészárolva a katonaságot oly kegyetlenül pusztítottak, Theudebert frank királyt testvérei megölték. Clothar pedig, hogy egyedül uralkodjék, megölte az apját, Theodorikot. Egypár hónap múlva Agilulf, miután huszonöt évig uralkodott, elhalálozott. Az uralomban Adaloald és anyja, Theudelinda követte. (160) Valamivel korábban Heraclius patrícius megölte Phocast. A fiával együtt uralkodó Theudelinda tíz éven keresztül megőrizte a békét a longobárdok és az itáliaiak között, újjáépített és tekintélyes adományokkal gazdagított egy sor egyházat, amely a barbár háborúságban tönkrement. Amikor azonban a fia megőrült, a királyságból hirtelen kitették, és Arioald lépett a helyébe, aki 12 évig uralkodott, aztán elhunyt, megválasztották Rotharit, aki ugyan az igazság nagy tisztelőjének mutatkozott, de az ariánus eretnekségben sorvadozott. Az ariánus eretnekségnek megfelelően minden városban két püspököt tűrt meg. Végül a rómaiak Aio, Arich beneventói herceg fia révén őrjítő mérget itattak vele, és az eszét egészen elveszítette.

De térjünk vissza Heracliushoz, mert nagy hibát követnék el, ha mellőzném azt a derék tettét, amelyet a Duna hídján hajtott végre. (165) Tudniillik az uralomra jutását követő ötödik esztendőben súlyos háborúval nyugtalanítják a perzsák, akiknek királyuk, Cosdroas, felmérhetetlen sereggel benyomul Palesztinába, mindent tűzzel-vassal pusztít, elfoglalja Jeruzsálemet, ahol kilencvenezer embert irgalmatlanul lemészárol. Megváltónk keresztjét elviszi, a pátriárka fogságba esik. Aztán elesik Damaszkusz. Urunk sírját, nem tudom, milyen aggálytól tartóztatva, nem meri megközelíteni, és nem bírja bemocskolni vagy lerombolni a legszentebb kápolnát sem. Heraclius semmiféle könyörgéssel sem tudja rábeszélni őt, hogy bármekkora évi adó fejében hagyja el a szent várost, szolgáltassa vissza a keresztet és a pátriárkát. Hanem rövidesen elfoglalja Alexandriát és egész Egyiptomot, elfoglalja Karthágót, és Líbiát a hatalmába hajtja.

Heraclius feladta a békekötés reményét, a maga helyébe állította a fiát, Konstantint, akit Sergius pátriárka és Bonosus patrícius pártfogásába ajánlott. (170) Elhagyta Konstantinápolyt, és számottevő sereggel Szírián keresztül a perzsák ellen vonult. Magával vitte a boldogságos szűz képmását, amelyet nem emberkéz készített. Gazetába ment, ahol Cosdroas tartózkodni szokott, ez azonban, amint meghallotta, hogy az ellenség közeledik, elfutott Perzsiába, felégette a vetést, hogy a sereg ne találjon takarmányt és élelmet. Heracliusszal két hatalmas hadsereget állított szembe egy-egy vezérrel, kik közül az egyiknek Sambaces, a másiknak Sabar volt a neve, ezeket a római csapatok az Eufráteszen átkelve merészen megtámadták. A császár a hídon lándzsájával keresztüldöfött egy gigászi termetű perzsát. Egy saisit, aki harmadjára rontott neki, az isteni szűz szellemének a segítségével párbajban győzött le. Aztán jégeső támadt, és az ellenségből sokat megölt, a római sereg sértetlen maradt. Végül Cosdroas Razates kapitányt állította a mindenfelől összeszedett csapatok élére. (175) Ez hasonlóan járt, hatalmas tömeget meg 17 hadijelvényt veszített, és elesett. A hallatlanul elbizakodott Cosdroas még mindig nem tört meg, ő, aki isteni tiszteletet rendelt magának, az emberekkel folyvást istenként imádtatta, rendeletileg a királyok királyának meg az uralkodók urának neveztette magát. Egy ragyogó kövekkel ékes ezüsttornyot szenteltetett magának. Megszerkeszttette a napot, a holdat a különböző csillagokkal, építtetett egy trónust, ahonnan esőt öntözött, és utánozta a mennydörgést meg a villámlást.

Legvégül pedig mindenhonnan összecsődített csapatokkal és számlálhatatlan tömegű segítséggel a fia szegült szembe Heracliusszal a Dunánál. Midőn felálltak, innen a perzsák, onnan a rómaiak, előzőleg több vészterhes ütközet esvén közöttük, a két vezér úgy határozott, hogy a Duna hídján, amelyet valaha Traianus építtetett a dákok legyőzése után, párbajban küzdenek meg, és azzal a megállapodással gondoskodtak mindkét társaság épségéről, hogy bármelyikük legyen is a győztes, annak mindenki habozás nélkül enged, és teljesíti a parancsait. A két vezér kiállt a hídra, a fogadalomnak megfelelően párbajban csaptak össze, s végül Heraclius üdvözítőnk istenségének segítségével megölte a barbárt. (180) A zsákmányhordozó Jézusnak gazdag ajándékot adott. A győzelem nyomán valamennyi perzsa készséggel engedett, és fölvette az igaz vallást. Ráadásul Syrochius megígérte, hogy apját, Cosdroast, és fivérét, Medarsist, átadja Heracliusnak, ha a perzsa királyságot neki juttatja. Heraclius elfogadta a feltételt, csak ettől fogva a Tigris folyón épített hidat római őrség védelmezze. Ahogy bevonult Perzsiába, a trónon ülő Cosdroast a fiával együtt megölte, az ország élére Syrochiust állította, a hídhoz római őrséget helyezett, a megváltó keresztjét és az elhurcolt királyi kincstárat visszavitte Jeruzsálembe.

De semmiképpen sem hallgatható el egy hallatlan csoda. Midőn a császár hadiköpenyben, felcicomázott paripán, a keresztet kezében tartva páratlan pompával ahhoz a városkapuhoz ért, amely az Olajfák hegyére néz, váratlanul leomló kövek torlaszolták el az útját. A nem mindennapi eseten meghökkent tömeg megpillantott egy álló keresztet az égen és egy, a kapuhoz alászállt angyalt, aki e szavakat mondta: (185) Amikor az egek királya az emberi nem megváltására belépett e kapun, Heraclius, nem jött köpönyegben, nem jött bíborral takart lovon, koronásán, hanem hitvány szamár hátán, hogy híveinek az alázatosság példáját hagyja. A császárt erre nem kisebb döbbenet fogta el, mint öröm, ledobta győzelmi díszeit, mezítláb, leningben, könnyek árja között a keresztet felemelve indult előre az egész sereggel. Az eddig elzárt kapuból a kövek hirtelen elgördültek, és az kitárulkozva engedte be a keresztet fölemelt kezében tartó császárt. Követte a roppant tömeg, amely zengő hangon egymást váltva énekelte: Ó, csillagoknál fényesebb kereszt. Aztán visszahelyezték oda, ahonnan elvitetett. És – amint beszélik – Perzsiából édes illatú szellő terjedt egészen Palesztina tartományig. De előadásunk térjen vissza a longobárdokhoz.

(190) Heraclius idejében Arich beneventói herceg meghalt, és az uraságot fia, Aio vette fel, akinek, mint mondják, öccsei, Raduald és Grimoald, készséggel engedelmeskedtek. Miután alig egy évig és hat hónapig békén uralkodott, hát a szlávok hajóhada Manfredonia közelében megérkezik Itáliába, pusztítja a falvakat és városokat, az óvatlanul odasiető Aiót megöli. Amint ezt a fivérei megtudják, sebtében összekapott sereggel nyomban odasietnek, megtörik a szlávokat, a parthoz hurcolt zsákmányt visszaszerzik, a többieket, akik életben maradtak, legyőzik és elzavarják. Nagyjából ugyanebben az időben Rothari longobárd király a hatalmába hajt mindent, ami Luni kikötője és a túlsó Gallia között fekszik, lerombolja Oderzót, amely Treviso és Cividale közt áll.

Ugyancsak Heraclius idejében Mohamed, akit egyesek arabnak, mások perzsának mondanak, aki pogány isteneket imádó apától és zsidó vagy izmaelita anyától született, mert elméje éles volt, és a keresztény szokásokat nem utasította el, dögvészes törvényeivel óriási veszedelmet készített a lelkeknek. (195) Azt mondta, hogy ő az örök isten nagy prófétája; Ázsia és Afrika sok népét csalta veszedelmes vélekedésre, és a hamis hittel megfertőzötteket arra utasította, hogy nevezzék magukat Sáráról, Ábrahám törvényes feleségéről szerecsennek, mintha ők lennének az isteni ígéret igaz örökösei. Egy bizonyos germán író, aki szentföldi utazását szépen leírta és a Koránt végigolvasta, sokat idéz belőle, és azt mondja, hogy ez, amikor Arábiában utazott, beleszeretett egy szerecsen nőbe, és amikor ettől nem bírta kierőszakolni a kívánt közösülést, fékezhetetlen vágyában meghágta a szamarat, amelyen utazott.

Raduald beneventói herceg halála után rendben követte öccse, Grimoald, és 25 évig uralkodott a samniumiakon, minden téren kitűnő férfi, aki végpusztulásra juttatta a görögök hajóhadát, amely abban az időben a Gargano-hegynél kikötött, hogy a mennyei arkangyal dús adományokkal gazdag templomát kifossza.

Rothari longobárd király a törvényeket, amelyeket addig fejben tartottak, kódexbe szerkesztette, és királyi törvénykönyvnek nevezte el; Constans császársága alatt távozott az életből. A trónon a fia, Radoald követte; ez feleségül vette Gundi-bergát, Agilulf és Theudelinda leányát. Ez derék szüleinek példájára az isteni Keresztelő Jánosnak Paviában tetemes költséggel bazilikát alapított, és bőven ellátta adózó telkekkel; férje előtt házasságtöréssel rágalmazták meg. (200) Szolgája, Carellus, azt kérte a királytól, hogy úrnője vádlóját párbajra hívhassa ki, hogy a királyné ártatlanságát az igazság nyilvánvalóan megszabadítsa a fenyegetéstől. A verekedésre megadatott az engedély, és a vádló a nép szeme láttára elesett. A királyné így minden vádtól megszabadult, és visszakerült korábbi méltóságába. Mint sokan írják, Radoald királyt uralkodásának ötödik esztendejében házasságtörésen kapták és megölték. Királlyá tették Aripertet, Gundoaldnak, Theudelinda fivérének a fiát; ő a nyugati kapunál felépítette a megváltó templomát, 9 évig uralkodott; az uralmat a fiaira, Bertaritra és Godepertre hagyta. Az országot megosztva, Bertarit Milánót, Godepert Paviát választotta székhelyéül. Nézeteltérés keletkezvén, Godepert követet küld Grimoald beneventói herceghez, akit mind bátorsága, mind bölcsessége akár királyságra is méltóvá tesz, hogy fivére ellen mielőbb küldjön neki segítséget; hálából odaígéri a húgát. Ezzel szemben a követ a királyi üzenettől eltérően arra biztatja őt, hogy foglalja el a longobárdok országát, hogy felkelés törjön ki, amelyben a kiskirály fivérek odavesznek, és azonnal iparkodjék oda a seregével. (205) Grimoald az üzenet vétele után minden igyekezetét a longobárd birodalom meghódítására fordítja. Samniumban maga után hagyja a fiát, ő pedig válogatott sereggel Paviába megy. Az esküvőre hivatkozik, mire Godepert befogadja a palotába, ő pedig a követ cselvetésének segítségével Godepertet megöli, a trónt elfoglalja. Ahogy a testvér, a birodalom megosztása után Milánóban uralkodó Bertarit, ezt meghallja, üstöllést Pannóniába szalad, megy Kagánhoz, az avarok királyához, otthon hagyja a feleségét, Rodelindát, és fiát, Cunipertet, akiket Grimoald aztán Beneventóba száműzött. De e szerencsétlenség okozója, a követ, a torinói herceg, akinek Garipald volt a neve, nem soká élvezhette ravaszsága gyümölcsét. A templomban megölte Godepert szolgája, aki nem félt vállalni a halált azért, hogy ura végzetéért bosszút álljon.

(210) A longobárdok birodalma ezután a beneventói hercegek kezére jutott, bár ezek ugyanazon nemzetségből származtak. Grimoald, miután Paviában megszilárdította a hatalmát, feleségül vette Godepert neki ígért húgát. A samniumiak seregét, amelynek segítségével az országot megszerezte, gazdag ajándékkal bocsátotta el; azokat a katonákat, akiket nem akart elküldeni, termékeny földekkel adományozta meg. Miután azonban megtudta, hogy Bertarit Kagán hun királyhoz menekült, nyomban követet küldött ehhez, és megüzente, hogy vagy kikergeti Bertaritot, az ő ellenfelét, országából, vagy tudomásul veszi, hogy a hunok és longobárdok réges-régi szövetségének befellegzett, így a hunok királya Bertaritot azonnal elküldte. Ennek nem volt hova mennie, azt viszont tudta, hogy Grimoald roppant szelíd, ezért úgy gondolta, hogy jóságos ellenfelénél könnyen találhat bocsánatot, ha hozzá fordul; tehát ebben a reményben visszatért Itáliába. Amikor Lodiba ért, előreküldte Paviába Grimoaldhoz bizalmasát, Unulfot, hogy jelentse megérkezését, és mondja el, hogy a szökevény Bertarit Grimoald nagylelkűségét ismerve inkább hozzá folyamodik, mint a barbárokhoz. (215) Grimoaldot az üzenet hallatára elfogta a szánalom, kegyesen bebocsátotta őt, és egyelőre gyanakvás nélkül, tisztességgel tartotta. Amikor azonban észrevette, hogy ezt az egész város izgatottan látogatja, elhatározta, hogy méreggel gyorsan félreállítja. De a csapdát, amelyet egy magát becstelennek megjátszó szolga személyében állított, az óvatos Bertarit elkerülte, és átkelve az Alpokon elmenekült a gallokhoz. Amikor a király megtudta, hogy Unulf és a szolga mesterkedése folytán kimenekült a kezéből, mindkettejük hűségét nagyon megdicsérte, felvette őket a komornyikjai közé, és arra kérte, hogy hasonló hűséggel szolgálják őt is. Bertarit a narbonne-i Galliát fellázította a longobárdok ellen; a gallok átkeltek az Alpokon, de amikor Asti vidékére leereszkedtek, ügyes taktikával kijátszottak őket. Grimoald ugyanis fejvesztett menekülést színlelt, és az egész táborát hátrahagyta a galloknak. A támadók megrohanták a longobárdok táborát, amelyben rengeteg bort és mindenféle élelmiszert találtak, erre szerencséjüktől eltelve bőséges és féktelen dőzsölésbe kezdtek. (220) Amikor a bor és az álom elnyomta őket, Grimoald éjnek éjszakáján váratlanul rajtuk ütött, és akkora öldöklést rendezett a táborban, hogy a gallok közül kevesen térhettek vissza a hazájukba. Az üdvösség hatszázhatvankettedik esztendeje óta e csata helyét, amely nincs messze Astitól, a frankok Rivolijának nevezik.

Constans császár nem volt hajlandó tovább tűrni, hogy az olaszok a longobárdok rabságában nyögjenek, ezért először Athénba ment, aztán tekintélyes flottával elhajózott Tarantóba. Amerre elhaladt, minden longobárd várost elfoglalt. Lucerát, Apulia gazdag városát lerombolta. Aztán betör Benevento vidékére, nagy körben mindent felforgat és kiirt, majd a várost kemény ostrom alá fogja. Romoald beneventói herceg, Grimoald longobárd király fia, gondviselőjét, Sesualdot azonnal elküldi az apjához, hogy jelentse a súlyos támadást, és kérjen segítséget. (225) A gondviselő rendben előadja az üzenetet, kéri, hogy Grimoald siessen nagy sereggel. Amikor Beneventótól a huszadik mérföldkőig érnek, a király előreküldi Sesualdot, hogy osonjon be a városba, és jelentse a fiának, hogy apja azonnal itt van a segítséggel. A futárt elkapják a görögök, mire kénytelen bevallani útjának célját és felfedni mindent. Constans megijed az ellenség erejétől, és az ostrom feloldására gondol. Hogy ezt tisztesebben megtehesse, és visszavonulhasson Nápolyba, kéri, hogy Romoald húgát, Gisát, adják neki kezesül; ha a túszt megkapja, egyezséget köt. Sesualdot elviszik a városfalakhoz, a császár kitanítja, hogy Romoaldnak mondja azt, hogy apja megérkezésére semmiképpen sem számíthat. Az ellenben, amikor odaviszik, elkiáltja magát: Légy nyugodt, Romoald, apád azonnal itt lesz, ezért nem szabad az ellenséggel megalázó feltételekkel békét kötnöd. Én pedig, akire csak a halál vár, hűségem viszonzására neked ajánlom gyermekeimet és hitvesemet. (230) Még többet is mondana, de a császár parancsára hirtelen a fejét veszik, és azt egy hajítógéppel bedobják a városba. Mikor ezt Romoald elé viszik, könnyáradattal és cuppanó csókokkal fogadja, majd a legnagyobb tisztességgel sírba teszik.

A császár Grimoald király érkezéséről értesülve abbahagyja az ostromot, és Nápolyba távozik; útközben a Calore folyónál Mitola campaniai gróftól nem csekély vereséget szenved. Miközben a császár Nápolyban időzik, Sabur 20 ezer embert kér tőle, azt ígérve, hogy ekkora sereggel legyőzi a longobárdokat, ezt Benevento mellett Romoald halálosan megveri. Constans, miután a longobárdok ellen minden vállalkozása kudarcot vallott, kegyetlenkedni kezd, és a sajátjait fosztogatja. (235) Elmegy Rómába, Vitallianus pápa a teljes papi testülettel tiszteletére a hatodik mérföldkőig elébe vonul; csak 12 napig tartózkodik a városban; teljesen kifosztja azt minden ékességből és rézedényből. A rézlapokkal fedett Pantheon tetejét leszedeti és átküldi Konstantinápolyba. Visszamegy Nápolyba, elmegy Reggióba. Átkel Szicíliába, hosszasan időzik Siracusában, de nem tesz mást, mint hogy Szicíliát, Calabriát, Afrikát és Szardíniát hasonló kíméletlenséggel végigrabolja, gyakran még a férjeket is megfosztja feleségüktől, a szülőket gyermeküktől, az arany-, ezüstszobrokat, értékes edényeket elhordja a templomokból, fegyveresen űzi a szentségtörést, öldöklést, rablást, útonállást. Végül a siracusai fürdőben övéi megölik. A császár halála után Mecetius ragadta magához a hatalmat; mihelyt elkezdte az uralkodást, megérkezett a görögök hajóhada, és Konstantin, Constans fia megölte őt is meg a többi összeesküvőt is, aki a császárt meggyilkolta volt. Amint meghallották ezt a szerecsenek, akik nem sokkal ezelőtt lerohanták Alexandriát és Egyiptomot, nagy flottával rátámadtak Szicíliára, betörtek Siracusába, és roppant kártétellel mindent szétdúltak, főleg azt, amit Constans Rómából odavitt; aztán csinos zsákmánnyal visszamentek Alexandriába. (240) Ez időben Paviát egy éven át pestis pusztította. Mindenki roppant rémületére tíz napon keresztül tűz fényeskedett az égen; aztán eleredt az eső, oly kegyetlen és villámcsapással sűrű, hogy embert, barmot egyaránt lesújtott. Ezért ebben az évben akkora tömeg bab termett, hogy le sem tudták szedni, amit pedig otthagytak, az magától kikelt ismét és megérett.

Grimoald, miután a beneventóiakkal szomszédos valamennyi népet meghódította, Samniumot, Campaniát, Apuliát lecsendesítette, hazament Paviába; lányát odaadta Transemund campaniai grófnak Constans ellen véghezvitt derék tetteiért; Attót elkergette, és Spalato élére őt állította. Miután Paviába visszatér, nagyon fölgerjed Lupus ellen, akire távoztában az ország kormányát rábízta, helytelen és szertelen magatartása miatt, ez pedig vétke tudatában elpártol a királytól. Grimoald nem akar polgárháborút támasztani a longobárdok között, ezért ír Kagánnak, a hunok királyának, hogy Pannóniából vezessen hadat Lupus friuli herceg ellen, és súlyos háborúval fenyítse meg őt. (245) Kagán nagy avar sereget gyűjtve hozzálát a feladathoz, heves rohammal rátör a friulánokra, keresztül-kasul száguldozva rombol, pusztít. Lupus hadat állít ellene, három napon keresztül folyamatosan győzve kergeti az ellenséget, a negyediken a hirtelen felbukkanó hun tömeg elárasztja, és az ellenség sűrűjében légiójával együtt elesik. A többiek megszaladnak, és a legközelebbi városkákba menekülnek be, az egész környéket odahagyják az ellenség kényére, s az nagy részben elpusztul, leég. Hogy az avarok a pusztítással egyáltalán nem hagynak fel, Grimoald levélben figyelmezteti őket, hogy most már tartóztassák meg magukat a háborúzástól, hiszen Lupus már eléggé megfizetett; kéri, hogy menjenek innen, és ha ezt nem teszik meg azonnal, a longobárdok részéről kegyetlen háborúval fenyegetőzik. Kagán követei Paviába jönnek, azzal az üzenettel, hogy a hunok Friuli területét sohasem fogják elhagyni, mert a legnagyobb ostobaság lenne, ha lemondanának arról, amit háborúban szereztek; és amit hadijogon nyertek, azt fegyverrel meg is tartják. (250) Grimoald, hogy azonnali támadással ijesztgesse őket, a követek jelenlétében azt színleli, hogy számlát tart a longobárd sereg fölött, mert küszöbön a háború. Mivel kevés csapata volt, az ellovaglás során többször visszatért ugyanaz a zászlóalj, hogy a sereg népesebbnek tűnjék fel. A megtévesztett követek elriadtak a háborútól, és Kagánt megszámlálhatatlan longobárd erőkről tudósították, így aztán beijedve és megcsalatva, zsákmánnyal és ragadománnyal megpakolva a kipusztított vidékről visszament Pannóniába. Lupus fia, Arnefrit, Altenburgba szökött a szlávokhoz, abban a reményben, hogy azok segítségével Grimoalddal szemben is visszaszerzi a friuliak fölötti uralmat. De másként történt, mint ahogy remélte; a területre betörvén Nimis városkánál azonnal megverték és megölték. A vicenzai származású, háborúban, békében jeles Vetari, a friulánok hercege, kis csapatával a támadó szlávokat is csúnyán megverte.

(255) Grimoald tetézve osztott büntetést mindazoknak, akik a görög háború idején bajt okoztak neki; nem hagyta büntetlenül Forlimpopoli római települést sem, hanem nagyszombaton megrohanta a készületlen várost, és mindenkit lemészárolt, az egészet feldúlta, úgyhogy az a mi időnkig is alig tudott magához térni. Oderzót, ahol a fivéreit, Tasót és Cacót megölték, alapjaiban lerombolta, hogy ma is épp csak egy kevés nyoma látszik. Aleco bolgár fejedelem székhelyet kért Grimoaldtól, ezt elküldte fiához, Romoaldhoz, Beneventóba, aki megadományozta Sipiccianóval, Boianóval, Iserniával és néhány elhagyott várossal. A bolgárok Itália ezen részén laktak, és bár most olasz nyelvvel élnek, mindazonáltal a sajátjukat máig sem hagyták el egészen. Grimoald longobárd királynak az íj megfeszítése közben megrepedt a vénája, az orvosok el akarták szorítani, de mérgezett gyógyszert tettek rá, a szellemi és testi erőben egyaránt kiváló, a veszedelem vállalásában merész, kopasz fejű, sűrű szakállú férfi pedig Beneventóban meghalt. Testét Paviában, az isteni Ambrus főtemplomában helyezték el.

(260) Fia, Garimbald alig kezdett uralkodni, amikor a túlsó Galliába száműzött Bertarit visszajött Itáliába, és eltávolította őt a királyságból, majd nyolc évig uralkodott. Tíz éves Cunipert fiával a paviai folyóparton bazilikát épített a szabadító istennek. Felesége, Rodelinda, az isteni anyának állított nemes egyházat a Perticae-nek nevezett külvárosban. Midőn már rég nyugalomban uralkodik, hát Alahis trentói herceg váratlan pártütése véget vet a longobárdok nyugalmának. Trentó-ban megostromolják, mire kirohan a királyi táborra, megveri a támadókat, és kiszabadul az ostromgyűrűből. Végül Cunipert közreműködése révén megbékél a királlyal, és ugyanennek a kérésére nemsokára elnyeri a bresciai kapitányságot, mégpedig a király ellenére, aki folyvást tiltakozik, azt hajtogatva, hogy ez fia, Cunipert veszedelmére válik. Halála után a megváltó templománál temették el, amelyet apja, Aripert épített.

Amikor a longobárdok királysága Cunipert kezére jutott, a jótettről megfeledkezett Alahis, minthogy a bresciaiak hercege volt, közülük kettőt ajándékokkal fölbérelt, hogy szőjenek a királynak olyan hálót, amelyből annak fejét neki elhozzák; megígérte, hogy ha ezt megteszik, hálája bőséges lesz. (265) Ezek elmennek, de az utasítás ellenére cselekednek, a Pavia környékén tanyázó királyt magukhoz hívják, és feltárják előtte bűnös megbízatásukat. Cunipert összeszedi a sereget, és a hálátlan Alahis ellen hadat indít. Midőn Cornate mezején megállapodnak, és mindkét sereg felsorakozik, párbajról kezdenek tárgyalni, amit Cunipert nagyon kíván, Alahis viszont elutasít. Végül kitűzik az ünnepélyes párviadal napját. Seno, az egykor Gundiperga királyné által épített Keresztelő János-bazilika diakónusa, nagyon félti Cunipert királyt, és mert hasonlítanak egymásra, rábeszéli, hogy helyette álöltözetben ő bocsátkozhassák a tusába, így is történik, a párbaj megkezdődik, és Alahis végül megöli a diakónust. Midőn kinyújtott jobbjával diadalmasan felmutatja az elesett fejét, hogy a király legyőzésével dicsekedjen, a sisakot levéve felismeri a pap fejét. Megcsalattatására ráébredve méregbe gurul, és ordítozva fenyegetőzik, hogy ha az istenek megadják neki a valódi győzelmet, a legmélyebb kutat papok heréivel fogja megtölteni. (270) Cunipert erre kiáll a középre, a dicsekvő ellenfélnek megmutatja magát, és elszánt bátorságával helyrezökkenti embereinek megrendült önbizalmát. Mindkét sereg feláll, és hogy a longobárdok életét megkímélje, Alahist hangos szóval párbajra szólítja. Alahis visszautasítja, mert úgy látja, mintha az ellenfelek dárdái csúcsánál kivont karddal Mihály arkangyal állna. Mindannyian kiáltoznak, hogy ezt csak a feszültség láttatja vele, és a két sereg között megkezdődik a verekedés, király királlyal, katona katonával csap össze. Óriási a mészárlás; végül Alahis Cunipert király kezétől elesik. Alahis megmaradt emberei sebes futással szanaszét menekülnek, és belevesznek az Adda folyóba. Alahis fejét levágják. A semleges friulánok a csata kezdete előtt eltávoztak, a többiek nagy veszteségeket szenvedtek; Cunipert serege felülkerekedett. (275) Seno diakónus testét, mert a király iránti hűségből önként vállalta a véget, nagy pompával Keresztelő János bazilikája előtt temették el. Cunipert győztesen tért vissza Paviába, és a megölt ellenség fölött diadalmenetet tartott.

Míg az Alpokon inneni Galliában ezek történnek, Romoald beneventói herceg elfoglalja Tarantót, Brindisit és a salernóiak egész területét, ahol 16 évig uralkodik. Utána a samniumiakat három évig Grimoald kormányozta, aki Cunipert nővérét, Vlindát vette feleségül. Őt követte fivére, Gisulf, aki tizenhét esztendeig uralkodott, és feleségétől, Winipergától Romoaldot nemzette. Ansfrit Cunipert király ellenére elfoglalta a friuli uradalmat, és elpártolt tőle; valamivel később Veronában elfogták, és Cunipert parancsára megvakították. (280) Ugyanebben az időben Cedoald, a Britanniában székelő szászok királya, a hazájában vívott óriási háború után megtért az igaz hitre, és elment Rómába; Cunipert méltóságához illően fogadta, és a legnagyobb tisztelettel bocsátotta el. Ahogy Sergius pápához megérkezett, beavatták a szent keresztségbe, és röviddel ezután Rómában meghalt. Testét az isteni Péter főszékesegyházában temették el; végrendeletében teljes vagyonát egyházi célokra hagyta. Azt mondják, Cunipert 12 évig rendben uralkodott, majd meghalt, a longobárd királyságot még gyermek fiára, Liutpertre hagyta, és Ansprandot gyámul rendelte melléje; ez alig nyolc hónapig uralkodott. Gundipert fia, Ragimpert legyőzte Ansprandot, és megrohanta a longobárdok országát, amelyet alig egy évig tudott tartani. Akkor azonban Aripert, a fia, újjászervezett sereggel Pavia mellett megütközött Liutpert királlyal. Az ellenséget megszorongatta, és a csatában élve fogta el Liutpertet, a Comancina szigetére menekülő Ansprandot megtámadta, a Bergamóba futó és a várost elfoglaló Rotaritot a hatalmába kerítette, ennek szakállát gyalázatképpen lenyíratta, majd elküldte Torinóba, ahol nemsokára meghalt. (285) Néhány hónap múlva Liutpertet az ő parancsára a fürdőben megfojtották. A szigetbeli várost, ahova Ansprand menekült, szintén elfoglalta. Ansprand a raetusokon keresztül Teutpert bajor fejedelemhez futott, ahol – mint mondják – hat évig tartózkodott. Fia pedig, Sigiprand, Aripert fogságába esve a szeme világától megfosztatott, többi rokona különböző büntetéseket szenvedett. Ansprand másik fia, a kisebbik, börtönbe került, ennek zsenge korát megsajnálta, és nemcsak a kegyetlenségtől tartóztatta meg magát vele szemben, hanem azt is megengedte, hogy elmenjen az apjához. Mivel ez a királyság várományosa volt, az isteni szellemek megengedték, hogy kímélettel bánjanak vele. Liutprand tehát a szabadságot elnyerve azonnal Bajorországba siet az atyjához, és érkezése Ansprandot csodálatosan megvigasztalja. Azonban Theoderada, az anya, és Aurona, a nővér, nem részesült ilyen szerencsében, hanem mindkettőt börtönbe vetették, és mert egyikük azzal hencegett, hogy belőle királynő lesz, fülüket, orrukat levágták, így csúfítva el az arcukat.

(290) Ado halála után az általa viselt friuli helytartóságot a ligur születésű Ferdulf vette át, aki a szlávok fölötti győzelemre sóvárogva a tartománynak súlyos kárt okozott. Miközben ugyanis a szlávok seregét meggondolatlan vakmerőséggel bekeríteni igyekezett, nem vette figyelembe a terep alkalmatlanságát, és egész seregével együtt odaveszett. A hivatalban Corbul jött utána, aki felségsértést követett el, és ezért a szemétől megfosztatva nyomorult sorsra jutott. Aztán Pemmo nyerte el e tisztet, aki sokkalta derekabbnak és a feladatra alkalmasabbnak bizonyult. Összeszedte az összes árvát, akinek az apja a szláv háborúban esett el, és a saját gyermekeivel együtt ugyanazon szeretettel és gondossággal nevelte őket. Ez időben Gisulf, a beneventóiak hercege, elfoglalta Sorát, Arpinót meg a Latium több kisvárosát, mindent felzavart gyújtogatással és fosztogatással, de János római püspök békeküldöttsége és ajándéka leszerelte, és visszavonult Beneventóba. (295) Ugyanezekben az időkben Aripert longobárd király önként visszaadta a pápának a Cotti-Alpok területét, amelyet a longobárdok már régóta birtokoltak, jóllehet mindig is az apostoli székhez tartozott, és erről aranybetűkkel írt adománylevelet küldött. Az elhalt Transemund spoletói herceg helyére fia, Faroald állt. Mindez Justinianus, Leó, Fülöp és Anasztáz császársága alatt történt. Ekkor Ansprand már kilenc évet töltött száműzetésben, és most itáliai hadjáratra biztatta fel Teutpert bajor fejedelmet, aki nagy sereget verbuválva megtámadta Itáliát. Paviától nem messze csapott össze Ariperttel, és bár egyenlő reményekkel verekedtek napestig, amikor az éjszaka a csatát félbeszakította, a bajorok már kezdtek meghátrálni. Aripert azonban tábort bontott, és visszahúzódott Paviába, amivel az ellenfélnek visszaadta a bátorságot, övéit ellenben megfosztotta attól. Aztán megbánta tettét, el akart menekülni a túlsó Galliába, de miközben arannyal terhelten igyekezett átúszni a Ticino folyón, elmerült, és királyságának tizenkettedik esztendejében meghalt. (300) Szokása volt, hogy rangrejtve titokban bejárja a városokat és községeket, kikémlelje, miféle emberek bíráskodnak, hogyan vezetik a népet, milyen hír és vélemény terjeng róla. Megelégedett egyszerű öltözékkel és ruhadarabokkal, és követek érkezésekor sem öltözött át.

Aripert temetése után Ansprand szerezte meg a longobárd királyságot, jeles erényekkel és bölcsességgel felruházott férfi, aki épphogy három hónapig uralkodott. Utána a longobárdok egybehangzó elhatározásából Liutprand került fel a trónra. Ebben az időben Anasztáz Fülöpöt magánéletre kényszerítette, és magához ragadta a római császárságot. A hadsereg Theodosiust tette meg császárnak, aki Anasztázt elkergette. Ekkor említik a szent és bölcs Egyedet. A Tiberis úgy felduzzadt, hogy a partján messze túllépve elöntötte a mezőket, a városban sok házat elsodort, a Molle-hídtól az isteni Péter bazilikájának ajtajáig hömpölygött, a Széles utcán 12 tenyérnyire emelkedett. (305) Theodosiust Leó kivetette az uralomból, az felvette a szentségeket, és aztán magánemberként élt. Körülbelül ebben az időben a mórok, akik tíz éve megszállva tartották a Hispániákat, megtámadták a Galliákat, vereséget szenvedtek, és súlyos veszteséggel visszavonultak. A szerecsenek is három évig ostromolták Konstantinápolyt, miközben a táborban meg a városban pestisjárvány dúlt; aztán vállalkozásuk meghiúsulván rátörtek a bolgárok nemzetére, amely a Dunánál lakott, azok visszaverték őket, és amikor távoztukban hajóra szálltak, vihar következtében hajótörést szenvedtek, úgyhogy kevesen menekültek meg. Konstantinápolyban 300 ezer ember pusztult bele a pestisbe. Amikor a bolgárokat támadták, 32 ezer szerecsen esett el, a többit elvitte a hajótörés.

Midőn Itáliában Liutprand longobárd király uralkodott, Gergely római püspök és Leó császár között viszály támadt. Ezért Pál exarcha a pápa ellen Itáliába indult, ki megöletvén, Eutychius következett az elhunyt helyébe. (310) Tudni való, hogy e háborúban a megosztott Itália Antefari longobárd hadvezért küldte a pápa segítségére. Itáliában 15 napig két üstökös látszott, melyek egyike kelet felé haladt, a másik viszont a lenyugvó napot követte. Ez az idő szülte Pipint, a frankok királyát, a ragyogó fejedelmet, akinek bátorsága, hogy ne mondjam, vakmerősége, addig terjedt, hogy egyetlen csatlóssal átkelt a Rajnán, rátámadt ellenségére, akit hálószobájában emberei között megölt, számos sikeres háborút vívott a szászokkal, elsősorban Ratpotóval, a frízek királyával. De hogy a longobárd történelemhez visszatérjünk, miután Liutprand uralma megszilárdult, kénytelen volt nyugodtan tűrni rokonai ármánykodásait, ámde merészsége sikeres megoldást eredményezett. Rokona, Rothari, vendégségbe invitálta őt, hogy lakoma közben házában meggyilkolja, de terve meghiúsult, a csalárdság lelepleződött, és fiaival együtt megölték. Liutprand király a Cotti-Alpok tulajdonában megerősítette a római pápát; annak a Teutpert bajor királynak a lányát vette feleségül, akinél valaha tartózkodott, ez csak egy leányt szült neki.

(315) Ebben az időben Pemmo, a friuli herceg, miután kétszer vagy háromszor kemény csatát vívott a szlávokkal, az övéit ért sérelmeket megbosszulta, majd békét kötött az idegen népséggel. Később, amikor a szerecsenek Szardíniába mentek és ott pusztítottak, a templomokat mindenfelé rombolták, Liutprand, aki tudta, hogy az isteni Ágoston teste ott van, nagy pénzzel kiváltotta azt, páratlan pompával átvitte Paviába, és nagyszerű sírba helyezte. Kevéssel később megostromolta Ravennát, gyorsan elfoglalta, és lerombolta Classe városkát. Ekkor Pál patrícius néhány álruhást akart küldeni Rómába, hogy Gergely pápát megölje. De mert a longobárdok, a toszkánok és a spoletóiak ellenkeztek, a ravennaiak tanácskozása szétoszlott, és semmit sem tudtak határozni. Ezután sokkal nagyobb ellentét keletkezett a pápa és a longobárdok között; Liutprand erővel elfoglalta Aemilia városait, úgymint Feronianumot[?], Montebellót, Bussentinót, Perticetát, továbbá Bolognát, a Pentapolist és Osimót, valamivel később Sutrit, melyeket néhány nap múlva visszaadott a rómaiaknak. (320) Ugyanebben az időben Leó császár elrendelte, hogy az istenségek összes képmását távolítsák és égessék el, a parancs megszegőit halállal büntették, az ez ellen felszólaló Germanus pátriárkát tisztéből elmozdította, és helyébe Anasztázt állította. Aztán Rómában Leó ellen ezer püspök tartott egyetemes zsinatot, és szent határozatukkal a császárt kiátkozták. Romoald beneventói herceg feleségül vette Gunpergát, Liutprand király húgának, Auronának a lányát, akitől Gisulfot nemzette, majd amaz meghalván, elvette Ranigundát, Gaiduald bresciai herceg szülöttjét. Továbbá nézeteltérés támadt Pemmo, a friuliak hercege, és Calixtus pátriárka között, a kényúr az atyát elfogta, a tengerre emelkedő Pogium várába zárta, bilincsbe verte, és embertelenül tartotta. Liutprand értesülve a gaztettről, nagyon felháborodott, ezt az embert megfosztotta a hivatalától és helyébe ennek fiát, Rachist választotta, aki az apját visszatartotta attól, hogy átszökjön a szlávokhoz, aztán pedig összebékítette a királlyal, azonban valamivel később a király parancsára Pemmót többi fiával együtt bilincsbe verték. (325) Rachis, a friuliak hercege, benyomult a kránicok területére, melyet most Krajnának mondanak, és amelyet a szlávok rég elfoglaltak, azt fosztogatva és gyújtogatva dúlta, és óriási pusztítást végezve rengeteg embert és állatot hajtott el. Szinte ugyanebben az időben Károly, az első Pipin fia, a frankok királya, fiát, Pipint, Liutprandhoz küldte, hogy nemzeti szokás szerint haját lenyírva fiává fogadja, ezt aztán Liutprand tisztességgel megajándékozva küldte vissza Károlyhoz. Valamivel később pedig a szerecsenek megint rátörtek a Galliákra, a narbonne-i Gallia nagy részét feldúlták, Narbonne közelében Martell Károly szembeszállt velük, az ellenség nagy tömegét levágta, és jeles győzelmet szerzett. A következő évben visszajöttek, Arles várost is elfoglalták és elpusztították; Károly ekkor, önmagában nem bízva, Liutprand király segítségéhez folyamodott, akinek a támogatásával a szerecseneket megverte és elkergette.

Ezután Liutprand minden háborút, amelyet a rómaiakkal vívott, sikerre vitt, kivéve azt, amely Rimininél zajlott le, ahol az ő távollétében a seregét levágták, és egy másikat Pileus falunál, mialatt a király a Pentapolisban tartózkodott, aztán pedig a ravennai földön, amikor a király unokája, Hildebrand, és Peredeo, a vicenzai herceg, Ravennát elfoglalta, a velencések mindenfelől odasereglettek, Hildebrandot elfogták, Peredeót megölték. (330) A következő időben az előbbi győzelemtől elbizakodott rómaiak Agatho perugiai kapitány vezetésével Bologna elfoglalására indultak, ahol Peredeo és Rothari, a bolgárok fejedelmei táboroztak. Ezek, értesülve a rómaiak közeledtéről, rájuk támadtak, és súlyos csapással megszalasztották őket, mikor Konstantin, Leó fia, apja halála után a császárságot elfoglalta. Ez időben Transemund, a spoletói herceg Liutprand longobárd királlyal lett kibékülése után elpártolt tőle, a rómaiakhoz szökött, menedékjogot kért, István római herceg a pápával együtt elhatározta, hogy a védelmére kel. A királyt elöntötte a méreg, ostrom alá vette Rómát, majd az ostrommal felhagyva Ameliát, Ortét, Palenát, Marinót és Blerát elvette a rómaiaktól, Hilderiket megtette a spoletóiak hercegének, aztán elment Beneventóba, hogy Gisulfot, Romoald fiát, akit apja halála után a longobárdok éretlen kora ellenére annak helyébe állítottak, megfossza e tisztségtől, és unokáját, Hildebrandot állítsa a helyébe. Ezután visszament Paviába, egyezséget kötött a rómaiakkal, és mert gyengélkedése miatt a halálra gondolt, unokaöccsét uralkodótársává és utódjává nevezte ki.

(335) A rómaiak azonban, miután a békét megkapták, kisvártatva vissza akarták állítani Beneventóba Transemundot. Godestall beneventói herceg is támogatta őt, aki Gergely herceg halála után az egyeduralmat magához ragadta. István patrícius pedig Godestall seregével egyesítette a magáét, és Transemund hatalma alá hajtotta a marsokat, a forconióiakat, a valvaiakat, a penneieket, spoletói alattvalókat. Transemund aztán megszerezte a többit, bár a rómaiak iránti hálátlanság vétkével. Amikor a rómaiak megtudják, hogy Liutprand hatalmas lovassággal és sok századdal mihamar visszajön, nem akarnak a hálátlan Transemund szövetségétől elállni. Seregeiket egyesítik, Fanónál szembeszállnak a longobárdokkal, az erdőben rögtön megkezdődik az ütközet, ahol is Rachis friuli herceg egy longobárdot, a spoletói herceg lovasát párbaj közben a lováról belelöki a közeli mocsárba, mire a többiek a rossz előjeltől megriadva futásnak erednek. (340) István visszamegy Rómába; Liutprand megszállja Spoletót, majd elfoglalja a szomszéd községeket, és seregével a városhoz akar vonulni. De közbejön második Gergely pápa halála, akit a görög Zakariás követ, és ez Transemund ellen segítséget küld Liutprandnak, a rómaiakat összebékíti a királlyal, és a megegyezés szerint visszakapja, amit a longobárdok elvettek. Transemund elveszíti a reményét, önként Liutprand hatalmába adja magát, leteszi az uraságot, és beáll papnak.

Utána Liutprand unokaöccse, Ansprand lett a spoletói herceg, amikor pedig a longobárd király sokáig késlekedett visszaadni azt, amit megígért, a pápa elment hozzá Narniba. A király köteles hódolata jeléül a nyolcadik mérföldkőig elébe járult, és az apostoli széknek nemcsak a megegyezés szerint járó négy várost adta vissza, hanem a szabin birtokot is, amelyet a longobárdok vagy 30 éve birtokoltak. (345) Odaajándékozta továbbá Narnit, a picenói Anconát, Chumát, Sutri határát. Paviába visszatérve a külvárosban az isteni Péternek bazilikát és sok szép templomot épített, a palotában kápolnát szentelt a megváltónak. Végül, miután 30 évig és hat hónapig dicsőségesen uralkodott a longobárdok fölött, eltávozott az életből; testét Adorján bazilikájában temették el. Azt mondják, számos erénnyel jeleskedett, mert kiemelkedő bölcsesség, páratlan jámborság és jóság jellemezte. A bajorok sok városát erővel bevette, a legnagyobb figyelemmel őrizte a békét a frankokkal és a barátságot a hunoknak is nevezett avarokkal. Liutprand halála után a longobárd birodalom már nem sokáig állt fenn, mert Rachis, aki követte, a rómaiak számára kellemetlen volt, Zakariás pápa rábeszélésére letette a királyságot, és a szerzetesi életet választotta. (350) Aistulf, a fivére, aki utána jött, a rómaiakat adófizetőivé akarta tenni, mire István pápa elment Galliába, segítséget kért Pipin frank királytól, aki óriási gall sereggel benyomult Itáliába, a longobárd hadat megverte és megfuttatta, Aistulf királyt Paviában zár alá vette, és szoros ostromgyűrűvel rákényszerítette a megadásra. Aztán önként odaadományozta a pápának a tekintélyes ravennai exarchátust, a longobárdok által elfoglalt Riminit, Conchát, Pesarót, Fanót, Urbinót, Calvit, Luceolit, Narnit, a Picenóban Iesit, Senigalliát meg több kisvárost.

A minden rosszal teli Konstantin császár a Keleten mindenfelé üldözi a keresztényeket, elrendeli, hogy a szentek képmásait vegyék le és semmisítsék meg, István római pápa ezért a pogány és utálatos fejedelmet meggyűlöli, a császári méltóságot és az összes rangot az apostoli szék előtt érdemeket szerzett frank királyokra ruházza át. Pipint utódaival együtt római királlyá nyilvánítja, és ezt a méltóságot a többiek elől eltiltja. Átengedett hatalmával Bonifác mainzi püspök révén Pipint szokás szerint felkente a szent olajjal, és a római szenátus és nép nevében patríciussá és konzullá nyilvánította. A következő évben Aistulf villámcsapás következtében meghalt, miután 32 esztendeig uralkodott, helyére Dezső, a longobárdok utolsó királya állt, aki alig uralkodhatott tizennyolc évet. (355) Mert Pipin fia, Károly, akit tetteinek dicsősége folytán sem érdemtelenül neveztek Nagynak, Adorján pápa kérésére óriási sereggel benyomult Itáliába, mint apja tette volt, Paviát kiostromolta, a longobárdokat mindenütt megverte, Dezső királyt feleségével és gyermekeivel elfogta, és Galliába vitte, a római pápa pedig derekasan végrehajtott tetteire tekintettel megerősítette őt császári méltóságában, a legmagasabb címekkel és rangokkal adományozta meg, majd miután az Itália-szerte kétszáznégy évig széltében uralkodó longobárdok nevét eltörölte, hazament.

 

Kilencedik könyv

Mint mondják, körülbelül 32 évvel az előtt, hogy Nagy Károly Itáliában a longobárd birodalmat megsemmisítette, a hunok, akiket aztán magyaroknak neveztek, visszatértek a Pannóniákba. Mert – ha évkönyveiknek esetleg hihetünk – az üdvösséget követő hétszáznegyvennegyedik, az Attila halála utáni háromszázegyedik esztendőben, Leó fia, Konstantin császárságának és Zakariás pápaságának az idején jöttek vissza. Más szerzők nagyobbrészt azt állítják, hogy az egyszer már elfoglalt Pannóniákat nem is hagyták el sosem. Ezt a longobárdoknak az előző könyvben elbeszélt háborúiból egyszerűen ki lehet következtetni, hiszen a hunok, akiket avaroknak is mondtak, Kagán király idejében ezekkel többször hosszas szövetséget tartottak, melynek vége szakadván, gyakorta keményen hadakoztak. (5) Véleményem szerint az avarok nem királyukról, hanem állhatatlanságukról kapták a nevüket, mert lakóhelyüket gyakran változtatták, és mert az övék volt Szkítia legősibb népe, melyet szoros rokonság kapcsolt a hunokhoz, hunoknak tartották őket. Amikor pedig Vindeliciát elfoglalták, a bajorokat, mint sokan vélik, a bójokról és az avarokról nevezték el; egypáran, mint fentebb kifejtettük, ezeket boioarinak mondják. Azt tehát, hogy körülbelül 300 évig hunok nem lettek volna a Pannóniákban, másokkal nemigen tudom alátámasztani. Idegen földön nem is tehettek szert harminckét év alatt akkora erőre, hogy Károly roppant súlyos támadását könnyedén elviseljék, és nem találhatták elhagyatottan azt a termékeny és kellemes éghajlatú földet, amelyre nemcsak a szomszédok, hanem a legtávolabbi nemzetek is ácsingóztak. Az ő évkönyveik is cáfolják, hogy visszatértükben e helyeket üresen találták volna, hiszen ezek arról tanúskodnak, hogy ott részben szarmaták laktak, akiket lengyeleknek hívunk, és – mint alább elbeszéljük – a Dunánál ott lelték a messze környéken uralkodó lengyel Szvatét, Marót fiát.

(10) A hunok tehát öregeik ösztönzésére, az ottmaradtak levelein meg emlékeiken felbuzdulva elhatározzák, hogy újból kivonulnak a félreeső, kietlen Szkítiából, és fölkeresik a rokonaikat. A kiköltözésre kitűzött napon csoportonként nekivágnak, viszik magukkal gyermekeiket, asszonyaikat, állataikat, minden motyójukat. Átkelnek a Donon, átvonulnak a roxolánokon, a szarmatákon, a hamaxobiusokon, a tauroszkítákon. Sokféle népségen vezetik át a seregüket; mivel a mérhetetlen tömeg nem tud együtt haladni, útközben tartózkodnak az erőszakoskodástól, és nem provokálják, inkább csak távol tartják azokat. Gyakran előfordult, hogy a vizet, fát hordó embereiket a helybeli lakosság zaklatta, amit megvetéssel és nem fegyverrel toroltak meg, nehogy valami háborúság feltartóztassa őket. Oly nagyon vágyakoztak a Pannóniák felé, hogy sokszor még a testápolásra szükséges nyugalmat is megtagadták maguktól. Már átjutottak a basternák, a kunok népén, keresztülözönlöttek a besenyőkön, az albánokon, amikor a hosszú utazástól kimerülve pihenésre gondoltak. (15) Azt mondják, hogy sok székely, aki Attilával Dácia külső, most Erdélynek nevezett területét foglalta el, és azt máig lakja, amikor meghallotta, hogy a rokonok megérkeztek, elébük sietett a roxolánokhoz és a hamaxobiusokhoz, akiket most ruténoknak és russzoknak nevezünk.

A hosszú úttól elfáradva megálltak az Amadocus- és Peucinus-hegység alatt, és már-már elhatározták, hogy e helyen fognak letelepedni, amikor a hegyek közül sasok akkora raja zúdult elő, hogy nemcsak a lovakra meg a többi állatra támadt csőrrel, karommal, hanem az asztalról is felragadta az ételt. E baljós jel a tábor továbbvitelére késztette őket, három hónapig gyötrődtek a hegyek leküzdésével, és az istenség útmutatását követve benyomultak a Magyarország határán fekvő Erdélybe. Ez ugyan a basternáknak, peucinoknak, fehér kunoknak, besenyőknek nem tetszett, de a magyarok behatolását nem tudták megakadályozni. Amikor Dáciának e szélső táján megálltak, meggondolták, hogy az ősi országot nem tudják visszaszerezni, ha visszaszerzik, nem tudják megtartani, míg nem lépnek fel őseik módjára erővel, fegyverrel, és a szomszédság támadásait nem fékezik meg újra meg újra háborúval. (20) Ezért a hadra foghatókat mind hét táborra osztották, élükre hét vezért rendeltek, melléjük seregkapitányokat, századosokat, tizedeseket, hogy minden szervezetten menjen. Minden egyes sereg harmincezer-nyolcszázötvenhét emberből állt. Mert a hunok e második kijövetelekor a száznyolc törzsből sorshúzás útján 216 ezer ember vonult ki, hogy gyermekeiket, asszonyaikat, vagyonukat biztonságban tudják. A seregek számának megfelelő hét tábort sánccal és mély árokkal erősítették meg. És ezt a területet mind a mai napig Hétvárnak nevezik. A hét vezér mindegyike nemcsak éberen őrizte magát és a táborát, hanem vetélkedve törekedett arra is, hogy a szomszédokat hátraszorítva határait szélesítse.

(25) Árpád pedig, Álmos fia, mind erőben és gazdagságban, mind nemességben különbnek látszott a többieknél. Úgy emlékeznek, hogy Álmos anyja, amikor terhes volt, álmában látott egy sast, mely lehajtott fejjel megpihent az ölében, aztán méhéből folyó fakadt, és az minél messzebb futott távoli földeken át, annál nagyobbra duzzadt. És az asszonyt, bizony, nem csalta meg az álom, mert királyok dicső sokasága származott tőle idegen tájakra. Az ezután született Álmos tehát nevét az almuról kapta, amit a hunok álomnak mondanak, leszármazását igen hosszan adják elő. Álmos Elődtől, Előd Ügyektől, Ügyek Edtől, Ed Csabától, Csaba Attilától, Attila Bendegúztól, Bendegúz Tordától, Torda Szeménytől, Szemény Etétől, Ete Opostól, Opos Kadicsától, Kadicsa Berendtől, Berend Szultántól, Szultán Bulcsútól, Bulcsú Balogtól, Balog Zombortól, Zombor Leheltől, Lehel Leventétől, Levente Kölesétől, Kölese Ompodtól, Ompod Miskétől, Miske Mikétől, Mike Besztertől, Beszter Budlitól, Budli Csanádtól, Csanád Bökénytől, Bökény Bondofardtól, Bondofard Farkastól, Farkas Otmártól, Otmár Kádártól, Kádár Belértől, Belér Kértől, Kér Kevétől, Keve Keledtől, Keled Damától, Dama Bortól, Bor Hunortól, Hunor Nimródtól, Nimród Kústól, Kús Kámtól, Kám Jáfettől, Jáfet pedig Noétól született. (30) Ezután Álmos nemzette Árpádot, akitől Zoltán, Zoltántól Taksony származott. Eddig nincs értesülésem arról, hogy ezt a genealógiát a magyar évkönyvírók honnan halászták ki, hacsak nem koholmányt adnak elő, vagy ha az egész nem az ősöktől jutott generációkon keresztül az utódok tudomására. Azon is meglehetősen csodálkozom, hogy miféle emlékek alapján jutnak vissza a leszármazással Noéig, akiről sem a görögök, sem a latinok nem tudtak valós képet alkotni, hiszen nincsenek is saját íróik. Valószínű, hogy a régi népek szokása szerint a szülők adták át gyermekeiknek évszázadokon keresztül, mint a longobárdokról fentebb elmondtuk.

Hogy azonban a történelemhez visszatérjünk, Álmos, a magyarok legkiválóbbja, Pannóniába, mint az ígéret földjére, nem léphetett be; mert Erdélyben megölték. (35) Tudniillik a magyarok, mielőtt a Pannóniákba behatoltak volna, egy darabig jószágaikkal és gyermekeikkel együtt itt pihentek az említett erődített táborokban; mialatt itt a nyugalmat élvezték, a fülükbe jutott a Pannóniák termékenységének és a Dunának a híre. Gyűlést tartva tehát úgy határoznak, hogy az oly nagyon kívánt terület kikémlelése végett kiküldik Kund fiát, a szellemi és testi képességekkel kitűnő Kusidot. Kusid néhány kísérőjével nekivág, először is megmássza a Kárpát-hegyeket, aztán, ahogy Dácia elterülő síkságaira aláereszkedik, átkel a Tiszán, keresztülmegy a metanastákon, és eljut a Dunáig. Elámul a pazar tájon, a föld termékenységén, Duna atya jóságán, az éghajlat nyájasságán, és látja, hogy az ősök nem oktalanul állapodtak meg a Pannóniákban és Dáciában. Felkeresi Marót fiát, a Pannónián széltében uralkodó szarmata Szvatét, és apróra előadja jövetele okát meg az üzenetet. (40) Szvatét nem kis öröm tölti el, amikor meghallja, hogy egy idegen nemzet új hazát kér tőle, a követet vidáman fogadja, úgy gondolván, hogy semmi sem lehet számára kedvezőbb, mint az, hogy a dúsan termő, de lakosságából kiürült területet ilyen állhatatosan kérik a magyarok, akiket földtúró népnek tart. Ezért az ismeretlen sokaságot kész örömmel hajlandó befogadni, bőségesen el fogja látni földdel, egészséges lakóhellyel, aztán a követet tisztességgel megajándékozza és elbocsátja. Kusid, kívánsága teljesülvén, a vidék előnyeinek bemutatására magával visz Erdélybe egy göröngyöt a fekete földből, füvet és egy butykossal a Duna vizéből. Árpád megnézi a földet, a füvet, a vizet, összehívja a gyűlést, és kijelenti, hogy minden terv szerint megy, a talaj és a fű bizonysága a terület jóságára és termékenységére vall. Majd egy szarvból vizet önt, és fennhangon szól: Mars atyánk, és te, szülénk, Herkules, akiknek a sugallatára őseink nyomán az oly messzi, áldott Pannóniákba jöttünk, adjátok nekünk örök otthonul. (45) Telepítsétek le itt népeteket, vessetek véget bolyongásainknak, békítsétek hozzánk mindörökre Duna atyát! Legyetek mindig mellettünk lelketekkel, hogy a gyűlölködő szomszédok el ne nyomjanak. Ha pedig valaha szellemetekben és vezetésetekkel háborúskodunk, adjatok olyan erőt, hogy a népek mindenfelé az istenek és az emberek élharcosainak hirdessenek minket.

Így szólva, az ősatyáknak, Marsnak és Herkulesnek, szokás szerint áldozott a Duna vizével, és kiadta a parancsot, hogy minden táborban tiszteljék meg a nemzeti istenségeket áldozattal; mindenki háromszoros éljent kiáltott. Négy nap múlva a magyarok országgyűlést tartanak, ahol egyhangúlag elhatározzák, hogy visszaküldik Szvatéhoz ugyanazt a férfit, aki Pannónia fejedelmétől kérjen földet, füvet, vizet, és folytonos szíves szolgálat jeleként adjon neki a magyarok nevében egy fehér lovat nyereggel, aranyzablával. A követ megint elment Szvatéhoz, átadta neki az ajándék mént, amivel kedvét oly nagyon megnyerte, hogy akkora területet kapott, amekkorát csak kért. (50) Miután az övéihez visszatért, rendben elbeszélte, hogy hogyan eszközölt ki ravaszul a királytól mindent, amit az túláradó nagylelkűséggel átengedett, nehogy az ajándékozásban alulmaradjon. Ezek ekkor bátorságra kapnak. Árpád és a többi vezér úgy vélekedik, hogy meg kell szállniuk a Pannóniákat, mintegy örökség jogán visszafoglalva. Kipihenve magukat, előkészítik a fegyvert, és a kitűzött napon megindítják a tábort. Miután átkelnek a Kárpát-hegységen és megközelítik a Dunát, úgy határoznak, hogy harmadszor is követet menesztenek Szvatéhoz, aki a hét vezér nevében szólítsa fel, hogy takarodjon a földről, amelyet egy lóért eladott, mert a magyarok megvásárolták Pannóniát, a talajt lóért, a füvet zabjáért, a vizet nyeregért, ő pedig mérhetetlen kapzsiságában mindhármat elidegenítette. Erre ez elmosolyodik, és azt feleli, hogy a lovat bunkósbottal agyoncsapja, a zablát a fűbe, a nyerget a Duna vizébe hajítja. Mire a magyar küldött: Mi rosszat sem csinálsz ezzel nekik, mert ha a lovat megöleted, a mi kutyáink elé vetsz eledelt, ha az aranyzablát a fűbe hajítod, a mieink közül fogsz váratlan szerzeménnyel gazdagítani valakit, aki éppen ott legeltet, ha pedig a folyóba nyerget dobsz, a halászokat szerencsélteted; semmi hasznod sem lesz ebből. Ha a magyarok megvették a földet, a füvet, a vizet, úgy látszik, mindent megvettek.

(55) Szvate ennek hallatára haragra gerjed, azonnal sorozást tart, félelmében a szabadcsapatokat is összeszedi, mindenhonnan segítséget gyűjt. A sereg felállván, a Dunán túl ver tábort, a magyarokhoz közel, néha előremegy megszemlélni az ellenfelet, és a könnyűfegyverzetű katonák láttán jelentéktelen csetepatéra számít. Végül bátorságra kapva feltartott hadijelvényekkel megütközik a magyarokkal. A harcedzett náció hadrendje felsorakozik, és az ő arcvonala szétzilálódva hátat fordít. Miközben szanaszét menekülő embereivel a Dunához húzódik vissza, az ellenség szorongatja, ő pedig fejvesztett sietséggel próbál a folyón átúszni, de a szarmaták óriási tömegével együtt alámerül. A többieket a Duna túlpartján levágták, nagyon keveset fogtak el közülük. Hogy a területet békében birtokolják, úgy döntöttek, hogy csak azoknak kegyelmeznek meg, akiket a nyelvrokonság révén magukhoz hajlíthatnak. (60) Ugyanis sok hun, aki Attila után Pannóniában maradt, Szvate táborát követte, és nem is tudta, hogy ezek a rokonai. A szkítáknak az volt a szokásuk, hogy bár a hadjáratban több vezérük volt, volt egy fővezérük is, aki az előnyomuló sereg előtt haladt, a visszavonulás során pedig hátul, Árpád tehát a többiek között az elsőséget tartotta; a lakosok legyőzése után átkelt a Dunán, és tábort vert a Novaj nevű hegyen Fehérvár közelében, amelyet az isteni István, a magyaroknak, Herkulesre, legszentebb királya, Árpád nemzetségének szülötte épített, nem feledkezve meg arról, hogy nemzete ez istenáldotta helyen állapodott meg.

Nem lesz azonban fölösleges, ha végigszaladunk a vezérek névsorán, mert a magyarok több főnemesi családja ezektől vette a kezdetét. A második vezért Szabolcsnak nevezték, tőle eredt a Csákok tekintélyes nemzetsége. Ez Pannónia földjén szállt meg, ahol a Csákok által épített Csákvár volt. Vár ugyanis magyar nyelven erődöt jelent. (65) Ez először az alapító Szabolcsról kapta a nevét, aztán Csákvárnak mondták, majd András, Béla és Levente idejében az összes magyar közös akaratából lerombolták. A harmadikat Gyulának hívták, azt mondják, róla nevezték László fia Gyulát. Ez, amikor Erdélyben vadászgatott, és az erdőket járta, rábukkant az ősrégi, rengeteg római emléket őrző Fejér városra, amelyet teljesen benőtt az elburjánzott töviscserje és bozót. Régiségétől megilletődve elfoglalta a helyet, és elkezdte helyreállítani; ezt most Gyulafejérvárnak nevezik, mégpedig nem Juliusról, hanem Gyula hun vezérről. Ennek lánya volt a gyönyörű és karcsú Sarolta, akit sok fejedelem környékezett, és Géza vezér vett feleségül annak a Beliudnak a javaslatára és segítségével, aki Kulán földjét birtokolta széltében. Kulán ugyanis Beliudhoz adta a lányát, hogy testvére, Keán ellen az indítson hadat. Miután ezt megtette, apósa rendelése szerint annak halála után megszerezte Kulán ráhagyott földjét. (70) Tőle származott le a harmadik Gyula, aki ellenségesen viselkedett a magyarokkal szemben, ezért az égi István erővel kényszerítette arra, hogy átköltözzék a Pannóniákba. A negyedik vezért Kundnak hívták, akinek két fia volt, Kusid és Koppány, ezek a Nyír folyó közelében vertek tábort, ahol felvették az igaz hitet, és egy híres kolostort építettek. Az ötödiket Lehelnek hívták, aki Mysiából elkergette a bolgárokat, akik a csehekkel szoros nyelvrokonságban állnak, és sokáig ott laktak, majd elfoglalta a lakóhelyüket. Tőle származott a Szovárdok családja. Vérbulcsú, a hatodik vezér, táborát Pannónia tavánál állította fel, amelyet most Balatonnak hívnak. Örs pedig, a hetedik, a Sajó földjén állt meg. A magyarok többi nemzetsége tetszése szerint keresett magának szállást a Dunán túl meg innen, és Dácia szélétől Illyricumig, a noricusoktól és a germánoktól a gétákig, a távoli mysusokat is elárasztva, szétterjedt azokon a hatalmas területeken, amelyekről beszélünk. (75) A vezérek családjain kívül mások is voltak nagy számban, akik nemesség tekintetében vetekedtek azokkal. Miután a magyarok a falvakat és községeket nemzetségenként elosztották, nyomban hozzáláttak az ellenséges helybeliek maradványainak leigázásához, és nem tették le addig a fegyvert, amíg a Pannóniákat meg nem hódították. Csatlakoztak azokhoz a hunokhoz és avarokhoz, akik már előbb ideérkeztek, egy államot alkottak, és a rokonság alapján ugyanazon jelvények alatt együtt csatáztak, úgy határoztak, hogy ugyanazon szerencsével verik vissza a szomszédok erőszakoskodásait és öregbítik a szkíták birodalmát. Miután tehát a közösséget megszervezték, és a hetek a székeket törzsenként szétosztották, elsősorban arra fordították a tehetségüket, hogy megvédjék Magyarországot, mint egy hadijáték porondját. Ez időtől fogva nagy keveredés történt a tartományok között, amelyeknek határai a helyzet változása szerint szűkültek, tágultak gyakran. Ezért aztán a szkíták szétterjeszkedése következtében Magyarország magába foglalta mindkét Pannóniát, amely korábban sohasem terjedt túl a Duna partján, továbbá a metanasta jazigokat és Dáciát. (80) A magyarok ostoba évkönyveit csak szidni lehet, amiért kontár hanyagsággal mellőznek egy sereg emlékezetre méltó háborúságot, amelyek a germánok és a gallok ellen folytak. Mi pedig ezt az időbeli űrt, amennyiben ránk tartozik, megkíséreljük kitölteni Liutprand és más írók segítségével.

A magyarok elfoglalják szinte az egész Pannóniát, és berendezkednek új helyeiken, lecsendesítik a vidéket, majd mindenfelől ellenség által bekerítve azon igyekeznek, hogy a szomszédok támadásait megfékezzék. A melléknevén Nagynak nevezett Károly, nemcsak a frankok királya, hanem aztán római császár is, ebben az időszakban a római püspök érdekében súlyos háborút viselt Itáliában a longobárdok ellen. És jóllehet mindig a legkülönbözőbb hadjáratok kötötték le, valamennyit csodás sikerrel vitte véghez. Ez isteni császárban nemcsak hallatlan lelki nagyságot és a legmélyebb bölcsességet lehetett tapasztalni, hanem e nagy fejedelemben felfoghatatlan életszentséggel társuló, minden isteni és emberi oltalmazására törekvő vallásosságot is felfedezhetett az ember. Még ifjú korában atyja, Pipin, elküldte Vanfréd, Aquitánia fejedelme ellen, aki a király hűségétől elpártolt, ekkor erővel elfoglalta Bordeaux-t, Clermont-t és sok városkát. (85) Olyan szerencsével csatározott, hogy a frank hatalom adófizetőjévé tette Aquitániát, amelyben az apja nyolc nyáron át háborúzott.

Testvére, Karlomann, meghalván, annak felesége, Berta, irigységgel viseltetett Hildegard, Károly neje iránt, ezért Andoar tanácsára gyermekeivel együtt elmenekült Itáliába Dezsőhöz, hogy a longobárdok erőszakolják ki Adorján pápától az ő fiainak Gallia királyaiként való elismerését; az így fogant feszültség súlyos háborút idézett elő a frankok és a longobárdok között. Dezső tudta, hogy a pápa a gallok ellenére sohasem fogja Karlomann fiait királynak elismerni, ezért úgy döntött, hogy háborúval szorítja rá erre. Sereget állított, megtámadta a ravennaiakat, és erővel elfoglalta Faenzát, Ferrarát, Comacchiót. A követeknek, akik többször kérték, hogy szolgáltassa vissza a pápának, amit elragadott, azt válaszolta, hogy a békéről senki mással, csakis a pápával hajlandó tárgyalni. Ravennát az érsek és három főtiszt védelmezte ereje szerint, és napról napra sürgette a pápától a segítséget. Ezenközben a longobárdok elfoglalták Montefeltrét, Urbinót, Senigalliát, Gubbiót, emellett szerteszét portyáztak mindenfelé, Umbriában mindenütt pusztítottak, és eljutottak egészen Spoletóig. (90) A pápai követeket megint dolgukvégezetlenül bocsátják el, Róma város ostromával fenyegetőznek. Adorján nem szűnik a várost erősíteni, majd három püspököt küld Dezsőhöz, hogy átok alatt tűztől-víztől tiltsák el őt, ha ellenségként római területre lép. Ez meg is történik, a király pedig szégyenkezve vonul vissza Paviába, ahova aztán Károly követei is elmennek, és arra ösztökélik, hogy szépen adja vissza, amit a pápától elvett; de eredmény nélkül mennek vissza Károlyhoz. A császár éktelen haragra gerjed, óriási erőkkel benyomul Itáliába. Dezső mindenhonnan segítséget szerez, és igyekszik a frankok előnyomulását akadályozni. Károly csapatai egy részét Jupiter hegyén küldi át, ő maga a Cenis-hegyen kíván átkelni. Az ellenfél azt remélte, hogy a frankok sohasem lesznek képesek Itáliába átjönni, részben az őrségek miatt, amelyeket minden egyes átjárónál felállított, részben az úttalan és ellenség számára jószerivel megközelíthetetlen utak miatt, Dezső azonban mindkettőben alaposan csalatkozott. Amikor pedig megtudta, hogy Károly hatalmas sereggel behatolt Itáliába, a segédcsapatokat elbocsátotta, és megerődítette magát Paviában. Fiát, Adalgisiust, és Bertát, Karlomann feleségét gyermekeivel együtt elküldte Veronába. (95) Károly, ahogy a Pón túli területre megérkezik, Dezsőt megostromolja Paviában, és pusztítja az egész környéket. Mihelyt ezt a spoletóiak és a rietibeliek meghallják, azonnal az isteni Péter meg a pápa hatalmába vetik magukat, és Péter bazilikájában lenyírják a szakállukat meg a hajukat. Adorján spoletói herceggé nevezte ki a legnemesebb longobárdot, Hildebrandot, akinek a hatalma alá a forconióiak, most aquilaiak, valvaiak, penneiek, marsok, praecutinusok, rietiek és teramóiak tartoztak. Valamennyi longobárd, aki Rómába át akart költözni, pápai rendeletre egy tanyát kapott a Vatikánban. Ez időben hasonlóképpen megadták magukat a pápának a picenóiak közül a fermóiak, az osimaiak, az anconaiak, akiknek Péter bazilikájában szakállukat, hajukat leborotválva a spoletóiak módjára esküvel kellett hű szolgálatot ígérniük. (100) Károly Pavia ostromára a sereg nagy részével hátrahagyta nagybátyját, Bernátot, ő maga feleségével és gyermekeivel, akiket a Galliákból idehívott, elment Veronába, és késedelem nélkül hatalmába vette a várost, mert Berta és gyermekei azonnal megadták magukat neki. Adalgisius, Dezső fia, elmenekült Konstantin császárhoz. A Pón túli városok valamennyien önként behódoltak, és Károly uralma alá kerültek.

Amikor a húsvét ünnepére feleségével és gyermekeivel megérkezett Rómába, mély alázattal megcsókolta a püspök lábát, vele és az egész papi testülettel végiglátogatta a bazilikákat meg az összes templomot, és a római egyházzal örök szövetséget kötött. Az apja, Pipin által tett adományt önszántából megerősítette, és belefoglalta Liguriát meg Korzika szigetét is. Hozzátette Sarzanát és Berceto hegyét, amely helyek Lucca és Párma között fekszenek, továbbá Pármát, Reggiót, Mantovát, Monselicét és az egész ravennai exarchátust, emellett a velencei tartományt és Isztriát, mely a friuli hercegségé volt, hozzácsatolta a spoletói és a beneventói hercegséghez. Visszatérve Paviába megadásra bírta Dezsőt, és elküldte őt Liège-be. Pavia és Milánó élére frankokat állított, akik az Alpokig szétszóródott longobárdokat rendben kormányozzák és békén őrizzék. (105) Hasonlóképpen frank nemzetiségű embereket állított a beneventói és friuli longobárdok élére is; Bertát gyermekeivel együtt visszavitte magával a Galliákba. Visszatértét siettette a szászok veszedelmes lázadása, akiket többszöri győzelem után 33 év alatt is alig tudott a birodalomhoz és az igaz hitre kényszeríteni. Továbbá a Lippe folyónál felállította a Heresburgot, amelyet megrakott erős őrséggel, hogy ne tudjanak lázadást kezdeményezni.

Eközben a szerecsenek, akik Aquitánia szélén laktak, segélyt kértek Károlytól, mert pártot akartak ütni királyuk ellen. Amikor ezt meghallotta, nagy sorozást tartott, és sok-sok csapattal megindult Hispánia ellen, azonnal megostromolta a nagy kiterjedésű Pamplona várost, amelyet hosszú ostrom után végre erővel bevert és földig rombolt. (110) Aztán átkelt a Pireneus-hegységen, elment Zaragozához, és érkezése úgy megroppantotta a szerecsenek élén álló három király bátorságát, hogy erejükben egyáltalán nem bízva Károlyt ajándékokkal kívánták megbékíteni. Ez a három király Ibualas, Denises és Alari volt akkor. A hadjárat azzal a megállapodással ért véget, hogy ezek a túlsó Hispániában fognak uralkodni, az innenső Hispániát és Gascogne-t átengedik Károlynak. És lám, a háborúban edzett, isten tiszteletétől idegenkedő népség, a szász, megint fellázad, mely háború, bizony, tíz éven át váltakozó szerencsével folyt. A szászok és a britek, akik Gallia partvidékén laktak, végre behódoltak, és Károly hatalmába kerültek. Aragisius beneventói herceg meg akarta szerezni Campania azon városait, amelyek a konstantinápolyi császárnak, aztán a pápának voltak alávetve, de Károly követelésére elállt tervétől. Ez nem sokkal később Salernóban meghalt, fiai ezután hadat indítottak a szomszédos görögök ellen. (115) Eddig ugyanis mindaz, ami Nápolytól és a most Manfredoniának nevezett Sipontótól a Felső- és az Alsó-tenger között fekszik, Szicíliával együtt Konstantin császár és Leó fennhatósága alá tartozott, sőt, mindeddig Nápoly is sértetlenül őrizte a békét a görögökkel.

Ugyanebben az időben Konstantin, bár a bolgárok ellen felszerelt hatalmas hajóhadát nemrég hajótörésben elvesztette, felújította ellenük a hadjáratot, mert ezek az alsó Mysiában a Duna megszállt partjait a császárok tetszése ellenére makacsul tartották. A bolgárok békét kértek, melyet a császár betegsége miatt könnyen megkaptak, az elhatározott hadjárat félbeszakadt, ezek azonban tudomást szereztek Konstantin aljasságáról, rosszhiszeműségéről, hogy tudniillik a békét nem embersége, hanem betegsége miatt adta meg nekik, és újra kirobbantották a háborút. Konstantint a lassú betegség nem akadályozta abban, hogy sok századdal és jelentékeny lovassággal lerohanja a Trákiában vaktában kódorgó bolgárokat, és óvatlanságukban nagy mészárlást végezhessen köztük. A barbárokat megszalasztva és leölve diadallal vonult be Konstantinápolyba. Aztán a pusztító elefántkór előrehaladván, meghalt, oly véget nyerve, amely tetteihez egyáltalán nem volt méltatlan. (120) Örökség jogán negyedik Leó követte, aki az apjától a természet révén ráhagyott vétkeket, ha az élet engedi, még szembetűnőbbekké tette volna. A szerecsenek betöréseinek visszaszorítása végett Szíriába ment, és gyalázattal tért vissza. A Szent Szófia szentélyében elhelyezett szent koronát nem szégyellte a drágakövek iránti imádatában nyíltan elvenni.

Míg Károly, ötödik és hatodik Konstantin alatt ezek történtek, a magyarok nemcsak lecsendesítették az országukat, hanem több szomszédjukkal jelentős háborúkat is viseltek. Többet szövetségkötés útján édesgettek magukhoz, néhányat vérontással és rablással zaklattak, az erősebbektől néha békét vásároltak, szövetségeseik barátain keresztülvágtattak, nagy területeken pusztítottak, minden szomszédjukat elrettentették, az egyiket erővel, a másikat szolgálattétellel tartották vissza, nehogy a környező népek háborúval tönkretegyék őket, végül is mindent megtettek, hogy a helyüket, amelyet erővel szereztek, erővel meg is tartsák. Ámde a lehető legrosszabb időszakban akarták uralmuk fundamentumát megvetni, annak a Nagy Károlynak az idejében, aki a dicső régiségben is bárhol megállta volna a helyét. (125) Ó, mennyivel könnyebben tudták volna birodalmukat megalapozni és alapjait kiszélesíteni, ha nem éppen ebben a korban találják magukat! Mert roppant fáradságos és bajos volt bármely birodalom létrehozása akkor, amikor az uralkodott mindenfelé, akinek az istenség teljhatalmat adott.

Magyarország kezdeti időszakában azon kívül, amit Kagánról, a hunok királyáról elbeszéltünk, a magyarok és a frankok között súlyos háborúság keletkezett, amely a bajorok miatt apránként és fokról fokra bontakozott ki. Mert Károly a szászok és a britek meghódítása után seregével visszament Itáliába. Amikor megtudta, hogy a beneventói herceg nem viselkedik elég tisztességesen Adorján pápával, Róma újbóli meglátogatása utárt Capuába ment, felállította a tábort, és a beneventóiakat támadással fenyegette meg, ha mielőbb meg nem adják magukat. Aragisius herceg félt a császár szigorától, ezért gyermekeit, Rimoaldot és Grimoaldot túszul küldte hozzá. (130) Károly kegyelmet adott, átvette a kezeseket, és Itáliát megbékéltetve hazament a Galliákba. Ez után tört ki a bajor háború, mégpedig amilyen hirtelen, oly gyors hadjárattal be is végezve. Éspedig Tasziló bajor fejedelem tudatlansága és együgyűsége miatt keletkezett, ez tudniillik míg feleségében ostobán megbízott, uraságát meggondolatlanul elvesztette. Neje Dezsőnek, egykori longobárd királynak a lánya volt, aki éjjel-nappal piszkálta a férjét, míg rá nem vette arra, hogy a császártól elpártoljon, mert ebben a háborúban akarta férje közreműködésével apja száműzetését megbosszulni. Abban reménykedett, hogy ezt könnyebben megteheti, ha szövetségébe vonja a harcias és a bajorokkal szomszédos magyar nemzetet. És mert a papucsférjet könnyű rászedni, Tasziló nyomban követeket küld a magyarok vezéreihez, akik révén ösztönzi és kéri őket, hogy mindkét fél érdekében kössenek vele szövetséget, figyelmezteti őket arra, hogy a bajorok és a magyarok két császár, két kíméletlen zsarnok között élnek, és azoknak nincs is más céljuk, mint hogy mindkét népet az uralmuk alá kényszerítsék; (135) ez történt a konstantinápolyi kényúrhoz közel eső bolgárokkal, akik naponta szenvedik a támadásokat; ez nyomta el a Károllyal szomszédos szászokat, briteket, gasconokat, aquitánokat; Pipin fia a világuralomra törekszik; mindkettejük érdeke, hogy szabadságukat és sértetlenségüket megőrizzék, különösképp a magyaroknak, akik épp most szálltak meg idegen területeket. Kéri tehát őket, hogy kössenek örökös szövetséget a bajorokkal, akikben mindig a legjobb szomszédot találták; míg mások kártételekkel és támadásokkal illették a szkítákat, a bajorokat az idegen és menekült nép iránti szánalom vezérelte, és mindig barátilag éltek a magyarokkal; ezenfelül valamiféle rokoni kapcsolat is fennáll közöttük, amennyiben a bajorok nyíltan kijelentik, hogy az ő őseik a hunokkal rokon avarok közül valók voltak, akiktől a magyarok is származtak. (140) Amint a követek mindezt szépen előadják, teljes népgyűlést tartanak, amelyen szinte valamennyi főember egységesen úgy vélekedik, hogy a szomszédokkal való szövetséget és barátságot nemhogy elutasítani nem szabad, de idegen földön jövevény létükre óhajtani is kell, pláne a bajorokkal, akikkel mindig barátként és békésen éltek; sőt, mások szövetségére is vadászniuk kell, hogy az idegen földet, amelyet fegyverrel foglaltak el, inkább jó szolgálattal, mint erőszakoskodással és háborúsággal tartsák meg. Határozatba megy tehát, hogy a bajorokkal őszinte és örökös szövetségre lépnek, és másnap ezt szabályszerűen megkötik velük. A küldötteket tisztességgel elbocsátják, ezek jelentést tesznek a szövetség létrejöttéről, amely aztán egyiknek sem hozott szerencsét. Ettől kezdve a bajorok nemcsak visszautasítják Károly parancsait, hanem támadással is próbálják a királyt ingerelni.

Vakmerőségükről értesülve Károly széles körű sorozást tart, mindenfelől összeszedi a segédcsapatokat. A méltánytalanságon erősen felbosszankodva a lovasság zömével és két légióval maga siet a Lech folyóhoz, amely az alemannokat a bajoroktól elválasztja. (145) A folyóparton állítja fel a tábort, és míg itt a többi segélyhadra várakozik, követek útján megpróbálja Tasziló fejedelem szándékát kipuhatolni. Ezek felkeresik a hebehurgya fejedelmet, baráti szavakkal korholják pártütéséért és megbízhatatlanságáért, józanságra intik. Ez megbánja tettét, mert rájön, hogy sem neki, sem nemzetének nem válik hasznára, ha makacskodik Károllyal szemben, ripsz-ropsz meggondolja magát, esdekelve behódol a császárnak, és megígéri, hogy olyan kezeseket ad, amilyet csak kíván, és utasításait teljesíti. Többek között fiát, Theodont adja túszul, és esküvel fogad örökös szolgálatot. Ezzel a háborúnak, mely, Herkulesre, óriásinak ígérkezett, vége lett. Taszilót elhívták Károlyhoz, ahonnan nem bocsátották el, és többé nem birtokolhatta Bajorországot, melynek élére aztán a császár a saját társait állította. Mások máshogy beszélik el a történteket. (150) Azt mondják, Károly kezdetben Adorján főpap közbenjárására békét kötött Taszilóval, aki ennek biztosítékául kezeseket ígért, de amikor az magához hívatta, nem volt hajlandó sem odamenni, sem a szerződésben megígért túszokat átadni; ezért Károly hatalmas sereggel eljött Augsburgba, a vindelicusok fővárosába; seregét háromfelé osztotta, ő az egyik résszel azon a helyen ütött tábort, amelyet Lechfeldnek neveznek, a másik részt, amelyben ausztriaiak, türingek és szászok voltak, a Duna-menti Zahringennél állította le; Pipin fiát az itáliai csapatokkal Trentónál és Bolzanónál helyezte el. Tasziló pedig, mihelyt észrevette, hogy a három sereg minden oldalról fenyegetően bekerítette, hogy nagyobb baja ne essék, azonnal megadta magát. Kezeseket adott, köztük a fiát, Theodont, elment Károlyhoz, aki egy darabig tartóztatta őt, eközben megutálta az uraságot, mert észrevette, hogy a frankok előtt nevetség tárgyául szolgál, és fiával együtt önként beállt szerzetesnek.

(155) Hatodik Konstantin meghallotta, hogy Károlyt ez idő szerint a bajor háború köti le, ezért megparancsolta az összes görögnek, aki akkor Itáliában még az ő fennhatósága alatt állt, hogy támadják meg a spoletói és beneventói hercegség területét, hajtsanak el állatot, embert, romboljanak mindenfelé tűzzel-vassal. Ezek teszik a parancsot, végigpusztítanak mindent a most Pescarának nevezett Aterno folyótól Beneventóig. Azonban Hildebrand spoletói és Grimoald beneventói herceg hevenyészett sereggel szembeszáll, és akkora vereséget mér a görögökre, hogy aztán hosszú ideig nyugton maradnak.

Miközben Károly dolga sikeresen alakul, a bajor zavargás után azokkal a szlávokkal támad háború, akiket a gallok wilzeknek neveznek, ők magukat pedig welataboknak. Erre a hadjáratra a szászok illő szolgálat ürügyén nagy segélycsapatot küldenek. E háborúnak az volt az oka, hogy az abodritokat, a frankok szövetségeseit, veszedelmes támadásokkal zaklatták, és sem fenyegetés, sem kérés, sem Károly parancsa nem tartotta vissza őket attól, hogy azokat fegyveresen háborgassák. (160) Az óceántól kelet felé egy rendkívül hosszú, de meglehetősen keskeny öböl nyúlik; ennél számtalan nép lakik. Az északi oldalt és az összes szigetet a dánok meg az általunk normannak, mások által rusinak mondott sueonok bírják, a délit pedig a szlávok, az észtek és különféle nációk, akik közül legjelentékenyebbek a welatabok voltak. Károlynak e Duna menti szlávok ellen indított háborúja csak egy nyáron át tartott, és a szász háború mellett ez volt a legsúlyosabb.

Ezt követte a magyarokkal vívott hosszadalmas és szörnyűséges harc, amely – mint mondják – nyolc évig húzódott. Mert egyáltalán nem volt könnyű letörni a szkíta nemzetet, különösképp a hunt, amely hozzászokott ahhoz, hogy a saját meg a mások földjén korlátlanul és szüntelenül uralkodjék, az igát nem tűrte, háborúban fékezhetetlen volt. Károly tehát ezt a roppant veszedelmesnek ígérkező viadalt a szokottnál is elszántabban és felkészültebben indította meg. Egy pannóniai hadjáratot, rendkívüli fontosságára való tekintettel, személyesen vezetett, a többit fia, Pipin, és különböző helyettesei útján vívta meg Magyarországon, és míg a tartományt megbékéltette, mindkét részről rengeteg vér ömlött. (165) Hogy hány ütközet ment végbe, mennyi és mekkora mészárlás történt, a máig kifosztott Pannónia kellőképpen tanúsítja. Az a hely, ahol Kagán király a székét tartani szokta, mára a legcsekélyebb nyomát sem őrzi ennek. Elpusztult itt a magyarok egész nemessége, kimerült ekkor minden erejük, és kiürült az a kincstár, amelyet annyi nép kizsákmányolása, annyi ellenséges préda, annyi sok nemzet kirablása töltött teli. A frankok, akik előzőleg szűkös vagyonkával rendelkeztek, olyan gazdagsággal tértek innen haza, hogy a Galliákat megrakták kinccsel, amit a dolgok forgandósága szívesen tűrt, hiszen a magyarok azt veszítették, amit másoktól szedtek el. Annyi aranyat és ezüstöt találtak királyi palotájukban, az ütközetekben oly értékes zsákmányt szereztek, hogy úgy vélik, ennél többet Paulus Aemilius sem a macedóniai hadjáratban. (170) Ámde a magyar nemzetet annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy a Pannóniákból kiűzni és megsemmisíteni. Sőt, amit elvesztett, azt a mi időnkben bőven visszaszerezte, úgyhogy nemcsak szerzeményét oltalmazta meg, hanem az isteni Corvinus Mátyás uralma alatt birodalmát az Adriától a Szarmata-tengerig, a vindelicusoktól a Fekete-tengerig kiterjesztette.

Amikor a magyarok értesülnek arról, hogy Károly az egész Nyugatról összegyűjtve segélyhadait rájuk támad, elátkozzák Tasziló gyáva ostobaságát, aki félelmében az ő tudtuk nélkül megadta magát az ellenségnek, majd vagyonukat, asszonyaikat, gyermekeiket, a harcképtelen korúakat elviszik a Duna szigeteire, amelyeket sánccal, erődítményekkel, őrállásokkal mindenfelől megerődítenek; városaik, amelyekben biztonságban védekezhettek volna, nem voltak. Miután ez megtörténik, hatalmas sereget állítanak, és megindulnak a frankok ellen Felső-Pannónia végeinek védelmére. Károly hallva a magyarok készülődéséről, a vindelicusoknál flottát állít a Dunán, amelyre sok századot és muníciót rak, a többi csapatot és a lovasságot maga vezeti fel a szárazföldön. (175) A hajóhadat alábocsátja a folyón; a frank sereg nemcsak a Duna színét, hanem mindkét partját is elözönli. A király, aki semmibe sem fog a szellemek megkérdezése és megengesztelése nélkül, amikor az ellenséges területre, Felső-Pannónia bejáratához érkezik, mert pogány néppel, a kereszténység ellenségével lesz dolga, a katonákat egybehívja, és három napot ünnepi istentisztelettel tölt el. Megparancsolja, hogy valamennyien szólongassák áhítatos imával a jóságos és mindenható Jézus Krisztust, az emberi nem egyetlen üdvözítőjét. A szertartásosan végrehajtott istentisztelettel valamennyi mennylakó pártfogását és jóindulatát megszerzi, és mindenekelőtt az isteni Márton lelkéhez imádkozik, hogy álljon az ő és galljai oldalára, akiket arra méltatott, hogy náluk éljen és halálában náluk nyugodjék, hogy ezek csodálatos érdemei miatt imádják őt, valamint a Pannóniák mellé, ahonnan származott, ne engedje, hogy szülőföldje állandó háborúk porondjává, barbár népek játszóterévé váljék, vagy ha a sors eltűri ott a jövevény nációt, mert az a rengeteg népség támadásai és háborúi következtében kiürült, az ő szellemének lekötelezett gallok segítségével és verejtékével térítse igaz hitre a lakosokat, akárkik is legyenek.

A szertartást rendben lebonyolítva megkapja a kedvező előjeleket, másnap elindítja a flottát meg a sereget, és elindul ellenségei felé. (180) Ezek látják, hogy serege mindent szélesen betölt, és megértik, hogy a gallokhoz nem érnek fel, ezért elhagyják az őrhelyeiket, amelyeket a határon felállítottak, és sajkáikkal együtt visszavonulnak a Rába folyó mögé, amelyet a régiek egykor Arrabonának neveztek, és amely Győrön folyik keresztül, Felső- és Alsó-Pannóniát elválasztva. Mihelyt Károly látja, hogy hátat fordítottak, gyors lovassággal a nyomukba ered, sokukat elkapdossa, az elhagyott tanyákat és erődítéseket fölégeti. Ezek egy része visszavonul a szemben fekvő szigetre, hogy gyermekét, asszonyát, vagyonát védelmezze, más rész a Rábához, ahol most Győr fekszik, és abban bízik, hogy erődített táborban ott megvédheti magát. Ugyanis a Rába és a Duna között, összefolyásuknál helyezték el a tábort, így kétfelől a két folyó oltalmazta őket, a többi részen pedig mély árokkal és sánccal erősítették meg magukat. A magyarok elszántan várják az ellenséges támadást. Károly hidat ver, és a lovassággal meg öt légióval átkel a Rábán, sokan híd nélkül mennek át, ahol gázlót találnak; oldalról a Dunán körbe állítja a flottát, és megadatja a csatajelet. (185) A frankok elállják a tábort, és keményen támadják, először távolról csatáznak, dárdával, nyíllal kergetik a magyarokat a sáncról, azok viszont kopjákkal tartják vissza őket az ároktól, egy rész törmeléket hord, hogy az árkot feltöltse, néhányan erővel igyekeznek átgázolni rajta, és a sánc alatt vakmerően közelharcot vívnak. A király kiáltozik, hogy az árkot be kell temetni, ezek keményen ellenállnak a sáncnál és a kapuknál, a parthoz közeledő hajókat makacsul visszakergetik. De ahogy a három-evezősorosok rajonként iparkodnak kikötni a parton, a magyarok között szánalmas zavar támad; nem tudják, hova szaladjanak. A parton áll a közelharc, és sokszor olyan sűrű tömegben folyik a verekedés, hogy alig akad hely a kardcsapásra. Mindkét részen tekintélyes a veszteség, némelyek halálfélelmükben a folyóba vetik magukat, mások tisztesebb véget keresnek a földön az ellenség sűrűjében. (190) Mivel a parton a magyarok eredményesebben tudnak küzdeni, a hajósok közül sokat levágnak. A Rába felől a meder mélysége miatt nem lehet komolyabban támadni. Amikor azonban a gallok az árkot mindenütt betömik, a sáncnál oly iszonyú harc kerekedik, hogy mindkét felől sokan elesnek. Pipin a tábor kapuját rohamozva ostromolja keményen, sokat lekaszabol, és igyekszik betörni, eközben dárdával leütik a lóról, és a veteránok tömött sora siet a segítségére, minek látványára az ellenfélnek visszatér a bátorsága, és holtnak vélve őt, ki merészkedik törni a táborból. De amikor a testőrcsapat előrohan, biztosabbnak ítélik, ha a sáncnál és nem a mezőn verekszenek. Az ütközet alkonyaiig elhúzódik, a töltést sok helyt áttörték, és ha a legnagyobb elszántsággal nem védték volna a tábort, az e napon kétségkívül elesett volna. Mert a magyarok közül többen hullottak el, mint a gallok közül, az ellenséges nyilak szinte elárasztották őket. Károly, hogy az embereit kímélje, e napra megelégeli a dolgot, és visszavonulót fúvat. (195) A verekedés végeztével mindkét fél ápolgatja a testét, de a magyarok mindnyájan őrhelyükön esznek, mert e nagy veszedelemben azt senkinek sem szabad elhagynia. A gallok részint pihentetik fáradt tagjaikat, részint őrszemeket helyeznek el mindenfelé, nehogy az ellenség kárt tegyen bennük.

Ezek pedig éjnek éjszakáján titkon összehívják a gyűlést, hogy eldöntsék, mit tegyenek másnap e szükséghelyzetben. Jól tudják, hogy a magyarok dolga végső szorultságra jutott, a tábor védhetőségében nem bíznak, nem nagyon látják, mi módon tarthatnák meg magukat épségben az ellenség által mindenfelől bekerítve. Közösen arra az elhatározásra jutnak, hogy az éji csendben kitöréssel futásban keresnek menedéket, abban a reményben, hogy helyismeretük révén könnyen elillanhatnak. (200) A kitöréstől megzavarodott és önmagát féltő ellenfél aligha fogja üldözni őket, a közvetlen közelben itt vannak a hegyek, ahol megvédhetik az életüket. Eddig négyezer ember halt meg a táborban, az ötödik ezer és még ötszáz nappal menekülés közben esett el, a sebesültek száma felmérhetetlen; a gallok közül körülbelül háromezer, így hát éjfélkor titkon jelt adva előjönnek, rárohannak a szétszórt ellenséges posztokra, és az őrség legnagyobb részét lemészárolják, mielőtt a gallok táborában riadót fújnának. Ahogy aztán mindannyian fölserkennek, először megzavarodnak és félelembe esnek, aztán kezdenek fegyverre kapni ellenük, mert azt hiszik, hogy nem menekülés, hanem öldöklés céljából törtek ki. Azok már vagy két mérföldnyire futottak, mire az egész gall táborban elterjed a riadalom; előreküldték a poggyászt, felsorakoztatták a szekereket, és útnak indultak. (205) A gallok abban a hiszemben, hogy még mindig a táborban vannak, átmásznak a sáncon, és nekirontanak a rongysátraknak, amelyeket fejvesztett sietséggel hagytak oda, és lerombolják azokat. Majd napkeltekor rájönnek, hogy azok titokban megszöktek, és gyors menetben a nyomukba szegődnek; mielőtt üldözhetnék őket, észreveszik, hogy azok megszállták Buda közeli hegyeit. Látják, hogy ott megállapodtak, a hegyek lábát sánc módjára szekerek karéjával erődítették meg, erre lassabb lépésben kezdenek haladni. Ahogy odaérnek, a hegyet a körbesorakozó sereggel elvágják a síkságtól, a szorosokat és a többi bejáratot őrállásokkal elreteszelik, azon igyekeznek, hogy az ellenséget inkább kiéheztetéssel, mint fegyverrel győzzék le. Károly a strázsákat körben felállítva a legszorosabb bekerítést követeli, hogy sem kijönni, sem élelmet bevinni ne lehessen, mert azt reméli, hogy azokat mihamar gyötörni kezdi a nélkülözés. (210) Aztán a flottát a szárazföldi csapatokkal együtt aláküldi és a Duna-parton helyezi el, nehogy valaki kijuthasson. Huszonnyolc napig védi magát az éhségtől mardosott ellenfél, s végül, amikor a nélkülözés miatt már senki sem tud megállni a lábán, megadja magát, és a magyar kénytelen elfogadni a Károly által szabott feltételt. Aki kész fölvenni Krisztus legszentségesebb hitét, azt életével és vagyonával egyetemben szabadsággal ajándékozza meg; aki a szkíták pogány vallásán kitart, annak csak az élete marad meg, szabadságát vagyonával együtt elveszti. Sokan elfordulnak az atyai vallástól, hogy ne váljanak adófizetővé és ne veszítsék el a vagyonukat, az isteni áhítat keveset lelkesít. Másnap, hogy megadták magukat, a megátalkodottak mérhetetlen tömegét fosztják meg a javaitól; az engedékenyekkel kegyesen bánnak.

(215) Aztán táborát útnak indítja, elmegy Óbudára, melyet korábban Sicambriának hívtak, ahol Kagán, a magyarok királya székel. Ez nagy tekintélynek örvendett hallatlan mennyiségű kincse jóvoltából, amelyet a sok fosztogatásból és az ellenségtől szedett zsákmányból gyűjtött, a súlyos háborút vezérei révén viselte, s most megriadva a gallok erejétől és Károly bölcsességgel párosult szerencséjétől abban reménykedett, hogy a roppant erős városban megvédheti magát. De a dolog egészen másképp ment végbe, mint ahogy szerette volna, mert amikor értesült arról, hogy az egyik seregrész megadta magát, igencsak megzavarodott. Nem hitte, hogy a lakosságából kiürült várost megtarthatja, és nem remélte, hogy a túlerőben levő ellenséggel szemben sikerrel harcolhat. És íme, a várost körülbelül százezer gall megtámadja, és támadják az övéi is, akik saját szánalmas látványukkal akaratlanul is figyelmeztetik a városbelieket. (220) Ezek pedig a felkínált megadást visszautasítják, és bár a város nagyságához képest kevesedmagukkal nemigen állhatnak ellen, másnapra mégis várják a harcot. Károly a Duna felől hajókról támad, a többi részt felfejlődött hadsorokkal keríti be. Az első összecsapásnál a hatalmas magyar tömeget a gall hadsorok elé rendeli, hogy a városbeliek kénytelenek legyenek előbb a sajátjaikat, csak aztán az ellenséget gyilkolni. A polgárok nagy része ugyanúgy tekinti a sajátjait, mint az ellenséget, sokan még kegyetlenebbül, mások viszont lanyhábban bánnak velük, és inkább kitérnek a támadás elől, mint hogy rokon vérrel mocskolják be magukat, és ugyanígy vannak a behódoltak is. Egész nap egyenlő esélyekkel csatáznak; napnyugtára a gallokhoz szegődik a szerencse, amely Károlyt szinte sohasem hagyta cserben; mert a magyarok elővédjével fedezve biztonságban mozoghatnak, és a falakhoz létrát támasztva sokan felkapaszkodnak rájuk. (225) Ahogy a császár ezt meglátja, végigszáguld a hadsorokon, kiabálja, hogy a város elesett, egyúttal felmutatja jobbját embereinek, mire mindenütt óriási lármával akkora roham indul meg, hogy a polgárokat egyszerre lesodorva benyomulnak a városba. Amikor a magyarok, akik tegnap megadták magukat, látják, hogy ez elesett, az utcákon és tereken a császár könyörületességéről kiáltoznak, Károly jószívűségét hangoztatják, jajonganak, hogy kegyelmezzen az ő vérüknek. A rimánkodók a harcoló sorok közé vetik magukat, mindkét félnek zokogva könyörögnek, hogy tegye le a fegyvert. Ezután kíméletesebben folytatják a verekedést, és jobban odafigyelnek a közbenjárók hangjára. És ahogy a két fél lassacskán kezd engedni, ezek még szenvedélyesebben biztatják övéiket a kegyelemkérésre és a csendes megadásra. A városbeliek elveszítve a védekezés reményét, leteszik a fegyvert, és csak életüket, asszonyaikat meg gyermekeiket kérik. A győztest végül megszállja a sajnálat, és bár a gallok közül sokan elestek, enged a könyörgésnek. (230) Követelik, hogy adják át nekik a város erődített helyeit, ami megtörténvén, őrséget helyeznek beléjük, a kapukhoz, a terekre és számos utcasarokra szabályszerűen strázsát állítanak, nehogy a magyarok valami kárt okozhassanak. Károly bevonul a városba, magának követeli a királyi palotát. Kagán király egy darabig tiltakozik, de végre átadja, ez pedig elfoglalja az erődített, a sok ellenségtől szerzett becses fegyverzsákmánnyal és prédával dugig tömött várat a palotával együtt. Aztán kiüríti az arannyal, ezüsttel zsúfolt kincstárat, a királyt bilincsbe veri, és amikor ez önkezével véget vet az életének, tisztesen eltemeti. Azt az aranyat, ezüstöt, sok-sok év alatt mindenfelől összehordott szkíta zsákmányt, amelyet Sicambriában találtak, a frankok egyetlen nap alatt elvitték, a magánszemélyek vagyonát a katonák között rang szerint szétosztották. Az asszonyok szemérmét tiszteletben tartották, senki ellen sem alkalmaztak erőszakot, a nép megtarthatta az életét, és adófizetővé lett.

(235) Pannónia, a római nép dúsgazdag provinciája, amelyet idegen népség ragadott el, visszatért a római fejedelemhez. Ezután pár nappal később Károly gyűlést hív össze, és arra ösztökéli a népet, hogy magát és gyermekeit avassa be a keresztény hitbe, ismerje meg az igaz istent, a mindenség teremtőjét és az emberi nem megváltóját, ismerje meg Jézus Krisztust, az isten egyszülött fiát, és ha megismerte, szeresse és imádja, kövesse a keresztény vallás tanításait, utasítsa el Marsot és Herkulest, a vak népek koholmányát, tanulja meg az isteni titkokat, amelyek segítségével megszerezheti lelke halhatatlanságát; kövesse Jézus Krisztus legszentebb tanát, mert csak abból világol ki az igazság; ha a bálványokat és a hamis isteneket elvetik, ő viszonzásképpen a magyarok legkegyelmesebb és legengedékenyebb ura lesz, és a magyarokat ugyanolyan jóindulattal fogja tartani, mint a frankokat. Ezt tolmács útján előadja, de keveset talál, aki az igaz hitre térne; látva a nemzet pogány és megátalkodott gondolkodását, rájön, hogy inkább szigorral, mint szelídséggel kell élnie vele szemben. Ezért először is leromboltatja a városfalakat, hogy ne egykönnyen lázadhassanak, aztán megparancsolja, hogy fizessék meg a megállapított adót, adják át minden fegyverüket, és rombolják le az összes régi templomot bálványostól; akik a szentséges hitet felvették, azokkal jól bántak, azok adómentességet kaptak, és hogy tudják, hol misézhetnek keresztény szertartás szerint, a város külső részén a hegy alján templomot állított Mária istenanyának, ahova a mi időnkben a környékbeliek mindenfelől összesereglenek ájtatos könyörgésre, és mint egy vésett kő ma is mutatja, ezt a fehér Mária kápolnájának nevezik, amelyet Magyarországon először szenteltek keresztény istenségeknek. (240) A város lecsendesítése és az államügyek elrendezése után a város élére egy igen okos és nagyszerű embert állított, a vallás terjesztése végett papokat hagyott hátra, jól tudván, hogy e vad lelkeket nem egykönnyen lehet az igaz hitre téríteni.

Elesvén a tartomány fővárosa, Sicambria, melyet valaha a germán légióról így, később pedig Óbudának neveztek, mint fentebb részletesen előadtuk, valahány falu és város csak volt, követeket küldött Károlyhoz, és megfogadta, hogy teljesíti az utasításait. A sereget egészen Taurunumig elvitte. A bolgárok által elfoglalva tartott Mysiákat nem támadta meg, nehogy úgy lássék, mintha a keleti birodalom határait megsértené. Aztán a Szerémségen át jött vissza, a közelben átkelt a Dunán, és Dácián meg a metanasta jazigokon keresztül a hajóhaddal együtt visszament ahhoz a szigethez, amelyről elmondtuk, hogy a magyarok nagyobb része asszonyostól, fiastól, vagyonostól odamenekült. Ezt bekerítette a flottával; háromnapos ostrommal szétszórta az őrséget, mely az őrtornyokban helyezkedett el, és megszállta; (245) a szigetbeliek ugyanis övéik balsorsától megrémülve nem mertek erősebben ellenállni, nehogy kegyetlenséget kelljen tapasztalniuk, és bár az irdatlan Duna meg az erődítmények védték őket, gyorsan megadták magukat. A gallok közül nem sok veszett oda, ezért a legyőzöttekkel nem bántak mostohán; vagyonukat és fegyvereiket elvették, szokás szerint törvények alá vetették őket, és őrséget állítottak oda, ahova kellett; továbbá elöljárókat és papokat kaptak, hogy azok a népet hívják össze imára, hirdessék a szent tant, és terjesszék a keresztény vallást. A magyar hadjárat során mindössze két frank főember halt meg. Henrik friuli herceg Liburniában a tengerparti Tersat városa mellett, mint mondják, a városbeliek csapdájában és Gerold bajor kapitány, aki akkor esett el, amikor a magyarok ellen fölvezetett csapatát paripája hátáról hevesen buzdította. Liutprand azt mondja, hogy ettől eltekintve ez a háború nem volt véres a frankok számára, csak éppen súlyához képest soká tartott, mások cáfolják, hogy kevés vér ömlött volna, hiszen e bősz és vad nemzetet nem lehetett könnyű legyőzni. (250) De – mint valamivel alább meglátjuk – az, amit Henrikről és Geroldról mondtunk, a második hadjárat során történt.

A Pannóniák bekebelezése és meghódítása után Károly a jeles diadal birtokában úgy határozott, hogy meglátogatja a Galliákat, elsősorban a szülőföldjét, amelyet most Frankföldnek neveznek, ahol is a második esztendőt töltötte, amikor jelentették, hogy a szászok, akikkel oly sok évig hadakozott azért, hogy Krisztus hitét kövessék, az igaz hit tanításait félredobták, és visszaestek barbár és átkos hitetlenségükbe. Erre a hírre elöntötte a harag, és föltette, hogy ezt a hitszegő és minden jámborságból kivetkezett népséget erőszakkal és súlyos kártétellel fogja kijózanítani. Ámde a szászok sem makacsolták meg magukat kisebb eltökéltséggel, és szívesebben vállalták a halált vagy a legnagyobb szenvedést is, mint azt, hogy az igaz istent imádják és parancsnak engedjenek. Mindketten fölvezették a sereget, egyforma kitartással és kíméletlenséggel verekedtek, de az a fél kerekedett felül, amelyik igazabb ügyért erőlködött; a szászok közül ebben az ütközetben harmincezret vágtak le, és földjüket teljesen kipusztították. (255) Tudniillik nemcsak a főemberek fiait hurcolták el túszként, hanem – hogy erejüket tisztes szín alatt csökkentsék – sokat közülük elvittek kolónusnak Dáciába, Pannóniába meg különböző tartományokba, s közülük nagyon sokan laknak mindmáig Sarmatiában meg a túlsó Dáciában. Eközben Adorján pápa távozik az életből, és helyét a szent életű Leó foglalja el törvényesen. Ugyanebben az időben Irént a konstantinápolyi polgárok rávették arra, hogy Konstantin fiát gyűlöletes gaztettei miatt tőrbe ejtve fogja el és vakítsa meg, majd börtönbe vetette őt, ahol az bújában és dühében kiadta a lelkét.

Míg mindez így zajlik, íme, a római birodalom súlyos és bonyolult háborúba keveredik. Mert a szászok, mit sem törődve az iménti vereséggel és országuk pusztulásával, pártot ütnek Károly ellen, és példájukra a magyarok úgyszintén. Ráadásul a bajorok, ezekkel úgyszólván összebeszélve, hadat indítanak a szomszéd friuliak, longobárdok és itáliaiak ellen. (260) De nem nyugszanak a szerecsenek sem, akik részint Barcelonából, részint Lisszabonból rajtaütésekkel és rablótámadásokkal zaklatják a keresztényeket. Károlynak minderről gondoskodnia kellett, és mert nem tudott egyszerre mindenütt jelen lenni, több háborút képviselők útján vívott meg. Fiát, Pipint, a magyar hadszíntérre rendelte, a frank Henriket, akit a friulánok élére állított, kiküldte, hogy Itáliát védje a bajorok inzultusai ellen. Aldefondnak, Asturia és Galicia keresztény királyának segédcsapatokat küldött Aquitániából, és arra kérte, hogy a szerecseneket fegyverrel tartsa távol Luzitániától és Baeticától. A barcelonaiak visszaszorítására maga indult, és ahogy oda megérkezett, Zatus, aki szerecsen fennhatóság alatt a várost tartotta, átállt Károlyhoz, aki a város birtokbavétele révén kitűnő lehetőséget kapott az innenső Hispánia megvédésére, és gondjainak súlyos terhétől megszabadult. (265) Pipin megbízatását véve Magyarországra ment; ütőképes hadsereggel nyomult be, megtámadta a bátran és lelkesen védekező magyarokat, akiket rövid ellenállás után megszorongatott, aztán nekirugaszkodva megvert és megszalasztott. Ezeket azonban nem volt elég egy ütközetben legyőznie, hanem erejét Herkules hidrájának módjára többször megújítva fékezte meg őket, és hogy a hűségben megszilárdítsa, a tartományban, Ring városkánál telelt. Ez időben Henrik friuli herceg Noviomir szláv fejedelem és küldöttei befolyására alaposan megbüntette az avarokat, akik e háborúban az ősi rokonság alapján szövetkeztek a magyarokkal, mert azok meg akarták támadni az itáliaiakat. Ugyanis Noviomir csatában legyőzte és megölte Ringet, a bajor nemzet fővezérét, majd röviddel ez után csapataival együtt megadásra kényszerítette Kagazon és Jugurra vezéreket, városaikat és községeiket kíméletlenül lerombolta. A keresztények ügye már mindenfelé kedvezően alakult, Hispániában sem kevésbé szerencsésen, mert Aldefond, Galícia és Asturia királya, fényes győzelmet aratott a szerecsenek fölött, akik Luzitániát elfoglalták. Lisszabont, a luzitánok fővárosát erővel elfoglalta, és katonáinak rablásra átengedte. (270) A szerecsenektől rengeteg értékes zsákmányt szedtek el és küldtek Károlyhoz ebből a városból, aranyos mellvérteket és sisakokat, hogy a győzelem jutalmától őt se fosszák meg.

Ebben az időben egész Itália nyugalomban élt, mert Irén a keleti ügyek kézbevétele után, hogy Károly kedvében járjon, az összes alája tartozó itáliai népnek megparancsolta, hogy a rómaiakkal és a beneventóiakkal barátságosan bánjon. Csak a római népre támadt egy új szörnyűség. Mert Leó pápa, a minden tudománnyal és bölcsességgel teljes férfi, aki a klérust és a népet mindig a legszentebb erkölcsökre és tudományokra tanította, könyörgő körmenetet vezetett át a városon, miközben szent Szilveszter templománál Paszkál főúr és Campulus presbiter, akiknek aljas életmódját beszédeiben gyakran ostorozta volt, zendülők pogány tömegével a földre teperte őt, és a pápai jelvényeket elszedte tőle, majd szemeivel együtt nyelvétől is megfosztotta. Ezután az isteni Erazmus kolostorába vitték, onnan Albin kamarás segítségével visszakerült az isteni Péter bazilikájába, és azt mondják, hogy az ottani zárdában isten akaratából visszakapta nyelvét és szemét. Vinigisius spoletói herceg erről hírt kapva több századdal Rómába sietett, és a kiszabadult főpapot Károlyhoz küldte, hogy a római helyzet megoldása végett biztassa Itália újabb meglátogatására; ez nagy tisztelettel fogadta őt, és az ügy megtárgyalása után nagy lovasság kíséretében visszaküldte Rómába. (275) Érkeztében a római nép és az összes rend a Molle-hídig elébe szaladt üdvözlésére. Miután Károly a Nyugaton elrendezte a dolgait, az óceánon hajóhadat állított a kalózok megfékezése végett, aztán elindult Aachenből, és a mainzi meg a bécsi földön, továbbá a noricusokon meg az isztriaiakon keresztül a friulánokhoz ment; ott találta az ármányosan meggyilkolt Henrik trevisói herceget, a halott helyére mást állított, a cselszövőket pedig szigorúan megbüntette. Aztán Ravennába hajózott. Megtudta, hogy a Beneventóban lakó longobárdok zavargást készítenek elő a szomszéd görögök ellen, ezért fia, Pipin révén sebtében összeszedett századokkal és segédcsapatokkal gyorsan hadjáratot szervezett. Káprázatos pompával bevonult Rómába, és az isteni Péter palotájában megpihent. Harmadnapon a szent atyák teljes tanácsa előtt kívánta kivizsgálni azok ügyét, akik a jog és a méltányosság ellenére megsértették a pápai méltóságot. Miután mindkét fél előadta az ügyet, halálos ítélettel sújtotta ezeket, mint felségsértőket. A főpap közbelépett, és kieszközölte, hogy az életüket meghagyja. (280) Paszkált és Campulust tehát a többi összeesküvővel együtt elküldték Galliába. A megváltónk születésnapjára meghirdetett gyűlésre megérkezett Pipin, aki tönkreverte a beneventóiakat, és fékentartásukra megtette elöljárójuknak Vinigisius spoletói herceget, akinek segítő csapatait e háborúban felhasználta.

Az ünnepek alatt a tanács határozatából a nép tetszésével, a rómaiak kérésére és pápai akarattal Péter bazilikájában Leó, mindenki harsogó éljenzése közepette, Károlyt megkoronázta a császári diadémmal: Éljen az isten által koronázott felséges Károly, éljen Nagy Károly, Károly, a haza atyja, éljen a keresztény közösség legkegyesebb oltalmazója, a béketeremtő! Az éljenzés után a főpap a szentséges olajjal fölkente, aztán a fiúhoz, Pipinhez fordult, Itália királyává nyilvánította őt, és királyi szentségekben részesítette. A pápa és a császár ezután még nagyobb gondot fordított Itália ügyeire. Néhányan azt mondják, hogy Leó pápák és püspökök választására is felhatalmazta Károlyt, de elég nehéz elhinni, hogy ezt a könyvtárnok elhallgatta volna, és bizonyos, hogy a Leó után következő István pápát is a római nép választotta. (285) Leginkább az maradt még hátra, hogy a görögökről és az Itáliát szorongató longobárdokról olyan határozatot hozzanak, amellyel Itália biztos békét nyerjen. A longobárdok a jövevény néven kívül semmiben sem különböztek az olaszoktól, hiszen majdnem 230 éve laktak Itáliában. Nemzetségük nemességét csak azok különböztették meg komolyabban, akik a paviai és milánói királyi udvarban vagy a Pón túli régióban nevelkedtek, valamennyien olyan szoros rokonságban álltak a taljánokkal, hogy Itáliából való kiűzésüket embertelenségnek tartották volna. Ezért Leó pápának és Károly császárnak úgy tetszett, hogy a longobárd nemzet nevét és honosságát fenn kell tartani azon a területen, ahol régen megtelepedtek és létalapjukat megvetették, továbbá mindazt, ami a ravennai exarchátushoz tartozik, el kell nevezni Romandiolának, hogy ezzel a római nevezethez való közüknek és kapcsolatuknak érzékelhetőbb alapjai legyenek, és legyenek a rómaiak iránt próbált hűségű szomszédaik, akiknek gondjuk és lehetőségük van arra, hogy féken tartsák őket, vagy elöljáróikat letegyék. Ezzel szemben viszont a görögöket ki kell űzni Itáliából.

Ezért Pipin egész Itáliában sorozást tartott, és a sereggel Beneventóba ment. Károly az Alpokon inneni Gallián át visszavonult a túlsóba. Ezután szörnyű földrengés következett, amely Itália-szerte romba döntötte a templomokat és a városok egy részét. (290) Pipin sokáig vívta Beneventót; bevételének reményét feladva kemény ostrom alá fogta Chieti városát, mert a longobárd származású Roselim városkapitány átpártolt a görögökhöz, ezt elfoglalta, elpusztította és felgyújtotta. Aztán Ortát és Lucerát hajtotta a hatalmába. Lucera élére Vinigisius spoletói herceget tette, aki megbetegedett, Grimoald beneventói herceg megtámadta, és Lucerát erővel elvette tőle. Pipin odasietett, Grimoaldot bezárta Lucerába, és olyan szükségre kényszerítette, hogy a várost átadva elköltözött Paviába. Amikor ezt Irén megtudta, Károlyhoz követet küldött, és felpanaszolta, hogy a békeszerződést megszegték. Károly ezzel együtt saját követeit küldte hozzá, hogy a birodalmat felosztva erősítsék meg a békét. (295) A felosztás így történt: ami Nápolytól jobbra, Sipontótól balra a Felső- és az Alsó-tengertől kezdődőleg fekszik, továbbá Szicília egészen a konstantinápolyi császárságnak ítéltetik; a többi a rómaié, kivéve a beneventói hercegséget, amely semleges marad, bár inkább a göröghöz, mint a rómaihoz húz, és kivéve a velenceieket, akik noha közelebb álltak a görögökhöz, mint a rómaiakhoz, mégsem kerültek római fennhatóság alá. Amikor azonban Nicefor császár következett, aki Irént csellel elfogta és Lesbus szigetére küldte, sokak állítása szerint a birodalom felosztására nézve megengedték a velenceieknek, hogy mindkét császár tisztelete mellett a saját törvényeikkel éljenek.

Károly az itáliai ügyek rendbetétele után a germánokra és a magyarokra fordította a figyelmét; egyik tartományt sem tartotta jelentéktelennek; mert a pannóniai háború alig nyolc éve történt befejezése után, Gotfréd, a Germán-óceán partvidékén lakó dánok királya, hatalmas sereggel szárazon és vizén megindult Szászország partjaira, és szövetséget kötve Károllyal visszaadta a szökevény germánokat, akiknek megmozdulásától nagyon félt. (300) Károly a béke létrejötte után visszatért a Frankföldre; az előző évben, amikor Aachenben telelt, a szászok nagy sokaságát telepítette át a Frankföldre gyermekestől, asszonyostól, tanyáikat pedig átengedte az obderitáknak. Röviddel ezután Fortunatus velencei metropolita egy belső meghasonlás során Károly segítségét kérte; Pipin mozdult meg az érdekében, aki megtámadta Eracleát, a velenceiek egyetlen szárazföldi városát, amelynek a helyét most Civita Novának nevezik, és az ehhez tartozó Cavallinót. E helységek polgárai nem bíztak magukban, elhagyták az otthonukat, és elköltöztek Velencébe, közülük körülbelül száz családot befogadtak a patríciusi rendbe. Aztán váratlanul szláv és cseh háború tört ki; tudniillik a szláv eredetű csehek és lengyelek hír szerint pártütésre ösztökélték a római uralomhoz hű, velük szomszédos szászokat. A törvénytelen születésű idősebb Károly egy szerencsés ütközetben ezeket legyőzte, megölte a vezérüket, Leót, a földet alaposan feldúlta, és gazdag zsákmánnyal tért vissza az apjához. Az apa a bajorok, az ausztriaiak és a germánok élére Lajost állította. (305) A háború újabb fellángolásakor az Elba mellett lakó szláv szorbok és csehek lázadnak fel. Az ifjabb Károly szülői parancsra segítséget gyűjt a bajoroktól, a burgundoktól, az alemannoktól, megindul a szorbok ellen, legyőzi és engedelmességre kényszeríti őket. És hogy ne tudjanak könnyen lázadozni, a Saale és az Elba folyók mellé egy-egy erődöt állít. Aztán a csehekre ront, az első ütközetben szétzavarja őket, és a földjüket tűzzel-vassal pusztítja.

Pipin sem tört kisebb buzgalommal a dicsőségre, aki Itáliát kormányozta, és Ademár genovai gróf, flottaparancsnok révén elkergette a Korzika szigetét támadó mórokat. Ademár azonban halála árán szerezte meg a győzelmet. Apjukat pedig, Károly császárt, hasonló szerencse kísérte, ő a szerecsen háborúban követek útján megadásra bírta a navarrai és a pamplonai hispánokat, akik valamivel korábban a hitetlenek mellé álltak. (310) Aztán Buccharedus hadvezér révén legyőzte a mórokat, akik a tarragonai Hispániát és Luzitániát elfoglalták, és nagy hajóhaddal megtámadták Szardíniát meg Korzikát, ezek ötezer halottat és tizenhárom hajót veszítettek. Ugyanebben az időben a velenceieket Nicefor konstantinápolyi császár súlyos támadással háborította meg, mert Károllyal szövetkeztek, és addig szorongatta őket meg a dalmátokat, amíg a szövetségtől elálltak, és visszatértek hozzá. Niceta patrícius ugyanis nagy hajóhaddal kiszállt az Adriai-tengerre, és Dalmáciát a Venetóval együtt a görögök fennhatósága alá vetette vissza. Pár hónap múlva, mialatt Velencében időzött, Pipinnel fegyverszünetet kötött, és az egész hajóhaddal visszavonult Konstantinápolyba.

Ha Károlynak méltó uralkodótársa van, ha a Keletnek ugyanolyan császára van, mint a Nyugatnak, ez időben kétségtelenül könnyen helyre lehetett volna állítani az egész római birodalmat. (315) Mert ha a figyelmét Európa meghódítására fordító Károly példájára Nicefor Ázsia és Afrika megszerzésére törekedett volna, a római birodalom méltóságát helyreállva látnánk, és ha a végzet nem fordul ellene, ma is virágjában, ámde a mi időnkben ennek halvány nyomát sem találjuk.

Mialatt Károly azon fáradozik, hogy itt Károly révén Germánia távoli népét, a Germán-óceán partján lakó dánt, ott meg a másik fia, Lajos révén a Hispániákra áhítozó szerecsent leverje, azalatt Nicefor oda sem hederít a szerecsenekre, akik Trákiát és Bizánc határait szanaszét pusztítják, hanem minden igyekezetével azon van, hogy a Pipin alatt nyugvó Itáliát felzavarja. Flottát állít, behatol a Tirrén-tengerre, feldúlja az etruriai Piombino várost. Niceta patrícius pedig, még a Pipinnel Velencében kötött fegyverszünet érvénye alatt, Illyricumból és Dalmáciából flottával próbálja háborgatni az Adriai-öböl Pipin királyhoz hű parti területét. Ahogy erről Pipin tudomást szerez, az összes tengerparti városba őrséget állít, a Velencével szemben fekvő, félsziget-formán elnyúló Comacchiót gall és itáliai katonával rakja tele. Amikor Niceta meg a velencések ideérnek, sebekkel borítva hőkölnek vissza. Niceta csalódik reményében, a velencei vezetők pedig kudarcot vallva béketárgyalásokat kezdeményeznek Nicefor és Pipin király között. (320) Mint az aquileiai Pál írja, a velencei vezérek, az egyiknek Ubelerius, a másiknak Beatus a neve, úgy tesznek, mintha békét közvetítenének a görögök és a frankok között, eközben Pipint tőrbe akarják csalni. Ez a tudomására jut, és a megkezdett béketárgyalástól azonnal a velencéseken való bosszúra fordul, szárazon-vízen erős sereget toboroz, Velencét hajóval és szárazföldi katonával körülzárja, hogy sem élelmet, sem segítséget nem lehet bejuttatni; az árulást szervező vezérek a várossal együtt megadják magukat. Más írók, akik a velencéseknek hízelegnek, úgy mondják, hogy az előző háborúban igázta le őket, amikor Pipin Eracleát és Cavallinót erővel bevette; ebben a hadjáratban pedig Pipin egy ravasz asszonyka javaslatára hidat veretett a Rivaltóra, amelyen átvitte a lovasságot; a hidat tűzzel és vassal megsemmisítették, a lovasság elmerült, és a frankok nagy veszteséget szenvedtek, amit azonban nem könnyű elhinni. Akik az elfogultságban valószerűbb változatot követnek, azt mesélik, hogy Pipin flottája a gyors segítséggel odahajózó Ciurano Pál elől menekült el. (325) Ilyenformán Pipin és Nicefor között helyreállt a béke azzal a megállapodással, hogy a velenceiek élvezhessék függetlenségüket, amelyet régebben Károlytól kaptak. Én inkább Pálnak adok hitelt.

Mialatt ezek így zajlanak, Károlynak jelentik, hogy Gotfréd, a dánok királya, támadással zaklatta a római uralom alá vetett frízeket, legyőzte őket, és adó fejében évente száz font ezüstöt szed tőlük. Károly megparancsolja, hogy meghatározott napra gyülekezzék össze minden csapat a Rajnán túli területen a Weserbe ömlő Aller folyónál. Mialatt azonban Gotfréd érkezését várja, jelentik, hogy azt egy csatlósa meggyilkolta. De hogy az ellenfél halála fölötti öröm ne legyen tartós, ugyanazon a napon másik hír tudatja, hogy fia, Pipin, Itália királya Milánóban eltávozott az élők sorából. Ezért visszament Aachenbe, hogy ügyeiről rendben gondoskodjék, maga elé bocsátotta a görögök, a szerecsenek követeit meg a dánokét, akiknél az elhunyt Gotfréd helyébe Eumig állt, és mert ezek valamennyien békét kértek, a birodalom megszilárdítása érdekében mindnyájukkal szívesen megkötötte azt. (330) A Britanniai-óceánra flottát állított, amely az északi partvidéket vigyázza. A szárazföldi csapatokat elosztotta háromfelé, egy részt Livóniába, mely a Szarmata-óceán partján fekszik, egy másikat a britekhez, egy harmadikat Magyarországra, jól tudva, hogy ez a háborúval meg nem szelídíthető népség, amely alig nyolc éve csillapodott le, az ő halála után erős őrség nélkül nem fog megmaradni az engedelmességben. Aztán Aachenből kiindulva elment Boulogne tengerparti városba, ahol meg akarta szemlélni és számlálni az odarendelt flottát, és amikor látta, hogy minden az akarata szerint megy, visszatért Aachenbe.

Ó, nyomorult emberi szerencse, amely sohasem lehet minden tekintetben boldog! Íme, megjelennek a dánok, a lengyelek és a Duna mentén lakó csehek küldöttei, akik nagy ajándékokat hoznak, és sürgetőleg örökös békét kérnek. Alig hogy ezt kész örömmel megadja nekik, már jön is a gyászhír fia, Károly haláláról, aki Germánia határait őrizte. Hasonlóképpen szomorúan alakult a görög helyzet is, mert azon idő alatt, míg a békekövetek Konstantinápoly felé utaztak, Nicefor nem tudott visszajönni a városba a békekötés szentesítése végett, mert a bolgárok ellen ugyan több győzelmet szerzett, de a Krum bolgár királlyal való összecsapás során a Magyarországgal határos Felső-Mysiában vereséget szenvedett és meghalt. (335) Fia, Stauratius, aki a füle mögött súlyos sebet szerzett, visszament Bizáncba, és átvette az uralmat, őt a harmadik hónapban lemondatták, és nővérétől való unokaöccse, Mihály szerezte meg a hatalmat, akinek legfontosabb törekvése az volt, hogy a Nicefor által kezdeményezett békét Károly császárral megerősítse. A szerződést néhány rövid szóval hirdették ki: A Keletet és Konstantinápolyt birtokolja Mihály, a Nyugatot és Rómát Károly.

A dolgok elrendeződése után Károly Itália kormányához állította Pipin fiától való unokáját, Bernátot, Walit pedig, nagybátyjának, a másik Bernátnak a fiát, mellérendelte, hogy egyikük a szárazföldi, a másikuk a tengeri hadjárattal foglalkozzék. Ugyanis az a hír járta, hogy a szerecsenek, Baetica és Luzitánia urai, nagy flottát szereltek föl Itália szigeteinek zaklatása céljából. (340) A hír nem bizonyult valótlannak, mert kétfelé osztott hajóhaduk nekiment Korzikának és Szardíniának; amelyik Szardíniát támadta meg, az megsemmisült, a másik elmenekült Hispániába. Ambulach szerecsen király ezért fel akarta újítani a békét Károllyal, ha már a helyzet nem alakult várakozásának megfelelően. Károly pedig megújította vele a szerződést, hogy Itáliát minden tekintetben nyugalomba tegye. Sőt, évi ötezerhúsz arany adó fejében békét és barátságot kötött Grimoald beneventói herceggel is, aki egyedül maradt fenn a longobárdok közül. Azután, érezve közelgő halálát, országgyűlést hívott össze Aachenbe, és az összesereglettek előtt fiát, Lajost, Aquitánia királyát, a római császárságban társának hirdette ki. Unokáját, Bernátot, Itália királyává rendelte. Mialatt a nyugati birodalom ilyen nyugalomban él, Mihály konstantinápolyi fejedelem háborúval szorongatja a bolgárokat, a két Mysia urait, és számos vereséggel sújtja őket. (345) Győzelmével azonban elbizakodottan visszaél, és ezért Drinápolynál vereséget szenved és megszalad. Megriadva vonul vissza Konstantinápolyba, félti magát a néptől, gyötri a nagy szomorúság, és önként lemond az uralomról, a testőrök Leót, Pardus patrícius fiát állítják a helyére. Krum, a bolgárok királya, elfoglalja Drinápolyt, bátorsága megnövekszik, és akkora merészségre vetemedik, hogy a barbár népséggel bekeríti Konstantinápolyt. Az ostromlóit várost többször megrohamozza, Leó a néppel és a katonasággal kitör, és nemcsak visszaveri a bolgárokat, hanem Krum királyukkal bátran összecsapva megöli őt, és gazdag zsákmányt visz haza az isteni Szófiának; ez a győzelem nem csekély nyugalmat szerez a keleti birodalomnak.

A tettei dicsőségével ragyogó, az ókor legkiválóbb fejedelmeivel vetekedő Károly megöregedve, életének hetvenkettedik, uralmának negyvenhatodik esztendejében, február ötödik kalendáján Aachenben befejezte az életét, halálát az egész keresztény társadalom megsiratta, és mindenki úgy vélekedett, hogy az istenségek sorába kell iktatni őt.

 

Tizedik könyv

A magyarok, akik Károly uralkodása idején többszöri pártütés után belátták, hogy veszedelmes meggondolatlanság egész Európa virtussal és szerencsével kitűnő ura ellen rugdalózni, végre lecsillapodtak, és e nyugalom alatt hányattatásaikat kiheverték. Halála után úgy gondolták, hogy mindaddig tétlenek maradnak, míg a biztos győzelemre nem kínálkozik alkalom. Károly után a római birodalom csúcsára a Jámbornak nevezett Lajos került, aki apja halálhírét hallva elhagyta Aquitániát, és Aachenbe sietett, ahol ott találta azokat a követeket, akik Károlyhoz mindenfelől összesereglettek; népgyűlést tartott, és a birodalom ügyeit elrendezve a görögökkel meg a beneventóiakkal békét kötött. Itáliából odahívta Bernát királyt, és két fia közül az egyiket, Lotárt, a bajorok, Pipint az aquitániaiak élére állította. (5) Az első hadjáratot Bernát király kíséretében maga vezette a dánok ellen, hogy Haraldot és Ranfrédot, a dánok királyait, a római birodalom szövetségeseit, akiket Gotfréd fiai kikergettek az országból, visszahelyezze. Törekvését nemcsak a tél akadályozta, hanem a dánok nagy készültsége is, akik a tengerpartot 200 teherhajóval támadták; ezeknek viszont a befagyott tenger okozott nehézséget. Ezenközben gyorsfutár jelenti Itáliából, hogy sokan összeesküdtek Leó pápa ellen; ezért Bernát király elindul az itáliai ügyek rendezésére, de megbetegszik, és Gellért gróf útján teremt csendet.

Leó halála után negyedik István vette át a pápaságot, aki Galliába utazott, és az orléansiaknál Lajos fejedelmet felékesítette a császári jelvényekkel. A megkoronázott császárt különféle zavargások foglalkoztatták. Az egyik oldalon a Garonne folyó és a Pireneusi-hegység között lakó gasconok ütöttek pártot a római birodalom ellen, mert nehezményezték Signinius tartományfőnök elmozdítását; (10) másutt a Germán-óceán szigetein élő obderiták kiskirálya, Solanius; emitt a britek és a dánok; emellett egyes itáliaiak felbújtására Bernát, Itália királya merészkedett lázadásra. De Lajos mindezen háborúkat szerencsével viselte; a gasconokat a velük szomszédos népek segítségével fékezte meg; Solaniusszal és Gotfréd fiaival a szászok határait őrző frankok ütköztek meg egy kínálkozó alkalommal, legyőzték és megszalasztották őket, majd Haraldot visszatették Új-Dácia atyai királyságába. A császár hasonló szerencsével lesújtotta a briteket, akiket lázadás emésztett, és Murmanius fejedelmet, aki a királyi címet csalárdul bitorolta, halállal büntette. Visszament Aachenbe, és békét kötött a görögökkel meg a szerecsenekkel, akik Zaragozát elfoglalták volt. Itt országgyűlést tartott, és elsőszülöttjét, Lotárt, társcsászárrá nevezte ki. A kisebbik Pipint Aquitánia, a harmadikat, Lajost, Bajorország királyává tette. (15) A pártütő Bernát ügyét a gyűlés elé terjesztette, amely felségsértés bűnében elmarasztalta őt, és a római birodalom ellenségévé nyilvánította. Aztán Bajorországból és Germániából mindenfelől csapatokat toborzott, és benyomult Itáliába. Itália valamennyi népét esküjük ellenére gyors megadásra kényszerítette, amit azok versengve vállaltak. Az árulók fölött törvényt ült, és halálbüntetéssel illette őket. Bernát király ugyan a császár érkezésének első percében letette a fegyvert és könyörületességéhez menekült, mégis elvitték Aachenbe, ahol a tanács határozata nyomán bárddal lenyakazták. A hasonló vétekben elmarasztalt püspököket a főpapi zsinat döntése hivatalukból kivetette, és kolostorokba küldte őket. Viomarch, Britannia tirannusa, aki királyságra tört, a császári csapatokkal megütközni merészelve elesett, és halálával Britannia megnyugodott.

(20) Innen Rouenon, Amiens-en és Cambrai-n keresztül visszament Aachenbe, ahol különféle népek számos követét találta; jelentést kapott a súlyos kártételeket okozó magyar háborúról is. Ugyanis Lindeut, Alsó-Pannónia kényura, elpártolt a római birodalomtól, és minden módon ugyanerre akarta rávenni Dalmáciát és Felső-Pannóniát is. A császár a magyarok pártütéséről hallva, azt roppant nagy jelentőségűnek ítélte, mert tudta, hogy egy ilyen háború apjával, Károllyal nyolc éven át folyt, ezért valamennyi követtel szándéka szerint elintézte az ügyeket, és gyorsan elbocsátotta őket. Aztán a raetusoknál, a vindelicusoknál és Nagy-Germániában sorozást tartott. Ahonnan csak lehetett, gyorsan segítséget szerzett. Ezután a Duna mentén alászállt a Pannóniákba. A nagy magyar sereggel ellene felvonuló Lindeutot megverte, megugrasztotta, és a menekülő ellenséget egészen a Mysiákat a Pannóniáktól elválasztó hegyekig kergette. (25) Lindeut a kemény frank támadás láttára a hegyről megadta magát; így bocsánatot könyörgött ki magának. A bolgárok, akik Krum királyuk halála után Leó császárral békét kötöttek, miután Mihály álnokul megölte Leót, a békének véget vetettek. Lajos császár Lotárt kinevezte Itália királyává, elküldte Rómába Paszkál pápához, aki koronát adott neki, és augustusszá nyilvánította. Sokan azt mondják, Lajos emiatt becsülte oly nagyra a római egyházat, hogy azokat a hatásköröket és jogokat, amelyeket Adorján pápa az apjára, Nagy Károlyra ráruházott, ő önként visszaadta. Adorján ugyanis a római egyház iránt sokszor tanúsított jó szolgálatok fejében Nagy Károlynak átengedte a római pápa és valamennyi püspök megválasztásának a jogát, amiről ekkor a húsvéti ünnepek alatt fia, Lajos, a maga és utódai nevében lemondott. Ugyanekkor kihirdették, hogy Itália mely városai lesznek császári fennhatóság alatt. Etruriában ezek közül fontosabb volt Arezzo, Volterra, Chiusi, Firenze, Pistoia, Lucca, Pisa és Luni.

(30) Itália dolgának elrendezése után Lajos és Lotár császárok arra fordították a figyelmüket, hogy Hispániában megfékezzék a szerecseneket, és megoltalmazzák Germánia és Pannónia határait. Aquitániában ugyanis a szerecsenek apránként napról napra nagyobb erőre kaptak, és az innenső Hispánia közeli városainak némelyike melléjük állt. A Pannóniák megtámadására merészkedő bolgárokat Lajos a hadsereg puszta felvonultatásával visszariasztotta; ilyenformán kétszer nyertek békét a császártól, az elsőt könnyen, a másodikat a dalmáciai intarran nép fejedelmei, Aldrik és Gellért révén eszközölték ki, melyet szinte még meg sem kötöttek, amikor a bolgárok már fel is rúgták, tudniillik flottát állítottak, és a Dunán fölhajóztak a Dráva torkolatáig. Lajos először saját hadvezéreit akarta megfenyíteni tunyaságuk miatt, leginkább Pipin aquitániai király parancsnokait, akik a barcelonaiaknak nem vittek idejében segítséget; (35) aztán Baldrik friuli herceget, akit a császár Pannónia határainak védelmére rendelt, ő pedig hagyta, hogy a bolgárok benyomuljanak Szlavóniába, a csehek otthonába, hanyagságának azonban súlyos árát adta. Ez idő tájt Galliában akkora jég esett, hogy sokfelé megölte az állatokat meg az embereket, sőt, azt állítják, hogy az égből majd tizenkét lábnyi jég potyogott. Úgy vélik, hogy ez a csodajel Lajos szerencsétlenségét jósolta, akit a legkisebb fia iránti túlzott szeretet elvakított, ezért övéi csellel megfosztották a hatalomtól, és az idősebb Lotár őrizetére bízták. A szerecsenek nagy bátorságot merítenek ebből, hajóhadat állítanak, és megtámadják Centumcellaet, melyet most Civitavecchiának neveznek. Miközben a város megszerzésének reményében a nyarat ott töltik, elmennek Rómához, és első ízben rohanják le annak környékét, feldúlják a mezőket, rombolnak, pusztítanak, mészárolják az embereket meg az állatokat. (40) Nekifognak a város ostromának is, és a Vatikán akkor még árokkal, fallal nem erősített külvárosát felprédálják, felgyújtják, az isteni Péter bazilikáját tűzzel, fosztogatással, öldökléssel meggyalázzák, ami fából készült, felégetik, csak a falaktól és a márványoszlopoktól tartja vissza őket, no, nem a lélek, hanem a fáradtság; a tető leégett. Amikor meghallják, hogy érkezőben van Guidó, az innenső Gallia elöljárója, akit Gergely pápa gyorsan odahívott, felhagynak a város ostromával, amellyel sehogyan sem tudtak megbirkózni, benyomulnak a Via Latina meg a Via Appia közé, és mindent feldúlnak. Az Ostiai kapu mellett levő külvárost és az isteni Pál bazilikáját hasonló vadsággal fölperzselik. Hatalmas tömegű összerabolt egyházi és világi zsákmánnyal rakottan elindulnak a Via Latinán, és elmennek a Cassinói-hegy kolostorához, amelyet földig rombolnak és felégetnek. Aztán a rablott holmit hajókra rakják, megrohanják Tarantót és Szicíliát, öldökölve száguldoznak a keresztények között. És semmit sem lehetett tenni ellenük, mert egyazon hónapon belül meghalt Mihály, a görögök, Lajos, a rómaiak fejedelme, és Gergely pápa.

A magyarok ezalatt frank fennhatóság és kormány alatt éltek, és bár Lajos alatt sokszor zavarogtak, a tartomány most megbékélten nyugodott. (45) Ámde semmi sem lehetett számukra kellemetlenebb, mint az, hogy a fegyvert letegyék, hogy a rablástól és portyázástól tartózkodjanak, hogy nyugton maradjanak, hogy idegen parancsot teljesítsenek. Éjjel-nappal egyre csak azon tanakodtak, hogy a szolgaság szokatlan igáját levetik a nyakukról, és inkább parancsolnak, mint engedelmeskednek másoknak. Míg az alkalmat lesik, bizonyosságot szereznek Lajos haláláról, és távozásából nagy reményt merítenek, de még várják a lehetőséget. Lajos után három fiú maradt, Lotár, Károly és Lajos, akik az atyai királyság elosztásában nem egyeznek; ezért belháború támad közöttük, amelyben sok ezer ember esik el. Végül megállapodnak, és abban maradnak, hogy Lotár tartsa a császárságot Itáliával, Károly Galliában, Lajos Germániában békén uralkodjék. (50) És mert Italián kívül Lotárnak jutott a narbonne-i Galliának az a része is, amelyet római tartománynak nevezünk, a Galliáknak ama darabkájával együtt, amely a Schelde és a Rajna folyók között fekszik, e külső területet Lotárról Lotaringiának mondták.

A szerecsenek Sabbas vezérletével szárazon és vízen kemény ostrommal szorongatják Szicíliát és Tarantót, Theodosius pedig, a konstantinápolyi tengerészek parancsnoka, nem bízik eléggé a saját erejében, ezért a velenceiekhez szalad, és a szövetség jogán 60 hajóból álló kisegítő flottát kér tőlük. Ezt megkapva, Tradenigo Péter és János dózsékat a császári kardhordozó címmel tüntette ki, ami a görögök országában igen magasnak számít. Amikor Sabbas megtudta, hogy a keresztény hajóhad az Adriai-tengeren át Tarantóhoz közeledik, feloldotta az ostromot, és gyorsan elébe sietett Crotone partvidékéhez, hogy félelmét elnyomva könnyű csatározásban tegye próbára a szerencsét. Csakhogy a röpke összecsapás úgy felbőszítette mindkét felet, hogy szabályszerű ütközetbe bocsátkoztak. A görögök hajóraja már az elején elmenekült, a velencések valamivel keményebben álltak ellent, és iszonyú vereséget szenvedve csaknem minden hajójuk elsüllyedt vagy fogságba esett. (55) A szerecsenek e győzelemmel eltelve Dalmáciába mennek; erővel beveszik és kipusztítják Cherso várost. Elfogják a velenceiek teherszállító hajóit, amelyek Szíriából áruval rakottan érkezve a Trieszti-öbölben horgonyoznak. A velencei kereskedőket egy szálig leölik, mert ezeket nagyon gyűlölik. Majd Piceno tengerparti régiójához vonulnak, erővel elfoglalják, elpusztítják és felgyújtják Anconát.

A fejedelmek testvérháborújában nemcsak Itália szenvedett sokat, hanem Gallia is. Mert az emerg elnevezésű normannok Román király és hadvezér alatt a Loire torkolatán behatolva a teljes Aquitániát, sőt Jersey szigetét is feldúlták, és több kolostort felgyújtottak. Aztán Gallia-szerte szétszéledve az egész vidéket széltén-hosszán pusztították. Pusztították Bordeaux-t, Saintes-et, Angoulême-et, Limoges-t, Párizst, Tours-t, Blois-t, Nemours-t, az orléans-iakat, a poitiers-ieket és számtalan városkát, községet. (60) A normannok nem mertek sokáig tanyázni Gallia elfoglalt városaiban, nehogy a frankok fejedelmei seregüket összeszedve kihajítsák őket, ezért aztán visszavonultak Aquitániába, és ott foglaltak maguknak helyet.

Károly, melléknevén Kopasz, a britek legyőzése és vezéreik megölése után megtette magát Limoges város királyának. Aztán a sereggel benyomult a Frankföldre, megszerezte a hatalmat, mivelhogy Lotár önként lemondott a császárságról, és szerzetesi életbe vonult vissza. Lajos meghalt Germániában, ahol uralkodott, fiai, Karlomann és Károly, császárnak kijelölt nagybátyjuk ellen fegyvert fogtak. Mialatt a két fél nagyban készülődött, Kopasz Károly mérgezés következtében Mantovában meghalt, és a főnemesek támogatásával fivérétől való unokaöccse, Hebegő Lajos követte. (65) Ez, miközben a szolgaság igáját elviselni képtelen, lázongó magyarok ellen több háborút viselt, testileg-lelkileg olyannyira elgyengült, hogy a magánéletbe kényszeríttetvén nagybátyja, Arnulf táplálta. A Frankföldet és Lotaringiát pusztító normannok legyőzése után semmi dicséretre méltót nem cselekedett, ezért az előkelők frakciója letette a császárságról, és helyébe ekkor a frankok élére egy bizonyos, alacsony nemzetségből származó Arnulf került. A császárságra emelkedett Arnulf után a frankokon Oddo párizsi gróf uralkodott, a Nagy Károly nemzetségétől idegen Róbert herceg fia, utána az Együgyűnek nevezett gyermek Károly, Hebegő Lajos fia, foglalta el a frank trónt.

Abban az időben, amelyben, mint mondtuk, Kopasz Károly uralkodott, az aquitániai és galliai prédán hízott normannok 360 hajóból álló haddal átkeltek Konstantinápolyba; külvárosait feldúlták és felgyújtották, majd visszavonultak az óceánra. A szerecsenek mértéktelenül felgerjedt bátorsággal megtámadták Krétát, a szigetet elfoglalták, és mindent leromboltak. (70) Zömük elment Itáliába. Anconától Otrantóig a tengerparti területeket mind kirabolták, és minden várost felforgattak. Ugyanebben az időben a bolgárok, akik már sokkal korábban fölvették a kereszténységet, de mindeddig szakadárok voltak, elfogadták a katolikus vallás tanítását, királyuk pedig az országlást fiaira hagyva szerzetesrendbe lépett. Szvetopil, Dalmácia királya, és az alája vetett szláv nép, amely a germániai csehektől származott, ekkor vette fel Krisztus hitét. Azt gondoljuk, hogy ez az üdvösség nyolcszáznyolcvanadik esztendeje körül történt. Körülbelül ugyanebben az időben a Kréta szigetéről kiözönlő szerecsenek az Adriai-tengeren mindenfelé kegyetlenkedtek a keresztényekkel, és súlyos rohamot intéztek Dalmáciának nemcsak part menti, hanem belsőbb részei ellen is.

A szerecsen támadás komoly és veszedelmes volt, de a magyar háború még veszedelmesebb; ezek tudniillik a nyugalom idején roppantul megszaporodtak, Hebegő Lajos alatt lázadásra merészkedtek, hogy a szolgaság igáját levessék, és a szerecsenek meg a normannok példáján és sikerein felbuzdulva, emellett jól tudva, hogy a keresztény társadalmat hányféle frakció marcangolja, adott alkalommal újjászervezett és meggyarapodott erővel elpártoltak Arnulf császártól. (75) Ugyanis a longobárdok és a rómaiak között meghasonlás támadt. A longobárdok, akik az Alpokon inneni Galliát lakták, amelyet most róluk Lombardiának mondunk, az itáliai viszálykodások miatt kezdték megvetni a rómaiakat Arnulf császárral együtt, és ismét maguk alá akarták vetni Itáliát; a magyarság szilajságát és hatalmát jól ismerve nagy reményt fektettek e nemzet erejébe, így aztán a népgyűlésen zendülés támadván, egyesek Guidót, a spoletói herceget kiáltották ki Itália királyának. A magyarok tehát nemcsak hogy elpártoltak és megtagadták a parancsot, hanem a római birodalom provinciáit támadásokkal és fosztogatással zaklatták is, és hogy ne az alján kezdjék a dolgot, először a németeket rohanták meg. A rómaiak iránti sokáig titkolt haragot most tettel és nem szóval mutatták ki. Akkora felzúdulással és egyetértéssel vetették magukat a szabadságra, hogy amikor sorozást tartottak, nemcsak az öregek, hanem a nők is csatlakoztak. Germániát megtámadva olyan vadul raboltak és gyilkoltak, hogy nem irgalmaztak sem kornak, sem nemnek, sem helynek; mert szent és világi épületet egyaránt kifosztottak és felgyújtottak. (80) Azok a hunok, akik hajdan a Pannóniákban visszamaradtak, a szelídebb népekkel való érintkezés folytán maguk is békésekké és részben keresztényekké lettek, de a Szkítiából visszajövő magyarok áradata visszasodorta őket régi vad szokásaikhoz. Ezért aztán Germánia kifosztása és feldúlása közben kezdettől fogva versengtek egymással a kegyetlenkedésben; akire csak ráakadtak, azonnal legyilkolták, a barmot elhajtották, a hadra alkalmatlanokat rabságba vetették, gyakran a szülők szeme láttára megölték a gyermekeket, az anyja öléből kiragadott csecsemőt a falhoz vágták, az embertelenség egyetlen fajtájáról sem feledkeztek meg, minden csinosabb épületet leromboltak, a városkákat, tanyákat, templomokat tűzzel emésztették el. Amikor pedig Germánia-szerte kóborolva eléggé kidühöngték magukat, behatoltak Frankföldre és a Galliákba, ahol a Nagy Károly által rájuk rótt szolgaságot, csapást, az elhurcolt zsákmányt tetézve akarták megtorolni. Itt előbbeni vadságuk feléledt, erejükhöz mérten még fokozták is, és iszonyú büntetést vettek a frankokon, akik a magyarokat megfosztották a dicső szabadságtól, lánggal és karddal mindent szétromboltak. Gyakran megsokallva a foglyokat, a faluval és várossal együtt válogatás nélkül mindenkit elégettek, a nagyszerű épületeket lerontották, az egyházi felszerelést összetörték, az emberség árnyékát sem mutatták. (85) Még az a bestiális bűn sem maradt távol tőlük, hogy a gyújtogatás során megégett emberhúst összeszedték és ízenként felfalták, gyakran pedig, miközben öldökölve száguldoztak falu- és városszerte, embervért is ittak. A krónikások az embertelenség minden nemét rájuk róják, kivéve az egyik vagy másik nem szemérmének a megbecstelenítését, mert azt békében, háborúban egyaránt tiszteletben tartották. Mindenfelé akkora vérontással tomboltak, hogy meghaladták Attila idejét, és még mindig nem tudtak betelni a gyilkolással és rablással. A Galliákat mindenestől felfordították, nehogy valamiben is elmaradjanak ősük, Attila mögött. Arnulf és a többi király nem merészelt szembeszállni velük, részint irdatlan tömegük miatt, amely egész Galliát elözönlötte, részint a római állam megosztottsága folytán és a frankok belső meghasonlása miatt, amely a római erőket teljességgel tönkretette és elgyengítette.

Itáliában az újonnan választott fejedelmek egymás között veszekedtek és polgárháborút gerjesztettek. Berengár, a katonai ügyekben nagy tapasztalatú és bátor lelkületű férfi, kezdetben ugyan szenvedett némi kárt, de aztán oda juttatta az ellenfelét, Guidót, hogy az bezárkózott a spoletói hercegségbe meg Etruria városaiba, emellett – hogy biztonságban tudhassa magát – igyekezett megszerezni Arnulf császár barátságát, amelyet kieszközölve támogatást kapott tőle. (90) Sokan úgy gondolják, hogy amikor Senebaldot apja, Arnulf, egyáltalán nem megvetendő sereggel Itáliába küldte, azt Guidó ígéretekkel megvesztegette, így Berengárnak nem adott segítséget, hanem dolgavégezetlenül tért vissza Frankföldre. Vilmos mégis azt írja, hogy Arnulf Berengár kedvéért sereggel ment Itáliába, erővel hatalmába ejtette Bergamót Ambrus tirannussal együtt, ezt felakasztotta, és Formosus pápa hívására Rómáig ment, Guidót csatában megfuttatta, és feleségét megostromolta abban a várban, ahova bezárkózott. Formosus pápasága idején Guidó elhunyt, az uralomban fia, Lambert követte. Nem sokkal később Arnulf tetvességben meghalt. A frankok Arnulf császár helyébe fiát, harmadik Lajost állították, és Frankföld meg Germánia királyává nyilvánították, aztán a spoletóiak Lambert király helyébe örökség jogán a fiát, Lotárt tették, és az etruszkokkal együtt Itália királyává választották.

A magyarok pedig, miután a Germániákon és a Galliákon az embertelenség minden fajtájában eléggé kitombolták magukat, Germánia más területein keresztül, mint ahol jöttek, hazamentek Pannóniába. (95) Lajos, Germánia királya, értesült arról, hogy a magyarok rátörtek Bajorországra, és mindenütt mindent tűzzel-vassal pusztítanak, Augsburgnál, a Lech folyó mellett szembeszállt velük; ezek menekülést színlelve tőrbe csalták, és övéi óriási veszteségével alig tudott megmenekülni. Ezek a sikeren felbuzdulva széltében-hosszában pusztították a bajorokat, aztán a svábokat, a frankokat meg a szászokat. Visszatértük hallatára mindenfelől összeszedte a csapatait és a szövetségeseket, megint megpróbált szembeszegülni velük, arra gondolva, hogy ha győzelmet nem is remélhet, legalább a zsákmányt meg a foglyokat visszaszerezheti. Úgy vélte, a magyarok a sok gazdag régió kirablása után úgyis olyan nagy teherrel vonulnak vissza, hogy egyikük sem tud fürgén menetelni. A bajoroktol, a frankoktól és a szászoktól sokkal több aranyat és ezüstöt vittek el, mint amennyit egykor, Nagy Károly idejében a frankok a Pannóniák kifosztásával szereztek. (100) Lajos tehát megint megütközött a magyar nemzettel, de nemcsak hogy a prédát meg a foglyokat nem tudta visszaszerezni, hanem csúf vereséget is szenvedett, és alig bírt elmenekülni. A makacsabb ellenállásra merészkedő germánok zömét a király csak tekintélyes összeggel tudta kiváltani, sőt, hogy ezt elérhesse, kénytelen volt meghatározott évi adót fizetni. Amikor a magyarok országuk határszélét elérték, az egész zsákmányt és a foglyok tömegét diadalmenetben vitték tovább, mely menetoszlop ugyanakkora volt, mint a győzteseké, mert így akarták kimutatni diadalukat, amelyet egy szuszra arattak ama dicső tartományok felett, amelyek, mielőtt egykor a római nép hatalmába kerültek volna, oly sok háborút viseltek, oly sok légiót lemészároltak, oly sok vért ontottak. Megbámulásukra és üdvözlésükre mindenfelől odasereglettek a többiek, akik otthon maradtak, és a tanyasiak meg a falusiak akkora ovációval fogadták a győzteseket, hogy Magyarországon még egy nap sem ragyogott ennél fényesebben. Egyetlen feleség sem röpült gyermekeivel férje üdvözlésére anélkül, hogy prédával rakottan jött volna vissza. Akkora volt a foglyok tömege, hogy a termékeny Pannónián kívül másutt alighanem éhen is halt volna. (105) A szkíta asszonyok ekkor tettek szert először cselédlányra, és ekkor tanultak meg civilizáltan élni; a szolganép, hogy ne lustálkodjon vagy lázadozzon, részint földet művelt, állatot legeltetett, részint uraival katonáskodott. Az ellenséges fegyverzsákmánnyal telerakták Mars és Herkules templomait, a zsákmány többi részét fejenként szétosztották. A rengeteg háborúban kimerült Pannóniát e hadjárat úgy feltöltötte arannyal, ezüsttel, hogy az államnak nem volt szüksége a polgárok adójára, és csak külföldön vert pénzt használtak.

Hazatértük után a magyarok egész télen otthon tartózkodtak, pihentek, felüdítették a testüket, melyet az iménti hadjárat elcsigázott. A tavasz beálltával újabb hadjáratot kezdtek szervezni, hogy idejüket ne töltsék hiába, és ne szalasszák el lustaságból a kedvező szerencsét, ezért az előkelők tanácsa úgy döntött, hogy a görögök ellen ragadnak fegyvert. Látták ugyanis, hogy két óriási világbirodalom között helyezkednek el; innen a római császárság szorongatja őket, mely a frankok kezébe került, onnan a görögöké, akik a Pannóniákat gyakran zaklatják támadásokkal; (110) tavaly a germánokon és a frankokon már elégtételt vettek az elszenvedett sérelmekért; most a görögök vannak soron, és abban reménykedtek, hogy ha ezeket legyőzik, nemcsak örökös szabadságra tesznek szert, hanem a két meggyengült birodalmat előbb-utóbb meg is hódíthatják. Mivel Arnulf halála óta számukra minden szerencsésen alakult, sőt reményeiket is meghaladta, az eddigi siker megnövelve adta vissza a bátorságukat, és a legnagyobbra is felbiztatta őket. Hozzájárult ehhez, hogy erejük most sokkal nagyobb volt, mint korábban, testüket megedzette a fáradozás, szellemük tapasztaltabb, felkészültebb és elszántabb lett. így aztán rajtaütésekkel és rablótámadásokkal zaklatták Felső-Mysiát, Illyricumot, Trákiát és Macedóniát. Olyan hatalmas és sokrétű hadsereget szerveztek, hogy egyazon időben különböző területeket támadhassanak, amit a legkevésbé sem oktalanul tettek, hanem azért, hogy a zömmel terméketlen vidéken véletlenül se veszélyeztesse őket az élelemhiány. (115) Öldökölve, gyújtogatva kalandoznak mindenfelé, barmot, embert elhajtanak, mindent szétdúlnak, és ezzel úgy megijesztik Konstantint, aki nagybátyjával, Sándorral kormányozza a birodalmat, hogy az kénytelen eltűrni, hogy sok alája vetett város évi adót fizessen a magyar nemzetnek.

Miután e háború elképzelésük szerint sikerült, fegyverüket a bolgárokra és a jövevény népekre fordították. A bolgárok a szlávok nemzetségéből származtak, ezért a két nyelv nagyon hasonló, Szkítiából jöttek ki, mint ők, és a Dunán átkelve a Mysiákban telepedtek le; gyakran támadták Trákiát, Illyricumot és Macedóniát, sokáig háborúskodtak a görögök fejedelmeivel, és a kettő közül hol az egyik, hol a másik győzedelmeskedett, végül ezek fennhatósága alá kerültek. Ki mertek állni a magyarokkal szemben, és szinte végpusztulásra jutva évi adót kellett fizetniük. A magyarok dolga mindenütt olyan sikeresen alakult, hogy nem volt veszedelem és nehézség, amelyet ne reméltek volna tehetségükkel és erejükkel leküzdeni. Mérhetetlen hatalomvágyuk még mindig nem hagyott alább, a durva nemzet még mindig nem elégelte meg a rablást és öldöklést; népe akkora sokasággal nyüzsgött, hogy a legtávolabbi nemzeteket is elözönlötte.

Ez időben három tiszteletre méltó hatalmasság létezett, és a frankokat meg a görögöket súlyos háborúban már tönkretették; maradtak az itáliaiak, akik Berengár fejedelem alatt a császári hatalmat bitorolták. (120) Ezért Itália ellen mérhetetlen hadsereget készítenek, hogy – amit Attila sem tudott végbevinni – a római birodalom fénylő hírét elhomályosítsák. Az itáliai pártoskodás önmagában is nagy vállalkozásokra ingerelte őket. Ott a különböző nemzetek kölcsönös torzsalkodásaiból eredő szakadatlan háborúság nem tűrt nyugalmat. Harmadik Sergius pápasága és Lajos császársága alatt, amikor Berengár Itáliában elorozta a hatalmat, a magyarok tehát megrohanják Itáliát, átvágnak a friuli területen, amelyet Itália veszedelmére maga a természet tárt ki mindig a barbárok előtt. Amikor Berengár az érkezésükről tudomást szerez, tizenötezer lovassal Itália határaira indul, és a magyarok az első összecsapásban tönkreverik.

Liutprand azt mondja, hogy eme első ütközetben a taljánok tömegének láttán önbizalmuk megrendült, és Padova környékéről visszavonultak telelni a Pannóniákba, hogy e roppant fontosságú vállalkozást, amelynek megvalósításától nagy dicsőséget és hasznot vártak, komolyabb erőkkel próbálják meg; (125) a következő tavaszon akkora készülettel tértek vissza, amellyel a legnagyobb és legerősebb sereget is könnyen megsemmisíthették, ellenállás nélkül elmentek Aquileia, Padova, Verona mellett, és eljutottak Paviáig; Berengár sorozást tartott, egész Itáliából összehívta a segédcsapatokat, és a Pón túli területen szállt szembe velük, katonái tekintélyes tömegével felülmúlva azokat; a magyarok számra alulmaradtak, a környező folyóktól is megijedtek, és kutyaszorítóba kerültek, mert az ellenség sokasága megfosztotta őket a győzelem reményétől, ezért nem merészkedtek ütközetbe bocsátkozni, a folyók azonban meggátolták a menekülésüket; végül úgy határoztak, hogy mégis inkább futnak, mint verekszenek, és úszva igyekeztek át az Adda folyón, azonban a túlságos kapkodásban nagyon sokan belevesztek; az Addán túl letáborozva követek útján kérték a keresztényeket, hogy engedjék őket haza zsákmány nélkül bántatlanul, de ezt nem tudták elérni; (130) Berengár egy városkában szórakozással fecsérelte az időt; a rómaiak többet gondoltak a láncokra, amelyekkel majd megkötözik a magyarokat, mint a fegyverekre, amelyekkel legyőzik őket; végezetül, amikor az ellenség futásban keresett menedéket, és elmenekült Verona vidékére, az üldözők a leghátsó sorral csatát kezdtek, amelyben a magyarok kerekedtek felül; ahogy pedig a Brenta folyóhoz elértek, és a folyó elválasztotta őket egymástól, a magyarok megint könyörögve kérték, hogy engedjék őket épségben elvonulni, ők otthagyják a zsákmányt, a foglyokat, a fegyvereket, a lovakat, minden poggyászukat, csak egyetlen lovat hagyjanak nekik fejenként, amellyel ki-ki hazamehet, de nem tudták ezt kieszközölni; a rómaiak nagy hetykén azt felelgették, hogy ha a döglött kutyáktól ajándékot fogadnánk el, és ha a kutyafajzattal egyezkednénk,

Minket Orestés józansága bolondnak ítélne;

pimasz beszédükkel a magyarokat oda juttatták, hogy inkább kívántak bátor küzdelemben meghalni, mint gyalázattal menekülést keresni, arra gondolva, hogy a szabadulás reménye elveszvén, nekik az is elegendő lesz, ha az ellenség győzelmét véressé teszik, a halál elől a halálba menekülnek, és tisztes elestükkel élő dicsőséget szereznek maguknak; a szerencse olykor jó barátja a bátor embernek; (135) Mars inkább a futó katonát üldözi, mint a vitézül verekedőt, az istenségek szellemei a győzteshez szoktak jóságosak és méltányosak lenni, az elbizakodottat viszont elveszítik. Ezért aztán, mint Liutprand, a derék író hosszasan elbeszéli, kölcsönös biztatgatással lelkesítik egymást, majd három részre oszolva kelepcét állítanak. Amazok meg várják a követeket, és a semmittevésbe belefáradva nagy részük leszáll a lóról, hogy testét pihentesse. Míg az időtöltés közben biztonságban hiszik magukat, a magyarok fölvezetik a veteránok edzett csapattestét, átkelnek a folyón, megrohanják a középhadat, beékelődnek, hallatlan mészárlást rendeznek, és olyan hirtelenséggel kaszabolják az embereket, hogy soknak evés közben a torkában szúrják keresztül a falatot; egyesek a lovakat elkapdosva akadályozzák a menekülést, egykedvűen öldösnek, az ellenállókat dühösebben kaszabolják le, a mezőt mindenütt vérrel mocskolják. (140) Akatasztrófát a belső gyűlölködés is növelte, mert a taljánok között akkora féltékenység tombolt, hogy sokan félrehúzódtak a harctól, hogy övéiket, akiknek a halálát kívánták, a szemük láttára gyilkolják le; és ezt azért tették, hogy ők aztán szabadabban uralkodhassanak. Az olaszok kölcsönös féltékenykedése, vetélkedése, gyűlölködése megfosztotta őket a hatalomtól, a dicsőségtől, a nyugalomtól, a gazdagságtól, és voltak más okok is, amelyek következtében mindez teljességgel odalett. Végül szanaszét futásnak erednek, míg az ellenség kitart és gyilkol, azok még, akik az imént semmi könyörgéssel és ajándékkal sem tudtak kegyelmet nyerni, most nem tudnak irgalmazni az esdeklőknek; a keresztények zöme elesett, a többiek elfutottak. A szittya dühét többé nem lehetett megfékezni, az egész Pón túli területet feldúlta és lerombolta.

A többi író a fenti elbeszéléstől kissé eltérőleg hozzáteszi, hogy miután Berengár Magyarország területére menekült, a magyarok, akik Treviso vidékére rátörtek, és ott széltében-hosszában mindent elpusztítottak, erővel bevették és kifosztották Trevisót is; (145) ezután Milánóba akartak menni, de visszatartotta őket a velenceiek gazdagsága és híre, ezért a sereg a kitűzött útvonaltól az ő öblük felé letért. De a várost, mint mondják, hajóhad nélkül nem tudták megtámadni, ezért hevenyészett tutajokat fabrikáltak, és hogy gyorsabban elkészüljenek, a deszkákat szíjakkal fogták össze. Az így összeeszkábált flotta az első rohammal elfoglalta Eracleát, aztán a part menti szigeteken dühöngött. Utána kipusztította a gát fejénél álló Cavallinót és Clodiát, melyet most Chioggiának mondanak. Ebből bátorságot merítve Rialto elfoglalására készültek, de mert a város külső képét és erődítését ekkorra átalakították, tervüket nem tudták megvalósítani. Ugyanis Tribuno Péter, a velenceiek akkori dózséja, amint meghallotta, hogy Pannóniában megtelepedtek a magyarok, azoknak a hunoknak az utódai, akiknek vadságát elkerülendő Velence tartományból az emberek egykor a mocsaras szigetekre, mint menedékhelyre szöktek volt, azonnal gondoskodott arról, hogy a hely természetével szembeszállva a várost Castelrivótól a zobenigói isteni Mária-templomig egybefüggő fallal vegyék körül, a Nagynak nevezett kanálist pedig vasláncokkal zárják le. (150) Ez a bölcs férfiú attól tartott, hogy amint az Attila vezette hunoktól való aggodalom a város alapításának okává lett, úgy fogja azt a magyarok dühe elpusztítani, ha a velenceiek valami sajátságos végzet folytán talán ugyanazon átkos nemzettől veszik kezdetüket és végüket. E férfiú ébersége megmentette a hazáját a súlyos veszedelemtől. Amikor tehát a magyarok Chioggiából elindulva kikezdték a Malamoccóval szemben fekvő partszakaszt, hogy aztán Albiolán keresztül Malamoccót és Albiolát megszerezzék, a velenceiek Péter vezetésével keményen ellenálltak. Számos helyen verekedtek kitartóan, amelyen a tömegükben bízó barbárok keresztül akartak törni. Néhány napon át, egészen az isteni Péter és Pál ünnepéig támadtak, aztán feladták a győzelem reményét, mert nem hevenyészett és látszólagos, hanem szilárd és hatékony flottára lett volna szükségük, ezért visszavonultak Padova mellé a táborba. Már az Itáliába való magyar betörés első éve eltelt, amikor Berengár a közösség javára gondolva kezesekkel és tetemes összeggel megváltotta magát és Itáliát a barbár nyomástól.

(155) Ugyanebben az időben, amikor a görögöknél Konstantin uralkodott, hadvezére, Román, az apuliaiakat, a calabriaiakat és a többiek némelyikét csak nehezen tudta megtartani a császár fennhatósága alatt, ezért ez a minden gazságra hajlamos ember felbiztatta a szerecsenek királyát, hogy az engedetlen calabriaiak és apuliaiak ellen tekintélyes hajóhadat állítson. Ez Itália szélső partvidékére érkezett, és a calabraiaiakat, az apuliaiakat, a salentinusokat és a lucaniaiakat nemcsak a görög császár szolgálatára kényszerítette rá, hanem gyilkolással, gyújtogatással, fosztogatással meg is nyomorgatta őket, úgyhogy majdnem végpusztulásra jutottak. Aztán pedig a Felső- meg az Alsó-tengertől és a Szicíliai-szorostól Róma városának faláig mindent elfoglalt, úgyhogy a konstantinápolyi hatalomnak még az emléke is kiveszvén, az egész terület barbár és pogány uralom alá került. Ha az előrelátó és bátor lelkületű tizedik János pápa nem orvosolja e bajt, az igaz hitnek Itáliával együtt már befellegzett volna. Ő ugyanis Alberiket, Etruria hercegét lovasparancsnokká nevezte ki, ez azonnal katonát állított, mindenfelől összegyűjtötte a segélycsapatokat, és a pogány ellenséget mindenekelőtt Latiumból kergette ki. (160) A menekülőket üldözte a Liri folyóig, amelyet most Gariglianónak hívnak, ott ütközetben megverte, majd a győzelem után ujjongva bevonult Rómába. A szörnyű vereségtől megrendült szerecsenek elfutottak a Gargano-hegyre, ahol egy erődített várból ezután még hosszú időn át háborgatták Itáliát mindenfelé.

Ezután a város előkelőségei között egyenetlenség keletkezik; Alberik ellen, akit sokan a pápa fivérének véltek, nagy irigység támad; a féltékenység és hálátlanság kiűzi őt Rómából. Elmenekül az etruriai Orte városba, ahol gondosan védi magát vetélytársainak támadásától, és hogy a rómaiak hálátlanságát, irigyeinek méltánytalanságát megbosszulja, levelet küld a magyaroknak, amelyben kéri és biztatja őket, hogy óriási sereggel támadják meg Itáliát, és foglalják el Rómát, amelyet eddig nem tudtak bevenni. Ehhez saját, nem közönséges vagyonát és erejét is felajánlja; a Berengár császárral kötött szövetséget bontsák fel. A nagyravágyó magyar náció a felajánlott lehetőséget semmiképpen sem kívánja elszalasztani. (165) Gyorsan mérhetetlen sereget állítanak, keresztülvonulnak Illyricumon, és szokott útvonalukon, a friuli és a velencei területen át betörnek Haminiába, a városkákat és falvakat mindenfelé pusztítják. Alberik ugyan Róma földjére hívta őket, de kérésével mit sem törődve benyomulnak Etruriába, jóllehet az egyezségben Alberik kérte, hogy ez maradjon ép és sértetlen; az egészet befröcskölik vérrel, mindent elpusztítanak gyújtogatással, fosztogatással, rabláncra fűzik és Magyarországra hurcolják az egész fegyvertelen tömeget, amely vagy túlélte a pusztítást, vagy nem bírt megszökni. Sicardus azt írja, hogy miután Alberik a magyarokat behívta Itáliába, ezeket úgy begerjesztette a dúsgazdag préda, hogy majd minden évben visszajöttek pusztítására, hogy eltöröljék, ami még maradt. A nyomorult Itáliát két egyformán embertelen népség, mint két farkas marcangolta ekkor; ami csak a Tiberis folyótól a calabriaiakig és az Aternótól, melyet Pescarának hívunk, a salentinusokig volt, pusztítja az afrikai szerecsen, a Dalmáciával, Pannóniával határos többi területet beszáguldozza a magyar. (170) Berengár pedig, mert két ellenséggel nem bírt, a császári erőket visszavonta az Alpokon inneni Galliába, ott védte magát, ahogy tudta, és Itália minden szerencsétlenségét e páholyból szemlélte szomorúan.

Ez időben Lajos elhunyván, valamennyi nép egyetértésével a frankok nemzetségéből származó, magán- és közügyekben kiváló Konrádot választották meg császárnak, akinek uralkodása alatt számos nagy hatalmú fejedelem tündöklött, köztük elsősorban Arnulf, Bajorország, Burkhard, Svábföld, Eberhard, Frankföld, Gisilbert, Lotaringia és a többi említett tartomány fejedelme, a nagy tekintélyű Henrik, aki a szászoknak és a türingeknek parancsolt. Uralkodásának második évében ezek a fejedelmek elpártoltak Konrádtól, leginkább Henrik lázadt fel, nemzetségének erejében bízva, az eszes és erényes Konrád azonban valamennyiüket visszatérítette a készséges szolgálatra. Egyedül Arnulfot, a bajorok fejedelmét szállta meg a félelem, nem bízott Konrád irgalmasságában, és feleségével meg gyermekeivel együtt elmenekült a magyarokhoz, hogy ne kelljen akarata ellenére Konrádnak engedelmeskednie, de makacskodásának az árát se kelljen megfizetnie. Azzal az elhatározással távozott, hogy nem jön vissza addig, míg meg nem hallja, hogy ellenlábasa, a császár, eltávozott az élők sorából.

(175) Konrád uralkodása idején Itália királya, Berengár meghalt, és fia, a második Berengár követte, akinek királysága alatt Bosónak, a római Gallia és Burgundia királyának a fia, Lajos, a torinóiakon keresztül betört Itáliába; második Berengár legyőzte és elfogta, s azzal a kikötéssel bocsátotta el, ha megesküszik, hogy soha többé nem tér vissza sereggel Itáliába. Azonban nem sokkal később megszegte e feltételt, felrúgta az egyezséget, a trentóiakon át visszajött Itáliába, és először Veronát foglalta el, de aztán Berengár ostrom alá fogta, a veronaiak feladták a várost, őt csapataival együtt elkapták, és az esküszegőt kivájt szemmel eresztették el. Berengár a burgundok legyőzése után Itália nyugalmának a helyreállítására fordította az erejét, amit azonban nem tartott megvalósíthatónak addig, amíg a magyarok bősz népével nem köt békét és szövetséget, mert azok minden évben betörésekkel és zsákmányolással háborgatták Itáliát. Miután ezt elérte, a magyarok eddig Itália ellen tomboló dühüket más vidékekre fordították. Visszatértek az alemannokhoz, akiket gyakran nyugtalanítottak támadással, szokott kegyetlenségükkel azokat dúlták és gyilkolták, mert az embertelenség bűne e népnél még mindig nem enyészett el. (180) Ámde Itália a magyarokkal való békekötés után még mindig nem csillapodott le, mert a római nép Albert spoletói herceg segítségével megszállta Ortét, elfogta Alberiket, aki a magyarokat behívta volt Itáliába, és mint a haza ellenségét alaposan megbüntette. Eközben a szerecsenek, akik a Gargano-hegyen üldögéltek, feldúlták Apuliát, Calabriát, erővel elfoglalták és felperzselték Beneventót. Megnövekedett merészséggel ki akarták terjeszteni országukat, és több várostól ígéretet vettek az engedelmességre, Guidó azonban visszaszorította őket, és Róma vidékéről eltakarodtak.

Hogy azonban a magyarokhoz visszatérjünk, ezek a Berengár császárral kötött béke és Alemannia kipusztítása után rátörnek Elzászra, amelyet Szászországgal együtt hasonlóképpen felprédáinak, szokásuk szerint gyilkolnak mindenütt, elhajtanak embert és barmot. Henrik király azonban súlyos csapással sújtja őket a germániai Merseburg városnál, mely a szászok, a türingek és a szlávok határvidékén fekszik. (185) Mert – ahogy Liutprand előadja – Konrád, amikor a halálát közeledni érezte, összehívta az előkelők tanácsát, és azt javasolta, hogy válasszák királlyá és császárrá Henriket, a szászok és türingek fejedelmét, majd nem sokkal ezután kilehelte a lelkét; egybehangzó szavazattal őt emelték a császári méltóságra, és ekkor került át először a császárság a frankoktól a németekhez. Valamennyi fejedelem törvényes engedelmességet tanúsított iránta, csak Arnulf állt vele szemben, aki Konrád halála után nejével és gyermekeivel együtt hazajött Magyarországról, nemcsak a bajorok, hanem a keleti frankok is nagy tisztelettel fogadták, és arra biztatták, hogy foglalja el a neki felajánlott országot, mire Henrik uralma ellen fordult. Henrik ezen megharagudott, és nagy csapatot állítva benyomult Bajorországba; Arnulf Bajorország határain kívül ment elébe. Mikor egymással szemben harcra készen felálltak, a bölcs Henrik, nehogy meggondolatlanságot kövessen el, amire bánat jönne, Arnulfot személyes megbeszélésre hívta, ott nyájas szavakkal megbékítette, és átengedte neki Bajorország területén a püspökválasztás jogát, amellyel az ősei sohasem rendelkeztek. Henrik szavai meggyőzték őt, letette a fegyvert, kötelező engedelmességet fogadott, és megígérte, hogy Henriket mindig el fogja ismerni császárnak és egyetlen urának. (190) Ez ügy rendeződése után a magyarok kalandozásai, rablásai és öldöklései kerültek a napirendre, akiket az említett városnál megtámadott, megvert és megszalasztott, a magyaroktól visszaszerezte a zsákmányt meg a foglyok hatalmas tömegét, és emlékezetes diadalt aratott.

Míg ezek így történnek, Itália már megint visszazuhan korábbi nyomorúságos helyzetébe. Mialatt második Berengár a magyarokkal való békekötés után azon igyekszik, hogy a római birodalmat helyreállítsa, Rudolf, Burgundia királya, felpiszkálja a kényuraságokat, akik Berengár hatalmát túlságosnak tartják, ezek a Galliákból behívják őt Itáliába, és az ő erejével Berengárt kivetik az uralomból. A főemberek pártfogásával Itáliába benyomuló Rudolf Berengár elkergetése után csak három éve tartja a hatalmat, amikor az itáliai ármánykodásokért és belső gyűlölködésekért a magyarok kegyetlensége bosszút áll. Berengár ugyanis azonnal szalad hozzájuk, akikkel mindig igyekezett barátságot tartani, és a segítségüket kéri, hogy a hatalmát visszaszerezze. A magyarok Szalárd vezetésével visszamennek Itáliába, és amerre elhaladnak, fosztogatással, vérengzéssel, gyújtogatással mindent szétrombolnak. Paviához érve a várost megtámadják, beveszik, és tűzzel-vassal megsemmisítik. (195) Akik Rudolfot Itáliába behívták, most nemigen találnak benne védelmet, ezért elfordulnak tőle, és hívják Hugót, az arles-i herceget, aki óriási sereggel benyomul Itáliába, átveszi a hatalmat, majd megbízza Sámson légióskapitányt, hogy a gyanús főurakat, akik őt behívták, küldje mind száműzetésbe, nehogy vele is úgy bánjanak el, mint Rudolffal. De Hugónak nem használt az előrelátás, mert a többi főúr, meg leginkább azok, akiket most sújtott száműzetéssel, behívják Itáliába Arnulf bajor fejedelmet, aki mihelyt beteszi a lábát, rögtön Veronába megy, ahova a polgárok beeresztik, és a nép úgy üdvözli, mint Itália királyát és császárt. Hugó tekintélyes lovassággal és nagy gyalogsereggel ellene indul, ütközetbe bocsátkoznak, Arnulf megfut. Berengárt másodszor kergetik ki Itáliából, elmenekül a magyarokhoz, akiknek barátságát és támogatását minden igyekezetével, hűségével, szolgálatával mindig igyekezett megnyerni; sokan úgy mondják, hogy Magyarországon, mások, hogy a svábok között halt meg. A harmadik Berengár, az elsőnek leányától való unokája, a száműzetésből tekintélyes segítséggel jött vissza Itáliába, azt azonban nem tudom, hogy a magyarokon kívül milyen hatalmasságok támogatták ebben. (200) Ámde nem kapta meg saját pártjától az ígért támogatást és segítséget, megtudta viszont, hogy Hugó sereget készít ellene, ezért vállalkozásával felhagyott, és visszavonult a Svábföldre. Legtöbben úgy mondják, hogy mindez tizenegyedik János pápasága alatt a keresztény megváltás kilencszázharmincötödik évében történt. Azt mondják, ugyanezen időben a szerecsenek nagy flottával Genovához mentek, és miután elfoglalták, hallatlan öldökléssel kegyetlenkedtek minden kor és nem ellen, mindent leromboltak, és hihetetlen zsákmánnyal gyarapodva mentek vissza Afrikába.

Úgy vélem, nem lesz fölösleges röviden a magyarok évkönyveiből ideiktatni néhány eseményt Konrád és Henrik idejéből. Azt mondják ezek, hogy miután Morva- és Csehországot végigpusztították, melyek Nagy-Germániának a Dunán túl fekvő részei, a Duna innenső felére fogtak fegyvert, és nyomban megrohanták a kránicok és noricusok velük szomszédos, Felső-Pannónia szélével érintkező területeit, amelyeket most Krajnának, Karintiának és Stájerországnak mondunk; (205) támadásukat és hatalmukat igyekezett megfékezni Gotfréd, Meránia fejedelme, Eberhard, Karintia hercege, és Gergely aquileiai pátriárka, súlyos ütközetet vívtak, melyben ugyan sok magyar elesett, de a fejedelmek odaveszvén a pátriárka is vereséget szenvedett, és az alemannok megfutottak; azok pedig a három tartomány feldúlása után prédával rakottan diadallal vonultak vissza Pannóniába; Konrádot nagyon felingerelte birodalma határainak megsértése, elment Augsburgba, hogy sereget gyűjtsön, a folyó mentén behatoljon a Pannóniákba, és ereje szerint megbüntesse a minden nép nyugalmát háborgató szittya nemzetet vadságáért, azonban az itáliai pártoskodások akadályozták őt, és tervétől elállt. Hozzáteszik ehhez, hogy a magyarok ezután három évig nyugton maradtak, a negyedikben pedig a bolgárok ellen indítottak emlékezetes hadjáratot, amelyben minden az ő elképzelésük szerint alakult, az ellenség táborát elfoglalták, városait és falvait bevették, a sok éven keresztül gyűjtött zsákmányt elhurcolták, elvittek minden aranyat, ezüstöt, elhajtották a barmokat, és megemlítik, hogy az akkor elfoglalt helységeket ma is tartják; ezután pedig ismét visszamentek Itáliába, amelyet oly gyakran zaklattak; Padovát tűzzel-vassal megsemmisítették; elmentek az Alpokon inneni Galliába, Liutard vercelli püspököt megölték, bazilikáját kifosztották; végül egész Gallia kirablása után dúsgazdagon tértek vissza a hazájukba, és ettől fogva tíz esztendőn át békén maradtak; aztán megrohanták Szászországot, Türingiát, Frankföldet és Burgundiát; (210) miközben zsákmánnyal tele visszafelé tartottak, az alemannok váratlanul elkapták őket, és súlyos csatát vívtak velük; a magyarokat megverték, és háromezret levágtak közülük, akik pedig életben maradtak, hazaérkezésük után körülbelül tizenhat évig pihentek. De nem bírták elviselni a hosszas nyugalmat, mert a nemzetek ostorozására születtek, megint megtámadták a Svábföldet, ostrom alá vették Augsburgot. Ulrik – első Konrád parancsára – itáliai és alemann sereggel a város segítségére ment, de nem tudom megmondani, hogy vág ez össze az időrenddel, hiszen ő mindössze hét esztendeig uralkodott, évkönyveik pedig azt mondják, hogy mindez, amiről szó van, első Konrád alatt történt. Ebből inkább az évkönyvek s nem a történelem tévedése derül ki, mert valamennyi író hagyománya szerint a magyarok nemcsak ezeket cselekedtek, hanem sokkal többet is. De lássuk, mit mondanak. (215) A magyarokat Augsburg ostroma közben két sereg fogja közre, méghozzá úgy közrefogja, hogy inkább ostromlottaknak, mint ostromlóknak látszanak; innen az árvíztől feldagadt folyó, onnan az alemann meg az itáliai ellenfél szorítja őket; a menekülésre nem nyílik egérút. Egy másik magyar sereg Augsburg közelében egy erdőben tanyázik, és nemigen találja a módját, hogy hogyan segítsen az övéin. Száma negyvenezer. Ezek tudják, hogy övéiket öldösik, keresztre feszítik, részben rabságba viszik, és ezenközben várják, hogy valamelyik ellenséges sereg elmozduljon; miután ez meg is történik, Konrádnak a Rajnához vonuló csapatát megrohanják; annyit akarnak elfogni belőle, amennyi övéik kiváltására és visszaszerzésére elegendő. Tervük nem megy füstbe, mert a bekerítettek és elfogottak közül az életben maradottakat csere útján visszakapják. Azokról, akik itt vesztették el életüket, leginkább Lehel története híresült el; azt mondják, ezt Bulcsúval együtt elfogták, és Konrád elé vezették. A fejedelem megkérdezte, miért üldözik a keresztényeket ily kegyetlenül, ő pedig így felelt: (220) Mi vagyunk az emberi bűnök megtorlói, az isten a ti büntetésetekre küldött minket; ha üldözésetekkel felhagyunk, a haragvó istenség általatok fog el és öl meg minket. A császár ezen elcsodálkozva felajánlotta, hogy válassza meg halálának nemét. Lehel, mielőtt választott volna, kérte a kürtjét, amelyet a csatában használni szokott, melyet megkapva Konrád fejére azonnal halálos csapást mért. Menj előttem, mondta, az alvilágiakhoz, és ott szolgálj nekem! A szkíták ugyanis azt hitték, hogy akit ez életben megölnek, az a másikban szolgálni fogja őket. De hogy ebből mit lehet elhinni, mivel az időrenddel nem nagyon vág egybe, ítéljék meg mások.

A társak kiváltása után a többiek továbbvonulnak, és kirabolják a dúsgazdag Fulda kolostorát, majd átkelve a Rajnán lerohanják Lotaringiát. Strassburgnál ütközetben elfogják és megölik az ellenük vonuló Erardot, a tartomány hercegét, és Bertoldot, Brabant kényurát. (225) Aztán a győzelemmel eltelve száguldoznak Gallia-szerte, a templomokat mindenfelé lerombolják és felgyújtják. Végigdúlják Metz, Trier és Aachen vidékét. Szentet és világit pusztítanak, vérrel áztatnak. A senonokat kifosztják, Susát és Torinót lerombolják. Később az Alpokon át visszamennek Itáliába, kifosztják a Pón túli régiót, és meggazdagodva érnek haza a Pannóniákba, ahol 20 évig békén maradnak.

E nyugalmas időszak utált semmittevésben eltelvén, ismét megindul a magyarok hadjárata a bolgárok ellen. Drinápolyt beveszik. Betörnek Trákiába, és hogy a görögök elmaradt adóját behajtsák, Konstantinápolyt szoros ostrom alá fogják. (230) Ekkor egy gigászi termetű és erejű görög kijön a városból, és a magyarokat párbajra hívja, sőt azt ígéri, hogy egymaga kettővel is megverekszik. A magyar Botond áll ki elébe, és így szól: Nosza, én, a szkíták legkisebbje, méltatlannak találom a veled való párbajt, ha nem veszel magad mellé két társat, hogy egyikük törődjön elszálló lelkeddel, a másik gondoskodjék holttested eltemetéséről, mert császárotokat nemzetünk adófizetőjévé és jobbágyává teszem. E szavakra Apor vezér megparancsolta neki, hogy tegye próbára erejét az előtte álló városkapun, mire kétélű bárdját elhajítva úgy betörte azt, hogy bejárat nyílt rajta gyermekek számára. Megállapodván, hogy sebtében megverekszenek a falak előtt, mindketten kiálltak a porondra, ahol egy darabig küzdöttek, majd a magyar a görögöt megölve győztesen távozott. A császár nejével és a polgárokkal a falakról bámészkodott, bántotta a szerencsétlen előjel, ezért elfordította az arcát, a magyarok pedig követelték a párbaj fejében kialkudott adót. (235) Amikor rájöttek, hogy a görögök császára gúnyt űz belőlük, még nagyobb haragra lobbantak, a görögök tanyáit és falvait mindenütt szétrontották és felégették, és mindenfelé akkora kegyetlenséggel tomboltak, hogy Görögországot és Macedóniát kiürítve gazdagon távoztak. De erről elég ennyi, ezt csak kitérésként adtuk elő.

Visszatérünk Henrik halálához, aki elsőként vitte át a császárságot a frankoktól a németekhez, és Germánia királyságát dicsőséggel viselte. Halála után fia, Ottó következett, aki Matildnak, Theodorik szász uralkodó leányának a szülötte volt. Ottót nemcsak lelki, hanem testi adottságai is kiválóvá tették, és erények csodás együttese jellemezte; háborúban szilárd és merész lelkű, emellett nyájas és jóságos, apjától eltérőleg nagyon emberséges volt. Noha a németek ellenségeinek megfékezésében sok sikert aratott, biztonságuk és boldogságuk érdekében mégis az volt a legtöbb, hogy méltányossággal, kegyességgel és szívélyességgel barátaivá és szövetségeseivé tette a lázongó és nyakas főembereket. (240) És ezért oly hűségesek voltak hozzá, hogy távollétében a szászok súlyos csapást mértek a földeket szerin-szerte dúló magyarokra, akiket ezzel sok éves nyughatásra kényszerítettek. Aztán Henrik, Bajorország fejedelme, hogy Itália javáról gondoskodjék, elfoglalta Aquileiát, és táborát a közeli városokhoz vitte. A nyugalmat nem tűrő magyarok mintegy az elszenvedett gyalázat jóvátétele végett visszajönnek Itáliába, és elhatolnak Capodistriáig. Amikor azonban tovább akarnak nyomulni, Henrik elébük megy, és egy-két ütközetben úgy elveri őket, hogy nyakukba szedett lábbal szaladnak vissza a Pannóniákba. Henrik a győzelemtől fellelkesülve a Pón túli területet Paviáig beszáguldja, ámde amikor megtudja, hogy Berengár, aki Hugó fiával, Lotárral uralkodott Itáliában, rengeteg gyalogost és óriási lovasságot szerel föl ellene, megállás nélkül visszavonul Ausztriába. (245) Alig csendesedett le Berengár tevékenysége nyomán az itáliai zűrzavar, Toxis, a magyarok királya, akit ők Taksonynak hívnak, az isteni István király nagyapja és Géza apja, arra a hírre, hogy Henrik a magyarok kiűzése után uralkodni kezdett Itáliában, elhatározta, hogy óriási készülettel megtámadja Itáliát, hogy a bajorokat ne engedje ott kormányozni, és hogy nemzetének gyalázatos kikergetését megtorolja. Az olaszokat rettenetes félelem fogta el a magyarok készülődésének hallatára, amelyet – mint lenni szokott – a hír még növelt is. Harmadik Berengár, aki mellé nem kevesebb bölcsesség, mint szerencse szegődött, fiát, Albertet, azonnal elküldte Taksony megkérlelésére, hogy tetemes fizetség ajánlatával hárítsa el a szittya vihart. A fiatalember ígéretei és könyörgései Taksonyt leszerelték, tíz mérő ezüstpénz fejében megkegyelmezett Itáliának, és visszament a Pannóniákba.

Itáliát így megbékéltetve, Berengár Adelheidet, a csak cím szerint uralkodó Lotár király feleségét, férje halála után börtönbe csukta, saját fiát, Albertet, átadva neki Lombardiát, Itália királyává nyilvánította, önmagát pedig augustusnak és római császárnak jelentette ki. (250) Zsarnoki uralmuk azonban szinte mindenkinek kezdett a terhére válni, mert sok kárt okoztak a pápának meg a főembereknek, ezért Agapét pápa és az előkelők nagyobb része behívta Itáliába Ottót, aki Germániában és Frankhonban nagy dicsőséggel nagy dolgokat vitt már véghez, és hányatott sorsukban az ő segítségét kérték. Ottó megragadja az alkalmat dicsősége öregbítésére; ötvenezres hadsereget állít össze, és a friuli földön keresztülvezető utat használva, bemegy Itáliába. Megütközik Berengárral és Alberttel, és mindkettőt legyőzi. Itália megszerzése után Adelheidet, a néhai Lotár feleségét, Paviában kiereszti a börtönből, és aztán feleségül veszi. A legyőzött Berengárnak és fiának, Albertnek, könyörgésükre készséggel megbocsát, sőt, helytartói minőségben rájuk bízza kormányzásra Verona és Aquileia kivételével az egész Lombardiát. Nemsokára Albert Ravennánál mindenféle kártételekkel sújtja a velencei kereskedőket, amennyiben a comacchiói hajóraj felhasználásával kalóz módjára garázdálkodik mindenfelé az Adriai-tengeren, és a velencéseket hevesen üldözi. (255) A velencések ezen felbosszankodva röptében összeszedett flottával megtámadják Comacchiót, a semmitől sem tartó s aztán erővel bevett várost a városi hajórajjal együtt felégetik. Mialatt az Alpokon inneni Galliában és Flaminiában Berengár és Albert uralkodott, a görögök meg a szerecsenek kegyetlen háborút vittek Apuliára, Calabriára, a lucaniaiakra és a salentinusokra. Aromái köztársaságot ebben az időben az ősök szokása szerint két konzul és a nép felett törvénykező városbíró, továbbá a népből választott 12 tribunus kormányozta, mely elöljáróságot görögül dekarkhiának, latinul decemvirátusnak nevezik. És a római köztársaság fennhatósága alá tartozott minden, ami Etruriától Todi és Orvieto, továbbá a marsok, a rietiek valamint Nápoly között feküdt.

Ottó a Lajos frank király ellen lázadozó Hugót, Párizs úgynevezett grófját, két hadjárattal visszakényszerítette a királyi hatalomnak való engedelmességre, az ellene időnként fellépő Boleszlávot, Csehország királyát letörte. (260) A magyarok nehezményezték ezt, a gyűlölködés mindkét részen kiújult, fegyveres légiókat és lovasságot állítottak fel, és dühödt indulattal megtámadták Németországot, arra gondolva, hogy a frank ügyekbe belebonyolódott Ottó a saját népének nem tud könnyen a segítségére sietni. Azonban Ottó császár Germánia pusztulásáról értesülve összeszedte a segélyhadakat, visszament a hazájába, és a lehető leggyorsabban szembeszállt a magyarokkal. Midőn a két hadsor felállt, olyan tűzzel és haraggal rontottak egymásnak, hogy néhány napon keresztül a középen felhalmozódott hullahegyen folyt a verekedés; csak az éjszaka szakította félbe a küzdelmet. A győzelem, méghozzá a nagyon véres győzelem ekkor ugyan a germánok mellé szegődött, de a magyarokat sem lehetett legyőzöttnek vagy vesztesnek mondani, mert nem hátráltak, hanem elszánt bátorsággal harcoltak mindhalálig. Ebben a háborúban számlálhatatían tömeg veszett oda, és a magyarok ereje oly mértékben megcsappant és kimerült, hogy több éven keresztül minden hadjárattól tartózkodtak Pannóniában. (265) Ebben az ütközetben a magyar nemzet három kiskirályát fogták el, akiket Ottó parancsára a németek rangjuk ellenére bitóra húztak, hogy született ellenségeiket bosszantsák, és becstelen halállal megalázzák. Ottó hírneve ezért mindenfelé elterjedt, úgyhogy valamennyi fő- és közember hozzá futott Itáliának XII. János veszedelmes uralmától és Berengár kegyetlen zsarnokságától való megszabadítása végett. Ottó pedig e nagy horderejű feladatot elvállalva, alig hétesztendős fiát Aachenben Germánia királyává nyilvánítja, maga pedig sok légióval elindul Itáliába. Itáliának olyan népei is voltak, amelyek magas hegyek által védelmezve Ottó ellen a szerecsenek segítségét kérték. Azt beszélik, hogy a minden önmérsékletet nélkülöző János pápa megtudva, hogy két kardinális Ottót levélben meghívta, egyiket orrától, másikat fülétől megfosztotta. (270) Ottó maga alá gyűrte Itáliát, hatalmába vette Berengárt és fiát, Albertet, és az egyiket Konstantinápolyba, a másikat Ausztriába küldte, akik mocsokban és elhagyatottságban nyomorultan pusztultak el. Ilyen végre jutottak az itáliai származású császárok, királyok és tirannusok, akik ötvenöt évig uralkodtak, miután a frankokat Itália királyságából és birodalmából kikergették.

Azonban térjünk vissza Taksonyhoz, a boldogságos István király nagyapjához, mert kétségtelenül fontos meghallgatni, amit a magyar történetírók mondanak róla. A szkíta nemzet valamennyi előkelőjének a szavazata juttatta őt az ország élére, és hogy a magyar szilajságot ne engedje átkos tespedésben eltunyulni, valamint, hogy a frankok előbbeni kártételeit és parancsolgatását megbosszulja, sőt, ő parancsolhasson azoknak, akik Károly idejében sokáig uralkodtak a Pannóniákon, lelkesen indult galliai hadjáratra. Miután hadvezérei révén elözönlötte a tartományt, és azt mindenfelé kifosztotta, a megpakolt sereg visszatértében, mielőtt Germániát elérte volna, átkelt a Rajnán. (275) Három részre oszlott, melynek ketteje dicsőség nélkül, a harmadik pedig diadallal vonult vissza a Pannóniák felé, és amikor a szászok megtudták, hogy ez a győztes csapat visszavonulóban van, a türingiai Eisenach városnál rátámadtak; egytől egyig kegyetlenül levágtak mindenkit, kivéve hetet, akit élve kaptak el. Ezt a hét foglyot megkímélték, hogy elbeszéljék az elszenvedett vereséget, és levágott füllel eresztették őket haza Pannóniába. Ezt üzenték velük: Menjetek, térjetek vissza a magyarjaitokhoz, és a mi nevünkben intsétek, a történtekkel és példátokkal figyelmeztessétek őket, hogy ne jöjjenek többé a vesztőhely tájára. Az a két seregrész pedig, amelyik megmaradt, övéinek a bukásáról hallva, mielőtt Svábföldre ért volna, elhajigálta a szerzeményt, hogy kényelmesebben verekedhessen, lerakta a fegyverzsákmányt, aztán lemészárolt minden embert és állatot, amelyre csak bukkant, és bajtársainak szellemét nagyszerű áldozattal engesztelte meg. Azt a hetet, aki fületlenül ért haza, mert öveikkel együtt halni vonakodott, azok halála után meg eltűrte, hogy rabként életben tartsák, a következő szigorú ítélettel sújtották: (280) Minden javukat átadták az államkincstárnak, asszonyaiktól, gyermekeiktől elválasztották őket, örökké mezítláb kellett járniuk, táborszerte sátorról sátorra koldulniuk, és míg éltek, semmi vagyonuk sem lehetett. Végül rájuk égették az örökös gyalázat bélyegét, amiből az elnevezésük származott, mert Lázároknak és koldusoknak hívták őket.

De megint Ottóról, aki Itália kényurainak elűzése után Rómába ment, s akit nagy tisztelettel bebocsátottak a városba, mikor is, mint mondják, az egész római nép elébe futott; nyolcadik Leó pápa szokás szerint átadta neki a császári koronát, császárnak, felségnek nevezte, és azóta, hogy a római birodalom Germániába átkerült, ő volt az első, aki a császári címeket és áldásokat szabályszerűen megkapta, mely szokás a jelen ideig érvényben maradt. Mi több, a német gőg arra a szemtelenségre vetemedett, hogy Ottónak a magyarok fölött nehezen és véráldozattal kiizzadt egyetlen győzelme alapján, amelyben meg sem futtatta, meg sem ölte az ellenséget, Pannónia birodalmának a titulusait is elbitorolta. Jobban szereti ez aprócska dolgokkal önmagát magasztalni, mint a más dicsőségét számon tartani; olykor-olykor az is az eszébe juthatna, bár ez a rómaiaknak meglehetősen kellemetlen, hogy a magyar kegyetlenségnek, pusztításnak, zsákmányolásnak gyakorlópályája volt. (285) Bár inkább igazságérzetből és nem tapasztalatból tanúsíthatná ezt akárki is! Azonban a taljánok meg a görögök gyakrabban fizettek adót a támadó magyaroknak, és nyugtukat drágábban vásárolták meg, mint elmondani illik. Európa hírneves népe, a gall, a hunok gyújtogatásai, rablásai, pusztításai után hosszú idő múlva is alig tudott magához térni. Az ég egykor a hun kezébe az isten ostorát adta, a magyar jobbjába most az igaz hit pajzsát. És minden bölcs belátás joggal véli úgy, hogy a császári nevezetet inkább tett és érdem, mint szín és látszat ítéli oda dicsőséggel. És mert minden forgandó, ha a legtöbb törzsökös nemzetnél a virtus elenyészett, a dicsőségvágy eltespedt, bizony, nyugodt lélekkel el kell viselnünk, hogy jövevény népek, melyek tetteik dicsőségét megcsillogtatják, olykor felülhaladjanak minket, mit ha tűrni nem akarunk, ám győzzük le azokat erénnyel és tehetséggel. De beszédünk térjen vissza a kiindulóponthoz.

(290) Ottó császár gyakran vissza-visszament Rómába, hogy a pápák sérelmeit és bántalmait elhárítsa. Valamivel később a szerecseneket, akikről elmondtuk, hogy a Sipontói-öböl közelében, a Gargano-hegyen telepedtek le, és Itáliát régóta sanyargatták, akiket sem a görög és az itáliai nemesség, sem a gall meg a germán kevélység nem bírt kiüldözni, elsöprő lendülettel kitaszította egy jöttment szláv nép, amely valaha Dalmáciát foglalta el. Azt állítják, hogy ezek azok a szlávok voltak, akikről azt olvassuk, hogy Szvetopil király alatt, második Adorján pápa idejében keresztényekké lettek. Mi több, ha Crescentinus metropolitának hihetünk, ő azt mondja, hogy a szerecsenek megmaradt rajait a szlávok után Itáliába odahajózó magyarok semmisítették meg végső csapással, sőt, azt is megengedi, hogy Itáliának ezt a szerecsen kézből kiszabadult vidékét tőlük vásárolták vissza a görögök. Pár évvel később, mialatt Ottó Germániában forgolódott, a szerecsenek nagy hajóhaddal visszajöttek, elmentek Calabriába, heves ostrom alá fogták Cosenza metropolist, majd elfoglalták, kipusztították és felgyújtották. (295) Eközben a görögök, hogy a maguk meg a népük bőrét megóvják, a calabriaiakat, a salentinusokat és az apuliaiakat megmentsék a károsodástól, a szerecsenekkel fegyverszünetet kötöttek. Midőn Pandulf capuai herceg, akinek mellékneve a Kephalliniai volt, Ottó érkezésekor Rómába ment, azt javasolta a pápának és a császárnak, hogy azokat a német légiókat, amelyeket odahozott, használja fel a szerecsenek Itáliából való kiűzésére. A császár hallgatott rá, fiát, a hadra kétségkívül éretlen Ottót a csapatok élére állította, és Pandulfot mellé rendelte vezértársul, vagy inkább nevelőül. A szerecsenek értesülve a németek jöveteléről, mindenhonnan összekapkodták a zsákmányt, és elhajóztak Afrikába. Ha a görögök, akik ezekkel szövetségben voltak, megpróbáltak volna ellenállni, nem illantak volna el ilyen könnyen.

Vannak, akik azt beszélik, hogy Ottó ezt a hadjáratot nem a szerecsenek, hanem a görögök ellen indította, akik nem engedték, hogy Nicefor konstantinápolyi császár a lányát, akit vele eljegyzett, átadja neki; (300) a fiatal Ottó nemcsak megverte egy ütközetben a görögöket, de egész Calabriából és Apuliából is kikergette őket, és amikor a jeles diadallal visszament Rómába, apja társul vette őt a császárságba, XIII. János pápa szabályszerűen győzelmi jelvényekkel adományozta meg, a római nép pedig császárként, felségként és cézárként üdvözölte. Ámde amikor a koronázási szertartás után a császárok visszatértek Germániába, az öregebb Ottó a Duna menti Bécsben hamarosan meghalt. Második Ottó apja halála után a császár hűségéről elpártolt Henrik bajor fejedelmet legyőzte. Eközben Lotár, a frankok királya, megtámadja Lotaringiát; látja, hogy Ottót leköti a bajor háború, erre elfoglalja a tartományt, feldúlja Aachen környékét, majd visszamegy Párizsba. Ottó Bajorország lecsendesítése után Lotaringiát visszaveszi. Galliára fordul, pusztítja, égeti a lyoniak és a soissons-iak földjét, aztán továbbnyomul, és tűzzel-vassal rombolja Párizs külvárosait.

(305) Aztán a görögök újították fel a harcot Itáliában Ottó ellen, mert Bazil és Konstantin mit sem törődve a rokonsággal, a Kréta szigetéről elűzött szerecseneket lepénzelte, hogy Itália elveszített partvidékét szerezzék vissza, ezek először Bari várost foglalták el, és hogy az többé ne tudjon lázadozni, polgárainak egy részét leöldösték, egy részét elszállították Görögországba. Továbbnyomulva lerombolják Materát, aztán ismét a hatalmukba hajtják Apuliát és Calabriát, amelyek önként megadják magukat. Ottónak mindezt jelentik, Lotárral békét köt, és visszatér Itáliába. Azt mondják, magával vitte a feleségét, Theophoniát, János konstantinápolyi császár nővérét is. Sicardus azt írja, hogy Ottó, mielőtt seregét a görögök ellen vezette volna, ezek két tartományát, Szlavóniát és Dalmáciát, amelyekben nem volt katona, gyújtogatással, öldökléssel, fosztogatással alaposan tönkretette; aztán a sereggel átment Itáliába, Rómába, ott sorozást tartott, szabadcsapatokat is szedett össze mindenfelől; a kitűzött napra valamennyien összejöttek Rómában, majd a sereggel Apuliába ment, Beneventónál ütött tábort, ahova parancs szerint odagyűltek a beneventóiak, a campaniaiak, a nápolyiak és a salernóiak. (310) Ezeket a többiek elé bocsátva Basentello városkánál[!] rátalált az ellenségre; itt ütköztek meg, és a két fél kezdetben egyforma haraggal és hévvel verekedett. De amikor a rómaiak meg a beneventóiak megszöktek a sorból, és nemcsak a harcot hagyták abba, hanem a jelvényeiket is elhajigálták, a császár segítség nélkül maradt többi seregrésze kénytelen volt hátat fordítani, így aztán nemcsak megfutott és szétszóródott, de pusztulásra is jutott. Ottó ereje olyannyira meggyengült, hogy ha a görögök képesek lettek volna kihasználni a győzelmüket, egész Itáliának vége lett volna. Ottó elrohant a partra, felugrott egy csónakra, hogy azon keressen menekülést, elfogták a kalózok, akik elvitték Szicíliába, és csak tetemes summa ígéretére eresztették vissza Rómába, amit a szicíliaiak megtudtak, és a kalózokon behajtották a büntetést. A császár, csapatai őrizete nélkül, szanaszét szökött seregének maradványait összeszedve mindent megtett, amit tehetett, de mert a lobogóját cserbenhagyó rómaiak ellen nem mert szigorúan fellépni, dühét a beneventóiakra öntötte ki. (315) A visszatérőkkel együtt magával vitte a fegyverviselő rómaiak sokaságát, a mit sem sejtő beneventóiakra rátámadt, árulás ürügyével elfoglalta a várost, aztán pusztította, rombolta, égette. Benevento felforgatása után Ottó visszament Rómába, majd néhány nap múlva meghalt, testét az isteni Péter bazilikájában helyezték el. Miközben Rómában a németek a császárválasztásról tanakodtak, egyesek ennek fiát, a harmadik Ottót, mások Henriket, Bajorország fejedelmét, az első Ottónak fivérétől való unokaöccsét kívánták. Ezzel szemben viszont a rómaiak, akik a császárságot Itáliába óhajtották visszahozni, konzullá választották Mentanai Crescentiust, hogy a konzulátus színe alatt a császárságot visszacsempésszék. Végül a németek hazamentek, és harmadik Ottót császárrá tették.

Mialatt Itáliában és Germániában ezek zajlottak, a magyarok csendesen éltek, aléltan attól a fentebb említett csapástól, amelyet első Ottótól elszenvedtek, mert semmi cselekedetükről nem találok említést azon kívül, amit Taksonyról elbeszéltünk. (320) Taksony király halála után pedig, mint a magyar évkönyvek előadják, a Pannóniák királyságát vagy inkább fejedelemségét örökség jogán fia, Géza kapta meg, igen jámbor férfiú, a béke, a vallás és az igazság barátja, mint Numa Pompilius. Őseinek szokásával szemben a kemény és vad, háborúra mindig kész népet kezdte elfordítani a hadakozástól és rávezetni a szelídségre, az isten tiszteletére. Ez a rendkívül bölcs fejedelem, aki Nagy Károly után elsőként akarta lefektetni a hit alapjait, nagyon jól tudta, hogy bármilyen vallásra téríti is át a magyarságot, az abban a legállhatatosabban ki fog tartani; ha tehát a keresztény hitet megkóstoltathatná vele, azt kétségtelenül örökre megtartaná. Csak Ausztria ellen viselt hadat némi kitartással, amelyet Rudiger tirannus halála után el is foglalt. Első Henrik pedig, akit Germániában cézárrá nyilvánítottak, Lipótra, Svábföld nemes fejedelmére, aki az ő nővérét vette feleségül, ráruházza Ausztriát azzal az ígérettel, hogy, ha a magyarokat onnan kiűzi, és az a római birodalomhoz visszakerül, fejedelmi címmel elsőként birtokolhatja azt, amit valamikor Keleti Márkaságnak neveztek. (325) Lipót elvállalja a feltételül szabott hadjáratot, sereget gyűjt, és Géza ellen indul. Melk városnál, amely a Dunára rúg ki, összecsap az ellenféllel; a magyarok meghátrálnak, Géza pedig, nehogy úgy lássék, mintha az erővel elfoglalt idegen tulajdonhoz konokul ragaszkodnék, kivonul Ausztriából, és az alemannokkal békét köt. Lipót halála után a fejedelemségben fia, a Rebellis melléknevű Henrik következik, aki azonban az uralkodói jogot elveszíti, mert a császárnak nem hajlandó engedelmeskedni. Ezt megtudják a magyarok, és – hogy most visszavegyék, amit egykor fegyverrel szereztek – Aba uralkodása alatt, akit a legtöbb évkönyv Alboinnak vagy Ovónak nevez, Ausztriát erős csapatokkal megtámadják és elfoglalják. Henrik aztán, felhagyva a nyakassággal, visszatér a császár hűségére, hogy a fejedelemség visszafoglalásához segítséget kapjon, de a magyarok kezéből nem tudja kiszedni. Végül Albert, az ő fia, Lipót testvére, az isteni Henriktől elnyeri a tartómányt, és néhány hónap alatt a hatalmába hajtja; innen származott le sorban Ausztria többi fejedelme és az isteni Lipót. Térjünk vissza Gézához.

(330) Az igaz hit tehát Pannóniában Nagy Károly császársága idején vette kezdetét, azonban kevesen tették magukévá. Károlynak az életből való távozása után néhány évvel lázongások támadtak, a megkóstolt vallás elenyészett, és ha maradt is némi nyoma, az a roppant vadság közepette megsemmisült. Az a néhány, aki isteni sugallatra a vallásról helyesen gondolkozott, nem merészelt a nyilvánosság elé lépni, de ha valamiképp lelepleződött, vagy nyílt nevetség tárgyává vált, vagy pogánynak tartották, hiszen a nemzeti isteneket megvetette, és idegen babonaságokat követett. A katolikus hit beavatottjai titokban miséztek, éjszaka jöttek össze, és gyakran a szomszéd népekhez fordultak, hogy tőlük tanulják a szent törvényt. Ugyanis a kránicok, a noricusok, valamint a bajorok és a germánok továbbra is vallották Krisztus nevét; a velük szomszédos magyarokat, akik a határszéleken laktak, a hit kötelékével szelídebbekké tették, és a hitterjesztésre biztatták őket. (335) Ezek gyakran közösen fohászkodtak azért, hogy legyen egyszer olyan fejedelmük, akinek akkora hatalma és tekintélye van, hogy a magyar fajt rávezeti az üdvös bölcsességre, és ráneveli arra, hogy ugyanúgy tűnjék ki lelkének épségével, mint testének erejével. No, de amint az, ami idétlen hirtelenséggel megaszalódik, gyorsan le is hull, úgy ezzel szemben ami lassabb, az tökéletesebb és tartósabb érettséget ér el. Így a hit isteni kegyelmét késve elérő népek ahhoz sokkalta állhatatosabban szoktak ragaszkodni. Ami gyorsan kel, gyorsan is nyugszik. A jámborok óhajára Géza fejedelem érkezik, aki az uralmat megszerezve igyekszik Krisztus felvett hitét terjeszteni. Úgy látszott, hogy sokkal buzgóbban törődik a lelkek üdvével, mint a világi dicsőséggel és a testi gyönyörökkel. Ez a közjóra született férfi roppant mód fájlalta, hogy az ősök vadsága még mindig nem lanyhult, és nehezményezte, hogy szégyenük még nem enyészhetett el. (340) Fellépett az elődök tanítása ellen, akik a rabláson, vérontáson, gyújtogatáson kívül semmit sem ismertek hasznosnak és dicséretesnek. Nem kevésbé búslakodott vakságuk miatt, mert tudta, hogy rengeteg erejük, iparkodásuk, fáradozásuk mind hiábavaló volt. Nem feledte, hogy csak a halandó lélek törődik kizárólag halandó dolgokkal; napról napra azon elmélkedett, hogy az égi kegyelem azért adta neki ezt az országot, hogy az emberek lelkét s ne a testét kormányozza; továbbá, hogy az istenség azért világosította meg őt a hit mennyei fényességével, hogy a többiek között egyedül birtokolva az isteni bölcsességet, tekintélyével a többieket kijózanodásra késztesse. Ezért mindenhonnan szent férfiakat hívat, akik Magyarország-szerte szétszéledve tanítsák a népet az igaz hit alapjaira, távoztassák el a hamis és barbár hiedelmeket, neveljék a műveletlen embereket, szabadítsák meg őket az ősi vallástól, és Jézus Krisztusnak, isten egyszülött fiának a nevét erejükhöz mérten prédikálják.

Eleinte a főemberek nagyobbik része nem kevéssé ámuldozott a király babonaságán, főleg azon, hogy úgy látszott, mintha többet foglalkoznék a ceremóniákkal, mint a háborúzással. (345) Gyakran korholták is, hogy rosszul végzi a dolgát, ha a hadviselést elhanyagolja; valamennyiük éhínségre és végső nyomorúságra jut azonnal, ha nem portyáznak és fosztogatnak külföldön; az ifjúságot szakadatlan háborúval kell edzeni. Új hiedelmek iránt ilyen buzgón kutakodni asszonyi ostobaság. Azok sem hiányoztak ám, akik a királyi felséget sértegetni merészelték, semmibe vették, azok sem, akik a parancsokat megtagadták, és voltak sokan, akik pogány lélekkel őrülten dühöngve, az uralkodó esztelenségét nyíltan szidalmazták. És tréfálkozva is sok mindent hoztak föl ellene, ami belső elégedetlenségükről árulkodott. A fejedelmi bölcsesség mégis méltóképpen elbánt mindenkivel, ahogy minéműségük kivánta. A szelídeket szóval, az akaratoskodókat fenyegetéssel, a makacskodókat fegyverrel valamiképpen ügyesen elintézte, és a mennyei világosság részesévé tette őket. Mivel a mágnások és a kényuraságok megátalkodottan ellenkeztek, és azt hajtogatták, hogy sokkal nagyobb ügyekkel kellene foglalkozni, és ezeket a saját erejével nem tudta megfékezni, a szomszédok segítségéért folyamodott, és így kényszerítette az igaz bölcsességre a makacs lelkeket. (350) Még azokat a népeket is erősen igyekezett megbékíteni, amelyek a magyaroktól súlyos károkat szenvedtek. Ezért aztán az összes környező tartomány, ahogy meghallotta, hogy ezeknek keresztény királyuk van, örömteli meglepetésében önként ajánlotta barátságát és szövetségét, minden eszközt és segítséget megígért ahhoz, hogy a szentséges hitre térítsék őket. A bajorok, a szászok, a svábok és más germánok nemcsak pénzzel, hanem katonai segédlettel is támogatták Gézát abban a reményben, hogy ha netalán a magyarok Jézus Krisztus hitét fölvennék, többé nem kalandoznának latorkodással, öldökléssel, és az istenfélelem gyorsan véget vetne a szittya kegyetlenségnek. Aztán, ahogy megváltónk neve Pannónia-szerte szabadon terjedt, valamennyien kezdtek elfordulni a bálványimádástól, az emberöléstől, a lopástól, a kegyetlenkedéstől, kezdtek vágyakozni a hit édességére, az isten és ember iránti szeretetre és jóságra, kezdték megkedvelni az igazságosságot, elutasítani a hamis istenségeket, és végül az isten szeretetétől átmelegedtek. Géza egyházi épületeket is emelt, papi testületeket hozott létre, naponta misét hallgatott, példájával buzdította a többieket. A magyarok, akik eddig nem ismerték a vendégbarátságot, és az idegeneknek ellenségei voltak, vagy azért, mert az összes szomszédjukat támadásokkal zaklatták, vagy mert attól féltek, hogy a másokkal való kapcsolattartás következtében elveszítik a hazájukat, amelyet azoktól vettek el, miután felvették a hitet, beengedték az idegen kereskedőket, és nem viszolyogtak társaságuktól. (355) A szomszéd népekkel barátilag érintkeztek, kölcsönös szívélyességgel vendégeskedtek egymásnál, letették szilajságukat; meglátszott, hogy kezdik elsajátítani a civilizált magatartást, és mindebből megállapíthatjuk, hogy minden jó tulajdonság alapja a krisztusi vallás, míg viszont a pogány hitetlenség minden bűn iskolája.

Mialatt Géza király isteni szellem által megihletve a magyarok kemény szívét lágyítgatja, az emberek lelkét tisztogatja, a mennyei világosságot terjeszti, amihez hosszú időre volt szükség, harmadik Ottó kihasználva katonái sokaságát meg a magyarok nyugtát, akik külső ellenfél helyett kénytelenek a belsővel hadakozni, hogy azt az isten igaz tiszteletére rászorítsák, megint behatol Itáliába, és kemény ostrom alá veszi Róma városát, amely uralmától elszakadt. A római nép pedig, amely nagy dühében elhamarkodott ötlettel konzullá választotta Crescentiust, és mint valami diktátornak átadta neki az államhatalmat, a kárvallástól való félelmében azonnal meggondolja magát, és alázatosan könyörög békéért és irgalomért a császárhoz, mert nincs állhatatlanabb és változékonyabb a tömegnél. Aztán a konzul beleegyezésével megnyitja a kapukat, és a németeket bebocsátja. A konzul és unokaöccse, János pápa, behúzódik Hadrianus erődjébe, amelyet most a Szent Angyal várának neveznek, és miután azt sem hosszadalmas ostrommal, sem többszöri rohammal nem sikerül bevenni, a németek az előkelőségek álnokságát kihasználva, felkínálják nekik a bántatlanság reményét, és a császár engedékenységére és bocsánatára kicsalják őket; útközben pedig elkapják. Crescentiust helyben felkoncolják, a pápát megfosztják a szemétől.

Ötödik Gergely pápa száműzetésének tizenegyedik hónapjában visszatérve, bosszút állt a rómaiaktól elszenvedett sérelmekért. (360) Nem sokkal később a németek segítségével visszakerült a pápai méltóságba, és mert maga is német volt, szász nemből született, Ottóhoz szoros rokonság fűzte, és már előzőleg is császári közreműködés és tekintély juttatta a pápaságra, hogy nemzetének kedvezzen, a császárválasztásról kihirdette azt a törvényt, amelyet aztán több mint négyszáz éven át szigorúan megtartottak, hogy tudniillik csak azok a németek választhatnak császárt, akik erre jogosítványt kaptak, ez pedig azonnal cézár és római király lesz, ha pedig a római pápa a korona átadásával megerősíti, felséges császárnak neveztetik. Az érsekek közül ezek lettek a választók: a mainzi, a trieri, a kölni; a fejedelmek közül három: a brandenburgi, a pfalzi és a szász; a királyok közül csak egy, Csehországé. E törvény az üdvösség ezerkettedik évében jött létre. A választók között felosztották a hivatalokat. Három főkancellár lett; Germániáé az első, Galliáé a második, Itáliáé a harmadik; a brandenburgi a kamarás, a pfalzi az étekfogó, a szász az ajtónálló, Csehország királya a pohárnok. A törvény kihirdetése után Ottó visszament Germániába, Gergely pápa nemsokára meghalt. De törékenynek és üresnek kell tartanunk azt a császári tekintélyt, amely nem méltányos és becsületes törvényhozáson, nem az erények és tettek különös kiválóságán, hanem személyes elfogultságon alapul. (365) Hiszen a keresztény társadalom nagy fontosságú törvényeinek nem az egyéni méltóságot, hanem a köz javát és a fejedelmek érdemességét kellene tekintetbe venniük, hogy valamiféle hatalmi túlsúly következtében ne keletkezzék ezek miatt meghasonlás a nemzetek között. Ezért e törvényt némileg ki is egészítették; mert az Ottó után császárságra kerülő Henriknek első intézkedése az volt, hogy a jövőben ne vér szerinti utódlással szálljon tovább a császári méltóság, hanem a császárválasztás jogát bírják Germániában egyes előkelő fejedelmek, és – mint Palmerius írja – Pannónia néhány fejedelme, mely szokás a mai napig tart. Géza tehát, akiről a magyarok évkönyvei jóformán semmit sem szólnak, nem csekély alapjait vetette meg az igaz hitnek, majd távozott az élők sorából, és maga után hagyta fiát, az isteni Istvánt, aki örökség jogán a királyi méltóságra emelkedett.

 

Második tized

Előszó az isteni Ulászlónak, Magyar- és Csehország felséges királyának

Az, előző kötetben azért kellett részletesebben felidéznünk a magyarok történetét, hogy nemzeted nemessége, felséges Ulászló, amely az írók csekély száma miatt sokáig homályban rejtőzködött, amennyire lehetséges, napfényre kerüljön. Hogy ezt könnyebben elérjük, először a két Szkítiát és Magyarországot írtuk le. A lehető legrövidebben előadtuk a szkíták származását, szokásait és tetteit, összefoglaltuk a gótoknak, a vandáloknak, valamint az alánoknak meg a gepidáknak a hunokkal vívott háborúit, de nem feledkeztünk el a longobárdokról, a bolgárokról és a római birodalom történetéről sem. Sok-sok más, emlékezetre méltó dolgot is hozzátettünk, hogy a történetet az események szórakoztató változatosságával ízesítsük. Végre elérkeztünk a mennybeli István király idejéig, hogy ebben a munkában, amelyhez biztató előjelek közepette, a te jóváhagyásoddal támogatva fogtunk hozzá, rendben nyomon kövessük az ő és Magyarország többi királyának szorgos kutatással felderített tetteit Zsigmond római császárig. (5) Vedd tehát pártfogásodba, győzhetetlen fejedelem, szándékunkat, és mindenekelőtt ismerd meg áhítattal az általad oly nagyon tisztelt szentséges király életét és tetteit, hogy Magyarország a te erényed és bölcsességed által a kegyeletes emlékezés segítségével meggyarapítva maradjon fenn továbbra is.

 

Első könyv

A mennybeli Istvánnak a hunok legősibb nemzetségéből született Taksony volt a nagyapja, apja Géza, nagybátyja Mihály, unokatestvére pedig Kopasz László és Vazul. Azt mondják, hogy Géza igencsak megutálta a szkíta vadságot, kezdett kilábalni a hunok pogány embertelenségéből, és azután sokkal engedékenyebbnek mutatkozott a külföldiek, mint a saját emberei iránt, tudniillik, hogy ne kelljen a magyarok fertőzött és szennyes lelkületét erőszakkal és fegyverrel kielégítenie, minden környező néppel övéi számára addig ismeretlen békét kötött. Ünnepélyes nyilatkozatban minden kereszténynek szabad belépést és sérthetetlen vendégjogot biztosított, a papoknak és a szent törvény tanítóinak tekintélyes fizetséget ígért, hogy a Pannóniákba édesgesse őket. Mindenütt felkutatta a szent életű férfiakat, hogy azok a műveletlen és nyughatatlan nemzetnek nyilvánosan hirdessék az igaz isten nevét, ő maga pedig több udvarnokával együtt fölvette a tiszta hit szentségeit. (5) És – mint fentebb írtuk – semmi sem nyugtalanította erősebben, mint annak tudata, hogy a kemény nyakú köznépet és az előkelők vad lelkületét roppant fáradság és komoly szigor nélkül nem lehet igaz vallásra téríteni. Arra is gondolt, hogy nehéz feladat lesz a bálványok öröklött tiszteletét kiirtani, az ősi szertartásokat megszüntetni, egy új vallás templomait felépíteni, és a régiek ceremóniáit eltörölve attól az ellenségtől fogadni el a szent tant, amelyet gyakran vertek tönkre súlyos csatában.

Mialatt Géza gondolatai az istenfélelem és a nép üdve körül hánykolódnak, lám, a mennyei kegyelem, amely mindig hívei segítségére siet, álmában a magasból égi küldött révén vigasztalja meg, hogy hagyjon fel a nyugtalankodással, és legyen jó reménnyel, nem kell ekkora gondban gyötrődnie azért, hogy kápolnákat szenteljen, jámbor életű püspököket szerezzen, a szkíta nemzetet megváltsa a pogány vallástól, mert keze vértől szennyezett; semmiképpen sem volna illendő, hogy emberi vértől csöpögő kéz szent épületeket emeljen, a tiszta hit alapjait megvesse, hiszen ez jámbor és bűnnel nem szentségtelenített kezet kíván. Megígéri, hogy áldott fiú származik tőle, kit a mennyei jóság e nagy jelentőségű dologra kiválasztott; isten akaratából ő lesz Magyarország szentséges királya is, Krisztus nevének övéi között terjesztője, és egyedül ő fogja népének megszerezni az igaz üdvösséget. (10) Közli vele, hogy hamarosan egy szent életű embert küld hozzá, figyelmezteti, hogy hallgasson ennek intéseire, mert az mennyei üzenetet hoz, és az istennek nagyon kedves áldozatot mutat majd be. Amikor a mennyei hírnök visszatér a levegőégbe, Géza azonnal felébred az álmából, mély hálát ad az istennek, magát, országát, születendő fiát a mindenható Jézuí Krisztusnak ajánlja, súlyos gondjától megszabadul, majd a Krisztus-hívőkkel és több emberével közli az isteni álmot és üzenetet. Pár nap múlva jelentik neki, hogy Adalbert, Csehország tekintélyes és csodálatra méltó életszentségű főpapja hamarosan megérkezik, hogy a magyarokat megváltsa a hamis hittől, és a szkítáknak az isten parancsolatát és a közönséges üdvösséget hirdesse. Géza azonnal rájön, hogy a főpap személye az, akire álmában figyelmeztették, és megállapítja, hogy álma nem volt sem hiú, sem üres. Amikor Adalbert érkezését jelenti a papoknak, azok között nem kis öröm támad. Kérdésére beszámolnak neki e férfi istenes erkölcseiről, elmondják, hogy Csehország főnemességéből származik; apja neve Slavnik volt, anyjáé Stresislava; mindkét szülője derék és vagyonos, Libehovban birtokos, mely nagyváros ott fekszik, ahol a Moldva folyó az Elbába szakad. (15) Azt mondják, a birtok kiterjedt Csehországban a Szudétákig és a Mzse folyóig, a teutonoknál a Hercynia-erdőség közepéig, Morvaország irányában a Svitava folyóig, Lengyelországban pedig egészen Klodzko városáig; gyermekkorában súlyos láz támadta meg, mire a szülei elvitték az isteni Szűz Mária templomába, és egyházi életre ajánlották fel, ha a betegségtől megszabadul, mire azonnal meggyógyult; ezután tisztes nevelésben részesült, és a legnemesebb tudományokban bámulatra méltóan kitűnt; a csehek püspökének halála után valamennyi főember szavazatával ő követte az elhunytat, mert erkölcseire és tudományára nézve szinte egész Germániában sem könnyen találtak hozzá foghatót. És azon a napon, amelyen cseh püspökké tették, e férfiú szentsége csodát művelt, mint mondják, ördögűzéssel egy embert megszabadított a démontól, mely kiáltozni kezdett, hogy nem maradhat tovább az emberben, akit megszállt, mert miután Adalbert átvette a püspökséget, ennek hatalma elől minden gonosz szellemnek menekülnie kell Csehországból; püspöksége kezdetétől fogva az volt a leghőbb vágya, hogy a nép istentelen gondolkodását az üdvösség felé irányítsa, a főurak eldurvult lelkületét a szent vallás segítségével megszelídítse, a szabadosságot megfékezze. (20) Elmondták, hogy ezt nem tudta megvalósítani, ezért, hogy ne fáradozzék fölöslegesen, odahagyta a megátalkodott népséget, elment Rómába, és szerzetesi csuhát öltött, mire a feldühödött csehek alattomban lerohanták szülővárosát, Libechovot, Adalbert öt fivérét mise közben az oltár előtt felkoncolták, és a többit is mind megölték; Boleszláv cseh fejedelem később visszahívta Prágába, de mert a népet korábbi megátalkodott vallástalanságában találta, máris eltávozott, és visszament Rómába, hogy üdvös csendességben pihenjen; kis idő múlva a zsinat azt a határozatot hozta, hogy minden pásztornak el kell vállalnia egy nyáj gondozását, és ha nem teszi, súlyos bűnbe esik; amikor ezt a rendeletet kihirdették, Adalbert megbeszélte a pápával, hogy ha már a saját nyája nem hallgatott a szavára, legyen szabad neki más, az igaz vallást nem ismerő nemzetek közé utaznia, hogy vagy Krisztus hitére térítse azokat, vagy – ha nem sikerül – ezek körében valamiképpen elnyerje a vértanúság pálmáját; most tehát az a hír járja, hogy nem ok nélkül érkezik Pannóniába.

Amikor Géza ezt a jámbor papoktól megtudja, rögtön megérzi, hogy Adalbert az, akit az álma megjövendölt. Ezért a király mindent előkészít a püspök tisztes fogadására, ami hozzá és az isteni dicsőséghez illik. Mindenekelőtt az előkelőségek ragyogó díszmenetével és az újonnan jött papok gyülekezetével kivonul, és a prágai püspököt érdeme szerint fogadja. Az ő közreműködését és prédikációit használja fel arra, hogy a magyarság lelkét a pogány vallástól elfordítsa. (25) Az ősi hiedelmeket sokan elhagyják, egy nagy rész megtisztul a keresztvízben, és számos helyen miséznek az igaz és hatalmas szellemnek. A mennyei fény ez időtől fogva áradt szét bővebben a magyar nemzeten. Erről aztán igazán el lehet mondani, amit szokás: A pogányok népe, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot. És a láthatatlan világosság fénye Krisztus, akinek látását a népek akkor kiérdemelték, mert a sötétségből elhivatván hitték, hogy ő az igaz isten és az ember.

Míg a hit eme alapjai mindenfelé épülgetnek, íme, Géza hitvesének, Gyula leányának, akinek Sarolta volt a neve, terhessége idején álmában megjelenik István első vértanú, hogy mint egy jövendő nagy király szülőjét megörvendeztesse őt. Higgy asszony, Jézus Krisztus úrban, mondja, és tudd meg isteni üzenetből, hogy hamarosan csinos és szépreményű fiút szülsz, aki elnyeri a pannon királyság koronáját. Tudd meg, hogy olyan férfi lesz ő, akinek párját sohasem látja Pannónia; (30) végül a mennybeliek közé kerül. És mert én István vagyok, az első vértanú, aki sohasem fogom őt elhagyni, csemetédnek az én nevemet add! Így szólván, eltávozott. Saroltát fellelkesítette az álom, istennek nyomban hálát adott, és a mennyei protomártír tiszteletére minden oltárnál misét mondatott. Mialatt az istenség által feltüzelve nagy reménységben él, hát a kellő időben Esztergomban gyönyörű fia születik az üdvösség kilencszázhatvankilencedik évében, akinek aztán István első mártír nevét adták, hogy a szellemnek tett ígéret teljesedjék. A magyarokat roppant öröm tölti el, mert megértik, hogy első királyukat inkább az ég, mintsem az emberi végzet adta nekik. Az álom megerősíti hitüket, és mert az igen komoly dolgokat jövendölt, kitartó várakozással reménykednek. Istvánt Adalbert részesítette a szent keresztségben, hiszen ezért érkezett az isteni szellem ösztönzésére a Pannóniákba. Ez a tekintélyes atya intézkedett afelől, hogy a csecsemőt hogyan táplálják, milyen buzgalommal ápolják, elsősorban pedig arról, hogy – amennyire kora engedte – a tejjel együtt a szent törvény tanait is magába szívja, és mindig istenfélelemben neveltessék. (35) A keresztvíz alá pedig az a Theodatus tartotta, aki régebben Apuliában a sanseverinóiak között uralkodott, de mikor a hazájából kiűzték, Magyarországra menekült, ahol Géza fejedelem nagy megbecsülésben részesítette, ezért aztán István a keresztapaság címén az olaszok anyanyelvén mindig mély tisztelettel tatának, vagyis atyának szólította őt. És mert ez a Duna közelében egy zárdát alapított és egy falut épített, a faluval együtt most azt is Tatának hívják, ahol a mi időnkben az isteni Corvinus Mátyás nevezetes királyi palotát épített állatkerttel, tóval. Theodatus után nem maradtak gyermekek, ezért családjának neve később elenyészett Pannóniában. Az ég választotta, istenség nevelte kisded első, gügyögő szavai között előbb ejtette ki a megváltónak, mint a kenyérnek a nevét. Még nem hagyta el első gyermekségét, amikor grammatikusok, nevelők, papok kezére került, hogy egyszerre sajátítsa el a betűket és a szent tudományt. (40) Aki úgy gondolja, hogy uralomra született, az egyetlen tisztes tudományt sem nélkülözhet, hogy az isten előtt kedves, az emberek számára hasznos legyen, és aki majd mások elöljárója lesz, annak elsősorban arra kell törekednie, hogy erényben és jelességben egyképpen kiemelkedjék. Apja, Géza, semmit sem felejtett el, ami a jövendő király felkészítéséhez szükséges, és az áradó isteni kegyelem sem hiányzott, mert úgy tartják, hogy a jó fejedelem inkább születik, mint készül. Sohasem távozott Adalbert mellől, akinek tanításából és példájából annyi életszentséget sajátított el, hogy őt tartotta a nemzet üdve és élete egyedüli teremtőjének és mesterének. A fiút gyakran hívták tanácskozásra, ahol elmésen értekezett a vallásról, a hitbuzgalomról, a közjóról, az igazságról, a jámborságról, elítélte a kegyetlenséget, a gyilkosságot, a rablást, erőszakot, házasságtörést; azt erősítgette, hogy nincs fontosabb mint az istent félni és szeretni, nincs becsesebb és hasznosabb a vallásosságnál és ártatlanságnál. Néhanapján kikelt a szittya vadság ellen, az isten imádatától elfordult elméket pedig korát meghazudtoló komolysággal és hévvel korholta. Sohasem tapasztalták, hogy az isten nevéről vagy a róla való elmélkedésről megfeledkezett volna. (45) Az ártatlanoknak és szánalomra méltóknak készséggel nyújtott pártfogást, megvédelmezte őket atyja előtt, akit mindennap figyelmeztetett, hogy el ne kövessen valami jogtalanságot. Folytonosan a papi gyülekezetben és az istentiszteleten forgolódott. Kora ifjúságában sokszor átvette apja feladatát, hogy az öreget mentesítse a fáradozástól és a kellemetlenségektől, az államot a károsodástól. Apja helyett gyakran ítélkezett, kihallgatta a követeket, és válaszolt nekik. Amikor Géza észrevette, hogy őt a kor már elgyengítette, fia pedig a legkevésbé sem éretlen az uralomra, gyűlést hívott egybe, és az ország valamennyi főembere előtt így beszélt:

Midőn öregségünkben veszedelmesen fenyeget az idején való halál, nekem és nektek, társaim, gondoskodnunk kell arról, hogy távozásommal baj ne érje államunkat. Jövevények vagyunk idegen földön, mindenfelől ellenséges szomszédsággal bekerítve, ezért az idő és a helyzet megköveteli, hogy elébe vágjunk a jövendő bajoknak, és megfelelően gondoskodjunk javunkról. (50) Mindörökre megbélyegeznénk magunkat, ha a birodalom, amelyet őseink szereztek, gyarapították és ránk hagytak, hanyagságunk folytán elpusztulna. Nehéz nagy dolgot szerezni, ám a megszerzettet megtartani még nehezebb. Én, akit az állam élére állítottatok, nap mint nap ezen rágódván magamban, úgy döntöttem, hogy eleink szokásával ellentétben békével és igaz vallással kell megerősíteni a birodalmat, tudván, hogy nincs annál jobb eszköz az emberi és isteni boldogságra. A békével magunk felé hajlítottuk a szomszédokat; a keresztény vallás felvétele után a magyarok, akiket mindenki úgy gyűlölt, mint az emberevőket, a külföldiekkel való kapcsolat révén szelídebbekké váltak, és mindenütt jobb szemmel néznek rájuk. Most pedig dönteni kell, hogy miképp lehet tovább erősíteni a szilárd hatalom azon alapjait, amelyeket a béke és a vallás meghonosításával megvetettünk. Ha elképzelésemet a ti akaratotok támogatja, olyan döntés kínálkozik számotokra, amelyben nem emberi szándékok között kell választanotok, hanem az isteni parancsot követnetek. (55) Többször hallottatok tőlem arról a kedvező álomlátásról, amelyben az isten égi hírnök útján közölte velem, hogy sohasem fogom Magyarország-szerte elterjeszteni az igaz hitet, nem alapítok a Pannóniákban egyházakat az igaz istennek, mert e szentséges mű alapjait embervérrel mocskolt kéz nem rakhatja le; de nemzek fiat, aki mindezt végbeviszi, és mindnyájatokat elvezet a jó valláshoz, az isten tisztes ismeretéhez. Sokakat vontunk hitünkre, a többiek azonban, akiknek a száma mérhetetlen, nem szakítottak a szkíták pogány szertartásaival, megátalkodott elmével mindmáig ellenállnak. Tudtok asszonyom álmáról is, amelyben István, a mennyei első vértanú ugyanerre oktatta ki őt, és ezért fiunk István nevét kapta. Tehát valamennyi istenség őt jelenti ki birodalmatok számára a legmegfelelőbbnek, én pedig, nehogy közügyben egyéni elfogultság vezéreljen, nem is javasolnám nektek ilyen nyomatékosan, ha állításomat nem támogatnák szemmel láthatóan fiam képességei, életmódja, erkölcsei, tettei. (60) Tanúságra hívom megváltónkat, Jézus Krisztust, akit Adalbert mostanában ismertetett meg velünk, hogy kora gyermekségétől kezdve hihetetlen tapintattal és hallatlan tisztelettel korholta folyvást apja ostobaságát, és intett, hogy állandóan az isten imádatával foglalkozzam. Hogy nyájasan bánjak veletek, csökkentsem az adókat, fékezzem meg az erőszakot, a gyilkolást, a latorságot, vessek véget a háborúknak, támogassam a nyomorultakat, adjak mindent a szegényeknek, egyformán tartsam az előkelőket és az alacsony sorúakat. Bevallom, hogy sok mindent a gyermek tanácsára és biztatására tettem, és úgy tekintettem intéseit, mintha égi küldöttől kaptam volna. Kijelentem, hogy tőlem származik. Minden előjel azt jósolja, hogy nektek és a közérdekre született. Lelkiismeretem parancsára én is gyakran voltam kénytelen atyai tekintélyem ellenére tisztelni őt, mert hogy ő mily nagy súllyal bír, arra az isten is figyelmeztetett, azt a tények is szemmel láthatóvá teszik. Ezért hát, jó férfiak, akik velem és a közösséggel szemben derekasan viselkedtetek, és a katolikus vallást felvettétek, nyomatékosan kérlek titeket, mert látjátok, hogy életem végére értem, hogy az értetek és a közjóra született Istvánt állítsátok apja helyére, és ez a nép