A Riphaeus-hegyekből eredő Don folyó Szkítia egészét két részre osztja; egyik az európai, másik az ázsiai. Nyugat felől Germánia határolja meg a Visztula folyó, mely a szarmata hegyekből Skandinávia szigetével éppen szemben az óceánba ömlik, valamint ugyanez a tenger; délről a Duna, mely Germánia ormain ered, érinti Illyricumot, ahol a bessusok nyelvén Isternek nevezik, aztán 60 folyót magába véve megduzzad, és végül hét ágban a Fekete-tengerbe ömlik, továbbá a Pontus, Ibéria, Albánia és Perzsia; napkeletre az Aras folyóig és a ser népig terjed.

Mindig a nemzetek termékeny bölcsőjének tartották, és még termékenyebb szigetei vannak, elsősorban Scancia, amelyet Ptolemaeus Scandiának nevez, mely maga is négy szigetre oszlik, közülük a nyugatit a chedin, a keletit a phavona és a phires, a délit a guta és a daucio, a középsőt a livon nép tartja. Ezeken kívül a cresemiák, akik vadak, madarak és barmok húsából nyernek élelmet, a kenyeret nem ismerik, meg a suetanok, akik kitűnő lovakban, drága prémekben bővelkednek. (5) Aztán a theustisok, a vagótok, a bergiók, a hallinok, a liothidák, akik dúsan termő mezőket művelnek, az athelnilek, a finnaithák, a fervirek és a háborúban rettenthetetlen gauthigótok; ezek mellett az euagrák az othingokkal vegyest, akik azért kapták ezt a nevezetet, mert meredek sziklákon vadak módjára élnek. Kijjebb az osztrogótok, a raumaricák, a vinovilotok, suethidok, az elegáns testalkatú cogenok, akik közül a dávok kiszármaztak; ezek elkergették a helyükről a herulokat, és aztán dákoknak neveztettek; ott vannak még a grannik, az aganziák, unixák, ethelrugok. Innen áradt ki a gótoknak az a mérhetetlen tömege, mely Berigo király idejében kivonult az óceán partjára, legyőzte és elűzte az ulmerugokat, akik a tengerpartot birtokolták, és ezt Gothiscanciának nevezte el, majd hasonló bátorsággal megzabolázta és meghódította a szomszédos vandálokat. Miközben Filimer vezérletével csöndesebb hazát kerestek, hidat verve keltek át a közbeeső mocsarakon; a seregnek még a fele sem ért át, amikor a híd az emberek és állatok rettenetes pusztulására összeomlott, és sem azok nem tudtak visszajönni, akik átkeltek, sem azok utánuk menni, akik hátramaradtak. Mivel e helyet ingatag mocsár és tátongó mélység zárta körül, mint mondják, sokáig hallatszott még az állatok bőgése és az emberek jajgatása. (10) Filimer a maradék csapattal megtámadta a szembeszálló spalokat, aztán – ha hihetünk Ablabius gót írónak – egyenesen Szkítia legszélső vidékére szállt alá, mely a Fekete-tenger mellékén fekszik. Azt a régiót, amely a sarkvidék felé terjed, az adogiták lakják, akik a nyár derekán negyven napon és ugyanannyi éjszakán keresztül szakadatlan világosságban élnek, viszont a tél közepén hasonló sötétségben. Az északi óceánnál szigetek vannak, amelyekre a befagyott tengeren farkasok szoktak átmenni, ahol az iszonyú hideg miatt elveszítik a szemük világát, sőt, ezen a tájon méhek sem röpködhetnek.

Az európai Sarmatiát, amelyet most részben Lengyelországnak mondunk, ezt a szélesen terjedő, megszámlálhatatlan néppel hemzsegő területet nyugaton a Visztula folyó választja el Germániától; délre a metanasta jazigok határolják, akik az Amadocus-hegységből kiűzetve a Duna partjára menekültek, és azt az egész vidéket lakják, amely a Duna és a Szarmata- meg a Kárpát-hegység, valamint Germánia és a Tisza között terül el; dél felől ezt a Szarmata- és a dús gyümölcsről nevezett Kárpát-hegység határolja. Ezeken túl keletről a Dnyeper torkolatáig az Isthmus megszakítatlan hegylánca, a Kerkinit folyó, a Don a Buces és a Maeotis mocsárral, továbbá ismeretlen föld veszi körül. (15) A szarmaták ugyanazok, mint a gyíkéhoz hasonló szemükről nevezett sauromaták; a Visztula torkolatánál a gytho nép, a phinnek, a folyó ellenében haladva a sulók, a phrugundiók, a könnyedségükről nevezett avarinok, az esőzésről nevezett ombrók, aztán az anartophractok, burgiók, arsyeták, sabocok, piengiták és bessusok, akiket mind a Venedicus- és a Peucinus-hegység zár be kelet felől, és akiket közös néven lengyeleknek mondanak. A gythókon és a Venedicus-öblön túl Pruténia, vagyis Poroszország, és a tenger melléki Livónia, ahogy most ezt a területet hívják, aztán a Riphaeus-, az Alaunus-, a Budinus- és a Venedicus-hegység fogja közre hátulról. Ezek között folyik a Njeman, a Rhubon, a Turuntus és a Chersinus folyó; tovább a sturnok, a vibiók, a nascok, az acibok, a boruscok, a sabarok, a pagiriták, az agathyrsok, a salok, a careoták, a Szarmata-óceán partján a velták, a hosiusok meg a carbo nép. Ennek az óceánnak a partmenti traktusát, melyen a pruténok és a livónok laknak, elfoglalták a különböző nemzetekből összeverődött vidioarik és az észtek, e békés emberfajta, meg a nagyon is harcias agazzirok, akik csak marhahússal és vadászatból élnek. Ammianus Marcellinus ezek közé keveri a túlzott béketűrésükről nevezett arimphaeusokat, akiken a Njeman és a Visztula folyik keresztül, és akik ma Poroszországhoz tartoznak. (20) Az arimphaeusok mellett a massagéták élnek, akiknek a neve nagy gétát jelent; továbbá a délvidéken az alánok, sargatik, hamaxobiusok, akiket a szekerekről essedóknak is neveznek, mert szállítható házakban laknak, az ősi budinok, akik a Dnyeper forrásainál éltek. Valamennyit hegyek fogják közte.

Litvánia Lengyelország mögött, a Venedicus- és Budinus-hegyek felé fekszik. A Dnyeper ugyanis, mint többen feltételezik, a norvég hegyek közül ered, már forrásánál bővizű, aztán számos folyótól dagad, és a Krímtől nem messze a Fekete-tengerbe ömlik. Litvániát először a galindák és a sudinok lakták. A budinoknak volt itt egy fából épült városuk, Gelonon. Mellettük sűrű erdőket foglaltak el a thyssagéták, vagyis – az áldozatról – szent géták, akik vadászatból élnek, erkölcseik a legigazságosabbak, bogyókat esznek, a férfiak feje födetlen, ligetekben laknak; mivel szenteknek tartják őket, a szökevényeknek szokásuk szerint biztos menedéket nyújtanak. Távolabb maga a Riphaeus-hegység emelkedik, ahol a Don folyó ered, melyet – mint Pomponius mondja – a szakadatlanul hulló hó annyira átjárhatatlanná tesz, hogy az utazók nem tudnak átkelni rajta. (25) Ezután egy roppant gazdag, de lakhatatlan tájék következik, melynek arannyal dugig tömött földjét bámulatos éberséggel griffek őrzik, a vadaknak ez irgalmatlan és bősz neme nem tűri el, hogy bárki is betegye oda a lábát. Körben arimaspok, essedók, akiket hamaxobiusoknak is mondanak, tudniillik ház helyett szekéren laknak, valamint – ahogy fentebb mondtuk – a sötét hajú agathyrsok, akik arcukat és végtagjaikat be szokták festeni aszerint, hogy ki milyen ősökkel dicsekszik, méghozzá azzal a fogadalommal, hogy nem moshatják le. Továbbá kristály, gyémánt, smaragd és a legértékesebb drágakő roppant tömege. A neruoknál, akik másképp neurok, és a Dnyeper forrásvidékének a lakói, kinek-kinek meg van határozva egy idő, amikor tetszése szerint farkassá válhat, és aztán ismét vissza azzá, ami volt. Az essedók szüleik iránt a kegyelet utolsó adóját a gyászszertartáson róják le, azzal, hogy nekiesnek a húsuknak, állatok belsőségeivel keverik össze, és utálatos falánksággal fölemésztik; a koponyát ügyesen kidolgozzák, bearanyozzák és pohárként használják. (30) A gelonok az ellenség bőrébe öltöztetik a lovukat és magukat. A melanchlenok fekete ruhát hordanak, innen ered a nevük. Mindnyájuknak Mars az istene, az ő bálványának ajánlják fel a kardjukat és a sátrukat, embervérrel áldoznak neki. Plinius némileg eltér Ammianustól, amikor azt állítja, hogy a neurok a Bug forrásánál, a gelonok pedig és a thyssagéták, budinok, basilidák és agathyrsok a Dnyeper kútfejénél voltak. Abasilidák Herkulestől és Echidnától erednek, szokásaik királyiak, fegyverük puszta nyíl, és innen szerezték ezt a nevet. Abasilidákat a nomádoktól a Gerrhus választja el. A Bug keresztülfolyik a nomádokon és a hylaeusokon, akik az erdőkről kapták a nevüket, és mesterséges csatornán ömlik a Bucesba. Az agathyrsok fölött vannak a nomádok, aztán az antropofágok, akik emberhússal táplálkoznak, és ezért kapták e borzongató nevet. A maeotidákon túl, akikről a mocsár a nevét nyerte, legtávolabbiak az arimaspok. (35) Aztán a Riphaeus-hegyek, mint az imént mondottuk, ahol szakadatlanul hull a hó, mint a toll; ezt a vidéket Pterophorosnak nevezik, mivel a toll módjára hulló hó megöli az embereket, ezért van sűrű köd, és a jeges északon állandó fagy. Ezeken túl észak felé vannak a hyperboreusok, akik azért kapták a nevüket, mert az élet határain túl laknak. Vidékük napsütötte, kellemes éghajlatú, nincs itt ártalmas szél; ház helyett ligetekben élnek meg berkekben, nem ismerik a bálványimádást, az egyéni és társadalmi viszályokat, a betegségeket sem; ha megunták a hosszú életet, egy szikláról a tengerbe vetik magukat; így temetkeznek. Egyesek Ázsia partvidékének első szakaszára helyezik őket, mások középre teszik a napív két végpontja, a mi nyugatunk és keletünk közé, Plinius azonban ezt semmiképpen sem tartja lehetségesnek a közbeeső hatalmas tenger miatt. Ha az íróknak hinni lehet, fél évig világosság honol náluk, reggel vetnek, délben aratnak. Mivel elsősorban Apollót tisztelik, az első termést Delosra szokták küldeni, ezt néhány éven keresztül nemes szüzek vitték a vendégjog védelme alatt, de amikor a vendégjogot megsértették, úgy határoztak, hogy a lakott helyhez közeli határon teszik le. A Riphaeus-hegyeken túl, az északi óceán partján egy napi hajózásra Baunonia szigete van, melyre tavaszidőben a hullámok borostyánkövet vetnek ki, ha limaeusnak hihetünk. (40) Aztán következik, mint Hecataeus mondja, az Amalchium, a Parapanisus folyónál, ami ez ország népének nyelvén befagyott tengert jelent; Philemon azt állítja, hogy a cimberek Morimarusának, azaz holt tengernek nevezik. Aztán jön a Cronium és a mérhetetlen nagyságú Balcia-sziget, melyet Pytheas Basiliának, vagyis a szigetek királynőjének mond. Itt vannak az Aeona-szigetek, melyeknek lakói madártojással és zabbal táplálkoznak. Vannak mások is, amelyeken lólábú emberek születnek, az úgynevezett hyppoposok. Továbbá a phanesik szigetei, ahol az emberek mezítelenek, meg mások, ahol roppant nagy füleikkel egész testüket betakarják. Majd, ahol az óceán Sarmatia és Germánia felé elkanyarodva a hatalmas Codanus-öblöt alkotja, az összehasonlíthatatlan nagyságú Scanda-sziget terül el, amelyet többen Skandináviának hívnak; ennek egy darabját, ahol a hilleviók ötszáz faluban szétszóródott népe lakik, másik világnak nevezik. (45) Ezért, ha a géták, akiket gótoknak hívunk, innen származnak, bizony, senkinek sem kell csodálkoznia azon, hogy szinte az egész Szkítiát elárasztották. Egykor egészen a Visztula folyóig szarmaták, vénetek, scirek és hirek lakták, öblét Clypenusnak nevezték; erre következik pedig a Lagnus-öböl, amely a timberekkel határos.

Sarmatia azon részének, amelyet ma Lengyelországnak mondanak, első városa most Krakkó, mely nevét Gracchus római polgárról kapta, és van még számtalan más, fakerítéssel és sövénnyel. Krakkó városnak van egy igen híres, minden tudományt oktató gimnáziuma. A mi időnkben Sarmatia első részét, amely a jazigokkal határos, Lengyelországnak hívják, amely pedig a Visztula torkolatától a Venedicus-öböl mellett húzódik, annak Poroszország a neve. Livónia ugyanazon partvonal mentén e mögött észak felé terül el. Litvániát Poroszországtól hátulról a Venedicus- és a Budinus-hegyek választják el. (50) Lengyelország mögött a Don felé a massoviták élnek, akiket massagétáknak mondunk. Litvánián túl a Don felé van Igaz-Tatárország, vagyis Alánia, Sarmatia déli részétől a Maeotis felé alászállva van Hamis-Tatárország. Ha Lengyelország és a massoviták után a Fekete-tenger és a Maeotis felé fordulunk, Russia vagy Ruténia jön, és ennek népe, a rutén, a Donig, a hegyek, a tenger és a Maeotis-mocsár között; ezeket hívták egykor roxánoknak vagy roxolánoknak. A peucinoknak és a basternáknak az a területük, amely a Peucinus- és a Kárpát-hegyeknél kezdődik, és a Duna meg a Dnyeper torkolata között a Fekete-tengerig tart. Mivel pedig az európai Sarmatiáról már eleget beszéltünk, térjünk vissza a jazigokhoz és ahhoz a vidékhez, mely a Dunát, a Fekete-tengert, a Maeotist és a Dont érinti, folytassuk tovább rendben, mert a déli szkítákról már elmondtunk egyet-mást.

A jazigok, akiket fentebb Germánia és Dácia közé helyeztünk, metanastáknak neveztettek, azaz száműzötteknek, mert ősi székhelyükről elűzték őket; városaik hajdan ezek voltak: Uscenum, Bormanum, Abieta, Parca, Trissum, Candanum, Pessium és Partiscum, a mai Eger, meg számtalan falu. (55) Egert az illyricumi agrian nép alapította és nevezte el, mely a triballok mögött lakott, és mely átkelve a Dunán megszállta a partiscok földjét nem messze a Tisza folyótól. Egyesek azt hiszik, hogy azért nevezik így, mert folyók folyják körül, vagy mert a nép földműves volt és nem városlakó. A mi időnkben Orbán egri főpap ékesítette, aki az isteni Mátyás idejében élt, oly eszes és tapasztalt férfiú, hogy ama győzhetetlen fejedelem alatt az első helyet tartotta, mindent ő irányított, örökös kincstartóságot viselt, és hosszú éveken keresztül testőrparancsnokságot is, amit nádorságnak mondanak; a német Bécs püspökségét is megszerezte; magas volt és kövér, tekintete nyílt és tiszteletre méltó, becsületessége messzemenő, mértéktartása nem közönséges, a munkát és fáradozást hallatlan módon tűrte, nagylelkűsége áradó, és az érdemeseket nagyon szerette. Magára vállalta a fejedelem minden gondját, a kormányt és az összes ügyet akarata szerint forgatta, sohasem volt része nyugalomban, hogy urának örök háláját kiérdemelje, az őt ért sérelmeket nemes szívvel elfeledte, nagylelkűségének köszönhetően legyőzte a haragot és a méltatlankodást, mindent kiegyensúlyozott lélekkel tűrt, jó- és balszerencsét rezdületlenül viselt, övéit szerető, barátai iránt odaadó, minden kedvezést a leghálásabban, bőven tetézve visszafizető férfi volt; jövedelme körülbelül harmincezer arany évente, amiből testi szükségletein kívül semmit sem fordított magára; udvara mindig népes és fényes, nemesi és fejedelmi családok fiaival zsúfolt. (60) Az asztalnál bőkezű, az öltözködésben fukar, sohasem hordott harminc aranynál drágább ünneplő ruhát; hétköznapi és vasárnapi köpenye nyolc volt. Más dolgokban pedig, mint az istentiszteletben vagy az emberszeretetben, ha jótékonyságot gyakorolt, annyira kegyes és bőkezű volt, hogy hozzá hasonlót nem látott Pannónia az időben. Ezenfelül kiemelkedett nagylelkűsége, méltányossága, önmérséklete, vallásossága, könyörületessége, nyájassága, előkelősége, hűsége és méltósága, úgyhogy mindenki szeretni és tisztelni kényszerült őt. Gyakran hallottam, amint ez a szent atya mondogatta, hogy a bőséges étkezésen és a ruházaton kívül semmit sem kíván ez életben, ami ezen fölül marad, azt az isten tiszteletére és a mások hasznára fordítja. Táplálta a nemeset, pártfogolta a tehetséget, csodás bőkezűséggel karolta föl a szegényeket és a nyomorultakat; sokat foglalatoskodott tudományos tevékenységgel, nagyszerű templomokat és egyházakat emelt, saját székesegyházát nemcsak büszke épületekkel, hanem aranyos ruhákkal, ezüstserlegekkel is csodásán feldíszítette. (65) Úgy élt, hogy ne a saját, hanem a mások hasznára élni lássék, és mindig azt akarta, hogy ne csak lássék, hanem valóban legyen is. Senki se csodálja, hogy Orbán ilyen derék ember volt, hiszen a legnagyobb király tanította a bölcsességre, és aki tudja, hogy az isteni fejedelem milyen volt, az azt is elgondolhatja, hogy mekkora feladat lehetett tökéletesen megfelelni neki. Végeredményben jogosan ítélte őt mindenki a legszerencsésebbnek, nemcsak erényei és roppant magas méltósága miatt, hanem derék unokaöccsei seregéért is, akik közül Fodor István akkor az úgynevezett szerémi püspök volt, humanista műveltségéről ismert, a legnemesebb erkölcsökkel, a szép tudományokban mély jártassággal, aki minden tekintetben megfelelt nagybátyjának, Orbánnak. Eger után, hogy az elkanyarodásból visszatérjünk, Kassa következik, a Cassius római polgárról nevezett város, Herkulesre, a leggyönyörűbb, aztán a metanasták fővárosa, Pozsony, a Duna partján, amely hasonlóképpen alapítójának nevével dicsekszik, nem kevésbé tükrözvén a római nemességet; tudniillik Pisóról nevezték el, aki a két Pannónia élén állt, leigázta az elpártolt trákokat és mysusokat, akik közül a bilincsbe vert foglyok, mint L. Florus elbeszéli, oly iszonyúan vadak voltak, hogy a vasat a fogukkal marcangolták; mások úgy vélekednek, hogy Piso Frugiról kapta a nevét, akit Valens öletett meg. Innen 30 mérföldre Nagyszombat, és távolabb dél felé Nyitra, a Nyitra folyó mentén, mely sebes folyással siet a Dunába; valamivel följebb ugyanazon a parton Galgóc, ami szkíta nyelven szabad várost jelent, valamint Trencsén és Zsolna. (70) Pozsony alatt a Duna több ágra oszlik, különböző szigeteket alkot, melyek közül a leghíresebbnek Somorját tartják, melyet Szkítiának neveznek, aztán Komárom, mindkettő az ázsiai Szkítia ősi népeinek a nevét visszhangozza. Itt a csúcson egy igen erős, az isteni Mátyás tetemes költségén kiépített vár van; királyi kertek is, több vadaskert és kies rétek. Aztán egy napi járóföldre Vác, Vatusról, a Duna menti vadonban éldegélő remetéről, vagy a Buthrotum mellett álló egykori Batiáról nevezve; én meg azt hiszem, hogy a vatianokról, Felső-Pannónia népéről, amelyről Ptolemaeus tesz említést. Ezt manapság nagyon híressé teszi főpapja, Bátori Miklós, igen nemes férfiú, nagy szónok, olasz szokásokkal és tanultsággal ékes. Mert a Bátoriak ősi famíliája a magyarok előtt mindig nagy becsben állt, többen azt hiszik, hogy tulajdon falujukról kapták a nevüket, egyesek szerint magával a faluval és Vác városával együtt Bato pannóniai királyról, akiről Strabo tesz említést. (75) A házat most Bátori István híresíti, a dákok és havasalföldiek vezére, az általa vívott háborúk dicsőségével, aki társával, Kinizsi Pállal az isteni Mátyás zászlaja és jogara alatt hadjáratot vezetett a törökök ellen, és a roppant ellenséges sereg megsemmisítésével örökre szóló dicsőséget szerzett. Váctól 30 mérföldre ugyanazon a parton fekszik Pest, Új-Budával szemben, mely az egykori itáliai Paestum nevét utánozza, és alighanem még a hajdani római birodalom virágkorában építették a paestumi katonák. A Szarmata-hegyek között, melyek a metanastákat a lengyelektől elválasztják, fekszik Körmöc, Selmec, Zólyom, Beszterce, melyekben Mátyás király mély arany- és ezüstbányákat adományozott Beatrix királynénak.

A jazigok mögött a Duna mentén Dácia következik, a Tisza, a Prut és a Dnyeszter által bekerítve, hátul a Tiligul folyó választja el Sarmatiától, ebben van elsősorban Marmacia, a Kárpát-hegyek között, melyet manapság Máramarosnak neveznek, ahonnan a Tisza ered, itt bányásszák márvány módjára a sót, méghozzá akkora bőségben, hogy egész Szkítiának elegendő lehet; nem messze innen található egy víz, mely a belemerített vasat rézzé változtatja. Dácia régi népei voltak a teuriscok, a cistobocok, ezek alatt a predavensik, a rhatacensik, a caucoensik, biephek, burideensik, cotensik, továbbá az albocensik, potulatensik, saldensik, ciagisik, piephigek, sensik; régi városai Rhuconium, Zurobara, Lizisis, Tibiscum, Decidava, Ulpianum, Ulpius Traianus kolóniája. (80) Ugyanezen a néven Felső-Mysiában említenek egy másik Ulpianumot, tudniillik Crinitus Ulpius Traianus, mikor a mysusokat és dákokat meghódította, győzelme emlékére a Duna partján megalapította Nikápolyt, és mindenekelőtt azokat a kolóniákat, amelyeket a saját nevéről neveztetett el; a Dunán hidat veretett, bámulatra méltó alkotást, mint Dion írja a Traianusban, melynek néhány pillére máig látható, e mellett van a Duna túlsó partján Szörény városkája, melyet Severus császár alapított, és melyet most a török támadásokkal szemben a magyarok tekintélyes őrséggel védelmeznek. Aztán Singidava, Acmonia, Arcina, Zeugma, Dierna, Druphegis, Porolissum, Napoca, Patruissa, Praetoria Augusta, Salinae, alighanem ott, ahol most Máramaros, mely egykor Marmacia volt; továbbá Marcodava, Apulum, Ziridava, Aquae, Amutrium, Pirum, Argidava, Comidava, Sornum, Triphulum, Rhamidava, Tiasum, Carsidava, Patridava, Utidava, Petrodava, Zusidava, Nentidava. A Kárpát-hegyeken túl Dácia külső területe nyúlik el egészen a Tiligul folyóig, ezt most Erdélynek nevezik, baromban, borban, gabonában, valamint aranyban és ezüstben igen gazdag, ahol néhány folyó aranyat hord, és olykor másfél fontnyi aranyrögöket görget, koszorú módjára mindenfelől hegyek veszik körül. Az erdőkben bivalyok, medvék, vadlovak is; valamennyi hihetetlenül gyors; a lovak sörénye a földre omlik, a házilovak önmaguktól lágyan lépkednek váltott lábakkal. Ezt a területet részint szkíták, részint szászok és dákok lakják, emezek szelídebbek, amazok keményebbek. (85) Egykor, a gótok és hunok betörése előtt, egész Dáciát római és szarmata kolóniák töltötték be, mint erre számos antik kő feliratából következtetni lehet, főleg abból, amelyet nemrég találtak Erdélyben: L. Annius Fabianus triumvirnak, a II. császári légió parancsnokának, városi számvevőnek, néptribunusnak, bírónak, a Via Latina gondnokának, a X. tengeri légió biztosának, Dácia provincia császári biztosának és propraetorának. Ulpia Traiana sarmatiai kolóniában fogadalomból adja. C. Julius Sabinus, a XIII. légió katonája, számadó írnok, élt 30 évet. C. Julius Valens duumvir és Cominia Florentina, a gyászoló szülők. P. Furius Saturninus császári biztosnak, konzuli propraetornak. A sarmatiai Dácia kolóniában. Szíves adományul ajánlja és adja.

A Tiligul folyón túl a peucinok, a carpianok, a basternák élnek meg a kunok, akiket kiűztek a szülőföldjükről, és Magyarországra jöttek, itt egy dunai szigetet kaptak az isteni Mátyástól; nem sok idő múlva önként fölvették a mi igaz hitünket. A géták, akiket most oláhoknak mondunk, Pius pedig flaccoknak nevez, Erdélytől kezdve a Dnyeszter és a Dnyeper folyók között egészen a Fekete-tengerig széles területen terjednek szét. Azt a részt, melyet a Dnyeszter, a Prut és a Duna zár be, az újabb írók Moldáviának, vagyis Szelíd-Dáciának nevezik; az Al-Dunához közelebbit pedig most Havasinak hívják; a dávok ugyanis ugyanazok, mint a dákok, és egy nyelven beszélnek.

(90) Erdélyben egykor e városok voltak: Carrodunum, Metonium, Clepidava a Dnyeszterhez közel, ezek lakói a tyragéták; aztán Vibantavarium, Eractum és a főváros, Alba Julia, melyet először a rómaiak alapítottak, aztán az albán szkíták újjáépítettek; e terület most az igen nemes Geréb családból született László püspök, magyar főpap, e kiemelkedően derék, nagy tudású, királyi ékesszólású férfi fennhatósága alá tartozik; hogy ő fivéreivel együtt milyen bölcs volt és milyen hatalmas, azt Beatrix Asztali beszélgetéseiben megírtuk, és ha élünk, a maga helyén e történetben is elbeszéljük. A peucinok mögött Russia, melyet most Ruténiának neveznek, hegyen túli terület, melyet egykor a budinok és a hamaxobiusok, most a ruténok laknak, akiknek jeles fővárosa Lemberg, amelyet Leó császár a barbárok fölött aratott győzelmének emlékére nevezett el, itt tartják a leghíresebb vásárt egész Szkítia számára. Dácia déli részén Várad, amely most széltében dicsekszik főpapjával, az előkelő cseh családból született Jánossal, nem érdemtelenül, mert ennek tehetsége magasrendű és nemes volt, lelke emelkedett és kiváló, nyájassága áradó, bőkezűsége páratlan, hűsége az isteni Mátyáshoz, akinek legfőbb tanácsadója volt, a legállhatatosabb, soha senkinek sem ártott, használt, akinek tudott; ellenségeit az elszenvedett jogtalanságok megbocsátásával és jó szolgálatokkal szokta megbékíteni, urának legfontosabb elképzeléseit tehetségének legjobb erőivel valósította meg; bárhol is járt, mindig megmutatta, mekkora fejedelem tanítványa, minden követséget messzemenő méltósággal viselt, amiért az isteni Mátyás annyira kedvelte, hogy jóindulatát örökre lekötelezte magának. Váradon a Körös folyó folyik keresztül, mely a Kárpát-hegyekből ereszkedik alá, és az aranyról kapta a nevét, tudniillik aranyrögöket görget magával. (95) Most viszont helyénvalónak ítéljük, ha a következőkben elmondunk egyet-mást a dákokról.

A dákok ugyanazok, mint a dávok, a géták rokonai, mivel mindkettőnek azonos a nyelve, sőt, ugyanazon helyről származnak, de egyesek, mint Jordanis és sok író, úgy vélekednek, hogy Skandináviából erednek a gátakkal együtt, akiket gótoknak mondunk, többen úgy, hogy a daáktól, akik az ázsiai Szkítiában élnek. A daák ugyanis, mint Strabo írja, Hyrcania szélső népe, onnan kerestek maguknak a hunok és a többi szkíták szokása szerint kellemesebb lakóhelyet. Tehát a dákok és a géták nem Skandináviából, hanem az ázsiai Szkítiából származtak ki, ez a helyesebb feltételezés, mert a keleti népek régibbek voltak a nyugatiaknál. A Davus és Geta rabszolganevek az athéniaknál sűrűn előfordultak, mert szokás volt, hogy a szolgát arról a helyről nevezzék, ahonnan származott, mint Cappadox és Syrus. (100) Akadnak, akik a dákot és dávot a dai, vagyis harc szóból akarják magyarázni, mert igen harciasak voltak. A gétákat meg a gesusból, ami a rómaiaknál cölöpöt jelent, mivel a s a görögben gyakran t-vé alakul. A gesus ugyanis egy hosszú rúd, mint ezt Criton írja a Geticában. A géták kelet felé laknak a Fekete-tengernél, ellenben a dákok Germánia és a Duna forrásvidéke körül. Hogy a dákok dávok, tanúsítják régi városneveik is, melyek többnyire davával végződnek, mint Comidava, Sergidava, Decidava, Marcodava, vagyis Marcus davája, Decius meg Sergius davája. De a görögök jobban ismerték a gétákat, hiszen ezek sűrűn járogattak el a Duna két partjára, és hol a mysusokkal, hol a trákokkal összekeveredve jelentek meg. (105) A triball is Thrákia népe, ugyanaz volt a sorsa, gyakran együtt vándoroltak odább, főleg azokban az időkben, amikor a szomszédok rátörtek az alább lakókra. Dion Prusaeus, a nagy érdemű szofista, aki Apollonius Tyanaeus és Eucrates Tyrius idejében élt, és száműzöttként a géták közé került, mint Philostratus mondja, írt egy Geticát, amelyből jól meg lehet ismerni a géták történelmét, és hogy milyen hatalmasak voltak. Augustus császár egykor ötvenezres hadsereget küldött a dákok ellen, és alig tudta őket elkergetni a Duna partjáról. Amikor a géták és dákok birodalma nagyon megerősödött, hadseregük 200 ezerre nőtt, átkeltek a Dunán, és a római nép tartományait súlyos háborúval zaklatták. Curio egészen Dáciáig vitte a római nép jelvényeit, de a szakadékok mélységeitől megrettent; Appius a szarmatákig; Piso behatolt a Rodopéba és a Kaukázusba; Lucullus a népek lakóhelyének határáig, a Donhoz és a Maeotis-mocsarakhoz. Ezt az oly kíméletlen ellenséget saját szokásai szerint hódította meg, úgy, hogy a foglyokkal szemben tűzzel és vassal kegyetlenkedett; mindennél borzalmasabb az volt a barbárok számára, hogy a megmaradókat levágott kézzel félhalottként kényszerítette élni. (110) Domitianus császár egy hadjáratot indított a szarmaták ellen, melyben egy légió a parancsnokával együtt odaveszett, meg kettőt, szükségből, a dákok ellen; az elsőt Oppius Sabinus konzuli férfiú kedvéért, akiről megtudta, hogy lerohanta őt az ellenség, a másodikat Cornelius, a testőrcsapatok parancsnoka miatt, akire a fővezérséget ő maga bízta rá. Változó hadisikerek után a dákok fölött két diadalmenetet tartott; a szarmatákért babért vitt a capitoliumi Jupiternek. Azt hiszem, ekkor szentelte neki Bécsben a Flaviana-oltárt, mivel a Flavia nemzetségből származott. Aztán, amikor a dákok megint fellázadtak, Traianus igázta le őket, és mivel az örökös hadakozás Dáciát kimerítette, sok gyarmatot telepített oda, mely mind a mai napig megtartotta a latin nyelvet. De ez sem használt sokáig, mert Galienus császár idejében Dácia elveszett; innen származott aztán Aurelianus, de mint Suidas és Eutropius mondja, Aurelianus elvesztette Dáciát, amelyet Traianus tartománnyá tett a Dunán túl; miután egész Illyricumot és Mysiát feldúlták, elveszítette a reményt megtartására, Dácia városaiból és mezőiről kivonta a rómaiakat, Mysia közepén telepítette le őket, és azt nevezte el Dáciának, ami most Felső- és Alsó-Mysia között fekszik, és ami azelőtt a Duna bal partján helyezkedett el a torkolat környékén, az most Aurelianus révén átkerült a jobb partra. A Galerius által kikiáltott Licinius császár is Dáciából származott. A dákok egykor legyőzték a bójokat és a teuriscokat, elpusztították szinte az egész Illyricum tartományt, súlyosan zaklatták az egykor galatáknak nevezett scordiscokat, akik az illírekkel és a trákokkal éltek együtt, aztán harci szövetségbe vonták őket. A gétákat a rómaiak, mint Plinius mondja, dákoknak nevezték, róluk alább bővebben szólunk. Dáciát Gotiának, majd – mivel később elfoglalták a gepidák, a gótok rokonai – Gepidiának nevezhetjük. Galienus uralkodása alatt a gótok felprédálták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. (115) A Duna Germánia hegyeiből ered, nem messze a Rauracus-hegyektől, a raetiai határoknál kiszélesedik, mintegy 60 hajózható folyót vesz föl, körülbelül húsz[!] mérföldet megtéve végül hét ágra oszlik, és a Fekete-tengerbe ömlik; jobbra vannak a raetusok, vindelicusok, noricusok, valamint a két Pannónia, a két Mysia, balra Nagy-Germánia, a metanasta jazigok, a dákok és géták; csak a Nílusnál kisebb, ha jég borítja, megtartja a terhelt szekeret, a hatalmas hadsereget, és így megtagadja a természet által rendelt szolgálatot. Tudniillik a természet parancsára azért keletkezett, hogy védje a két Pannóniát, őrizze a római birodalom határait, nehogy a dühöngő barbárság betörhessen, de kegyetlen télben, kedvezvén némiképp a germánoknak és a szkítáknak, mert azok az ő emberei, eltűri, hogy lábukkal tapodják. Ahol Illyricumot érinti, Ister királyról Isternek nevezik; ennek két fia volt, Elorus és Actaeus, akik segítséget vittek a mysusoknak és a trójaiaknak, mint a hajdan igen-igen híres Homerus megállapítása nyomán írja Philostratus, akit Bécsújhely ostroma közben az isteni Mátyás utasítására görögből lefordítottunk; továbbá abban a háborúban, amely Trójánál folyt, a nagy Aiax a mysusok ellenében önmagát, Achillest és Patroclust, Haemus, Mars fia ellen Diomedest, Palamedest és Sthenelust, az Istertől érkezettek ellenében az atridákat és a többieket állította. Ister fiai pedig, a szkíták vezérei, akik Hector rendeletére szekerekkel csatáztak, bátran rárohantak az ellenségre, de amikor Aiax erősen megzörgette a pajzsát, megrémültek, a lovak meghökkentek, megriadtak és feldöntötték a szekereket, a szkíták szertefutottak, ők pedig, miközben állhatatosan küzdöttek, mindketten elestek.

A torkolat előtt van Peuce-sziget, amelyet azért hívnak Peucénak, mert a basternák, a Peucinus-hegyek lakói foglalták el; Peucinusnak a feketefenyő-erdők rengetegéről nevezik. (120) Lejjebb és följebb tekintélyes nagyságú szigetek sokasága; a többiek előtt említik az Al-Duna első, a Peucétól induló ágában Hyerostomont, vagyis a szent torkolatot; a közelben van a folyóról nevezett Istropolis. Peuce mellett egy nagy mocsár kezdődik; Istropolis fölött is van egy tó, hatvanhárom mérföld kerületű, amelyet Halmyrisnak hívnak. A Peucinus-szigetközön van Kilija városa, melyet a törökök nemrégiben foglaltak el, ez Achilles kultuszát ápolta, és – mint alább megmutatjuk – Leuce és Dromus őrzi. A második Narcostomon, a befagyott és elzsibbadt halakról, melyeknek ott nagy tömegét fogják ki. Harmadik a Calostomon, alighanem az épületfa jó minőségéről nevezve. Ezzel szemben az álságosságról hívják a negyediket Pseudostomonnak; itt van a Conopon-sziget, melynek a szúnyogok tömege adja a nevét, Diabasist az átkelésről hívják így. Az ötödik torkolat a Boriostomon, mely északra néz. Stenostomon a hatodik, igen keskeny; végül a hetedik Spirestomon, mert szélesen kanyarog, abból a fekete mocsárból ömlik ki, melyet Ptolemaeus Thiagolának nevez; a közelben van Harpis város. (125) Ephorus a Duna hétszeres torkolatához csak öt szigetet helyez. A Fekete-tenger mellett egy vízben bő, széles síkság nyílik, melyen midőn Darius, Hystaspes fia, a szkíták ellen háborúskodva a dunai átkelés után át akart hatolni, az egész sereggel együtt kis híján odaveszett; aztán Lysimachus, aki Dromichetes géta király ellen vezetett expedíciót, hasonló bajba kerülvén, az ellenség fogságába esett, de mert jóindulatú ellenfélre talált, sértetlenül távozhatott. E pusztaságban, mint Plinius mondja, a szkíták összes nemzete megtalálható, némelyik géta, némelyik szarmata, úgymint hamaxobius vagy aors, egyesek elfajzott szkíták, akik szolgáktól születtek, vagy trogloditák; aztán vannak alánok és roxolánok. Az Al-Duna torkolatától a Dnyeszter 900 stádiumra van, az út közepén két tó, méghozzá hatalmas; az egyiket kikötő gyanánt lehet használni, a másiknak nincs öble. A pusztaság közepét a britolagák lakják, akiket a nagy testű nyulakról neveznek; ottani város Cremnisci meg Aepolium, hegy a Macrocremnius; a Dnyeszter mellett híres Hermonactus. (130) De e ponton a historikusok jócskán eltérnek egymástól; vannak néhányan, akik azt erősítgetik, hogy a géták, akiket gótoknak mondunk, liberius idejében Scandia szigetéről jöttek ki. Aelius Cato ötvenezer gétát hoz ki az Al-Dunán túli területről Trákiába, mely nemzet a trákok nyelvét beszéli, ma is él, és mysusnak neveztetik. A görögök, mint Strabo írja, a gétákat trákoknak gondolták, mint a mysusokat is; ugyanis mindkét nép trák, az is, amelyet most mysusnak nevezünk, az is, amelytől azok a mysusok eredtek, akik Ázsiában a lídek, a frígek és a trójaiak földjét lakják. Továbbá a fríg nép is a trákoktól származik, mert egykor brígnek mondták, mint ahogy tudjuk, hogy ugyanazt a népet nevezték medobithynnak, bithynnak és thynnak.

Posidonius sok bámulatra méltó dolgot beszél el a mysusokról, a trákokról meg a gétákról, hogy tudniillik rendkívül vallásosak, a húsételtől tartózkodnak, azt írja, hogy nem kis részük örökös nőtlenségben él, kizárólag mézzel, tejjel és sajttal táplálkozik, ezért ezeket deicoláknak és capnobatáknak nevezik, vagyis füstjáróknak, a trákok közül egyeseket, akik asszony nélkül élik életüket, ctistáknak, vagyis teremtőknek neveznek, nagy tisztelettel szenteknek tartják őket, és mindenféle szabadságot megengednek nekik. (135) Menander, ama vígjátékíró, ugyanígy vélekedik, mondván, hogy a trákok valamennyien, és elsősorban mi, géták, mert magam is azzal dicsekszem, hogy közülük való vagyok, mi a többieknél nagyobb önmegtartóztatásban élünk. És hozzáteszi: Közülünk senki sem vesz feleséget, ezért a vallásos áhítat a gétákban volt a legnagyobb, amit a húsételtől való tartózkodás jelentékenyen fokozott. Ezenkívül azt mondják, hogy egy bizonyos géta nemzetiségű Zamolxis Pythagorasnál szolgált, és az isteni dolgok nem csekély tudományát tanulta el tőle; elzarándokolt az egyiptomiakhoz, egynéhány dolgot itt is hozzátett ismereteihez, és miután hazájába visszatért, övéi a legnagyobb tiszteletben részesítették, jósolt, magyarázta a csodajeleket és az álmokat, minek következtében a géták királya arra az elhatározásra jutott, hogy ezt a filozófust, az isteni akarat e kiváló magyarázóját társul veszi maga mellé az uralkodásban; először az isten bensőséges papjának tartották, aztán istennek, lehúzódott egy mások számára megközelíthetetlen föld alatti barlangba, senkivel sem állt szóba a királyon és a királyi minisztereken kívül, és itt az istenek módjára jóslatokat adott, számos parancsot hirdetett; fennmaradt aztán ez a szokás egészen Tiberius idejéig, mindig akadt valaki, a szent szertartásokban járatos személy, aki a király tanácsadója lett, és akit a géták istenként tiszteltek. Augustus császár idejében, aki Byrebista géta király ellen hadjáratot indított, e tisztségben Deceneus működött a szent hegyen, amelyet Cogeonusnak neveztek.

Mármost, ha a nagy tekintélyű görögöknek hihetünk, és a géták, akiket gótoknak tartunk, a trákok közül származtak, hogyan eredhettek volna Scandiából vagyis Scanciából? (140) Vagy inkább azt kellene gondolnunk, hogy Jordanis és az őt követő többi író tévedett? Már ha csak azt nem akarjuk mondani, hogy a trákok, a géták és mysusok egykori elődei, először Scandiából származtak ki, vagy nem követjük Apollodorust és Eratosthenest, aki azt vallja, hogy Homerus meg a többi antik író ismerte ugyan a görögök történelmét, de a távoli népekét a legkevésbé sem; hiszen míg a Fekete-tengerbe körülbelül negyven folyó ömlik bele, említést sem tesz a legjelentősebbekről, a Dunáról, a Donról, a Dnyeperről, a Bugról, a Rioniról, a Terméről, a Kisilről, a híres lószelídítő szkítákról sem, akiket galactophagoknak és abiusoknak nevez, és bizony nem ok nélkül, mert akkortájt ez a tenger nem tűrt meg hajót a hátán, ezért hívták axenosnak és ellenségesnek, a szüntelen viharok meg a szkíták vadsága miatt, akiknek az volt a szokásuk, hogy a vendéget feláldozták, emberhússal táplálkoztak, és a koponyát kupaként használták. A Fekete-tenger egykor úttalan volt, és csak akkor kezdték Euxinusnak és engedékenynek nevezni, amikor az iónok városokat alapítottak a partján. De mégis ki merné mondani, hogy Homerus nem ismerte a szkítákat, amikor a galactophagokat és az abiusokat messzemenően igazságosnak mondja, mert ház helyett szekéren laknak, nomádok és pásztorok, kapzsiság nem gyötri őket, a kölcsönt visszafizetik, Plato tanítása szerint közösen bírják az asszonyokat és gyermekeket, a kanálon és kardon kívül nincs magántulajdonuk, őszinteségük bámulatos, nem ismerik a rosszindulatot és a nagyravágyást, kevéssel megelégszenek, és összehasonlíthatatlanul mértékletesebbek, mint mi? A szkíták egykor ezekkel az erényekkel tündököltek. Amikor azonban a mieink elkezdtek hajózni a tengeren, a tengerparti szkítákat megfertőzték a mi erkölcseink; azonnal elárasztotta őket a bujaság, az élvhajhászás, a roppant rosszindulat, kapzsiság, a gonosz mesterkedések raja; lealjasodván lemészárolták a vendéget, raboltak, elpuhította őket a kényelem, szennyes kamatot szedtek; mihelyt belekóstoltak az idegenek lágyabb életmódjába, elasszonyosodtak, ősi erkölcseik megromlottak, a becsületességet felváltotta a gonoszság, szinte minden megváltozott. (145) Egykor tehát a legszentebb emberek voltak a szkíták, mint Strabo vélekedik, és olyanok, amilyeneknek Homerus írja le őket; sőt, a szkíták becsületességéről a perzsák, az egyiptomiak, valamint a babilóniaiak meg az indusok levelei is tanúskodnak. A filozófus Anacharsis és Abaris, aki az avaroktól, a hunok szövetségeseitől származott, és még mások is bölcsességre vágyva Görögországba vándoroltak, és örök dicsőséget szereztek maguknak azáltal, hogy népükre jellemző tulajdonságként árasztották magukból a velük született igazságosságot, szívélyességet és szelídséget. Sándor a trákok elleni expedícióban, amikor megtámadta a triballokat, és ezek királyát, Syrmust üldözte, aki Peuce aldunai szigetre menekült, és ezért később róla nevezték el Szerémet, a hajók hiánya miatt késedelmet szenvedett; átkelt a gétákra, elfoglalta és lerombolta városukat, majd amikor e néptől és Syrmus királytól ajándékokat kapott, azon nyomban hazament. Dromichetes, a géták királya, midőn Sándor utódainak idejében az ellenséges Lysimachust elfogta, így szólt: Nem viszek én háborút ilyen halandókra, inkább a barátaimmá teszem őket. Azzal a neki is sok kárt okozó ellenfelet barátilag megajándékozta, elbocsátotta, és e jótéteménnyel örökre lekötelezte. (150) Anacharsis pedig, mint Ephorus állítja, a sacák nemzetségéből származott, akik a gabonatermő ázsiai Szkítiát lakták; önmérsékletével, okosságával, kiváló elméjével kiérdemelte, hogy a hét bölcs közé sorolják; ő találta fel a láng élesztésére szolgáló fújtatót, a kétágú horgonyt és a fazekaskorongot, Diogenes sokat ír róla. De most térjünk vissza urunkra, mert némileg elidőztünk a gétáknál és a szkítáknál.

Harpis egy igen régi város a Thiagola-mocsár közelében; nevét a hárpiáktól kapta, Phineust ugyanis, mint Homerus írja, a hárpiák a galactophagok, vagyis géták földjére vezették, ezek hitvány és kevés eledellel élnek, szent törvényeknek engedelmeskednek, testük sebezhetetlen és legyőzhetetlen, a kapzsiság betegsége nem gyötri őket. Aki az Al-Duna torkolatától a Fekete-tenger partján a Don felé halad, elsőként a Dnyeszter folyóra bukkan, melynek torkolatától ötszáz stádiumnyi távolságra az Achillesnek szentelt Leuce-sziget tűnik fel; erről Protesilaus nyomán Philostratus sok tudnivalót ír, azt tudniillik, hogy Thetis új szárazföld gyanánt Neptunustól kérte el, hogy a Thessaliából származóknak egy megművelhető szigetet adjon; mert amikor a Fekete-tenger hosszát felmérte, és nem talált betelepíthető helyet, számba vette az Al-Dunát, a Dnyepert és a Termét, melyek szakadatlan, roppant hullámzással ömlenek a Fekete-tengerbe, majd e folyók egyikénél a torkolatot feltöltötte, és a tengerbe egy szigetet állított; (155) ennek hossza 30 stádium, szélessége pedig négy; önmaga számára cserjét és fehér fákat ültetett, innen ered a sziget neve, mások egy csodás szépségű templomot álltak körül; Achilles és Heléna istenségét tisztelték itt; kettejüknek szentelt templom és kettejük szobra volt itt felállítva, melyek nem egymásra néztek, hanem Helénáé Egyiptom felé; Neptunus, Amphitrite és a Nereidák meg a Maeotisba és a Fekete-tengerbe ömlő folyók többi szelleme látogatták ezt hitveseikkel; e szigeten fehér madarak laktak, ezekről állandósult a neve; a görögök és a Pontust lakó barbárok valamennyien tartózkodtak az itteni vendégeskedéstől; arról énekeltek mindennap, hogy Achilles és Heléna lakomákat tartott itt, dalba foglalták kölcsönös szerelmüket, és folyton Homerus verseit dalolták; ezenkívül híre járt, hogy egy kereskedő időnként felkereste ezt a szigetet, Achilles megjelent neki, elbeszélte, mi történt Trójánál, szíves vendégséggel és gazdag asztallal traktálta őt, aztán megparancsolta, hogy hajózzon Iliumba, hozza el azt a trójai lányt, aki Priamus véréből egyedül maradt még meg; amikor ezt megcselekedte, Achilles nagyon megdicsérte őt, és arra utasította, hogy őrizze a hajóján, mert Leucéra asszonyoknak tilos volt lépni, a kereskedőt rengeteg pénzzel elbocsátotta, de az még egy stádiumnyira sem hajózott el, amikor meghallotta a lány jajongását, akit Achilles kegyetlenül széttépett. Erről ennyit; fordítsuk vissza most a szót a Dnyeszter folyóhoz.

(160) A torkolatban Neoptolemus tornya áll és a Hermonactus nevű falu. Achilles fia ugyanis, mint némelyek vélik, apja emlékműve mellé maga is akart építeni valamit; de ezt nem hiszem, inkább Neoptolemusról, Mithridates fiáról nyerhette a nevét, aki nyáron tengeri, télen pedig lovas ütközetben győzte le a szkítákat, és hogy a Dnyeszter kijáratát elzárja a géták elől, torkolatába tornyot állított. Azt hiszem, a Dnyesztert a tyrusi kereskedőkről nevezték el, akik nyereségvágyból nemcsak a Fekete-tengerre hatoltak be az iónokkal együtt elsőként, hanem a Hispán- és a Gaditán-tengerre is, hogy a Pireneusi-hegyekből az erdők elégetése révén kiolvasztott ezüstöt bíborra cserélve meggazdagodjanak; a hajózásban a csónakot és a csillagok útmutatását először a föníciaiak használták. A folyó mellett áll Tyras város, melyet Ophiussának is neveznek, bár Ophenicumnak kellene mondani a föníciaiakról; a folyón fölfelé hajózva jobbra van Niconium, balra Ophiussa. A Dnyesztert lakó gétákat tyragétáknak nevezik. Közel van egy terjedelmes sziget, az Al-Duna Pseudostomon nevű torkolatától 130 mérföldre, ezt a tyragéták lakják. Aztán a folyóval azonos nevű axiacák, mintha ők, mivel nyilazásban kitűnőek, egyedül volnának méltók a nyílra. (165) Rajtuk túl a crobiggok és a Rhode folyó; továbbá a Sagaricus-öböl és Ordessus kikötő; a Dnyeszertől 120 mérföldre van a Dnyeper, amit Észak erejének fordítanak, mert ez innen válik hajózhatóvá, édesvizű, a legkiválóbb halban bővelkedik. Van egy hatalmas tava és egy városa, amely 155 mérföldre fekszik a tengertől, és ugyanígy nevezik; a miletusiak alapították, és hol Olbiának mondják gazdagságáról, hol Miletopolisnak. Itt szokták a legnagyszerűbb vásárt tartani, melyet mind a görögök, mind a szkíták látogattak. A parton ezután az achájok kikötője. Leucétól, Achilles szigetétől 125 mérföldre van egy kard formára keresztben elnyúló félsziget, amelyet a thessaliai vezér gyakorlatozásáról Dromon Achilleumnak neveznek. Agrippa azt állítja, hogy hossza 80 mérföld. Ezt az egész vidéket a szárd szkíták és a siracok tartják. Aztán egy erdős vidék következik meg a Hylaeum-tenger, arról az erdőről elnevezve, amely körülöleli. (170) Az az egész terület, mondja Strabo, mely a Dnyeper és az Al-Duna között fekszik, eleinte a géták pusztasága volt, aztán a tyragétáké, akiket a jazig melléknevű szarmaták követtek, akiket basilicusoknak mondanak, meg a georgok, akiknek zöme nomád és pásztor, földet kevesen művelnek. A déli részt a basternák lakják, a tyragéták és a germánok szomszédai, és alighanem ők is a germánoktól származnak; számos falura és nemzetiségre oszlanak, egyeseket ugyanis atmonoknak neveznek, másokat a basternák sidonjainak. Peucinoknak mondják azokat, akik a Duna Peuce nevű szigetét foglalták el.

A roxánok észak felé élnek, a Don és a Dnyeper közti alföldön legeltetnek. Ez az északi rész Germániától egészen a Kaspi-kapukig mezőség és síkság; e térséget most Fehér és Fekete Russiának mondják. A roxánok ellen Mithridates Eupator küldött hadsereget Tysius vezérletével, és a csata során nagy részük elesett. Nyers marhabőrből csinálnak mellvértet és pajzsot, a küzdelemben kardot, íjat és lándzsát használnak. (175) E törzsből több nemzet származik: a nomádok szekereken élnek, füves mezőkön vándorolnak, prémmel borított sátrakat szállítanak, a szarvasmarhát magukkal hajtják, abból táplálkoznak, tejet, sajtot, húst esznek; legtöbbjüket most tatárnak hívják; télen a hideg miatt levonulnak a Maeotishoz, nyáron a déli pusztákon vándorolnak, ezért nincs szamaruk, mert ez az állat nem tűri a hideget; marháiknak sincsen szarvuk, mert ki vannak téve a hidegnek; lovaik kicsinyek, szarvasmarhájuk viszont nagy termetű, a befagyott vizet fémkorsókkal törik fel. Azután, hogy megtartsuk a rendet, a Dnyeper és a Bug között a hegyektől számítva Leinum városa van, Amadoca, Sarbacum, Niossum, Azagarium, Sarum, Serimum, Metropolis és Olbia. A Bug és a Kerkinit között a tauroszkíták, Tamyraca, aztán Achilles hosszan elnyúló félszigete, párta alakú, mint fentebb mondtuk, itt van a Bonus kikötő, Cephalonesus, Misaris, Diana tava és a Szent-fok. A Dromus mögött a Kerkinit-öböl, mely a félszigetet elválasztja a Krím félszigettől. A Kerkinit folyó meg a Pasiaces között vannak a navarok és Navarum városa, aztán Tracana, Pasyris, Ercabum, Torrocca, Carcinna és Neontichum, amit új falaknak fordíthatunk, aztán a Krím félszigeti szorosa, a Kerkinit-öböl meg a Buces-mocsár között, ahol a legfontosabb város Taphros; utána Eupatoria, Satarchae, Dandaca, Criumetopon, egy kis félsziget, a kos homlokának alakjára elnyúló fok, Corax, Lagyra, az Istrianus folyó, a nevezetes Theodosia város, Nymphaeum, Panticapaeum, a Myrmecium-fok, Parthenium Zeno félszigete és Heraclium, amely a rómaiaktól szabadságot kapott, egykor Megaricének nevezték, és öt mérföld kerületű fallal kerítve Görögország törvényeit tartotta.

(180) A Krím félsziget déli részén ezek vannak: Cimmerium, Beon, Parosta, Tarona, Postigia, Iluratum, Tyrictata, melyet a tirusiak birtokoltak, Zephyrium, Portacra, Cytaeum, Argoda, Tabana. Heraclium pedig a heracliumiak gyarmata, akik a Pontusban laktak. Ugyanígy nevezik a félszigetet is, mely a Dnyeszter folyótól négyezer-ötszáz stádiumnyira esik, ha a tengeren hajózunk. Parthenium fokát egy bizonyos szűznek szentelt kápolnáról és szoborról nevezik; a várostól 100 stádiumra fekszik, és három kikötőt alkot, ahonnan a félsziget kiindul. A Pactorum kikötőnek szűk a bejárata, a szkíta fajú taur népség itt szokott rablók módjára lest vetni az érkezőknek; ezután van egy másik kikötő, amelyet Ctenosnak hívnak; utána Cherronesus város, melyet arról a kis félszigetről neveznek, ahol fekszik; hajdan szabad volt, és a saját törvényeivel élt, azonban a barbárok szorongatása oly szükségbe taszította, hogy Mithridates Eupatort megválasztotta ellenük hadvezérnek és védnöknek, ez azonnal hadat küldött a Krímre, a szkíták ellen fegyvert fogott, mint Apollonides vélekedik, Scilurust nyolcvan fiával együtt visszahelyezte a bosporusiak királyságába, és ezt a saját birtokává tette, A Criumetopon-fokkal szemben a cimmer Bosporuson túl Carambis helyezkedik el, a paphlagoniaiak foka. Ugyanezen a vidéken van a Cimmer-hegy is, ahol a cimmerek egykor nagy hatalmat gyakoroltak a bosporusiak fölött. A cimmer Bosporus mellett most a genovaiak híres gyarmata van, Capha, melyről ma ezt az egész sarmatíai félszigetet nevezik. Panticapaeum egykor a bosporusiak fővárosa volt. (185) A cimmerek ugyanis, akik a Fekete-tenger jobb oldali déli területét lakták, egészen loniáig elkalandoztak, aztán őket elzavarták a szkíták, és a görögök, akik ezeket a városokat lakták, szkítáknak nevezték őket. Bosporus szorosa Panticapaeum és Achilles faluja között 20 stádium széles, ha befagy, bárhol gyalog mennek át rajta, így tehát mindazt, ami a Maeotis partvidékéhez tartozik, Cimmer-öbölnek nevezik. Azt mondják, ezzel szemben áll Trapezus hegye, mely a Tibaraniához és Colchishoz tartozó városnak a nevét adta. Ezután igen termékeny helyen fekszik az alapítójáról nevezett Theodosia, melynek száz hajót befogadó kikötője van. Aztán a bosporusiaknak a Maeotis partján fekvő városa, Panticapaea. Az a szakasz, amely Theodosia és Panticapaeum között van, nincs több 5530 stádiumnál, számos faluval, pompás lakóhelyekkel és csodás termékenységgel; középen van Nymphaeum egy igen jó kikötővel. Azt olvassuk, hogy Panticapaeum várát a miletusiak alapították; Leucon, Satyrus és Parisades idejében a Maeotis egész környékével együtt királyi uralom alatt állt. Az utolsó király, Parisades azonban nem tudta megfizetni a barbároknak a súlyos adót, ezért az uralmat átadta Mithridatesnak, őt magát később az istenek közé sorolták, a terület pedig Mithridates legyőzése után a római nép birtokába ment át. (190) A Maeotis szája, melyet cimmer Bosporusnak neveznek, az igen szűk Euripusban végződik. Partheniummal az Ázsiában fekvő Achilles falu áll szemben. A félszigetnek a tengerre hajló területe egészen Theodosiáig gyümölcsben bővelkedő, mindenütt művelt mezőség, a terméshozam harmincszoros, Mithridates Eupatornak adó fejében 180 ezer véka gabonát fizettek innen, és a Sindices környéki ázsiai területekkel együtt még mintegy kétszázezer talentumnyi ezüstöt is. A görögök innen szerezték be a gabonaneműt, mint ahogy a Maeotistól a sózott halat. Azt mondják, Leucon, a Krím királya, Theodosiából kétszáztízszer tízezer vékával küldött az athéniaknak.

A Krím félsziget fölött élnek a nomádok, akik lóhússal táplálkoznak, és ha nem fizetik meg számukra az adót, mindenféle portyázásokkal hajtják be azt. Hypsicrates azt írja, hogy a szorosnál déli irányban 360 stádium hosszúságban nyúlik egy fal, amit Asandrus épített, minden stádiumon tíz tornyot emelt, hogy a barbár támadásokat megakadályozza; akik a földet művelik, szívélyesebbek és jobb erkölcsűek, viszont azok, akik a tengeren foglalatoskodnak, haszonlesők, egyáltalán nem tartózkodnak a rablástól és a gaztettektől. (195) Scilurus és fiai két várat emeltek, amelyeket a Mithridates vezérei elleni támadásoknál használtak, az egyiknek Palatius, a másiknak Chabus volt a neve; ezzel szemben Diophantes, aki Mithridates Eupator parancsnoksága alatt és megbízásából a Krím félszigetre hadat vezetett, Neapolist meg Eupatoriát építette. A félszigetlakók falától a fok mentén tizenöt stádiumnyira van egy sós tó, mely számos sóteleppel szolgál. Augustus idejében mindez a bosporusi királyoknak engedelmeskedett, akiket a római nép állított.

A szarmatáknak és a szkítáknak az a szokásuk, hogy a lovakat kiherélik, hogy engedelmesebbek legyenek, ugyanis kis termetűek, bámulatosán gyorsak és fürgék; kedvelik a vadászatot; a mocsaras területen szarvas és vaddisznó él, a mezőségen őz és vadszamár, továbbá egy fehér testű, gyors, hatalmas termetű vadállat, átmenet a szarvas és a kos között, mely az orrával szívja fel a vizet, és tartalékol belőle annyit, amennyi a kiaszott mezőkön kitépett táplálékhoz elegendő; ezt szarvatlannak nevezik.

A Krím félsziget tehát, amelyet egykoron 30 nép lakott, és amelynek gerincét a scythotaurok birtokolták, a Peloponnesushoz igen hasonlónak látszik. Mögötte van a Buces-mocsár, a Maeotistól egy sziklás hátsággal elválasztva; ez veszi föl a különböző irányokból folyó Pasiacest, Bucest és Gerrhust. A Gerrhus választja el ugyanis a basilidákat a nomádoktól, a Bug pedig a nomádokat a hylaeusoktól, mint Plinius mondja. (200) ABuces és a Gerrhus között a toreccadák laknak, itt van Acra város, a Gerrhuson túl Cnema és az Agarus folyó. Aztán a Lycus és a Poritus folyó, közöttük a roxolánok Hygreum várossal. A Poritus torkolatánál a Don öblével szomszédos Carea van. A Dont pedig a tanaiták lakják; a déli részt az osylok, az ophlók és az idrák; tovább Sándor és Caesar oltárai. A belsőbb helyeket hegyek veszik körül. A Dnyeper forrásánál a neurok, a gelonok, a thyssagéták, budinok, basilidák és, mint feljebb mondtuk, az agathyrsok; felettük más nomádok és antropofágok, a Bucestól a Maeotis felett a szarmaták és az essedók. Hátravan még, hogy most átkeljünk az ázsiai Szkítiába, miután az európait leírtuk.

A Donon túl az ázsiai Szkítia következik, melynek a legtöbb író igen tág határokat szab. Mert nyugatról a Don, délről a Corax- és a Kaukázus hegység meg a Kaspi-öböl, északról és napkeletről a serek által elfoglalt két óceán határolja. Két részre oszlik; az egyik az Imaus-hegyen innen, a másik túl helyezkedik el. Délről még Colchis, Ibéria és Albánia fogja közre; északról, ha kelet felé fordulunk, a Hyperboreus-hegyek meredeznek, melyek között a basilicusok, a szarmaták és a zacaták laknak; innen ömlik ki a Volga folyó, mely hosszas kanyargás után végül a Kaspi-tengerbe vegyül. (205) A zacaták alatt a suardenok, perierbidok, chenidisek, siracenok, jaxamaták, psessik, themeoták, navarok és Mithridates tartománya; továbbá a tyrambák, asturicanok, zinchék, arichok, conapsenok, metibek, agoriták, sanaraeusok, tuscok, a Hippicus- meg a Ceraunius-hegyek, Sándor oszlopai, a melanchlenok, sapothraenák, a scymniták, a suranok, a sacanok, az amazonok, orineusok, valók, serbek, didurok, udák; valamennyien a Don és a Volga folyók közén laknak, és, mert szarmaták, mindannyian a szkíták szokásait követik, nincsenek városaik, csak a Don mentén és a Maeotis tengerparti részén Exapolis, vagyis folyón kívül fekvő város, meg Navaris, Paniardis, Patarua, Azara, Axabitis, Tenia, Tyramba, Gerusa, Mateta. Délen Auchis, Suruba, Corusia, Ebriapa, Seraca, Abunis, Nasunia, Halmia. A Dontól Achilles falujáig, Cimmeriumig és Sindáig Ázsia vidékeiről a Marubius, a Theophanius, a Kis- és a Nagy-Rhombitus, az Atticitus, Psathis és a Kubán folyó ömlik a Maeotisba. A Donnál van egy tó meg egy város a folyó két torkolata között, egymástól 70 stádium távolságra, ugyanazon névvel, melyet a bosporusi görögök alapítottak, és liberius idejében Polemo király lerombolt, mert nem szívesen engedelmeskedett neki. Ez volt közös vásárhelyük Európa és Ázsia nomádjainak, akik bőrt és rabszolgát vittek oda, meg a bosporusi hajósoknak. Ezzel szemben fekszik a vegyes lakosságú Alopecia-sziget, amely a rókák tömegéről kapta a nevét. A szárazföldi úton haladók a Nagy- és a Kis-Rhombitusra bukkannak, itt a halak igen jóízűek. (210) A Donnak, mely mint Strabo mondja, éppen a Nílussal szemben ömlik a Maeotisba, nincsenek ismert forrásai, a későbbi kozmográfusok viszont azt állítják, hogy a Riphaeus-hegyekből árad ki. A fagy és a nehéz terep miatt ennek torkolatán fölül nem járnak a bennszülött nomádok.

Sándor, miután áthatolt a Kaukázus hegyen, legyőzte Dariust, hatalma alá hajtotta a sogdianokat és a bactrokat, eljutott a Don folyóig, hogy Ázsia leigázása után Európára is rátegye a kezét, és itt, amikor a macedónok rendezetlen sorokban szanaszét száguldoztak rabolni, a szkíták a közeli hegyekből előrohanva komoly erővel rajtuk ütöttek, és többet fogtak el közülük, mint amennyit megöltek, majd a győzelem után a foglyokat a hegyek közé vitték, ahol körülbelül 20 ezer rabló tanyázott. Sándor később megtámadta őket, és miközben ezek parittyával és nyíllal verekedtek a macedónokkal, a császárt súlyosan megsebesítették a lábszárán, aztán tettüket megbánva követeket küldtek, visszaadták a foglyokat, és önként megadták magukat. Négy nappal később, amikor Marupenta városhoz értek, mely 70 stádium kerületű, az abius szkíták, akik a barbárok közül leginkább tisztelték a törvényt, és Cyrus ideje óta mindaddig szabadok voltak, követeket küldtek, és békét szereztek tőle. Ezután az európai szkítákhoz küldte barátját, Berdast, akinek meghagyta, hogy szemlélje meg a helyeket, nézze meg a szkítákat, főleg azokat, akik a Bosporus fölött laknak, válasszon ki egy városalapításra alkalmas helyet a Don partján, kémlelje ki a vidéket, vegye számba a nép létszámát és erőit. (215) Mikor ez megtörtént, hatalmába hajtotta az elpártolt bactriaiakat, majd a folyó partján tizenhét nap leforgása alatt bámulatos gyorsasággal felépített egy várost, megtöltötte rabszolgákkal, akiknek gazdái pénzt kaptak tőle, hogy ott lakjanak, és elnevezte Alexandriának. A szkíták, akik a Donon túl laktak, úgy vélték, hogy ezt az ő nyakukba rakták, és az új város lerombolása végett nagy sereggel odaküldtek Carthasist, a király fivérét. Sándor akkor a parton táborozott; sebe még nem forrt be, ezért a Donon való átkelés céljára a lovasok számára tutajokat és nyereggel ellátott tömlőket készíttetett, hogy azokra a könnyűfegyverzetű katonákat ráültesse. Az ellenfél a túlsó parton állt, követeket küldött, akik megpróbálták lebeszélni Sándort arról, hogy megtámadja az ellene mit sem vétett vad nemzetet, Ázsia és Európa urát óvták attól, hogy elbizakodjék a szerencséjében, s aztán lepottyanjon a magasból, hiszen az elhamarkodott lépés mindig csak átmeneti sikert hoz. Dolguk végezetlen bocsátották el őket; három napon át készíttette a tutajokat, melyek száma 12 ezer lett, rájuk helyezte a lovasokat, megparancsolta, hogy kössék a tutajok orrához a lovakat, és ússzanak, a könnyebb fegyverzetűekkel rakott tömlők pedig kövessék a tutajokat. (220) Az ellenség ellenállása közepette átkelt a Donon, és mert emberei vállvetve harcoltak, nemcsak a partvidékről kergette el, hanem meg is verte, meg is szalasztottá azt, majd a Donon túl, Európában győzelmének örök emlékezetére oltárt állított. Azt hiszem, hogy ez az Alexandria az a város, amelyet Ptolemaeus Exapolisnak nevez.

A Volga folyó, melyről azt mondtuk, hogy a Hyperboreus-hegyekből ered és Sarmatiát középen szeli ketté, kettős forrásból származik; az egyiket nyugatinak, a másikat keletinek hívják. A források között a modocák és a hippofágok laknak, akik lóvérrel és lóhússal táplálkoznak. A Volgán túl alattuk laknak az aseusok, a phthirophagok, és ott van Nesiotis vidéke.

Az ázsiai Szkítiát tehát mint nyugatról a Don folyó, úgy délről a Kaukázus hegy védelmezi hosszan és szélesen az idegen nemzetektől, melynek hátsága és összefüggő gerince Ázsiát is ketté választja; egyik felől a Ciliciai-tengerre, a másikról a Kaspi-tengerre, az Arasra és Szkítia sivatagaira néz, és mert a Taurus összefügg vele, Ázsia valamennyi folyója vagy a Kaspi- és a Fekete-, vagy a Vörös- és a Perzsa-tengerbe ömlik. Sándor 17 nap alatt kelt át a Kaukázuson, és behatolt Szkítiába, ahol egy négy stádiumnyi magasságú, minden oldalon meredek szikla emelkedik, melyen – mint mondják – a megkötözött Prometheus élt. (225) Sándor ennek a lábánál egy új várost épített, amelyet a macedónok hét öregének szentelt és Alexandriának neveztetett el. A Kaspi-hegyen kettős kapu van, amelyen keresztül a szkíták és az amazonok kitörtek, gyakran beszáguldozták egész Ázsiát, és kegyetlenül uraskodtak egészen Egyiptomig; az egyik Ibéria és Albánia között nyílik, a másik a Kaspi-tengerre néz.

Ezen túl a Volga mögött, az Imaus-hegyig a hyperboreusok mellett az alán szkíták, a setianok, rhoboscok, asmanok, paniardok, a Canodipsa tartomány, a coraxok, mologenok, samniták, orgasok, erymmok, asioták, norosbisok, a Rhymmicus-hegy és folyó, a Daix folyó; továbbá a norossok, aorsok, jaxarták, a cachaga szkíták, ariacák, namasták, a Sir-Darja folyó és az iasták, sagaraucák, drybacták, iatiusok, az Oxius-hegyek és az oxydrancák. Aztán a sogdianok és a bactrianok területe, ahol Characharta, Salaterae, Tribactra, Cavaris, Curiandra, Astacana, Maracanda, Comara, valamint Alichorda, Ariaca, Aratha, Nigea, Parni, Antiochia, a massagéták, a margianok, akik közelében Sándor a meghódított népek féken tartása végett egymáshoz közel hat várost állított, melyek most, eredetüket feledvén, azoknak szolgálnak, akiken egykor uralkodtak. Ide közel volt egy igen meredek, és minden oldalon csupasz, 30 stádium magas hegy, melyet egyetlen, igen szűk ösvényen lehetett megközelíteni (kerülete alig 150 stádium volt); a sogdian Arimazes 30 ezer fegyveressel erre fölhúzódott, két esztendőre való élelmet vitt magával, hogy eképpen elkerülje a macedónok rabságát; Sándor ügyességének és tehetségének csodájára szolgált, hogy erről a szikláról az egész sokasággal együtt leszorította őt, ugyanis titkon felküldött a sziklára 300 ifjút, és elfoglalta a megközelíthetetlen gerincet. (230) A sogdianok és bactrianok mellett a daák vannak, akik közül kiszármaztak a dákok, akik Európában, mint Komáromban is, a Dunáig eljutottak; aztán a tocharok, az oxianok, a drepsianok, a sabadik, a scordák, a varnok, a chorezmiek, az alexandrinus oxianok, és a többi, távoleső népek, melyeket a Sogdianus- és a Kaukázus hegyek zárnak körül. Észak felé emelkednek a Norosius- és az Aspisius-hegyek, melyek mögött a machetegek, tybiacák, zarathák, tabienok, iasták, szászok, az aspisi szkíták, a galactofágok, akik tejjel táplálkoznak, meg a szászok; távolabb az Alaunus-hegyek, ezek után a massaeusok, a suobenok, az alanorsok és a syebek, valamint a Tapuraeus- és Syebus-hegyek, az anaraeusok és az ascatancák, akik az Imaus-hegység felé húzódnak. A comedák hegyvidéke és az Imaus-hegy között a sacák érnek, akiknek nincs városuk, csak erdőkben, barlangokban laknak, és joggal nevezik őket nomádoknak, hiszen pásztorok, akik közül a massagétákat, a caratákat, a comarokat, a grunaeus szkítákat és a byltákat minden oldalról hegyek veszik körül.

Az Imaus-hegyen kívül fekvő Szkítiát észak felé az abiusok, antropofégok, garinaeusok, rhabbanaeusok, sizygek, damnák, auzacitisok lakják, tovább az Anniba-és az Auzacia-hegy, aztán a serek, piaiak, asmiraeusok, issedók, throanok, Casia tartomány, az ichardák, az ithagurok, a chata szkíták, a chauran szkíták, a baták, az aspacarák, a Huangho folyó, Sera város, Solana, Ottorocorrha, Orosana, más népek, melyek Ariát, Gedrosiát, Arachosiát érintik. A ser nép erdei gyapjútermeléséről híres, ezek a lombokat borító fehér bolyhokat vízzel áztatva lefésülik, ami a mi asszonyaink számára két munkát ad, a szálak kártolását és újbóli összefonását, és ez több munkamozzanatot és hosszadalmas forgatást igényel, ahogy – mint Plinius mondja – az asszonyoknál látjuk az utcán. (235) A serek szelídek, hasonlók az erdei állatokhoz, amikor kereskedni akarnak, kerülik a többi halandó társaságát. Ez tehát az a Szkítia, mely az általuk mohosnak értelmezett Imaus-hegyen túl terül el. Ami időnkben azonban az egész ázsiai Szkítiát valami tirannus foglalta el, akit hazája nyelvén Nagy Kánnak neveznek. A sacákról, akik a Comedus-hegy meg a Sir-Darja folyó között laknak, és nevüket a perzsáktól kapták, azt beszélik, hogy roppant harciasak voltak, Hyrcaniáig és Parthiáig szoktak volt portyázni, prédálni, nem tartotta őket vissza sem a sivatag, sem az aszályos vidék, sőt, a közeli és távoli parthusokat, akik súlyos adóval szoktak tőlük békét vásárolni, rengeteg támadással zaklatták, megtámadták a bactrianokat, elfoglalták Örményország nagy részét, melyet Sacasinának neveztek el, aztán súlyos háborúval zaklatták Cappadociát és Pontust, az ellenségtől nyert zsákmányból rendezték ünnepeiket, míg aztán a perzsák császárai megsemmisítették őket; Cyrusnak, a perzsák királyának jutott ez a dicsőség; ravaszsággal győzte le a sacákat; azt színlelte ugyanis, hogy fél az ellenségtől, otthagyta nekik mindenben bővelkedő, dúsgazdag táborát; ezek elfoglalták, és rögtön részegségbe, mámorba zuhantak, Cyrus pedig lerohanta őket, akik nem tartottak cseltől, és mind egy szálig lekaszabolta; ezt a napot a hazai istennőnek szentelte, és ezt az ünnepet, a bacchanáliát, a perzsák évente megülik, és egészen az ostobaságig viszik. Többen azt hiszik, hogy az attasik és a khorezmiek a sacák és a massagéták fajtájából erednek, ezekhez menekült Spitamenes, egyike azoknak a perzsáknak, akik Sándorral szembe akartak szállni; ezek azonban, amikor megtudták, hogy Sándor mindenfelé keresteti őket, egy darabig bujdostak a pusztában, aztán a zsarnok haragjának kiengesztelése végett Spitamenest megölték, fejét elküldték hozzá, és e cselekedettel véget vetettek a háborúnak. A massagéták, akik a margianokkal szomszédosak, a nomádok nemzetségéből származnak, mezőkön, hegyekben, mocsarakban laknak, a háborúban roppant bátrak, még Cyrustól sem ijedtek meg. Rajtuk folyik keresztül a Murgab folyó, mely a Sariphi-hegyekből ered, és a rhibiknél ömlik a Kaspi-tengerbe. (240) Lovat áldoznak a Napnak, amelyet egyetlen istennek tartanak; kinek-kinek saját felesége van; amikor a szabad ég alatt közösülnek, tegezt akasztanak a szekérre. A vénségre jutottakat ízekre szedik, és borzasztó falánksággal megeszik, úgy gondolván, hogy ez a temetés legkegyesebb módja; aki betegségben halt meg, azt kiteszik a madaraknak és vadaknak, mintha érdemtelen lenne az emberi temetésre; íjat, kardot, mellvértet és ércbárdot használnak; ékességük aranypénzes öv és aranyos lótakaró; vasuk és ezüstjük nincs, rezük és aranyuk bőviben. Akik a szigeteken laknak, a füvek gyökereit és a mezei bogyókat eszik, ruhát faháncsból szőnek; akik a mocsarakat lakják, halat esznek, hím fóka bőréből csinálnak maguknak ruhát; ezzel szemben a hegybeliek vallásosabban élnek, mivel húst nem fogyasztanak; van tejük és gyapjuk, éhségüket bogyókkal csillapítják; a mezőn lakók birkával és hallal táplálkoznak, mindig igen harciasaknak tartották őket, egyébként együgyűek és becsületesek, a kereskedésben nem csalnak. Az antropofágok, akiknek ételük emberhús, a tengernél élnek, amelyet Tabisnak hívnak, embertelenségük miatt szomorúan kihalt puszta veszi őket körül. Az európai szászok valószínűleg az ázsiaiaktól származtak, bár ők azt bizonygatják, hogy a macedónok nemzetéből erednek. (245) A hyperboreusokat és az arimphaeusokat sokan Ázsiához, sokan Európához számítják, róluk Diodorus több mesés dolgot ad elő, ami azonban tudásra a legkevésbé sem méltó.

A Sir-Darja és a Sariphi- meg a Hindukus-hegyek között a sogdianok és a bactrianok találhatók, akiket az Ochus folyó választ szét (az Ochus a bactrianokon keresztül folyik az Amu-Darjába); Sándor, mivel elpártoltak tőle, mindkettőt súlyos háborúval igázta le. Nincsenek messze tőlük a gordianok, akik életüket és szokásaikat tekintve alig különböznek a nomádoktól, bár a bactrianok kissé szelídebbek. Onesicritus aligha ír igazat akkor, amikor azt mondja, hogy a bactrianok az öregeket és a súlyos betegeket élve, e célra tenyésztett, temetőnek nevezett kutyák elé szokták vetni. A macedónok, hogy Sándor dicsőségét növeljék, azt mondják, hogy az Amu-Darjánál olajforrást talált. Ez a folyó a sogdianokon halad keresztül, hosszan öntözi a tartományt, és végül egy sivatagos, homokos földbe vész bele. Ugyanezt beszélik a kozmográfusok Ariusról, aki az ariánus vallásnak adott nevet. Sándor, amikor Bessust, urának, Dariusnak gyilkosát üldözte, az Amu-Darja medre fölött, mely több helyen két stádium széles, tömlőkből készített hídon kelt át. (250) Bactria második Seleucusig, Antiochus unokájáig maradt a macedónok uralma alatt, akik a perzsákat győzték le; aztán Theodotus a helytartóság rangját királyságra változtatta, hasonnevű utódot hagyott, aki – mikor Arsaces, a parthusok királya, Seleucus ellen összeesküvést szőtt – megvédte az országot, mely Eucrates uralkodása alatt jelentékenyen megerősödött és kiterjedt. Ez ugyanis, amikor Demeter, az indusok királya, súlyos ostrom alá vette, oly nagy bátorságról tett bizonyságot, hogy mindössze háromszáz katonával heves kitörések révén 60 ezer embert győzött le, széttörte az ostromgyűrűt, és öt hónap alatt India legnagyobb részét a hatalmába hajtotta; miután országába visszament, fia, akit uralkodótársává tett, megölte. Teste fölött, hogy úgy lássék, mintha nem az apját, hanem az ellenfelét ölte volna meg, keresztülszekerezett, sőt, a temetését is megtiltotta. Távolabb a sogdianok, Panda városka, s ezek legszélső határán a Sándor által alapított Alexandria; Herkulestől és Liber atyától alapított oltárok vannak itt, továbbá olyanok, amelyeket Cyrus, Semiramis és Sándor emelt. Ezen részről e földet a Sir-Darja folyó határolja, melyet a szkíták Silisnek neveznek. Sándor és katonái azt hitték, hogy ez a Don; Demodamas, Seleucus és Antiochus vezére, átkelt rajta, és Apolló Didymaeusnak oltárt állított.

A bactrokkal határos Margianát mindenfelől puszták veszik körül, Antiochus Soternak megtetszett, ezerötszáz stádium hosszúságú egybefüggő fallal vette körül, és egy várost emelt itt, amelyet Antiochiának nevezett el. (255) Kitűnő szőlő terem itt, melynek tőkéjét két ember is alig tudja átölelni; a fürtök két könyöknyiek. A tapyroknak az a szokásuk, hogy Martia és Cato módjára három-négy fiú megszületése után feleségüket önként más férfiaknak engedik át. Hyrcaniáról azt mondják, hogy sík és termékeny, gyönyörű városokkal ékes, melyek közül a legfontosabb Talabroca, Samarianae, Carta és Tapae. Egy szőlőtő egy metreta bort ad, a fügefa 60 vékát; a kalász kipottyantott magvából művelés nélkül nő és érik a gabona, a fák levelei közül nagy tömegben bugyog a méz, és a fák között gyűjtik. Amikor Sándor Hyrcaniában tartózkodott, az amazonok királynője, Thalestris, akit mások Minithyiának neveznek, 30 asszonnyal elébe ment, hogy fiakat foganjon tőle; a tizenharmadik nap után méhe megfogant, és eltávozott. A Kaspi-tengertől északra szkíták, délre médek, hyrcanok, keletre margianok, derbicák és rhibik; nyugatra örmények és albánok állnak. A Kaspi-tengernél felbukkanó szkítákat nagy részben daáknak nevezik, mint Strabo mondja, de ezek inkább napkelet felé húzódnak. Massagéta sacáknak, közös néven szkítáknak, gyakrabban nomádoknak mondja őket. A daák közül egyeseket parnoknak, másokat xanthiknak, többeket pissuroknak neveznek; a hyrcanokhoz és tengerükhöz a parnok helyezkednek el a legközelebb, a többiek egészen A ria tartományig szétterjednek. (260) Úgy véljük, hogy ezek közül származtak ki az isztriai dákok, és nem csatlakozunk azokhoz, akik azt hiszik, hogy ezek az istrianoktól származnak; nem ellenkezik véleményünkkel Strabo sem. Polycletus úgy tudja, hogy van ott egy édesvízű tó, mely sárkányokat táplál. Ezzel szemben a többi kozmográfus úgy gondolja, hogy az Északi-óceán öble van itt, ahonnan a tengeren az Indiai-óceánba lehet hajókázni; az öböl mindkét partját szkíták tartják, a partvidék többi részét szkíták vagy rokonaik, mint albánok, cadusik, anariacok és mardok. Nagysága ugyanakkora, mint a Fekete-tengeré. Claudius azt mondja, hogy a Maeotis és a Kaspi-tenger között százötven mérföld a távolság, és azon időkben itt hatolt át Nicator Seleucus, akit Ptolemaeus Ceraunius ölt meg. Egyesek 375 mérföldről beszélnek; Cornelius Nepos 250-et mond.

Ezt a földnyelvet pedig colchusok, ibérek és albánok tartják, ezen keresztül húzódik Indiáig a Kaukázus hegy, melyet a szkíták Craocasisnak, vagyis hótól fehérnek mondanak. Mint Plinius írja, Pompeius Magnus Indiából nyolc nap alatt jutott el a bactrokig, a Balk folyóhoz, oda, ahol az az Amu-Darjába beleömlik, aztán ezen keresztül ment a Kaspi-tengerhez, a Kura folyó torkolatához, mely Örményország és Ibéria határát öntözi; a Kurától, a hajókat fölemelve, szárazföldi úton mindössze öt nap alatt érkezett a Rioni folyóhoz, amely a folyás irányában a Fekete-tengerhez sodorta őt. (265) Aristobulus azt írja, hogy innen az Ochus folyón sok árut szoktak szállítani a Kaspi-tengerhez; aztán a Kurán Albániába meg Ibériába, a Rionin a Fekete-tengerre viszik. Az Ochus ugyanis az Amu-Darjába torkollik, mely hosszú út után a Kaspi-tengerbe ömlik bele.

Az albánok, a Kaspi-tenger lakói, nemcsak származásuknál, hanem életmódjuknál fogva is a nomádok rokonai, pásztorok, és igencsak alkalmasak a harcra, földjük csodálatosan termékeny, főleg a Kura folyó áthaladásának köszönhetően; mindenféle terményt magától megterem, munka és művelés nélkül megad minden jót; egyetlen vetés két-három termést hoz; felülmúlja Egyiptom termékenységét, az éghajlat bámulatosán kiegyensúlyozott, a kétéves szőlő ötévesnek látszik, és a csemete is gyümölcsöt hoz; az öregebbek oly bőven teremnek, hogy a hallatlanul buján tenyésző szőlővesszők a bor roppant mennyiségét ontják. És nem kevésbé termékenyek a barmok sem; az emberek gyönyörűek, nagy testűek, fehéres szerzetükről kapták a nevüket. Trogus azt gondolja, hogy az itáliai albaiakról nevezik őket, akik a Geryon megölése után Hispániából visszatérő Herkulest az Alba-hegyről követték, és ezért, származásukra emlékezve, a Mithridates-féle háborúban Pompeius seregét testvérnek nevezve köszöntötték. Észjárásuk egyszerű, nem ismerik a kereskedelmet és a kapzsiságot, csak százig tudnak számolni, járatlanok a mértékek, súlyok között, a civilizáció és a földművelés dolgaiban, dárdavetők és nyilazók; fegyverük pajzs és mellvért, állatbőrből készült sisak, (270) a Napot, a Holdat és Jupitert imádják, főként a Holdat, amelynek a temploma a legközelebb fekszik Ibériához; ennek papja tartja a király után a legmagasabb méltóságot, a szent szolgálatnak és a vallásnak ő az elöljárója; a szolgák közül sokat megszáll az isteni szellem, ezek jövendőt mondanak; aki jövendölni szándékozik, behúzódik az erdőbe, a pap utánamegy, szent kötelékkel megkötözi, egy évig eteti, aztán egyéb áldozati ajándékokkal együtt az istennő oltárára állítja, majd egy lándzsával az oldalába döf, átszúrja a szívét, és a haldoklótól kap jóslatot, amelyet továbbad a népnek; a halott szolgát valamennyien szertartásosan átlépik. Az albánok nagyon tisztelik az öregséget, az életből távozottak iránt kegyeletesek, főleg szüleikkel szemben; a halottakkal együtt elföldelik a pénzüket, ezért szegények, és nem ismerik az ősi vagyont. Ibériából Albániába átkelőben a kietlen és száraz Cambysena tartományon át vezet az út az Alazonius folyóhoz, ahol halálhozó sárkányok élnek, továbbá skorpiók és pókok, melyek közül az egyik kacagva pusztul el, míg a másik övéi elvesztése fölött sírva; a kutyák kitűnőek, természettől fogva jó vadászok. 26 nyelv él ebben a tartományban, ezért van az, hogy királyok sokasága támad, és nem keverednek egymással. (275) Albánia a perzsák uralma alatt állt, aztán a macedónoké, majd a rómaiaké lett. Traianus császár királyt emelt föléjük, most a Nagy Kán hatalmában élnek. Tőlük származtak azok az albánok is, akiknek manapság egy része a Peloponnesuson, egy része Macedóniában Durazzo táján székel. Amikor a gótok támadták a görögök birodalmát, ellenük is hadakoztak, aztán beleunva a háborúzásba, az adriai parton békét találtak. Ezek fölött a Ceraunius-ormok vannak, melyeket a villámcsapásról neveztek el.

Úgy vélem, mindehhez hozzá kell tenni azokat a bámulatra méltó dolgokat is, amelyeket a Kaukázusban és a környékén lakó barbárokról széltében-hosszában beszélnek; azt mondják, nem hazudik Euripides, amikor azt állítja, hogy az újszülötteket meggyászolják a sok baj miatt, amelyre érkeztek, a halottat viszont nagy örömmel és tréfálkozással köszöntik, mint aki leszámolt az élet gondjaival. Vannak, akik senkit sem ölnek meg, a legsúlyosabb bűn miatt sem, hanem gyermekeivel együtt száműzetésbe küldik. Ott vannak viszont a derbicák, akik bármiféle kis hibáért is elveszik az életet; a földet imádják, nem áldoznak fel, nem esznek meg semmit, ami nőnemű; megölik, aki átlépte a hetvenedik évét, rokonaik húsát felfalják, az öregasszonyokat megfojtják és eltemetik, elássák azokat is, akik úgy haltak meg, hogy még nem érték el a hetven évet. A siginnek a legtöbb dologban a perzsák szokásait utánozzák, lovaik félénkek és bozontosak, nem bírják hordozni a lovast, ezeket szekerekhez kötik, amelyeket bakfiskoruk óta ezt gyakorló asszonyok hajtanak, akiről úgy ítélik, hogy e mesterséget kitanulta, felhatalmazzák, hogy azzal házasodjék, akivel akar. (280) A tapyroknál divat a fekete ruha és a hosszú haj; asszonyaiknál viszont a fehér ruha és a rövid haj. Ezek a derbicák és a hyrcanok között laknak; a legbátrabbak megkapják azt az engedélyt, hogy azt vegyék feleségül, akit akarnak. A caspik éhen veszejtik azt, aki átlépte a hetvenedik évet, kiteszik a pusztaságba, és messziről figyelik a fejleményeket; boldognak hiszik, ha meglátják, hogy fekhelyéről madarak ragadják el; míg viszont ha vadak és kutyák, akkor nyomorultnak tartják, ha meg semmi sem, akkor szerencsétlennek. De a két Szkítia leírásából elég ennyi, bár azt hiszem, mindenki tudja, hogy a tartományok határai az országok sorsa és régisége szerint változnak.

Most azonban úgy látszik, vissza kell térnünk a Donon túli Szkítiához, mivel a szláv nyelv nemcsak Dalmáciát és Illyricumot meg Nagy-Germánia tekintélyes részét hódította meg, hanem a szarmaták és a géták között szétáradva elérte a Don partját is, kivéve a Szkítia belsejéből származó magyarokat, akik nem tagadhatják, hogy ők a legszkítább szkíták, hiszen az ő nyelvüket beszélik, amint ezt tanúsítja az a néhány kereskedő, aki a sarmatiai vásárokon mindkét nemzet nyelvét elsajátította. A mi időnkben tehát Magyarország, amelyet a hunok teremtettek, akiknek a nyelve szkíta lévén alapjaiban különbözik az összes szomszédétól, betölti a két Pannóniát, a Dunán túl pedig a jazigok és dákok szinte egész tartományát; a természet káprázatos termékenységgel, minden jószág roppant gazdagságával áldotta meg, és lehet itt bányászni aranyat, ezüstöt, sót, drágakövet, ékkövet. (285) Bámulatos a barmok bősége, elsősorban a szarvasmarháé és a lóé, továbbá a gabona, a legelő, a gyümölcs és az alma tömege, úgyhogy úgy vélekednek, Pannóniát vagy Pariról, a pásztorok istenéről, vagy a föld termékenységéről nevezték el. Mások azonban, akikkel Appianus is egyetért, Pannóniát Paeonról, Antarus fiáról nevezik, akit többen pannonnak tartanak. Antarus pedig Illyricustól született, akiről azt mondják, hogy Polyphemus és Galatea fia lett volna, miért is sokan úgy gondolják, nem hiba, ha Pannóniát és Paeoniát azonosnak tartják, tudniillik a latinok Pannóniának mondták azt, amit a görögök Paeoniának. Vannak halban és rézben bővelkedő folyócskái; számos folyóban finom minőségű aranyrög található, sőt, az aranytermő földön levő szőlőkben is szednek olykor aranyat. Ma már csak nyomukban láthatjuk a régi városokat és a római kolóniákat, melyek hajdanában a Dunán innen és túl léteztek, nem ismerhetjük fel az ősi népeket és városokat sem Felső-Pannóniában, mely a Cetius-hegytől az Albanus-hegy meg a Duna között egészen a Győrnél a Dunába ömlő Rába folyóig terjedt, sem az Alsóban, mely a Ribius-hegyek és a Duna között Taurunumig és a Duna összefolyásáig nyúlt, mely két Pannóniát most mint Magyarország részét a Dráva és a Duna közé helyezik. Egykor északon az azalok, délre a latovicok, keletre a varcianok, az oseriatisok és az iassik, nyugatra a coletianok voltak, a Duna mentén Juliobona, Carnum, Flexum, Chertobalum, Bregetium; a délvidéken a Sabarus folyóról nevezett Sabaria, valamint Rhispia, Sala, Muroela, Scarbantia, Bregetium, Praetorium és Bolentium; Praetoriumot pedig a praetori légióról nevezték el, mely a táborban mindig a császár őrzésére és védelmére szokott állni. (290) A Száva és a Dráva között Novidunum, Bononia, mely Gallia bój nevű népéről kapta a nevét, Lentudum, Carrodunum, Sisopa, Magniana és Zágráb, melynek neve méltán ered a föld termékenységéből. Élén most a legnemesebb magyar nemzetségből származó Osvát főpap áll, oly mértékben kiegyensúlyozott, komoly és ékesszóló férfiú, hogy aligha találsz benne bármit is, ami ne lenne méltó a legnagyobb dicséretre; a beszédben választékos, sokkal többet tud, mint amennyit kimutat, alázatosságból eltitkolja bölcsességét, jó- és balsorsot képes egyformán viselni, és mert mindenben a legnagyobb buzgalommal a dicsőségesre törekszik, elméje, gondolatvilága becsületességgel tündököl, így inkább volna alkalmas komoly ügyek intézésére, mint szent csendességre. Zágrábot egykor Olaszfalunak mondták. Az Albanus-hegy és a Száva között fekszik Patavium és Andautonium is, Vinundria, Siscia meg Olimacum, Sigora és Visontium. Siscia, melynek máig fennmaradt némi gyönyörű nyoma, mintha valami szigeten feküdnék, amelyet a Szávába kettős mederrel beömlő Kupa alkot, és úgy látszik, hogy nevét az elválasztásról nyerte.

Alsó-Pannóniában a Rába alatt az amantinok, hercuniasok, araviscok, a Duna mentén lakók városai pedig egykor ezek voltak: Curta, Salva, Carpis, Aquincum, Salinum, Lussonium, Lugionum, Vacontium, Teutoburgium, a teutonok városa, Acumincum, Syrmium, Rhittium és Taurunum, melyet a gallok nemzetéből származott tauriscokról neveztek el. (295) Berbis, Ivollum, Mursella, Mursia kolónia, Cibalis, Cornacum a scordiscok városai, melyek Syrmiummal együtt a Száva–Dráva közén fekszenek. A Dinári-hegyek és a Száva között a breucok városai Certissa, Marsoma, Bassiana, Sallis, Tarsium. Plinius a Peiso tavat, melyet most Balatonnak hívnak, a bójok pusztaságát, továbbá Lentudumot, az isteni Claudius kolóniáját, Sabariát és Scarbantia Juliát a noricumiakhoz számítja; Pannóniában Sisciát és Aemonát említi, továbbá az arviatisokat, az azalokat, amantinokat, belgiseket, catarokat, cornacatisokat, eraviscokat, hercuniasokat, latovicokat, oseriatisokat, varcianokat, a Claudius-hegyet a scordiscokkal és a tauriscokkal; ezenfelül Metubarist, a Száva szigetét, a folyami szigetek legnagyobbját, Segestica-szigetet, ahol, mint mondtuk, Siscia van, a Drina folyót, mely a szerémiek és az amantinok városa, Syrmium mellett ömlik a Szávába, azt mondja, hogy a Dráva a noricusoktól keletre erős áramlásáról neveztetik, a Száva pedig arról, hogy sokkal csendesebb és veszélytelenebb, ez a Karni-Alpokból, melyről most Krajnát nevezik, 120 mérföldnyi út után a Dunába folyik bele. Strabo viszont nagyot téved, amikor megemlíti az Aquileiából Nauportusba a folyókon, a Dunán keresztül való hajókázást, és azt mondja, hogy a Száva a Drávába, az a Noarusba és Segesta mellett a Dunába ömlik bele, ami bizony nemcsak Plinius szavaitól esik igen messze, de a valóságtól is, mint ahogy tulajdon szemünkkel láttuk. A Dráva ugyanis valamivel Pécs városa alatt, amelyet a szarmata peucin nép alapított, és amelyet most Hétegyháznak neveznek, a Dunába vegyül. (300) Nem egykönnyen tudnám megmondani, miképp védelmezhetnénk meg az egyébként oly pontos író, Strabo szavait; Nauportushoz, mondja, legközelebb a Krka folyó van, melyen terhet szállítanak; ez a Szávába lép be, a Száva a Drávába ömlik; ez meg a Noarusba Segesta mellett; ezután a Noarus felveszi a Kulpát, aztán az Albius-hegyből kifolyva keresztülhalad az lapysokon, az Albiusok lakóin, és a scordiscoknál a Dunába ömlik. De – mert hiszen senkinek sem adatik meg, hogy mindent lásson, és csak az isten tévedhetetlen – a tudós férfiúnak könnyen megbocsáthatunk. Térjen vissza azonban beszédünk a tárgyra.

A bójok, tauriscok és scordiscok gall nemzetből származtak, és nemcsak a Dráva meg a Száva által őrzött területet lakták, hanem a scordiscok az illírekkel és a trákokkal vegyesen is éltek; ők voltak a trákok között a legkegyetlenebbek, tudniillik vallásuk értelmében az ellenség vérét áldozták az isteneknek, nem tartották bűnnek, hogy koponyájából serleget csináljanak, a terhes asszonyokból kínzással csikarják ki az újszülöttet; ravasz és erőteljes fajzat; az erdő- és hegylakás nem kevéssé fokozta durvaságukat; Cato hadseregét nemcsak legyőzték és szétzavarták, de szinte teljesen el is pusztították; Didius, amikor szabadon garázdálkodtak, Trákiába kergette vissza őket; Drusus erősen megszorongatta, és megakadályozta, hogy átkeljenek a Dunán, Minucius alaposan megverte, amikor a jégtől járhatóvá tett folyón lovagoltak. A bójokat és a tauriscokat a dákok gyakran legyőzték háborúban, és végül is kipusztultak; egykor Critasirus igázta le őket; határuk a Parisus folyó, mely az őshaza nevét viseli, és a hegyek közül a scordiscokon keresztül a Dunába folyik. Később a scordiscokat a dákok harci szövetségbe fogadták, ezek a széthúzásról kapták a nevüket. (305) Amikor ugyanis a gallok visszafelé jöttek Ázsiából, és dolgaik kedvezőtlenül alakultak, a két Mysián és Pannónián áthaladva, a kies vidék termékenysége láttán mindjárt lázadás tört ki közöttük; egyesek úgy vélekedtek, hogy vissza kell térni a hazájukba, mások, hogy telepedjenek le a két Pannóniában, és műveljék meg a dúsan termő földet, amelyre rábukkantak, ki-ki másképp gondolkozott, ezért azok, akik ott maradtak, az egyenetlenségről scordiscoknak neveztettek el. Segesta ama összefolyás közelében van, amely a Száva szigetének nevet adott, ahol – mint mondottuk – Siscia volt; az egykori ősi városnak most nyoma is alig látszik; miután ezt a dákok támadása eltörölte, az életben maradottak a Dráva-Száva közére vonultak vissza, hogy biztonságban éljenek, terjedelmes falujukat most Segesdnek nevezik. A közelben van Szerém, az Itáliába vezető út mentén, melyet Syrmusról, a triballok királyáról neveztek el, nemcsak boráról híres, hanem mint Probus császár szülőföldje is, aki Afrikában legyőzte a marmaridákat, a mocsarakon átgázolva leverte a frankokat, a germánokat és az alemannokat messze űzte a Rajna partjától, meghódította ezenkívül a szarmatákat, a gótokat, a parthusokat, a perzsákat és a Pontus egész vidékét, az ellenségből négyszázezret ölt meg, mindent visszaszerzett, amit az elfoglalt, annyi zsákmányt hozott a barbároktól, amennyit azok egykor elhurcoltak; hogy a szerémi vidéket termékenyebbé tegye, elhatározta, hogy kiszárít egy mocsarat, és hogy azt lecsapolhassa, megszámlálhatatlan tömeg katonát szedett össze árokásás céljára. A katonák fellázadtak a méltatlan munka miatt, és aljasul megölték őt abban a vastoronyban, amelyet kilátó gyanánt szélesre és magasra építtetett, később aztán feltámadt a lelkiismeretük, és egy sáncot összehányva hatalmas síremléket szenteltek neki ezzel a felirattal: Itt fekszik a valóban próbált Probus császár, valamennyi barbár nemzet legyőzője, a zsarnokoknak is legyőzője. Szobrát, amely a veronai mezőn állt, égi szín borította be. (310) Azt olvassuk, hogy az alsó-pannóniai Budaliaeban született Decius császár is, aki lecsendesítette a Galliában kitört polgárháborút, fiát cézárrá kiáltotta, Rómában fürdőket épített, a keresztények ellen gonoszul dühöngött, az isteni Lőrincet kegyetlen tűzzel megégette, miért is egy barbár lázadás alkalmával fiával együtt megölték, beledobták egy mocsárba, úgyhogy sohasem tudták megtalálni és eltemetni.

Gallienus uralkodása alatt Pannóniát a szarmaták és a kvádok pusztították. Bato, a pannóniaiak hajdani királya a breucokon, andizetiusokon, ditiókon, pirustákon, mazaeusokon, desitiatokon uralkodott. Pannónia mögött az Adriai-tengernél vannak a harcra rendkívül alkalmas iapysok, az Albius-hegy lakói; ez az Alpok közül az utolsó, igen magas, egyik oldalról a pannóniaiak és a Duna, másikon az Adriai-tenger fölé emelkedik; Augustus legyőzte őket; tönköllyel és kölessel táplálkoznak, gall szokás szerint, Ulyricumi és trák módra fegyverkeznek; városaik Metulum, Arupini, Monetium és Vendon. Az Adriai-hegy kettévágja Dalmáciát, egyik fele a szárazföld, másik a tenger felé néz; sokan azt tartják, hogy a tengerről kapta a nevét, mások viszont, alighanem találóbban, hogy a görög nyelvből ered, mert mindenütt sziklás, és némi cserjén kívül nincs rajta erdő. Hogy visszatérjünk a pannóniaiakhoz, ezek, mivel tudták, hogy két hegyszoros és három folyó védelmezi őket, zsákmányra éhesen és bősz lelkületüktől hajtva állandóan meg-megrohanták a szomszédokat, aztán visszahúzódtak biztos partjaik közé. (315) Leigázásukra Augustus Vibiust küldte, aki mindkét folyónál legyőzte őket, aztán nem égette el fegyvereiket, mint ez szokás a háborúban, hanem az áradatba dobatta, hogy a többieknek, akik alább helyezkedtek el, így jelentse a győzelmet. Március felgyújtotta Delminium városát, amivel súlyos vereséget mért a dalmatákra, akiktől később Asinius Pollio hajtott be büntetésül nyájakat, földeket, fegyvereket; amikor ez az edzett emberfajta le akarta vetni nyakából az igát, Augustus Vibiust küldte hadjáratra, hogy megfékezze és földművelésre kényszerítse. M. Valerius Messala Corvinus, az isteni Mátyás magyar király törzsrokona, meghódította a dalmatákat és a pannóniaiakat, a saját nevéről Valeriánák nevezte el a Száva és a Dráva között fekvő tartományt, amelyet rnost Szlavóniának mondunk, sőt, Dalmácia egy részét is Corvinusról nevezzük Korvátiának [Croatia]. Modruson és Zenggen kívül nincs említésre méltó város ebben a körzetben, ezek egyike a senon gallokról, másika az erdőkről nyerte a nevét. Valériában csak Zágráb nevezetes az úgynevezett Görög-hegyen; ez, mert mindenben csodásán bővelkedik, hasonlatképpen neveztetik a kincsek forrásának.

Egyébként, hogy ne feledkezzünk meg a szlávok eredetéről, a vandálok, akiket a vidék folyójáról neveznek így, később szlávoknak mondták magukat, annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Don folyóig szokott lakni, és mert Mauricius császársága idején ennek egy része Dalmáciába és Dlyricumba vándorolt át, erre a területre is átvitte a Szlavónia nevet. (320) Akik Szkítiában és Nagy-Germániában visszamaradtak, azokat részint cseheknek, részint lengyeleknek hívják. A vandáloknak az a része, mely később a burgund nevet vette fel, Augustus idejében foglalta el a Rajna túlsó partjait, ezeket, mint Cornelius Tacitus írja, Drusus és Tiberius tulajdon székhelyükre zavarta vissza; városokon és településeken kívül szétszóródva ősi szokásuk szerint falucskákban éltek, és mert falvakban laktak, amiket saját nyelvükön burgnak neveztek, mint Orosius mondja, őket burgundoknak hívták; a szászok szomszédai voltak. A lengyelek évkönyvei viszont úgy tudják, hogy a csehek és a lengyelek Dalmáciából származtak. Plinius belső Germánia öt része közül az egyiknek mondja a vandálokat; némelyek azt írják, hogy hajdanában a vendek nemzete áradt szét hatalmas területen a Visztula folyó forrásától, mely északon helyezkedik el, ezt osztják fel szlávokra, venetekre és antokra. A szlávok a Marsianus-tótól és Isaccea várostól északi irányban egészen a Dnyeszter folyóig elterjedtek, városok helyett mocsarakban és erdőkben éltek. Az antok pedig a Dnyesztertől a Fekete-tenger hajlata mentén a Dunáig szóródtak szét, igen bátor faj, nevét ellenséges lelkületéről kapta. A mysusokról, akiket Homerus, mint fentebb – ahol a gétákról és a dákokról esett szó – kimutattuk, annyira dicsér, a római időkben azt mondták, hogy a trákok vad és makacs erkölcseit tették magukévá olyannyira, hogy Marcus Crassus seregének megpillantásakor az ütközet előtt leöldösték a lovakat, és megfogadták, hogy ha győznek, a megölt vezérek belső részeit nemcsak feláldozzák az isteneknek, hanem pazar lakomaként el is fogyasztják. (325) De az istenek visszautasították az átkos fogadalmat, ugyanis akkora félelem szállta meg őket, hogy még a kürtöt sem fújták meg; rettegésüket fokozta Canidius százados, aki kihasználta a barbárok együgyűségét, sisakjára fáklyát tűzött, száguldozva, mintha önmaga lángolna, tüzet keltett az ellenség ijesztgetésére, és a tűz, amelyet okozott, szélesen elterjedt.

A pannóniaiakat tehát a felső és alsó mysusok követik, az Al-Duna lakói, akiket most Ratiariáról, Mysia fővárosáról rácoknak hívnak; innen kiváló gladiátorcsaládokat vittek a rómaiak, ezek közül Gallus hálóval harcolt. Helyesebben talán roxánoknak mondhatnám őket az alánokkal együtt csatázó roxánokról; most a bolgárok nyelvét beszélik, mely a szlávtól alig különbözik; saját írásjegyeik vannak, amelyek némileg egyeznek a göröggel. A bolgárok ugyanis a Fekete-tenger fölött laktak, majd kellemesebb székhelyet keresve elfoglalták a két Mysiát; először a hunokkal voltak szomszédosak, akiket egyes évkönyvírók három törzsre osztanak: az alziagyrokra, az avarokra és a magyarokra. Az alziagyrok a Krím közelében laktak, nyaranta a mezőkön kószáltak, télire barmaikkal a Fekete-tengerhez húzódtak. (330) A magyarok egykor a Maeotist lakták, aztán megváltoztatták a lakóhelyüket, és mert nyestbőr-kereskedelmükről voltak ismeretesek, a Duna két partját foglalták el; alább majd bővebben lesz szó eredetükről. A bolgárok, mint Suidas mondja, az avarok ruházatát hordták, és hordják mindmáig. Terbelis, a bolgárok vezére, Justinianus Rhinotmetus idejében élt, azt mondják, hogy ez a Justinianus meg Konstantin, Heracliusnak a fia, adót fizetett neki, mert ő oltalmazta meg őket az avarok támadásától; a pajzsot, amelyet viselni szokott, a földig leeresztette, a korbácsot is, amellyel a lovát ösztökélte, és ameddig mindkettőt lebocsátotta, addig nyújtotta le a föld színéig lándzsáját is, selyemköpenye szétterült, a katonák felé két erszényt nyújtott, egyet jobbjában arany-, másikat baljával ezüstpénzzel tele. Az avarok erkölcseit ekkortájt a bolgárok tárták a világ elé, mert amikor legyőzésük után a hóhér egyes foglyokat megkérdezett, hogy miből származott fejedelmükre és nemzetükre a vereség, ezt válaszolták: Onnan, hogy amióta kiveszett a könyörületesség, a rágalmazók roppant nagy hatalomra tettek szert, és tönkretették a legbátrabb, legbölcsebb embereket is; a tolvajok és a bűnözők nap mint nap nyugodtan társalogtak a bírákkal; elharapózott az iszákosság, a részegeskedés, a megvesztegetés, a csalás; minden árucikké vált, kölcsönösen csellel és hitszegéssel tartották egymást; azt mondták, ez okozta az avarok vesztét. Amikor ezt Terbelis meghallotta, összehívta a bolgárokat, és különböző törvényeket hirdetett ki előttük, elsősorban a rágalmazók ellen, akik fölött vizsgálatot rendelt el, főbenjáró bűnnek nyilvánította az árulókkal és a hitszegőkkel való érintkezést; továbbá: tolvajnak és rablónak tilos ételt-italt nyújtani, aki megteszi, minden vagyona a kincstárra szálljon; a tolvaj bokáját törjék össze, megparancsolta, hogy minden szőlőt irtsanak ki, az engedetlenek feljelentőjének jutalmat ajánlott; aki a bűnöst nem jelenti fel, javainak kisajátításával bűnhődjék. Ezért a bolgárok visszaállították az uralomba második Justinianust.

(335) Miután az ősi geográfusok módján leírtuk Magyarország innenső és túlsó részeit, most röviden bemutatjuk, milyen határokat mond magáénak, hogy bárki könnyebben követhesse, akármelyik névvel illetjük is a helyeket a történelem elbeszélése során. Jóllehet az isteni Mátyás, a magyarok királya, akkora birodalmat szerzett, hogy innen az Adriai-, onnan a Szarmata-, keletről a Fekete-tenger, nyugatról pedig a noricusok, vindelicusok és svábok érintik Magyarországot, e vad és fékezhetetlen nemzet bölcsője mégis dél felől a Drávánál veszi kezdetét, északról a szarmaták határolják, akiket a mi időnkben lengyeleknek, meg a géták, akiket oláhoknak mondunk, nyugatról van Ausztria, a hajdani Felső-Pannónia központja, keletről Mysia, melyet most Rácországnak neveznek. Nincs a földnek olyan vidéke, mely az emberek erejét, az állatok bőségét, a föld termékenységét, a fémek tömegét tekintve megelőzné, és most, levetkőzve azt a régi barbárságát, katonás fegyelmű fejedelemségnek örvend. Állandó háborúságok gyötörték, gyűlölködő népek veszik körül, a régi városok, melyek egykor a két Pannóniában voltak, elpusztultak, és mert sohasem volt része békében, újakat nem építhetett, és ha mégis épített, azok – higgy nekem – csak afféle odavetett tákolmányok. Mindössze háromféle állapotú embert tűr meg szívesen, egyik a papi rend, mert a vallást csodamód ápolja, a másik fegyvert hord, a többi földműves. (340) Az egész falvakra és gyülekezetekre oszlik, amiket ők megyéknek neveznek. Ha csendesebb volna, vagy megszűnnének a rablótámadások, városai is nagyobb számban lennének, és éghajlatának kiválósága, fekvésének szépsége folytán kétségtelenül megelőzné a világ minden más tájékát. Igen sok megyéje van, városszámba menő falva számtalan, a megyék pedig részint a városokról kapták a nevüket, részint meg azokról a magyar vezérekről, akik Szkítiából kijöttek, és a Duna két partját elfoglalták. Először azokat kell rendben felsorolnunk, melyek az innenső Pannóniában helyezkednek el; először is a szerémi megye, melyet Szerém főpapi városról neveznek, és amelyről valamivel feljebb sok szó esett, a scordiscoknak ez az egész vidéke most János püspöknek örvendezik nagyon, e nemes, méltóságteljes, számos testi és lelki adottsággal áldott férfiúnak, akitől még sokkal többet lehet elvárni, ha erénye mellé a szerencse is társul szegődik. Aztán a valkói, melyben Újlak nemes városkája meg a diakói püspökség fekszik, és amely az egykori Mysia legnagyobb részét elfoglalja, és éppen most nyerte el a legkiválóbb püspököt a hallatlan humanista műveltséggel, a szép mesterségek bámulatos ismeretével, emellett hűséggel, nyájassággal, nagylelkűséggel, hihetetlen okossággal felruházott Fodor István személyében, aki – ha a végzet életét hosszúra nyújtja – virtusa és derekassága révén bátran remélhet mindent, a legnagyobbat is. Utána jön a Száva és a Dráva között elterülő pozsegai, melynek Pozsega városkája adott nevet. Szlavóniát és Dalmáciát mindössze két megye foglalja el, az egyik Zenggé, a másik Zágrábé. (345) A baranyai megyét sok és termékeny szőlő ékesíti, ebben van a dúsgazdag Pécs városa, melyet a peucinok leszármazottai építettek, és amelyet az öt bazilikáról most Ötegyháznak neveznek; főpapja Zsigmond, aki nemcsak kiemelkedő tanultsága miatt tisztelendő, amit az itáliaiaktól kapott, nemcsak vagyona és nemzetségének nemessége miatt, hanem vele született humanitása, előkelősége, komolysága és elegáns megjelenése miatt is, amellyel mindenkit, aki látja őt, könnyedén szeretetre indít. Aztán Báta falu, igencsak nevezetes, melyet a magyarok, a szkíták gyermekei, a cimmer Bosporus Batájáról vélnek neveztetni, mely Sindához közel esik. Ezután a somogyi megye és Somogy falu egy jeles templommal, ebben fekszik Segesd falu és több település a Balaton tó mellett. Ezen a helyen húzták meg magukat a segestanok, akiket a szkíták támadásai zaklattak, hogy nyugodtabban éljenek. Aztán a tolnai a Duna mentén, ahol három ősi, a körül fekvő falvak által gazdaggá tett apátság. (350) Utána a fehérvári, Székesfehérvárról nevezve, ez egy mocsár közepén fekszik, ezért nem lehet egykönnyen elfoglalni, itt van szent Istvánnak, Magyarország királyának a legnemesebb bazilikája, melyben az elhalt királyok síremlékei láthatók, ezt most az isteni Mátyás roppant költséggel egészében újjáépíti, úgy hogy a leggőgösebb templomokkal is összehasonlítható legyen, ennek élére a mi időnkben a királyi parancs és hatalom Domonkos főpapot állította, aki oly nyájas, eszes, derék és megnyerő külsejű volt, hogy egyetlen szempillantás alatt felkeltette mindenki rokonszenvét, aki ránézett, mindenféle, elsősorban külhoni szolgálatra a legalkalmasabb; tekintete nemes, testalkata méltóságos, és emellett oly szeretetteljes, hogy ha valaki elébe járult, alig tudta elbocsátani. Nem ok nélkül vitatkoznak azon néhányan, miért van Magyarországon oly sok Fehérvár. Nemcsak ez a Fehérvár van Magyarországon, hanem Görögfejérvár is Taurunum mellett, meg Gyulafejérvár Dáciában az erdélyieknél; az én véleményem az, hogy ezt a nevet nem ok nélkül szeretik annyira, mert szívesen emlékeznek vissza őseik nevére. A magyarok ugyanis a hunoktól, a hunok a leucusoktól, vagyis a szkíták közül származó ázsiai albánoktól verték az eredetüket, ha Procopius görög írónak hihetünk, és hogy őseik nevét megőrizzék, róluk nevezték el városaikat, amelyeket építettek. Hiszen Aeneas és Teucer ősi szokás szerint szintén atyai neveket adott az általa alapított városoknak. Pius pápa visszautasítja ezt a nézetet, nem tudom, milyen meggondolásból, hacsak nem azért, mert kitűnő látnok lévén előre tudta, hogy azokat az alemannokat, akiket oly nagyon és méltán kedvelt, a magyarok nemsokára könnyedén meg fogják hódítani, és nem vette jó néven, hogy ezeknek valamiféle nemes eredet jusson. (355) Procopius azt hagyományozta, hogy a hunok az ephthaliták nemzetségéből valók, akiket leucusoknak, azaz albusoknak is nevez, innen eredtek a leucusok a belgiumi Galliában a remusok és a lingók között. Ugyanebben a megyében van Kalocsa metropolis, mely városnak kitűnő metropolitája szokott lenni. Neve és alapítása a coletianokhoz fűződik, akik – mint Ptolemaeus írja – egykor a noricusok alatt a Száva és a Dráva között Pettautól nem messze laktak. Ezzel szemben fekszik nyugat felé a veszprémi megye, melyet a püspöki városról neveznek; e város egykor a Fehér-forrásról kapta a nevét sváb nyelven. Aztán a most Balatonnak nevezett tavon túl a zalai, melynek azért jutott e megnevezés, mert a zale, vagyis a hullámverés, mindenütt körülharsogja ezt a megyét. (360) Itt van a Tihany-fok és félsziget is, melyet a legkitűnőbb halak bősége és pompás éghajlat szerencséltet, de még szerencsésebbé és híresebbé teszi az András király által alapított templom. A pilisi megye pedig a Dunára rúg ki, hegyes-dombos terület, egészében szőlőtermő, a hévizek miatt kéntartalmú bort terem, mely gyorsan részegít. Itt van Új-Buda és Óbuda, mindkettőt a Duna hullámai mossák, és a budinokról, a szkíták legősibb népéről nevezték el, mely Attilával, a hunok királyával szállt alá a Pannóniákba. Nem hiszem, hogy egyet kellene értenünk azokkal, akik azt írják, hogy Attila fivéréről nevezték el; alighanem másképp vélekednének, ha alaposan átböngészték volna Herodotust és Strabót. A hunok Ázsiából kiözönölvén átkeltek a Donon, behatoltak az európai Szkítia közepébe, és sokáig együtt éltek a budinokkal, mielőtt a két Pannóniát elfoglalták volna. (365) Óbuda fölött a Duna ugyanazon partján most egy ősrégi város nyomai láthatók, és hatalmas kerületű falak tárulnak fel. A maiak Sicambriának nevezik a sicamberekről, Germánia távoli népéről, mert maga e város egykor a germániai sicamber kisegítő légióról kapta a nevét. (Itt, Óbudán, Mátyás király idejében kiástak egy követ, amikor Beatrix királyné templomának az alapjait megvetették, ezzel a felirattal: A sicamberek ide őrségül helyezett légiója építette e várost, amelyet a saját nevéről Sicambriának nevezett el.) Mi pedig, amennyire Ptolemaeusból és a régi kövekbe vésett feliratokból következtetni lehet, azt hisszük, hogy ez a város az első kisegítő légióé volt; Ptolemaeus ugyanis a Duna partján három légionárius várost helyez el, igaz, csak Felső-Pannóniában, amiben valószínűleg téved, mivel ezek az Alsóban is voltak; az egyik az, amelyet tizedik germán légiónak neveztek, és amely – azt hiszem – azonos azzal, amely Esztergom mellett a szétterülő síkságon helyezkedett el, vagy Komárommal szemben Tata mellett; a másik a tizennegyedik germán légió, erről úgy véljük, hogy valamivel Buda fölött, a tizenhatodik mérföldkőnél, ahol most szent András temploma áll, egy magaslaton elhelyezkedő falu; máig fennmaradt falai hátsó részének a körvonala, amelyet az irigy vénség nem semmisített meg; (370) egy régi szentély bejáratánál mindmáig van egy kő, mely bizonyos Flavius sírfeliratát tartalmazza, és amelyből én könnyen arra a feltételezésre jutottam, hogy ezt a légiót Domitianus császár idejében a dák hadjárat alkalmával helyezték a Duna partjára, és itt halt meg e légió egyik, a Flavius családból származó kapitánya; úgy véljük, hogy a harmadik, mely kisegítő légió volt, Óbuda felett helyezkedett el, amiről egy ősrégi felirat tanúskodik, melyet ott ástak ki, és amely a kisegítő légiók egy előőrsképző iskolájának felszenteléséről szól, ugyanis a Duna innenső partján nem ismerünk ennél jelentékenyebb régi városmaradványokat. Ebből következik, hogy ezt az első kisegítő sicamber légiót, amelyet Óbuda mellett romjaiban látunk, a sicamberekről, Germánia népéről nevezettnek kell tartanunk. De mindenkinek megengedjük a szabad véleményalkotást, nem követjük az ostoba és alvajáró évkönyvírókat. Nem sokkal följebb ugyanezen a folyóparton van Visegrád városkája, Magyarország királyainak hajdani székhelye, most igen híres, városszerű falu, melyet az isteni Mátyás újjáépített, királyi palotáját akkora költséggel és művészettel díszítette fel, hogy nem lehet annál szebbet és nagyszerűbbet látni; de erről másutt. A hegy csúcsán egy roppant erős vár áll, azt beszélik, hogy itt őrzik a királyi és szent koronát. (375) Kissé följebb a pilisi apátság van. A zalai megye után, mint mondják, a vasvári következik a noricusok és a vindelicusok felé, itt van Szombathely egy hajdani város különféle emlékeivel, ezt mindenki vallásos tiszteletben részesíti, mert ez volt Szent Márton hazája. Ezt érinti a soproni, melyet Semproniáról, a rómaiak nemes kolóniájáról neveznek, és mely az ausztriai Újhellyel határos, erődített városkák és számtalan falu van benne. Ha a Duna felé kanyarodsz, a győri megye következik, melyet a dúsgazdag Győr városról neveznek, ezt a Rába folyó öntözi, mely a Dunába ömlik ott, ahol valamivel távolabb egykor Bregetium állt; igen jeles püspöksége van, és bazilikáját Orbán püspök, Mátyás király kincstartója nem csekély épületekkel és felszereléssel ékesítette, őt Tamás követte, aki Mátyás királynál titkárként szolgált, és aki érett bölcsességgel, becsületességgel, hűséggel kiemelkedve, fáradtságot nem ismerő testével, derék jellemével és szellemességével nem használt többet magának, mint a fejedelemnek: a folytonos szolgálatokat és megbízatásokat hihetetlen buzgalommal látta el, ezért olyan tekintélyt szerzett, hogy ha sokáig él, célratörő javaslataival, ravaszságával és okosságával a többiek között a fő helyet fogja elérni. Unokaöccse Ferenc volt, aki kitűnt a prózában és a folyó beszédben, támogatta a tanult elméket, és szinte társa volt nagybátyjának, a király titkáraként írásművészetével a közös hivatal díszére vált. (380) Győrtől nem nagy távolságban emelkedik a Pannónia-hegy, sokan azt állítják, hogy erről nevezik Pannóniát, ennek tetején áll az isteni Márton legszentségesebb temploma, aki ugyan pannóniai volt, testét mégis a túlsó Galliában tisztelik kegyelettel. Ezzel érintkezik a komáromi, melyet a szkíták Komárom nevű városáról neveznek, mely a Duna szigetén helyezkedik el; a comarok ugyanis az ázsiai Szkítiában voltak igen nevezetes népek, a sacák folyója, a Sir-Darja mentén, tudniillik az európai Szkítia számos városneve az ázsiainak felel meg; sőt, van egy Comara folyó a bactrok között is, mely az Ochusba torkollik; a comarok népe is itt él. Ebből következik, hogy a hunok, a magyarok ősatyái Ázsiából és nem Európából származtak, mivel nemcsak a nevekben, hanem nyelvükben is az ázsiai szkítákra utalnak vissza. Ugyanebben a megyében van Tata, és itt egy olyan költséggel épített királyi vár, hogy századunk minden más várának joggal elébe helyezhető, mert innen tó, onnan kettős árok, levájt szikla, meredek sánc erősítik, úgyhogy egy oldalról sem lehet bevenni. Ehhez csatlakozik az esztergomi, melyet Esztergom érseki székhelyről neveznek, melynek nevét a maiak abból vezetik le, hogy a Duna és a Garam folyik el mellette. (385) Az érsekségnek itt két nevezetes bazilikája van; az egyiket az isteni István király építette a fellegvárban, a másikat az alant elterülő városban IV. Béla, a magyarok királya szentelte az égi Ferencnek. Ha Ptolemaeusnak hihetünk, a Duna mellett a nyílt mezőn, a folyó partján szétszórva a tizedik germán légió nyomai láthatók, ezt aztán a tatárok feldúlták; a légiók egészen Valentinianus és Valens uralkodásáig itt maradtak, és mint egy kövön olvassuk, a külvárosban az első légió parancsnoka egyedárusítási jogot engedélyezett; ez a felirat így szól: Uraink, a hatalmas császárok, Valentinianus, Valens és Gratianus legfelsőbb ítéletéből, a tekintetes férfiúnak, a két hadsereg lovagmesterének rendeletére Foscanus, a Martiusok első légiójának parancsnoka és az alája rendelt katonaság ezt a Burgust, amelynek a neve Commercium, emiatt és e célból alapjaitól felépítette és 48 nap alatt befejezte a mi urunk, Gratianus Augustus második és a jeles férfiú, Probus konzulsága idején. E helységet tekintélyes érsek szokta ékesíteni és most még inkább Aragóniái Hippolit, Beatrix királynénak nővérétől való unokaöccse, Herkules ferrarai fejedelem fia, ki még nem érte el tizedik évét, amikor az isteni Mátyás e szent hivatallal megadományozta. De úgy látszik, hogy a királyi vér, az ártatlan gyermekkor és a már-már isteni erkölcs a bazilikának és a papok tisztelendő kollégiumának inkább hasznára vált, mint hogy a legkevésbé is ártott volna. (390) Ennyit mondtunk az innenső megyékről; most kövessük rendben a túlsókat.

A pestinél kezdjük, melynek Pest városkája adott nevet. A pozsonyinak egy ősrégi város kölcsönözte a nevét, amely a magáét Pisótól nyerte, aki – mint Florus mondja – a két Mysiában meg Pannóniában tevékenykedett, és meghódította Trákiát. A honti megye pedig az, ahol a sacákról, az ázsiai szkíták legősibb népéről nevezett Ság városka található. A földje termékenységének örvendező nógrádit Vác városa ékesíti. Marmaciához, amelyet manapság Máramarosnak mondanak, a rézben, vasban, ezüstben bővelkedő gömöri csatlakozik. Aztán a tornai és a zólyomi, egy faluról és egy mezővárosról elnevezve, az egyik vasának, a másik aranyának és ezüstjének bőségével jeleskedik. A sárosi, amelynek egy várkastély adott nevet, Sarmatia határára rúg ki. A szepesi is a lengyelekkel határos, itt van Szepes, Bártfa és Lőcse város, melyet az albánok, a magyarok elődei alapítottak; leucon tudniillik görögül fehéret jelent. (395) A mi időnkben itt messze tájon Imre, a testőrkapitány, akit nádornak neveznek, meg öccse, István királyi gróf uralkodik nagy területen, egyikük mély bölcsességével és bőséges gyakorlati tapasztalával tűnik ki, a másik hűségben, derekasságban, fegyverforgatásban kiváló. Marmacia mellett a hegyvidéken van az ungi, melynek elnevezése a hunokról vagy az ungarusokról ered. Ha a mezőség felé térsz el, ott van a hevesi, ahol Egerről beszéltünk. A borsodi pedig az, ahol a jeles Diósgyőr vár található. A Tiszán túl találod a szabolcsit és a külső-szolnokit, melynek folyóparti lakossága Marmaciából kősót szállít a Dunához. Nincs távol innen a bihari, ahol Várad fekszik és ennek bazilikája, melyben az isteni László király teste nyugszik; látható itt ércből készült lovas szobra is és még néhány szobor. A békési Erdély felé nyúlik, ezzel határos az aradi is, melynek Arad adott nevet, ahol Vak Béla király sírja található. (400) Nem esik messze innen a zarándi, azonkívül a torontáli, a Tisza folyó mentén a csongrádi, mely Szeged városkájáról nevezetes, aztán a csanádi egy várossal és egy híres bazilikával. Mysia felé a temesi néz, ahol ugyanezen névvel egy számos faluval környékezett mezőváros található. A legközelebbi ehhez a bácsi, városáról és főpapjáról nevezetes. A Duna partján nyúlik el a bodrogi, melyet egy kastélyról neveznek. A szatmári igen gazdag arany- és ezüstbányákban, a hegyek között terül el, és van egy városkája, melyet most Asszonypatakának hívnak. Majd Középső-Szolnok és Kraszna, továbbá a beregi egy Munkács nevű városkával az igen magas hegyek között. És az ugocsai, ahol mindenfelé a főnemesek között mindig ragyogónak tartott Perényi-ház uralkodik, melynek feje, Imre, azon időkben roppant gazdag és még Mátyás király szemében is veszélyes volt, ezért városaitól és vagyonától megfosztatott, de aztán a királyt meghatotta Imre fiának csodálatos jelleme, bűnbánattól és sajnálattól vezéreltetve visszaállította javaikat mind, tudniillik az ifjú oly nemes és méltóságteljes ábrázatú volt, hogy magán hordta őseinek erényeit; velük egy tőről fakadt Perényi János, akiben a legnagyobb ártatlanság, derekasság és szeretetreméltóság lakozott. Mindez Marmacia felé néz.

Pozsony fölött a nyitrai, ahol Nyitra élén a komolyságra és okosságra törekvő Antal püspök állt. Ezt a barsi követi, ahol Revistye van, Orbán egri püspök városkája. (405) A Morva folyóról nevezett Morvaországgal a trencséni határos, ennek egy város adott nevet; nincs túl messze innen Nagyszombat városka. Morva- és Lengyelország határán van a Liptó városról nevezett liptói, melyet a kegyes atya, az isteni Mátyás, fiának, a legboldogabb, gyermekkorától az uralkodás legbiztosabb reményében nevelkedett Jánosnak adományozott, mert ez már kora gyermekségében megmutatta, milyen fejedelem válik majd belőle. Az árváit Morva- és Lengyelország határa érinti. Ugyanezen vidékhez tartozik a turóci. Szinte ezen tájon fekszik az abaújvári, ebben van a híres-nevezetes Kassa városa és Eperjes, a zempléni, benne egy városka, ahol a szkíták és a magyarok a Bodrog folyónál először szálltak meg. Végezetül van a máramarosi megye, ahol sóbányák vannak, meg öt városka és falu, valamint az erdélyi, ahol a szászok hét városa áll, és ha nem csalódom, ezeket hívják Hétvárnak. Közülük fontosabb Szászváros, Szeben, Brassó, Beszterce és Kolozsvár, ami szkíta nyelven iskolavárost jelent; szomszédságában van a boldog Skolasztikának szentelt kolostor. (410) Aztán Gyulafejérvár metropolis, melyről fentebb esett szó; sóbányák is, a székelyek népe, akik a nemeslelkű szkítáktól származnak, és ezért mindmáig sem ismerik a szolgaságot, mostanában sem fizetnek adót a királynak, csak olykor-olykor egy házi ökröt, és parancsainak nem mint utasításnak engedelmeskednek, hanem mint az ország szükségletéből következő kérelemnek. Nevezzük meg azonban mindezt újabb kori nevekkel.

Sarmatiának azt az oldalát, mely a Dnyeszter és a Tiligul között a Fekete-tengerig nyúlik, most Podóliának mondják. Innen húzódik Oroszország a Dnyeperig, elfoglalja ennek mindkét partját egészen a forrásáig, majd kelet és észak között megfordulva a Don forrásai fölött a Riphaeus-hegyekig nyúlik. Aztán a Riphaeus gerincétől fut tovább az egyik része a Szarmata-óceánhoz a Krímen túl a Turuntus folyóig, a másik pedig Ázsia, a hyperboreusok és a hippofágok felé egészen a szarmatákig, ahol a szinte örök havon erdei emberek szekereznek, kocsijaikat a szarvasok oly gyorsan húzzák, hogy egyetlen nap alatt könnyűszerrel megtesznek száz mérföldet. Ami Oroszország mögött a Don és a Maeotis között van, azt a tatárok bírják.

Litifania, amelyet sokan Litvániának neveznek, Sarmatia belsejét foglalja el, a Venedicus- és a Budinus-hegyek között fekszik, keleten Oroszországot, északon Livóniát, Poroszországot és Pomerániát érinti, mely területek a Budinus- és az Alaunus-hegyektől Sarmatia többi részét foglalják el egészen az óceán partvidékéig. Litvániához Mazóvia csatlakozik. Nyugaton a Visztula folyó partjainak környékén Lengyelország foglalja el Sarmatiának azt a részét, mely a Szarmata-hegyektől és a Germániát Szkítiától elválasztó Visztula forrásvidékétől nyújtózik el. (415) Ezt a helyet egykor az ombrók, a sabocok, a sidók és a visburgik lakták, de ahol Germánia felé tart, ott Szilézia csatlakozik hozzá, amelyet hátulról Morvaország érint Sziléziai és Morvát Marbod király idejében a kvádok és a markomannok birtokolták, és azt hiszik, hogy Morvaországot róla nevezték el. E két tartományhoz észak felé Csehország esik, mely a Szudétáknak mondott hegyek és a Cseh-erdő között fekszik. A Drávánál kezdődik Magyarország, és tart a Dunán innen a noricusoktól Taurunumig, ahol a Száva a Dunába beomlik, a Dunán túl pedig Germániától a Kárpát-hegységig, amely alatt Szepes városkája fekszik, elterjed egészen Tibiscumig, ama hegyi Dácia fővárosáig, amelyet többen Partmentinek mondanak, mostanában pedig Havasalföldnek neveznek. A másik Oláhország, amelynek Moldva a neve, a Pruttól, a hegyi Oláhország határától a Duna és a Dnyeszter között a Fekete-tengerig terjed. A Kárpát-hegységen túl Dácia legszélső része Erdély. Felső-Mysiában van Bosznia és Rácország, hátul Szerbia; Alsó-Mysiában Bulgária. (420) Királyi székhely Lengyelországban a Visztula folyó mellett fekvő Krakkó, Litvániában Vilna, Magyarországon pedig Buda.

Amilyen röviden csak lehetett, ismertettük a két Szkítiát, az innenső és a túlsó Magyarországot, a különböző népek költözködései, háborúi következtében megváltozott helyneveket, arra gondolva, hogy e leírás segítségével ki-ki könnyebben megérti a történteket is. Hogy azonban a következőket világosabban adhassuk elő, úgy gondoltuk, hogy nem lesz haszontalan, ha bevezetésül először a szkíták eredetéről, szokásairól, történetéről beszélünk, meg a gótokról, akiket azok a hunok űztek el, akiktől a magyarok az eredetüket veszik, habár néhány dolgot az előző könyvben már érintettünk.

Senki sem tagadja, hogy a szkíta nemzet Scytháról, Herkules fiáról kapta a nevét. A história elbeszélésében azonban eltérések vannak. Diodorus egy földből született szűzről beszél, aki köldöktől fölfelé emberi, egyébként vipera alakot mutatott; ez három fiút szült: Scythát, Plutót és Napist, az első bátorságban és tehetségben kiemelkedvén azt a birodalmat, amelyet szűköcskén vett át, kiterjesztette, és a szkítáknak nevet adott; amikor a meggyarapodott területű országot felosztották, a másikról a plutonokat, a harmadikról a napaeusokat nevezték el. (5) Az a gyenge és lenézett nemzet, mely először az Aras folyónál lakott, nagyszerű, háborúra és dicsőségre vágyó királyt kapván a Kaspiig elfoglalta a hegyvidéket, a síkságot pedig az óceánig és a Maeotisig, sőt azt beszélik, hogy a Donon is átkelt, fényes sikereket aratott, és Európában Trákiáig jutott el; Ázsiában is elérte a Nílust, a meghódított tartományokból sok gyarmatot alapított Szkítiában, két hatalmasat is, az egyiket asszírokból, amelyet Paphlagonia és Pontus között telepített le, a másikat médekből a Don mögött, amelyet Sarmatiának neveztek el.

Herodotus azt mondja, hogy Herkules semmit sem akart érintetlenül és hódítatlanul hagyni, ezért elment Szkítiába, egy erdős, berkes vidéken egy kétalakú asszonyra bukkant, aki elvette tőle a lovait, és csak azzal a feltétellel tudta azokat visszaszerezni, ha közösül vele; ez három szép és egészséges fiút szült neki, Scythát, Agathyrsust és Gelonust; amikor a nő tanácsot kért tőle, hogy melyiküknek adja át az országot, azt felelte, hogy annak, aki erősebben meghajlítja az íjat, amit otthagyott; midőn felnövekedtek, Scytha hajlította meg a legjobban, ő kapta meg az ország fölötti uralmat, fivérei más lakóhelyet kerestek; Gelonus átkelt a Donon, országa határát a Dunáig terjesztette, Agathyrsus észak felé ment, és a Riphaeus meg a Hyperboreus-hegyeknél alapított birodalmat. (10) Némelyek pedig, akik a zsidók, nem tudom, miféle meséi nyomán ábrándozgatnak, azt írják, hogy a szkíták Jáfet fiától, Magógtól erednek, a hunoknak meg Nimród fiai, Hunor és Magor voltak az elei. Mi azonban inkább a roppant tekintéllyel rendelkező ősi forrásokat akarjuk követni akár még tévedéseikben is, mintsem ezekkel akár igazságukban is egyetérteni.

A szkíták nemzetét tehát mindig a legősibbnek tartották, ezt jól mutatja vitájuk az egyiptomiakkal. Az egyiptomiak a következő érveléssel vitatták maguknak az emberi nem eredetét: azt állították, hogy a dolgok kezdetén az első emberek semmiképpen sem lakhattak ott, ahol elviselhetetlen a hideg vagy iszonyú a hőség, hiszen ezekkel szemben az elme máig sem tudott valamiféle takarót kimesterkedni; Egyiptom középen van, földje dúsan termő, éghajlata kiegyensúlyozott, a Nílus pedig a napmeleg hatására az iszapból számtalan állatfajt teremt; ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy az első emberek ott találhatók, ahol a legkönnyebben fejlődhettek. A szkíták viszont azt erősítgették, hogy ennek nincs jelentősége, az isten és a természet semmit sem csinál fölöslegesen, nem alkotott olyan helyeket, amelyek egészen üresek, az állatok és egyéb dolgok teremtése során mindent a hely és az éghajlat viszonyainak megfelelően alkotott meg, a hideg vidékekre durva testeket helyezett, mások képesek elviselni a hőséget, a növényeket és gyümölcsöket a hely és az éghajlat szerint a legcélszerűbben osztotta el; (15) emellett a dolgok teremtésekor, akár egyesülés és a dolgok összevegyülése volt az, akár a vizek áradása a földek fölött, akár tűz borított mindent, és ez szülte a világot, mint mondják, a szkíták mindenképpen korábbi eredetűek. Mert ha az isten akaratából tűz esett a földre, azt kell hinni, hogy a tűztől először a fagyos észak szabadult meg, Egyiptom viszont és a többi terület, amely napkelet felé esik, igen lassan vált mérsékeltté, hiszen még ma sem nélkülözi a nap forróságát; ha özönvízbe merült el a talaj, a visszavonuló vízből a magasan fekvő észak bukkant ki gyorsabban, és ez nem történhetett korábban sehol, mint Szkítiában. Hogy ez milyen magasan fekszik, könnyen belátható abból, hogy minden Szkítíából eredő folyó a Fekete- és az Egyiptomi-tengerbe siet, míg viszont Egyiptom királyok és nemzedékek oly sok fáradozása és költsége ellenére mindmáig sem tud ellenállni az árvíz erejének. Ebből könnyen megállapítható, hogy a Nílus nem délről, hanem a nyugati Atlasz-hegységből folyik kelet felé. Ha az egység szétoszlásakor és a dolgok egyesülésekor a könnyebb anyagok felfelé, a nehezek lefelé mozogtak, bizony az éghez közelebbi, a kiemelkedő sarkon fekvő Szkítia emelkedett ki előbb. Az egyiptomiakat azonban nemcsak érvekkel, hanem fegyveres erővel is legyőzték. Amikor ugyanis egykor Sesostris, az egyiptomiak királya háborút indított, nem hogy a határukon várták volna be érkezését, hanem messzire elébe vonultak, mintha portyázni mennének, hogy tudniillik a király semmit se tudjon zsákmányolni tőlük; amikor ezt a támadó észrevette, otthagyta a poggyászt meg a tábort, és szélsebes futással visszavonult; a király óriási veszteségeket szenvedett, és alig tudott ép bőrrel hazamenni Egyiptomba. (20) Sőt, ha a szkítákat a mocsarak fel nem tartóztatják, egész országát elvesztette volna. Ezek, miután visszamentek, egész Ázsiát meghódították, és uralmuk jelképeként csekély összeget kivetve adófizetőjükké tették. De minek beszéljünk Sesostrisról, és minek hánytorgassuk fel az ósdi történeteket? Gyalázatos menekülésre kényszerítették Dariust, a perzsák királyát, egész seregével együtt megsemmisítették Cyrust, lemészárolták Zopyriont, Nagy Sándor hadvezérét, egész seregével együtt; megsemmisítették a parthus és a baktriai birodalmat.

Háborúban kérlelhetetlen nemzet, fékezhetetlen, nagyravágyást és kapzsiságot nem ismerő, a legyőzőttől nem kíván egyebet, csak a dicsőséget, nem művel földet, nem épít házat, nem telepít falvakat, nincs állandó lakóhelye. A műveletlen pusztaságokon csak barmait legelteti. Szekerét házként használja, amelyet kedve szerint mozgathat, ezen szállítja az asszonyokat és a gyermekeket; vad- és nyestbőrbe burkolóznak, nem használnak gyapjút, tejjel és mézzel táplálkoznak, edényük leginkább a fejővödör, fegyverük kard és nyíl, az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük. A lopást tartják a legsúlyosabb bűnnek, mert barmaikat és élelmiszerüket fedél és kerítés nélkül tartják, midőn az erdőkben kóborolnak; ha lopni szabad volna, nem tudnának fennmaradni; a máséra nem vágyakoznak, megelégednek a magukéval; aranyat, ezüstöt nem kívánnak. (25) Egyébként kiegyensúlyozottak, mértékletesek, természettől fogva becsületesek, amit a rómaiak és a görögök még a filozófusok utasításai és tanításai nyomán sem tudtak követni. Ezeknek ugyanis többet használt a bűnök nem ismerése, mint amazoknak az erények ismerete. Joggal dicséri tehát őket oly nagyon Homerus, ahogy az előző könyvben mondtuk, de amikor kapcsolatba kerültek a föníciaiakkal, iónokkal, miletusiakkal, a görögökkel és a rómaiakkal, erkölcseik megfertőződtek, kegyetlenekké és vadakká váltak.

Ázsiában teremtettek maguknak birodalmat, ahonnan évente ezerötszáz arany adót szedtek; az adófizetésnek Ninus, az asszíriaiak királya vetett véget, ők sem a legyőzetést, sem a szolgaságot nem bírták elviselni. Pius, ama szentséges atya, megrója Trogust azért, mert azt írta, hogy a szkíták inkább csak hallottak a római fegyverről, mint érezték azt, szerinte nem voltak méltók erre a dicséretre, mert a rómaiaktól, görögöktől, macedónoktól nem maradtak érintetlenek; Sándor egészen a Sir-Darja folyóig öldöste őket, Pompeius a szkíták több seregét legyőzte, meghódította az albánokat és az ibéreket, Claudius császársága idején is a rómaiak számos ragyogó tettet hajtottak végre a szkítákkal szemben, és a többiről nem is szólunk. Ámde mindez könnyen megcáfolható, hiszen az említettek a határokig is alig jutottak el, a belső és rejtettebb területekre egyáltalán nem nyomultak be. (30) Ha Sándor azzal henceg, hogy tett valamit, hát azt csak érintőleg és nem lényegében tette, mert ha huzamosabban ott tartózkodott volna, szerencséje aligha meg nem változik; a beljebb lakó szkíták ugyanis inkább csak hallottak Sándorról, de nem találkoztak vele. A bactrianok és sogdianok elpártolása miatt előbb tért vissza, mint ahogy a szkíták összesereglett népét meglátta volna. A római császárok viseltek ugyan hadat a dákok és a bosporusiak ellen, méghozzá igen gyakran gyászos kimenetelű hadat, de Szkítia belsejébe sohasem jutottak el, mert ez Ázsiában is, Európában is oly szélesen és hosszan nyúlik el, hogy egy másik földkerekségnek mondhatod, mely földjének termékenységét, barmainak szaporaságát, aranyának, ezüstjének, drágaköveinek bőségét tekintve nem megvetendő. De higgy nekem, ez a szentséges atya, aki sok mindent előrelátott a távoli jövőben, nem nézte jó szemmel, hogy a Szkítiából származó magyarok, akik az ausztriaiakat súlyos vereséggel és csapással sújtották, és alighanem sújtani fogják megint, ily nagy dicsőséggel ékeskedő ősöket kapnak.

Ezenkívül a parthusok a szkíták pártosai voltak, amint ezt a szkíta nyelvből érteni lehet, akik ugyan a római néptől a leghatalmasabb vezérek révén három háborúban szenvedtek vereséget, mégis inkább győzteseknek, mint legyőzőtteknek látszottak. (35) Ezek, otthoni lázadásuk miatt hazájukból kiűzetvén, először azokat a pusztaságokat foglalták el titkon, amelyek a hyrcanok meg a daák, valamint az araeusok, a margianok és a bactrianok között fekszenek, szkíta nyelvüket kezdték méddel vegyíteni, majd mikor sok-sok idő múlva Arsaces lett a királyuk, országukat kiterjesztették, és róla nevezték többi királyukat is Arsacidáknak. Bámulatos bátorsággal küzdöttek Antiochus, Seleucus fia ellen, aki százezer gyalogossal és 20 ezer lovassal támadta meg őket. Mithridates uralkodása idején legyőzték a médeket meg a hyrcanokat, és ő a parthusok birodalmát a Kaukázustól az Eufráteszig terjesztette ki. Fia, Phraates, Antiochus háborújában a görögök seregét teljesen megsemmisítette, és hosszú ideig fogságban tartotta. Ezek ölték meg Marcus Crassust, hatalmuk alá hajtották az uralkodó perzsákat. A hadat viselő Marcus Antoniusszal 50 ezer lovast állítottak szembe, és ha földink, Ventidius Bassus bátorsága nem szegül velük szembe, az egész római hadseregnek vége lett volna. Severus császár csalárdságát súlyos háborúval torolták meg. Gallienus uralkodása alatt elfoglalták Mezopotámiát és Szíriát. Végezetre ez a szkíta törzs elfoglalta a Kelet egész birodalmát, és a rómaiak sohasem tudták leigázni. A többit elhagyom, hogy ne kalandozzam messzire.

(40) Azon töprenghetünk, hogy Szkítiának vajon a férfiak vagy az asszonyok virtusa szerzett-e nagyobb dicsőséget. Közülük származtak ki az amazonok, e hallatlan erejű és bátorságú asszonyok, akik nemcsak azt utasították vissza, hogy más nőkkel összehasonlítsák őket, hanem a férfiak dicsőségét is elérni, hogy azt ne mondjam, felülmúlni igyekeztek. Ptolemaeus a Volga folyó és a Ceraunius-hegy közé helyezi őket. Metrodorus Scepsius azt hagyományozta, hogy ezek a gargarensek szomszédai voltak, és a Cerauniusok lábánál éltek. Eredetüket a történetírók így írják le: Midőn Szkítiában a nagyurak áskálódása két királyi ifjút elüldözött otthonról, ezek – azt beszélik – sok ifjat gyűjtöttek maguk köré, és Cappadociába mentek, letelepedtek a Terménél, elfoglalták a themiscyrai mezőket, és ott sokáig rabló, lator életet folytattak, végül a szomszédok összeszövetkeztek, és egy szálig lemészárolták őket. Életben maradt feleségeik, mint mondják, látták, hogy száműzetésükhöz özvegység is járul, ezért kétségbeesésüket merészséggé edzették, fegyvert ragadtak, és nemcsak azért, hogy megtartsák, ami az övék volt, hanem területüket is meg akarták növelni; megvetették a szomszédokkal való házasságot, mint a szolgaságot, és a férfiak segítségét visszautasítva kiterjesztették országukat; hogy mindnyájan hasonló helyzetben éljenek, megölték a férfiakat, akik odahaza megmaradtak, majd dühüket a szomszédokra fordították, meghódították őket, aztán – hogy ki ne pusztuljanak – évente meghatározott időben közösültek velük. (45) A fiúgyermekeket azonnal megölték, a lányokat megtartották, de nem asszonyi mesterségekre tanították őket, hanem lovaglásban, vadászatban, íjászatban gyakorlatoztatták. Jobb mellüket levágták, hogy a nyilazásban ne zavarja őket, innen származik a nevük is. Leghíresebb királynőjük Lampedo és Marpesia volt; felváltva gyakorolták az uralmat, egyikük a belső, másikuk a külső ügyeket kormányozta. Azt állították, hogy Mars nemzette őket. Alávetették Európa nagyobb részét, hatalmukba hajtották Ázsia sok városát; amikor birodalmuk megvédése végett hatalmas hadsereggel Ázsiában tartózkodtak, megalapították Ephesust, Szmirnát, Cymát és Magnesiát. Marpesiát a leánya követte, Orithyia, aki rendkívül katonás fegyelemmel szüzességét mindvégig megőrizte, az amazonok birodalmát olyannyira megnövelte, hogy méltóvá vált a Herkules és Theseus hadjáratában való részvételre, mely utóbbi hozzájuk igyekezvén Görögország ifjúságának színét gyűjtötte össze, és kilenc hosszú hajót ácsoltatott. Két nővér, Antiope és Orithyia kormányzott, Antiope a bel-, Orithyia a külügyekben. Amikor Herkules az amazonok partvidékére érkezett, Antiope nem tartott támadástól, óvatlan és felkészületlen volt, amikor megrohanták. (50) Antiope nővérét, Menalippét Herkules, Hippolytét Theseus rabolta el, tőle született Hippolytus; a szerencsétlenek szomorúan tűrték a fogságot. Amikor Orithyia övéi esetéről értesült, és megtudta, hogy a rabló az athéniek vezére volt, segítséget kért Sagillustól, a szkíták királyától, és megtorolta az athéniek jogsértését. A legvitézebb férfival is összehasonlítható Penthesilea következett utána, aki nem félt attól, hogy tekintélyes sereggel segítséget vigyen a trójaiaknak. Fennmaradtak egészen Sándor idejéig. Thalestris királynő elérte, hogy közösülhetett Sándorral, majd nemsokára az összes amazonnal együtt meghalt. És jóllehet a történetírók különbözőképpen számolnak be róluk, mégis második Claudius, amikor a gótok fölött diadalmenetet tartott, tíz férfiruhás asszonyt vezetett egy szekér előtt, akiket amazonoknak tartottak. Piruljanak tehát a férfiak, és elsősorban azok, akik elbizakodottságukban annyit tulajdonítanak maguknak, amennyit másoknak sohasem engednek meg. (55) Hogy az amazonok, minden századok ritka példánya, a szkíták ragyogó sarja, mily jeles ősöknek számítanak, tetteik messze hírlő dicsősége mutatja. Ha a szkítáknak olyan kitűnő íróik lettek volna, mint a görögöknek és a latinoknak (szavaimmal nem akarom sérteni a római birodalom méltóságát), és ha minden országot igazság szerint értékelnének, félő, hogy kénytelenek lennénk a barbárok előtt pironkodni.

Bárcsak inkább elfogultságból, és ne az igazságnak megfelelően mondhatnánk ezt! De az igazság szellemét mindenben tisztelni kell. Hegesippust idézzük, az elfogulatlan tanút, aki előadja, hogy amikor Titus elfoglalta Jeruzsálemet, ahol tizenegyszer százezer zsidó esett el, és kilencvenhétezer jutott fogságba, akkor voltak az alánok az ázsiai Szkítía lakói, vad és háborúban edzett nép, akiket Sándor más elvadult nemzetekkel együtt vasretesszel zárt be a Kaukázusba, hogy a Don és a Maeotis környékét műveljék, ne támadják meg a másét, de vagy a talaj terméketlensége miatt, ami nem felel meg mindig a földművesek vágyainak, vagy zsákmányra éhezve feltörték a kaput, Hyrcanián keresztül Médiára rohantak, meglepetésszerűen végigszáguldtak a médek egész országán, mindent tűzzel-vassal pusztítottak; mivel dúsgazdag királyságra bukkantak, az öldöklésbe belefáradva zsákmányolni kezdtek; Pacorus király inkább az életével törődött, mint az országgal, egy távoli biztos helyre menekült, fogságba esett feleségeit, gyermekeit, ágyasait száz talentumért váltotta ki az ellenségtől; Tiridates, Örményország királya, amikor megtudta, hogy meg fogják támadni, megpróbált ellenállni, de hiába igyekezett, az ütközetben vereséget szenvedett, őt magát is kötélre fűzték, és ha azt éles kardjával bátran el nem vágja, elevenen került volna az ellenség hatalmába; az alánoknak szokásuk volt, hogy a csatában kötelet hajítottak, és ezzel fogták el az ellenséget; (60) Tiridates, hogy a haláltól megszabadult, otthagyta nekik az országot, hadd fosztogassák; kirabolták, felégették Médiát és Örményországot, majd hazamentek Szkítiába. Mit mondjunk az európai alánokról, akik a gótokkal szövetkezve nemcsak Trákiát, Mysiát és Pannóniát rohanták meg, hanem Illyricumot, Itáliát, Germániát, a két Galliát és Hispániát is, számos területet oly szilárdan elfoglaltak, hogy mindmáig tartják azokat? A tarragonai Hispániát most a gótokról és alánokról Gothalaniának nevezzük. Bárcsak ne ismernénk a gótok gyújtogatásainak, rombolásainak az emlékeit! A vandálok ugyanezen az úton száguldozva Afrikát foglalták el. A gótok is először nemcsak Trákiát, Macedóniát és Görögországot dúlták fel, hanem Valerianus és Gallienus császársága idején Pontust és Ázsiát is. Isten haragjának szinte minden súlyos ostorcsapása az Északról érkezett.

Bizonnyal csodálatra méltónak tarthatjuk, hogy a szkíták sohasem tűrhették huzamosabban az idegen igát, és a többieket legyőzték a háborúban. Először Bacchus és Herkules vezetett ellenük hadat, aztán Cyrus, Darius, Sándor és Pompeius, de nem tudtak fölöttük sokáig uralkodni. (65) Véleményemmel nem áll szemben Lucius Florus, amikor úgy gondolom, hogy Mithridates, Pontus királya azért volt képes 40 éven át folytonos háborút vívni a római nép ellen, mert szíves viszontszolgálatok fejében a szkíták segítségét bírta, és ez úgy megerősítette a seregét, hogy számos vereség után sem tört meg, sőt, a népeknek az a termékeny bölcsője bőséges pótlással is szolgált. Legújabban pedig mit mondjunk a törökökről, akik az ázsiai Szkítiából származnak, átvonultak Pontuson és Cappadocián, elárasztották a szomszédos területeket, és folytonos támadásaik révén akkora erőre tettek szert, hogy Galatia, Bithynia, Frígia és egész Kis-Ázsia megszállása után, majd a római birodalom súlyos gyalázatára és vesztére átkelve a Dardanellákon, Európa nagy részét elfoglalták? Hogy a magyarok mit cselekedtek, látjuk is, históriánk is erről fog szólni. De nem kell csodálkoznunk e nemzet erényein és viselt dolgain, mert abban, hogy erőben és háborúzásban kitűnnek, legfőképp e három tényező segíti őket: a magasan fekvő sarok magasztos lelkeket hoz a világra, Mars, aki a szkíta tájakon uralkodik és az ő sajátképpeni istenük, adja a vadságot, a vidék természete pedig a testi erőt. Ugyanis a hideg környezet elzárja a test pórusait, ezáltal növeli a természetes meleget, elősegíti az emésztést, miért is a test naggyá és erőssé válik. De mert már hosszasan elidőztünk e tárgynál, hagyjuk a szkítákat; most, hogy mindent rendben elbeszéljünk, ami a témánkra tartozik, az istenség segítségével kezdjük a gótokkal, mert a hunok a gótokat kergették ki Szkítiából.

(70) Miután a gótok kivonultak Skandináviából, mint az elején elmondtuk, Filimer vezetésével a Maeotis mellett, majd a Fekete-tengernél telepedtek le, aztán megunták ezt a vidéket, és Zamolxisnak, a művelt filozófusnak a vezetésével Dáciába, Trákiába és a két Mysiába mentek tovább. Ez a nemzet ugyanis, ellentétben más barbárokkal, szerette a bölcseletet, mint Dion, a görög történetíró mondja, aki a gótokról írt. Először Zeuta és Deceneus, aztán Zamolxis volt a filozófusuk, ez utóbbi platonista, mert jól tudták, hogy boldogok azok, akiket bölcs királyok kormányoznak. A kiválóbb filozófusokat tarabostescoknak, később süvegeseknek nevezték, és az egyiptomiak szokása szerint közülük választották papjaikat és királyaikat.

Azt mondják, hogy a gótok és a géták ugyanazok, Strabo azt állítja, hogy a dákok és a géták is azonosak, mert ugyanazt a nyelvet használják. Trogus a dákokat a géták ivadékainak nevezi, és azt írja, hogy mindkét fajta dák a daáktól, vagyis a dávoktól vette az eredetét, akik a Kaspi-tenger lakói voltak. Ha ezek tekintélyét követjük, amint kell, nem származhattak ki Skandináviából, mint történetírójuk, Jordanis állítja. De a gót történelemben engedjünk valamit a gót írónak. Mégsem szűnök csodálkozni Jordanison, aki az övéi iránti túlzott elfogultságból mindent, amit a hátrább lakó szkítáknak szokás tulajdonítani, az európai gótok javára ír, hogy Sesostrist, az egyiptomiak királyát egészen Egyiptomig üldözték, hogy Ázsiát leigázták, hogy ők voltak a parthusok és az amazonok ősei, Tomyris révén megölték Cyrust, megfuttatták Dariust és Xerxest, akik nem is a szkíták, hanem a görögök ellen állítottak roppant sereget. (75) Az ázsiai szkíták ugyanis régebbiek, mint az európaiak, akik azután szerezték és vették fel az európai nevet, miután a Donon átkeltek. Ebből világos, hogy elbeszélése, tisztesség ne essék szólván, semmiképpen sem állhat meg. A csatában roppant kemények voltak, ezért különös tisztelettel illették Marsot, az istenségnek az ellenség vérével áldoztak, úgy vélekedve, hogy nem lesz haszontalan, ha a hadak istenét emberáldozattal maguk felé hajlítják, és a háború első gyümölcseit neki felajánlják.

Amikor tapasztaltabbakká váltak, az egész nép kettéosztott, vizigótokra és osztrogótokra. A vizigótok a Balt, az osztrogótok az Amal családnak engedelmeskedtek. Mert a gótok tartották ekkor megszállva azt az egész traktust, amely a Borysthenestől, amit Jordanis Dnyepernek nevez, egészen a Donig húzódik. Az Antaloknak szokásuk volt a nyilazás, énekszóval és citerával adták elő őseik tetteit, heves vágtában hajtották a lovakat. Dion, aki megírta a Geticát, azt mondja, hogy jóval később a gótok királya, valamint az európai Mysiáé is Telephus volt, Herkules fia, akit Priamus nővérétől, Augétól nemzett. Ez a trójaiak megsegítésére csapatot toborzott, és amikor a görögökkel megütközött, megölte Thessandert, a görögök vezérét, amikor pedig Aiaxra és Ulyssesre támadt, lebukott összeroskadó lováról, combját Achilles lándzsája súlyosan megsebezte, de még sebesülten is elkergette a közeléből a danaokat. (80) Hozzáteszi, hogy a királyságban fia, Eurypylus követte, aki menyasszonya, Cassandra iránti szerelmétől hajtva elment a trójai háborúba, és ott halt meg. Nem hiszi azonban, amit Dion állít, hogy Fülöp, Macedónia királya, feleségül kérte Medopát, Gudilának, a gótok királyának a leányát, és el is vette, hogy ezzel a rokonsággal megerősítse a királyságát, aztán pénzszűkében lévén megostromolta a Tomi közelében fekvő dúsgazdag géta várost, Várnát, a jámbor papok fehér, szent öltözetben ütemre énekelve elébe vonultak, a macedónok megengesztelődtek ettől a látványtól, a király parancsára azonnal feloldották az ostromot, visszaadták a zsákmányt, megújították a szövetséget, és távoztak. Nem sokkal később azonban Sithalcus királynak eszébe jutott a szerződésszegés, és hogy a gótok jogtalankodását megtorolja, 150 ezer embert gyűjtött össze az ellen, akire a haldokló Sándor az athéni parancsnokságot hagyta volt, mely háborúban felülkerekedtek, és a Mysiában elszenvedett sérelemért majdnem egész Macedóniát végigpusztították.

Abban az időben, amikor Sylla megszerezte a hatalmat, Byrebista uralkodása alatt véletlenül eljutott a géta királyságba Deceneus, aki bölcsességével feltűnt, és a király szinte uralkodói hatalmat adott neki. Miután ez megtörtént, azonnal azt tanácsolta, hogy indítsanak hadjáratot Germániába, amelyet most Frankföldnek nevezünk, mire a gótok az egész területet elözönlötték és kifosztották. (85) Deceneus illendő és kulturált rendre hozta barbárságukat, polgári szokásokra fordította, megtanította, hogy törvényeknek engedelmeskedjék, amelyeket belaginisoknak neveznek, megmagyarázta a csillagok pályáját, a bolygók mozgását, az égbolt egész szerkezetét, a dolgok természetét, az istenek tiszteletét, az ünnepi szertartásokat. Aztán a hasonlóan művelt Comosicus került az élükre, aki messzemenő igazságossággal viselte mind a királyságot, mind a főpapságot. Corillus követte az uralomban, aki körülbelül negyven évig uralkodott. Hosszú idő elteltével, Domitianus császársága idején, felbontották a békét, és elfoglalták a Duna partját, melyet a római nép már régóta birtokolt, és ahonnan egykor az ifjabbik Gordianus, odasietve a Dunához, könnyű csatában elűzte és kiszorította őket; most e tartomány élén Oppius Sabinus állt válogatott légiókkal. Oppiusnak, a légiók parancsnokának levágták a fejét, sok kis- és nagyvárost tűzzel-vassal elpusztítottak. Mindezt Dorpaneus király művelte. Domitianust a szükség arra kényszerítette, hogy megvédelmezze az államot, hadjáratot szervezzen és sorozást tartson; a sereg élére Fuscust állította; amikor ez megérkezett Illyricumba, összeláncolt hajókból hidat készített, és átkelt a Dunán, majd megütközött az ellenséggel, szerencsétlenül, amennyiben a vezér elesett, a római csapatokat nemcsak táborukból űzték ki, hanem meg is verték és megfuttatták, és óriási veszteségeket szenvedtek. (90) Aztán Ulpius Traianus következett, aki a római birodalmat ért kárt és gyalázatot alaposan megbosszulta, mert kétszer is diadalt aratott Decebal fölött, aki különböző cselvetésekkel próbálkozott ellenében, és akit Longinus légióparancsnok elfogása elbizakodottá tett; ez, hogy a fogság gyalázatától szabaduljon, méreggel vetett véget az életének; Traianus halálba kergette a királyt, roppant kincstárát elszedte, a Dunán hidat épített, amelyet később Hadrianus lerombolt, hogy a dákok ne támadhassák a Mysiákat; ez – mint Dion írja – 20 pilléren állt, magassága az alapok fölött 150 láb, szélessége pedig 60 láb. Dáciát aztán provinciává tette; még látszanak e híd fennmaradt, négyszögletes kövekből készült pillérei. Antonius Caracalla később hevenyészett csatározásokban legyőzte a gótokat. A barbárokat önteltté tette a győzelem, és főuraikat ansesnek, azaz hérosznak és félistennek kiáltották ki. Hasznosnak tartjuk, hogy röviden bemutassuk ezek leszármazását.

Mint regéikben éneklik, első volt közülük Gapt, akinek fia Hulmul volt. Hulmul nemzette Augist, ez Amalt, akitől az Amalok vették az eredetüket. Amal nemzette Hisarnest, Hisarnes Ostrogothát, Ostrogotha Hunuilt, Hunuil Athalt, Athal Achiulfot és Oduulfot, Achiulf Ansilát, Ediulfot, Vultulfot és Hermanarikot, Vultulf Valaravansot, Valaravans Vinitharit, Vinithari Vandiliart, Vandiliar Thiudimert, Valamirt és Vidimirt, Thiudimer Theodorikot, Theodorik Amalasuentát, Amalasuenta szülte a férjétől, Euthariktól Atalarikot és Mathesuentát, akinek ez volt a rokonsága: Hermanarik, Achiulf fia, nemzette Hunimundot, Hunimund Thorismundot, Thorismund Berimundot, Berimund Veteriket, Veterik Eutarikot, aki Amalasuentát vette feleségül, és Atalarikot meg Mathesuentát nemzette; Atalarik gyermekkorában meghalt; Mathesuenta férje Vitigis volt, gyermekei nem születtek. (95) Amikor a gótok birodalma tönkrement, Belizár mindkettőjüket fogolyként Konstantinápolyba vitte. Vitigis azonnal meghalt; feleségét, Mathesuentát Germanus patrícius, Justinianus császár nagybátyja, feleségül vette és partíciusnővé tette, ő szülte neki egyetlen fiát, Germanust. Az Amalok kipusztulásáról alább lesz szó; most térjünk vissza a gótokhoz.

Egy részük a Fekete-tenger ama vidékén lakott, amely kelet felé néz, ezek vagy Ostrogotha kapitányról, vagy a Keletről kapták a nevüket; azok viszont, akik a nyugati területet foglalták el, a saját nyelvükön vizigotáknak nevezték magukat, mert átkeltek a Dunán, és sokáig megszállva tartották a Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat és Illyricum tekintélyes darabját. Symmachus azt mondja, hogy közülük származott Maximinus császár, akit Alexandernek, Mamaea fiának a halála után a hadsereg cézárrá kiáltott, és aki alacsony rendű szülőktől származott, gót apától, akinek Micca, és alán anyától, akinek Ababa volt a neve; Severus császársága idején, amikor fia születésnapján katonai játékot rendeztek, ez ereje tudatában odament, és amikor a küzdőtérre lépett, izmos testével minden néző csodálatát felkeltette; amikor a szolganéppel való küzdelemre sor került, nem hozott szégyent a katona névre sem, mert tizenhat szolgát egykettőre oly sikeresen terített a földre, hogy látszott, párbajban a többit is könnyedén legyőzi; ezért fölvették az újoncok közé, a császár ajánlotta be őt a katonai tribunusnál, néha a vágtató lovon elöl haladó császárt gyalogosan megelőzte, máskor a császár parancsára a legerősebb katonákkal verekedett meg, és könnyedén legyőzte őket, amiért arany nyakláncot és bőséges jutalmat kapott tőle, és felvették a testőrkatonák közé. Jordanis, ahogy tudja, elferdíti Symmachust, hogy a római birodalommal szemben a gótot magasztalja fel. (100) Herodianus pedig, a historikus, aki a görögök és a latinok előtt egyaránt nagy tekintélynek örvend, és akit az isteni Mátyás számára görögből lefordítottunk, azt hiszi, hogy nem gót volt, hanem – mondja – Alexander táborában volt egy bizonyos Maximinus, aki tiszta trák nemzetségből egy félbarbár faluban született, eleinte pásztorok között nevelkedett, ifjúkora kezdetén hatalmas teste és és ereje jóvoltából a lovagrendbe került, rövid idő alatt a szerencse kedvezéséből páratlan katonai pályát futott be, táborparancsnok is volt, rá bízott tartományokat is irányított teljhatalommal; Alexander az összes újonc kiképzését rábízta, kiképzés során a katonák oly nagyon megszerették, hogy mindenki egyformán kedvelte, főképp a paeonok, akik hazaszeretetből nagyon kérkedtek az ő erényeivel; egyszer, amikor a szokásos gyakorlatozás céljából egy mezőre érkeztek, az odajövő Maximinusra császári bíbort terítettek és valamennyien császárként köszöntötték; eleinte húzódozott, komolyan korholta őket, ledobta a bíbort, de később a fegyveres lovagok rákényszerítették, mert halállal fenyegették meg, ha a felkínált császárságot el nem fogadja; aztán mindenkire ráparancsolt, hogy fogjanak fegyvert, támadják meg és öljék meg a lázadásról mit sem tudó Alexandert, és ijesszék meg a testőrcsapatokat. Miután ez megtörtént, hadjáratot indított a germánok ellen; ezek nem álltak ellen, az erdők terméséből élve szétszórt falvakban laktak, ő pedig tűzzel-vassal pusztította őket. Miközben a keresztények elleni barbár kegyetlenkedéssel és irgalmatlansággal igyekezett megszilárdítani a hatalmát, Pupienus megölte Aquileiánál, amikor még három éve sem birtokolta a hatalmat, így a mi Herodianusunk. (105) Azt állítja tehát, hogy Maximinus nem volt sem géta, sem gót, mi azonban ezt is megengedjük az álmodozó Jordanisnak, aki anyanemzete tisztességére mindenféle valószínű feltételezéseket összeszedegetett, hiszen a hazaszeretet mindenki szemében könnyen kiérdemli a bocsánatot.

Abban az időben, amikor Philippus és fia együtt uralkodott, aki a római fejedelmek közül elsőként vallotta a keresztény hitet, és akinek uralkodása a város alapításának ezredik esztendejét zárta, a gótok elpártolnak a római néptől, mert megharagszanak, amiért az adót megvonták tőlük. Ostrogotha vezetésével átkelnek a Dunán, lerohanják a Mysiákat és Trákiát, zsákmányolnak, mindent feldúlnak. Megfékezésükre Decius szenátort küldik, aki az alsó-pannóniai Budaliában született, és pannóniai csapatokat fogad fel, amelyek hanyagságból eltűrik, hogy az ellenség átkeljen a folyón. Ezeket gyalázattal elkergetik, ők meg a gótokhoz menekülnek, és felbiztatják a fejedelmüket, hogy merészen használja ki a kedvező szerencsét. Ez háromszázezer emberből hadsereget állít össze, segédcsapatokat szerez a taiphalok, astringok, carpatisok közül, mely harcias emberfaj, a római nevezet örök ellensége, és amelyet Galerius Maximianus igázott le. (110) Hozzácsatolja a harcedzett peucin szigetlakókat is, és a gótok közül állít nekik kitűnő vezéreket, Argaitot és Gunterikot; rabolnak a Mysiákban, zár alá veszik Mardanopolist, amely tetemes összeggel váltja meg magát az ostrom alól. Mysia e ragyogó városát egykor Traianus császár alapította. Azt beszélik, hogy Marcia, Traianus nővére, egy leányt küldött a folyó forrásához, amely abban a városban tört fel, hogy aranyedénnyel merítsen belőle tiszta és édes vizet; az edény véletlenül beleesett a forrásba, lesüllyedt a mélybe, megérintette az alját, majd az arany természetével szemben a nimfák akaratából a felszínre emelkedett; a császár e csoda hatására hatalmas várost alapított itt, és nővéréről, Marciáról nevezte el. Philippus megújított erőkkel visszafoglalta a két Mysiát és Trákiát, Trákiában győzelmének emlékezetére megalapította a saját nevéről elnevezett Filippopolit az ő császársága alatt rendezték az ezredévi játékokat, amelyek során a Circus Maximusban számtalan vadállatot öltek meg, és a Mars-mezőn három nap, három éjjel színjátékokat tartottak az egyfolytában virrasztó nép számára.

Aztán a gepidák és gótok háborúja következett, jóllehet ezek bizonyos rokonságban állnak egymással. A testvérháborút csakis az irigység robbantotta ki. Amikor Scandia sziget déli részeiből a gótok Berigo király alatt három gályával a szarmata partokra érkeztek, a harmadik hajó lassabban haladt, és a lomhaságról, ami ezek nyelvén gepanta, származott a gepidák neve; ezek sokáig tanyáztak a Visztula egyik szigetén, és azt elnevezték Gepidának. Aztán behatoltak Sarmatia belsejébe, alászálltak egészen a Dunáig, volt egy nemes lelkű királyuk, Fastida nevű, levetkőzték szelídségüket, kezdte őket tüzelni a harci vágy, fegyverrel kiterjesztették ősi területüket, szinte kiirtották a burgundokat, aztán elkezdték a velük rokon gótokat háborúval nyugtalanítani, olykor meg-megrohanták őket, elhajtották az állatokat, pusztították a falvakat. (115) Végül követet küldtek Ostrogothához, a vizigótok és osztrogótok akkori királyához, tudatták vele, hogy a gepidák népe a túlságos szaporaság miatt annyira meggyarapodott, hogy nem tud megélni a saját határai között, a környező hegyek és az erdők terméketlensége miatt mindenben szűkölködik, kérik tehát őt, hogy segítse meg a rokon nemzetet, engedjen neki nagyobb területet, mert elhatározták, hogy ha nem így tesz, szűk határaikat erőszakkal tágítják ki. Ostrogotha azt válaszolta, hogy ő maga is a föld hasonló szükségével küszködik, és neki sincs semmije, amit odaadhatna; roppant gyalázatos dolog rokon vér ellen háborút viselni; ha ezt jog és tisztesség ellenére mégis megteszik, az erőszakot a természet törvénye alapján erőszakkal veri vissza. Fastida makacsul kitartott elhatározása mellett, és meg akart ütközni a gótokkal. Végül Galt városánál csaptak össze, melynél az Olt folyó folyik, és miután egy ideig egyenlő kilátással csatáztak, a gepidák hadrendje megbomlott. Fastida menekülése eldöntötte a csatát. A gótok megelégedtek a győzelemmel, azonnal visszavonultak a táborukba, és azután, míg Ostrogotha király uralkodott, mindvégig megőrizték a nyugalmat. Fastida meg a gepidák átkozták meggondolatlanságukat, és ezután békés, csöndes életet éltek. Ostrogothát Cniva követte, aki megtörte a békességet, és a gótokat háborúra szólította. Elhatározta, hogy átkel a Dunán, és újra megtámadja a Mysiákat, óriási seregét elosztotta, hogy az egyik rész keljen át Mysia pusztítására, mert hallotta, hogy ott a császárok hanyagsága következtében nincsenek római légiótáborok, a másik körülbelül 70 ezer embert az Iskerhez vezette alá. (120) A vállalkozás azonban nem nagyon sikerült, Gallus vezér visszaszorította őt, mire elment Nikápolyhoz, amelyet egykor Traianus a szarmaták meghódítása után győzelmének emlékezetére épített, valamint Trákiában a Mesta folyó mellett épített egy másik Nicopolist, az Evros és a Niger között Traianopolist, hasonlóképpen Hadrianus Drinápolyt, a Rodope tövében Philippus Filippopolit. Cniva, miután Decius erről a vidékről is kiszorította, visszament a Haemushoz, azután Filippopolihoz. Amikor ezt jelentették Deciusnak, azonnal Beroához vonult a légiókkal, hogy a városnak segítséget vigyen, és mialatt itt fáradt testüket pihentetik, lovaikat gondozzák, hát a gótok megrohanják az óvatlan csapatokat; a hirtelen rájuk szakadt riadalomban azt sem tudják, hova kapjanak, fegyvereik felöltésére sincs lehetőségük, így hát a sereg szétszalad, elmenekül, Decius alig tud néhány lovassal együtt elfutni. Ismét visszavonult a hegyeken keresztül Mysiába az Iskerhez, itt Gallus hadvezérrel együtt újjászervezte a hadsereget, nehogy úgy lássék, mintha elbátortalanodott volna. Cniva eközben az ostromlott és minden reménytől megfosztott Filippopolit elfoglalta és elpusztította; óriási prédát hurcolt el innen. Priscust is megfogták, aki a város őrségének élén állt, és az ellenség hatalmába került; a király meghagyta neki az életét, elhalmozta ajándékokkal, és maga mellé állította, hogy Deciust az ő társaságában nagyobb biztonsággal támadhassa meg újra. (125) Egyformán megújított hadsereggel, egyformán feltüzelt bátorsággal ismét egymásnak rontanak. Decius császár fia vad küzdelemben halálos nyíllövéstől sebezve az elsők között esik el. Az apa eltitkolja fájdalmát; azt kiáltja, hogy egyetlen katona eleste nem veszejti el a közügyet, beveti magát az ellenség sűrűjébe, hogy vagy bosszút álljon fia haláláért, vagy ha ez nem sikerül, tulajdon halálával vessen véget fájdalmának, amikor azonban a sors egyiket sem engedi, visszahúzódik a mysiai Abrittus városba, ahol az ellenség bekeríti, és fiával együtt meghal. A helyet később Decius császár Oltárának nevezték, mert a pogány isteneknek itt szokott áldozatot bemutatni, és a legkevésbé sem indokolatlanul, mert kegyetlenül dühöngött a keresztények ellen, az isteni Lőrincet, hogy a vértanúnak súlyosabb kínokat okozzon, lassú tűzön égette meg. Ugyanebben az időben leégett Rómában az amfiteátrum is. Amikor Decius után Gallus és Volusianus nyerte el a császárságot, egy bizonyos Aemilianus, Mysia kapitánya, a hatalom megszerzésének reményében háborút keltett Hlyricumban. Az ellene vonuló császárokat Forum Flaminiiban megölték, mások Teramóban vesztek el. Aemilianus zsarnokságának harmadik hónapjában meghalt. Jordanis azt írja, hogy Gallus és Volusianus Aemilianus könnyebb visszaszorítása végett szövetséget kötött a gótokkal, és két esztendeig állt az állam élén. (130) Nemcsak a gótoknak, hanem a többi barbároknak is felvirágzott a dolguk Valerianus és Gallienus idejében, kik közül az egyiket a hadsereg Raetiában augustusnak, a másikat Rómában cézárnak kiáltotta ki. Valerianus, amikor elkezdte üldözni a keresztényeket, felkeltette maga ellen az isten haragját, mire Sapor, a perzsák királya elfogta, és aztán az ellenség fogságában, súlyos nyomorban töltötte öregkorát. A császár hadseregének megsemmisítése után a perzsák végigpusztították Szíriát, Ciliciát, Cappadociát. Gallienus sokkal kegyesebbnek mutatkozott a keresztények iránt, de amikor elpuhulván mindenféle bujaságokba merült, a germánok felütötték a fejüket, és Ravennáig száguldoztak. Az alemannok a két Gallia feldúlása után Itáliába törtek be. A kvádok és a szarmaták elfoglalták a Pannóniákat. A germánok a Hispániák elfoglalása után megtámadták Tarragonát. Aparthusok megszerezték Mezopotámiát, és Szíria-szerte tomboltak. A gótok végigzsákmányolták Görögországot, Macedóniát, Pontust és Ázsiát. Tudniillik Respa, Veduk és Tharuar vezetésével átkeltek a Dardanellákon, megrohanták Ázsia sok városát, ellenség módjára feldúlták, elfoglalták Efezust, ahol felgyújtották Dianának az amazonok által alapított gyönyörű templomát. Aztán betörtek Bithyniába, lerombolták a Cornelius Avitus által újjáépített Calchedont. (135) Miközben a Dardanellákon át visszajönnek Európába, eltörlik az újjáépített Iliumot, és amikor ismét Trákiába érkeznek, elpusztítják a Haemus tövében, a tenger partvidékén fekvő Akiali várost, amelynek alapítója a hír szerint Sardanapal, a parthusok egykori királya volt, tűzzel-vassal őrjöngenek mindenfelé, mintha az emberiség kipusztítására születtek volna. A várostól tíz mérföldnyire hévizet találtak, amelynél néhány napig pihentették a testüket, mert úgy tapasztalták, hogy nagyon alkalmas betegségek gyógyítására. A többi barbár dolga azonban kissé alább hanyatlott. Odenathus ugyanis, egy palmyraei tiszt, parasztsereget toborzott össze, és olyan messzire kergette a perzsák csapatait, hogy Ctesiphon közelében vert tábort. Postumus, mielőtt Gallienus Milánóban megöletett volna, Victorinusszal és Tetricusszal együtt fegyverrel védte meg a két Galliát az ellenség rabságától. Az Achaiát elözönlő gótokat Marcianus legyőzte, ezek nyomban visszavonultak hazájukba, amikor pedig Ázsiát nyugtalanították, a római vezérek bátorsága visszavetette őket, és nem kis veszteségek után vonultak vissza otthonukba. Mialatt Odenathus a perzsa háborúban távol volt, Gallienust pedig elgyengítette a fényűzés, a gótok hajóhadat építettek, elmentek Eracleához, és az összeszedett zsákmánnyal visszatértek Szkítiába, jelentős veszteséggel, mert tengeri ütközetben gyakran megtámadták őket. (140) Továbbá, amikor Palmyraeban és több keleti tartományban Odenathus felesége, Zenobia uralkodott, a gótok átkeltek a Fekete-tengeren, a Dunához vonultak, és óriási károkat okoztak a római nép tartományának. Amikor ezt jelentették Gallienusnak, azonnal odaküldte Cleodamust és Athenaeust, két bizánci polgárt, hogy űzzék el a barbárokat, állítsák helyre a feldúlt városokat, szedjék össze az életben maradottakat. Ezek a Fekete-tengeren megütköztek a gótok hajóhadával, legyőzték és megfuttatták őket, akik menekülés közben nem sokkal később elpusztították Cyzicumot, Ázsiát, aztán Achaiát. Az athéniek visszaverték őket annak a Dexippusnak a vezetésével, aki megírta ezen időket; innen elűzetvén beszáguldozták Epirust, Achaiát, Boeotiát. Gallienust felébreszti az államot ért rengeteg baj, szembeszáll velük, mikor Illyricumban kóborolnak, sokukat meglepetésszerűen lemészárolja, azok pedig a Gessaces-hegyen keresztül akarnak elmenekülni, de Marcianus váltakozó hadiszerencsével szorongatja őket, hogy Gallienus hazája iránti gyalázatos tunyaságát jóvátegye.

A mi egyébként jeles írónkban, Jordanisban, azt az egyet tartjuk csodálatra, hogy ne mondjuk, nevetségre méltónak, hogy oly mértékben elragadja a hazaszeretet, hogy nemcsak a többi szkíták tetteit tulajdonítja az ő gótjainak, akiket minden mértéken felül felnagyít és feldicsőít, hanem szerencsétlenül végződött vagy kevésbé sikeres tetteiket is hol elhallgatja, hol meg aprócska baklövéssé minősíti át. (145) Nemcsak azt mellőzi el, amit eddig elbeszéltünk, hanem azt a minden időkre emlékezetes vereséget is, amelyet Claudius császártól szenvedtek, akitől Constantinus cézár származott le, nagy nevetségre titokban szándékozik tartani, hogy meg ne sértse az ő gótjainak méltóságát. Mi pedig, Trebellius Pollio kijelentésére támaszkodva, nem szobrokkal, oszlopokkal, márvány diadalívekkel, hanem egy rövid megemlékezéssel szeretnénk segíteni abban, hogy Flavius Claudius, a földkerekség páratlan fejedelme, ne nélkülözze az őt megillető dicsőséget.

Miközben Marcianus a menekülő gótokat kergette, mint valamivel följebb elmondottuk, elfogott közülük 30-at, akik később Claudius szándéka ellenére elmenekültek, és szinte valamennyi szkítát feltüzeltek a római birodalom prédálására. Zsákmányra éhesen összegyűltek erre a hadjáratra a peucinok, a trutungok, az osztrogótok, a virtingok, a sigipedek, a kelták, a herulok és számtalan népség. Látták, hogy Claudiust különböző háborúk kötik le, ezért elhatározták, hogy elpusztítják a római államot. Háromszázezer emberből álló hadsereget szedtek össze, szállítóhajókból pedig körülbelül kétezres flottát. Ha ehhez hozzáteszed a szolgákat, a családtagokat, az úgynevezett szekereseket, gondolhatod, hogy Xerxes példájára kiitták a folyókat, felemésztették az erdőket, legelő állataik sokaságával letarolták a földet. (150) Amint betörtek a római birodalomba, Claudius rövid idő alatt nemcsak legyőzte, hanem szét is zúzta, meg is semmisítette őket, amint igen könnyen meg lehet érteni magának a császárnak a leveléből, amelyet az Illyricumot őrző Junius Brocchushoz intézett: Claudius üdvözli Brocchust. Megsemmisítettünk 320 ezer gótot, elsüllyesztettünk kétezer hajót, a folyókat pajzsok takarják, minden partot elborítanak a spádék és lándzsák, a mezők nem látszanak ki a csontok alól, nincs üres út, mindenütt üres szekerek. Annyi nőt szereztünk, hogy minden katona kettőt, hármat vihet magával. És hozzáteszi: Harc folyt a mysusoknál, sok ütközet zajlott Marcianopolisnál, sokan hajótörésben vesztek el, számos király fogságba került, a különböző nemzetek nemesasszonyai rabságba estek, töltsétek meg a római provinciákat barbárokkal, szolgákkal, földművesekkel, a barbár gót katonából paraszt lett. Nem volt vidék, amely ne tartott volna diadalmasan gót rabot szolgaságban. Harc folyt ezenkívül Bizánc mellett, harc folyt a thessalonikieknél, akiket a barbárok Claudius távollétében megostromoltak, harc folyt a különböző területeken. És a claudiusi zászlók alatt mindenütt legyőzték a gótokat, úgyhogy Claudius mintha már Constantinus cézár számára készítené a jövőbeli megbékélt államot. (155) Amikor az Appenninekben Claudius jóslatot kért magának, ezt a választ kapta: A harmadik nyár lát Latium fölött uralkodni. Amikor utódairól: Nem szabok nekik sem határt, sem időt. Amikor öccséről, Quintillusról, akit uralkodótársául szánt: Csak a sors mutatja őt meg a földnek. Végül, amikor már a győzelem után az a kevés barbár, aki életben maradt, közel kétezer katonát megölt, a lázadókat mind egy szálig elfogta, Rómába vitte és látványosságként kegyetlen fenevadak elé dobatta.

Így vetett véget e szent fejedelem bátorsága a gót háborúnak, és a gótokon nemcsak győzelmet aratott, hanem alaposan bosszút is állt. E háborúban kitűnt a dalmát lovasság bátorsága, mert úgy látszik, hogy Claudius ebből a tartományból származott. Vannak olyanok is, akik azt próbálják bizonyítani, hogy dardaniai volt, Dardanusnak, a trójai nemzet alapítójának vére. Eleinte Illyricumot birtokolta teljhatalommal, és az ő fennhatósága alatt álltak a trákok, a mysusok, a dalmátok, a pannóniaiak meg a dákok. Később, amikor a megmaradt gótok elpártoltak a rómaiaktól, és elfoglalták Nikápolyt, a tartománybeliek hirtelen összeverbuválódott serege szétverte és megsemmisítette őket. (160) Mivel tehát Claudiusnak a gótok fölött aratott győzelme a régiek többi diadalát alaposan felülmúlta, Jordanis történetíró képtelen volt elfogulatlanul elbeszélni nemzetének e hallatlan vereségét és pusztulását. Claudius pedig, aki az állam érdekében véghez vitt derék tetteiért a gótok kivételével mindenki szemében örök emlékezetre méltó, aranypajzsot kapott a szenátus termében, aranyszobrot a Capitoliumon, és egyévi, kilenc hónapi uralkodás után meghalt Syrmiumban. Testvérét, Quintillust a szenátus és a római nép augustusszá kiáltotta, aki azonban a katonákkal szemben szigorúnak és kegyetlennek mutatkozott, ezért császárságának tizenhetedik napja után Galba és Pertinax példájára bűnös módon megöletett.

Aurelianus császársága alatt a gótok ismét fegyvert fogtak, és át akartak kelni a Dunán, de ő visszavetette őket, és ötezer emberüket elveszítve hazamentek. Az a vélekedés járja, hogy részt vett ebben a csatában tíz férfiruhába öltözött asszony, aki az amazonoktól származott. (165) 30 évvel később újult erővel és nagy sereggel megtámadják a rómaiak Sarmatia provinciáját, tűzzel-vassal mindent feldúlnak, amit Flavius Constantinus megtudván, ugyanakkora vereséggel sújtja őket, mint Claudius. Aztán békét kötöttek velük, és mintegy 70 évig nyugton maradtak hazájukban. Jordanis azt írja, hogy Maximinus gót segítséggel futtatta meg Narseus perzsa királyt, Nagy Sándor unokáját, feleségeit, gyermekeit, vagyonát megszerezte, Licinius ellen segédcsapatokat küldött Constantinusnak, és Thessalonikét megostromolva megölte azt. Abban az időben, amikor Constantinus úgy ki akarta terjeszteni Bizáncot, hogy az nagyságban és méltóságban Rómával vetélkedjék, a gótokkal szövetséget kötött, és azok minden évben negyvenezer embert küldtek a császárnak.

De amikor Maximinus szerezte meg a hatalmat, a gótoknál Ariarik és Aorik után a nemes származású Geberik nyerte el a királyságot, aki egyaránt volt bátor és nemeslelkű. Hogy szerencséjét először a harcmezőn tegye próbára, a vandálok ellen hadjáratot akart indítani, hogy ha ez sikerrel jár, még nagyobb vállalkozásokba kezdjen. (170) Dexippus mondja, hogy ez a nemzet az óceán mellől jött ki, alig egy év alatt eljutott a gót határig, elfoglalta azt a vidéket, amelyet aztán a gepidák laktak, és amelyet napkeletről a gótok, nyugatról a markomannok, északról a hermundolok, délről a Duna környékeznek. Amikor a Maros partján mindkét sereg harcra készen feláll, adott jelre egymásnak rohannak, és egy darabig elszántan csatáznak. Végül Geberik nekimegy a vandálok királyának, levágja, és gazdag zsákmányt szerez. A vandálok belátják, hogy alkalmatlan helyen kereskednek, ki akarnak innen költözni, és Constantinustól Pannóniát kérik lakóhelyül; megígérik, hogy jó szolgálatokat tesznek a római provinciáknak, és körülbelül 60 évig élnek ott. Stilico patrícius, lovassági parancsnok, egykori konzul alatt átköltöztek a két Galliába, ahol gonoszkodtak a szomszédokkal, folytonos rablótámadásokkal zaklatták őket, és nem tudtak nyugton megülni. Plinius úgy gondolja, hogy a burgund a vandálok egyik törzse volt, az ő nyomán mondják, hogy a burgundok tőlük származtak; tudniillik Germániában falvakban éltek, és mert a falut burgnak mondják, innen kapták a nevüket. (175) A vandálok a két Galliából elköltöztek a Hispániákba, de még mindig nem tudtak lecsillapodni, míg végre átkeltek a gádesi szoroson, és megszállták Afrikát. De mert a megfelelő helyen bővebben szólunk majd róluk, most visszatérünk a gótokhoz.

Geberik után Hermanarik vette át a királyságot, aki az Amalok nemes famíliájából született, és bátorságra, tettei dicsőségére nézve nem volt alábbvaló elődjénél; mert hatalma alá hajtotta a golthescythákat, a thiudokat, az inaunxokat, a vasinabroncákat és szinte az egész északi vidéket, Alarikot, a herulok királyát megölte, és őket is leigázta, második Sándornak nevezték. A herulok, mint Ablabius tanúsítja, valaha a Maeotis lápjait és erdőit lakták, nevüket az erdők és mocsarak szeretetéről kapták. Később Hermanarik háborút viselt a venetek ellen, és mert ezek erőtlenek voltak, hamar megadták magukat. A venetek hitvány fajból származtak, utóbb antoknak és szlávoknak mondták őket, és amikor tekintélyes tömegre szaporodtak, barbár vadsággal száguldoztak mindenfelé, a Fehérvár és Buda között fekvő Velence községet ők alapították. Aztán háború folyt az észtek és az agazzirok ellen, akik a Germán-óceán elnyúló partján laknak; ezeket rövid idő alatt leigázták. így tehát Hermanarik nemcsak Szkítián, hanem Germánián is uralkodott. (180) Az ő idejében háború lángolt fel a gótok és a hunok, a magyarok elődei között, ezért nem tartjuk indokolatlannak, ha – mielőtt továbbmennénk – szólunk valamit e roppant hatalmú és erejű nemzet eredetéről.

Priscus historikus azt állítja, hogy ez szkíta, a Riphaeus-hegység szomszédságában élő nemzet, és sokan úgy vélekednek, hogy a fagyos észak közelsége tette zorddá őket, főleg a mi szent Jeromosunk, aki azt írja, hogy a hun hordák a Maeotis végvidékéről, a jeges Don és a massagéták kegyetlen népe közül rajzottak ki, onnan, ahova Sándor a vad szkíta törzseket sziklatömbökkel bezárta; onnan kitörve gyors lovaik hátán mindent elárasztottak öldökléssel és ijedelemmel. Jordanis a vele ellenséges nemzetről nem tudom, miféle szörnyűségeket hord össze, melyeket a legtöbb évkönyvíró is elhisz, és vele együtt halandzsázik, amit nem szemtelenségből, hanem igazságképpen mondok. Azt írja, hogy amikor a gótok Skandináviából kivonulva Szkítiába érkeztek, Filimer királyuk valamiféle varázslónőket leplezett le a táborban; mivel a király ezt az asszonyfajtát roppant veszélyesnek tartotta, parancsára kikergették őket a pusztába, nehogy a katonákat megmérgezzék vagy elsorvasszák, ezek egy darabig az erdőkben kóboroltak, és gonosz szellemekkel ölelkezve megfertőztették magukat; innen eredt ez a kegyetlen emberfajta, amely nem emberi nyelven beszél, hanem valami makogásfélével.

De inkább kövessük a görög Procopius historikust, Belizár tanácsosát, aki azt hagyományozza, hogy a hunok az ephthaliták népéből valók, egykor albánoknak nevezték őket, Ázsiában a perzsák szomszédai voltak, oly bátor lelkűek, hogy amikor határaikért nagy sereggel hadat vezettek Xerxes perzsa király ellen, őt megölték, Perzsiát pedig adófizetőjükké tették, a király fiát, Cabadest elfogták, és két évig uralkodtak a perzsákon; nem írja, hogy démonoktól származnának, hogy embervérrel táplálkoztak volna, sem kegyetlenségükről és vadságukról nem tud. (185) Sőt, ha az ephthaliták nevét értelmezzük, inkább jámboroknak és vallásosaknak találjuk őket, igazán és tökéletesen áldozóknak, mely vallásos érzületet, mint a nemzet természettől kapott tulajdonságát, jobban, mint másoknál, mindmáig felleljük a magyarokban, akik a hunok utódai. Procopiust támogatja Dionysius, aki úgy vélekedik, hogy a hunok a caspik és az albánok szomszédai, merészségük és erejük folytán roppant harciasak. Egy évkönyvíró szerint a hunok őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetéről csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott, így tehát a harcias hunok a Maeotis-mocsártól a cimmer Bosporushoz átvonulva nemcsak a gótokat kergették ki a székükből, hanem az egész európai Szkítiát is meghódították, az ismételten elfoglalt Alsó- és Felső-Pannóniában pihentek meg, és ezeket róluk nevezik Alsó- és Felső-Hungáriának. Pius pápa, szerintem igen nagy tudós, akit ugyanolyan érzelmek vezérelnek, mint Jordanist, nem hiszi, amit minden történetíró állít, hogy a magyarok a hunoktól erednének, azt írja, hogy a magyarokat és a szkítákat a nyestbőrkereskedés tette ismertté. Ez a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. (190) A mi isteni Mátyásunk szarmata kereskedőktől értesült ugyanerről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul. Mindezek alapján azt kell hinnünk, hogy a magyarok rokonságban állnak a hunokkal, akik az ázsiai Szkítiában elterjedtek és a Don forrásvidékén élnek, de nem azoktól a hunoktól származnak, akik Ázsiában maradtak, hanem azoktól, akik kedvezőbb éghajlatot keresve Európába vonultak. És a gótok sem Scandiából jöttek ki, ahogy Jordanis mondja, hanem az ázsiai Szkítiából, ahol az alánoknak voltak szomszédai. Erre abból lehet következtetni, hogy a gótok az alánokkal együtt nemcsak az európai Szkítiát, hanem a Galliákat és a Hispániákat is elfoglalták, Tarragona vidékét ma is lakják, amelyet közös erővel meghódítván Gothalaniának neveztek el.

A hunok vadászatból éltek, és egy isteni csodajel késztette őket kivándorlásra. Amikor ugyanis a Maeotis lakói közül néhányan találomra vadászatra indultak, egy szarvas tűnt fel előttük, amelyet a mocsárban lelkesen üldözni kezdtek, és a szarvas elejtésének vágya annyira elragadta őket, hogy véleményem szerint a cimmer Bosporustól nem messze átkeveredtek a befagyott Maeotison, ámde ahogy az európai Sarmatiában megálltak, a szarvas eltűnt. (195) Megnézték a vidéket, csodára megtetszett nekik, aztán hazamentek Ázsiába, és rendre elbeszélték öveiknek a dolgot. A hunok nem szerették lakóhelyüket, és a talaj terméketlensége vagy a nép sokasága miatt gyermekeikkel és asszonyaikkal együtt e vadászok vezetésével átvándoroltak Európába. Az övéknél termékenyebb tájat találtak, megszállták a mocsár egész környékét, és akiket legelőször megtámadtak, azokat feláldozták Victoriának; a többieket meghódították és szolgaságra vetették. Leigázták az alánokat is, akik azt a helyet korábban foglalták el, és sokkal szelídebbeknek mutatkoztak, mint ők; nem kegyelmeztek a szomszédos gótoknak sem, akik ellen eltökélten hadakoztak.

A magyarok évkönyvei azt mondják, hogy a hunok az üdvösség háromszázhetvenharmadik esztendejében, Valens császársága és Damasus pápasága idején költöztek Európába, vezéreik voltak a Zemék családjából született Csele fia Béla, továbbá ennek fivérei, Keve és Kadicsa, aztán Bendegúz fiai, Attila, Keme és Buda a Kádárok nemzetségéből; Észak meghódítása végett a száznyolc törzsből összeszedtek tízszer száznyolcezer embert, bíróvá megtették a bölcs Kádárt; rendeleteiket isten igéjével és a közösség nevében hirdették ki; váratlan vagy előre eltervezett háború esetén véres kardot hordoztak körül, és kijelölték a gyülekezés helyét; aki azonnal nem engedelmeskedett, ugyanazon karddal megölték, mely szokást, mint látjuk, Erdélyben török támadás esetén mind a mai napig tartják; mivel óriási erőkkel rendelkeztek, nagy bátorsággal, mintha az egész világot meg akarnák semmisíteni, leigázták a besenyőket, a ruténokat, a fehér és fekete kumánokat, egész Dáciát és Sarmatiát, és végül a Tibiscus folyónál, melyet most Tiszának neveznek, verték fel a táborukat. (200) Jordanis történetíró azt hagyományozza, hogy ez a nép iszonytató megjelenésű, fekete képű, sötét tekintetű volt, sebhelyekkel borított, melyek vadságot és kegyetlenséget árasztottak, mert az épp hogy megszületett csecsemő arcát borotvával megszabdalták, hogy előbb ízlelje meg a sebet, mint az édes tejet; a sok heg miatt csupasz ábrázattal öregedtek meg. Alkatuk a legkevésbé sem elegáns, válluk széles, testük mozgékony, edzett és robusztus, nyakuk izmos és egyenes, valami lomha gőgről tanúskodó, nyilazásban, lovaglásban kiválóak, az emberi külső mögött állati gonoszsággal.

Amikor Hermanarik gót király, oly sok nép meghódítója, megtudta, hogy a hunok háborúval zaklatják, érezte, hogy nem közönséges veszedelem fenyegeti, és a támadást azonnal vissza akarta verni, sorozást tartott, és tekintélyes sereget állított ki; nagy elhatározását a váratlan halál hiúsította meg. A hunok érkezésekor halálra ítéltek egy asszonyt, akit férjének meggyilkolásában lelepleztek; mivel mind gyilkosságban, mind házasságtörésben bűnösnek találtatott, a király oly haragra gerjedt ellene, hogy négy lóval széttépette. Volt az asszonynak két fivére a Rosomonok hamis lelkű nemzetségéből, egyiküknek Sarus, a másiknak Ammius volt a neve; ezek nővérük kegyetlen büntetése miatt feldühödve összeesküdtek. (205) Hermanarikot megbeszélésük szerint megtámadták, legyűrték, és mellét átdöfve megölték, majd a gyilkosság után a hunokhoz szöktek, hogy életüket megmentsék, így történt, hogy Balamir hun király könnyen módot talált az osztrogót hadsereg legyőzésére. A vizigótok hallván a Rosomonok árulásáról, hogy ezek a hunokkal összeszövetkeztek, megijedtek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, mint az osztrogótok, és úgy döntöttek, hogy elvándorolnak. Hermanarik, a két nemzet királya, életének száztizenharmadik évében halt bele sebesülésébe. A király halálán felbuzdult ellenség nagy erőkkel megrohanta az osztrogótoknak nevezett keleti gótokat, egypár csatában megverte és hatalmába hajtotta őket, a vizigótoknak mondott nyugati gótok pedig rokonaik példáján megrémülve azonnal elhagyták a hazájukat, amely nyugaton feküdt, rászánták magukat az elvándorlásra, és gyermekeikkel, asszonyaikkal együtt elmentek a Dunához. Valens császárhoz, az idősebb Valentinianus fivéréhez követeket küldtek, akik lakóhelyet kértek, örök engedelmességet ajánlottak, és azt ígérték, hogy nemcsak a törvényeket fogadják el, hanem Krisztus igaz hitét is; hozzátették, hogy ha a császár nekik adja Mysiát és Trákiát, parancsainak sohasem fognak ellenszegülni, hanem a hunok minden támadását úgy tartóztatják fel, mint erős sánc és árok. Valens örömmel fogadta őket, és meghallgatva, amit kértek, saját elhatározásából még többet is adott nekik, átengedte lakóhelyül Mysiát és Trákiát, abban a reményben, hogy a vizigótok bástyaként védelmezik majd a római birodalmat. (210) De a dolog másképp sült el, mint ahogy remélte. Mert a barbárok a Dunán innen a gepidákkal és az ariánus hitetlenségben fetrengő Valensszel együtt ariánus szennytől ragályos püspököket fogadtak be, akik rövid néhány év alatt bemocskolták őket ezzel a rothadással. így hát a vizigótok és a gepidák nem keresztények, hanem ariánusok lettek, vezérül kapták Lupicinust és Maximust, akik saját szükségleteikről buzgón gondoskodtak, mindent megtettek azért, hogy valamiben hiányt ne szenvedjenek. Az elöljáró parancsait megtagadták, és míg ők az élelmiszert összeharácsolva óriási haszonra tettek szert, a barbárok szenvedtek az éhségtől, átkozták a kegyetlen adóztatást, szidták az elöljárók kapzsiságát, mert az élelemhiány miatt nemcsak vagyonuk merült ki, hanem fiaikat és asszonyaikat is kénytelenek voltak szolgaságba eladni; végül aztán a gabona, amelyet embervér árán halmoztak föl, mind megnyálkásodott és elrothadt. Fritigern, Alatheus és Saphrac, a gótok kiskirályai, látván, hogy mindebből semmi haszon sem származik, lázadást kelt, megrohanja Lupicinust és Maximust, akiket kielégíthetetlen mohóságukért legyilkol, és a római császártól elpártol. Mások azt írják, hogy Lupicinus esküvőre hívta Fritigernt, hogy a házban társaival együtt csellel megöljék, és amikor ehhez odabent hozzáfogtak, Fritigern, meghallván a haldoklók kiáltozását, kimenekült az egérfogóból; miután a csapdát elkerülte, fellázította a tömeget, és Maximust társával meg szolgáival együtt megölte; a partmenti Dáciát, valamint a Mysiákat és Trákiát, a római nép tartományait megtartotta a hatalmában, adót rótt ki, és a gyarmatokat keményen kormányozta. (215) Miután mindez eljutott Valens fülébe, aki akkor Amiochiában tartózkodott, nem csekély aggodalom szállta meg, sorozást tartott, és nagy sereget toborzott össze, majd szakadatlan menetben, átkelve a Propontison, benyomult Trákiába, ám amikor az ellenféllel szembekerült, szerencsétlenül csatázott. Egy darabig ellenállt a barbároknak, de mihamar futásnak eredt, és nyíllövéstől sebesülve behúzódott egy tanyára, ahol a házikóval együtt tűzvészben elégett, anélkül, hogy uralkodásának tizennegyedik évét betöltötte volna. A Trákiában elszenvedett vereségnek az volt az oka, hogy a lovasság védelmét nélkülöző római légiókat az ellenség hamar bekerítette, és mert nem bírtak kitörni, legyilkolta őket. Ez bizony siralomra méltó háború volt, a kapzsiság bűnhődésének múlhatatlan emlékezetére. Mindez Damasus pápasága és Valens császársága alatt történt, a világ keletkezésének háromezernyolcvannegyedik évében.

Bizony, nehéz idők voltak azok, mert az egész földet olyan rengés rázta meg, hogy a tengerek kiléptek a partra, és Szicília meg más szigetek városait és számlálhatatlan lakosát alámerítették. (220) Konstantinápolyra akkora vihar tört rá az égből, hogy a leszakadó jégtömeg sok embert megölt; az atrebatisoknál az esővel együtt gyapjú hullott az égből. Niceát ismét földrengés pusztította; Frígiát hallatlan éhínség. Atanarik, a gótok királya, miközben a keresztényeket üldözte, sokat kivégzett közülük, még többet elkergetett a lakóhelyéről. Valamivel előbb a szarmaták feldúlták a Pannóniákat. Valens, miután Eudoxius, az ariánusok püspöke beavatta őt a hamis hitbe, Nitria szerzetesei közül parancsnokaival és katonáival sokat megöletett, sőt, kiadta a rendeletet, hogy azokat a szerzeteseket, akik a katonai szolgálatot nem vállalják, bárki doronggal agyoncsaphatja. Theodosiust, a későbbi Theodosius császár apját, nemesek sokaságával együtt hasonló kegyetlenséggel megölték.

A vizigótokat elkapatta a szokatlanul nagy győzelem, a kedvező szerencse nyomába szegődtek, és arra vetemedtek, hogy Konstantinápolyt akarták megostromolni. Azonban Dominica, Valens felesége, a habozó és már majdnem kétségbeesett polgárokat kéréssel, biztatással felbátorította, egy csomó pénzzel megkörnyékezte a tömeget, és okosságával, bátorságával megmentette a várost. (225) Valens unokaöccse, Gratianus, akire a nyugati birodalom jutott, mihelyt elnyerte a hatalmat, javára akart szolgálni a római államnak, ezért Theodosiust, a bátor és okos férfit Hispániából hazahívta, és társuralkodóvá tette, mivel az ügyek sokaságának és a fenyegető veszély nagyságának egyedül nem volt képes megfelelni. Theodosius pár hónap múlva megérkezett, és Szerémen felöltötte a bíborköpenyt. A hatalom átvétele és a sereg felállítása után személyesen csapott össze a barbárokkal, elég könnyen legyőzte és megfuttatta őket, Felső-Mysiát visszafoglalta, a visszatérő ellenséget több alkalommal súlyosan megverte, és uralkodói kötelességeinek dicsőséggel tett eleget, végül visszaszerezte Alsó-Mysiát, Trákiát, a part menti Dáciát, békét kötött Atanarikkal, a vizigótok királyával, nehogy a szakadatlan háborúzás tönkretegye a római légiókat, majd győztesként hazament Konstantinápolyba. Ablabius azt írja, hogy a békekötésnek Theodosius betegsége volt az oka, aki néhány nap után felgyógyult, és kollégája megerősítette azt. A nyugalom helyreálltával a szövetség megpecsételése végett Atanarikot a császárok levélben meghívták Bizáncba, akit ott tisztességgel fogadtak, és aki mindennapos városnéző sétáin sem tudta kielégíteni a kíváncsiságát; megnézte a lóversenypályát, a színházakat, a templomokat, a kikötőt, a piacokat, megbámulta a nagyszerű épületeket, a bazilikát a királyi palotával, ámult az obeliszkeken, a kolosszusokon, végignézte a szobrokat, és minden gondját feledve pihentette elméjét a város szépségével, azonban az odaérkezését követő harmadik hónapban súlyos betegségben elhunyt. Theodosius a szövetség okán nagyszerű temetéssel tisztelte meg, fényes pompával kísérte a máglyához, és barátjának minden végtisztességet megadott, halotti játékokat rendezett, és olyan kegyességet tanúsított a vizigótok iránt, hogy a barbárok jóindulatát egészen magához bilincselte. Mert ezek királyukat elveszítvén ezután önkéntesként Theodosius fejedelem vezérlete és zászlaja alatt katonáskodtak.

(230) Míg Trákiában ezek történtek, a hunok, akik átjöttek Európába, meghódították az osztrogótokat, és hozzáfogtak birodalmuk öregbítéséhez. Hatalmukba hajtottak mindent, ami a Don és a Krím félsziget között fekszik; a tanaiták, a roxolánok, az alánok, a caryók, a hamaxobiusok, a budinok, a sturnok, a vibiók, az acibok meg a navarok, a szarmaták meg a venetek elfogadták felsőbbségüket; a gevinek, chunok, basternák és carpianok a peucinokkal együtt nagy pénzen vásároltak békét tőlük. A hunok a Fekete-tengertől, a Maeotistól, a Dontól a Dunáig, a Germán- meg a Szarmata-öbölig gyilkolással és félelemmel töltöttek be mindent, országukat megszilárdították, és mindenfelé kiterjesztették birodalmukat; eközben maguk előtt a gótok zaklatását sem hagyták abba. Amikor Gratianus Theodosiusnak átadta a keleti császárságot, magának pedig a nyugatit választotta, és Britanniában a lázadó katonák Maximust kiáltották császárrá, Gratianus a sereggel azonnal átkelt a Galliákba, de Merobaudes kapitány árulása miatt Párizsnál vereséget szenvedett, Lyonba menekült, ahol elfogták és kivégezték. Theodosius gyorsan a Galliákba sietett, hogy társa halálát megtorolja, és seregével együtt tízezer gótot vitt magával. Arbogast és Eugenius ellen háborút kezdett, melyet polgárháborúnak is mondhatnánk, és melyben a tízezer gót, aki az ütközetet megnyitotta, az ellenség rohama alatt az első összecsapásban elesett, nagy hasznot hajtva ezzel a római birodalomnak. Aztán, amikor a légiók harcba bocsátkoztak, fordulván a szerencse, a császárnak szerezték meg a győzelmet. Theodosius Milánóba visszatérve, miután fiaira, Arcadiusra és Honoriusra ráruházta a császárságot, váratlanul elhalálozott.

(235) Aztán a vandál nemzetből született Stilico, Honoriusnak lányai házassága révén kétszeresen is apósa, akkora hatalomra tett szert, hogy a legelsők között tartották számon, sőt, nyugaton ő vezette az államot. Uralomvágyó lévén azt remélte, hogy a császárokat a saját kedve szerint forgathatja, és ha a háborúk súlyával alányomja őket, megszerezheti fia, Eucheri számára a császárságot; merészségét növelte a vandálok, a burgundok, a svábok és az alemannok támogatása, mert arra számított, hogy ha a vizigótok vad lelkületét fel tudja ingerelni a római fejedelmek ellen, ezek segítségével felszabadíthatja Itáliát a vizigótok alól. Hogy célját elérje, a vizigótoktól megvonta a megállapított zsoldot, elszedte tőlük a termést és az ajándékokat, és addig éheztette, míg nemcsak elpártolásra izgatta fel őket, de szörnyű háborúra is, mely a római birodalom végét jelentette. Mindez Stilico és Aurelianus konzulságának idejében, az üdvösség négyszázhetedik esztendejében történt. A Stilico által megbántott vizigótok nemcsak a katonai szolgálatot tagadták meg, hanem éktelen dühre is lobbantak a római birodalom ellen, ezért, amikor az évi járandóságtól és az eleségtől megfosztották őket, kivonultak Trákiából, és betörtek a Pannóniákba. (240) Ekkor már 25 éve nem volt királyuk, mert a császár által kinevezett elöljárók kormányozták őket, most itt királlyá kiáltották Alarikot, aki a jeles, nemességre az Amalok után következő gót Balt családból született. (Balta ugyanis gót nyelven merészséget jelent.) A Szerémségen keresztül Illyricumba vonulnak; Radagais, némely gótok királya, 200 ezer emberrel szövetségesül és társul ajánlja magát. Mielőtt eltávoznának, Trákiát, a két Mysiát és Pannóniát, továbbá Noricumot és Illyricumot tűzzel-vassal pusztítják, mindent lerombolnak, mindenütt öldökölnek, a városokat feldúlják, sőt, mint szent Jeromos mondja, az oktalan barmok is megérezték az úr haragját; felégetik a községeket és a falvakat, mindenütt lemészárolják a férfiakat meg a nőket, az éretlen magzatot kihasítják az anya méhéből, a csecsemőket falhoz vagdossák, nem irgalmaznak sem kornak, sem vallásnak. Mit még? Az égen, a földön, a burjánzó tövisbokrokon meg a sűrű erdőn kívül mindent elpusztítottak. Radagais elsőként hatol be Itáliába, átkel az Appennineken, és csapataival a fiesolei hegynél, Firenzétől 24 stádiumra áll meg, ugyanannyi óvatossággal, mint kenyérrel, ahol a római légiók bekerítik, és miközben futással keres menekülést, a rómaiak levágják. Serege végső éhínségre jutván hamar megadással a rómaiak kezére kerül, miért is akkora lett a foglyok tömege, hogy egy gótot egy aranyért mértek, mint egy barmot. (245) Orosius azt írja, hogy Radagais ellen a rómaiaknak a hunok vittek segítséget Itáliába, arról számol be, hogy Uldis és Sarus, a hunok, illetve a gótok vezérei, akik Honorius oldalán álltak, Fiesole alatt megtámadták Radagaist, aki az ostrom alatt éhen veszett.

Radagais után Alarik tört be Itáliába a vizigótokkal, három mérföldnyire megközelítette Ravennát, ahol Honorius császárt tudta, azonnal követeket küldött hozzá azzal az utasítással, hogy kérjenek tőle helyet Itáliában, mit ha megengedne, ő az itáliaiakkal békén és barátságban fog élni; ha visszautasítja, mindent megtesz annak eldöntésére, hogy a rómaiaknak vagy a gótoknak van-e helyük Itáliában; igazságos döntőbíróul Marsot jelöljék meg. A követek, mint Jordanis mondja, előadták ezt Honoriusnak, aki egyiket sem fogadta el, hanem saját és állandó lakóhelyül felajánlott a vizigótoknak két római provinciát, a Galliákat és a Hispániákat, ha képesek ezekből kikergetni a vandálokat, akik ott Geiserik vezetésével pusztítanak; ezt a barbárok nem utasították vissza. Míg ezek végbementek, a hatalomra éhes Stilico megtudta, hogy az ő vindelicusai a burgundokkal, a svábokkal és az alemannokkal együtt a Rajna vidékén elkezdték zaklatni a Galliákat, a vizigótok behatoltak Itáliába, és királyuk ostrom alá vette a Chioggia táján fekvő Classét, ezért úgy döntött, hogy nem húzza tovább az időt, és Trákiából tekintélyes számú légióval Macedónián, Illyricumon és a noricusokon keresztül Itáliába sietett, keresztülvonult Aquileián, Altinumon, a velencei és a ravennai földön. Alarik ennek hallatára felhagyott Classe ostromával, és egész seregével visszavonult az Appenninek közeli dombjai közé, a Ravennától 22 mérföldre levő Pollenzához. (250) A hadművészetben nagy jártassággal rendelkező Stilico Alarik elé megy, és néhányszor megtámadja. Többször legyőzi, de nem ostromolja ki; hogy a háborút tovább húzza, majd három évig játszadozik vele. Abban bízik, hogy a császár és a barbárok ereje ily módon megfogyatkozván, a hatalmat könnyen megragadhatja. Alarik levélben figyelmezteti Honoriust Stilico ravasz tervére, hogy tudniillik mindkettejük erejét kimerítve végül magát tegye egyeduralkodóvá, hiszen többször győzhetett volna, de nem tette, néha az ütközetet is elkerülte; ezért arra kéri őt, hogy adjon neki otthont Galliában, ahonnan kikergeti a vandálokat. Honorius szívesen fogadta a kérést, megismételte korábbi ígéretét, és utasította Stilicót, hogy kössön békét és szövetséget Alarikkal, aztán vezesse a vizigótokat Itáliából a túlsó Galliába. Stilico bosszankodott, hogy a vizigótok békén elhagyják Itáliát, Honorius pedig megszabadul a bajtól; gondolkozott, hogy hogyan tudná a barbárokat Itália ellen fordítani és a békét meghiúsítani. Beavatta terveibe a minden gazságra képes zsidó Sault, az egyik légióparancsnokot, és megparancsolta neki, hogy a távozó vizigótokat húsvét napján meglepetésszerűen támadja meg. Ez meg is történt, és a váratlan rémületben sokan elestek. (255) Ráadásul a vizigótok vallása ünnepnapon tiltotta a hadakozást, de hogy az ellenség elszántságát látták, a szükségtől kényszerítve mégis nekidurálták magukat, úgyhogy a zsidó csapatokat nemcsak szétszórták és elkergették, de le is mészárolták. Stilico megijedt, amikor légióinak pusztulásáról értesült, attól tartott, hogy a felbőszült ellenség rátör, ezért a császárhoz fordult csapatainak feltöltése és megsegítése végett. Honorius nem katonát és nem segítséget küldött, hanem két bérgyilkost, aki Stilicót, a birodalom árulóját, fiával, Eucherivel együtt megölte. Stilico tehát így rótta le ura előtt a hűtlenség és a zsarnokságra törő vakmerőség árát.

Stilico vezér meggyilkolása után Honorius senkit sem állított helyette a római sereg élére, ezért aztán harcra termett vezér híján az többé nem volt képes a vizigótoknak ellenállni, így azok dühe úgy fellángolt, hogy Itália tekintélyes részének meghódítása és felégetése után Rómát is megszállták, és rövid ostrom után bevették. Elfoglalták tehát Rómát, mindeddig a világ úrnőjét, a római birodalmat, Flavius és Varro konzulsága alatt, április kalendáján, a város alapításának ezerszázhatvannegyedik, a keresztény üdvösségnek négyszáztizedik esztendejében. (260) Honorius szerencsétlen uralkodása alatt a római szabadság és az itáliai hatalom odalett. Nem sokkal előbb, Gratianus uralkodása alatt más szerencsétlenségről is érkezett hír, hogy tudniillik a longobárdok Germánia szélső vidékeiről, az óceán mellől és Scandia szigetéről megszámlálhatatlan tömeggel előtörtek, új zavargásokat keltenek, Ibor és Aio vezérükkel legyőzték a vandálokat, és birodalmuk kiterjesztésére törekednek. Alarik a város elfoglalása után rendeletben megtiltotta a római polgárok gyilkolását, rabláson és zsákmányszedésen kívül semmi erőszakoskodást, gyújtogatást nem engedett, a templomoknak megadta az illő tiszteletet, senkivel szemben sem hatalmaskodott; akik a templomokba bemenekültek, sértetlenül megmaradtak; megtiltott minden erőszakot, gyilkolást, kegyetlenkedést. Persze, a rendeletet nem tartották be mindenütt; Jordanis, hogy saját nemzetét ne bántsa, arról tudósít, hogy az ellenség megelégedett a rablással. Theodosius leánya, Honorius és Arcadius nővére, Galla Piacidia fogságba esett, és Alarik a származásának előkelőségéért eljegyezte. Péternek nagysága, művészi kivitelezése és aranyozása miatt értékes ereklyetartóját, amelyet egyházi szolgálatra használtak, egy vizigót elrabolta, de a király parancsára visszavitték a bazilikába. Három napot töltöttek prédálással és rablással. Aztán Alarik elhagyta a várost, és keresztülvonult Campanián, Lucanián és a bruttiusokon; mindent feldúlt és lerombolt. Szicílián át Afrikába is elment volna, ha a vihar, amely sok hajóját tönkretette, tervének megváltoztatására nem kényszeríti. (265) Visszaútján betegségbe esett, és Cosenzában meghalt. A vizigótok mélyen gyászolták őt, buta babonásságukban attól féltek, hogy valaki a csontjain áll majd bosszút, ezért a Busentóból elvezetve a vizet, annak medrébe temették, ott helyezték el Alarikot minden értékes holmijával együtt, majd visszaengedték a folyót, és nehogy valamelyik talján megtudja, hogy hol a sír, a kubikosokat megölték; e rémtett bizony illik a barbár népséghez.

Az elhunyt helyébe a vizigótoknál a szintén Balt nemzetségből származó Ataulf állt, akinek az Alarik által eljegyzett Piacidia lett a felesége; néhány hónap múlva Imolában megtartották az esküvőt. A vizigótok visszamentek Rómába, ami zsákmány még maradt, azt összeszedték, és a rablás meg gyújtogatás örök emlékezetét hagyták maguk után. Ataulf életben hagyta Honoriust, egyrészt, mert látta, hogy erejéből és aranyából kifogyott, másrészt, mert a rokonság kedvéért kénytelen volt megkímélni az életét, és elindult a frankok és burgundok által háborgatott Galliákba. Érkezésétől az ellenség megrémült, és visszahúzódott a határai mögé. A vandálok pedig és az alánok, akik a római császároktól a Pannóniákban eszközöltek ki helyet maguknak, de aztán a gótoktól való félelmükben a Galliákba menekültek, még nagyobb riadalmukban Hispániába keltek át, ennek következtében Ataulf Galliában nyugalmat talált. (270) Úgy határozott, hogy a vandálokat kikergeti Hispániából; kincseit és a hadra alkalmatlan embereket hátrahagyta a tarragonai tájon Barcelonánál, maga pedig hatalmas sereggel átkelt a Pireneus-hegységen, és behatolt a Hispániák közepébe, a vandálokkal többször megütközött, végül legyőzte őket, és három év alatt Galliával együtt Hispániát is békére hozta, végül egy Euervulf nevű törpe, akit gyakran kigúnyolt, megölte őt. Itt azonban egy kissé meg kell állnunk, mert szólnunk kell egy keveset néhány nemzet eredetéről.

Plinius azt állítja, hogy a vandálok és a vandálok közül kiszármazott burgundok belső Germánia öt törzse közül az egyik; közelükben helyezi el a svábokat. Az alánok, bár eredetüket a szkítáktól vették, a vandálok területén éltek. Suetonius azt mondja, hogy Octavius Augustus a svábokat Germániából áttelepítette a Rajna innenső partjára. A burgundok, a vandálok egyik törzse, nyolcvanezer fegyveressel megtelepültek a Rajna túlsó partján, Tacitus szerint ezeket Drusus leverte, belső Germániából saját hazájukba kergette vissza, kitiltotta őket az erődített városokból és helységekből, és arra kényszerítette, hogy tanyákon éljenek, amiről – mint fentebb mondottuk – a nevüket kapták. De e népségek között változás történt. Mert a saját folyójukról elnevezett vandálok nem sokkal azok után, akiket Stilico a Galliák ellen feltüzelt, kivonultak a hazájukból, és szlávoknak nevezték el magukat annak a nemzetnek a nevéről, amely a cimmer Bosporustól a Donig lakott, majd a vandálok és a burgundok kivonulása után azok helyét elfoglalta. (275) De a szláv elnevezést nem használták sokáig. Amikor ugyanis Mauritius császársága alatt egy részük Dalmáciába és Hlyricumba költözött, az otthon maradók nevet változtattak, és egyesek lengyelnek, mások csehnek kezdték magukat mondani. Azonban térjünk vissza oda, ahonnan elkanyarodtunk.

Ataulfot Segerik követte, akit az övéi nemsokára csellel meggyilkoltak. Alarik után negyedikként a testben-lélekben kiváló Valiát választották királlyá. Honorius császár tekintélyes sereggel ellene küldte Constantiust, e nemcsak katonai szaktudással, de óriási gyakorlattal is rendelkező férfit, abban a reményben, hogy az ő révén a vizigót erőket könnyedén megnyirbálhatja. Mert nagyon félt attól, hogy a barbárok újra megtámadják az államot. Az is hozzájárult a dologhoz, hogy nehezen viselte el, hogy nővére, Piacidia, még mindig barbár fogságban sínylődik, és római fejedelemhez roppant méltatlannak tartotta, hogy képtelen őt kiszabadítani a szolgaságból. Hogy tehát Constantius nagyobb buzgalommal cselekedjék, és nővérét kimenekítse, Piacidiát házastársul ígérte neki, ha a barbár rabságból ki tudja ragadni. (280) Constantius az ígéret birtokában nagy erőkkel és császári felhatalmazással Hispániába ment, Valia vizigót király pedig a Pireneus-hegység bejáratánál fogadta őt. Követeket cseréltek, és végül Constantius megegyezett a királlyal, hogy az Piacidiát visszaadja; abban is megállapodtak, hogy amikor szükség lesz rá, a vizigótok sohasem fogják megtagadni a segítséget a római államtól. Valia tehát, hogy Honoriustól békét nyerjen, visszaeresztette Piacidiát, aki a megegyezés szerint eljegyezte magát Constantiusszal; tőle született Honorius és Valentinianus. Körülbelül ugyanezen időben egy másik Constantinus Galliában megtámadta a birodalmat, és fiát, Constanst, szerzetesből cézárrá tette. De Rómába vizigót segítség érkezvén, az egyiket Arles városban, a másikat Vienne-ben megölték. Ugyanezen merészségre vetemedett, és ugyanezen sorsra jutott aztán Jovinus és Sebastianus is.

Midőn Hispániában Valia uralkodott, íme, a vandálok, akiket Gallia belső részeiből Ataulf kikergetett, megint megtámadták a hispánokat, zsákmányt szedtek, és mindenféle gazságot műveltek, de a vizigótok visszaszorították őket. (285) A vandálok birodalma Geiserik király alatt nagyon megerősödött, ő ugyanis kitűnt ravaszságával és okosságával, közepes testalkatú volt, és – mert leesett a lóról – sánta, nagyra törő, szófukar, élvezeteiben mértéktartó, de haragjában kevésbé; uralomvágyó, és nagyon értett ahhoz, hogy a nép között gyűlölséget és egyenetlenséget szítson, hogy a zavarosban könnyebben tudjon halászni. Honorius és Theodosius konzulok idejében Castinust küldték a vandálok ellen, ez társát, Bonifatiust, a kiváló katonai szakértőt vele született önteltségével eltávolította maga mellől, amivel súlyos bonyodalmakat okozott. Mert Bonifatius ezt nagyon rossz néven vette, Ostiába sietett, átkelt Afrikába, elfoglalta a tartományt, azonban segítség nélkül nem tudta tartani a római császár ellenében, ezért Líbiába hívta Geiserik vandál királyt. Ez tartván Valia támadásától, a gádesi szoroson átkelve Marokkóba érkezett, egész Afrikát elfoglalta, ahol unokáival és utódaival egészen Justinianus idejéig uralkodott. Justinianus pedig megbízta Belizár lovaskapitányt, a Kelet parancsnokát, ezt a minden erénnyel kiváló, tetteinek fényes dicsőségével tündöklő férfit, és az ő révén nemcsak Afrikát szabadította fel a vandál iga alól, hanem Ázsiát is megmentette a perzsáktól, Európát a gótok szolgálatától, amikor pedig később a mórok elfoglalták Afrikát, azt Justinianus virtusa váltotta meg. (290) Valia ugyan szerette volna üldözni a vandálokat Afrikában, de a viharos tengertől megijedt, Toulouse-ba vonult vissza, és ott a vizigótok legnagyobb fájdalmára azon nyomban kilehelte a lelkét.

Most már hozzálátunk, hogy bemutassuk azoknak a hunoknak a birodalmát, akik legyőzték az osztrogótokat, hazájukból kikergették a vizigótokat, akik Itália és Gallia meghódítása után egészen a Hispániákig elhatoltak, azonban az egész Szkítia sem volt nekik elég, hanem átkeltek a Dunán, számlálhatatlan embertömeggel elárasztották és leigázták a Pannóniákat. És jóllehet Theodosius és Valens császársága idején Aëtius lovassági parancsnok egyszer-egyszer visszaszorította őket, azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy továbbterjeszkedjenek. Ez idő tájt Berimund, mint az Amalok katalógusában fentebb megírtuk, Thorismund leszármazottja, nem tűrhette tovább sem osztrogótjainak szolgaságát, sem a hunok hatalmaskodó zsarnokságát, hanem fiával, Veterikkel együtt Hispániába ment Theodorikhoz, a vizigótok királyához, Valia utódához, arra számítva, hogy családjának nemes volta és tulajdon virtusa segítségével nála mihamar magas rangot érhet el. Az észbelileg is, kormányzásban is kiváló Theodorik, aki nem kevésbé tűnt ki lelki, mint fizikai adottságaival, tudta ugyan, hogy a királyi sarjak nemcsak az uralkodók, hanem a köznép számára is veszedelmesek szoktak lenni, ennek ellenére, mert nemeslelkűnek találta őt, nemcsak vendégül, hanem tanácsadóul is szívesen látta; naponta magához hívatta, és előszeretettel élt fajrokona szolgálataival. (5) És lám, az ifjabb Theodosius és Festus konzulsága idején a rómaiak a szövetség megsértése címén háborút indítanak Theodorik ellen. Aëtius patrícius lovassági parancsnok, aki a mysiai Durostorum városból származott, aki Gaudentius fia volt, akit az apja állandó katonai fegyelemben nevelt, akit Valentinianus a gallok parancsnokává tett, és aki a svábok meg a frankok barbárságát több csapással megfékezte, egész Galliát pedig bámulatos bölcsességgel megvédelmezte, ez az Aëtius Litorius parancsnoksága alatt hun segédlettel Theodorik ellen indul. Azonban, amikor az egyenlő erejű és egyenlő kilátásokkal rendelkező seregek felállnak, a közjó érdekében megváltoztatja a szándékát, paroláznak, és az egyetértés helyreáll.

A római császárokat nemsokára annyi veszedelem kerítette be, hogy a birodalom megtartása reménytelenné vált. Az egyik oldalon ugyanis a skótok, az albigensek meg a piktek rátörtek Britanniára, és a fenyegető hun áradat miatt Aëtius, Gallia prefektusa, képtelen volt segítséget vinni a rászorulóknak. A másik oldalon Geiserik, a vandálok királya, egy év alatt elfoglalta Afrikát, flottát állított, és megtámadta Szicíliát. Amott Sebastianus, aki az alánokat és a svábokat kikergette Luzitániából, a római állam árulója, uralomvágyában összeszövetkezett a vandálokkal és a vizigótokkal, hogy Luzitániát megszerezze, de a barbárok becsapták őt, és hűtlenségének alaposan megfizette az árát; így történt, hogy a vizigótok, a svábok és az alánok megszerezték Luzitániát, a tarragónai Hispániát és Aquitániát. (10) Eminnen a hunok fenyegettek, akik egybegyűjtötték az osztrogótokat, a gepidákat meg a szkíták mérhetetlen népségét, hogy szabadon garázdálkodhassanak bárhol, amerre a kedvük tartja. Mert – ahogy a magyarok évkönyvei előadják – Dácia meghódítása után a két Pannóniára vetették a szemüket, átkeltek a Dunán, és el akarták foglalni, mert nemcsak a föld termékenységével és a táj szépségével tűnt ki, hanem kellemes éghajlatával is; a sabariai származású Macrinus prokonzul alatt alemannok és itáliaiak éltek benne nagy számban. Igaz, hogy Macrinus a Mysiáknak, a Pannóniáknak, Trákiának, Dlyricumnak és az idetartozó Macedóniának parancsolt, a hunok erejével mégsem mérkőzhetett, ezért, hogy a hatalmas néptömeg el ne söpörje, elhívja Detriket, egész Germánia elöljáróját, aki erre tekintélyes sereget összeszedve alászáll Pannóniába. Tétény és Százhalom között, a Duna partjától tízezer lépésre fekvő Potentiana városnál egyesül Macrinus seregével, tudniillik Tétény Buda és Székesfehérvár között helyezkedik el. Tanácsot tartanak, mit tegyenek, átvigyék-e a sereget, hogy a hunokat táborukban megtámadják, vagy keressenek más, ütközetre alkalmasabb helyet. Míg tanakodnak, vitatkoznak, hát a hunok kiindulnak táborukból, a Duna partjához vonulnak; sok embert hátrahagynak, hogy míg a rómaiakhoz mennek, azok őrizzék a tábort, az asszonyokat, a gyerekeket meg a holmit. (15) Macrinus és Detrik nem tart a szkítáktól, mert úgy gondolja, hogy a közöttük hömpölygő Duna miatt amonnan semmi baj sem érheti őket, hiszen ezeknek nincsenek hajóik, hogy átkeljenek, és a folyón hidat sem verhetnek egykönnyen. De a hunok Szkítiában már sok folyón átkeltek hasonlóképpen, és miután az ellenség közelébe jutnak, összekötik a tömlőket, és éjnek éjszakáján észrevétlenül valamennyien átúsznak a Dunán Óbuda közelében, Sicambria alatt, ott, ahol most is fekszik egy falu, amelyet a hunok átkeléséről szittya nyelven Kelenföldnek neveznek. Aztán gyorsan nyomulnak Potentianához, ahol a két vezér tábora áll, megrohanják az alvó és készületlen ellenfelet, amely a szkíták cselétől a legkevésbé sem tart. Iszonyú öldöklés kezdődik; sokan álomtól nyűgözve elvesznek, mielőtt felébrednének. Zavar, lárma, ordítozás támad. A hirtelen és váratlan félelemtől megzavarodott római katonák nem tudják, mit tegyenek, hova forduljanak; nagy rész futásnak ered és zömmel odavész; az alemannok és a germánok hallatlan veszteséget szenvednek. A többiek, akik vagy a városban éjszakáznak, vagy a falak tövében tanyáznak, behúzódhatnak a városba, és megmenekülnek. A gyilkolásba belefáradt hunok visszavonulnak egy mezőre, amelyet Tárnokvölgynek hívnak.

(20) Detriket és Macrinust lesújtja a hatalmas csapás, éktelen méreg futja el őket, amelyet a súlyos szégyen is fokoz, és szívesebben akarnának meghalni, mint elviselni ezt a gyalázatot, elhatározzák, hogy tisztességgel bosszút állnak a barbároktól elszenvedett vereségért. Összeterelik a megmaradt légiókat, megmagyarázzák, mit kell tenni, figyelmeztetnek arra, hogy nem szabad az időt húzni, erősítgetik, hogy a hunok a hosszú virrasztástól, a menetelés és a csata fáradalmaitól erejüket egészen elvesztették; a barbár vadságot feltétlenül meg kell torolni, hiszen egy ilyen örök csúfsággal együttjáró súlyos vereség, hacsak nem viszonozzák, sem a rómaiaknak, sem a római nép szövetségeseinek nem válik a dicsőségére. Hangoztatják, hogy a római birodalom tekintélyére örök bélyeget sütnek, ha nem rontanak a barbárokra a legelszántabb lélekkel, és nem büntetik meg őket alaposan. Magyarázzák, hogy ezek minden népet végpusztulással fenyegetnek, ha erőiket hatalmas csapással szét nem morzsolják, így tehát a légiók bátorságát részint a nagyobb bajtól való félelemmel, részint az elszenvedett vereség fölötti haraggal és szégyennel feltüzelik, bár ezek régi virtusukról egyébként sem feledkeztek meg, és mást nem is kívánnak jobban, mint ezt a csatát. Követelik, hogy öltsenek fegyvert, vegyék fel a harci alakzatot, adják meg a csatajelt, és – ha rosszul verekednének – tizedeljék meg őket. (25) Így tehát a vezérek a közelben tanyázó hunokra vezetik a sereget. Még nem kerülnek az ellenség szeme elé, és már mindkét fél oly indulatra gerjed, hogy ennél kegyetlenebb viadalt sohasem fogsz látni. Mindkét oldalon mérhetetlen tömeg esik el; egész nap vadul csatáznak. Napnyugta felé a hunok, akiket az előző virrasztás és fáradozás kimerített, kezdenek alulmaradni a verekedésben, és hátat fordítanak, nehogy végpusztulásra jussanak. A Duna-partra húzódnak vissza, aztán tömlőiken átúsznak a folyón. A küzdelemben kifáradt rómaiak hagyják a menekülő ellenséget, az ütközet tehát az éjszaka közeledtével félbeszakad. Ebben a harcban a hunok közül Keve vezérrel együtt 125 ezer ember esett el, a rómaiakból, azokon kívül, akik az elmúlt éjjel a táborban haltak meg, ha a magyarok évkönyveinek hitelt adhatunk, kétszáztízezer veszett oda. Másnap Detrik és Macrinus megállapítja, hogy roppant véres diadalt aratott, és hogy ne kényszerüljön a szkíták mérhetetlen tömegével újból megütközni, elhatározza, hogy áthelyezi a tábort, úgy vélekedve, hogy a megmaradt csapatokat kímélnie kell. (30) Attól tartanak, hogy ha a hunoknak ismét alkalmat adnak a csatára, az ellenség roppant tömege a római nép egész hadseregét egy szálig elpusztítja, ezért a maradék csapatokat visszavonják Tullnhoz, mely most ausztriai város, egykor pedig pannóniai volt. A hunok, miután észrevették, hogy az ellenség visszavonult, ismét felkeresik a csatamezőt, és övéiket szkíta szokás szerint kegyelettel eltemetik. Megtalálják Keve vezér testét, és ünnepi pompával elhantolják az országút mellett felállított sírban, fölé márványoszlopot emelnek a vezér emlékezetére, amely helyet Keveaszóvölgynek hívtak, most pedig a magyarok Kajászónak mondanak.

Miután a hunok a római erőket kitapasztalva úgy látják, hogy ügyeik jól alakulnak, bátorságuk megnövekszik, és arra törekednek, hogy a rómaiak ellenállását leküzdve átkeljenek a Dunán, és mindkét Pannóniát elfoglalják; mi ha megtörtént, úgy akarják belőle kihajtani a rómaiakat, mintha az a tulajdon hazájuk volna. Nagy sorozást tartanak, és elrohannak Tullnhoz, amelyről mondtuk, hogy Pannónia szélén helyezkedik el, és ahova a rómaiak visszavonultak. (35) Detriknek és Macrinusnak jelentik, hogy jönnek a szkíták, mert végső mérkőzésen akarják eldönteni, hogy a rómaiak vagy a hunok legyenek-e a Pannóniák urai, és szkíta szokás szerint úgy nekiduralták magukat, hogy inkább halni, mint hátrálni akarnak; mire a római vezérek, jóllehet a két elszenvedett vereségtől meggyengülve már nem rendelkeznek egyenlő erővel, mégis úgy határoznak, hogy szembeszállnak az ellenséggel, bár nem annyira a kiegészítő és segédcsapatokba vetett remény, mint inkább a helyzet kényszere miatt, hogy a szkíta merészséget megzabolázzák. A zeiselmaueri mezőre vonulnak, ahol rájuk találnak; a másik láttán mindkét sereg megáll, mindkettő felállítja a hadrendet, és mindkettő latba akarja vetni minden katonai tudását és cselfogását. A hunok föltették, hogy vagy győznek, vagy szépen meghalnak, amire bármelyikük is könnyen rászánta magát, mert ősi szokásuk arra tanította őket, hogy vessék meg a halált. Ezzel szemben a taljánok tekintetbe szokták venni az életet, és nem teszik ki magukat vaktában a pusztulásnak. Tehát azonnal megadják a csatajelet, és ádázul egymásnak rohantak. A hunoknak az a szokásuk, hogy a csatában hangos üvöltözéssel megijesztik az ellenfelet, verik a dobot, és nyílzáporral felhő módjára elhomályosítják az eget. Ezért azonnal éktelen és ijesztő lármát csapnak, az eget nyílvesszőkkel takarják, úgy, hogy a rómaiak bátorsága jócskán megcsappan. A nap első órájától a kilencedikig folyik a csata; mindkét részen nagy az öldöklés. (40) Végül is Detrik és Macrinus, látván, hogy számra alulmaradnak, és hogy vadállati népséggel van dolguk, amely a halált semmibe veszi, övéik vesztesége pedig óráról órára nő, hogy a megmaradtakat megmentsék, mert a csatát nem lehetett egykönnyen dűlőre vinni, hátat fordítanak, lassan visszahúzódnak, hogy ne kényszerüljenek nyíltan megszaladni. A hunok ugyan kifáradtak a hosszú verekedésben, és kénytelenek lennének feladni a küzdelmet, azonban a győzelem felcsillanó reménye visszaadja az erejüket, és még jobban nekifeszülnek. Macrinus, ahogy a kiújult küzdelemben bátran belevetette magát, elesett. Detrik egy homlokába belefúródó nyílvesszőtől sebesülve az életben maradottakkal elmenekült, és a nyíl csonkját, amelyet nem tudott kihúzni, mint mondják, elvitte egészen a római szenátusig. A hunok megszerezvén az igen véres győzelmet, azonnal visszavonultak a táborba. Ebben a csatában elesett negyvenezer hun, valamint Béla, Keme és Kadicsa vezér. Ezzel szemben a rómaiak veszteségét abból mérhetjük fel, hogy Pannóniában sohasem voltak többé képesek a hunok ellenében seregüket újjászervezni. A szkíta vezéreket, mert gyönyörű győzelmet szerezve estek el, ünnepi pompával annál a márványoszlopnál temették el, amelyről fentebb beszéltünk. A hunok, akiket aztán magyaroknak nevezünk, az üdvösség négyszázegyedik évében a nagy véráldozattal meghódított Pannóniában nyugalmas otthont foglaltak és teremtettek maguknak.

(45) A bevonulást követő huszonnyolcadik évben, az iménti háborúban vezéreiket elveszítvén s államuk árvaságra jutván, nem tudták, mitévők legyenek; a vegyes és mérhetetlen tömeg nem nélkülözhette a vezért, de nem volt könnyű a legalkalmasabbat megtalálni. Attila volt az egyetlen, Mundzuknak, az állítólag előtte uralkodó Oktar és Roas fivérének a fia, Buda testvére, akiről tudták, hogy a legjobb nemzetségből származik, emellett roppant bátor és bölcs, ezért mindenki őt tartotta megfelelő királynak. Gyűlést hívnak össze, amelyre a törzsek mindenhonnan összejönnek, mindenki Attilára szavaz, és királlyá nyilvánítják. Ő pedig rendkívül uralomvágyó, hadvezetésre roppantul alkalmas volt, és amit hallatlan becsvágya megkívánt, azt elérte; nagy reményeket táplált, és óriási tervekkel kezdte uralkodását, amelyre – mint látszott – nem a sors, hanem saját tulajdonságai teremtették, tudniillik elméje éles és körültekintő volt, teste izmos és zömök, lelkiereje hatalmas, tűrőképessége kimeríthetetlen, katonai felkészültsége tökéletes, ravasz volt és mélyen megfontolt. A cselvetés és lesállítás nagymestere, haláláig merész, kegyetlen lelkű és öntelt, álnoksága a punokét is felülmúló. Termete robusztus, mellkasa és válla széles, pillantása komor, feje busa, szeme apró, szakálla ritkás, orra lapos, haja mint a kutyaszőr, bőre feketés és mohósága fékezhetetlen. (50) Járása peckes volt, tekintetét rátarti módra ide-oda körbehordozta; taglejtése nem kevesebb becsvágyról, mint érzékiségről tanúskodott; a kérelmezőkhöz engedékeny volt, és akit egyszer hívévé fogadott, ahhoz készségesnek mutatkozott. Hogy milyen fajtából származott, azt ábrázata elárulta, és nagyon jól tudta, hogy nem emberi közreműködés, hanem isteni akarat juttatta a hatalom csúcsára, ahogy – mint Priscus historikus mondja – Mars szent kardja, amelyet ő szerzett meg, már előre megígérte neki. Ezt ugyanis hajdan a szkíták királyai őrizték, és a hatalmat az remélhette, aki birtokában tartotta azt. Midőn egy pásztor tinóját sántán találja meg akarja keresni a sérülés okát, és elindul a vérnyomon. Amikor a vérpatak forrására rálel ott, ahol a tinó legelt, feltúrja a földet, és megtalálja Mars kardját, amelybe az óvatlan jószág véletlenül belelépett. Kikaparja, és azonnal elviszi Attilához, aki megérti, hogy ez a szent istenség ajándéka, és szerencséjének módfelett megörül. Megjövendöli magának, hogy a megszerzett kard hamarosan a hadak és minden nemzetek urává teszi őt. A pásztornak köszönetet mond; és mintha valami isteni adományt kapott volna, a kardot szentségként őrizteti, mint a rómaiak a szent pajzsot. Imádkozik Marshoz, a szkíták istenéhez, akinek szellemét naponkénti áldozattal igyekszik megnyerni. (55) Jól tudja, mekkora hatalomhoz jutott, és tisztában van azzal, hogy számlálhatatlan népnek, majd egész Szkítiának az urává válik; állandóan azon gondolkozik, hogy mibe kellene fognia, nehogy úgy lássék, mintha érdemtelenül került volna e nagy hatalom élére. Leginkább attól tartott, hogy majd úgy látszik, nem a király maradt birodalom, hanem a birodalom király nélkül; azt is jól tudta, hogy sem tehetségben, sem képességben, sem szerencsében, sem katonai erőben és sokaságban nem lesz hiány. Összehívta tehát a légiók pa-rancsnokait, a törzsfőnököket, és így szólt hozzájuk:

Jól tudom, bajtársaim, hogy nemcsak országot, hanem mindenféle hatalmat az istenek akarata és gondviselése ad, és az interregnum idején ti is valamennyien elfogadtátok a mennyei szándékot és akaratot. Hiszen engem egyhangúlag nemcsak parancsnokká és vezérré választottatok, hanem készséggel rám bíztátok a szkíta állam főségét is, amelyet eddig senki sem bírt ekkora jogkörrel, ülendő tehát, hogy mind az istenek akaratát, mind a ti döntéseteket megbecsüljem, mert egyikből az égi jóság, másikból a ti szeretetetek és hűségetek világlik ki. (60) Bár igyekeztem, hogy semmit se felejtsek el, ami e két kötelezettségemet illeti, mégis azt hiszem, hogy eddig sem az istenek, sem a halandók előtt nem tudtam olyan érdemeket szerezni, hogy a királyi tisztre méltónak ítéljetek. Ezért mindkettőnek örök hálával tartozom. És ha a lekötelezett léleknek, hát nem kevésbé az én tekintélyemnek és tisztemnek is tartozom annyival, hogy éjjel-nappal a hálaadás mikéntjén töprengjek, nehogy e nagy feladatra méltatlannak találjatok. Valahányszor gondolkozni kezdek azon, hogy melyek a királyra, méghozzá a legderekabbra váró kötelességek, hamar rájövök arra, hogy roppant nehéz tisztet vállaltam fel. Mert akire mások kormányzását rábízták, annak úgy kell viselkednie, hogy a többieknél kiválóbbnak is lássák; ezzel szemben nincs gyalázatosabb annál, aki saját trónjára méltatlannak ítéltetik. Ha a tőletek kapott megbízást visszautasítottam volna, az bizony silány lélekre vallana, ezzel szemben nagy dolgokra vállalkozni és erőt tulajdon erényeinkből meg isteni reménységből meríteni a legnagyobbakra jellemző. Bár a feladat nehéz volta nemigen ösztönöz, van mégis sok tényező, amely megnöveli az önbizalmamat, titeket pedig feljogosít arra, hogy bízzatok bennem, mégpedig elsősorban a tapasztalat, a fáradhatatlanság meg az itthon és idegenben szakadatlanul edzett test és lélek. (65) Higgyétek el nekem, soha senki sem fog jól parancsolni, aki előbb nem tanult engedelmeskedni. Nem találsz olyan derék vezért, aki rossz újonc volt. Táborotokban születtem és nevelkedtem, bajtársaim, nem érintettem előbb tejet adó emlőt, mint véres kardot. Lágy bölcső helyett pajzsot tettek alám, és kisdedként jeges folyóban fürdettek; éjjel-nappal a szabad ég alatt tanyáztam, egyformán tűrtem fagyot és hőséget. Amikor pedig valamelyest fölcseperedtem, merészen forgattam a fegyvert, csatáztam ostromfedél alatt, párbajoztam a velem egyívásúakkal, olykor háborúsdit játszottam, vezettem sereget, rendeztem hadsort, felállítottam a seregszárnyakat, a csatajelre elsőként rohantam előre, és az ütközet végén utolsóként vonultam vissza, sőt, gyakran vettem részt úszóversenyen a Dunán és hatalmas folyamokon. Ezenkívül gerelyt vetettem, futottam a stadionban, és látogattam a lovaglópályát. És nehogy a hadművészet valamely nemét elhanyagoljam, szívesen ostromoltam játékvárakat, körben tornyokat emeltem, odagördítettem az ostromgépeket, kossal döngettem a falakat, és romjaikat megmásztam, szétkergettem az őrséget, sohasem öltöttem mást, csak katonaruhát, éjjel-nappal cipeltem a fegyvert, és szinte mindig sisakostól aludtam az árokban. Amikor pedig érettebb kort értünk el, vitéz főuraim, a ti példátokon megtanultuk, hogy ne féljük az ellenség támadását, a hírnév és dicsőség kedvéért vessük meg a halált, az állam érdekében a legnagyobb veszedelmet is vállaljuk. És olyannyira megtanultuk, mondom, mert a magasságostól a legkiválóbb katonai oktatókat kaptuk, hogy nem habozunk az ellenséget csellel megejteni, az idegenek között a széthúzás magvait hinteni, amivel könnyebben lehet győzni, sem a népeket nyugtalanítani, ígéretekkel megvesztegetni, olykor-olykor alkalmilag kegyetlenséggel megfélemlíteni. (70) Mindezt tudjuk, és inkább a gyakorlatban, mint szavakból tanultuk meg tőletek. Állandóan éberen figyeltük, hogyan igazgatjátok az államot, milyen híven gondoskodtok a közjóról, mekkora bátorsággal hárítjátok el a veszélyeket, milyen jóindulattal fogadjátok a kérelmezőket, milyen elfogulatlanul igyekeztek tartani a törvényt és őrizni a becsületességet. És ha mindezt végiggondolom, úgy találom, hogy a szkíták seregében több hadvezér akad, mint másutt az egész világon. Vannak más dolgok is, amelyek nem elsősorban engem bátorítanak, hanem személyemet illetően bennetek kelthetnek bizalmat. Anyám, mint elbeszélte, a születésemet megelőző napon álmában egy szép fiúcskát hozott a világra, aki felállt, és akit Mars az égből leszállva karddal övezett fel, isten haragjának ostorával ajándékozott meg. Sőt, hogy ez előjel igazolódjék, még nem voltam tízéves, amikor egy pásztor elhozta nekem Mars kardját, amelyet a mezőn talált, miért is a jósok azt jövendölték, hogy ez a jelkép a ti királyotokká, a halandók bűneinek bírájává és a népek meghódítójává tesz engem. Minket a rómaiak barbároknak mondanak, és mint a világ urai, a szittya nemzetet régóta alábecsülik, azzal hencegnek, hogy övék az egész világ. (75) Ám sem parthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt, de bizony nem is fognak, ha élünk. És ha mindeddig megmaradtunk volna saját hazánkban, a római fegyvert inkább hallottuk, mint féltük volna. De mert őseink bátorságukkal egész Szkítiát az uralmuk alá hajtották, mi is kénytelenk vagyunk hasonló, sőt, ha lehet, még nagyobb vitézséggel és dicsőséggel megküzdeni velük. Nem tudom, áhíthat-e ennél többet a lélek. És mert a szellemek segítenek, mert a népek készséggel támogatnak, erőtök is van, a szerencse sem hiányzik, mert a katonaszív merész, nekünk csak akarnunk kell, uraim, és a régiek minden dicsőségét meghaladjuk, a római nép nevét is eltöröljük. Olyan embert választottatok tehát királlyá, vitéz férfiak, aki nem idegen, hanem a tietek, nem ostoba, hanem tapasztalt, nem ismeretlen, hanem hírneves, nem rokonotok, hanem tulajdon nemzetségetekből való hőn szeretett, halhatatlanságra vágyó fiatok, és, mivel tudjuk, hogy Mars atyánk sohasem távozik mellőlünk, ha sem magatokat, sem királyotokat nem hagyjátok cserben, rövidesen bebizonyítom, hogy engem nemcsak emberi megfontolás tett királlyá, hanem elsősorban isteni akarat, ezért arra kell törekednem, hogy mindkettőnek eleget tegyek, jóllehet ehhez mindkettő segítségére szükségem van. (80) így amit rólam a tanács döntése szerint elhatároztatok, és a néptömeg kívánságára megerősítettetek, azt jóságos Mars atyánk üdvössé és szerencséssé fogja tenni, fegyverünkbe erőt önt, és minden szellem pártfogolja azt. Bízzatok tehát bennem, bajtársaim, higgyetek a közösségben, és minden erőtökkel munkálkodjatok a szkíták birodalmának kiterjesztésén. Tartsatok istentiszteletet Mars és Herkules atyátok minden oltáránál, mutassatok be áldozatot, adjatok teljes tiszteletet a halhatatlan isteneknek. Tudjátok meg, hogy Attila sohasem fogja várakozásotokat megcsalni, sőt, az ellenségnek irgalmatlan korbácsa lesz.

Miután Attila befejezte, mindenfelé kiáltozni kezdtek: Éljen, éljenek a szkíták! (85) A hunok reményét úgy felvirágoztatta, hogy nagyon-nagyon szerették és imádták őt. Az összes törzs és katona letette a kezébe az esküt, hogy a katonáskodást és parancsnoklását, amelyet az előkelők csodára respektáltak, sohasem fogja megtagadni. Mindenki a birodalom gyarapítására ösztökéli őt, és megígéri, hogy szíves engedelmességgel beáll seregébe, ő pedig az ország rendbetételéhez lát, elrendezi az államügyeket, törvényekkel szilárdítja, rendeleteket bocsát ki. Miután mindez rendben végbement, a háborúra és a hadigépekre fordítja a figyelmét, különböző szerkezeteket készít, számos mestert alkalmaz, gyarapítja a muníciót és a felszerelést, amely megkönnyíti az ellenséges táborok és városok ostromát. A táborverés bámulatos módját dolgozta ki, városi lakhelyét és barakkját csodálatosan rendezte be, amelyet a katonák sátrainak áthatolhatatlan gyűrűje biztosított, amiről Priscus historikus, az ifjabb Theodosius írnoka, aki követségben nála járt, mint mondják, így számolt be: Először is, mielőtt a hunokhoz elérkezett volna, hatalmas folyamokon kelt át, majd eljutott oda, ahol hajdan Edoingast, a legvitézebb gótot, a szarmaták csellel megölték; innen nem volt messze Attila óriási városhoz hasonló szállása, amelynek falai a legnemesebb, eresztékeiknél oly szorosan egybeillesztett fagerendákból készültek, hogy az egész egyetlen tömör fatáblának látszott; (90) volt ebben sok tágas terem, széles, aranyos oszlopcsarnok, terjedelmes udvar és minden egyéb, ami a királyi életmódhoz és méltósághoz illik. Nemcsak a palotája volt fényűző, hanem vezéri barakkját is esztelen költséggel remekelték, az egészet selyem- és aranyszőttesből, végig drágakővel rakva, arany- meg elefántcsont oszlopok tartották, és nemcsak tornácok meg folyosók, hanem simára csiszolt keményfa lapokkal kirakott csarnokok és udvarok, aranyozott ebédlők és hálószobák is voltak benne. A hétköznapi sátrak és a pajták is bíborszínű selyemből készültek, az istállók a legnemesebb erezett fából. Mindez pedig nemcsak dölyfös palota gyanánt szolgált, hanem az áradó bőkezűség kifejezésére is. Mert főembereit gyakran ajándékozta meg ilyen értékes sátrakkal, és oly jótékony volt irántuk, hogy néha alig maradt két-három nyeregtakarója a kivonulásra. A lószerszám, a pajzs, a sisak, a mellvért mind olyan drága anyagból készült műalkotás volt, hogy aranynál, ezüstnél hitványabbat nem is láttál rajtuk. De nem volt kevésbé bámulatos az ágy, a szék, a kocsi, az öltözőszoba sem. (95) A követek, akik a legtávolabbi vidékekről özönlöttek hozzá, akkora ámulattól lenyűgözve távoztak, hogy övéikhez hazaérve gyakran azt sem tudták, hogy miről kezdjenek először mesélni. Ő ragyogott az élen mindenben, ami a királyi méltóságot illeti. És bár túlzott szigora miatt könyörtelennek és rettenetesnek tartották, a külföldieket kedvesen fogadta, és túláradó nagylelkűségével nemcsak az övéit, hanem az idegeneket is lekötelezte. Mennél félelmetesebb volt az ellenség szemében, annál kedvesebb a sajátjainak. Az elébe járulókhoz mindig készséges volt, és mindenre kiterjedő választ adott, sokukkal beszélgetett, többségüknek üzent, felfogása gyors volt és talpraesett, memóriája biztos és nagy befogadóképességű, ítéletét minden ügyben készen találták, hacsak éppen nem akart valakit szóval tartani addig, míg döntését megérleli. Arra viszont nagyon ügyelt, hogy őt senki se szedje rá szavakkal.

Mint a magyar évkönyvek mondják, akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése; tartalékkal is rendelkezett mindig, amellyel az elhullottak helyét azonnal betöltötte, mert nagyon nem szerette, ha a légiók foghíjasak. (100) A hunok fegyvere mellvért és bőrpáncél, valamint íj és tegez; néhányan pajzsot, lándzsát, sarló alakú kardot használnak, a többség bőrrel fedi a testét, mások páncéllal, hosszú kardot és tőrt hordanak. Nyers bőrbe öltöznek, vad és mogorva tekintetüket hosszú szakállal, nyíratlan haj bozontjával tetézik, amivel akkora rémületet keltenek, hogy a civilizált ellenfelet támadás nélkül, puszta látványukkal elriasztják. A király nagy jósága szeretetet, nagy szigorúsága tiszteletet és hódolatot keltett népeiben, ezért szívesen szolgáltak neki, és úgy látszott, hogy mindenki ugyanúgy szereti, mint rettegi. Zászlaján koronás sas volt, mely jelvényt a magyarok Géza fejedelem idejéig megtartották. Uralma keménységének hírét fokozta a titulus, amelyet okleveleiben használt: Attila, Mundzuk fia, a nagy Nimród unokája, Engadia szülötte, isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dávok királya, a világ félelme, az isten ostora parancsolja ezt.

(105) Miután Attila a királyi méltóságot elnyerte, méltányosan és szigorúan kezdett uralkodni; minden alávetett nemzetet rávett a készséges engedelmességre, birodalma székhelyéül Sicambriát választotta, melyet Óbuda fölé helyeznek, és melynek némi nyoma máig fennmaradt. Nem ok nélkül tette ezt. Fővárosát a Dunánál, Szkítia határán jelölte ki, hogy egyfelől a szkítákat kormányozza, másfelől a római birodalom ellen háborút indítson, mert vágya erre roppant mód tüzelte. Ehhez járult Pannónia termékenysége, a Mysiák és Illyricum gazdagsága, hiszen az irdatlan sereget etetnie kellett. Uralomvágyát fokozta azoknak a háborúknak az emlékezete, amelyeket a hunok és a rómaiak a régebbi időkben Pannóniában vívtak. Erősen bántotta, hogy övéi csak nagy véráldozattal győztek, és a kiontott vérért bosszút akart állni. Azonban mielőtt e nagy vállalkozáshoz hozzáfogott volna, Szkítiát akarta rendbe tenni; így hát országszerte elöljárókat, helytartókat, bírákat rendelt a népek fölé, és fivérét, Bledát, akit sokan Budának neveznek, uralkodótársként maga mellé vette; az egész európai Szkítia élére állította, és átadta neki a főhatalmat, nehogy valami lázadás vagy külső háború törjön ki. (110) Maga pedig ezután felmérhetetlen tömegű sereggel megrohanja a római birodalom tartományait, és először a két Mysiát, Trákiát, Macedóniát és Illyricumot háborítja súlyos támadással. A háború okaként a hunok ellenében Detriknek és Macrinusnak nyújtott támogatást hozza fel. Valamir, az osztrogótok, és Ardarik, a gepidák királya szövetséget kötött Attilával, és csatlakozott hozzá. Amarkomannok, svábok, kvádok, herulok és türingek is a hunokkal együtt szolgáltak; a hatalmas barbár horda mindent tűzzel és vassal árasztott el.

Amikor Marcianus mindezt megtudta, annak a Theodosiusnak a példájára, akinek ez időben szabályszerűen az örökébe lépett, Geiserik vandál királlyal és a perzsák uralkodójával fegyverszünetet kötött, hogy a hunokkal, gepidákkal és osztrogótokkal könnyebben szállhasson szembe. Ez Attila reményét meghiúsította. Minthogy ugyanis a rómaiakkal keletről a perzsák, nyugatról a vizigótok, Afrikából a vandálok, északról a hunok álltak szemben, ő azt remélte, hogy e sok népnek Marcianus ellen egységesen indított támadása a római birodalmat egykettőre megsemmisíti. (115) A római császár azonban, hogy magát és országát megoltalmazza, és a magára maradt leghatalmasabb ellenféllel reményteljesebben vehesse föl a küzdelmet, a többiekkel beszüntette a háborút, és minden erejét Attila ellen összpontosította. Ardaburius hadvezért a hunok ellen küldte, aki Marcianopolisnál szembeszállt az ellenséggel, és az első ütközetben győzelmet aratott; a csalóka szerencse csábítására óvatlanul és túlzott mohósággal megint összecsapott a ravasz ellenséggel, Attila csapatai bekerítették, és elesett. Marcianus Ardaburius halálhírétől megdöbbent, és inkább ésszel próbált úrrá lenni az ellenségen, mert tudta, hogy az sokszor többet ér az erőnél. Felmérte, hogy az a rengeteg sok nép nem marad meg egységesen az engedelmességen, és ha sokáig időzik Illyricumban meg Trákiában, éhen fog veszni. Ezért abban bízott, hogy a három király között egyenetlenséget támaszthat, ajándékokkal és ígéretekkel egymásnak ugraszthatja őket, valamelyikükkel összeszövetkezhet, és ellenfeleinek szándékait megkavarhatja; de hasonlóképpen számított a tartományok szegénységére is. (120) A császár tehát ebben sántikált, és egyrészt halogatta az összecsapást, másrészt elvonta az élelmet, próbálgatta a királyok hajlandóságát, hintegette a viszály magvait, igyekezett szétbomlasztani az egyetértést és a szövetséget, az ingadozókat megkörnyékezte, és egyesek hittek is a szavának. Ezzel szemben Attila, a cselvetés nagymestere, megpróbálta Marcianus császár terveit keresztezni, a csatát siettetni, a terméketlen földön időzve megpróbált mindenhonnan élelmiszert szerezni, gazdag vidékekre és városokba húzódni, övéit szigorúan kézben tartam, a királyok szövetségét bőkezűséggel és jó szolgálattal megszilárdítani, a katonákat bármi eszközzel engedelmességre szorítani.

Sőt, még fivérét, Budát is, akit azzal bízott meg, hogy Szkítiát kormányozza, és a Duna partján, Sicambria romjain egy várost építsen, melyet aztán Budának ne-veztek, csellel elfogta és megölte. A magyarok évkönyvei azt hagyományozzák, hogy a catalaunumi vereség után gyilkolta meg, mert amikor Attila Mysia, Trákia és Macedónia leigázása után Galliából Sicambriába visszaérkezett, rájött, hogy öccse Sicambriát, amelyet fallal vett körül, parancsa ellenére nem Attila nevéről, hanem a sajátjáról Budának nevezte el, ezért csellel elfogta őt, és éktelen haragjában tulajdon kezével lenyakazta. Mások a testvérgyilkosságnak más okot tulajdonítanak: vagy azt, hogy Buda szelídebb természetű lévén az iszonyú hadjáratok elé akadályt gördített, vagy azt, hogy gyakran vitatkozott vele, és tiszteletlenül bizonygatta, hogy a gepidák és osztrogótok szövetséges királyait alattvalóiként tartja, illetve a szkítákkal ridegen bánik. (125) Jordanis azt írja, hogy testvérének azért vetett lest, mert egyedül akart uralkodni, hiszen a közös uralom mindig ingatag. Ez Theodosius és Albinus konzulsága idejében történt. Attila tehát, miután Illyricumot, Macedóniát, Trákiát és a Mysiákat tűzzel-vassal végigpusztította, értesült arról, hogy Marcianus csapatai a Konstantinápolyhoz vezető utat elzárták, ezért visszament a Pannóniákba Sicambriához. A testvérgyilkosság mindenütt gyűlöletet és félelmet ébresztett vele szemben, ezért bűnbánatot mímelve szónoklatban akarta menteni magát:

Hogy milyen nyomorúságos az uralkodók állapota és sorsa, az én esetemen tanuljátok meg, uraim, mert nekem, aki az igazságosságot, a méltányosságot és a törvénytiszteletet tanítottam, és azt is megmutattam, hogy milyen buzgalommal kell teljesíteni a parancsot és az utasítást, jaj, nekem kellett először ezt testvérem vérén megtapasztalnom. Hogy egyetlen fivéremet, akit az uralomban társammá tettem, megöljem, a szükség kényszerített, ugyanaz a szükség, amely – mint mondják – Romulust, aki a törvény és a parancs megtagadását inkább öccsének, mint másnak a megbüntetésével akarta megtorolni. (130) Mert ez az isteni férfiú nagyon jól tudta, hogy azok, akiket birkapásztorból a népek királyává tesz, semmiféle birodalmat nem kormányozhatnak és nem gyarapíthatnak megtelelő módon, ha nem tanulják meg mindannyian, hogy a törvényeknek és a királynak engedelmeskedniük kell. Hogy, ha a törvényeket és a rendeleteket semmibe veszik, minden nyomban felkavarodik és tönkremegy. Egyedül a törvényesség az, ami nemcsak az államokat és a birodalmakat, hanem az egész társadalmat is biztosítja és őrzi. Hiszen egyedül az igazságosság az, ami még a legelvetemültebb sokaságot sem engedi felbomlani, mint a rablóbandáknál látjuk, melyek a prédát egyenlően osztják fel. Barbár nemből született eleink elsősorban ennek segítségével gyarapították és tartották fenn a birodalmukat, akkora sikerrel, hogy utódaik immár az egész világnak remélhetnek törvényt szabni. Ezért tulajdon véremnek sem kegyelmeztem, nehogy példámmal növeljem a gazemberek merészségét, akikre annál gondosabban tudunk ügyelni, hogy a legkisebb botlást se kövessék el, minél szigorúbban kezdődik éppen önmagán a király büntető igazságszolgáltatása. (135) Elkövettük ezt azért is, hogy az igazság szentséges szellemét meg ne gyalázzuk valami káros engedékenységgel. Aki uralomra és közjóra született, akit az istenség ilyen magaslatra állított, annak semmiféle egyéni érzelem miatt nem szabad eltekintenie a közérdektől és az igazságosságtól. Sőt, minél közelebb áll hozzá a vétkes, annál keményebben kell azt büntetnie. A római tartományok ellen indultam, nem azért, hogy kártételeiket megtoroljam, hanem hogy a szkíta birodalmat kiszélesítsem, hiszen, mint illik, mindig úgy vélekedtem, hogy erre születtem; testvéremet, jaj, én nyomorult, elsősorban arra intettem, hogy a legnagyobb igyekezettel óvja az ország békéjét, kormányozzon igazsággal és tisztességgel, ne tűrje, hogy bárki jogait is megkisebbítsék; továbbá, hogy építse újjá, vegye körül temérdek falakkal és azután nevezze el az én nevemről azt a Sicambriát, amely várost egykor a római nép kisegítő légiói alapítottak és telepítettek be Germánia távoli sarkából a sicamber néppel, amint hogy a rómaiak akkoriban számos, főleg germán légiót ültettek a Duna partjára, és azokat városokká szervezték, hogy a barbárokat megakadályozzák a folyamon való átkelésben. Mit tett a szerencsétlen? Elfeledkezett a parancsról, elfeledkezett rólam, aki testvéri szeretettől indíttatva, összes vetélytársát elutasítva őt tettem meg uralkodótársammá, megengedtem, hogy velem egyenlően kormányozzon, azonban mértéktelen nagyravágyásában, hogy tekintélyemet és méltóságomat alattomban aláássa, és végül egyeduralkodóvá váljék, a királyi székhelyet utasításom ellenére önmagáról Budának nevezte el, semmibe véve a felségsértés bűnét jótevőjével szemben. (140) Akit ti királynak választottatok, akit Mars és Herkules atyáink szelleme kijelölt, azt nem hogy tönkretenni, sőt elpusztítani szerette volna. Amikor e gaztett a tudomásomra jutott, lelkiismeretem szerint méltán lobbantam haragra, még emlékezve arra, hogy a szkíta állam rám bízott főségét milyen szeretettel, bizakodással, milyen lelkesedéssel fogadtam el, és megértettem, hogy itt nemcsak rám, hanem birodalmatokra is ármány leselkedik. Mindig megpróbált visszatartani a római birodalom ellen induló hadjáratoktól, még a legfontosabbtól is, sokszor fogtam el római küldöncöket titkos írású levéllel, amelyben az ellenség fivéremnek ígért mindenfélét, elsősorban az egész szkíta birodalmat, ha engem cserbenhagy, vagy valami módon tőrbe ejt, vagy a háború megindításáról lebeszél. Ha a határtalan bizalom megcsalatkozik, határtalan felháborodást szül. Minek erről többet? Hogy született vezéretek el ne távolíttassék, hogy a szkíták el ne veszítsék Attilát, hogy Szkítia ne maradjon leghűségesebb védelmezője nélkül, hogy a rómaiak ne kapjanak lehetőséget Szkítia leigázására, hogy az igazság szentséges istensége meg ne gyaláztassék, hogy a gazemberek pimaszságát az én bűnös hanyagságom és ostoba jóságom ne hizlalja, az ármány leleplezésekor a parancsszegés és felségsértés bűnére nem hívattam poroszlót, nem kerestem hóhért, hanem hogy közösségeteket az én vérem ne mocskolja, testvéremre rátámadtam, és megöltem őt. Szívesebben mondtam le fivéremről, mint az országról, mint a közösségről, mint a méltóságról. Mit gondoltok, ha az állam kedvéért tulajdon véremnek, egy szem testvéremnek nem irgalmaztam, mit fogok tenni másokkal, ha vétkeznek? Egy darabig küzdött keblemben a közösségi és az egyéni érzület, végül a közérdek a magánérdek fölé kerekedett, és úgy gondolom, hogy mindenkinek így kell eljárnia, aki mások fölött áll, ha önmagának és az államnak használni akar. (145) Te pedig, szegény öcsém, ma is velem együtt uralkodnál, ha a szeretetben és a közösség iránti ragaszkodásban vetélkedtél volna velem. Nem azért fogadtalak testvérként uralkodótársnak, hogy aztán megfosszalak az életedtől, hanem meg akartam osztani ugyanazt a méltóságot, jó és balsorsot veled, aki mindig egyetlen és a legdrágább voltál számomra. Nem azért emeltelek föl, hogy aztán nélkülöznöm kelljen téged, hanem hogy veled együtt részesüljek a kormányzás fáradalmaiból, de tisztességéből és dicsőségéből is, hogy kölcsönösen örvendezhessünk egymásnak. Jobban féltettelek téged, mint magamat, én vállaltam a fáradságot, a veszélyt, én mentem a háborúba, mert életedet többre becsültem az enyémnél. Nem testvéremként, hanem egyetlen fiamként tartottalak. Azt reméltem, ha a végzet úgy határoz, hogy időnek előtte elragad, a királyságban örökösöm, hírnevem fenntartója, halálom bosszulója leszel. Ó, csalfa emberi remény, ó, nyomorult halandó állapot, és főleg azoké, akik valamilyen magasságra emelkedtek, akiknek a nagyobb szerencséhez nagyobb rakás nyomorúság és veszedelem is járul! Jobb szerettem volna az ellenség keze által elesni, ha államunk érdeke ezt megengedte volna, mint kezemet testvéri vérrel szennyezni. A parancsoló igazság istenségét az állam üdvéért mégis testvéri áldozattal kellett kiengesztelnem, az államellenes bűnt nem volt szabad eltussolnom.

(150) Tanuljátok meg hát atyámfia példáján, hogy a rendeletet, a törvényt, a parancsot be kell tartani, hogy milyen elégtétellel tartoznak a királynak azok, akik utasításait és az engedelmességet megtagadják, vagy a hazai törvényeket megszegik, az emberiesség követelményeit megsértik, hogy milyen szolgálattal tartoztok a kéréseitek és az érdemesek iránt készséges fejedelemnek, és hogy tisztességgel, szívesen szót kell fogadnotok, hogy ugyanazzal a szerencsével élhessetek, mint ő. A csalárdságot, a gőgöt, a hűtlenséget halálnál jobban fussátok! Semmit se tartsatok kívánatosabbnak, mint jó király alatt szolgálni és a közérdeket az egyéni érdek elé helyezni, mint mi tettük. Ha így cselekedtek, a szkíták sorsát nem annyira a jó vezér, mint inkább a jó katona teszi majd dicsekvésre méltóvá. Nehogy pedig testvérem szellemét magunk ellen ingereljük, megparancsolom, hogy teljesítsük a szerencsétlen kívánságát: az újjáépített Sicambriát nevezzük Budának, őt pedig igyekezzünk tisztes temetéssel, tejjel és borral megengesztelni.

Attila szónoklata után a temetés páratlan pompával végbement. Nemcsak Buda végzetét, hanem az ő kegyetlen sorsát is megsiratták; valamennyien szívből sajnálták őt, aki zokogott és szenvedett, azt kiáltozták, hogy fivérét joggal ölte meg. Vigasztalgatták és biztatták, hogy ne gyötörje magát testvére szerencsétlenségével, ne hagyja el a szkíta közösséget, gondoskodjék az országról, kérlelték, hogy tartson ki dicsőségének megkezdett útja és a szkíták ügye mellett. (155) Egypár nap múlva, ahogy összeszedte magát, és testvére szellemét megengesztelte, a tervezett hadjárat felé fordult, amelyet – oly sok nép fölött uralkodván – könnyen véghezvihetett. Sőt, nem jutott oly nagy és nehéz vállalkozás az eszébe, amelynek sikerében ne bízott volna, hiszen háborúit nem kevesebb tudással, mint erővel szokta megvívni, és semmi másra sem vágyakozott jobban, mint a római birodalom összezúzására. Hozzálátott terve megvalósításához, tudta, hogy a rómaiak és a vizigótok esküdt ellenségei, tehát nehogy a hunok ellen összeszövetkezzenek, addig nyugton akarta tartani őket, míg területük mélyébe be nem nyomult, és érintkezésük lehetőségét el nem vágta. Hogy ezt megvalósíthassa, megkörnyékezte a mysiai származású, vele jó barátságban levő Aëtiust, akivel egykor János tirannus idejében az Itáliába való átkelés ügyében szövetségre lépett. Mindenfélét ígérgetett neki a római birodalom felvirágoztatását illetően, ha engedi, hogy római szövetségben megfenyítse a vizigótokat, akiket szolgáinak és szökevényeknek szokott nevezni. (160) Ezzel szemben Theodorikot, a vizigótok királyát, aki Valia királyt követte, titkon arról győzködte, hogy inkább a rokon hunokkal, gepidákkal, osztrogótokkal birtokolja nyugton a nyugati birodalmat, mintsem hogy a hitszegő és gőgös római ellenséggel együtt kockázatot vállaljon; emellett emlékeztette az elszenvedett vereségekre és a rómaiak részéről fenyegető veszedelemre, hiszen azok a sértést tetézve szokták megtorolni. A Theodorik ellen szőtt ármányt támogatta Geiserik, a vandálok királya, aki félt az ellenséges vizigótoktól, és – mint Jordanis írja – ajándékokkal sürgette Attilát az ellenük irányuló hadjáratra. Mert Theodorik leányát fiával, Hunerikkal összeházasította, aztán méregkeveréssel gyanúsítva őt, levágta az orrát, és e csúf sebbel eltorzítva visszaküldte az apjához a Galliákba, ezért igencsak volt félnivalója a vizigótoktól, miért is Attilát nagy ajándékokkal éjjel-nappal tüzelte Theodorik ellen. Attila, a cselvetés mestere, aki az ellenséget előbb ésszel szokta legyőzni s csak aztán fegyverrel, Valentinianushoz követeket küldött, akik révén igyekezett a vizigótokat gyanúba keverni a rómaiak szemében. Azt üzente velük, hogy neki semmi baja sincs a rómaiakkal, ami miatt háborúzniuk kellene, sőt, ő tiszteli őket, barátságukat sohasem becsülte le, hanem neki Theodorikkal van dolga, aki a vizigótokat, a hunok szökevény szolgáit a hatalmába vonta, idegen nemzet fölött bitorolja az uralmat; (165) nem tűri tovább, hogy a gótok idegen fennhatóság alatt éljenek, és fegyverrel fogja őket régi állapotukba felszabadítani; megígéri, hogy bármely háborúban tekintélyes segítséget ad Rómának, ha semlegesen nézi, hogy Theodorikkal megküzdjön; a római fejedelemmel örök szövetséget köt, ha engedi, hogy alaposan megbüntesse a gótokat, akik Itáliát tűzzel-vassal végigpusztították, Rómát, a nemzetek királynőjét örök gyalázattal megbecstelenítették, a római birodalom méltóságát kitörölhetetlen bélyeggel elcsúfították. Írt Theodoriknak, őt viszont arra figyelmeztette, mint fentebb mondtuk, hogy kerülje a római barátságot, mert annál nincs veszedelmesebb a számára.

Valentinianus átlátott a szitán, és írt Theodoriknak, hogy úgy álljanak ellen Attilának, mint a világ legveszedelmesebb zsarnokának, akinek merészsége akkora, hogy az egész földkerekség fölötti uralmat akarja megszerezni, mintha az egyedül neki dukálna; nem keres okot a háborúra, nem szokott tisztességesen hadat üzenni, csak azt tartja törvényesnek, amire kegyetlen mohósága ösztönzi, ő mindnyájuk közös ellensége, mindnyájuktól meg is érdemli a közös gyűlöletet; (170) a vizigótoknak tehát a római állam segítségére kell lenniük, hiszen annak nem csekély darabját birtokolják, ki kell fogni Attila ármánykodásán, össze kell szövetkezniük ellene, mert ha nem így tesznek, rövidesen mindkettőjükre rászakad a közös veszedelem. Theodorik erre azt válaszolta, hogy a hunokat meg kell fékezni, és akik jogos háborúra kényszerülnek, azoknak nem hiányozhat sem a bátorságuk, sem az erejük; nem lesz súlyos az a támadás, amelyet céljának jogtalansága gyengít; isten a háborúban az ártatlan felet támogatja; ő tehát, ahogy illik, sem a rómaiakat, sem a saját országát nem fogja cserbenhagyni. A fejlemények azt mutatják, hogy Attila csalárdságán Aëtius is keresztüllátott, mert Theodorikot levél útján figyelmeztette, mit kell tennie, mennyi és milyen cselt vet a barbár, és ha hasonló ármánnyal ki nem játsszák, kénytelenek lesznek engedni neki. A Rómában uralkodó Valentinianus felhatalmazásából a nyugati birodalmat Aëtius kormányozta, e roppant harcias ember, az ellenség félelme. A Hispániákkal együtt a Galliákat ő irányította, és nem hiányzott belőle sem az okosság, sem a bátorság, hanem a barbárral azonos ravaszsággal tudott harcolni. (175) Jól ismerte a hunok módszereit és erejét, tudniillik egykor kivetették a hatalomból, a mezőn éldegélt, és amikor egy ellensége hirtelen rajtaütéssel le akarta őt teríteni, elmenekült egy városba, majd Dalmáciába és Pannóniába szökött, végül eljutott a hunokhoz, akiknek barátságával és támogatásával visszaszerezte a császárok kegyét és elveszett hatalmát. Ezért nagyon jól tudta, hogy mekkora és milyen vad ellenséggel lesz dolga; intette Theodorikot, hogy akkora sereget állítson ki, amekkorát csak bír, forduljon a főemberekhez, mert nemcsak az ő méltósága forog kockán, hanem az egész közösség léte is, és kitanította, hogy miféle ellenséggel kell háborúznia.

Theodorik, akit már Valentinianus is, Aëtius is kioktatott, hogy mit kell tennie, Attila csalárd elméjét jól ismerve, minden tehetségét és buzgalmát a sereg felállítására fordítja. Hat fia volt; Frideriket, Eurikot, Retemert, Himneriket otthon hagyta, hogy az ország élén álljanak, törvénykezzenek a népnek, és tartsanak rendben mindent, az idősebb Thorismundot és Theodorikot magával rendelte katonáskodni. Mindenhonnan összeszedte a gótokat, számos légiót állított, az egész narbonnei Galliában és a tarragonai Hispániában sorozást tartott. Szinte mindenkit fegyverbe állított, mert sejtette, hogy a hunok serege roppant erős és megszámlálhatatlan lesz. (180) Hallotta, hogy Attila annál nagyobb hadat állít fel, mennél komolyabb ellenféllel akad dolga. Úgy döntött, hogy a szolgákat és a földműveseket sem hagyja pihenni. A fővezér két fia is hasonlóképpen részt akart venni a katonáskodásban, a csapat- és hadállításban, a fegyver, a muníció, a hadifelszerelés előkészítésében, egymással versengve buzgólkodtak mindenben, bátorították az apjukat, lelkesítették a népet a dicső küzdelemre. Az apa viszont büszkén nézte derék fiait, elébük tárta őseik példáját, amivel ifjúi lelkesedésüket feltüzelte, részletesen ecsetelte a gótok történetét, az elődök hatalmát, hogy köztük legnagyobb gyalázatnak a haláltól meg az ellenségtől való félelem számított, és csak a hitvány élettel riadtak vissza, így tehát rövid idő alatt akkora gót hadsereg állt össze, hogy a leghatalmasabbal szemben is biztonsággal kiállhatott. Hasonló igyekezettel és gyorsasággal dolgozott Itáliában Valentinianus, Galliában Aëtius is. A császár sorozást tartott, mindenki önként feliratkozott, nehogy ugyanazt kelljen elszenvedniük a hunoktól, amit múltkor a gótoktól. Tudván, hogyan dühöngtek a szkíták a gótok ellen, oly félelem szállta meg őket, hogy ha lehet, még a matrónák is beálltak volna önkéntesnek.

(185) Az Attilától való rettegést nemcsak az a hír növelte, hogy a Mysiákat, Trákiát, Illyricumot és Achaiát vadállati és hallatlan kegyetlenséggel pusztította, hanem az is, hogy Theodosius és Albinus konzulsága alatt egyetlen testvérét, uralkodótársát felindulásában saját kezével meggyilkolta. Bár azt hallották, hogy nagylelkű, mégis tudták, hogy szörnyen vérszomjas. Itáliában és Galliában fokozta a riadalmat az a hunokról elterjedt hamis, de páni félelmet keltő hír is, hogy szkíták lévén vadállati módra embervérrel táplálkoznak, hogy az ellenség fejét a lovak szügyére akasztják, hogy koponyájából drágaköves serleget készítenek, hogy ellenségüket Mars és Herkules atyának feláldozzák, hogy öregeiket megölik, és tetemüket ünnepségeiken mohón felzabálják. Többen vadságuk jellemzésére mindezt megtoldottak azzal, hogy lóvért isznak, és minden emberségből kivetkőzve az idegeneket semminek tartják. Nem kevésbé aggódtak a mindenható és jóságos Krisztus igaz hitéért sem, mert tudták, hogy Attila semmiféle tisztes istenséget nem imád, mi több, mit sem tekint vallásosabb dolognak a szörnyű kegyetlenségnél, mit sem tart tisztesebbnek, mint az emberáldozatot, mást sem kíván, mint az emberi nemet rabszolgaságba, a római birodalmat pusztulásba hajszolni. Az itáliaiak némelyike azokat tartotta boldognak, akik életüket vértelen halállal már befejezték, mert úgy vélekedtek, hogy ezeket az isteni jóság kiragadta a nyomorúságos életből. (190) Mások viszont emlékeztek a hajdani időkre, a barbár erőszakoskodásokra, és felbátorodott lélekkel azt hirdették, hogy azok a szerencsések, akik ezekben az időkben születtek, mert módjuk van megbosszulni a szkíta embertelenséget. Ki-ki a saját lelki alkata szerint beszélt. Itália és Gallia olyan helyzetbe került, hogy a nagyobb rész szükségből, a kisebb önszántából kénytelen volt bátornak mutatkozni. Mindehhez jósló és rémisztő jelek járultak, amelyek az általános rettegést növelték: hatalmas szellemarcok jelentek meg nemcsak éjszaka, hanem nappal is, amelyek mindenkit arra intettek, hogy óvja magát; az égből vércseppek hullottak, kétfejű gyermekek születtek, több helyen villám sújtotta a templomokat; éjszaka gyakran felhangzott: Vigyázz, Itália! Az istenek is megszólaltak pamlagjaikon. Sokan a puszta félelembe belehaltak, mivel úgy beszélték, hogy Attila nem kegyelmez sem otthonnak, sem templomnak.

Mindeközben Valentínianus annál elszántabban munkálkodott, sorozást tartott, mindenhonnan összevonta a légiókat és a segédcsapatokat, a legnagyobb körültekintéssel és buzgalommal járt el; Aëtius nagy hévvel mozgatott mindent, Theodorikkal megkötötte a szövetséget, a római csapatokat kivonta Itáliából, valamennyi római tartományba gyorsfutárokat küldött, hogy kérjenek hathatós segítséget, egész Galliát és Germániát felforgatta. A követek tevékenysége nyomán a burgundok, a szászok, a ripariolok, az ibriók, hajdan római katonák, aztán Merovech frank király, aki atyját, Clodiót követte az uralomban, a szarmaták, a litícianok, az armoricianok valamennyien összeszövetkeztek a hunok ellen a gótokkal és a rómaiakkal. (195) Tehát felmérhetetlen volt a kisegítő csapatok tömege, mely Aëtiushoz és Theodorikhoz a Galliákba özönlött, mert a szövetségesek riadt lelkét sikerült helyrezökkenteni. Akik az imént feladták a reményt, most már készek voltak kiállni a hatalmas ellenféllel szemben. Nagyon bíztak vezéreikben, akik kitűntek erejükkel, ravaszságukkal,, okosságukkal és tapasztalatukkal. Fokozta bátorságukat Aëtius nem közönséges bölcsességgel párosult szerencséje, amely elsősorban a hadvezetésben érvényesült. Theodorik és Aëtius, akinek annyi csapatot kellett fölvezetnie, hogy mindkét birodalmat megőrizhesse, mohón kívánta az Attilával való összecsapást, semmit sem tartott fontosabbnak, mint hogy az ellenség megérkezése előtt mindenfelé elhelyezze őrállásait, mindenhova odaszállíttassa a felszerelést, minden városban élelmiszerkészletet halmozzon fel, nehogy a katonák mérhetetlen tömege esetleg ínségre jusson; idejekorán gondoskodott mindenről, ami a hadakozáshoz szükséges volt, úgyhogy semmiben sem mutatkozott hiány; a városokban mindenütt ott állt a strázsa, az utakat mindenütt, ahol csak lehetett, őrség zárta és állta el.

Amikor a kémek révén mindez Attila fülébe jutott, kezdte bánni merészségét, egyre jobban és jobban nyugtalanította, hogy cselei nem sokat használtak a rómaiakkal szemben, sőt, úgy látta, hogy kiismerték, és hasonló mesterkedéssel meghiúsították ezeket. (200) Miközben a gótok és a rómaiak között viszályt akart szítani, és abban reménykedett, hogy ennek segítségével közéjük furakodhat, cseleit leleplezték; úgy látta, hogy míg azon igyekezett, hogy másokat szavakkal kijátsszon, inkább önmagát játszotta ki. Mert mesterkedéseivel ő maga figyelmeztette az ellenséget arra, hogy készüljön a támadásra, ahelyett, hogy megtévesztette volna. Ha tisztességgel megteheti, inkább elállt volna a támadástól, miután az ellenséget fondorlataival feltüzelte, de mert nem akart olyan színben feltűnni, mintha inába szállt volna a bátorság, nekiszánta magát a nyílt ütközetnek.

Attila Sicambriába hazatérve nagy terveket szőtt, összehívta oda az előkelők gyűlését, hogy a küszöbön álló hadjáratról határozzon. Mindenhonnan eljöttek a főemberek, elsősorban a veronai Detrik, egykor a hunok esküdt ellensége, akit Attila roppant bőkezűséggel és szívélyességgel magához édesgetett és leghívebb emberévé tett. A germán főnökök népes csapata követte őt, hogy ők is részesüljenek a szkíta jótékonyságból, és amikor ezek a király reményét meghaladva Sicambriába eljöttek, a legmelegebb fogadtatásban részesültek, és a nagyúr készségesen a színe elé bocsátotta őket. A fejedelmi bőkezűségtől lekötelezett és állhatatlan jellemű Detrik odaadó iparkodásával a római háború hívének mutatta magát, szolgalelkűen igyekezett tetszést kelteni, és a király némileg ingadozó szándékát megszilárdította. (5) Azt javasolta, hogy támadják meg a római birodalom nyugati provinciáit, mert azokban nincs őrség és légió, így jeles diadalt kínálnak. Attilát ez a beszéd nagyon megnyugtatta, bár jól tudta, hogy milyen ellenféllel kerül szembe, és ezért akkora sereget állított ki, amekkorát csak bírt. Nemcsak Szkítia-szerte tartott sorozást, hanem mindenhonnan összevonta a segéderőket is, amennyit lehetett, ezekhez társult Ardarik, a gepidák királya, továbbá az osztrogótok fölött uralkodó három fivér, Valamir, Thiudimer és Vidimir. Csatlakoztak a zsákmányra egyformán éhes markomannok, svábok, kvádok, herulok, türingek, mint mondják, vagy ötszázezer fegyveres. Felkészített emelett nagy tömeg szekeret és egyéb hadieszközt. A hunok ugyanis szkíta módra teherszállító szekerekkel szokták körülsáncolni a táborukat, a csatában pedig elsősorban ezeket használják az ellenség bekerítésére.

Mielőtt azonban a Pannóniákból kimozdulna, hogy a ravaszkodásból ne engedjen, titokban mindkét ellenféltől békét kér, hogy míg az egyikkel megküzd, a másiktól biztonságban tudja magát, és így könnyebben diadalmaskodhasson. (10) Amikor megérti, hogy ezt a leghatározottabban visszautasítják, lerombolja és felgyújtja egész Illyricumot. Aztán akkora dühvel ront rá Germániára, hogy minden falut és várost feléget, mindenkit lemészárol, szentet és világit egyformán pusztít, nem irgalmaz sem nemnek, sem kornak. Mindent elárasztott gyilkolással, rablással, jajongással; azt remélte, hogy irgalmatlan kegyetlenkedéssel fogja megszerezni a győzelmet. Csak Nagy-Germánián könyörült meg, mert a markomannok, a kvádok és a svábok, akik – mint mondottuk – vele együtt katonáskodtak, a raetusokkal, a vindelicusokkal és Felső-Pannóniával szemközt a Duna túlsó vidékét lakták. Aztán átkelt az Adula-hegy hágóján, és lebocsátkozván hasonló kíméletlenséggel irtja a helvéteket. Végigpusztít mindent, ami a Rhône és a Rajna között fekszik. Seregével az áradó Nílus módjára elözönli Felső- és Alsó-Germániát, amely a Rajnán innen az óceánig terül el, végül a belga Galliát, beszáguld, felzavar, összeront mindent. (15) Konstanca erődített városát megostromolja és elfoglalja, megveri és elkergeti Zsigmondot, e vidék fejedelmét, aki nagy sereggel szállt ki ellene; ez, amikor megtudja, hogy az ellenség az ő városát, Bázelt is meg akarja ostromolni, hogy saját és országa javát megóvja, követek útján békét kér Attilától, megígérve, hogy parancsnoksága és jelvényei alatt katonaságot vállal, és mindig szíves szolgálatára lesz. Attila kihasználja a kedvező szerencsét, továbbnyomul Argentuariához, melyet most Argentínának mondanak, kemény ostrom alá veszi, és bár az alaposan el van látva munícióval, a mindenfelől odaszállított gépezetekkel éjjel-nappal oly erővel töreti, hogy a város egykettőre a hatalmába kerül; óriási zsákmányt visz el innen, és nem csekély öldöklést csap. A gallokat akkora félelem szállta meg, hogy minden város önként behódolt, de a megadásból kevés hasznuk származott, mert a haláltól kevéssé, a kifosztástól egyáltalán nem mentették meg magukat. A feldúlt Argentínának leromboltatta a falait, és a Strassburg nevet adta neki, arra utalva, hogy sok út szeli át; győzelmének emlékezetére rendeletben halálbüntetéssel tiltotta meg, hogy a lerontott falakat akár csak részben is helyreállítsák.

Aztán a reimsiek ellen vezeti a sereget, és mert hallja, hogy dúsgazdagok, hasonló dühvel esik az ostromnak. Miután a lakosok egy ideig derekasan ellenállnak, álláspontjuk megoszlik, és már a megadásra gondolnak azzal a feltétellel, hogy vagyontárgyaikkal együtt épségben és bántatlanul elvonulhassanak, ezalatt azonban akkora erővel veselkedik a rohamnak, hogy egy pillanatnyi szünet sincsen, míg a várost a hunok elfoglalják, és mindent szétrombolnak. (20) A lakosok között akkora öldöklést rendeztek, hogy szinte senki sem menekült meg, nem vettek tekintetbe sem templomot, sem kort, sem nemet; nem volt vallás, kegyelem, emberség. Nicasiust, a város főpapját, Krisztus hitének szentséggel ragyogó tekintélyes és bátor lelkű agg oltalmazóját a király parancsára a piacon lenyakazták. Minden oltárra tüzet vetettek, a papokat, matrónákat, szüzeket, akik, hogy életüket az istenek képmásai alatt megoltalmazzák, a szent épületekbe befutottak, az oltár előtt gyilkolták le. De mert a szent életű Nicasiusról szót ejtettünk, még valamit el kell mesélnünk, nehogy az elbeszélésbe hiba essék.

Kevéssel azelőtt, hogy a hunok benyomultak a Galliákba, mint az évkönyvek feljegyzik, az elmondottakon kívül sok csodajel tűnt fel, mely az idők szörnyű szerencsétlenségét jelezte. (25) Elsősorban szüntelen földrengés; az ég különböző jeleket küldött. Északon éjszaka állandó, éterszerű tűz látszott, benne dárda alakú vonalak, a holdon gyakori homály és fogyatkozás, üstökösök. Mindez Galliát iszonyú pusztulással fenyegette, amit Nicasius gyakran megjövendölt, Ányos orléans-i püspök pedig prédikációiban a gallokat folytonosan a megtérésre és az igaz hitre buzdította, hogy az isten haragja eltávozzék. A reimsiek a hun ostrom alatt Nicasiust kérdezték, mit kell tenniük, adják-e meg magukat a hunoknak, vagy küzdjenek keményen a város megmentéséért. Nicasius azt felelte, hogy mert a gallokat az isteni igazságszolgáltatás sújtja büntetéssel, a várost semmi erőfeszítéssel sem tudják megvédeni; az isteni szellem a reimsieket barbár pusztítással fenyíti meg, azonban mégsem kell a népnek egészen kétségbe esnie, hanem önként kell vállalnia a halált, hogy a testi bűnhődésből a lelkekre örvendetes halhatatlanság következzék; ezért ő, a pásztor, juhaiért, de nemkülönben ellenségei, mint barátai üdvéért önként elsőül fog meghalni; imádkozzék tehát mindenki, és kérje az isten irgalmát a halál elszenvedéséhez. Húga, Eutropia, ugyanilyen lelkesen emelte az égre kezeit, és fennszóval biztatta a népet a gyönyörű és üdvös halálra. (30) A püspök tekintélye és a szűz példája mindenkit fellelkesített a vértanúságra, a felébredt szégyenérzet és jámborság megszilárdította a sokaság lelkét. A prédikáció után a népet bevezeti a mennyei szűznek ajánlott bazilikába, hogy könyörögjön az istenek segítségéért. A kapukat betörik, az ellenséges sereg benyomul, Nicasius húgával együtt a templom előtt áll, bátran nézi a támadó századot, és ahogy az a közelébe ér, kezét fölemelve csendet int, és e szavakkal lép elő:

Ha isten akaratának a legnagyobb hatalom is engedelmeskedik, szól, miért fordítjátok a győzelmet a méltóságunk elleni dühöngésre? Ha a nemes harcosok jelmondata kegyelmezni az alázatosoknak és leverni a fennhéjázókat, miért törtök ily bősz ábrázattal és előreszegzett fegyverrel az istene előtt alázkodó keresztény fajzatra, mely nemcsak meghunyászkodik és térdre borul előttetek, de parancsotoknak is kész engedelmeskedni, és most irgalmatokért rimánkodik? Gondoljatok arra, hogy ti is emberek vagytok, tudjátok meg, hogy az igaz isten nem felejt sem jót, sem gonoszt. Ne hívjátok ki magatok ellen gyilkossággal és állati kegyetlenkedéssel az isten haragját, hiszen miközben a mi vesztünkre áhítoztok, inkább a tulajdon üdvösségeteknek ástok vermet. Ha a juhaimat mindenáron le akarjátok mészárolni, először engem öljetek meg húgommal; ezt az áldozatot mutassátok be istennek a nép üdvére. (35) De ha a többieknek sem akartok kegyelmezni, tudjátok meg, hogy sokkal többet tesztek a keresztények igazi üdvösségéért, mint ártalmára.

A vad horda lefejezte a szónokot, azonban a levágott fej még egy darabig szentséges szavakat mondott, elsősorban ezt: Eleveníts meg engem, uram, igéd szerint! Eutropia látta, hogy a barbárok kegyetlenségük tárgyául életben hagyták, attól félt, hogy ocsmány gyalázatra tartják meg, ezért előreszegzett körmökkel a bátyja gyilkosának ugrott: Aljasul lenyakaztad szentséges testvéremet, kiáltotta, húgát megtartottad, hogy megbecstelenítsd; már az isten akaratából elkaplak, kárhozott. Azzal kikaparja a szemét, amin a többiek feldühödve azonnal megölik. Aztán egy szálig legyilkolnak mindenkit, és akkora a vérfolyam, hogy a városon nem lehet száraz lábbal végigmenni. Ezután félelmetes jelek tűntek fel. Úgy látszott, mintha égi szellemek hada viaskodva száguldozna városszerte, a templomokban hangok és jajszavak törtek fel, éjszakánként roppant kísértetek látszottak, az oltároknál rémisztő zajongás. (40) Ettől az ellenséget akkora félelem szállta meg, hogy elhagyta a várost. A polgárok holttesteit, melyek az utcán szanaszét hevertek, valami isteni csoda romlás nélkül megtartotta, és kellemesen illatoztak. Az elhagyatott városban éjszakánként fények villóztak, édes dalok csendültek fel, és mikor az a néhány, aki a borzasztó öldöklésből megmenekült, isteni rendelésre hazatért, a szent testeket romlatlanul, illatozva találta; ámulatba esett, tisztességgel elhantolta őket a földbe, és elsőként a püspök törzsét helyezte méltó sírba, Eutropia szüzet mellé temették; a halottakat irigyelték szerencséjükért, és dicsőítették őket. Ki-ki felkutatta övéi tetemét, és mert rothadás és bűz nélkül találta meg, nem könnyekkel, hanem áhítatos és örvendező csókokkal ölelte magához. Összehívták a maradék polgárságot, mivel a nagy félelemben sokan már az ostrom előtt elmenekültek. A várost újjáépítették, Nicasiust és Eutropiát számos csodatételük miatt az istenek közé iktatták, kegyesen oltárt szenteltek nekik, és saját istenüknek tekintették. De Nicasiusról ennyi elég.

A hunok dühét a reimsi öldöklés nem tudta lecsillapítani, hanem a szerencse pártfogásával nap mint nap őrjöngött. Attila elhatározza, hogy megostromolja Orléanst, az Aurelianus császárról elnevezett dúsgazdag várost. (45) Átkel a Szajna folyón, mely a belga és a lyoni Galliát elválasztja, és Britanniával szemközt Rouennál ömlik az óceánba, odavonul a sereggel, és olyan erővel rohanja meg, mintha erre vágyna a legjobban. (Azt mondják, e régi, roppant gazdag és erődítésével, lakosságával nagyszerű város a senomanoké volt.) Bár a legszorosabb ostromgyűrűvel veszi körül, és hadigépekkel erősen támadja, nem sokat ér el; mert a lakosok sem megadással, sem ajándékokkal, sem valamiféle alkudozással nem remélték az ellenség dühét lecsillapítani. A szomszédok példája megerősítette az álláspontjukat. Ugyanis nemcsak Zürichet, Konstancát, a helvéteket és a reimsieket, hanem a Szajna-parti Párizst, számos községet és falut is ugyanazzal a vadsággal dúltak fel. Egyetlen reményük elszántságuk volt, hogy vagy a legkeményebb ellenállással védik magukat, és a barbárokat a hosszú ostromba belefárasztják, vagy, ha másképp esik, szépen halnak meg, hogy testük feláldozásával lelkűket megváltsák a haláltól. (50) Mialatt Attila a belga és a lyoni Galliában farkas módjára garázdálkodik a nyájban, Aëtius patrícius a narbonne-i Galliában egyesíti a római és a vizigót seregeket, és Toulouse-hoz vonul, ahol Theodorik székel, a római nép valamennyi szövetségesétől segítséget hoz, hogy az ellenséggel nagyobb eséllyel ütközhessek meg. Attila ezt megtudta, és töprengeni kezdett, hogy továbbnyomuljon-e és összecsapjon az ellenféllel, amire erősen csábította az a diadal, amelyet az alánok, szarmaták, szászok és vizigótok fölött aratott volt, akiket a hunok sokszor legyőztek és katonai szolgálatra kényszerítettek, vagy Aëtius bátorságának, tapasztalatainak és hadiszerencséjének ismeretében inkább kerülje el a csatát, ugyanis a hunok eddig még sohasem szenvedtek a harctéren Aëtiustól vereséget. Végül a győzelem sarkalló reményében felhagy Orléans ostromával, és, hogy az ellenfelet merészséggel győzze le, Lyonba majd a narbonne-i Galliába vonul. Más írók az eseményeket másképp beszélik el, és más császárok idejére helyezik. Azt mondják, hogy Orléans város megmentője Ányos orléans-i püspök volt, ez akkoriban mindenki által szent életűnek ítélt férfiú. Szentsége révén már jóval korábban csodákat tett. Amikor ugyanis kijelölt püspökként a városba érkezőben volt, figyelmeztette és kérte Agrippinus lovasparancsnokot, hogy érkezésének ünnepnapján adjon az elítélteknek kegyelmet, és a foglyokat eressze ki a börtönből. (55) Ez vissza akarta utasítani, mire az égből egy kő esett a fejére; bevitték az ágyasházába, ahol a vérveszteség következtében már a halálhoz közeledett, mikor magához engedte a látogatására érkező férfit, aki kezét rátéve azonnal meggyógyította őt, ez pedig a szent csodától megrendülten a halálra ítélt szerencsétleneket kegyelemben részesítette. Ányost tehát a város kegyetlen ostroma arra késztette, hogy a polgárság megmentéséért mindent próbáljon meg, elsősorban az isteni segítséget, amelynél hathatósabb védelmet nem lehet kívánni, ezért ünnepélyes könyörgéseket rendezett, az egész papi testülettel körmenetet tartott a városban, a szent testet körbehordta a magas falak tetején, ájtatos énekeket énekelt, könyörgött a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, a halandók szabadítójának a segítségéért. Amikor egy pap, akit az ellenség elfogott, gyalázkodó gúnyolódással rászólt, hogy amit most csinálsz, azt mi is megtettük, de hiába, mert az isten most elfeledkezett a híveiről, azonnal szörnyethalt. Amikor az ostromgépeket a városhoz vonszolták, és az ütközet kiújult, az egész nép az oltárokhoz futott, a püspök azt tanácsolta, hogy csak az istenben bízzanak, majd hozzá fohászkodva fellépett a falakra, és amikor megérezte, hogy segítő szellem szegődött mellé, kiköpött a barbárokra. A szájából kifröccsenő nyálból hirtelen akkora zivatar kerekedett, hogy négy napon át egyetlen ellenséges katona sem volt képes a helyéből elmozdulva csatába indulni; úgy látszott, hogy a tábort elsöpri az árvíz, az iszonyú vihar és az orkán több sátrat szétszaggatott. Sok szkítát elsodort a szökőár, néhányat villám sújtott. A vihar lecsendesedése után Ányos kiment a városból, hogy Attila lelkét megszelídítse, és népének kikönyörögje a szabadulást, és amikor a tisztelendő atya püspöki süvegben és öltözékben elébe állt, így beszélt:

(60) Miért üldözöd, Attila, oly vad kegyetlenséggel a keresztény népet, miért nem tudsz betelni az emberi vérrel? Ha valamilyen isteni akaratból isten ostora lettél, fordítsd dühödet a bűnösök és a pogányok megbüntetésére. A megtérőknek és az igaz bűnbánatot tanúsítóknak, az alázattal könyörgőknek az isteni példa szerint meg kell bocsátani, mert, Attila, az isten nem taszítja el a megtört és megalázkodó szívet. Szedd össze végre-valahára magadat, és hallgasd figyelmesen az igazságot, melyet e pap prédikál, mert az igazság sohasem jut el a fejedelmek küszöbéig. Emlékezz arra, hogy embernek születtél, és nem szabad félrelöknöd az emberiességet, mert a gonoszok nem remélhetnek jó véget. Igaz, hun vagy és szittya, de azok között is sokan vannak, akikbe maga a természet oltott vallásosságot, és akik joggal neveztetnek basilicusnak, vagyis királyinak. (65) Tudd meg, hogy a hatalmat, amelyet elnyertél, a mindenható istentől kaptad, akitől, higgy nekem, minden hatalom származik. Isten azt parancsolta, hogy a hitetlenek ostora és ostorozója légy, nem a hívőké és ártatlanoké. Ébredj rá, hogy a hatalmat az istenség adta neked, és ha visszaélsz vele, ugyanolyan könnyen el is veszi. A királyságnak az igazságosság és az istenfélelem veti meg az alapját, ahol pedig a királyok lelkéből ez a két szentség kiűzetik, ott nincs az a szilárd hatalom, mely azonnal össze ne omlana. Könyörületedet kérni jövünk hozzád, hatalmas király, békéért és irgalomért esdeklünk. Ha az ítéletet isteni akarat és emberi vétek bízta a fegyverekre, nem kérünk túl sokat. Nem panaszkodunk amiatt, hogy olyanok támadnak minket, akiket nem hogy nem bántottunk, de még csak nem is ismertünk. Nem sérelmezzük a jogtalan támadást, ha ezt az istenek eltűrik, csak azt kérjük erősen, hogy fogadd szívesen azokat, akik megadást és engedelmességet ajánlanak. (70) Nem kérünk mást, csak hogy ezt a népet, amely nem méltatlan uraságodra, méltóztasd megajándékozni saját városával és vagyonával, hiszen nem a másét, hanem a magáét kéri; nem károdra, hanem szolgálatodra törekszik, gyermekeinek biztonságot, asszonyainak szemérmességet, vagyonának sértetlenséget kér, békéért és irgalomért könyörög, hazájának pusztulásán siránkozik, és ha kérését meghallgatod, megígéri, hogy örökösen szolgálatodban él, és készséggel engedelmeskedik mindig. Adj tehát békét és bocsánatot az orléansiaknak, tartsd meg őket biztonságban és sértetlenül, hagyd abba a jogtalan ostromot, tiltsd meg a mohó rablást, és tüstént parancsold meg, hogy a sereg vonuljon el innen. Ez az, amiért a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, megváltónknak, a szenvedésére újra meg újra könyörgünk neked. Tudd meg, hogy ez a nép isten oltalma alatt áll, és gondold meg, ha nem így cselekszel, nem kerülöd el a fenyítő isteni ítéletet.

A kegyetlenségbe mélyen belesüllyedt Attila elzárja a fülét a jámbor könyörgés elől, Krisztus említésére feldühödik, ráparancsol, hogy hordja el magát, és halállal fenyegeti, ha nem iszkol gyorsan. Ányos dolgavégezetlen megy vissza a városba, a reményvesztett népet még mindig biztatja, és az égi segedelemmel bátorítja. (75) Isten segítségével titokban kioson a városból, és az ellenséges táboron keresztül észrevétlenül elmegy Aëtiushoz, aki onnan nem messze vert tábort Theodorik fiával, Thorismunddal, figyelmezteti a szorító szükségre, és könyörög, hogy a római meg a gót sereggel gyorsan vigyen segítséget. Aëtius megértvén a helyzetet, röpül seregével, az óvatlan és mit sem sejtő hunokat megrohanja a táborukban; zavar támad, egy rész fegyverért kap, többen futásban keresnek menedéket, mások megerősített állásokat foglalnak, minden felbolydul és összezavarodik. Ezenközben a sáncnál küzdők közül sokan elesnek, mások megsebesülnek; akik a táborból kiszaladnak, hogy a közeli erdőkbe húzódjanak, szinte mind odavesznek. Sokan belevetik magukat a Loire folyóba, amely a Cevennes-hegységből Clermont közelében ered, elválasztja egymástól a lyoni, a kelta és az aquitán Galliát, majd nagy messze belefolyik az óceánba. A bátorságukat visszanyerő városvédők kitörnek a városból, növelik a mészárlást, minek láttán Attila összevonja a csapatait, az ostromot abbahagyja, és a közeli hegységbe vonul vissza, arra gondolva, hogy nem a városlakókkal, hanem az ellenséggel kell rendezett hadsorokban megütköznie. (80) Ányos ebben a csatában sok hunt megmentett, mert nem tűrte, hogy a jelenlétében megöljék, és jámbor könyörgéssel kiváltotta őket a rómaiak meg a gótok kezéből. Az orléansiak a püspök erénye által megszabadulva hálát adnak az istennek, minden oltárnál misét mutatnak be, istenhez himnuszokat énekelnek, hitük megerősödik, erkölcseik megjavulván ápolják a jámborságot, és sokkal mélyebb hittel imádják Jézus Krisztust, a város megszabadítóját, kiáltozzák, hogy ő az egy igaz isten. Ez évben oly bőven termett a gabona, hogy úgy látszott, mintha az ég nemcsak az ellenség veszedelmétől, hanem az éhínségtől is csodával mentette volna meg a várost. Ányos néhány esztendő múlva elhunyt, és mert népe előtt sok érdemet szerzett, az istenek közé emelték, és szent évfordulót rendeltek a tiszteletére.

Több író azt mondja, hogy Attila azért hagyott fel Orléans ostromával, mert megtudta, hogy Aëtius, akitől közismert bátorsága és tetteinek dicsősége miatt erősen tartott, óriási sereggel a narbonne-i Galliába jött, és Toulouse közelében egyesült a gótokkal. Jordanis messze eltér ettől, azt írván, hogy Sangiban alán király az elkövetkezendőktől való félelmében megígérte, hogy Orléans-t, a lyoni Gallia városát, önként átadja Attilának, Aëtius és Theodorik gót király ezt hallva Orléans-t lerombolta, Sangiban ellen gyanút fogott, és nehogy a római szövetséget cserbenhagyja, vagy ártalmukra legyen, a segédcsapatok közepére állította őt, és amikor Attila erről értesült, kipottyant a nagy reménységből; ugyanis arra számított, hogy az alánokat és a gótokat el tudja választani egymástól, és ilyenformán biztosabban ütközhet meg az ellenséggel. A magyar évkönyvek a többitől eltérőlég a catalaunumi ütközetet és az orléans-i ostromot a reimsi elé teszik, szerintük Attila a Galliák, az orléans-iak meg a reimsiek előtt támadta meg Konstancát, Luxeuilt, Besançont, Chalont, Mâcont, Langres-ot, Burgundiát és Lyont.

(85) Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk. Úgy véljük, hogy Attila Orléans ostromát odahagyva, miközben Aëtius és Theodorik ellen a narbonne-i Galliába vonult, akkor foglalta el Lyont, ezt az ősi várost, Gallia középső részének fővárosát, mely ott települt egy dombra, ahol a Saône folyó a Rhône-ba ömlik. A római birodalom virágkorában ez is tündökölt gazdagságával és lakosságával, híres vásárhely volt, ami tetemes hasznot hozott a polgároknak, arany- és ezüstpénzt vertek itt, vezetőit a rómaiak nevezték ki. A város előtt, ott, ahol a folyók egyesülnek, emelkedett egy nevezetes, Caesar Augustusnak szentelt templom, amely a gallok közös költségén épült, ebben volt egy különös tiszteletnek örvendő oltár, amelyre hatvan nép neve volt felírva, mindegyiknek egy-egy szobrával, mellette egy óriási oltár állt. Lyon a segusiavok központja volt. A költők és más írók emlékhelyénél versenyeket tartottak, és aki itt alulmaradt, annak spongyával letörölték az írását, vagy bele kellett hajítania a folyóba. Attila tehát e híres és megfelelő őrséggel el nem látott várost olyan dühvel szorította meg, hogy az pár nap alatt megadásra kényszerült. Aztán a Rhône mentén sebes rohammal szétdúlta és felbolygatta az allobrogokat, a vienne-ieket, a valence-iakat, a salluviusokat, az avignoniakat, az arles-iakat és a Rhône többi lakóját, soknak pénzért hagyott békét. (90) Miközben az úgynevezett narbonne-i Gallián keresztülvonul, a magas hegyek közül egy toprongyos, torzonborz szakállú, bámulatosán mocskos remetét vezetnek elébe, akiről az a hír járja, hogy kiváló látnok és az isteni szándék tudója. A király jóindulattal ereszti a színe elé, és nagy nyájasan kéri, hogy tárja fel előtte a sorsát, mire az egy darabig gondolataiba merülve álldogál, majd:

Azt kívánod, hatalmas király, szól, hogy egy durva és tudatlan erdőlakó tolmácsolja neked az isten akaratát, és tárja fel a jövő titkait, amelyeket csak az ismerhet, aki előtt a mennyei kegyelem fölfedi azokat. Miféle bölcsességet tulajdonítasz te nekem, aki féreg vagyok a földön, és leginkább csak hallgatni szoktam? De hogy megértsd kimondhatatlan hatalmát az én istenemnek, akit te nem ismersz, és akit tulajdon vesztedre oly nagyon üldözöl, és megtudd, hogy az ő kegyelméből képes vagyok a jövetből valamit megjósolni, jóllehet az illendőnél szabadosabban látszom beszélni, mégis így halld az isteni végzést: Rettegett Attila, az isten, aki annyi sok nép birodalmát vezérli, haragjának kardját a te jobbodba adta, hogy te, mint isten ostora, és a te kegyetlenséged a halandók istentelenségét az ő igazsága szerint megbüntesse. (95) Az, aki a harag kardját neked adta, el is veszi, ha akarja, hogy megtudd, az uralkodás és minden háborús győzelem nem emberi, hanem isteni hatalom alá tartozik. Te azonban visszaélsz a kapott hivatallal, mert sem azt nem tudod, hogy kitől kaptad, sem azt, hogy hogyan élj vele. Sokszor kegyetlenebb vagy a kelleténél és a méltányosnál. Inkább az ártatlanokat bünteted, mint a vétkeseket, mégsem mész ezzel semmire sem, mivel azoknak üdvöt, magadra romlást hozol. Most minden dühöddel a rómaiakat meg a gótokat üldözöd, a legsúlyosabb csatára készülsz ellenük, de tudd meg erről: Ebben, higgy nekem, alulmaradsz a rómaiakkal szemben; hadsereged mégsem pusztul el, bár a hunok roppant veszteséget szenvednek, hogy végre föleszmélj, és teremtődet megismerd, az isten által kitűzött idő előtt nem hull ki kezedből a keresztényüldözés kardja, és hatalmad nem vész el e csatában. Ébredj hát fel, féld a mindenható istent, ápold az igazságosságot és a jámborságot, mert ha nem így teszel, tudd meg, hogy szörnyet halsz.

Attila ámulattól nyűgözve elvezetteti a pusztai embert, és megparancsolja, hogy tisztességgel őrizzék, de, miután a remetét meghallgatta, úgy határoz, hogy a saját jövendőmondóit is megkérdezi, hogy megállapítsa, vajon a kétféle jóslat egybevág-e. Ezeket tüstént magához rendeli, és utasítja őket, hogy lássanak hozzá az áldozáshoz és a szertartáshoz. (100) Midőn a barmok belsejét tanulmányozzák, a beleket fürkészik, a szétszedett csontok közt a zsigereket vizsgálják, mindebből a hunok számára szerencsétlen csatát jósolnak, a belek nem hirdetnek más jót, mint hogy a következő ütközetben az ellenség főparancsnoka meghal, és eleste a rómaiak győzelmét meghiúsítja. Attila erre fellélegzett, mert azt gondolta, hogy ez a számára roppant félelmetes Aëtius halálát jelenti, amit övéi életénél becsesebbnek tartott. Úgy vélekedett, hogy elég tömeg marad még számára a légiók feltöltéséhez, és nem tudott nagyobb diadalt elképzelni, mint ha az okos és szerencsés ellenféltől megszabadul. Csak Aëtius halálát kívánta, mit ha elérhet, többé semmitől sem kell tartania, úgy gondolta, hogy minden más kedve szerint alakul. Ezért, ha eddig önbizalom hiányában többször gondolt is arra, hogy meghátrál, most nekibátorodva úgy dönt, hogy merészen üldözőbe veszi az ellenséget, aki a narbonne-i Gallia távoli vidékére húzódott vissza. (105) Tehát menetoszlopban átkel a Rhône után az Hérault folyón, aztán az Orbon, az Aude-on, Roussillonon, lerohanja a narbonne-i Gallia szélén élő tectosag népet, ott, ahol az Elne folyónál a széles catalaunumi mezők terülnek el. Innen nem messze állt az ellenség tábora, árokkal, sánccal jól megerősítve, hogy a barbárok ne foglalhassák el könnyen, Toulouse város közelében, ahol – mint mondtuk – Theodorik, a gótok királya uralkodott. A két hatalmas, egyenlő esélyekkel rendelkező vezér szívesen találkozott a catalaunumi mezőn, hogy a közjóért vagy a hatalomért megverekedjen. Ezt a mezőt mauriacusnak is nevezik, hosszában százötven mérföldre terjed, szélessége száz. A föld e része számtalan nép tanyája volt. Amikor Attila észrevette, hogy Aëtius és Theodorik felmérhetetlen hadsereggel és erős segítséggel érkezett, igencsak megbánta, hogy seregének egyharmad részét elküldte a Mirmanonnak nevezett szultán, a mórok királya ellen, aki Hispániában elfoglalta Luzitániát, mert ha ez ebben a rendkívül kockázatos csatában mellette lett volna, sokkal merészebben csaphatott volna össze a hatalmas ellenféllel. (110) A szultán pedig Attila csapatainak láttára átkelt a Gádesi-szoroson, és visszahúzódott Marokkóba; Attila tudta, hogy Aëtiusszal és Theodorikkal tíz király fogott össze, ugyanis a hunok ellen a rómaiakkal és a gótokkal szövetségre lépett és Aëtiusnak komoly támogatást hozott a Nyugat szinte minden népe, úgymint a burgundok, az alánok, a frankok, a szászok, a ripairolok, az ibriók, a szarmaták, a britek, a liticianok. Ezért levél útján fegyverszünetet kér, azt színlelve, hogy e sok nép sértetlenségére ügyel, és ezalatt kényelmesebben tárgyalhatnak a békéről. Aëtius lovasparancsnok, aki csalafintaságát alaposan kitapasztalta, és tudta, hogy ezt csak azért teszi, mert várja az utánpótlást, határozottan elutasítja. Felszólítja az ütközetre, amelyben – fenyegetőzik – szétzúzza Attila erőit, a széles síkon egyforma eséllyel csatázhatnak, és Mars mindkettejük számára végleg eldönti, hogy a rómaiak parancsolnak-e a szkítáknak, mint eddig mindig, vagy a szkíták a rómaiaknak. Attila tudomásul veszi elhatározását, és mert vissza sem vonulhat, az összecsapást sem tudja elodázni, minden reményét Aëtius bekövetkező halálába veti, ahogy az imént a jósok megmondták, embereinek vesztét pedig nem nagyon bánja, hiszen azt a hatalmas néptömegből könnyen pótolhatja, figyelmét a küszöbön álló ütközetre fordítja. (115) A két sereg feláll Toulouse alatt a catalaunumi mezőn akkora sokasággal, amekkorát Európa még nem látott, és – ahogy Ablabius elbeszéli – úgy szedi magát rendbe, hogy Attila mindenekelőtt az összes asszonyt és gyereket a közeli dombok alá, a sánc és árok gyanánt használt szekerek közé helyezi, ő maga a hunokkal a hadrend közepére áll, Ardarik gepida királyt a jobb, Valamirt, Thiudimert és Vidimirt az osztrogótokkal a bal szárny élére teszi, az egész sereget gyorsan csatarendbe hozza, nehogy az ellenséges roham készületlenül érje. Mivel a jövendőmondók jóslata miatt félti magát, úgy határoz, hogy a nap kilencedik órájában kezdi az ütközetet, hogy ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, az éj leple alatt félbeszakíthassa a csatát. Aëtius patrícius és Theodorik viszont sokkal lassabban vezette fel csapatait, mert félt Sangiban alán király árulásától, akiről tudta, hogy Attila ajándékai megvesztegették, és az ütközet kezdete után a megegyezés szerint át fog állni a hunok oldalára, a szorongatott rómaiakat és gótokat hátbatámadja, ezért úgy gondolta, hogy előbb ezt a veszélyt kell megelőznie. A dolgot titokban tartották, nem kívántak Sangiban ellen nyíltan fellépni, nehogy az alánokat alkalmatlan pillanatban és helyzetben riasszák el maguktól, és azok az ellenség erőit gyarapítsák. Sangiban Toulouse melletti táborainak kapuit kívülről elzárták, akadályokkal eltorlaszolták, nehogy árulás révén a hunok kezére jusson, őrállásokat helyeztek oda, hogy az ellenség be ne mehessen. (120) Sangibant a sereg közepén a segédcsapatok között helyezték el, nehogy kárt tegyen. Theodorik és fia, Thorismund, a bal szárnyat választotta, hogy ne kelljen a rokon osztrogótokkal verekedniük, a jobb oldalt Aëtius tartotta a rómaiakkal, a burgundokkal és Merovech frank királlyal. A szemben álló seregek között egy domb emelkedett, mindkettőtől egyforma távolságra, mindkettő számára igencsak csábító; mert amelyik elfoglalja, azt nem egykönnyen lehet onnan kimozdítani, és közelebb kerül a győzelemhez. Attila, aki seregét hamarabb készítette fel, a légiók közepén így szónokolt:

Bekövetkezett végre, bajtársaim, amire mindig vágytunk, hogy a római sereget olyan kényszerhelyzetbe hoztuk, amelyben kénytelen vagy szégyenszemre megadni magát, vagy – ha valamivel próbálkozik – kezetektől elpusztulni. Míg előletek menekültek, és a gallokat hiába próbálták fegyveretektől megmenteni, a narbonne-i Gallia legszéléig vonultak vissza, ahonnan nemigen tudnak kievickélni: egyfelől a Gall-tenger és a hegyek, másfelől csapataitok és a folyók veszik körül őket, és akadályozzák haladásukat. (125) Róma ügye végső szorultságra jutott, úgyhogy ha ma virtusotok szétveri, nem kell tovább harcolnotok, ők pedig többé nem kelhetnek életre. Mert minden erejüket összeszedték erre a csatára, mely ha megsemmisül, semmi sem akadályoz minket a világuralom megszerzésében. Reményünk nem ingatag, mert az összes istenség a dolgok forgandóságát parancsolja; az emberi dolgokban semmi sem biztos és állandó, minden átmeneti és változékony, kivéve, amit erő és fegyver szilárdít. A római nép már eleget uraskodott, eleget csúfolta a világ összes nemzetét, elég sokáig ült az emberiség nyakán, és ha Szkítia, a nemzetek termékeny bölcsője vissza nem veti, e szegény világ még mindig a hatalmaskodó zsarnokság alatt senyvedne. Keleten a mi nemes sarjadékunk, a parthus fékezte meg először dühét és merészségét, északon a dákok, a géták, a szarmaták és nemrégiben a mi gótjaink, nyugatról a cimberek és a gallok, délről hajdan a karthágóiak meg a mi vandál rokonaink, most a hunok és nagy erőket felvonultató őseink. A rómaiak már kezdték átengedni nekünk szinte minden Duna menti tartományukat. Mi pedig a Pannóniákhoz kapcsoltuk a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát, Achaiát, Illyricumot, mindezt beszáguldottak és fegyverrel elfoglaltuk. (130) Területünkhöz csatoltuk a germánokat, a noricusokat, a vindelicusokat, a raetusokat, a svábokat. Csapataink a Galliákat úgy letarolták, hogy falu- és városszerte otthagytuk a gyújtogatás és rombolás nyomait. A Hispániákra áhítozó szultánt elzavartuk Marokkóba. Mi van még hátra, vitéz férfiak, mint hogy a rómaiaknak ezt az utolsó seregét is megsemmisítsük, és az osztrogót rokonaitól hitetlenül elpártolt vizigótokon érdemük szerint bosszút álljunk? Ezek a nyomorultak összeesküdtek a rómaiakkal, akiknek a birodalmát már szinte megsemmisítették, elpártoltak a saját vérüktől, hogy uraikkal lepaktáljanak, és ugyanúgy szolgáljanak nekik, mint annak előtte. Ó, veszett ostobaság, ó, álnok szolgalelkűség! Előre megmondom, hogy ha Mars pártfogásával legyőzzük ezeket, ama perctől fogva a vizigótok birodalmát velük együtt az osztrogótok örökös szolgaságába taszítjuk; parancsolom és kívánom, hogy akik uralkodni nem tudtak, szolgáljanak. Eljött tehát a nap, amelyen fáradozásotok és hadakozásotok véget ér, és többé nem kell fiaitokkal, asszonyaitokkal együtt kalandoznotok. Megpihenünk a dúsgazdag és kényelmes Itáliában, és az egész birodalmat a Capitolium várából nézzük. (135) Végre megkönyörült rajtunk Mars atyánk, akinek a kezében van minden királyság sorsa, tudjuk, mint ti is mind, hogy csodaképpen átadta a kardját, hogy veletek együtt parancsoljunk a föld minden népének. Ez a végtelen jóságú atya, a szkíta nemzet hatalmas istene a rómaiakat és a gótokat az utolsó vacsorára hozta össze, részint, hogy egy csatában mindnyájukat legyőzzük, részint, hogy az ellenség e hatalmas seregletével a szkíták bátorságát próbára tegye, és virtusuk fényesebben ragyogjon fel. Ha szokott merészségetekkel és hűségetekkel követtek engem, higgyétek el, hogy a győzelmetek már meg is van. Hiszen azokkal lesz harcotok, akiket gyakran legyőztetek. Kikergettétek a rómaiakat Dáciából, Germániából, a Pannóniákból, a Mysiákból, Noricumból, Illyricumból, a vizigótokat elűztétek tulajdon hazájukból. Ma nem ismeretlen ellenféllel, hanem tolvaj szolgákkal van dolgotok, győzhetetlen férfiak, akiknek leverése után már fegyvertelenül is elfoglalhatjátok a római és a világbirodalmat. Ne rémísszen a bakák száma, mert a légiókat szolgákkal, lovászokkal, markotányosokkal, parasztokkal, az emberi nem söpredékével töltötték fel. Ti hadakozáshoz szokott veteránok vagytok, jól ismeritek a hadművészetet. Ehhez járul szakadatlan győzelmetek, amely az ellenfelet úgy elcsüggesztette, hogy a szkítának még az ábrázatára sem mer ránézni, nemhogy közelharcba bocsátkoznék vele. (140) A legyőzőiteknek az a szerencsétlen sorsuk, hogy szolgalelkűségük következében képtelenek az ellenállásra. Ezzel szemben a győzteseknek mind jobban megnövekszik a bátorságuk. Ezért, amikor déltájban felhangzik a csatajel, szittya elszántsággal verekedjetek, győzhetetlen bajtársaim, alázzátok meg a római gőgöt, törjétek le fegyveretekkel a szolgaság igáját a népek nyakáról. Szabadítsátok fel az elnyomott világot! Keressétek a dicsőséget és a halhatatlanságot, megemlékezve a szkíták virtusáról. Csata közben gyakran gondoljatok arra, hogy asszonyaitok, gyermekeitek a ti kezetekben vannak. Gondoljatok arra, hogy ha a balszerencse elveszi a bátorságotokat, gyermekeitekkel és asszonyaitokkal egyetemben mind egy szálig elpusztultok, hiszen nincs hova menekülnötök; harcoljatok hát bátor lélekkel, és mert ez az utolsó ütközet a hunoknak az egész világ fölötti uralmat ígéri, szokott vitézségetekkel és teljes erőbedobással verekedjetek és győzzetek.

Aëtius viszont az övéit buzdította és lelkesítette, hogy ne gyalázzák meg a római méltóságot, kövessék a régiek nemeslelkűségét és vitézségét, fontolják meg, hogy a római államot szolgaság, sőt általános pusztulás fenyegeti; (145) idézzék emlékezetükbe a szittyák embertelenségét, akik nemcsak a halandók legyilkolásától nem riadnak vissza, nemcsak embervérre szomjaznak, hanem szüleiknek sem kegyelmeznek, hiszen véneiket ízekre szedve mohón felzabálják, az ellenség vérével áldoznak, a csecsemők torkát karddal metélik fel, éhségüket az ellenség hullájával csillapítják; ha netalán a római birodalom tekintélyét meggyalázva hátat fordítanak, nemcsak a legkegyetlenebb sors leselkedik rájuk, nemcsak hogy kimérik őket a hun mészárszékekben, hanem – ami ennél sokkal szomorúbb – gyermekeiket, asszonyaikat minden vagyonukkal együtt kegyetlen szolgaságra vetik, és el kell szenvedniük mindent, amit a szkíta kéjvágy megkíván; de még azt is jól véssék az agyukba, milyen és mennyi bajt tűrtek el a hunoktól, Detrik és Macrinus alatt mekkora vereséget szenvedtek Potentianánál, annál a városnál, amely Budától tízezer lépésre fekszik, hány római tartományt dúltak fel ezek tűzzel és vassal, Macedóniát, egykor a föld úrnőjét, aztán a nemrégiben még hatalmas Görögországot, ezenfelül Illyricumot, Mysiát, Trákiát, hogy a Pannóniákról ne is beszéljek, mindezt embertelenül szétdúlták, hogy a római nép hány szövetségese, hány római polgár került fogságba nemes matrónákkal együtt; és most ez iszonyatos népség, amely az emberiség megkínzása végett küldetett, az egész világ fölötti uralomra áhítozik, amit könnyen el is érhet, ha a rómait elpusztítja, amit a jóságos és mindenható Jézus Krisztus távoztasson el, és isteni kegyelmével őrizze meg Róma városának hatalmát, hiszen szentséges helytartójának székhelyéül azt választotta; mit mondhatnak akkor, ha netalán gyávaságból meghátrálnának, ha azt kellene látniuk, hogy nemcsak őket, de a szülők szeme láttára a gyermekeket is karóba húzzák, széttépik, darabjaikat megeszik, asszonyaik szemérmét meggyalázva a férfiak kényére odavetik, mindent lánggal és vassal árasztanak el, a templomokat öldökléssel fertőztetik, a keresztény szobrok és istenképek alatt megerőszakolják a szüzeket, ami mind a halálnál sokkal szörnyűségesebb; (150) emellett a küszöbön álló csata nem oly súlyos, hogy meg kellene ijedniük, bár nem is oly jelentéktelen, hogy alábecsüljék; ő Theodosius idejében Mysiában és Trákiában sokszor harcolt a hunokkal együtt, és mindig megverték, szétszórták őket; nagy dolgokban az emberek gyakran tódítanak, ez a népség gyenge, hitvány és csak a tömegében bízik, nincs felszerelve és nem harcol a rómaihoz hasonló biztonságos fegyverzettel; egyetlen római légió gyakran megszalasztott, sőt lekaszabolt 20 ezer embert; ha tehát a csatajel felhangzik, emlékezzenek a római virtusra, az elszenvedett sérelmekre, a római birodalom méltóságára, a népek felszabadítására, a fenyegető bajokra, az egész világ pusztulására; bízzanak Aëtius szerencséjében, aki a hunok ellen mindig dicsőségesen harcolt; rohamozzanak, pusztítsák az ellenséget a legbátrabban; a győzelem a kezükben van, ha római virtussal csatáznak; az ellenség tábora kimerült, ezért kért Attila oly sürgetően fegyverszünetet; ez a nap vagy az örök szolgaságé és pusztulásé, vagy a végső szabadságé és dicsőségé lesz; semmi bajtól sem kell tartaniuk, mert a rómaiak számra, erőre és indokra nézve sokkal feljebb állnak, hiszen ők az oltárért, az otthonért, az igaz hitért, a népek szabadságáért és a római nép méltóságáért kényszerülnek harcolni; (155) ilyen ügy kedvéért sem a halált nem szabad félni, sem akár a legkegyetlenebb harcot is megtagadni, mert a legnagyobb haszon és dicsőség díját kínálja; akit ez nem indít meg, annak a kényszerűségből kell bátorságot merítenie, mert vagy mindannyian gyönyörű győzelmet aratnak, vagy a leggyalázatosabb halált szenvedik el; ő sohasem fogja a légiókat magukra hagyni, mindent a legnagyobb körültekintéssel és elszántsággal intéz, és azzal a gondolattal harcol a közért, hogy győz, vagy – ha a sors ellenük fordulna – az ellenség sűrűjébe veti magát, és nem enged vér nélküli győzelmet a barbároknak.

Ezekkel a szavakkal a rómaiak bátorságát olyannyira feltüzelte, hogy mit sem tartottak fontosabbnak a győzelemnél és a közösség megoltalmazásánál, és semmit sem láttak szebbnek a dicső halálnál. Sokat a vallás lelkesített, másokat a galádság, nagy részt a szükség, a többit a római birodalom méltósága, melyet semmiképpen sem hagyhattak odaveszni. A gótokat a másik szárnyon Theodorik biztatta, aki gót nyelven ugyanúgy feltüzelte őket. Amikor pedig a vezérek a két félen felálltak, mindegyikük a legfontosabb posztot foglalta el az ütközetben. Attila déltájt adatta meg a csatajelet, hogy ha a hunok netán meghátrálnának, az éj közeledtével alkalmasabban menekülhessenek és biztosabb helyre húzódhassanak vissza. A jelre akkora elszántsággal rontanak egymásnak, hogy a szárnyak gyakran egymásba nyomulnak. (160) A csata az emberek számának és vadságának megfelelően hallatlanul kegyetlen, emellett oly bizonytalan és ingadozó, hogy a vezérek sem tudják kiismerni magukat. Majd, amikor közelharcra kerül a sor, mindkét rész akkora veszteségeket szenved, hogy mindenfelől vérpatak tör elő, aztán a szakadatlan mészárlás a vérből olyan sebes folyású áradatot duzzaszt, hogy a holttesteket elsodorja. A római légiók, amelyek nemcsak fegyverükre, hanem szervezettségükre is támaszkodnak, a súlyos sérelmekre emlékezve akkora dühvel tombolnak a rosszul felfegyverzett barbárok között, hogy a vérontással nem tudnak betelni, de nem kisebb haraggal és vadsággal a szkíták is, akik a római birodalomra áhítoznak; egy darabig a két fél egyenlő reménnyel és erővel küzd. Középen a holttestekből, mint valami egybefüggő töltés, tekintélyes magaslat növekedett, hogy alig látták egymást, mintha egy szörnyűséges hegy választaná el őket, amelyet aztán mindkettő versengve igyekezett megmászni, hogy magaslatról harcoljon. De Aëtius és a gótok valamivel kitartóbban verekedtek, arra gondolva, hogy ez a nap az állam fölötti hatalomról dönt, és a gepidákat meg az osztrogótokat egy kissé hátraszorították, mert azok sem fegyverben, sem számban nem érezték magukat a rómaiakkal egyenlőnek; Attila, látva szövetségesei szorongattatását, azonnal erős hun csapattal siet a segítségükre, övéit a támogatással megerősíti, a szárnyakon kiújul a kegyetlen és vad küzdelem, sok emberét levágja, ha úgy látja, hogy menekülni készül. (165) Mindkettő egyformán reméli a győzelmet, Thorismund a római csapatokkal elfoglalja a középen emelkedő dombot, amelyet erős római és gót csapatokkal alaposan megerősít, majd keményebben lát a csatához. A rómaiak biztonságban harcolnak, mert a magas helyről nem egykönnyen lehet leszorítani őket, a hunok viszont letesznek arról, hogy lekergessék azokat, mert a síkon támadó Aëtiusnak és Theodoriknak már alig tudnak ellenállni, végre estefelé kénytelenek hátat fordítani, és nyíltan szétszaladnak. A rómaiak meg a gótok kergetik őket, az elbotlókat levágják, a futókat gyorsan követik. Azt mondják, hogy Theodorik, aki lovasságával tüzesen vágtatott utánuk, inkább övéinek szorításában, mint az ellenség vasától, elesett. Jordanis úgy adja elő, hogy miközben övéit buzdítva ide-oda vágtatott, leesett a lóról, és saját embereitől letapodva fejezte be az életét érett öregségében. Mások úgy beszélik, hogy az osztrogót Andages nyila ütötte át, igazolva a jósok jövendölését, bár Attila Aëtius halálára számított. A vizigótok otthagyják az alánokat, és akkora nyomással nehezednek a hunokra, hogy kis híján Attilát is megölik, ő azonban úgy gondolja, hogy lassanként behúzódik a táborba. (170) A csata iszonyú öldökléssel késő éjjelig tart. A győztes gótokat és rómaiakat feltartóztatja a sötét éj érkezése, visszavonulót fúvatnak, hátrafordulnak, és így az ütközet éjszakára abbamarad. Attila óriási veszteséggel megfutott, a szekértáborba húzódott vissza, melyet roppant erős sáncként bőrpajzsokkal rakatott körül, amit a magyarok a mi időnkben is meg szoktak tenni, íjászokat helyezett oda, hogy ha az ellenség esetleg bekeríti, távol tudja azt tartani, míg serege a táborban összeszedelődzködik és kivonul; reményvesztetten aggódik, hogy élve jut az ellenség kezére, vagy halálában temetetlenül marad, ezért a tábor közepén máglya módjára rakásba hordatja a teherhordó állatok nyergeit, és megparancsolja szolgáinak, hogy ha baj történnék, őt azonnal öljék meg, helyezzék a nyereghalomra, vessenek rá tüzet, és égessék el, nehogy a rómaiak királyi testtel tetézzék diadalmenetük dicsőségét. Többen írják, hogy Thorismund a vaksötét éjszaka ellenére Attilát egészen a táborig követte, a szekérsáncnál vitézül verekedett, fején súlyosan megsebesült, leesett a lóról, mire emberei elvitték; Aëtiust visszariasztotta az éji homály, és nehogy az ellenség közé keveredjék, a csatát félbeszakította, visszavonult a táborba, és a pajzskerítés mögött ébren töltötte az éjszakát. A hunok nagy rettegéssel éjszakáztak, erősen tartva attól, hogy az ellenség erővel elfoglalja a tábort. (175) Bár a nappali verekedés fáradsága mindenkinek elgyötörte a testét, mégis ki-ki fegyverben virrasztott a posztján, őrjáratokat küldtek ki, parancsra mindenütt zörögtek a fegyverekkel, dobokkal, kürtökkel, a bezártak igyekeztek a betörést megakadályozni, minden módszert latba vetettek, hogy az ellenséget megfélemlítsék, és elriasszák a tábor ostrom alá vételétől, nehogy az élelemhiány miatt harc nélkül is végezzen velük az éhség. Amikor a rómaiak meg a gótok tudomást szereznek Theodorik király haláláról, a jeles győzelem fölötti szertelen vidámságból és örömből mély szomorúságba zuhannak, és nincs akkora a boldogságuk, mint a váratlan bánat; az éjszakát álmatlanul töltik a táborban, sírással és jajongással töltenek be mindent. Másnap Thorismund a nap első órájában népes csapattal megszemléli a mezőt, megtalálja az ellenség sűrűjében heverő apját, akinek testét a katonák vállukra veszik, és megújult szomorúsággal visszaviszik a táborba; könnyezve felszólítja a római vezért, a császári megbízottakat, a főembereket és a légiók meg a kisegítő csapatok kapitányait, hogy vele együtt ragadjanak fegyvert, és apja halálát, mint illik, bosszulják meg, az ellenség maradékát mindenestől irtsák ki; ilyen áldozatot kér Theodorik szelleme, és nem ildomos, hogy Toulouse-ba addig visszatérjen, míg kegyes apját előbb ily módon meg nem engesztelte, nehogy méltatlannak találtassék az uralomra. Többen mondják, hogy Aëtiusnak, ha akarja, módjában lett volna Attilát maradék seregével végleg elpusztítani, azonban attól tartott, hogy ha a hunok serege megsemmisül, a vizigótok esetleg megváltoztatják a magatartásukat, és megint harcot kezdenek a rómaiakkal a hatalomért; (180) az is eszébe jutott, hogy a császári kegyet hun segítséggel nyerte vissza, továbbá tudta, hogy a meggyengült hun erők, pláne, hogy a hadművészetben járatlanok is, többé már nem lehetnek ártalmára. Hogy tehát a gótok elbizakodottságát ne növelje, nem engedte a szkíták maradékát megsemmisíteni. Thorismundot, aki apja halálának megtorlására áhítozott, hosszasan vigasztalta, és egyetértett azzal, hogy erről szentségtörés lenne megfeledkezni, de az apával régtől való és a fiúval is fennálló szíves barátságra hivatkozva őszinte szívvel arra figyelmeztette az ifjút, hogy van neki egy uralomra mohón áhítozó, korára, tehetségére nézve kiváló édestestvére is; igencsak félő, hogy míg ő, az elsőszülött, az apjáért való bosszúállással tölti az időt, az megkaparintja a királyságot, és őt törvényes méltóságából kitúrja; ezért úgy véli, elsősorban a saját érdekeivel kell törődnie, és szerezze meg a neki járó királyságot; ha ezt elmulasztja, és a harcot keresi, hát arra is gondoljon – hiszen a hadiszerencse nem szolgál mindennap egyformán –, hogy alulmarad az ellenséggel szemben, márpedig ha vereséget szenved, vagy ereje megfogyatkozik, az öccse által elfoglalt trónt nem tudja visszaszerezni; iparkodjon hát gyorsan, siessen országába, nehogy a fivére megelőzze. Thorismund jónak találja Aëtius tanácsát, abban a hiszemben, hogy mindezt az atyai szeretet diktálja neki; atyja testét elviszi Toulouse-ba, méltóságához illő temetést rendez, tiszteletére háromnapos halotti játékot tart. (185) Aëtius és az egész nép jelenlétében szónoklatban dicsőíti apját, mint mondják, e szavakkal:

Atyám sorsa arra tanított engem, vitéz fejedelmek, hogy az ember nem lehet minden tekintetben boldog, sőt, ha alaposabban megfontoljuk, nincs más e nyűgös életben, mint fájdalom, nyugtalanság, nyomorúság, és mennél feljebb emelkedünk a méltóságban, állásban, hatalomban, annál ridegebben uraskodik fölöttünk a szerencse. Későn szoktunk eszmélni, higgyetek nekem, és míg a nagyobb rang után kapkodva azt hisszük, hogy okosan járunk el, bizony, csak ostobák vagyunk. Mert az alacsony rendűeket és gyengéket, akiket szegényeknek tartunk, nálunk sokkalta boldogabbnak kell tekintenünk, hiszen nincsenek kiszolgáltatva annyi szenvedésnek, nem gyötri őket a mardosó nyugtalanság és égető vágyakozás, nem szenvednek annyi fájdalomtól, nincsenek kitéve annyi veszedelemnek, nem kell annyi bajtól félniük; ha érzik, hogy a halál közeleg, csakúgy nem rettegnek tőle, mint a nyomorból való szabadulástól, nem sápadoznak, hanem várják, hívják és sürgetik. Mi viszont, akiket kényelemben és élvezetek között neveltek, semmit sem tartunk rosszabbnak a halálnál, szakadatlan boldogság és jó szerencse után vágyakozunk, és ebben nevelkedve rosszkedvűen fogadjuk a váratlan szerencsétlenséget, és néha úgy elhisszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, velünk, a jó sors édesgyermekeivel nem történhet semmi kellemetlenség. (190) Ó, halandók nyomorult és királyok még nyomorultabb állapota! Azt reméltem, jó atyám, hogy ma Aëtius kollégáddal együtt diadallal vonulsz be Toulouse-ba, hosszú díszmenetben hajtod a megbilincselt királyokat. És most, nem tudom, milyen végzet gonoszságából, diadalmenet helyett könnyes temetést kell rendeznem neked, nem örvendezhetünk a szokásos vidámsággal, vitézeid diadalmas taps és éljenzés helyett jajgatva sírni kényszerülnek. Volt olyan, aki fájdalmában tőrt szegezett a keblének, és nem habozott veled együtt leszállni az alvilágba, hogy amilyen hű társad volt a csatában, ugyanolyan kísérőd legyen a halálban is. Aëtius eszességével és a te bátorságoddal győztünk, jó atyám, de te nem élvezed győzelmed gyümölcsét. Aëtiusszal együtt megszabadítottál minket a haláltól és a szolgaságtól, de mi nem tudtunk téged megszabadítani a végzettől; az összes légió, amely most keservesen sirat, szemed láttára szeretett volna dicsekedni és ujjongani, de most kegyeletteljesen azon töpreng, vajon rólad vagy a győzelemről mondana-e le szívesebben. (195) Győzelmet szereztünk, vezérünket elvesztettük; hogyan nyerhetünk győzelmet győztes nélkül? Ó, én szerencsétlen, aki előtted keményen verekedtem, de a megszerzett győzelemnek nem örvendezhetek előtted! Nem mondhatjuk boldognak Aëtiust sem, az állam hű megmentőjét, aki kollégáját elveszítvén vele született szerénységében nem szívesen ünnepel. Ó, gonosz, gyűlölködő szerencse, aki jámbor szülémnek oly nagyon hízelegtél, és most hátat fordítva egyetlen pillanat alatt többet vettél el tőlünk, mint amennyi hasznot sok év alatt hoztál; a gótok királyi nemzetéből apát adtál, őt a hatalom csúcsára emelted, minden tettét dicsőséggel áldottad meg, a természettel szövetkezve gyönyörű gyermekekkel ajándékoztad meg; engedted, hogy a rómaiakkal együtt uralkodjon Galliában, méghozzá a narbonne-i Galliában, amely éghajlata és civilizációjának magasrendűsége következtében méltán helyezhető a föld minden más vidéke fölé, hadakozásban és a nép igazságos kormányzásában oly szerencséssé tetted őt, hogy a legnagyobb gót királyokkal, mint ezt, ha jóindulatú, bárki elismerheti, bátran vetélkedhetett. Mily nagy dicsőséget szereztél, atyám, a gótoknak, mindenki tudja, és mily nagy voltál, ékesszólóan bizonyítja, hogy minden hatalmasság vágyva vágyott szövetségedre és barátságodra. (200) A vad hunok naponta levelekkel, ajánlatokkal zaklattak, a vandálok, az alánok, a burgundok, a germánok nálad esdekeltek. Nemes lelkeddel óvtad a római birodalom tekintélyét. Tiszteltek az ázsiai meg a keleti népek. A hunok által elnyomott és rabságba hajtott osztrogótokat fel akartad szabadítani, és meg is tetted volna, ha a kegyetlen halál meg nem akadályoz. A bősz Attilát, aki isten ostorának neveztette magát, még keményebb ostorral sújtottad; levetted az igát a népek nyakáról. Aëtius kollégáddal együtt méltán mond téged minden légió az emberiség felszabadítójának, méltán Gallia királyának, a gótok legkegyesebb atyjuknak, az alánok és minden népek méltán hűséges patrónusuknak, a katonák méltán mondogatnak és emlegetnek téged legragyogóbb és legkegyelmesebb vezérükként. Titeket pedig, bajtársak, most a tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal arra kérlek, hogy valamennyien öleljétek magatokhoz az elsőszülött Thorismundot ugyanazzal a hűséggel, szeretettel és becsületességgel, amellyel atyámat követtétek. Ezt követeli tőletek az ő irántatok tanúsított jósága, ezt az öröklés joga és minden igazság. (205) Ti is, öcséim, ha már a sors úgy parancsolta, hogy szerető atyánkat elveszítsük, igyekezzetek a virtus és a dicsőség felé, semmit se tegyetek, ami a királyi méltósággal ellenkezik. Szelleme semmi áldozatot sem vár szívesebben, mint hogy vetélkedjetek erényeivel, jó néven veszi, ha nemcsak felértek hozzá, de felül is múljátok, nem kér mást tőlünk, mint hogy egyetértésben, békén, dicsőségesen éljünk, és minden tekintetben az ő nyomdokát kövessük. Én pedig, akit a törvény meg a születés joga szólít, és a katonák üdvözölnek, ha királynak kívántok, nem azért, hogy egyedül parancsoljak, hiszen veletek akarok uralkodni, hanem hogy ne éljünk fejetlenül, és ne lássék úgy, mintha jogaimtól megfosztottak volna, sohasem fogom megengedni, hogy akár szolgálatban, akár kegyességben, akár szeretetben, akár jótéteményben megelőzzetek. Nem a magam, hanem a ti kedvetekért és a gótokért akarok uralkodni, a hatalmunk alá vetett többi népet pedig magam felől megnyugtatom. Ezért hát mindenekelőtt az egyetértésre és a szeretetre törekedjünk, testvéreim, akadályozzuk meg a lázadást és a törvénytiprást, vegyük tudomásul, hogy a közjóra születtünk. (210) Éjjel-nappal azon töprengünk, mit kíván a királyi méltóság; atyánk tettei mint példakép, folyton a szemünk előtt lebegnek, és nem tűrjük, hogy valamelyitek gyalázatot hozzon rá. Magamról pedig azt ígérhetem, hogy buzgón fogok őrködni méltóságotok és javatok felett, átvállalom az apai kötelességet, hogy azt, aki születésre és rangra nagyobb nálatok, emberségben, tettben, szívességben se tapasztaljátok kisebbnek, és ne vegyétek észre, hogy nincs apátok.

Aztán, mintegy a könnyek árjától elfulladva, véget vet a szónoklatnak. Thorismund beszéde után a zokogó katonák királlyá nyilvánítják őt, és a legmagasztalóbb jelzőket kiáltozzák. Theodorik testét Toulouse főtemplomában elhantolják, mint végrendeletében meghagyta. A katonák dús pénzjutalmat kapnak a fiától, fejenként harminc ezüst sestertiust osztottak ki. Uralkodása teljes egyetértésben, mindenki nagy reménye és várakozása közepette kezdődött. Aëtius észrevétlenül elbocsátotta a sereget, mivel a segédcsapatok a túl nagy tömeg miatt kieszközölték az engedélyt, hogy gyorsan távozhassanak.

(215) Sokan azt írják, hogy ebben az ütközetben a két oldalon 165 ezer embert öltek meg, néhányan úgy mondják, hogy 180 ezer veszett oda. Attila, akit előbb rettenetes ijedelem fogott el, és rászánta magát a halálra, miután rájött, hogy az ellenség képtelen győzni, önmagát és katonáit felbátorította, a táborban éjjel-nappal zengette a kürtöket és a dobokat, hogy kifejezésre juttassa győzelmét. Azzal fenyegetőzött, hogy bármely órában kiront a táborból, rettegését mindenféle mesterkedéssel leplezte, bekerített és legyőzött létére folyvást ijesztgetve az ellenfelet. Aztán félelmétől megszabadulva seregét a tongereniek és troyes-iak ellen vezette, és az egész régiót meggyalázta gyilkolással, rablással, gyújtogatással, hogy az elesettek sérelméért bosszút álljon; a szokásosnál brutálisabbnak mutatkozott. Amikor elhatározta, hogy megfogyatkozott seregének feltöltése végett visszatér a Pannóniákba, amerre csak ment, a gyújtogatás és rombolás maradandó emlékeit hagyta. Még nagyobb merészséget vett, mint azelőtt, mert rájött, hogy az ellenség egyformán fél tőle, akár veszít, akár győz. A barbár pimaszság meghízik, kezd Itália felé kacsingatni, attól tartva, hogy a vizigótok, akiknek ereje már mérhetetlen volt, elfoglalják a római birodalmat. (220) A Galliákon át hazafelé menet tűzzel-vassal végigpusztít mindent, nemet, kort nem vesz tekintetbe, egyetlen oltárt sem kímél meg. A seregnek az a harmada, amely a Pireneus-hegységen átkelve a szultánt Luzitániából kizavarta, nem mert visszatérni hozzá, mert a nagy ütközetben nem vett részt, jobb indulatúnak találta az ellenséget, mint a saját uralkodóját, ezért mintha méltánytalanul elbocsátották volna, Aëtiushoz és Thorismundhoz menekült, és a catalaunumi mezőn lakóhelyet eszközölt ki magának. Aëtius patrícius a római csapatokkal visszament a tartományba; Thorismund az uralom elnyerése után apja elgondolása szerint Toulouse-t választotta székhelyéül, mert tudta, hogy ez ősrégi, dúsgazdag város, a birodalom kiterjesztésére és megtartására nagyon alkalmas. A Hispániák és a Galliák között helyezkedik el, innen a birodalom mindkét irányba terjeszkedhet, és mind a szárazföldön, mind a tengeren sok mindent próbálhat. Mert egy igen keskeny földnyelven, vagyis földszoroson fekszik, mely a Narbonne-tengertől háromezer stádiumnyira az óceánig terjed. Ha Posidoniusnak hihetünk, valaha a tectosagoké volt, akikről azt említik, hogy a Delphi elleni hadjáratban szövetségesként vettek részt. Sőt, azt is beszélik, hogy kincstáruk, amelyet Scipio Toulouse-ban megtalált, a jóshelynek juttatott adományból származott. (225) Ehhez a saját vagyonukból jócskán hozzátettek, amely áldozattal a haragvó istenséget megengesztelték; Scipiót viszont, aki hozzá merészelt nyúlni, sok szerencsétlenség érte, hazájából elűzetve száműzöttként tisztesség nélkül halt meg mint szentségtörő, fiaira hagyott javait azok szemérmetlen kurvák között pocsékolták el, és aztán, mint Timagenes írja, azok is csúf halállal haltak. Posidonius valószínű beszámolója szerint Toulouse-ban körülbelül 15 ezer talentumot találtak, amelyet részben a templom szentélyében, részben megközelíthetetlen szent tavakban helyeztek el (az arany és ezüst megmunkálatlan és nyers volt), a delphi templomot ekkor fosztották meg azoktól az ékességektől, amelyeket előzőleg a phocisiaktól zsákmányoltak, és ezeket a szent háborúra fordították, ami megmaradt, azt egymás közt szétosztották. De ne higgyük, hogy a tectosagok épségben értek haza, mert elvonulásuk szerencsétlenül sikerült, és miután Delphit elhagyták, szétszóródtak, lázadás tört ki közöttük, a zendülők különváltak, a többiek Galliában, amely bővelkedett a királyi aranyban, miközben a szorgos emberek szegényesen éltek, sok kincset gyűjtöttek, és az aranyat meg az ezüstöt biztonságos tavakhoz osztották szét; a rómaiak megszerezve e helyeket, a tavakat mind áruba bocsátották, és sok vevő ezüstből készített malomköveket talált. Volt egykor Toulouse-ban egy különösképp tisztelt templom is, amelyet a környékbeliek különös áhítattal látogattak, és évenként összegyűjtött pénzből bőkezűen elláttak ajándékokkal, amelyekhez senki sem mert nyúlni. Thorismund tehát régisége és szentsége miatt nagyon megszerette ezt a várost, és – mint mondtuk – apja utasítása szerint országa székhelyéül tette meg.

(230) De térjünk vissza Attilához, aki, miután úgy határozott, hogy serege kiegészítése végett hazamegy a Pannóniákba, mindent végigpusztít és lerombol, ami még megmaradt, a dicsőség legnagyszerűbb emlékművének a romot és üszköt tartván. Kész csoda, hogy e vadállati fejedelmen a szent emberek gyakran oly könnyen győzedelmeskedtek. Midőn a troyes-iakat támadta, hogy szokása szerint kiirtsa őket, Lupus, a város főpapja, szent életű férfiú, megtudva, hogy a kegyetlen ellenség közeledik, összehívta a papi gyülekezetet, és püspöki öltözetben Attila elé ment, és félelem nélkül megszólította: Te volnál az, aki eltörlöd a városokat és legázolod a népeket? Én vagyok, válaszolt Attila, a hunok királya és az isten ostora. Erre Lupus: Lépj be, uram és istenem szent és áldott ostora! Azzal megnyitva a kapukat, nagy örömmel bebocsátotta a királyt. Attilát lehengerelte ez az udvariasság, és a seregét oly kíméletesen vezette keresztül a városon, hogy egy csibének sem esett baja, mintha mindannyiukat isteni szellem fékezte volna; egyesek úgy mondják, hogy ez az ütközet előtt történt. (235) Lupus, az egybehangzó ítélet szerint szent életű férfi, ebben az időben élt; a leucusok nemzetségének e dicső tagja Pigniolát, Hiláriusz arles-i püspök húgát vette feleségül, házasságuk hetedik évében közös megegyezéssel elhatározták, hogy kegyelemben elválnak, mert így szorosabban kötődhetnek az isteni szerelemhez. Honoratus lérins-i püspök fölszentelte, egy év múlva visszatért Troyes-ba, egész örökségét szétosztotta Krisztus szegényei között, életszentsége miatt akarata ellenére püspökséget ruháztak rá, és a legönzetlenebbül irányította a papi testületet. Két év múlva szent zarándoklatra vágyva az istennek kedves Germanusszal Britanniába ment, ahol számos csodát művelt, és sok embert térített az igaz hitre. Visszatérte után, mikor – mint az előbb elmondtuk – a hunok serege egész Galliára rátört, a síkságon fekvő, sem fegyverrel, sem fallal nem védett városát isteni segédlettel megmentette. Isten igéjével meggyógyított egy béna asszonyt, megszabadított egy démontól megszállt leányt; sokat meggyógyított különböző betegségekből. (240) Böjtöléssel és sanyargatással fenyítette a testét, sohasem feküdt ágyba, az asztalon, feje alatt egy kővel aludt. Megelégedett egy szál köntössel, mely alatt mindig durva szőringet viselt. Hogy ifjú testét megőrizze a tüzes vágyakozástól, folyvást két-két napos koplalással sanyargatta, reggelivel soha sem frissítette föl, táplálék helyett szent ritmusokkal szokta kielégíteni. Keveset aludt, helyette állandóan imádkozott. Végül püspökségének ötvenkettedik évében elszunnyadt az úrban, és az istenek közé iktatták. Lupusról ennyit.

Nagy hiba lenne, ha hallgatnánk Germanusról, mivel Attila idejében élt, és életszentsége miatt mindenki kiválónak tartotta; emellett úgy gondoljuk, hogy nem haszontalan, ha a szkíta történelmet olykor a szent atyák cselekedeteivel fűszerezzük. A szent évkönyvek azt mondják, hogy roppant szigorú életmódot folytatott, mert miután boldog Amator akarata ellenére fölszentelte őt, lelkivilága megváltozott, a szegények között szétosztotta az örökségét, és a feleségét nővéreként tartotta. (245) Élete utolsó napjáig tiltotta magától a búzakenyeret, a bort, olajat, gyümölcsöt, húst, de még a sót is, hogy torkát ne csiklandozza ízekkel. Étkezésre hamut tálalt maga elé, kenyerét vízzel hígított árpából gyúrta, pokrócot, egyszerű köpenyt és szőringet hordott, télen-nyáron ugyanazt, gerendára szórt hamun aludt, életét keserves bűnbánatban töltötte, mindenkinek szívesen adott szállást, alázata jeléül megmosta a vendégei lábát. Amikor a britek a gallok püspökeihez követeket küldtek, akik hírül vitték, hogy lassacskán az egész népet mindenütt megfertőzi a pelágiánus eretnekség, a szentséges férfiak egyetemes zsinata elhatározta, hogy Germanus és Lupus, a gallok két legdrágább szemefénye vállalják el e szennyfolt eltörlését. Ezen a zarándokúton fölszentelte a szűz Genovévát, akinek megjósolta, hogy szentté válik, és Lupusszal együtt számos csodát tett. A gallokat súlyos háborúval zaklató szászokat csupán csak az isten nevének kiáltásával elkergette. A britek között elterjedt eretnekséget eltörölte, mely küldetésben Severus trieri püspököt választotta társul magának. Midőn Tonnerre-hez érkezett, rábukkant egy tanítványa sírjára, aki Britanniából követte őt, előhívta a sírból, és megkérdezte, akar-e vele tovább is szolgálni, mire az azt felelte, hogy már eleget szolgált, most szolgálatának bőséges díját élvezi; kéri tehát, hogy bocsássa el őt. Pihenj, és légy jól, mondta Germanus. Ez lehajtotta a fejét és elaludt az úrban. (250) Midőn Britanniában prédikált, a csikorgó hidegben tanítványaival betért a királyi palotába, és ingyenszállást kért. A király tolmács útján ridegen megtagadta ezt; nem akarta újra kérni, ezért kénytelen volt a dermesztő vidéken a szabad ég alatt éjszakázni; és íme, odajön a király kanásza, észreveszi a tisztelendő férfit és szent csapatát, megsajnálja a fagyoskodókat, és a kunyhójába invitálja őket. Amikor az atya távozóban van, a kanász inti és figyelmezteti a feleségét, hogy egyetlen hízott borját tálalja fel a szent férfiúnak. Ez meg is történt, Germanus pedig megtapasztalva a paraszt hitét, ebéd után utasítja az asszonyt, hogy szedje össze a borjú csontjait, göngyölje be a bőrébe, és ássa el a tehén lábánál az istállóban. Az asszony megtette, amit parancsolt, és másnap megtalálta a feléledt borjút, amint a tehénnel együtt ette a szénát. E rendkívüli csoda oly nagyon megnövelte a férfi tekintélyét, hogy már életében istenként tisztelték. Germanus pedig visszament a királyhoz, megparancsolta neki, hogy trónjáról mondjon le, és alkalmasabbnak adja át, amikor pedig az habozott, késlekedett, bár a szentséges atya ellen fellépni nem mert, ő a saját kezével taszította le. Mars innen, kiáltotta, eztán ne élj vissza a királyi hatalommal! (255) A király félt a papban rejtőző égi hatalomtól, és a nép szeme láttára feleségével, gyermekeivel együtt eloldalgott. Germanus pedig magához hívatta a kanászt meg a feleségét, őt tette meg utódnak, és az időtől fogva ott a kanász családjából választották a királyokat. Britanniából visszajövet Autunön keresztül vette az útját, nagy tömeg kíséretében felkereste a Szkítiából származó Cassianus püspök sírját, és mindenki füle hallatára megkérdezte a sírtól, hogy mit csinál és hogy van. Élvezem az édes nyugalmat, szólt az, és várom a megváltó érkezését. Erre Germanus: Nyugodj hát sokáig Krisztusban, és járj közben szorgosan üdvösségünkért, hogy a boldogságos feltámadás örömét kiérdemeljük, és üdv neked. Galliába visszatérve egyszer útközben alkonyattájt egy meztelen vándort lát, megsajnálja az ember szegénységét, és nem veti meg a nyomorult társaságát. Mialatt a vendégfogadóban együtt pihennek, ez ellopja a szamarat, amely Germanust vitte. A tanítványok pirkadatkor észreveszik a lopást, sajnálják az atyát, hogy kénytelen gyalogolni. (260) De társaival még három mérföldet sem tesz meg, amikor az egyik tanítvány észreveszi, hogy Germanus arca felvidul, és az atyát jó kedvének okáról kérdi. Ez pedig egy időre álljt parancsol mindnyájuknak, és íme, a tolvaj kiáltozva, futva hozza vissza az ellopott jószágot, az atya lábaihoz rogy, és kegyelmet, bocsánatot kér a lopásért; bűnét megvallja, és elbeszéli, hogy lába egész éjjel a földhöz ragadt, és nem tudott menni, csak az állat visszavitelére nyílt előtte út. A szentséges Germanus atya így szólt hozzá: Ha tegnap meztelenségedre csak egy ingecskét adtam volna, nem vitt volna a szükség tolvajlásra; (majd köpenyét levetve) nesze, ami hiányzik, vedd attól, aki nekünk adta. Tehát a bűnét megvalló megtérőt nemcsak bocsánatra, hanem jutalomra és áldásra is méltónak találta. Néhány nap múlva körülveszik a szegények, rimánkodva alamizsnát kérnek; számtartó diakónusának megparancsolja, hogy a nála levő összes pénzt adja oda nekik. Ez a pénzszűkére hivatkozik; isten, mondja ő, táplálja az ő szegényeit, te pedig oszd szét a szegényeknek, amid van. A diakónus nagy ravaszul nem egészen teljesíti a parancsot, a három aranyból kettőt odaad, hogy a jövő szükségre is tartalékoljon. (265) Valamivel később bizonyos lovasok érkeznek, és kétszáz pénzt ajándékoznak a püspöknek, mire az a diakónushoz fordul: Vedd, mondja, amit adnak, és emlékezz, hogy megcsaltad a szegényeket; ha odaadtad volna a szűkölködőknek, ami nálad volt, viszonzásul ma 300-at kaptunk volna. Ez összerezzent, mert rájött, hogy titkos vétkét nem tudta elrejteni a szentséges férfiú előtt. Amikor Itáliába ment, és az Alpokon átkelt, látott egy sánta öreget, aki a patakon nem tudott átlábalni, ezt alázatosságában és jóságában a saját vállán vitte át. Amikor Ravennába ér, Piacidia, aki fiával, Valentinianusszal együtt uralkodott, tisztességgel fogadja, és ezüsttálon a legfinomabb hústalan falatokat küldi neki, ő pedig az ételt tanítványai között szétosztja, a tálat a szegények javára fordítja, és a királyi ajándékot fatányéron küldött árpakenyérrel viszonozza. A királynő mindkettőt a legnagyobb örömmel fogadta, a tányért arannyal bevonatta, a kenyeret különböző betegségek gyógyítására félretette. Miközben Ravennában időzött, egy halottat feltámasztott. Piacidia lakomára hívta meg, ő pedig a koplalástól és virrasztástól elgyötörtén szokott öreg jószágán érkezett meg a palotába. Lakoma közben suttogás támad, hogy a szamár hirtelen megdöglött; a királyné a társalgást félbeszakítva megparancsolja, hogy a szamár helyett adjanak neki egy pompás és kezes paripát. Germanus visszautasítja, és kéri, hogy hozzák elé a saját szamarát, hogy ugyanazon az állaton távozzon, amelyen érkezett. (270) Tehát odaviszik a szamarat, ránéz a földön heverő állatra; Kelj fel, mondja, Muscio, menjünk a szállásunkra! E szavakra a szamár mintegy álomból ébredve felkel, és ugyanolyan erőben, mint azelőtt, urát visszaviszi a szállására. A 450. évben, püspökségének 30. évében halt meg. Testét, ahogy meghagyta, visszavitték a hazájába; miközben Galliába szállították, Vercelliben Özséb püspök, Orléans-ban Ányos püspök fogadta kegyelettel, és azt mondják, hogy ez időben három halottat hívott vissza az életbe. Nemcsak halálában, hanem már életében is az istenek közé számították, és isteni tiszteletben részesítették, mert szentséges életet élt, az eretnekséget irtotta, és a szörnyűséges hun időkben tanácsaival és imáival a galloknak meg a briteknek csodálatos segítséget nyújtott.

Aëtius nem akarta a hunokat halálra üldözni, hanem Thorismundot visszaküldte a vizigót trón elfoglalására; álnokságából Attila akkora bátorságot merített, hogy addig nem is volt hajlandó a Pannóniákba hazamenni, amíg az egész Galliát öldökléssel, gyújtogatással, fosztogatással tönkre nem tette. Azonban csodálkozom, hogy az írók véleménye eltér e dologban; és sok városnak a hunok miatt ez időben történt pusztulását egyesek a catalaunumi ütközet előtt, mások utána említik. Mi pedig azoknak a sorrendjét követjük pontosan, akik valószerűbben és elegánsabban írtak, mivel úgy látszik, hogy ezek jobb és hitelesebb forrásokból merítettek. Sőt, az időmeghatározásokban is akkora néha a különbség, hogy sokszor egyenesen hamisnak látszik az a történelem, amelyet a háborús emlékek a leghitelesebben tanúsítanak. (5) Nos, Szervác tongereni püspök isteni sugallatra előre látta az átkos hun időket, tudta, hogy a Dijle és a Maas folyók közt a belga Galliában fekvő Tongeren várost a szkíta őrület fel fogja forgatni, ezért, hogy Attila durvaságát ne kelljen a néppel együtt elviselnie, a püspökséget a Rajna torkolatában levő Utrechtbe helyezte át. Azt állította, hogy az elkerülhetetlen sorsot Rómában az isteni Péter közölte vele álmában, és mivel így cselekedett, a barbár dühöngést elkerülte.

Körülbelül ugyanezen időben, midőn egész Gallia az ariánus eretnekséggel bajoskodott, amely azt vallotta, hogy a szentháromság személyei nem egyenlőek, hanem a fiú az atyánál, a szentlélek pedig mind az atyánál, mind a fiúnál sokkal kisebb, isteni csoda tette egészen nyilvánvalóvá, hogy az isten a három személyben egy és ugyanazon lény. Ugyanis Bazas város mennyei segedelemmel a hun ostromtól megszabadulván, a főpap hálaadó istentiszteletet tartott, és lám látja, hogy három egyforma, kristálynál csillogóbb csepp hull az oltárra, amely egyetlen gyöngyszemmé egyesül, és amikor ezt a drágaköves keresztre ráillesztették, a többi ékkő lepotyogott róla. A szent keresztet maga elé tartotta, és az ahhoz könyörgő betegek visszanyerték egészségüket, a híveknek is megerősödött a hitük, mert a jámborok fényesnek, a bűnösök viszont homályosnak látták azt. (10) Azt beszélik tehát, hogy a bazas-iak azért menekültek meg Attila őrjöngésétől, mert az oszthatatlan háromságról helyesen gondolkoztak.

Ugyancsak erre az időre helyezik a tizenegyezer szűz szentséges utazását Orsolya vezetése alatt, akiknek útját amilyen véresnek, olyan áldottnak is tartják, hogy a rettenetes Attila ne elsősorban isteni ostort jelentsen a vétkeseknek, hanem inkább mártíromságot az ártatlanoknak. De ezen említésre nagyon is méltó történetről részletesen be kell számolnunk. Orsolya, mint mondják, Dionotusnak, Britannia nemes hercegének egyetlen leánya volt, külsejére, természetére, kedvességére, feddhetetlenségére nézve kiváló; a briteknek ez időben volt egy nagy hatalmú és dúsgazdag, az igaz hittől idegenkedő királyuk, annak pedig egyetlen fia; a király a szűz jóravalóságától és hírnevétől indíttatva sürgetően követelte őt gyermeke számára; Orsolya apját súlyos aggodalom gyötörte, hogy istennek szentelt lányát az istenség akarata ellenére kénytelen pogány ifjúhoz adni, egyben azonban attól is félt, hogy a visszautasítás a zsarnok kegyetlenségét rá zúdítja. (15) Töprengés közben, tanácstalanságában végül is a lányához fordul; ez azt javasolja az apjának, válaszolja a királynak, hogy megköti vele a rokonságot azzal a feltétellel, hogy tíz, külsőre és korra válogatott szüzet ad lánya mellé kísérőnek, aztán Orsolyának és minden egyes társnőjének, akik tízen lesznek, rendel ezret-ezret, majd készíttet nekik tizenegy háromevezősoros gályát, amelyet szüzességének felajánlása fejében három éven keresztül használhat, mialatt jegyesét a keresztény vallásba beavatják és a hitelvekkel megismertetik. Az isteni szűz nem oktalanul javasolta ezt, hanem hogy a feltétel nehézségével a király hajlandóságát elfordítsa magáról, illetve, hogy ez alkalommal magával együtt egyívású társnőit is istennek szentelhesse. A király elfogadja a feltételt; megparancsolja, hogy tegyenek mindent pontosan úgy, ahogy a szűz kívánta. A fiú a szentségre vágyakozva sürgeti a keresztséget; a leány jelenti az apjának, hogy a leánysereggel mindenképpen Rómába indul, hogy Krisztus helytartójától kieszközölje bűneinek bocsánatát és szüzességének védelmét, de mert a hosszú zarándokúton a férfiak vezetését és oltalmát nem nélkülözheti, jámbor férfiakat kér az apjától. Amikor elterjedt a hír, hogy Orsolya szűzi serege indulóban van, a szent és szokatlan látványosságra mindenhonnan rengetegen összeszaladtak, elsősorban néhány püspök a britek közül, akik a szüzek vállalkozását követni kívánták. Ezek vezetője Pantalus bázeli püspök volt, aki egészen Rómáig elkísérte őket, és velük együtt kívánt meghalni. De eljött a szent expedícióra Gerasina is, Szicília királynője, Orsolya anyjának, Danának, és Maurisius püspöknek a nővére, akit ez hívott meg levél útján, és aki hallatlanul brutális, az országra is veszedelmes férjét hihetetlenül megszelídítette. (20) Vele jöttek lányai, Babilla, Juliána, Viktória és Aurea. Elhozta fiát, Adorjánt is, aki a nővérei iránti szeretetből vállalta velük együtt a szolgálatot, az országot pedig a másik fiúra bízta; az ő tanácsai szerint szervezték meg a szüzek menetét. Orsolya vezetésével és irányítása alatt mindnyájan felszállnak a felkészített hajórajra, a jámbor férfiak mennek utánuk, és viszi őket az óceán, elhaladnak a gall partok mellett, majd eljutnak a Rajna torkolatába, és az árral szemben először Kölnbe, aztán Bázel városba érnek. Itt a gallok, amott a germánok bámulják meg a szent flottát; a falvakból, községekből összeszaladtak az emberek, hogy az istenfélő szüzeket lássák, akik dallamos énekszóval szentséges himnuszokat zengedeztek. Ezt a kórust az angyalokénak mondhatnád. A szent éneket a Rajna két partja visszhangozta. Mindenütt istenes vendégfogadásban részesítették őket. Bázelben elhagyják a hajókat, hogy gyalog vágjanak neki az útnak. Három napig pihentetik itt tagjaikat, majd a Rajnától a helvétekhez és a leucusokhoz vonulnak, hogy egyenesen Itáliába tartsanak. A Jura-hegységen átkelve a Saône folyóhoz jutnak, mely a Rhône-ba ömlik bele, onnan a Doubshoz sietnek, és átkelve rajta iparkodnak a Rhône-hoz, ahol az allobrogok minden városkája tisztelettel fogadja őket. (25) Besançonhoz közeledve szinte az egész narbonne-i Galliából összesereglettek az emberek a szűzi had látványára; némelyek tapssal fogadták őket, mások éljenzéssel, egyesek példájukon fellelkesültek a szent zarándoklatra, a pogány érzelműeket gyötrő lelkiismeret-furdalás fogta el, sokan a szüzek szent buzgalmát látva könnyekre fakadtak, míg úgy látszott, hogy azokat nem gyötri és nem fárasztja az utazás. Mert a szent zarándoklat iránti vágyakozástól feltüzelve úgy érezték, mintha repültek s nem gyalogoltak volna, szent ritmusaik összhangjával mindent betöltötték; az úr angyala vezette őket. Amikor a Galliát Itáliától elválasztó tornyos Alpokhoz érkeztek, akadtak bizony, akik kételkedtek abban, hogy le tudják győzni a gyötrelmes és járhatatlan meredélyt, hiszen az, mint beszélik, Herkulest és Hannibált is kifárasztotta. A szűzi sereg azonban oly jókedvűen és bátran vág neki a kapaszkodónak, hogy mint a madár, fáradság nélkül jut fel a magas gerincekre, és egy sincs, aki a nehézségek miatt panaszkodna vagy visszafordulna. Nincs az a teher és baj, amelyet az istenszeretet ne tudna könnyedén elviselni. Mindegyikük edzett katona módjára teljesítette a szolgálatot, hiszen nincs kényelmesebb munka annál, amelyet az ember önként vállal. Az isteni szellemtől erős lélekhez acélkemény test járul. A keresztes zászlót Orsolya vitte, aki úgy viselkedett, mint kitűnő vezér és bátor katona, előtte mint zászlóőrség, lányok lépdeltek. Ó, férfiakkal vetélkedő, férfiakat megszégyenítő boldog leánysereg! Ó, soha egy nemzetnél sem látott csapat, amely nemcsak a maga, hanem mindenki üdvére rendeltetett! (30) Amikor pedig az Alpok hágóiról Itáliát megpillantották, kitörő örömmel kiáltottak fel egyszerre: Róma! Csodálkoztak az insuberek és a taljánok mind, ahogy a gyönyörű és egyben szentséges sereget szemlélték, mert Itáliában ilyet addig még sohasem láttak. Amikor a dolgot Cirjék pápának jelentették, az a teljes papi gyülekezettel kivonult Rómából, hallatlanul fellelkesült, és az érkező szüzeket a lehető legtisztesebb módon fogadta; ezt részint hazaszeretetből tette, mert maga is brit, részint istenszeretetből, mert maga is ártatlan volt. Sok olyan hölgy is részt vett ebben az expedícióban, aki a pápának unokahúga, másodunokatestvére volt, vagy más rokoni kapcsolat fűzte hozzá, ezenfelül ezen az éjszakán az istenség jelentette neki, hogy velük együtt neki is módja lesz elnyerni a vértanúság kegyelmét. Másnap, amikor sokan felkeresték, azokat, akik a szent keresztségben még nem tisztultak meg, szabályszerűen megkereszteltette, aztán minden templomot körbejárt, és minden bazilikában misét mondott. Megtanította őket, hogy hogyan szokás itt szertartásosan és istennek tetszőén tenni mindent, ami illik. Amikor a távozás ideje elérkezett, a pápa mennyei sugallatra magához hívta a papi kollégiumot, elmagyarázta, hogy mi a teendő, majd sokak ellenkezése ellenére lemondott a római egyházmegye püspökségéről, amelyet Pontianus pápa után egy éve és körülbelül két hónapja viselt. (35) A bíborosok azt hitték, hogy megbolondult, hogy vénségében nevetség tárgyaként kisasszonyokhoz csatlakozik. Nem értették meg, hogy égi küldött biztatta őt erre, aki közölte vele, hogy Galliában a szüzekkel együtt mártíromságot fog szenvedni. Ő azonban a tiltakozással mit sem törődve kitartott szent elhatározása mellett, és a csodás életszentségű Anterust megtette utódának. Mivel pedig a testület akarata ellenére mondott le püspökségéről, a római pápák katalógusából törölték, sőt, őmiatta a jámbor szüzek is elvesztették tekintélyüket és népszerűségüket. A szent sereg tehát végigjárja a várost, minden oltárnál szertartás szerint misét hallgat, aztán fogadalmát teljesítve a főpap vezetésével elindul. Amikor a többiek ezt látták, sokan hasonlóképpen lángra gyúltak a jámborság tüzétől, és részt akartak venni a vállalkozásban, leginkább Vince bíboros meg a brit nemzetiségű Jakab antiochiai érsek, aztán Maurisius püspök, Babilla és Juliána nagybátyja, mellettük Foilan luccai és Szulpic ravennai püspök. Mi több, hallgatott a sugallatra Orsolya jegyese, Aetherius is, aki az apját, Agrippinust, jegyességének első esztendejében elvesztette, őt a királyságban követte, és aki álmában mennyei üzenetet kapott, hogy ösztökélje anyját, Demetriát a hit felvételére. (40) Hogy menyasszonyánál ne lássék hitványabbnak, amikor már harmadik esztendeje várta őt a keresztény hitben, isteni intésre húgával, Florentinával együtt menyasszonya és a szent sereg elé ment egészen Kölnig, hogy kiharcolja ugyanazon dicsőséget; Britanniából magával vitte Kelemen püspököt is. Követni akarta a tábort Marculus görög püspök is, aki Rómába ment, és odavitte az unokahúgát, Konstanciát, Dorotheus király lányát is. Azonban Maximus és Africanus pogány római hadvezérek, nehogy az általuk mélyen gyűlölt keresztény vallás túlságosan megerősödjék, és a régiek hamis hitét kiszorítsa, írtak egy bizonyos Julius hun kapitánynak, akit a hunok Gyulának neveznek, és aki, mialatt Attila a Galliák többi vidékét pusztította, a Rajna partján ügyködött, hogy ha a rómaiak barátságát meg akarja nyerni, intézkedjék, hogy az őrült némberek serege, amelyet néhány meghibbant pap vezet, fegyver által megsemmisüljön, mert ennél semmi sem lehet kedvesebb a római meg a szittya isteneknek, elsősorban Marsnak és Herkulesnek, akiket ők a szkíta nemzettel együtt közös őseikként és isteneikként tisztelnek; a tett elkövetésére az az idő a legalkalmasabb, amikor azok Kölnbe visszaérkeznek. Julius, hogy a római vezéreknek kedvében járjon, és ontsa a keresztény vért, amellyel a hunok nem tudtak betelni, megígérte, hogy a kérést örömmel teljesíti. Amikor megtudta, hogy ezek visszaindultak a Rajnán hagyott flottához, Maximus és Africanus levelének megfelelően Kölnnél lest állított, amiről azonban Orsolya is, a római püspök is tudomást szerzett, mert mennyei hírnök figyelmeztette őket a jövendőre. (45) A folyó sodrával Köln közelébe értek, a hajó tatján Cirjék pápa ült, Orsolya pedig a flotta közepén a szent szüzek között így szónokolt:

Senki sem nyerhet méltó jutalmat, ártatlan nővéreim, aki nem harcolt előbb derekasan, és senki sem talál életet a mennyekben, aki itt le nem mondott róla és fel nem áldozta azt az istenért. Lehetetlen ugyanis, hogy üdvözítőnknek örököstársai legyünk a mennyek országában, ha nem vetettük el érte az életünket. Mi mindeddig a jóságos és mindenható Jézus Krisztus jelvényét követve áhítatosan szolgáltunk az iránta való forró szeretetből, aki tulajdon halálával önként váltott meg minket az örök haláltól, isteni segítséggel a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is elviseltük, gyakran szereztünk gazdag zsákmányt, az acsarkodó ellenséget mindig legyőztük, sikeresen hárítottuk el a veszedelmes és fenyegető lázadásokat, és bölcs vezérünk segítségével mindent sikeresen és szerencsésen végrehajtottunk. Lehet-e nagyobb győzelem, mint önmagunk fölött? Kinek a diadalmenete fényesebb, mint azé, aki testét vezeti fogolyként, aki önmagát győzte le, és aki a hús kívánságain aratott diadalt? Hogy ezt könnyebben elérhessük, gyalog vágtunk neki ennek az üdvösséges utazásnak, amelyen semmi sérelmet sem szenvedtünk, jóllehet isten Vezérletével Attila gyújtogatásainak még füstölgő nyomain jártunk félelem nélkül. (50) Nem éreztünk fáradtságot, bár az Alpok csúcsait kellett megmásznunk, nem fogott el betegség, bágyadtság, nem fészkelt belénk félelem, noha vászoncseléd létünkre roppant hosszú úton sokáig meneteltünk, így hát a tapasztalat tanította meg, hogy milyen édes az isteni cselédség, milyen könnyű megváltónk igája, akinek zsoldjában biztos és igaz boldogságot remélhet az, akinek megadatik, hogy meghaljon. De ki ne fogadná ezt szívesen, aki tudja magáról, hogy e nagy király szolgálatára nemcsak született, hanem az isteni kegyelem által öröktől fogva kiválasztatott és elrendeltetett? Mikor s mely nemzetnél lehetett hallani ennyi sok ezer kiválasztott szűzről, aki ily üdvös és jövedelmező szolgálattal szolgált? Ó, boldog lelkek, akiket maga az isten tartott meg örökkévaló jutalomra! Ó, a megváltó elmondhatatlan jósága, aki azokat, akiket szent hadseregébe behívott, három esztendei katonaság után már nyugalomba bocsátja, és az újoncoknak nagyobb zsoldot fizet, mint a veteránoknak! (55) Tudom, szent életű társnőim, hogy boldogságunk ideje elérkezett, és – mint az istenség tegnap éjjel a tudomásomra hozta – vezérünk most akarja szentséges vértanúsággal, mint sáraranyat a tűzzel, megpróbálni áhítatosságunkat és állhatatosságunkat. Isteni kegyelmével kelyhéből italt méltóztat nyújtani nekünk, hogy próbára tegye erényünket, amelyet kegyelmével ő maga edzett meg, hogy az igaz hit erejét, a férfiakat és a pogányokat megszégyenítve, az asszonynemben mutassa meg. Mialatt a bősz Attila Gallia-szerte mindenfelé gyilkolva tombol, a hunok nagy részét hátrahagyta a Rajna partján, hogy Köln táját dúlja. Ezek ostromolják Kölnt, nekünk pedig amellett kell elhaladnunk, ha hajón akarunk utazni; de ha gyalogolni kívánunk, az ádáz népség táborának közepén kell átmennünk. Legkegyelmesebb üdvözítőnk azért rendelte és engedte ezt így, hogy amikor zarándoklatunk céljához érünk, szűzi seregünk a hunok segítségével megszabadulva a testétől, ujjongva vitessen a mennyei birodalomba az istenek közé. (60) Ó, megváltónk mérhetetlen jósága, kápráztató irgalmassága, amely nem akarván minket napról napra háborúskodással emészteni, gyors és pillanatnyi halállal méltóztatik kiragadni e viszontagságok közül! Mi több, küldöttje útján jelentette nekem, hogy jegyesem, Aetherius, anyját, Demetriát, kiváltotta a hamis hitből, és Florentina nővérével meg egy nagy brit csapattal együtt holnap elébünk érkezik, hogy isteni rendeletre velünk együtt hasonló boldog halálban részesüljön. Nem engedi az én istenem, hogy vőlegényem nélkül legyek boldog. Tudjátok meg ezért, és megváltónk nevében biztosítalak titeket arról, hogy holnap Kölnnél a hunok állati vadsággal körülvesznek mindnyájunkat, és velünk addig kegyetlenkednek, míg egy szálig le nem mészároltak, hogy testünk göncétől megszabadítva feljuttassanak bennünket az égbe, ahonnan lebocsátkoztunk, hogy ne kelljen továbbra is a pogányok között forgolódnunk. Ezért ha a szkíta farkasok a szentelt nyáj közé rontanak, készséggel tartsátok oda a nyakatokat, vessétek meg a halált, jusson eszetekbe a jelen élet nyavalyája, kívánjátok helyette a jövendő boldogságát, igyekezzetek mielőbb megsemmisülni, hogy minél hamarabb élvezhessük üdvözítőnket, akinek boldogító látására annyira vágyakozunk. Ne sápadozzatok, hiszen megváltónk velünk lesz, és hogy a vértanúságot bátrabban vállaljuk, mellénk rendelte a helytartóját, hogy az a ráruházott hatalommal megtisztítsa a bensőnket, és velünk együtt ugyanazt a jutalmat kiérdemelve a csillagok közé vitessék. (65) Ha tehát a halál órája elérkezik, fogadjátok erős lélekkel vidáman és örvendezve, mint akik a nyomorból szabadulnak. Ajánljátok fel testeteket önként édes égő áldozatul az istennek, bízzátok életeteket az angyalok ölelő karjaira, és ajánljátok lelketeket az úr kezébe.

A nemes lelkű szűz beszéde úgy megerősítette mindnyájuk bátorságát, hogy semmit sem kívántak jobban e boldog halálnál, oly türelmetlenül vágyakoztak rá, hogy óráját alig győzték kivárni. Mindannyian felkiáltanak, hogy készek meghalni. A főpap örömében sírva fakad, ahogy a szűzi és gyengécske keblekben az isteni lelkesedést és elhatározottságot meglátja, és hogy a férfiakra a hölgyek, a veteránokra az újoncok csúfosan rápirítanak. Ezért az isten nevében mindenkit megáld, és – mert másnap az ellenség kezébe esve meg kell halniuk – kiadja az utasítást, hogy ezt az éjszakát töltsék ébren imádkozva, könyörögjenek a kegyelmes Jézusnak, hogy a rettentő háborúban el ne hagyja az ártatlan szíveket, amelyeket kiválasztott. Leginkább az volt csodálatra méltó, hogy a sok ezer között egy sem jajongott, egy sem ijedt meg, egy sem félt a fenyegető végzettől, és nem kerülte a halált. (70) Kissé felfrissítették a testüket, majd az egész hajórajra éjszakai csend borult, ki-ki áhítattal kérte az istent, hogy ne hagyja el őt, hálát adott, amiért időnek előtte, érdemek nélkül az örökös szolgálat jutalmában részesül; elmélkedett az isten irgalmasságán, és gondolataiban nyugalmat és boldogságot talált. Semmi sem állt tőlük távolabb, mint hogy féljenek vagy meneküljenek a sorstól. Amikor pedig e csendes éjt eltöltötték, a nap első órájában rendesen misét tartottak, majd elindultak a tizedik mérföldkőtől. És íme, megérkezik Aetherius, a vőlegény, tisztelettel üdvözli a püspököt, köszönti Orsolyát, aki így szól hozzá: Üdvöz légy Krisztusban, megváltónkban, édes Aetheriusom! Legyen áldott és boldog érkezésed, mert teremtőd és menyasszonyod iránt oly lelkesedés fűt, hogy elébünk sietsz, és Krisztus hitéért a legszerencsésebb sorsot vállalod. És mert elhivatottságunk nem engedi, hogy földi házassággal megszentségtelenítsük azt, holnap, higgy nekem, az égben tartjuk meg ünnepélyes menyegzőnket, hogy ne úgy lássék, mintha hiába fáradtál volna ide. Mivel tehát az ellenség már itt van, velem együtt könyörögj az istennek, hogy mielőbb megköthessük örökkévaló házasságunkat megváltónkban az égiek körében. Aetherius csodálta az isteni szavakat zengő Orsolyát, és még jobban szerette menyasszonyát az úrban. Azt felelte, hogy eddig Orsolya kedvéért szerette az istent, mostantól kezdve viszont az isten kedvéért szereti Orsolyát; az ő kegyelme tette boldoggá, és az ő könyörgései szabadították meg a félelemtől, és legesleginkább arra vágyik, hogy vele együtt halhasson meg Krisztusért, és ha ennek közbenjárása révén pillantja meg az igaz világosságot, megígéri, hogy teljes leikéből elismeri őt igaz urának és istenének. (75) A főpap szeretetre gyullad a bátor jegyes iránt, magához öleli az ifjút, és komoly szavakkal erősíti hitében, a többi atya is átöleli, a szüzek kara pedig nagy tetszéssel fogadja őt. Nagy tisztelettel megfogja menyasszonya kezét, a püspök engedélyével szemérmes csókkal illeti őt, hogy ha a földön szűzi házasságot kötöttek, azt az istenek között Krisztusban beteljesítsék. Ezenközben a flotta a harmadik mérföldkőhöz érkezik, a püspök mindenkinek kiadja a parancsot, hogy minél közelebbről fenyegeti őket az ellenség, annál eltökéltebben imádkozzanak, az isteni kegyelemtől kérjenek büntetlenséget vétkeikért, könyörögjenek, hogy bocsásson meg nekik, ragadja ki őket az emberi viszontagságok közül. Az utasítást végrehajtják; mindent betölt a jajveszékelés és a zokogás. Amikor pedig Kölnhöz érkeznek, az ellenség, amely a Rajna két partját megszállta, azonnal körülfogja a szent sereget, és hagyja, hogy partra szálljon. Orsolya a keresztes zászlóval elsőként pattan a földre, utána a püspök a vőlegénnyel, aztán a többi hajó fúrja orrát a partba, a lányok versengve szöknek ki, mintha nem vértanúságra, hanem lakodalomba volnának hivatalosak. (80) A főpap végignéz rajtuk, majd így szól: Repüljetek, boldog lelkek, vessétek le a törékeny testet! Te pedig, jóságos és mindenható Jézus Krisztus, akinek vezetésével idejutottunk, fogadd híveidet, és bocsásd be országodba kegyelemmel a tieid lelkét, mert mindig benned reménykedtünk. Ez még el sem hangzott, amikor Julius, a hunok kapitánya, a keresztes zászlótól felbőszülve a megbeszélés szerint ráront a szüzekre, és ugyanolyan vadsággal tombol az asszonykák, mint a férfiak között. Senki sem áll ellent; a többség térdre borulva odahajtja a nyakát, kezét istenhez az égre emeli, lelkét a kegyes szellemeknek ajánlja; néhányan ülve, csukott szemmel várják a végzetet, sokan pirongatással bőszítik a bérgyilkosokat, és önként ajánlják magukat a szerteszét dühöngőknek, irigylik is a már megholtakat, mint akik az ő helyükbe tolakodtak; egyesek ide-oda futnak, nehogy túléljék a mészárlást, mások, akik az első rohamra nem estek el, a haldoklókért imádkoznak, és mindegyikük epedve várja az áldott véget. (85) Julius egy darabig nézi Cirjéket, majd nekiront a püspöki öltözetnek, aztán a többi atya között dühöngenek. A csapat közepén Orsolya áll bátran, a keresztes zászlót magasra tartva, buzgón imádkozik övéiért, és várja gyilkosát. A szűzi légiók mészárlása mintegy négy órán keresztül tartott, mialatt Orsolya néhányadmagával mintegy testőri védelem alatt álldogált, és az istentől várta a sorát. És akkor Julius, akit a hunok Gyulának szólítottak, miután a menyasszony szeme láttára megölte Aetheriust, aki a vértanúság kedvéért minden harciasságáról letett, az öldökléssel mintegy betelve, távolról odakiált a lánynak, hogy legyen nyugodt, mert méltóságteljes báját látva menyasszonyává teszi őt. Erre az azt feleli, hogy szüzességét, amelyet Jézus Krisztusnak ajánlott fel, sem pogány kutyának, sem bősz ellenségnek nem engedi megbecsteleníteni. A támadó feldühödik a gúnyolódástól, és a bátor visszautasítás után a szűzi keblet nyíllal keresztülüti, ő pedig előrebukik a keresztes zászlóval, amelyet még halálában is erősen szorít, és lelkét az angyalok karjai közé bocsátja. (90) A tizenegyezerből egyedül Cordula szűz maradt meg, aki ez éjjelen félelmében a hajófenékbe bújt, majd másnap kimászott, és hogy a mártíromságot el ne kerülje, a dühöngő zsarnok halálos csapással sújtotta. Őt nem a többiekkel együtt iktatták az istennők közé, mert nem ugyanazon a napon ölték meg, mint azokat, hanem sokkal később egy szent szűznek jelent meg álmában, és megkérte, hogy az ő nevében jelentse a papi testületnek, hogy őt a tizenegyezer szűz ünnepét követő napon tiszteljék. Vannak ugyan évkönyvek, amelyek mindeme eseményt Anterus pápasága és Maximus császársága idejére teszik, azonban az időrend nem igazolja ezt. Helyesebben vélekednek azok, akik úgy hagyományozzák, hogy Marcianus császársága alatt, az üdvösség 352. évében történt, hiszen a hunok és a gótok jóval Constantinus után garázdálkodtak. Testüket Kölnben helyezték el a városi kápolnában. Amikor egy lelkész, aki imádta őket, az egyik szűz testét elkérte, és ájtatoskodás céljából az ő templomába szállították át, hajnali mise közben ez a szűz testet öltött, és az egész papi testület szeme láttára méltóságteljesen visszament a főoltárhoz. A lelkész odasietett a sírhoz, de az eltemetett szüzet nem találta ott. (95) Oltáruknál számtalan hívő tett fogadalmat, a templom ajtószárnyaira hálaadó táblácskákat szögeztek ki. Volt egy német tisztelőjük, aki súlyos betegségben szenvedett, ezt az egyik alvás közben meglátogatta, és kioktatta, hogy ha tizenegyezer miatyánkot mond, halála óráján ugyanannyi szűz segítségét és pártfogását fogja élvezni, mely ígéret az ember kimúlásakor be is teljesült.

Attila tehát, az isten ostora, sokak számára üdvösségre, még többnek büntetésre, önmagának pedig vesztére született. A Galliákat egészen, Germániát a legnagyobb részben feldúlta, csak a Rajna torkolatai között álló Utrecht menekült meg az isteni Szervác püspök pártfogása révén, aki odahagyta Tongerent, melyet nem tudott a hunok kezéből kiragadni, és bazilikájának kincseit Utrechtbe szállította át. E szent férfiúról bámulatos csodatetteket beszélnek. Mert valahányszor misét mutattak be neki, a templom teteje megnyílván, az első éjszakai őrváltástól hajnalig egy magas lángoszlop függött alá az égből az ő sírjáig, amit nemcsak a városbeliek láttak tisztán, hanem a szomszédok és a távolabbiak is, és ez olyan imádatot keltett iránta, hogy a legnagyobb tisztelettel illették, és az istenek sorába iktatták; a templom közepén elhelyezett sírját sohasem lehetett befedni. (100) És bár így a szabad ég alatt voltak kénytelenek misézni és áldozni, az istentiszteletet mégsem akadályozta soha eső, jég, hó, vihar.

A hun időkben tündöklött Genovéva szűz is, az életszentség nem közönséges példája. Amikor a fentebb már említett boldog Germanus Lupusszal Britanniába ment, imádkozás céljából betért a speyeri templomba, ahol a polgárok nagy tömege sereglett elébe, és amikor meglátta ezt a leányt, odakiáltott a szüleinek, hogy mi a neve. Felelték, hogy Genovéva, mire ő: Ó, boldog szűz, akinek kegyelméből oly sokan fogják elnyerni az örök boldogság jutalmát! Majd rászólt, hogy lépjen közelebb, aztán megkérdezte, hogy szeretné-e Jézus Krisztusnak szentelni magát és szeplőtelen maradni. A lány azonnal rávágta, hogy mást sem kíván jobban. Germanus leakasztott a nyakából egy keresztet ábrázoló rézpénzt, és e dolog emlékezetére átnyújtotta neki, hogy e medál mindennap figyelmeztesse őt arra, hogy az istennek ajánlotta magát; megtiltotta, hogy nyakán és ujján aranyat, ezüstöt, követ, gyöngyöt viseljen. (105) Germanus és Lupus távozása után néhány hónappal anyja misére indult, őt pedig otthon akarta hagyni, mire felzokogott: Hát én nem tarthatom meg Germanusnak Krisztusban adott ígéretemet, és nem látogathatom megváltóm házát? Inkább meghalok, inkább megtagadom az anyai parancsot, mint hogy szent és üdvös fogadalmamat megszegjem. Szüléje dühbe gurult, és egy jó nagy pofont kent le csemetéjének, mire azon nyomban megvakult. Majdnem kilenc hónapig viselte a vakság büntetését. Minden az eszébe jutott, amit Germanus megjövendölt, és erősen gyötörte a lelkifurdalás. Aztán egy napon megkéri leányát, hogy szemének megmosására hozzon neki kútvizet. A szófogadó szűz elmegy a kúthoz, belehajol, hogy vizet merítsen, eközben eszébe jut anyja szenvedése, amelynek okát önmagában látja, keserves sírásra fakad, és kéri az istent, hogy adja vissza annak a szeme világát, ne tegye őt anyja vakságának okozójává, hogy megismerhesse hatalmas és kegyelmes istenségének jóságát. (110) A kimert vizet megáldja a kereszt jelével, átnyújtja szülőjének, aki azt áhítattal fogadja, és amikor odaérinti a szeméhez, annak világa azonnal visszatér. Néhány nappal később két társnőjével történetesen egy püspök elé került, hogy megáldozzon; harmadikként állt a sorban, de a pap így szólt: Engedjétek előre az utolsót, mert az ég rendelésére ő részesül elsőként a szentségben. Miután a szülei meghaltak, Párizsba költözött, a lyoni Galliába, ahol testét gyakran oly súlyos bénulás gyötörte, hogy három napon keresztül szinte holtnak látszott, csak az arca vöröslőit, amikor pedig ez állapotból magához tért, azt állította, hogy az alvilágiak között járt, meglátogatta a boldogok mezejét meg a gonoszok bűnhődésének a helyét. Amikor Attila Párizs környékét mindenfelé súlyos háborúval zaklatta, a polgárok a város pusztulásától tartva vagyonukat biztosabb szomszédos városokba akarták átmenteni. Genovéva fölkeresi az asszonyokat, kéri, menjenek a férfiakhoz, és figyelmeztessék őket, hogy ne vigyék el a holmijukat; mert a szomszédos területet a hunok mind fel fogják dúlni, Párizs kifosztását és felgyújtását pedig meg lehet előzni virrasztással és imádkozással; így hát férjeiket beszéljék le a szándékukról, forduljanak valamennyien isten segítségéhez, hiszen Párizs a jóságos és mindenható Jézus Krisztus pártfogása alatt áll, és ennél nagyobb biztonságot kigondolni sem lehet. (115) E beszédre sokan megugatják, álprófétanak kiáltják ki, mások azt mondják, hogy csak locsog, és meg kell kövezni, vagy belehajítani a Szajnába. Ő azonban nem akarja cserbenhagyni a köz javát, és még állhatatosabban állítja és hajtogatja, hogy a várost ájtatos könyörgéssel kell megvédeni, az államot a szellemek megengesztelése teszi igazán biztossá. Eközben Auxerre-ből odaérkezik egy pap, aki a piac közepén felolvassa az isteni Germanus végrendeletét, és közhírré teszi, hogy Genovévát az isten már az anyja méhében kiválasztotta. Germanus dicsérő szavait nyilvánosan ismertetik; erre a rosszhiszemű tömeg zavarodottan távozik. Attila kemény támadását, amelyet a hunok már a legközelebbié terveznek, a jámbor szűz szentséges könyörgéssel eltávoztatja, és miközben Párizs környéke elpusztul, a város érintetlen marad. Megállapítható ebből, hogy a veszedelmes időkben mily nagy értéke van a szent szavú könyörgésnek. Mert hiszen, ha a baj az isten haragjából támad, a szellemek megengesztelésével minden lecsendesül. De kövessük nyomon szigorú életmódját és csodatételeit. (120) Életének tizenötödik és ötvenedik éve között megelégedett árpakenyérrel és babbal, kenyeret kétszer evett egy héten, ilyen böjtöt tartott, vágyait sohasem enyhítette, testét koplalással sanyargatta. Ötvenes éveiben a püspökök parancsára az árpakenyér mellett tejet és halat is fogyasztott, nehogy úgy lássék, mintha tudatosan siettetné a halálát. Nagy áhítattal látogatta a Vicus Catulliacust, ahol az isteni Dénest halállal sújtották, és egy bazilikát is szentelt neki. Azzal a kéréssel kereste fel a papi testületet, hogy gyűjtött pénzből emeljenek neki templomot, azonban részben a szegénységre, részben a mész hiányára hivatkoztak. Mire ő az istenség sugallatára így szólt: Menjetek ki a városi hídhoz, kérlek, és mondjátok el nekem, hogy mit hallottatok. Ezek kimentek a piacra, és ott álldogáltak, hogy hallanak-e valamit, hát íme, két arra járó kanász beszélget, az egyik: Ahogy elkóborolt disznóm nyomát követtem, egy óriási mészégető kemencére bukkantam. Én, feleli a másik, ugyanígy az erdőben. A meghökkent papok elbeszélik a szűznek, amit hallottak, ő pedig örömében elsírja magát. (125) Miután a polgárokkal közölték ezt, az összegyűjtött pénzből nagyszerű templomot emeltek, és Dénesnek szentelték. A bazilika építése közben isteni csodák történtek. Egyszer történetesen elfogyott az ácsok itala, ő felvett egy korsót, és ahogy az istenséghez fohászkodva a kereszt jelével megáldotta, máris telten nyújtotta át a munkásoknak, és aztán újra meg újra hasonlóképpen megtelvén, az istenség a munka befejeztéig kielégítette azok szomjúságát. Egy szombaton hajnali kakasszókor az isteni Dénes bazilikájába indul, de az elöl vitt fáklya kialszik, a kíséreteben levő szüzek megijednek, hogy éjszaka valami gyalázatban vagy ijedelemben lesz részük, ő elkéri a fáklyát, és amint szentséges kezébe veszi, az azonnal lángra lobban, később pedig a gyengélkedők elé tartva sok embert meggyógyított. Egy asszony, aki az ő lábbelijét ellopta, azonnal megvakult, amikor azonban bocsánatot kért, szeme világát visszanyerte. Hilderik frank király, aki a szűznek nagy tisztelője volt, meg akart büntetni egy sereg bűnözőt, de megtudta, hogy Genovéva közben akar járni értük, erre gyorsan bezáratta a várkaput, hogy bejutását megakadályozza. (130) Ő azonban a király eljárásának ismeretében sem késlekedett, hanem felkereste őt, a kaput kezével megérintve nyomban kinyitotta; majd odaállt a király elé, és e csoda hatása alatt valamennyi elítéltnek egyszeriben kegyelmet nyert. Dénes templomában közreműködésével sok ördöngös gyógyult meg; azt mondják, hogy boldog Simeon a legnagyobb tisztelettel köszöntötte őt, és nagyon-nagyon kérte, hogy imádkozás közben néha emlékezzék meg róla. Vízkereszttől nagycsütörtökig bezárkózott a cellájába, hogy akadálytalanul tudjon imádkozni és elmélkedni az istenről, egy lány odament az ajtajához, és a hasadékon bekukucskált, hogy vajon mit csinál, mire azonnal megvakult, miután azonban a negyvennapos böjtöt megtartotta, az ő közbenjárása révén szeme világát visszanyerte. Mikor Tours városban a pannóniai származású isteni Márton templomában imádkozott, egy zenészt, akit megszállt az ördög, megszabadított. Meaux környékén a kitörő vihar az összes gabonát letarolta és az egész környéket elpusztította, egyedül az övé maradt érintetlen. Nyolcvan évig élt, és olyan szentséggel fényeskedett, hogy égi sugallatra előre látta a jövendőt, mindenféle betegséget gyógyított. Január harmadik nonaeján vitetett az istenek közé. (135) Én pedig kész örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy leírjam az isteni pannóniai Mártonnak, ha nem is életrajzát, de érdemeit, mert a hun viharból sok embert az ő szelleme mentett ki, és nehogy úgy lássék, mintha a pannon történetben a pannóniaiak legnagyobb dicsőségéről hallgatnék.

Severus azt mondja, hogy Márton a pannóniai Sabaria városkában született, Paviában nevelkedett, magas rangú, bár nem igaz hitű szülőktől származott. Az apja katonai tribunus volt; ő maga gyermekkorától először Constantius, majd Julianus császár alatt katonáskodott, jóllehet akarata ellenére, mert kölyökkorától a jóságos és mindenható Krisztus zsoldjában szeretett volna szolgálni. De amikor császári parancsra a veteránok fiainak be kellett állniuk a seregbe, őt erővel hadi szolgálatra kényszerítették. Bajtársai iránt csodálatosan jó, hallatlanul kedves volt, türelme és embersége páratlan. Megkeresztelkedése előtt három évig katonáskodott, mely idő alatt mindent a legnagyobb jámborsággal művelt, úgyhogy zsoldjából a napi élelmen kívül semmit sem tartott meg magának. (140) Amiens kapujánál dühöngő télben egy ruhátlan szegény láttán köpenyét kardjával kettévágta, és ráterítette. A következő éjjelen álmában feltűnt előtte a megváltó Krisztus, azzal a ruhadarabbal takarva, amelyet ő a didergő koldusnak jószívűen odaadott, és így szólt: A hitben újonc Márton ezzel a ruhával takart be engem. 18 éves korában részesült a keresztségben. Amikor a barbárok elözönlötték a Galliákat, Julianus sereget gyűjtött, és Worms városánál a katonáknak pénzt meg ajándékot osztott, ő a fizetséget meg az ajándékot visszautasította, és a császár fenyegetésére sem változtatta meg a szándékát, mert meg akarta tartani azt a jogát, hogy nemesebb szolgálatot vállalhasson. Mihelyt a földi katonaságtól megszabadult, azonnal fölkereste a szent életű Hiláriusz poitiers-i püspököt, aki exorcistává tette őt; álombéli intésre felkereste a szüleit; útközben egy rablót megtérített a hitre és a jámbor életre. Amikor Milánó mellett haladt el, emberi alakban egy démon jelent meg neki, akit szent igével elűzött. Anyját az igaz hitre térítette, műveletlen és faragatlan apjáról lemondott. Midőn az ariánus eretnekség szinte az egész niyricumot megfertőzte, és a beszennyezett papi testületben szónokoltak, őt nyilvánosan megvesszőzték és gyalázattal illették. (145) Itáliába visszatérve megtudta, hogy Hiláriuszt az eretnekek száműzték, ekkor Milánóban megállt, és egy kolostort alapított magának. Innen Auxentiusnak, az ariánusok főnökének pártja elüldözte, Albengo-szigetre húzódott, ahol gyökereken és füveken tengette az életét; tapasztalatlanságában gyakran evett hunyort, azonban a méreg ártalmát imádsággal tápláló erővé változtatta. Amikor Hiláriusz lehetőséget kapott a visszatérésre, Rómában találkozni szeretett volna vele, de mert nem találta, a nyomába eredt; az szívélyesen fogadta, és a város közelében egy kolostort alapított magának. Egy hitújonc felkereste őt, hogy tanítványai között nevelkedjék, majd távollétében meghalt, ő pedig hazatérve életre keltette. Lupicinus Honoratus szolgáját, aki kötéllel vetett véget az életének, feltámasztotta a halálból. Végül akarata ellenére mégkapta a tours-i püspökséget. Püspöksége idején a tömeg ellene támadt, mire a harmadik mérföldkőnél keresett egy magányos helyet, amelyet egy oldalról hegység, más oldalról a Loire folyó kerített be, és csak egyetlen, szűk úton volt elérhető. (150) Itt a vele levő nyolcvan pappal kollégiumot állított fel, s megtiltotta nekik a hús és a bor fogyasztását. A kényelmes ruhát bűnnek tartotta; teveszőr inget szokott viselni. Kolostora közelében volt egy hely, amelyet az emberek tévedésből szentnek tartottak, ezt felkereste, megtisztította, és profán hellyé nyilvánította. Egy rabló dacos és megátalkodott kísértetét rákényszerítette, hogy nyilvánosan megszólaljon. Ledöntött egy ősi oltárt, és a népet megszabadította a babonás tévelygéstől. Egy faluban lerombolt egy igen régi templomot, majd a szomszédos fenyőhöz ment, és a pap meg a hitetlen tömeg tiltakozása ellenére kivágta; a fa feléje dőlt, ő rezzenéstelenül állt, várva, hogy lezuhanjon, és amikor az nagy recsegéssel ledőlt, csupán az üdvösség jelével félrehárította, mely csoda révén igaz hitre térítette a tömeget. Midőn Aquitániában még kevés ember, mondhatni senki sem hallotta Krisztus nevét, Gallia zömét megvilágította az igaz hittel, a régi pogányságot kiirtotta, mindenfelé szent templomokat alapított. Tűzvészeket sokszor fékezett meg. Egy Libourne nevű faluban le akarta bontatni a pogány templomot, az istentelen tömeg azonban gyalázattal elkergette. Isten segítségéért fohászkodott, majd visszament két angyallal, az ősi épületet ledöntötte, a bálványokat mindenki szeme láttára összetörte, mely látványra az egész sokaság megtért az igaz hitre. (155) A haeduusok falujában a pogány tömeg tiltakozása ellenére lerontott egy ősi szentélyt, hogy hamis hitüktől megszabadítsa őket, sokan kivont karddal rontottak rá, akiket csodaképpen visszavert és isteni erővel legyőzött. Trierben egy súlyos bénasággal gyötrődő lányt kigyógyított. Tetradius helytartói tisztviselő szolgáját megszabadította a belé bújt ördögtől. Ugyanezen városban egy szakácsból is kiűzte a démonokat. Párizsba érkezve a kapunál szembetalálkozott egy leprással, akit a tömeg szeme előtt egyetlen csókkal megtisztított. Arborius leányát, akit negyednapos hideglelés gyötört, egy levéllel meggyógyította. Vezeklőövének bojtja, ha hittel érintették, számos betegséget űzött el. Paulinust, akinek a szemét nád szúrta ki, fájdalmától megváltotta. Márton egy létráról lepottyanva sok sérülést szenvedett, a következő éjjelen egy angyal összetört testének kék foltjait gyógyító kenőccsel kente be, úgyhogy másnap már semmi fájdalmat sem érzett. Midőn a bősz természetű, a polgárháborúban aratott győzelemtől elkapatott Maximus császárt több püspök fölkereste, és a fejedelem körüli szolgai hízelgéssel megbélyegezte magát, egyedül Márton őrizte meg az apostoli méltóságot, ő ugyanis, ha valakiért kénytelen volt kérni valamit a királytól, inkább parancsolt neki, mint könyörgött. (160) A fejedelem lakomára szóló meghívását visszautasította, mondván, hogy nem lehet asztaltársa annak, aki két császárt fosztott meg, egyet országától, egyet életétől. Maximus azzal mentegetőzött, hogy az uralmat nem önként vette fel, hanem a katonák erőltették rá a feladatot, hogy az országot fegyverrel védje meg, és ezt nem tartja ellentétesnek az isten akaratával, hiszen hihetetlen sikerrel szerezte meg a győzelmet, ellenségei közül pedig senki sem halt meg másképp, mint csatában, erre megbékélt vele és engedett. A meghívásra megjelent a császár ebédjén, amelyen az igazságszerető Aevodius konzul és helytartó is részt vett; Maximus utasítására a szolga serleget nyújtott neki, hogy majd az ő jobbjából vegye át azt, Márton ivott, majd egyik papjának adta át, mintha senkit sem tartana annál méltóbbnak arra, hogy utána igyék; az asztaltársak nem ok nélkül csodálkoztak ezen. Maximusnak előre megmondta, hogy ha terve szerint elmegy Itáliába, hogy Valentinianusszal megütközzék, az első összecsapásban győzelmet szerez, de rövid idő múlva meghal, amit az események menete igazolt is, amennyiben Valentínianus az első ütközetből megfutott, egy év múlva pedig erejét összeszedve Aquileia falai között elfogta és megölte Maximust. Tudni való, hogy Mártont angyalok társaságában látták, az ördögökkel viszont többször megküzdött; tudniillik az ő szeme elől nem tudtak elrejtőzni, Mártont nagyon gyakran zaklatták zsivajgásukkal, mert ármányaikkal nem tudták becsapni. (165) Az ördögök minden szemfényvesztését meghiúsította. Volt egy Anatolius nevű ifjú, valójában álruhás ördög, aki szerzetesnek adva ki magát alázatosságot és ártatlanságot színlelt, és lebeszélte a szerzeteseket arról, hogy Mártonnak hitelt adjanak, azt állította, hogy istentől angyalok révén egy fehér palástot kapott, ezt Márton szentsége leleplezte. Egy éjszaka az ördög Krisztus képében jelent meg Márton előtt, ő megcsúfolta, és az füstként szállt el. Beszédében igen-igen komoly és hallatlanul méltóságteljes volt, az írás problémáinak fejtegetésében roppant szenvedélyes, hatásos, készséges és fürge; isteni alázat világolt benne. Amely napon a nagy tudású Severust fogadta, a saját kezével vitt neki vizet, és estére megmosta a lábát. Gondolatai mindig az ég felé törtek, önmérséklete hallatlan, állhatatossága hihetetlen, mértékletessége ritka volt, és egy pillanatra sem pihent az isten művében. Egyetlen óra és perc sem telt el, amelyet ne töltött volna imával vagy olvasással. Senkit sem ítélt meg, és senkit sem kárhoztatott. Sértésre nem emlékezett, sőt, minden bántalmat elfeledve állandóan lobogott az isteni és emberi jóságtól. Sohasem látták haragosnak, indulatosnak, bánatosnak vagy vidámnak. Mindig egy és ugyanazon arcot mutatott, melyen valami égi kiegyensúlyozottság áradt el. Száján nem volt más, mint Krisztus, szívében csak jóság, békesség, könyörület és szeretet. (170) Aki tehát nem hiszi, hogy szent volt és méltán került az istenek közé, az nem lehet más, mint pogány és szentségtelen. Cellájában üldögélve sohasem használt karosszéket, hanem megelégedett egy ócska háromlábú sámlival. A fagyoskodó szegényt, aki köpenye alá bújt, titokban betakarta. Amikor ünnep alkalmával az oltár előtt állva misézett, látták, hogy hirtelen lángnyelv öleli körül a fejét. Kigyógyította Evantiust betegségéből, egy fiút a halálos kígyómarásból. Egyszer az úton haladva szokatlan ruházatával véletlenül megijesztette az öszvéreket, amelyek egy szekeret húztak, miért a kocsisok alaposan elverték. E galádság miatt az öszvérek nem voltak hajlandók helyükből kimozdulni, a kocsisokban feltámadt a bűnbánat, Márton lába elé borultak, így bocsánatot kaptak, és mehettek tovább. Püspöksége előtt két, püspöksége alatt egy halottat támasztott fel, mert Chartres faluban egy anyának visszaadta halott, de a halálból visszahívott fiát. Amikor Valentinianus bezáratta előtte az ajtót, az angyalok azonnal kinyitották. Maximus nagyra tartotta őt, felesége pedig istenként tisztelte, az ő szolgálatkészségüket szívesen fogadta, mert így könnyebben tudott segíteni a nyomorultakon. (175) Abourges-iak és a tours-iak határában van Clion falu, benne egy híres egyház, amelynek sekrestyéjében Márton néha útközben elidőzött, és a szalmán megpihent. Távozása után a papok és az apácák áhítattal szétosztották a szalmát, melyet mikor egy démon által gyötört ördöngösnek a nyakszirtjére szórtak, az a szónál gyorsabban meggyógyult. Két tűz között nem égett meg. Séta közben megsajnált egy üldözött nyulat, és egyetlen kiáltással visszahőköltette a kutyákat. Egy tisztelendő szüzet híre nyomán meg akart látogatni, aki visszautasította őt, mondván, hogy soha egyetlen férfival sem váltott szót, ezt nagy dicsérettel illette, és a szűz által küldött ajándékot örömmel elfogadta. Bevallotta, hogy ágyában gyakran látogatta meg Péter, Pál, Ágnes, Tekla és Mária. Amikor tanítványai a világ vége felől érdeklődtek, azt válaszolta, hogy előbb Nérónak és az Antikrisztusnak kell eljönnie, és az egyiknek nyugaton, a másiknak keleten uralkodnia; Néró nyugaton tíz királyt igáz le, hogy bálványt imádjanak, az Antikrisztus Jeruzsálemben fog uralkodni, a várost és a templomot újjáépíti, a keresztényeket üldözi, hogy Krisztus hitétől elpártoljanak, és higgyék azt, hogy ő Krisztus és az isten fia; Néró és az egész világ ennek hatakna alá esik, és ez addig fog uralkodni, míg Krisztus megérkezik és megsemmisíti. (180) A tours-iakat megmentette Avicianus gróf kegyetlenségétől. Egy születésétől fogva néma lánynak megadta a szólás képességét. A bűnös Bricchio presbiteri puszta türelemmel megjavította, könyörgéseivel jóravalóságra indította. Sens környékén egy falu szőlejét minden esztendőben pusztító jég verte el. Márton imája minden vihart sokáig messze űzött. Megszabadította Avicianust a démontól, amely a kényurat örökösen barbár vadságra ingerelte. Amboise faluban egy nagy halom tetején állt egy óriási költséggel készített szobor; többször utasította Marcellus lelkészt, hogy a bálványt rontsa el, hogy az ne csalja többé hamis hitre a népet, az azonban a dolog nehézségével szabadkozott, Márton imájára vihar támadt, és ledöntötte azt. Egy magas oszlop tetejéről egy másik bálványt az égből lezuhanó ugyanolyan oszlop vert le. Egy asszony, aki régóta vérfolyásban szenvedett, ruhája bojtját megérintve azonnal meggyógyult. Néhányan, akik hajótörésben így kiáltottak: Márton istene, könyörülj rajtunk! – a vihar nyomban elülvén megszabadultak. Lycontius családjáról levelével elhárította a pestist. (185) Mivel halálát jóval előbb megérezte, jelentette a tanítványainak, hogy teste mihamar eloszlik, de mielőtt meghalt volna, elment a candes-i egyházmegyébe a papok nézeteltérésének az elsimítása végett, tudva, hogy halála nem ok nélkül esik azon időre, amelyben egyházának békét szerez. Tehát Arcadius és Honorius császársága idején az isteni Márton, a tours-iak püspöke, teljes szentségű férfiú életének nyolcvanegyedik, püspökségének pedig huszonhatodik évében egyházmegyéjének falujában, Candes-ban eltávozott ez életből. Egész Gallia megsiratta, és az angyalok díszes kíséretével az istenek közé vitetett, amit sok szentséges atya megérzett, mint Szeverin kölni püspök is. Most visszatérünk a történelemhez.

Mialatt Julius hun kapitány Kölnnél oly kegyetlenül tombol a szüzek ellen, Attila a hadsereg másik részével a Rajna és a Szajna között irtja a népet, rombol és éget mindent. Letapossa a batávokat, a gemappe-iakat, az amiens-ieket, a morinokat, a beauvais-ieket, a soissons-iakat és a lisieux-ieket; átkel a Szajnán, és nem irgalmaz a cenomannoknak, a venelleknek, az aulercoknak, a diablintisoknak, a veneteknek sem. De rettenetes rohamokkal támad az osismiusokra, anjouiakra, troyes-iakra, a sens-iekre, az Aquitániát a lyoni Galliától elválasztó Loire folyó lakóira is. (190) Szörnyű háborúval riasztja meg azokat, akik a Loire és a Szajna között terjeszkednek el, és akiket mostnormannoknak mondunk. Gallia letárolása után átkel a Rajnán, megrohanja a sicambereket és a bructereket, akik a Rajna és a Weser között laknak. Keményen megostromolja Asburgot és Neusst. Óriási zsákmányt szed a longobárdoktól és a nertereanoktól. Majd átkel a Weseren meg az Emsen, és kifosztja az útjába akadó frízeket és kisebb caucokat. Nem kegyelmez a Weseren és az Elbán túli nagyobb caucoknak, teutonoaroknak és virunumiaknak. Drusus emlékművéig végigszáguld. Az Elbán túl súlyos támadással zaklatja a szászokat és az egész Jütlandot, a Szarmata-öböl partvidékét végigrabolja. Még a hunokkal együtt katonáskodó népek sem kerülték el a kárt és a fosztogatást. Csak a Rajna torkolatában fekvő Utrecht menekült meg isteni segítséggel. Ezután az egész sereggel visszavonult Türingiába, és néhány napra megpihent a nemes Eisenach városnál, hogy a hosszú hadakozásban kimerült emberek magukhoz térjenek, és a rengeteg tartomány feldúlása meg a hatalmas zsákmány valamelyest felvidítsa őket. Jelezni akarta, hogy a catalaunumi vereségből semmi kára sem származott, ezért előadásokat, mindenféle látványosságokat kívánt, gladiátorviadalt, hadijátékokat rendeztetett, de még azt sem tartotta tisztességtelennek, hogy valamiféle ünnepélyt tartson, melyen Gallia meghódítójaként és a rómaiak meg a gótok legyőzőjeként léphetett fel. (195) Nem kívánt egyazon jellemet mutatni háborúban és békében. Szelíd és nyájas lett, nagylelkűnek és jóságosnak mutatkozott, a látványosságokra meghívta a szomszédos fejedelmeket és népeket, hit alatt szabad utat biztosítva nekik. Lakomát adott a népnek és a seregnek, a rendezvényeken gyakran osztogatott ajándékokat. A lakomán barátainak bő adományt, a katonáknak gazdag jutalmat juttatott. A vezérek, a légiókapitányok, a századosok és a tizedesek községeket és földeket kaptak. A meghívott fejedelmeket sem eresztette el üres kézzel. Azonban azok, akik Attiláról ezt-azt írnak, egymás között túl nagy ellentmondásokkal ostobáskodnak; mert egyesek azt mondják, hogy mivel a catalaunumi vereségben csapatai megfogyatkoztak, Gallia feldúlása után feltöltésük és utánpótlás végett visszament Pannóniába, és miután a seregét újjászervezte, nem Galliát, hanem Itáliát támadta meg; mások úgy emlékeznek, hogy a légiók kiegészítése után visszatért Galliába, de ezek alaposan melléfognak. Mert hiszen miféle haszon vagy dicsőség csábíthatta volna vissza a királyt oda, ahol már mindent kifosztott és felégetett? Valószínűbb, hogy Itáliába vitte a mohóság, mert annak meghódításával a földkerekség fölötti hatalmat remélhette. Képtelenség, hogy az eszes és uralomvágyó fejedelem egy kifosztott vidéket támadjon meg újból, amelyben a mélységes nyomor következtében nem hogy zsákmány, de élőlény sem lehetett. (200) Ezt a gondolatmenetet elegendőnek tartjuk a cáfolatra, hacsak nem követjük Jordanist, a tekintélyes történetírót, aki azt mondja, hogy Attila az itáliai háborúból visszatérve támadta meg ismét a narbonne-i Galliában a vizigótokat, mint azt a következőkben elbeszéljük. Nem alaptalanul gondolják sokan, hogy Orsolyát és társnőit ebben a második galliai háborúban ölték meg, ugyanis Maximus a császárságot Aëtiusnak Valentinianus parancsára történt meggyilkolása után szerezte meg. Attila tehát, mielőtt Sicambriába visszatért volna, vezérei révén hatalma alá hajtotta a Venedicus-öböl partján lakó poroszokat és litvánokat. Végre a szkíta népeket Nagy-Germánián keresztül visszavonta Alsó-Pannóniába, Sicambriában Marsnak, a nemzeti istennek áldozatot mutatott be, neki szentelte a zsákmányt, és számos játékot rendezett. A magyarok évkönyvei más szerzők véleményével szemben azt mondják, hogy Attila ebben az időben ölte meg a fivérét, Budát, a hatalom elbitorlásának gyanúja miatt, ezeknek azonban mi sem nagyon hiszünk. Hazatérte után kezdett, talán a hosszas fáradozástól kimerülve, hódolni a gyönyörök csábításainak, azokra vetette rá magát, kezdett a természetesnél dúsabb lakomákat rendezni, színi- és táncjátékokat látogatni, hölgyikék között puhánykodni. (205) Nem merész lelkű, hanem fékezhetetlen bujaságú férfi módjára barátaival lerészegedett, a dorbézolást egész éjszaka folytatta. Öt éven keresztül gyalázatos tunyaságban mindenféle léhaság közepette mértéktelen életet élt. Sokan úgy hiszik, hogy a hallatlanul ravasz fejedelem nem ok nélkül művelte ezt, hanem mert nemcsak az ellenfelek szándékát és törekvéseit, hanem szórakozás közben szövetségeseinek és alárendeltjeinek a hűségét is ki akarta puhatolni, óvatosan kikémlelni és világosan megtudni, hogy mit terveznek egyesek az isten ostora ellen. Azt mondják, hogy birodalma négy határszélére őrtornyokba megfigyelőket helyezett, e posztoktól állandó futárszolgálat indult, amelynek révén minden újság azonnal eljutott hozzá, egyet nyugat felé Kölnben, egy másikat kelet felé a Dunánál, egyet Litvániában, egyet Záránál állított fel, hogy észak és dél híreit figyeljék. Csodálatra méltó ebben a királyban, hogy a szittya emberben nem zárta ki a háborús készülődést a kéj és a gyönyör, a hadakozást a tunyaság, a vadságot a nyájasság. Eközben a meghódított tartományokat helytartók és elöljárók útján kormányozta, a szomszédokat a csapatkapitányok révén gyakori portyázásokkal nyugtalanította, az országhatár védelmére csapatokat állított mindenfelé, így hát a tétlenségben buzgónak, a buzgalomban tétlennek látszott; egyforma volt benne a hibák és az erények tenyészete. (210) A pannóniait szolgálattal és munkával úgy megterhelte, hogy ha a magyar történetnek hihetünk, igen sokan engedélyt kértek a királytól, és pásztoraikat meg nyájaikat hátrahagyva Apuliába költöztek. Ezenközben nem szűnt gondoskodni légióinak kiegészítéséről, a pénzgyűjtésről, szorgalmatosán intézkedni minden hadiszükségletről, elhelyezni az élelmiszerkészleteket, alkalmanként sorozásokat tartani, városonként összeszedni a segítséget, bőkezűen jutalmazni a kiérdemesülteket, a megfáradt veteránokat elbocsátani. Az ötéves nyugalom idején újoncokat választott, a kiszemelteket alaposan felkészítette a hadimesterségben, az ifjakat és gyermekeket a községekből és falvakból összegyűjtötte, nevelte őket a táborban, és minden tartományban újonciskolát állított. És az ötödik év végén elhatározta, hogy megújult erőivel megrohanja Itáliát, amelynek birtoklására oly nagyon vágyakozott. Merészségét növelte, hogy míg nyugodott, senki sem mert ellene támadást indítani. A szkíta megbékélésével a háború mindenütt elcsitult, a hatalmasságok mintegy belefáradva a hosszú háborúskodásba mindenütt pihentek. Marcianus őrizte Konstantinápoly békéjét, nyugodtan birtokolta Görögországot, Kis-Ázsiát, Illyricumot, Trákiát, Mysiát. (215) Azt olvassuk, hogy ugyanilyen békén élt Geiserik Afrikában, Merovech a lyoni Galliában, a burgundok és Thorismund meg a svábok a belgiumiban, az alánok a Hispániákban, Aquitániában, Gascogne-ban. Hogy Valentinianus mit csinált Rómában ez öt év alatt, azt nem nagyon tudjuk.

Attila Itáliára készült, amelyre régóta vágyakozott, és elsősorban azért, mert azt remélte, hogy ha a római erőket megsemmisíti, a világuralmat könnyen megszerezheti, emellett pedig attól félt, hogy a vizigótok meghódítják a római birodalmat, ezért tehát véget vetett a világbékének és a köznyugalomnak. Először az Adriai-öböl partvidékét akarta elfoglalni, nehogy az itáliai betörés közben a görög ellenfél hátulról megszorongassa, miközben elölről a római lesz ellene, ha pedig valami kedvezőtlen fordulat visszakergetné, a visszaút elzárassék. Ezért mindenfelől összevonja a sereget, a múltkorinál semmivel sem kisebbet, Pannóniából Illyricumon át az Adriai-tengerhez vezeti, és legelőször az issaiak által alapított Traut támadja meg, majd hasonlóképpen nekiront a liburniai Scodrának. Alakosok ugyan keményen ellenállnak, mert nem hiszik, hogy megadással megszelídíthetik a bősz ellenséget, de a kegyetlen ostrom leteperi őket. (5) A tengermellékre Marcianus nem helyezett őrséget, és azt nem erősítette meg hadfelszereléssel; a férfiakat egy szálig levágták, a javakat széthordták, az asszonyokat és gyermekeket rabságba hurcolták, mindent betöltött a sírás és jajgatás. Ezzel azonban a szkíta nem elégedett meg, az ősrégi várost lerombolta, a házakra tüzet vetett. A márványáról híres római polgárváros, Trau elpusztul. A Dalmácia bejáratánál fekvő Scodrát az ellenség feldúlja. A hadsereg aztán Biográdhoz és a most Sebenicónak nevezett Sióimhoz vonul; a nevezetes város, ahova az isteni Claudius veteránokat helyezett, pár napos ostrom után elesik, a lakosság ugyanazt a szenvedést állja ki; a tanyákat mindenütt felégeti, egész Dalmáciát a Sardonius-hegyig tűzzel-vassal végigpusztítja, mindent betölt gyilkolással. Aztán megostromolja a Diomedes foka mellett álló Carona kolóniát, amely megadja magát, mire embereit, javait elhurcolja.

Innen még el sem indult, amikor már kiadta a parancsot, hogy súlyos ostrommal támadják meg Salonát, a rómaiak világhíres kolóniáját, amelynek fennmaradt nyomai világosan mutatják, mily nagy jelentőségű város volt. (10) A tengertől alig háromezer lépésre feküdt egy síkon, egy folyó szelte ketté, dúsgazdag volt és népes, mert mindig ez volt a dalmaták leglátogatottabb vásárhelye. A hunok nagy merészen nekirontanak az erős városnak, a falakhoz különböző ostromgépeket vontatnak, egyesek tornyokat, ostromtetőket hurcolnak oda, sokan létrákat támasztanak hozzá, mások kosokkal törik a falakat, pajzsfedeleket visznek a kapukhoz, a többiek különböző módokon támadják falait. A városlakók viszont derekasan ellenállnak, azt üzenik ki, hogy megadásról szó sem lehet, ők római származásúak, római virtussal szállnak szembe a barbárokkal, élelmiszerük elegendő, tehát ételben-italban nem lesz hiány. Attila azonban erre a beszédre úgy felbosszankodik, hogy elhatározza, vagy ott veszejti az egész hadsereget, vagy beveszi a várost. Ezért a harmadik napon megint megadja a csatajelet, megparancsolja, hogy töltsék be az árkot, szakítsák szét a sáncot, hogy a falakhoz akadálytalanul odajuthassanak, aztán cipeljék közelebb a tornyokat, kosokat, egyéb masinákat, minden egyes városkapuhoz állíttat egy nyolc emeletet meghaladó ostromtornyot, amelyről a városvédőket a falakról leszoríthatják. És amikor mindez elkészül, a várost minden oldalról megrohanják, egy rész felhág a falakra, de a védők vitézül lekergetik. Más rész a tetők alatt odalopakodik a falakhoz, odavontatja az ostromgépeket, és töri a falat, utat nyit a városba, megint mások nekirontanak, és meghalnak a falakon. (15) A városbeliek bátran ellenszegülnek, halálig kitartanak a romokon, néhányan elhajtják az ellenséget, és ganéjjal, törmelékkel elzárják, kővel rakott boroshordókkal eltorlaszolják a bejárást. Mindenütt iszonyú az öldöklés, az emberek mindkét részen hullanak; emitt sokan lezuhannak a falról, vagy szétmállanak a sziklazuhatag alatt, amott a falak tetején keresztülüti őket a nyíl meg a dárda, azokat pedig, akik behatolnak a városba, helyben felkoncolják. Mert a város közepén felállítottak egy rohamcsapatot, amely adott jelre azonnal a szorongatottak segítségére siet. Az asszonyok kődarabokat, olvasztott szurkot, ként, forró vizet hordoznak körül, segítik a férfiakat, biztatják őket, hogy rendíthetetlenül verekedjenek a hazáért, a gyermekekért, az oltárért, az otthonért, semmit se kívánjanak jobban, mint meghalni a népért. Emellett a férfiak helyettesítésére is vállalkoznak, és készséggel állnak az elesettek helyébe; néhányukat bárd, néhányukat kődarab üti le. Közreműködésük és segítségük olyannyira megerősíti a védőket, hogy a támadókat mindenhonnan letaszigálják. Attila visszahívja katonáit az ostromtól, hogy övéinek pusztulását ne fokozza. Ebben az ütközetben a hunok közül mintegy kétezer veszett oda, a városiak közül alig száz. (20) Sokan sebesültek meg, a polgárok rövid pihenés után mindenhova őrségeket állítanak, ki-ki elfoglalja a maga helyét, a romlott falakat magas töltéssel kipótolják, mások, hogy biztosabban védhessék a várost, belső árkokat és kerítéseket húznak körben, tömör halmokat emelnek, hogy ha netalán a falról leszorulnának, azok mögé húzódhassanak, mert úgy döntöttek, hogy vagy állhatatosan megvédik otthonukat, vagy ha a balsors rákényszeríti őket, az ellenség győzelmét vérfürdővé teszik. Attila úgy vélekedett, hogy számára roppant hátrányos, ha a városbelieknek időt hagy a pihenésre, mert az győzelmét csak elodázza, veszteségeit növeli, ezért már elhatározta, hogy a várost folyamatos ostrommal reszketteti, és hol kerülgeti, hol keményen belevág; úgy gondolta, hogy nem hagy nyugalmat, hanem fölemészti mind a kitartást, mind az éberséget. Arra törekszik, hogy lehetőleg még étkezésre se hagyjon időt, amire a roppant embertömeg módot is ad neki, ezért másnap folyamatos támadást indít a város ellen. Bizalmasan utasítja a csapatkapitányokat, hogy egymást váltva bocsátkozzanak a csatába, napközben csipkedjék a városbelieket, hogy ne pihenhessenek, éjszaka viszont komolyan feküdjenek neki. E megállapodás szerint indulnak a harcba, kezdettől minden lehető módon hevesen támadnak, öt óra múlva mások jönnek, a csatát megújítják, és ezen mód verekednek estvélig. Az éjszaka beálltával sokan folytatják a makacs ostromot, a sötétben elkerülik a lövést, néha viszont váratlanul beleszaladnak. (25) Az éj közepén felélénkül a csata, nagy ordítozással csapnak egymásnak. Amint a támadó megközelíti a kőfal párkányzatát, a bentiek sziklákat, gerendákat görgetnek alá, másokat fejszével vernek le a falról; a vérfürdő kiújul. A városiak a szakadatlan verekedésben étlen-szomjan kifáradva itt-ott kezdenek hátrálni, amazok meg felnyomakodnak a falakra, és amikor ez három-négy helyen megtörténik, a bentiek lassacskán engednek, és a második erődítmény mögé húzódnak vissza. Hátulról szorongatják őket, de miközben utánuk loholnak, belepotyognak egy rejtőző árokba, ahonnan csak üggyel-bajjal tudnak kievickélni. A mérhetetlen tömeg a belső árkot egészen betölti, a városbeliek pedig kődarabokkal, nyilakkal törnek elpusztításukra, amit a hátsók észrevesznek, és egészen pitymallatig a falról harcolnak, akkor aztán ezek a város elfoglalásának reményétől feltüzelve még hevesebben támadnak, azok viszont kétségbeesésükben még eltökéltebben védekeznek. Napkeltekor a király fellép a falra, és amint ezt a hadsereg észreveszi, mérhetetlen tömeg szalad össze, amelynek sokasága nemcsak az árok, hanem a töltés szintjét is kiegyenlíti; egyik a másik hátán törekszik befelé a városba. (30) E horda szétdúlja a várost, férfit, nőt gyilkol mindenütt, mindent elragad, és a római polgárok jeles épületeit lerombolja; nincs irgalom sem templomnak, sem oltárnak. A lakosság holmija rablás vagy tűz martalékává lesz. A tiszteket Attila szeme előtt a piacon parancsra kivégzik mind. A városban senkinek sem hagyták meg az életét. Úgy látszott, hogy Attila itt és most nem a salonaiak, hanem a rómaiak ellen tombol, és a hun annál nagyobbra tartja magát, minél gőgösebb római építményeket ront össze. A római nép eme gyönyörűséges kolóniája ekkor a földdel lett egyenlővé, és soha többé nem tudott feléledni, ámbár sokan azt hiszik, hogy három mérföldnyire onnan Spalato jeles városát a salonaiak egynémely maradéka alapította. A mi időnkben Salonának a nyomát is alig látjuk, csak fekvése valószínűsíti nagyszerűségét. E győzelem úgy felpöffesztette a király önbizalmát, hogy ezt előjelnek tekintette a római birodalom meghódításához.

(35) Ezután nemcsak a mediterrán területet pusztítja végig az Adriai-hegységig, amely Dalmáciát középen kettévágja, hanem néhány salonai hajóval az Absyrtisig és a Pharusig is elhatol. Ezek bizony ősrégi helyek, hiszen az egyiket Medea fivéréről, Absyrtusról nevezték el, akit az övéi üldöztek, és ott téptek szét, a másikat a parosiak építették, és azt mondják, hogy innen származott Demetrius Phalereus. (Azonban a parosiakat, mivel rablótámadásokkal zaklattak mindent, a rómaiak egykor beszorították a terület belsőbb részeibe, és rákényszerítették, hogy földműveléssel foglalkozzanak. Augustus cézár pedig Priamont, Niniát az új és az ó Sinotiust másokkal együtt tűzzel-vassal lerombolta, mert sok éven át hadakoztak a rómaiak ellen.) Sőt, Melaenát is, amelyet Kerkyrának neveznek, a cnidusiak által alapított várossal együtt kiirtja. Aztán, hogy Itáliához közelebb kerüljön, a tábort visszavonja a Krka folyóhoz, amely a Baebius-hegyekből aláereszkedve a liburniaiakat a dalmátoktól elválasztja, és Salona meg Zára között ömlik az Adriai-tengerbe. (40) Körülzárja Zára római kolóniát, amely e környéken semmivel sem alábbvaló a többinél. A vezetőket megijesztette a szomszédok példája, és a megadás mellett döntenek. A város félszigetformán helyezkedik el, hátulról és két oldalról a tenger veszi körül, a szárazfölddel szemből érintkezik. Előtte húzódik a hegyekig egy körülbelül háromezer lépésnyi lapály; kies, bő termésű szigetekkel övezett hely, melynek nevét néhányan az Adria lányának vagy violájának értelmezik. Követek útján öt napot kérnek, míg a békefeltételeket meghatározzák. Attila ezt nem tagadja meg, részint, mert gyönyörködik a bájos környékben, részint, mert minden egyes erődített várat nem tudna övéi óriási vesztesége nélkül bevenni, a múltkori vereség pedig kissé lelohasztotta őrjöngését.

Ezalatt a mazaeusokat, dindarokat, derriopsokat[?] és a mediterrán régió többi városát, faluját pusztítja. Megadásra kényszeríti Nonát, Goriziát, Argyruntumot, Vegiumot, e tengerparti városkákat. Ötödnapon a követek megint jönnek a városból, felajánlják a megadást, készséges engedelmességet jelentenek, ha az embereknek és javaiknak bántatlanságot ígér; hogy ezt könnyebben elérjék, átadnak kétszer tízezer aranyat. Attila elfogadja e feltételt; miután az ügyet elrendezik, megparancsolja, hogy tegyék lehetővé számára a bevonulást; azok kérik, hogy csekély kísérettel lépjen be a városba, nehogy a katonák zabolátlansága károkat okozzon. (45) A dolgot másnapra halasztják; követeli, hogy adják át neki a várost. Akadnak néhányan, akik ez ellen berzenkednek, a vezetők azonban a félelem és ígérgetés között tétovázva végül is megnyitják a zsarnok előtt a kaput. Ez, amint belép, elfoglalja az önként átadott várat, aztán kiadja a parancsot, hogy mindenki viselkedjék civilizáltan. Ámde ahogy a szittya sokaság megpillantja a gazdag várost, nemigen tudja tartóztatni magát, hanem barbár szokás szerint féktelenkedni kezd. Egyesek erőszakoskodnak, mások előbb orvul, aztán nyíltan rabolnak, rossz példájukkal fölhergelik a többiek merészségét, sokan azt mondogatják, hogy Attila csak kényszerből ment bele az egyezségbe, a hadseregnek pedig ezen a terméketlen és kellemetlen vidéken joga van némi szabadosságra. A városlakók viszont az első perctől méltatlankodva nézik az erőszakoskodást és fosztogatást, kérnek és tiltakoznak, hogy csendesebben viselkedjenek; a békeszerződés megszegése a legsúlyosabb bűn. A többség nem tudja házából nyugodtan nézni a féktelen és arcátlan ellenséget, eleinte titkon egymás közt emésztik magukat, aztán, ahogy ez egyre általánosabbá válik, éjféltájt komoly zendülés tör ki, a városban fejetlen verekedés kezdődik; mindkét részen sokan elesnek, sokan vaktában csapkodva a sajátjaikat ölik meg. (50) Attila felriad, és mert a zűrzavart nem tudja lecsillapítani, engedélyt ad a hunoknak a polgárok gyilkolására, a rombolásra és rablásra. A vezetők egy nagyobb csoportja vagyonát, gyermekeit, feleségét fölmenekíti egy kis flottára, majd miután jó néhányat leölt, elhajózik a városból, és átkel Itáliába. Akik ebben a csetepatéban óvatlanul viselik magukat, részint elesnek, részint halálos sebet kapnak, többen rejtekhelyeken bújnak meg. Napkeltére a hun katonának rablásra átengedett várost elpusztítja a fosztogatás és gyújtogatás. Miután mindez a tervek szerint végbement, Attila serege elmozdul Japydiába, e sziklás, csak nyájakban és borban gazdag vidékre, ahol először is megostromolja a senon gallokról nevezett és általuk alapított Zengget, amellyel átellenben Itáliában Senigallia, Etruriában pedig Siena viseli ugyanezen nevet. Ugyanis a gallok közül a bójok Noricumban, a scordiscok Mysiában tűntek fel, mely vészterhes vándorlásuk során számos várost alapítottak. Hasonlóképpen származtak ki az illyriaiak közül az autariaták, az ardiaeusok, a dardanok, a trákok közül a triballok, ha Strabónak adhatunk némi hitelt. Zengget, amelyet sem erődítés, sem őrség nem oltalmazott, azonnal elfoglalják és letarolják, hasonló sorsot mérnek Ortopliniára, Vegiumra, Lopsicára, Tersatra. (55) A meredek hegyek közé hajdan települt falvakat mindenfelé feldúlják, mindent lángba borítanak, a parasztokat vagy leöldösik, vagy rabságba hurcolják, az öregeknek nincs kegyelem, hiszen haszontalanok. Végül eljutnak Fiuméig és Alvonáig, ahol Isztria végződik, és ezeket ugyanígy leromboljak, felégetik. Nincs olyan iszonyú kegyetlenség, amely a hunok vadságát ekkor kielégíthette volna. Szétfoszlott tehát az illyricumiak és liburniaiak dacos gőgje, mely már a római birodalom virágkorában is sokszor szenvedett súlyos csapásokat. Mert Teutana asszony királysága idején végigáradt az Arsa és a Krka folyók között az Adriai-tenger egész partvidékén, és nem elégedett meg a pusztítással, rablással, hanem a nemzetek jogát sem átallotta súlyos gaztettel megsérteni. Tudniillik, amikor a római nép helytartói rablótámadásaik megfékezése végett odamentek, és a bűnösöket törvény elé citálták, kivégezték őket, mégpedig nem karddal, hanem áldozati barmok módjára bárddal, a hajóskapitányokat megégették, és hogy a római nemzetet meggyalázzák, önként asszonyi uralom alá adták magukat. Gn. Fulvius Centimalus a szenátus parancsára haladéktalanul hadjáratot indított Dalmáciába, az egész környéket megzabolázta, és hogy a helytartók szellemét gazdag áldozattal megengesztelje, a dalmát fejedelmeket engedelmességre kényszerítette. (60) Máskor, midőn a macedón háborúban Perseus király az illyricumiakat pénzzel megvásárolta, hogy a rómaiakat hátulról szorongassák, a római hűségtől való elpártolás miatt Anicius hadvezér késedelem nélkül leverte őket, és elpusztította Scutarit, amely e nemzet fővárosa volt, mire a többiek azonnal megadták magukat. E háború előbb ért véget, mint ahogy a híre megérkezett volna Rómába. Harmadjára Augustus uralma idején a dalmaták az erdők védelmét kihasználva rablótámadásokat hajtottak végre, mire Delminium városát felégette, őket pedig majd mind lekaszabolta, aztán Asinius Pollio megfosztotta őket nyájaiktól, fegyvereiktől, földjeiktől. Augustus később Vibiust küldte leverésükre, aki e vad emberfajtát arra kényszerítette, hogy az aranyat a római kincstár javára ássa ki a földből, hogy a kapzsi nemzet az aranyat más hasznára kitermelve alaposan megbűnhődjék a harácsolásért.

Dalmácia és az egész liburniai táj kipusztítása és felégetése után a hunok a félsziget módjára hosszan elnyúló Isztriát rohanják meg, amely városait és lakóit tekintve egyformán kitűnő. A földeken szerteszét száguldoznak, a falvakat pusztítják, számos kastélyt feldúlnak, óriási prédát szereznek, a parasztok mérhetetlen tömegét hajtják rabságba, a munkaképtelen korúakat megölik. (65) A tengerparti városokkal ékeskedő Isztria mindenestől romba dől; ezt sokan tévesen az Ister folyóról nevezik, amely a Pó torkolatával szemben ömlik az Adriába, és a Dunától Itália irányába tér el, így elsősorban Cornelius Nepos, maga is a Pó-vidék lakója, azonban a Dunától semmiféle folyó sem látszik az Adriai-tenger felé folyni. Ezeket egyszerűen megtéveszti az a körülmény, hogy az Argo hajó folyó mentén jutott Trieszt közelében a tengerhez, ugyanis nyilvánvaló, hogy ezt a hajót vállon cipelték át az Alpok hágóin, majd folyón csorgott le. Mert az argonauták az Al-Dunán, majd a Száván, aztán az éppen erről elnevezett Nauportuson Nona és az Alpok között keleti árral utaztak. Először Polát ostromolják meg, a rómaiak világhírű gyarmatát, melyet hajdan a colchisiak alapítottak, és később Pietas Juliának neveztek. Az ütközet megindulása után másnap nekiveselkednek az ostromnak, keserves verekedés kezdődik, amely a városlakókat úgy megrettenti, hogy megadják magukat, vállalva bármely feltételt, amely az ellenségnek tetszik. A vezetőket a piacon lenyakazzák, a többiek kegyelmet kapnak. A hunok dühe elpusztítja ezt az ősrégi várost, amelyet azok a colchisiak alapítottak, akik – mint Callimachus mondja – Medea ellen küldettek, de ígéretüknek nem tudtak eleget tenni, a menekülés reményét feladták, és a felépített várost a görögök nyelvén a menekültekének, a colchisiakén pedig Polának nevezték el. (70) Nem maradt sértetlen sem Parenzo, sem Nona, hanem hasonlóképpen tűz emésztette el ezeket a rómaiak által alapított városokat is. Elpusztult ugyanebben az időben az összes falu, amely a dühöngő viharról Fiumei-, majd a Karni-hegyekről Kvarnernek nevezett öbölben feküdt; a tengermellék hasonlóképpen tűz martaléka lett. A hunok megint felgyújtották a Dalmácia és Pannónia határán levő Stridó városát, amelyet a gótok előbb már leromboltak, és amelyet az isteni Jeromos iránti tiszteletből újjáépítettek. Azután Attila Trieszt városához siet, az ékes római kolóniához, Aquileiától 180 stádiumra, melyet néhány nap alatt bevesz, lerombolja a boráról híres Pucinum erődítményt. Átkel a Formión, amelynek most Rizan a neve, meg az Arsa folyón, eljut a Natisonéig, és mindenütt tűzzel-vassal dúlja a falvakat, városokat.

(75) A hunok e nagy sikeren felbuzdulva Aquileiához vonultak, és azt remélték, hogy a várost könnyűszerrel elfoglalják, mert azt hitték, hogy a többihez hasonlóan ebben sincs katonaság. Azt sem tudták, hogy ez egykor a Pón túli városok elseje volt, amelyet a rómaiak annak idején éppen a barbár betörésekkel szemben állítottak fel 15 mérföldre a tengertől, mellette folyik el az Ausa, a Natisone és a Torre. Hajdanában az Al-Duna menti illír népek ide szoktak a Natisonén az árral szemben több mint 60 mérföldnyire teherhajóikkal feljönni, felhajóztak ehhez a vásárhelyhez, és rabszolgáért, marháért, bőrért tengeri árucikkeket, bort, olajat vásároltak össze. A velencei tartomány határain kívül egy síkságon helyezkedik el, attól egy folyó választja el, amely az Alpokban ered, és amelyen körülbelül 1200 stádiumra Neumarkt városhoz szokás felhajózni, ahonnan Gn. Carbo megütközvén a cimberekkel eredmény nélkül távozott. Mint Strabo mondja, e hely természettől fogva igen alkalmas aranymosásra, de nem kevésbé vaskohászatra is. (80) Ugyanebben az öbölben említik Diomedes gyönyörű épületű templomát egy bájos berekkel. Diomedes Adria-tengeri uralmáról nemcsak a Diomedes-szigetek és nemcsak a Daunus nemzetségéről meg az Equestre Argosról fennmaradt emlékek tanúskodnak, hanem a hajdan híres velencei méltóságok is, amelyek fehér lovat szoktak volt feláldozni. Emellett valaha látható volt két liget is, egyik az argosi Junónak, másik az aetoliai Dianának szentelve, melyben – mint beszélik – a vadak úgy megszelídültek, hogy a szarvasok mindenütt együtt legelésztek a farkasokkal; azt mesélték, hogy itt a kutyák azonnal összebarátkoztak a dámvadakkal és a nyulakkal. Emellett az a mese is járta, hogy volt egy illető, aki kezességvállalásban roppant készséges volt, és e szolgálataival hírhedtté válva örökös csipkelődésnek tette ki magát; egyszer vadászokkal találkozott, akik egy tőrbe ejtett farkast vittek; ezek tréfából megkérdezték tőle, hogy nem óhajt-e a farkasért önkéntes kezességet vállalni, hogy annak elkövetett bűneit jóvátegye; megígérik, hogy ha megteszi, az elfogott bestiát nyomban eleresztik; (85) ez letette az esküt a farkasért, mire a szabadon eresztett farkast, amely előzőleg egy hatalmas ménest üldözött, anélkül, hogy bélyeget sütöttek volna rá, a kezes istállójához vezették; az hálából a kancákra rásütötte a farkas jegyét, ezeket pedig, melyek nem annyira szépségükkel, mint gyorsaságukkal tűntek ki, farkastermőknek nevezték el; e nevet és jegyet a kancák utódai továbbörökítették a tenyészetben, közülük egyetlen kancacsikót sem adtak el, hogy ez a törzs csak nekik maradjon meg; ebből villámgyors kancautódok származtak. De hogy a valósághoz visszatérjünk, amikor a macedón hadjárat küszöbön állt, háború tört ki az isztriaiakkal, ezek ugyanis akadályozták Aquileia kolónia telepítését. Ugyanezen évben a gallok földjén létesült egy latin gyarmat. Aquileia akkor indult virágzásnak, amikor a rómaiak a Duna menti népekkel háborút kezdtek. De azt sem szabad mellőzni, amit Capitolinus mond el, hogy a Maximinusokkal szemben az aquileiaiak derekas hűséget tanúsítottak a szenátus iránt, ugyanis amikor a nyilazáshoz szükséges húr elfogyott, az asszonyok hajából pótolták. Továbbá egy márványkőbe vésve az olvasható, hogy az aquileiaiak újjászervezője és alapítója Caesar Augustus volt. Ő szilárdította meg és állította helyre Itália legjava ifjúságából sorozott újoncokkal a kapu és a híd közötti kettős utat, amelyet addigra a hosszú idő tönkretett. De térjünk vissza oda, ahol elkanyarodtunk.

(90) Attila körüljárja Aquileiát, meghökken a város nagyságán és erődítményén, és megállapítja, hogy nemcsak rajtaütésszerű támadással, de hosszadalmas ostrommal sem lesz könnyen bevehető. Mert ahogy Itáliába betette a lábát, Valentinianus, a szittya veszettséget jól ismerve, a tengerparti városokba tekintélyes őrségeket helyezett. Az aquileiai polgárok pedig, hogy nagyobb felkészültséggel és biztonsággal csatázhassanak a barbár támadókkal, gyermekeiket, vagyonukat, asszonyaikat és a tehetetlen korúakat a közeli szigetekre küldték, így hát kemény ostrom indul a város ellen, azonban alig engednek valakit is a közelébe. A városból napközben gyakrabban, néha éjszaka is ki-kitörnek a táborra, sok embert lemészárolnak, majd titkos jelre visszavonulnak; cselvetéssel sokszor ejtik tőrbe egymást. Attila nem nézi jó szemmel, hogy övéi véletlenszerűen hullanak el, és ezért inkább a nyílt, termékeny mezőséget dúlja, felgyújtja a falvakat és a hegyi erősségeket, szokásos embertelenségével széltében portyázik a friulánok, másként Pón túliak között; és a hun ezt nem meggondolatlanul teszi, hanem azért, hogy az érzékelhető kegyetlenség a városbeliek bátorságát megtörje, és megadásra késztesse őket. (95) Azok viszont gyermekeiktől, asszonyaiktól, vagyonuktól már megszabadulva, abban a tudatban, hogy sem élelmükből, sem muníciójukból nem fognak egyhamar kifogyni, erejükben bizakodva jó reménnyel éltek, az ellenséget elszántan várták, gyakorta ingerelték is, önként adtak lehetőséget az összecsapásra, sokszor vállalkoztak rajtaütésre, az őrökre, alvókra váratlanul rárontottak, és olykor tekintélyes veszteségeket okoztak az ellenfélnek. Attila sem tudott nyugodni emiatt, tartott tőlük, és erősen aggódott, hogy mindjárt e legelső itáliai erősségnél egész vállalkozása meghiúsul. Ezért nap mint nap próbára tette cseleit, furfangjait, újabb ostromeszközöket agyalt ki, körben fatornyokat emelt, ezekre mellvédeket helyezett, mindenfelől anyagot hordatott az árok betöltésére, gyakran odavontatta az ostromgépeket és lőtte a falakat, de egyszer sem tudott övéinek súlyos kárvallása nélkül visszavonulni. Rájött, hogy sem erővel, sem alagutakkal, sem csellel nem tudja elfoglalni a várost, abban reménykedett, hogy legalább kiéheztetéssel beveheti. Ügyel, hogy a római flotta ne úszhasson föl a Natisonén, és a kránicok meg a noricumiak se tudjanak beszállítani semmit sem; megszállja a hegyszorosokat, őrizteti a folyók torkolatait, eltorlaszol minden bejáratot. (100) Eközben a hunnak is ugyanígy kellett gondoskodnia arról, hogy a fölmérhetetlen tömeg az élelmiszerszállítás elakadása miatt éhen ne vesszen. Kénytelen volt ezért széles körben portyázni, az erődítés nélküli helységeket messze környéken kirabolni, nehogy az élelemhiány megkínozza. Emellett, hogy Aquileia ostromának elhúzódása miatt a hadsereg bele ne tunyuljon a nyugalomba, vagy szét ne züllessze a lázongás, eközben a szomszédos városkákat támadja. A lovasság egy részét és a mozgékony gyalogokat átküldi a Tagliamento folyón. Concordiát, a rómaiak jeles települését, egykettőre beveszi és lerombolja. Felforgatja a Ravennához hasonlóan mocsarak közt fekvő Altinumot és az ősi eredetű Oderzót. Ezek később újjáépültek, de a longobárdok, mint olvassuk, ismét elpusztították őket abban az évben, amelyben Forlimpopolit is. Altinum romjaiból épült Torcello. Hasonlóképpen tönkremennek a trevisóiak, a quarquenok, a foretanok, a togiensek, a varvarok. A velencei mocsaraktól Treviso, amelyet a Sile folyó vág ketté, húsz, Altinum három mérföldre fekszik. (105) Aquileia ostroma eközben lassacskán komolyabbra fordult, ahogy ugyanis a kapuk előtt és körös-körül számos erődítményt emeltek, már senki sem tudott a városból kijönni, oda bemenni, bármit be- vagy kivinni; az árkot feltöltötték törmelékkel. Az ellenség már a falak tövében állt, és a védőket visszaűzte róluk. Ekkor a második esztendő folyt, a kránicok, a friuliak és a környékbeliek valamennyien behódoltak, elpusztultak, és Aquileia még mindig derekasan ellenállt. Valamennyien szilárdan föltették, hogy vagy megvédik a várost, vagy azzal együtt becsülettel elvesznek, mert a hun rabszolgaságnál semmit sem tartottak nyomorúságosabbnak. Körülbelül tízezer ember hullt el a város alatt, és eddig még semmit sem ártott neki. Elsősorban abba vetették a reményüket, hogy végül is úgy kifárasztják az ellenfelet, hogy kénytelen lesz felhagyni az ostrommal. Attila semmiféle ígérettel sem tudta őket rábírni a megadásra, jóllehet nemcsak személy- és vagyonbiztonságot meg adómentességet ígért, hanem az engedelmességnek is csak egyetlen parányi jelét kérte. A lakosok erre még elszántabban védekeztek, mert mások példáján kiismerték a szkíta eskü és jóindulat hamisságát. Attila végül már szívélyesen bánt velük, egy foglyot, aki véletlenül kijutott, önként visszaengedett, néha ajándékokkal környékezte és biztatta a vezetőket, hogy gondoljanak valamit hazájuk és övéik érdekeire is; mondogatta emellett, hogy az ellenfélen kívül senkitől sem várhatnak védelmet. (110) Ezek bedugták a fülüket, és el nem hanyagoltak semmit sem, ami otthonuk megoltalmazásához szükséges volt, az élelmet fejenként szétosztották, mégpedig roppant takarékosan, életüket a haza javához képest semminek tekintették, annál is könnyebben, mert hiszen asszonyaikat, gyermekeiket, vagyonukat Grado szigetén helyezték el.

Midőn már a harmadik esztendő telt, Attila gondolkodóba esett, főleg azért, mert hallotta a katonák pusmogását, és attól félt, hogy a különféle népek körében könnyen zendülés törhet ki. A főemberek legtöbbje is az ostrom feloldásáról beszélt, amiről ekkor még nem akart dönteni. Egyszer, ahogy a város falait nézegeti, látja, hogy a gólyák, amelyek a háztetőkön szoktak fészkelni, a városból kiköltöztetik a fiókáikat, a tanyák tetején új fészket raknak, és csapatostól menekülnek. E jósjel láttán azonnal magához hívatja a főtiszteket. Nézzétek, uraim, milyen kedvező jelet mutatnak nekünk az istenek, mondja, akik nem akarják, hogy nagy vállalatunkat elhamarkodottan abbahagyjuk, és legkedvesebb madaraikkal figyelmeztetnek minket az égből. Lám, a gólyák elköltöznek a régóta ostromlott és már pusztulásra ítélt városból. Nyilván mutatják, mekkora ínség gyötri az ellenfelet, a veszély közeledtével elhagyják az összeomlóban levő várat, és nekünk jelzik a közeli diadalt. (115) Legyetek hát jó reménységgel, bajtársaim, mert ez egyetlen nap bőven megfizeti nekünk azt, amit kemény ostrommal eltöltött három év nem tudott megadni. Te pedig, Mars atyánk, győzhetetlen Herkules, és ti mind, istenek, igazoljátok e jövendölést, óvjátok népeteket, amelyet az emberiség ostorául kibocsátottatok, mert azt akartátok, hogy büntesse meg a bűnös nemzeteket. Én pedig, ha segítségetekkel újra legyőzöm a rómaiakat, hálám jeléül a zsákmány harmadrészét nektek ajánlom, és megígérem, hogy Mars atyánknak az ellenség vérével gazdag áldozatot mutatok be. Attilának e szavaira valamennyiük lelke tüzet fogott, úgyhogy azok, akik a győzelem reményét már feladták, elhatározták, hogy erejüket a végsőkig megkísértik. Azonnal jelet adnak, a városhoz viszik a masinákat, összeszednek mindent, ami szükséges, és azzal az elhatározással indulnak a csatába, hogy addig nem hagyják abba, míg a várost hatalmukba nem hajtották. (120) Felfejlődnek tehát, és úgy indítják meg a rohamot, hogy több vakmerőséggel, mint óvatossággal lélegzetvételnyi szünetet sem hagynak addig, míg a falakra fel nem hágtak. A városvédőket megrémiszti az ellenség fékezhetetlen merészsége, és nem tudnak annyit letaszigálni a bástyákról, mint amennyi versengve felnyomakszik. A lezuhanók tetemei betöltik az árkot, a sánc a földdel egyenlővé válik, és míg ezek nem annyira hatékonyan és ügyesen, hanem lelkesen és makacsul csatáznak, addig azok félelemből és kétségbeesésből verekednek. Attila itt is, ott is felbukkan, biztatja övéit, hogy csikarják ki a már felcsillanó győzelmet, adományokat, kitüntetéseket, örökös járadékot ígérget. Az egész zsákmányt felajánlja a katonáknak; kiáltozik, hogy ez dúsgazdag lesz, hiszen itt a második Róma. Most korholja a késlekedőket, most dicséri a derekakat és lelkeseket, hely és idő szerint tölti be hol a vezér, hol a katona tisztét. E napon semmit sem hanyagol el a legvitézebb hadvezér feladatai közül. Amint észreveszi, hogy a városbeliek lankadnak, elordítja magát, hogy a város elesett. Felragadja ércpajzsát, létrát támaszt a falnak, és iparkodik fölfelé, amikor pedig ezt a többi meglátja, mindenütt olyan roham indul a város ellen, hogy képtelenség tovább tartani. (125) A király zsákmányt, öldöklést, gyújtogatást, rombolást kiáltozik a falról. Odabent csapatostól és párosával folyik a verekedés, innen üvöltés, onnan szánalmas jajveszékelés hallik. Az aquileiaiak egy szálig elestek. Az egyik szépen, a másik hitványul halt meg; az egyik kihívta maga ellen a sorsot, a másik bátran elébe futott. Sok hunt elcsábított a zsákmány utáni vágy, és míg a pincékben óvatlanul bóklásztak, nyomorultul ott pusztultak. Az életben maradt asszonyokat elkapták és megbecstelenítették; nem törődtek tisztességgel, szeméremmel, korral, emberséggel. Nem volt kímélet a női nemnek; elhurcolták a szüzeket, a tisztes matrónákat, és az ellenség kénye szerint erőszakolta meg őket. Templomot, utat és útfelet csapatostól és egyenként fertőztettek gyilkolással, fosztogatással, rablással, az asszonyokat a férfiak szeme láttára gyalázták meg, a szülők előtt koncolták fel irgalmatlanul a gyermekeket, a csecsemőt kitépték az anyja kezéből és a falhoz csapták; mindent elárasztott a vas és a tűz, a vér patakban ömlött; az irgalmasság eltűnt, és mindent betöltött az öldöklés. Emlékeznek egy jeles erkölcsű asszonyra, aki a rút ellenség elől fölmenekült a háztetőre, hogy megoltalmazza magát, és amikor rájött, hogy testét csak a halál mentheti meg a gyalázattól, a magas épületről önként belevetette magát az alant hömpölygő Natisone folyóba. (130) Nem méltatlanul volna az istennők közé sorolandó, hiszen az utókorra a tisztesség megőrzésének gyönyörű példáját örökítette. A vad szittya nem hagyta ott előbb a földdel egyenlővé tett várost, mint az üdvösség 454. esztendejében. Sokan másképpen beszélik el ezeket az eseményeket, inkább az olaszoknak akarván hízelegni, mint a valóságot megírni; de bár efféle csalafintasággal elháríthatták volna a barbár embertelenséget! Azt beszélik ugyanis, hogy az éhségtől kegyetlenül meggyötört aquileiaiak azzal az ötlettel szabadultak ki a háromesztendős ostromból, hogy a falakra fölfegyverzett bábukat állítottak hadrendben, melyek egy sor őrnek a látszatát keltették, a figyelmetlen ellenség látva a város erődítését, hanyagabbul viselkedett, unalmában gyakran ellazsálta a strázsaállítást, az őrjáratot, a polgárok pedig gyermekeikkel, asszonyaikkal, vagyonukkal együtt titokban kiszöktek a városból, és a Gradónak nevezett közeli szigetre menekültek. A hun akkor jött rá arra, hogy várakozásában csalatkozott és kijátszottak, amikor a gólyák a bábukra rászálltak, és mint mesélik, az elfoglalt várost üresen találta. Bárcsak ezt lehetne igaznak tartani, s ne a katasztrófát! Aquileia elpusztulása minden itáliait olyan félelemmel töltött el, hogy falként akartak szembeszegülni az ellenféllel, és elsősorban a rómaiak, akik nem is olyan rég a gótoktól elpusztított várost kaptak vissza, és most azokénál is súlyosabb embertelenségtől tartottak. (135) Amikor Aquileia pusztulását a szenátusban jelentették, valamennyien úgy megrémültek, hogy megirigyelték az elesettek sorsát, akiket az isteni irgalom megszabadított ezektől a bajoktól, és az élők helyzetét gyászolták, akik ez iszonyú időkre megmaradtak. Egy darabig sóhajtozással, szipogással vegyes csend telepedett rájuk. Valentinianus császár egy kissé leplezte félelmét, nehogy példájával a többiek bátorságát megtörje, és az atyák állásfoglalását kérte. Kevesen szavaztak, mert a szomorúság miatt senki sem tudott szólni. Végül a tanács határozatából minden oltár előtt misét celebráltak, aztán országos gyászt, könyörgéseket, áldozatot tartottak. És mert az előző évben állandó volt a földrengés, és üstökösök tűntek fel, továbbá számos helyet villám sújtott, és különféle csodajelek mutatkoztak, elhatározták, hogy megtisztítják a várost, ezenkívül sorozást tartanak Itália-szerte és hatalmas sereget állítanak ki. A szenátus szétoszolván az asszonyok a piacra vonultak, jajveszékeltek, hogy a hazát, a gyermekeket, az otthonokat és az oltárokat meg kell menteni, siratták a maguk meg az aquileiaiak vesztét, felajánlották az ékszereiket, és kiáltoztak, hogy szálljanak ki a barbárok ellen. A városban mindenfelé zavarognak és szaladgálnak; óriási a fejetlenség és a siránkozás. Az atyák közül sokan, akik a vallásról helyesen gondolkoznak, felkeresik Leó pápát, akiről tudják, hogy szent életű férfiú, áradó könnyekkel ajánlják kezébe Róma üdvét, egyúttal kérik, hogy az itáliaiakat fenyegető végveszedelmet könyörgéssel hárítsa el, ne hagyja magára a reszkető egyházat és a római birodalmat. (140) A püspök kijelenti, hogy a bajt az olaszok pogány bűnei okozták; azt állítja, hogy az isten haragját a lelkek megtisztításával és az igaz hittel kell lecsendesíteni, a jóságos és mindenható Jézus Krisztus sohasem fogja cserbenhagyni a jámbor lelkeket. Egész Itália egyképpen hánykolódott, és nemcsak a rómaiak, hanem a legkülönbözőbb nemzetiségek is nagy számban költöztek el, ahova lehetett; azonban innen a hunok, onnan a vandálok, amonnan a gótok álltak az útjukban. A szenátus utasítására mégis valamennyien felkészültek a helytállásra.

Mialatt az ellenség Aquileia ostrománál időzött, kipusztult és elégett Friuli, Krajna, szinte az egész Veneto Padováig és Vicenzáig. A velencei öböl lakói, hogy e nagy felfordulásban épségükről gondoskodjanak, kiköltöztek a mocsarak közeli szigeteire, amelyeket a beömlő folyók töltöttek fel, és elsősorban egyes padovai előkelőségek húzódtak egy szigetre, amelyet később Rialtónak neveztek el. Padova környékéről nagy tömeg futott Chioggiához, Meduacushoz és Albiolához. Ezt a szomszédok példájára tették, tudniillik ez időben Aquileiából Gradóba, nem messze a szárazföldtől, Concordiából Caorléra, Altinumból hat egymáshoz közeli szigetre költöztek. (145) Ezeket az elveszett városok kapuiról nevezték el Torcellónak, Mazzorbónak, Buranónak, Muranónak, Constantiacumnak és Amianumnak. Mert a beömlő folyók iszapjából lerakódott, a tenger mozgása által megszilárdított és egymástól nem túl távol fekvő mocsaras szigetek az odagyűlők számára biztonságos menedékhelyet kínáltak. Idehúzódtak a hun tűzvész túlélői is, akiket elriasztott a körös-körül zúgó ellenség. A menekültek tömege kezdetben a mocsár anyagából eszkábált házikókat, megélhetését halászattal kereste, a halevők módjára éldegélt, mindent szervezetlenül csinált, a szárazföldet gyűlölte, mint gonosz mostohát. A gót lerohanás után a hunokat szenvedte el, és várta aztán a többi barbár támadást. A menekültek nyomorú népségéből összekovácsolódott Velence városa tehát e csekély kezdeményből jutott akkora fejlődésre, hogy most a saját súlya alatt nyög. A hatalmas és dúsgazdag város az üdvösség négyszázötvennegyedik évében született, és sohasem jött volna létre, ha nincs Attila, a környező városok réme; mert sok város romlásából a sors fordulásával virágzott fel. Egészében Aquileia, Concordia, Altinum, Padova, Oderzo, Monselice, Eradea, Asolo, Grado, Caorle és Loreo maradványaiból áll, és mert jó részben római vér alkotja, az ősi római nemességet annyira magán viseli, hogy irigység nélkül joggal helyezhető a többi elé. (150) Pusztulásától nem kell tartani, hacsak a belső pártoskodások meg az itáliai összeesküvések tönkre nem teszik, vagy a hun háborúval ugyanazt a végzetet nem idézi magára, amely a kezdetét adta. Ha ezeket a bajokat képes okosan elkerülni, bizony, senki sem kételkedhet abban, hogy hatalma a világ végezetéig fennmarad. De erről ennyit.

A bősz ellenség Padovához vonult, a város nevétől felingerelve, és bár tudta, hogy az igen erős, mégis azt remélte, hogy meggyötri az éhség, és nem tud sokáig ellenállni, elvégre környékét három éven keresztül pusztította. Azt is tudta, hogy csak a jó erőben levő ifjúság maradt ott, mert a hadra alkalmatlanok a szent tárgyakkal és a vagyonnal a mocsaras szigeteket foglalták el, hogy szökéssel mentsék meg magukat a hunok vadságától. Megkezdődik tehát e híres és régi város ostroma, melyet a trójaiak és a henetek alapítottak Antenor vezetése alatt, és amelyet a római néphez mindig a leghűségesebbnek tartottak, hiszen a köztársaságot a legnehezebb időkben is mindig támogatta pénzzel és fegyverrel. (155) Amikor pedig az újdonsült népek kolóniákká szerveződtek, Padova nem úgy vált kolóniává, mint a többi. Mivelhogy a padovaiak megkapták a latin jogot, minek következtében szavazhattak Rómában a népgyűlésen. Tiberius idejében ötszáz lovagrendű férfit vettek számba benne, és tudható, hogy a régi esztendőkben 120 ezer katonát küldött. Hogy mily derék férfiak és kitűnő mesteremberek ékesítették, mutatja mind az árucikkeknek a tömege, amelyet Rómába küldött, mind pedig a választékos posztó- és ruhakereskedelem. Itt tisztelték Jupiter ősrégi templomát, amelyben a spártai Cleomenes győzelmével szerzett és Padovába szállított zsákmányt kifüggesztették, azt gondolják, hogy ez ott állt, ahol most az isteni Jusztina fennhéjázó temploma, amint az ott lelt kövezet bizonyítja. Férfiai nem kevésbé szerencséltették, hiszen itt született Titus Livius, a római történetírás atyja, továbbá Volusius, Stella és Flaccus remek költő. Földje kiválóan termékeny, rajta szőlőhegyek és olajfaligetek, leginkább Tarvisiónál, amely a legkitűnőbb bort termi. (160) És mert a rómaiak gyarmata volt, a római nemességet és dicsőséget annyira sugározza, hogy Itália legvirágzóbb városaival is bátran összehasonlítható. E fontos város megszerzése annál inkább izgatta Attila fantáziáját, mert úgy látszott, mintha egy másik Rómát győzne le. Miután pár napig kemény ostrom alatt tartotta, a lakosok éhségre jutottak, és hogy épségüket megóvják, megadták magukat a hunnak. Ez azonban a várost megszerezve ügyet sem vet az egyezségre, mert az isten ostorának gondolja magát. A sereggel beront a városba, ellenség módjára mindent szétdúl, feléget, lerombolja a városházat és a színházakat, felforgatja a palotákat és a kevély templomokat, egyazon vadsággal kegyetlenkedik a férfiak és az ott maradt nők ellen, hatalmas zsákmányt hurcol el. Azok az írók, akik mindezt szép stílusban írták meg, úgy mondják, hogy Padova lerombolása után a szkíta sereg Vicenza, Verona, Milánó és a Paviának nevezett Ticinum felé vonult, és mindvégig a Pón túli régióban haladt. Aztán tábort vert a Mincio folyónál, hogy a szövetségesekkel megtanácskozza, egyenesen menjen-e Rómának. (165) Ezzel szemben a magyar évkönyvek, hogy nagyobb dicsőséget szerezzenek maguknak, mivel Attilát országuk megalapítójaként tisztelik, azt mondják, hogy Padován kívül pusztulásra juttatta Ravennát meg az akkor még nem is létező Ferrarát is az Alpokon inneni Gallia több városával együtt. Úgy vélik, hogy Attila dicsőségét nagymértékben növeli Ravenna nemes volta, hiszen úgy hírlik, hogy azt a thessaliai görögök alapították. Ezek, amikor a toszkánok kártételeit tovább nem tűrhették, az umberek közül egyes népcsoportokat magukhoz vettek, hogy azok lakják a felépített várost, maguk pedig őshazájukba tértek vissza. Közülünk néhányan Livius kijelentése nyomán arra következtetnek, hogy a szabinok városa volt. Tiberius császár, mint az aranyos kapura fel van írva, fallal vette körül. A magyarok tehát azt beszélik, hogy ez időben a város püspöke az ariánus hitetlenséggel fertőzött János volt, az apostoli szék hírhedett ellenfele, akit tűztől-víztől elátkoztak, aki római módi szerint 12 bíborossal pápává tette magát, és méltóságának fenntartása végett egy csomó aranyat szedett össze; ez stólában, püspöki öltözetben a papi testülettel együtt az érkező Attila elé ment, leborult az ellenség lábához, és könyörgött hazája épségéért, hálás szolgálatot ajánlott, és megígérte, hogy a nép teljesíti a parancsait; (170) aztán arra biztatta a királyt, hogy kövesse az ő hitbeli meggyőződését, és támadjon neki a többi kereszténynek, mit ha megcselekszik, ő mindent elkövet, hogy Itáliát meg Afrikát a legcsekélyebb kockázat nélkül leigázhassa; Attila inkább a hatalom reményében, mint a vallás kedvéért azt válaszolta neki, hogy az alázatosan könyörgőknek illetlenség volna meg nem kegyelmezni, s ha a helyzet úgy kívánja, a hatalmas gyalázat nélkül adhat helyet az emberségnek, hiszen az embertől semmi emberi sem lehet távol; ez idő szerint azonban neki egyszerre kell eleget tennie az emberség és a méltóság követelményeinek, hiszen egyik a másik nélkül nem szolgálhatja hírneve megőrzését; ezért, hogy mindkettejük érdekének és tisztének megfelelően járjon el, úgy fogadja el a felajánlott megadást, ha a kapuk szárnyait a küszöbre fektetve megtiporhatja, és neki meg seregének tisztes és biztonságos bevonulást engednek, máskülönben sohasem járul hozzá a megadáshoz; a ravennaiak kész örömmel elfogadtak minden feltételt, amit szabott, ezt is, nehogy mindnyájan odavesszenek, azonnal vesszőfonadékot csináltak, a vaskapukat lefektették a földre és a küszöbre, a legnagyobb alázattal és hűségük fitogtatásával szabad bejárást engedtek; (175) a sereg a legcsekélyebb kártétel nélkül keresztülvonult a városon, a király kényére időzött ott, majd megtámadta Flaminia egy részét, Ferrarát és Liguriát. Ezt a többieknél nem találom. Ravennáról semmit sem mondhatok; mivel János eretnek főpapot megnevezi, a névből valami feltételezésre következtetek. Ferraráról és Liguriáról semmit sem tanúsítok, mert Ferrara nem hogy város nem volt akkor, de falu sem, és semmit sem olvastam a hunok liguriai tetteiről. Ez a veszettség Paviáig és Milánóig tombolt. A többi író pedig Padova elfoglalása után nem Ravenna, hanem Vicenza és Verona ostromáról ír, és ezek tekintélyének inkább kell hinnünk. Mert a Meduacus partján álló Vicenzát Milánóval, Bresciával és Veronával együtt alapították a gallok, akik Róma városát elfoglalták, és Palaemon grammatikus tette híressé. A Meduacust most Bacchiglionénak hívjuk. A hunok ezen túl vertek tábort, a vicenzaiak megijedtek tőlük, és harmadnapra megadták magukat, ámde ha ezt is tették, semmi hasznuk sem lett belőle; mert az ellenség szokása szerint nemcsak kifosztotta őket, hanem kegyetlenül le is öldöste; a gyönyörű épületeket mind feldúlták.

(180) Aztán elrohant az Adigéig, megostromolta a ragyogó várost, Veronát, amelyet a gallok építettek, és amelyet egy mindmáig kitűnő színház tesz híressé, és amelyet a rómaiakon kívül senki sem mert megtámadni; ezt nagy tudású férfiak szerencséltették, Aemilius Macer, Catullus és a két Plinius, akiknek oly sokkal tartozik a latin utókor. Ez a város a megadástól sem várt hasznot, biztos helyre sem menekülhetett, ezért úgy határozott, hogy védelmezi magát odabent, megtapasztalja a barbár dühöt, és szívesebben esik el a haza bátor védelmében, mint hogy elhagyva otthonait és templomait megszökjön, aztán szökés közben erdőn-mezőn barmok módjára lemészároltassék. A lehetőség szerint már rég erősítgették a várost, és a veronaiak annál serényebben fáradoztak ezen, minél közelebb érezték a végveszedelmet. Mindenhonnan élelmet gyűjtöttek, hogy az irdatlan ellenséges tömeget időhúzással és éhséggel tönkretegyék; de miután három-négy alkalommal megindult a támadás, és a csatározás folyamatossá vált, kezdték megbánni viselkedésüket. Mert a vaskos fal meg a nagy felfordulásban a városba behúzódó menekültek tömege nem volt képes ellenállni a roppant hun erőknek. Ha azonban egyszer a halált felvállalták, már semmi sem történhetett, ami megingathatta volna a védteleneket; ostrom közben kitörésről szó sem lehetett. A környék széltében-hosszában kipusztult, a falvak leégtek, az Alpokból és a Raetiai-hegységből minden mozdíthatót elhurcoltak. A mantovai és a cremonai vidéket teljesen feldúlták, és egészen a falakig portyáztak. A mantovaiak a mocsarakkal óvták magukat, a cremonaiak rosszabbul jártak. (185) A Minción átkelve hasonlóképpen dúlják a cremonaiakat és a cenomannokat. A bresciaiak buzgón gondoskodnak városuk erődítéséről, a kapukat naponta támadó, a Pó és az Alpok között száguldozó ellenséget vigyázzák és félik. Mindenki a veronaiakon csügg, mert ha azok kitartanak, kilátás nyílik arra, hogy hasonló erőfeszítéssel ők is megvédhetik magukat. Ezek azonban látják, hogy hiába reménykedtek abban, hogy az ínség miatt az ostrom abbamarad, és elhatározzák, hogy megadják magukat. A tanács úgy dönt, hogy követek útján kérjenek Attilától békét és kegyelmet, bármilyen feltételt is szab, vásárolják meg és fogadják el a békét. A kiküldött követek másnap visszajönnek, miután a polgárok bántatlanságán kívül semmit sem tudtak Attilától kieszközölni. Elmondják, hogy a zsákmány harmadrészét Marsnak és a jóságos Herkules atyának ajánlotta fel, a többit odaígérte a katonaságnak, mert ekkora embertömeg nem élhet meg zsákmány nélkül, de a várost és a polgárokat sértetlenül fogja hagyni. A polgárok megadják magukat, a kaput megnyitják, a hunt beeresztik a sereggel, ő pedig, ahogy a piac közepén megáll, a prédát az áldozatul ajánlott rész kivételével átengedi a katonáknak. Ki-ki hozzálát a rabláshoz, a javakkal együtt viszik a hajadonokat és a szemrevaló asszonyokat, hiába minden hivatkozás az ígéretre. (190) A férfiak igyekeznek asszonyaikat és gyermekeiket megmenteni az elhurcolástól, amivel magukra szabadítják a szittya vadságot; amikor pedig a fegyver ellenük fordul, a tombolásnak oly sokan esnek áldozatul, hogy csak egy kis rész menekül meg. Széthordják az ezüstös, aranyos, drágaköves istenszobrokat, a templomi edényeket és felszerelést, számos épületet felgyújtanak. A nemes kivitelű színházon esik meg a szívük. Ahogy Verona füstjét meglátta Mantova és Cremona, melyek egyikét az etruszkok alapították, másika régi római gyarmatváros volt, mindkettő páni félelembe esett. Bresciához odavonult a sereg, a cenomannokat széltében-hosszában pusztították; az emberekkel együtt hajtották és mészárolták a jószágot. Amikor a hun erre rátámad, a sok híres város kifosztása után már tetemes zsákmány terheli. Lerohanja, feldúlja, felgyújtja a bergamóiak földjét. Trogus szerint Bergamót és Bresciát a gallok alapították, amikor Rómát elfoglalták. Úgy látszik, Cato másképp tudta, ő ugyanis azt mondja, hogy Bergamo és Como az orumboviusok törzséből származott ki. (195) Cornelius Alexander e népet neve alapján görögnek gondolja, hogy tudniillik a hegyek közötti lakásról kapta volna a nevét. Caecilius poéta is comói volt. Como középszerű kolónia volt, de Pompeius Strabo, Gn. Pompeius apja gyarmatosokat költöztetett oda, majd a támadó raetusok csúnyán elpusztították. Gn. Scipio odavitt még háromezer embert, aztán az isteni Caesar ötezer idegen lakost telepített be. Ezek között volt ötszáz nemes származású görög, akik polgárjogot kaptak, és beszámították őket az őslakosságba; de nem tartották ott lakóhelyüket, hanem a várost elhagyták, és új néven comói polgároknak nevezték őket. Ennek határában terült el az Adda folyóból táplálkozó Comói-tó, amely a városnak csodás halbőséggel szolgált. Valamennyi comóit és bergamóit egyazon időben támadták meg a hunok, Brescia és Bergamo pedig megadta magát, és egyazon időben elpusztult és leégett.

A hunokat aztán magához csábította a bő népű és amilyen gazdag, olyan ősi, mindenféle kézműiparban kiemelkedő Milánó. A görögök úgy emlékeznek, hogy ez ugyan hajdan nemcsak az insuberek fővárosa volt, hanem későbbi fellendülése után az egész Galliáé is, kezdettől fogva mégis falunak mondták. Ugyanis, ha Cato tekintélyére joggal támaszkodunk, nevezetes városok alapítóinak mondják azokat a népeket, amelyek az ősi időkben nagy számban költöztek ki a túlsó Galliából. Tudniillik az Alpokon túli Galliákból jöttek ki egykor a vertacomacorok, akik a vocontiusok Novaráját alapították, a laevok és maricok, akik Paviát és Lodit, a cenomannok, akik Comót, Bergamót és Legnanót. (200) Ezen időkben a bójok a Pó és a Rajna mentén laktak. Aztán jóval később a rómaiak elkergették őket, a tauriscokkal együtt a Duna körül elterülő tájakon éltek, és a dákokkal halálig menő harcot vívtak. Az insuberek pedig Milánót építették fel, mégpedig oly szerencsésen, hogy az mindmáig egész Gallia fejedelmeinek a székhelye és fővárosa; egyesek csekély tudományossággal azt gondolják, hogy nevét azért kapta, mert a Pó, az Adda, a Ticino és a Lambro folyók között áll; kezdetben ugyanis az insuberek, amikor az Alpokon túli Galliából kijöttek, magukkal hozták hazájuk nevét. Galliában számos várost neveznek ezen a néven. Van egy Milánó a lyoni Galliában, egy másik Aquitániában az óceán partján, egy harmadik a Rajnán túl, amelyet szintén a gallok alapítottak, ez a frízek szomszédja, egy negyedik Ázsiában, minden folyótól távol. De hogy ne csavarogjunk el mindenfelé, mind között a legkiválóbb a Pón túli területen fekszik, ezt az insuberek alapították, aztán csodásán kifejlesztették a gallok, akik Brenno vezérlete alatt betörtek Itáliába és elfoglalták Róma városát, ekkor faluból várossá növekedett. Eleinte az egész vidéket az insuberek lakták, akik az Alpokon túlról érkeztek, és mert az Alpok lakói voltak, vadságuk és testalkatuk meghaladta az emberi mértéket. Az első roham alkalmával roppant hevesek voltak, majd, ahogy a csata felforrósodott, szétolvadtak, mint a hó, és belerokkantak a fáradságba. (205) Britomar vezérükkel fegyvert merészeltek fogni a rómaiakra, és megesküdtek, hogy addig nem oldják meg a kardszíjukat, míg a Capitoliumra fel nem kapaszkodtak. Aemilius leverte őket, majd, hogy fogadalmukat beváltsák, a foglyokat Rómába vitte, és a Capitoliumon leoldotta róluk a szíjat. Ariovist vezér idejében kiújult a háború a rómaiakkal, ekkor az ellenségtől szerzett zsákmányból egy aranyláncot ajánlottak fel az ő Marsuknak, de a capitoliumi Jupiter megakadályozta fogadalmuk teljesítését, és aztán Flaminius az ő láncaikból készített arany győzelmi emléket Jupiternek. Viridomar király alatt Vulcanusnak is felajánlották a római fegyvereket, de a dolog másként esvén a felajánlás meghiúsult, királyuk ugyanis elesett, és Marcellus Romulus után harmadízben a zsákmányhordozó Jupiternek adta a prédát; az insuberek tehát a város alapításának 460. évében a római nép hatalma alá jutottak. Az ő földjükön sebesült meg Hannibál öccse, Mago, aki Korzikán halt meg, midőn követek révén visszahívatva Afrikába akart elhajózni. L. Furius római hadvezér a lázadó insubereket és a pun Hamilcart, aki azon a vidéken háborút kezdett, csatában legyőzte, Hamilcar meghalt, és ebbe az ütközetbe 36 ezer ember veszett bele. Cornelius Cethegus consul a gall insubereket legyőzte és megkergette. Valamivel később L. Furius Purpureo és Claudius Marcellus legyőzte a bójokat és az insubereket, Marcellus pedig fényes diadalt aratott rajtuk. (210) Azt mondják, Milánó ezután mintegy ötszáz évig békén volt, és olyannyira felvirágzott, hogy a római fejedelmek, ha elfoglaltságaik engedték, gyakran laktak ebben a városban. Özséb azt írja, hogy Statius Caecilius ragyogó vígjátékíró, Ennius pajtása, insuber volt.

Mivel tehát a milánóiakat oly sok századon át előkelőeknek tartották, a hunok annál jobban áhítoztak rájuk, minél nemesebbek és gazdagabbak voltak. Mert Attila úgy gondolta, hogy ha Milánót, a gall nemzet fővárosát meghódítja, a többit már könnyedén eléri, és nem kisebb dicsőséget szerez, mint ha a gót csapatok által kifosztott Rómát foglalná el. Gyorsan megindul a sereggel, az insubereket megtámadja, és szoros ostromgyűrűvel veszi körül a várost. Felméri a kerületét és kiterjedését, a külvárosok szélességét, és úgy véli, hogy olyan városra talált, amelynek megostromlása az egész szkíta hadsereget kimeríti. (215) A dolog komolyságán meghökkenve óvatosabban kezd bánni a milánóiakkal. Mert megértette, hogy ezt a roppant erős és népes várost erővel nem egykönnyen veheti be, kiéheztetéssel pedig csak önmaga veszélyeztetésével együtt tudja megtörni. Mert a Pón túli vidék kipusztulván, egész Galliát súlyos éhínség kezdte gyötörni, ezért az ellenség nem időzhetett ott huzamosabban, hanem seregét kénytelen volt tartományonként szétszórni, nehogy az ínség elhatalmasodván az egész felmorzsolódjék. Liguria lerohanásától sem csak a hely kietlensége tartóztatta vissza, hanem az élelemhiány is. így hát kikiáltók útján beszél a milánóiakhoz, és biztatja őket, hogy önként adják meg magukat, mit ha megtesznek, a legnyájasabb uruknak ígérkezik. A milánóiak nem könnyen döntötték el, mit tegyenek, a többiek példája mindenféle alkutól visszariasztotta őket; az a hír járta, hogy az ellenség semmiféle egyezséget sem tart meg. Tudták viszont, hogy egy hosszú ostrom az összezsúfolt népet kegyetlen éhségre juttatja, míg a megadás némi reményt kínált az életben maradásra, amit az atyák megtárgyaltak, és a tanács határozata megerősített. (220) Másnap követeket menesztenek Attilához, akik – hogy az ellenfelet jóindulatra hangolják – a tanács és a nép megbízásából a legtiszteletteljesebb szavakkal jelentik a megadást:

Íme, Attila király, amit kívántál, városunkat és engedelmességünket önként hozzuk neked, mert megértettük, hogy te vagy a föld leghatalmasabb uralkodója és a nemzetek égi szellem által teremtett félelme. Megtörsz minden ellenállást, lesújtod a dölyfösöket, és felülemelkedsz minden nehézségen. Attilának minden enged, és az emberi hatalmasságok már odajutottak, hogy ez időkben boldognak nevezhetjük azt, akit e hatalmas ellenfél behódolásra biztat. Ha a végzet rendeléséből neked minden engedelmeskedik, engednek a milánóiak is, és önként megadják magukat. És ezt nemcsak a szükségtől kényszerítve, hanem megfontolásból is teszik, hogy ne hátráltassák az ég által neked rendelt dicsőséget, ne kelljen aztán jogos megtorlást, makacsságukért méltó büntetést szenvedniük. Éktelen vakmerőség és ostobaság volna rugódozni az isteni akarat ellen, keresztezni a sors útját, és pláne a tiedet, mely még a kelekótyák előtt is ismeretes. (225) Leromboltad Illyricumot, a Mysiákat, Trákiát, Macedóniát és Achaiát, kifosztottad a raetusokat és a noricusokat, tűzzel-vassal pusztítottad Germániát az egész Galliával együtt, felforgattad az Adriai-tenger legerősebb városait; Isztria, a velencei tartomány és szinte az egész Pón túli Gallia még mindig elnéptelenedve füstölög. A többi olasz mások példáján okulva félelmében az Itáliából való menekülésre gondolna, ha a Felső- meg az Alsó-tenger és a hegyek karéja be nem zárná. Ezért hát, nehogy úgy tűnjék fel, mintha mi hátráltatnánk a győzelmedet, a milánói tanács és nép nevében önként átadjuk neked a várost, az embereket, a javakat, és pironkodunk, mert mint jövendő legkegyelmesebb urunk minket a szolgálatkészségben megelőztél, és barátként figyelmeztettél, hogy gyorsan adjuk meg magunkat, nehogy szigorúságodat megtapasztaljuk. Ezért örökké hálásak leszünk felségednek, és – mert jó szándékodban nem kételkedünk – a lehető legnyomatékosabban kérjük, hogy rendelettel tiltsd el a katonákat az öldökléstől, rablástól, egyéb erőszaktól, kegyelmezzenek az otthonoknak és az oltároknak, hagyják érintetlenül az asszonyok és szüzek szemérmét. Ha ezt felségedtől kikönyöröghetjük, szolgálatban és érdemszerzésben sohasem fogunk alulmaradni. Hatalmadat nemcsak jelen-, hanem távollétedben is a legnagyobb buzgalommal és iparkodással védelmezzük, és jó meg balszerencsében mindig oly készséges szolgálatot tanúsítunk, hogy legbensőbb szövetségeseidnek tekinthetsz minket. (230) Nem fogsz több hűséget találni a hunokban, mint a milánóiakban. Nem lesz méltatlan felségedhez, ha székhelyévé Milánót teszi meg, hiszen ezt mindenki joggal tekinti minden mesterségek legtermékenyebb műhelyének. És hűségünket megtapasztalva nem fogod kevésbé szeretni, mint Sicambriát, és igyekszel majd felvirágoztatni. Ezért hát jöjj, és lépj be a hódoló városba, amely magasságodhoz nem lesz méltatlan, és amely a legjobb reménységgel vár. Vedd át szívesen az Alpokon inneni Gallia királyságát és fővárosát, lépj be szerencsésen, hiszen nemcsak az istenség, hanem a magunk ítélete is neked ajánlja, és hogy ezt székhelyednek és otthonodnak tekintsd, újra meg újra alázatosan kérlelünk, mert mindenünket a te kezedbe tettük.

A küldöttek szónoklata Attilát gondolkodóba ejtette, mit tegyen, vajon a nyájas szavaktól ellágyulva jóságosán bánjon-e a polgárokkal, vagy kiadja a parancsot, hogy a bevonulás után pusztítsák el a várost. A kincsszomj elfelé fordította őt az emberiességtől, míg a hitszegés gondolatától szégyenérzete támadt, a buzgó és önkéntes megadás pedig a csalárdság ellen szólt. (235) Végül, ahogy a szégyent és a hasznot mérlegre teszi, szíves örömmel és jókedvű tekintettel elfogadja a megadást, megígéri, hogy a várost és a javakat érintetlenül hagyja, a milánóiaktól a rendelkezési jogon kívül sohasem követel mást. Azt mondja, hogy hadjáratát hódítás és nem gyilkolás kedvéért folytatja, a dicsőségért és nem a zsákmányért küzd, hiszen emez az útonálló, amaz viszont a fennkölt lelkű uralkodó célja; a rablás, a gyilkolás, a gyújtogatás olykor-olykor a makacskodók és lázongók ellen van joggal megengedve, így hát mindnyájukat megnyugtatja, reménnyel és ígérettel halmozza el őket, azt állítva, hogy engedékeny uruk lesz. A követek vidáman távoznak, jelentik, hogy a városban minden biztonságban és érintetlenül marad. Másnap kitárják a kaput, hogy szívélyesen fogadják a hunokat. A fejedelem páratlan pompával vonul be a városba, a sereg hosszú oszlopban keresztülhalad, hogy az éjszakát parancs szerint a táborban töltse, nehogy az első lendületben valakivel is erőszakoskodjanak. A városba csak a századosok és parancsnokok kapnak bebocsátást a veteránokkal meg a testőrcsapatokkal együtt a fejedelem őrzése végett; ez az egész nap a díszes átvonulással telik el. Másnap Attila a tisztekkel megszemléli a várost, megcsodálja annak szépségeit és épületeit. (240) Jupiter nagy áhítattal tisztelt templomába alázatosan lép be, hódolattal áldoz Jupiternek és Marsnak, megnézi és megbámulja a mesterműveket, és ezekből nagy gazdagságra következtet. Miután visszatér a várba, gyötörni kezdi a kapzsiság, azon morfondírozik, hogy ő nem tisztelgés, hanem pusztítás végett jött Itáliába, birodalmát Pannóniában állította fel, ezzel az egy várossal az egész sereget gazdaggá tehetné; mi több, a milánóiak ereje veszedelmesnek is látszik. Ezért, miközben azt színleli, hogy másnap seregszemlét kíván tartani, titokban megbeszéli a légiók kapitányaival és azokkal, akik a városban éjszakáznak, hogy állítsanak városszerte posztokat, a következő éjjel keltsenek tüzeket, rohanják le a polgárokat, és pusztítsanak el mindent. És amikor ehhez hozzákezdenek, egész éjjel szörnyű csata zajlik; a város vezetői házukból erődöt csinálva védekeznek; sok palota alkalmas várként szolgál. De amikor a nap fölkel, a plebejusok mindenfelé hullanak, számos helyen tűzvész tombol, a tisztviselők végül mind fogságba esnek, részint megölik őket, aki engedékenyebb ellenfélre akad, nagy pénzen megváltja magát. (245) Az asszonyokat és a lányokat elrabolják. És bár tombolnak a javak meg a tisztviselők között, napkeltére kissé visszafogják magukat; az öldöklésnek és gyújtogatásnak parancsra véget vetnek. A sok nemesasszonyt visszaadják a férjüknek, a nép enni kap, és egy kissé magához tér az elszenvedett csapásból. A város súlyosan megszenvedett ugyan, de azért nem esett egészen a lángok martalékául. Attila kiáltványban mentegeti magát, hogy akarata és tudta nélkül történt mindez, az óriási tömeg szeszélyét és mohóságát nem könnyű megfékezni.

Mialatt Milánóban ez történik, megostromoltatja Ticinumot, környékét fosztogatja, határát dúlja. Tudja, hogy ez a város, melyet a mellette levő folyóról neveztek el, mi pedig most Paviának hívunk, igen jelentékeny. Plinius ugyan, mint valamivel feljebb írtuk, azt mondja, hogy a laevok és a maricok alapították, akik szintén Alpokon túli népek voltak, Livius írásából sokan mégis arra következtetnek, hogy abban az időben, amikor Hannibál Itáliába jött, még nem létezett. (250) Mert amikor Scipio átkelt a Pón, és a Ticinónál tábort vert, mivel a katonákat mindkét oldalon tüzelte a harci vágy, a rómaiak hidat vertek a Ticinón; nos, ha akkor Pavia vagy Ticinum meglett volna, Livius említést tenne a városról, a rómaiak pedig nem építettek volna hidat, és nem emeltek volna mellé egy erődöt. Most azt látjuk, hogy a Sforzák uralma alatt virágzik, és bámulatos ékességére szolgál egyebek között egy pompás várkastély, a roppant költséggel épült karthauzi bazilika meg a tudományok gimnáziuma. Attila a milánói prédával rakottan lovasságának egy részével a Pó-melléki Paviához siet, Milánótól 12 mérföldre. A paviaiak hasonló sorsra számítva a nagy kavarodásban azt sem tudják, mihez fogjanak. A várost, félve a gyávaság gyalázatától, nem akarják elhagyni, vagyonukat, asszonyaikat és gyermekeiket nem tudják hova küldeni, úgy gondolják, hogy tisztességesebb és biztosabb, ha otthon maradnak, és megvédik a hazájukat. Egy helyet sem találnak, amely a sajátjuknál biztonságosabbnak látszanék, hiszen a környező mezőket és tanyákat a hunok már irgalmatlanul szétdúlták, felégették, kifosztották; az ellenség által felkínált megadást haragjukba és kétségbeesésükbe belekeseredve visszautasítják. (255) Aljasságnak tartják, hogy mielőtt a megadásról tárgyaltak volna, a külvárosokat és az egész környéket már istentelenül szétrombolták, az embereket jószágostól mind elhajtották, hogy egyeseket szolgaságra, másokat pusztulásra juttatott a szittya vadság. Az előkelők zöme ezért nemeslelkűen úgy döntött, hogy ha a helyzet megkívánja, hazájával együtt pusztul. Ezzel szemben a nemességet gyűlölő és a zavart kedvelő köznép, amely – csekély vagyona lévén – a tisztességre nem nagyon vet ügyet, megtudja, hogy a plebejusokkal Milánóban nem kegyetlenkedtek, ezért nyílt zendülést támaszt, és azt kiáltozza, hogy a nép hasznával és javával kell törődni; e nagy viharban és kényszerítő szükségben untig elég, ha az életüket megőrzik; a vagyon nem számít. Azzal fenyegetőznek, hogy ha az atyák megmakacsolják magukat, levonulnak a falakról és megadják magukat. Ráadásul Attila megparancsolja, hogy fogják körül a várost, intézzenek kemény rohamot, odaszállítják az ostromtetőket és a kosokat, a falakhoz létrákat támasztanak. A városban óriási fejetlenség támad; egyik a megadásról, másik a védekezésről ordítozik. A bástyákon állók egy része lagymatagon forgolódik, és megadja magát, a másik rész eltökélten védekezik, és lökdösi a támadókat a falról. (260) így aztán a hunok gyorsan benyomulnak a városba; a kaput kinyitják, a király lóháton bevonul, és a népség nagy tetszéssel fogadja. Az előkelőségek részint elrejtőznek, részint futásnak erednek, ennek láttán a fejedelem parancsára legnagyobb részüket felkoncolják, a lányokat, asszonyokat elkapdossák, a javakat elpusztítják. A köznéppel jobban bánnak; nekivadulva elhurcolják a templomokból az adományokat, az értékes szobrokat, a drágaköves kelyheket.

Akik ezen időkről írnak, nem említik, hogy a Pón túli részeket elfoglaló hunok Liguriát megtámadták volna, tudták ugyanis, hogy ez a vidék élelemben szűkölködik, kietlenséggel nyomorog. Márpedig háború nem indul és nem folyik másért, csakis haszonszerzés reményében. A szkíták tehát nem törődtek a liguriai traktussal, sem a járhatatlan Alpokkal, mert kémeiktől megtudták, hogy ott több a vesződség, mint a haszon. A tábort visszavonták a Mincióhoz, és a király egy időre megállapodott ennek torkolatánál, ahol az a Póba beömlik. Itália lerohanására Attila már rég elhatározta magát, ezért most úgy gondolta, hogy ki kell használnia a kedvező szerencsét, semmiképpen sem szabad visszautasítania a sors jóindulatát, mert ha azt egyszer elszalasztja, hiába várja vissza. (265) Elhatározta, hogy haladéktalanul átkel a Pón, nehogy ő maga hagyja cserben önmagát. Sokan támogatták a fejedelem elhatározását, sokan ellenezték, olyanok, akikről az a hír járta, hogy nem szűkölködnek megfontoltságban és bölcsességben, akik korábban mindig tanújelét adták hűségüknek és okosságuknak. Ezek inkább isteni, mint emberi megfontolásból nyomatékosan lebeszélték Róma megtámadásáról, azt mondták, hogy azt a magasságbeliek pártfogásával alapították, és azok akarata ellenére nem lehet eltörölni; az istenek a Capitoliumon nemcsak az embereknek, hanem maguknak is trónszéket állítottak, és ha olykor el is foglalták a várost, megsemmisíteni sohasem sikerült; a hely szelleme olyan isteni erővel rendelkezik, hogy valamiféle hatalom mindig van benne, mi több, Jupiter és Mars atya vég nélküli életerőt adott a római nemzetnek; a várost a Capitolium kivételével elfoglaló gallok gonosztettükért súlyos árat fizettek, óriási vereséget szenvedtek, és hosszú-hosszú bolyongásra kényszerültek, egy sereg idegen otthont szálltak meg, ahol rövid időn belül el is pusztultak, és nagyon kevesen tértek vissza a hazájukba; Porsenna a város ostromára vetemedett, és aztán csúfosan felhagyott vele; Hannibál ugyanerre a gazságra merészkedett, és nyomorultan fejezte be az életét; a gótok Alarik vezérletével nemrégiben felgyújtották az elfoglalt várost, Alarikot aztán a kegyetlen fátum eltaposta, és megakadályozta abban, hogy győzelmének gyümölcsét élvezze; Róma az istenek otthona, s mint ilyen, a mindenható Jupiter oltalma alatt áll. (270) Kérik tehát Attilát, hiszen már eleget elért, hogy a fényes diadalt megszerezve, zsákmánnyal telve, rengeteg prédával, diadaljelvénnyel dicső győztes hadseregét vezesse vissza a hazafiba, vagy – ha föltette, hogy birodalmát kiterjeszti – másfelé fordítsa a szittya fegyvert, ne vezesse istentelen hadjáratra, amellyel az égiek városát akarja fölégetni, mert hallatlan vakmerőség és ostobaság lenne istenek ellen hadakozni, és az ő egyetlen földi hajlékukat lerombolni. Attila erre nagy gondba esett, mert úgy vélte, hogy Itália vastagabb részét már nemcsak legyőzte, de meg is semmisítette, a többit megtörte a félsz, és önként engedni fog. Úgy hitte, hogy a főemberek e tanácsa nem józan megfontolásból fakad, hanem inkább a folytonos háborúzásból eredő fáradtságból, ezért megorrolt rájuk kishitűségük és lustaságuk miatt. Néha magába mélyedve mégsem találta fejtegetésüket bolondságnak, és mérlegelte a szerencse állhatatlan és ellenséges voltát. Jól tudta ez a barbár, hogy az események úrnője sohasem mutatja ugyanazt az arcát, soha senkihez sem hű, kénye-kedve szerint forgatja az emberi sorsokat, és ez a játék nagyon szórakoztatja. De képtelen volt kordába szorítani hatalomvágyát; táborát a Pó partja mentén hosszan és szélesen szétosztotta, és mert szükséget semmiben sem szenvedett, addig akart ott megülni, míg a helyzet és az idő döntést nem hoz vagy enged.

Mialatt a hunok a Mincio folyónál táboroznak, egész Itália zűrzavarban, szörnyű félelemben kavarog és reszket. Leó pápa a keresztény társadalom vesztén szánakozva, nemcsak Valentinianus, hanem a római szenátus és nép kérésére is a közjó érdekében követségbe indul Attilához. A tisztelendő papi testülettel késedelem és megállás nélkül Galliába siet; a Mincio folyónál felkeresi a még mindig tétovázó Attilát. Az ellenség azt remélte, és erről meg is volt győződve, hogy a római püspök az egész Itália fölötti uralmat és a behódolást hozza neki; összehívta a tábori gyűlést, és a férfit öntelt elégedettséggel, vidám képpel, annak méltóságához illőn fogadta, engedélyt adott a szólásra, és a szentséges atyát nyájas figyelemmel hallgatta.

Nem annyira emberi, mint isteni akaratból jövünk hozzád az apostoli karral, szólt az, hidd el, bűnös halandók kegyetlen királyi bírája, és mert az isten tiszteletével meg a lelkek megmentésével foglalkozunk, jól tudjuk, hogy mennyei szándék adott téged a népeknek isten ostorául és a nemzetek félelméül. (5) Megértettük, hogy téged, aki a legembertelenebb nemzetségből származol, az úr nem alapos ok nélkül emelt e magas csúcsra. Mert a keresztény nép gonoszsága és istentelensége olyannyira eláradt, hogy a mindenható ostora nélkül nem lehet megfékezni, és az ég rád bízta a hatalmat, hogy az embereken behajtsd a büntetést. És – ha türelemmel hallgatod az igazságot – hát azért tett meg haragjának hóhérává, hogy az emberiséget kiérdemelt büntetéssel sújtsad, és kegyetlenségeddel mindaddig tombolj, amíg meg nem tudod, hogy eleget tettél az isteni igazságnak. A Mysiákat, Trákiát, a Pannóniákat, Illyricumot, Macedóniát, Achaiát tűzzel-vassal emésztetted, mert ezek a római tartományok önpusztító módon nemcsak ariánus, hanem mindenféle szentségtelen eretnekséggel gyötörték magukat. Ugyanezen bűnben volt részes az innenső meg a túlsó Gallia is. Az isteni szigor tehát eltaszította magától a halálhozó hitetlenséget és hálátlanságot, neked pedig mindeddig megengedte, hogy széltében-hosszában öldökléssel, gyújtogatással száguldozz. Mi, akik a mindenható istent képviseljük a földön, és Péter meg Pál védelmét és tekintélyét élvezzük, akár Illyricumban, akár Pannóniában, Macedóniában vagy Galliában elibéd álltunk volna, hogy figyelmeztessünk az ég akaratára, ha úgy gondoltuk volna, hogy egészen eleget tettél az isteni igazságszolgáltatásnak. (10) Most még nem múlt el az úr haragja; a városból, mint valami kilátóból könnyezve néztük, amint lerohanod a számos római kolóniával, ősrégi várossal ékeskedő nemes Adria-vidéket. Mégsem álltunk az utadba, de még csak egy hanggal sem tiltottunk el ettől, mert úgy éreztük, hogy a szellemek még engesztelhetetlenül haragszanak. Láttuk, amint lánggal és karddal pusztítod Isztriát és a Pón túli területet, de egy szónyi üzenettel sem gátoltunk, és azért nem, hogy e láng végre kijózanítsa a népeket, és romlatlanul tiszteljék megváltójukat. Most pedig, Attila, így értsd a hatalmas isten akaratát: A jóságos és mindenható Jézus Krisztus megparancsolja neked, hogy most fordulj vissza, nem tűri, hogy a Pón átkelve tovább dühösködj öldökléssel, fosztogatással, gyújtogatással. A Pón alul jámbor nép él, Itália többi része mentes minden mocsoktól, és kitart az igaz hitben, mellette áll a leghathatósabb védelmező, ég és föld királya, a mindenség teremtője. Tudd meg, hogy ha a Pón átlépsz és továbbnyomulsz, nem emberekkel, hanem halhatatlan istenekkel lesz háborúd. Vigyázz, Attila, vesd le a vakmerőséget, a kegyetlenséget, és fékezd meg dühödet! Mert mi lehetne esztelenebb, mint az isten ellen fegyvert emelni? (15) Mi lehetne nagyobb hálátlanság, mint csatarendbe állni az ellen, akitől az életet, a méltóságot, a hatalmat meg a számtalan egyéb javakat kaptad? Ez bizony a legnagyobb őrültség volna. Ányos és Nicasius meg a többi istennek szentelt férfi mennyei segítséggel tekintélyes városokat védelmezett meg a haragodtól. Mit cselekedhet a mindenható, akinek egyetlen legyintése egykettőre letaszíthat téged a magas trónról, méghozzá úgy, hogy neked meg szkítáidnak emlékezetetek sem marad, hiszen minden az ő felségének engedelmeskedik? Féld az urat, alázattal engedj intésének, szívesen hallgasd szolgáját és küldöttét! Mert az ő legkisebb szolgája az üdvösség jelében és Jézus nevében, mely név minden nevek fölött való, a kisujjával megsemmisíti veled együtt egész hadseregedet. Kérlek, Attila, ne merészkedj az istenség ellenére Róma városának trónjára törni, melyet az úr magának választott, és amelyen nem hogy barbár népségeknek, de még Romulus sarjának sem engedi meg az uralmat. Ez a trón, hidd el nekem, az isten országáé, amelyen helytartói és püspökei révén ő hallgatja az emberek fogadalmait és könyörgéseit. Itt bocsátja meg az emberi bűnt és botlást; itt ül törvényt mindennap, itt ítéli meg és mérlegeli az emberi vétkeket, itt Péter főpap, Krisztus helytartója, és társa, Pál uralkodik; ennek élén az ő helyébe szabályszerűen következő és mennyei hatalommal felruházott püspökök állnak, akik szemes gondot viselnek az emberi üdvösségre. (20) Ne merészeld tehát e várost, a nemzetek királynőjét, a mártírok temetőhelyét, a világ szülőjét, a dicsőség bölcsőjét, az inkább mennyei, mint földi birodalom székhelyét megtámadni. Tartózkodj az apostoli széktől, amely Péter és Pál hatalmas szellemének védelme alatt áll; tartózkodj a pápai vártól, amely szentek csontjaiból és mártírok vérével oltott mészből épült; tartózkodj a Péter szikláján emelt főoltártól! Akik az isteni birodalom székhelyéül kiszemelt Rómát valaha is merészelték megtámadni, e szörnyű gaztett miatt pusztulásra jutottak. A senon gallok a tiedhez hasonló elszántsággal és erőkkel nyomultak be Itáliába, támadták meg a várost, és a Capitoliumon kívül mindent leromboltak, aztán annyi csapás és bolyongás lett a részük, oly kegyetlen fátum üldözte őket, hogy jobb szerették volna, ha Rómát nem hogy nem foglalják el, de még csak nem is látják sohasem. Porsenna, az etruszkok hatalmas királya, élete kockáztatásával ostromolta, és gyalázattal, kárvallással, eredménytelenül távozott; aztán jobban kívánta a rómaiak barátságát, mint fegyverét. (25) Hannibál megtörte, hogy ne mondjam, megsemmisítette a római nép erejét, majd a város ostromára indult, de a bősz ellenfél nem hogy el nem foglalhatta, de még csak nem is láthatta azt; aztán ez kényszerítette arra, hogy halálra szánja magát. De, hogy ne kalandozzunk a történelemben, Alarik, a gótok királya, maga is szkítiai származék, épp most merészkedett Rómára kezet emelni, és miután meggyalázta a város fenségét, miután elkövette a bűnt, élete azonnal szerencsétlenül megszakadt. A gótok, akik sem erőben, sem vadságban nem szorulnak a hunok mögé, ezután szelídebben viselkedtek a római birodalommal. Tartóztasd meg tehát magad, Attila, az égi birodalom székhelyétől, hagyd Rómát, az istenek hajlékát, a föld királynőjét, a nemzetek anyját, a népek hazáját, az antikvitás szentélyét, ismerd el és tiszteld a diadalok emlékművét, ne emeld erős kezedet az égbeli Péter trónjára, féld a kardhordozó Pál szellemét. Ha nem így teszel, a tieiddel együtt egyszerre fogsz súlyos isteni és emberi büntetésben részesülni, s majd késő bánatra ébredve hiába keseregsz vakmerőségeden. Ezért hát a ránk vigyázó mindenható isten igéjével és a szentséges apostoli kar vezetőinek a parancsa szerint utasítunk, hogy csapataiddal együtt fordulj vissza. (30) Azonnal vidd el a táborodat innen, hajtsd el a vad, barbár népséget, menj vissza a hazádba, ne merészelj a Pón keresztüllépni, vess véget az őrjöngésnek és a gyilkolásnak, kegyelmezz az emberi vérnek, mert az isten haragját már beteljesítetted, tartózkodj Itáliától és Róma városától. Uraskodj, ahogy tetszik, Itálián kívül, Szkítiában is, mert máskülönben, tudd meg, az égből halálos ítélet leselkedik rád, és azt se felejtsd el, hogy a haragvó istenség ellenségeit azok ellenségei által szokta súlyos büntetésben részesíteni. Nagyon vigyázz, hogy veled ne így történjék, higgy Krisztus helytartójának, és hallgass rá!

Leó pápa e fenyegető és szinte isteni szavakkal úgy megijesztette a királyt, hogy az nem sokat tudott válaszolni. Alarik esetét forgatta az elméjében, és még inkább hinnie kellett Leónak. Végül röviden azt felelte, hogy a férfi tekintélye és tiszteletreméltó megjelenése meggyőzte őt arról, hogy ez isten parancsa, és mert a Mincio folyónál már meg is állt, e megtorpanásból ráismert az égi akaratra; (35) Alarik példáján megrettenve egy ideje ott állomásoztatja a táborát, nem is fogja a szellemek engedélye nélkül átlépni sohasem a Pót, és nem tesz semmit; komolyan megígéri tehát, hogy a sereggel nem vonul tovább, megfékezi haragját, amelyet isteni terv öntött bele, és azonnal szót fogad a szentséges férfiúnak, Krisztus helytartójának, ahogy parancsolta. Miután Leó kívánságát teljesítette és elbocsátotta őt, valamennyien csodálkoznak, hogy a főpap tekintete és szavai Attilát egykettőre meggyőzték, és sok főember tudakolja, hogy miért engedett oly könnyen a keresztény püspöknek, miért látszott úgy, mintha a félelem elbátortalanította volna. Nem a kis papi csoport ijesztett meg engem, mondta, és nem a pápa, hanem az a két öreg keltett bennem rettegést, aki hosszú szakállal, tiszteletet és félelmet parancsoló arckifejezéssel a férfi feje fölött kivont karddal állt, és nekem szegezett fegyverével szörnyhalállal fenyegetett meg, ha küldöttjének nem engedelmeskedem. Azt hiszik, hogy Péter és Pál sietett helytartójuk segítségére. A király parancsára a hunok Noricumba és Pannóniába helyezték át a táborukat, dühüket megfékezték, az öldöklés és gyújtogatás megtiltatott nekik, Leó egész Itália menekülését kieszközölve hálát adott az istennek, hazament Rómába, és jelentette az egyház általános szabadulását.

E jóságos atya ezután minden erejét arra fordította, hogy megmentse az igaz hitet, amelyet ez időben leginkább az eutychiánusok és a nesztoriánusok veszélyeztettek. (40) Nesztor konstantinápolyi püspök ugyanis azt állította, hogy a szűz nem az istennek, csak az embernek volt az anyja, az egyik személy testi, a másik isteni, erősítgette, hogy az isten fia az egyik, és az emberé egy attól különálló másik. Eutyches egyáltalán nem értett vele egyet, hanem azt mondta, hogy az emberi és az isteni természet tökéletesen egy és ugyanazon lévén semmiféleképpen sem különböztethető meg. Flavián bizánci metropolita mindkét eretnekséget kiátkozza. Theodosius parancsára Ephesusban zsinatot tartanak, amelyen Dioscorus elnökletével Eutychest felmentik, Flaviánt elítélik. Ezzel szemben Theodosius halála után Leó Marcianus utasítására és védnöksége alatt Calchedonba hívatott össze gyűlést, amelyet egyetemesnek mondanak, mivel 630 szent atya vett részt rajta, amelyen a szentséges gyülekezet megerősítette, hogy Krisztusban kettős természet van, és ugyanazt az egyetlen Krisztust kell istennek és embernek hinni. Aztán valamennyi atya egyetértésével nyomban kiátkozták a manicheus fertőzés szerzőit, és könyveiket nyilvánosan elégették; Dioscorus dölyfjét megtaposták, és az eretnekséget eltörölték.

Ugyanezen időben Valentinianus parancsára Maximus patrícius megöli Aëtius patríciust, a ragyogó hadfit, aki nemcsak Attilának, hanem irigyeinek sokféle vádaskodása következtében a római császárnak a szemében is félelmetes. (45) Erre Aëtius bajtársa, Trasistilla, hogy barátja halálát megbosszulja, Maximus segítségével Rómában megöli Valentinianust. Ez 30 évig uralkodott, életének nagyobb részét Ravennában töltötte, és hogy a város tekintélyét gyarapítsa, a ravennai érsek alá vetett 12 püspököt, úgymint Rimini, Cesena, Forli, Forlimpopoli, Faenza, Imola, Brento, Bologna, Modena, Reggio, Parma, Piacenza püspökeit, miért is az az exarchátus nevet kapta. Ravenna falait kiszélesítette, elrendelte, hogy János püspök fehér gyapjúból készült császári öltözéket viseljen, amiért aztán a ravennai főpapok a rómaiakkal merészelték összehasonlítani magukat. Maximus Valentinianus után magához ragadta a birodalmat, elrabolta és feleségévé tette Valentinianus hitvesét, Eudoxiát. Tettének pimaszságával arra indította Geiserik vandál királyt, Afrika meghódítóját, hogy rátörjön Itáliára, és megtorolja a bűnt; a feketékből, mórokból, vandálokból mintegy 300 ezres sereget szedett össze, óriási flottával átkelt Latiumba, és elfoglalta a polgárok által odahagyott várost. Ezek menekülése közben Ursus római százados megölte a zsarnok Maximust. Leó pápa a városba benyomuló Geiserik elé ment, és megkérte, hogy elégedjék meg a zsákmánnyal, a várost és a templomokat ne gyújtsa fel. (50) Ezt nem tudta kieszközölni, mert Geiserik Attilánál kérlelhetetlenebb volt. A várost a vandálok és a feketék tűzzel-vassal egészen szétdúlták. A távozó vandálok Campanián keresztülvonulnak, magukkal viszik Eudoxiát és lányát, elfoglalják Capuát meg néhány campaniai várost. A rómaiak tizennégy nap múlva visszatérnek az elhagyott városba, a meghalt császár helyébe Avitus szenátort állítják, akivel Marcianus az állam érdekében szívesen köt szövetséget. Leó pápa hozzálát a templomok és a város újjáépítéséhez. A mélyen vallásos és dúsgazdag Demetria asszonyt rábeszélte, hogy a harmadik mérföldkőnél a saját telkén építsen egy bazilikát az isteni Istvánnak. Ő maga a Via Appián boldog Kornélnak egy másikat emelt, a szétrombolt templomokat és egyházi berendezést helyreállította. Három kápolnát épített Péter, Pál és János bazilikájában. Az apostolok sírjaihoz őröket rendelt, akiket kamarásnak nevezett el. A Vatikánban, Péter bazilikájától nem messze monostort állított nők számára. Az acephalusok eretnekségét, amely Krisztusban a lényeket nem ismerte el, levelével kereken megcáfolta.

(55) Tehát, hogy a hunok történetéhez visszatérjünk, a szentséges pápát Attila mély alázattal fogadta, tisztelettel elbocsátotta, maga pedig az egész sereggel együtt az itáliai kincsekkel és zsákmánnyal megrakodva azonnal visszatért Noricumba. Mielőtt azonban Itáliából a lábát kihúzta volna, azzal fenyegetőzött, hogy a taljánokra sokkal súlyosabb háborúval támad ismét, ha Honoriát, Valentinianus húgát, Piacidia császárné lányát nem adják hozzá feleségül a fejedelmi kincstár illendő részével. Ez ugyanis, míg Attila Itáliában forgolódott, őt pedig tisztesség okán szent apácák között tartották, egy eunuchhal titkon levelet küldött Attilának, amelyben a hunt bátyja ellen ingerelte. Arra biztatta, hogy fogjon rá fegyvert, őt pedig támogassa sereggel, pénzzel, és hogy ezt a tisztesség örve alatt tehesse, követelje ezt a méltóságához illő házasságot. Attila szívesen fogadta az eunuchot, bizalmas üzenetet küldött vele, amelyben Honoriát megnyugtatta, és jelezte, hogy a császárlánnyal az önként felajánlott nász nagyon is a kedvére szolgál, és őt mindenkinél jobban fogja szeretni. (60) Megegyezés szerint követeket küld Valentinianushoz, akik révén kéri Honoriát meg a fele birodalmat, hogy e rokoni kapcsolattal ők ketten gondoskodjanak a világ békéjéről és javáról. Azzal fenyegetőzik, hogy ha a római császár ezt a jog és méltányosság ellenére visszautasítaná, vele együtt egész Itáliát leradírozza. Valentinianus a követeket azzal a válasszal bocsátotta el, hogy a hatalmas uralkodóval való rokonságot nem veti el, sőt, ez idő szerint más sem jöhet neki jobban, mint hogy Attila királyt ez üdvös kötelékkel magához láncolja; ezen az úton a két birodalmat össze lehet békíteni, ezért ő maga is támogatja ezt a gondolatot; azonközben ki fogja puhatolni nővére meg a római szenátus és nép akaratát, mert ezek utasítása és határozata nélkül államügyekben semmi sem történhet törvényesen. Valentinianus ez idő alatt meghalt, úgy, ahogy elmondtuk. Attila gyanút fogott, hogy kijátszottak.

Egyesek azt mondják, hogy hazájába visszatérve már nem sokáig élt; mások azt írják, hogy újra visszament a Galliákba, mert meg akarta torolni az Aëtiustól és Theodorik vizigót királytól elszenvedett vereséget. (65) Fentebb már kezdtük érinteni az írásművek ellentmondásosságát, melyet itt, ahogy a tárgy megköveteli, részletesebben bemutatunk. A magyar évkönyvek, és sokan mások is, azt mondják, hogy Attila, miután az itáliai és illyricumi hadjáratban diadalmaskodott, és győztes és meggazdagodott hadával hazament az országába, gladiátorjátékokat és mindenféle előadásokat rendezett; Sicambria lakosságának háromszor adott lakomát, adományokat osztogatott, rengeteget pazarolt az odasereglett népekre, és nehogy úgy lássék, mintha természete elpuhult volna, Ázsia meg Afrika meghódításán gondolkozott; azt mondják, hogy e hallatlanul kéjsóvár ember azért fordította az elméjét dőzsölésre és ágyasai sokaságára, hogy hunjai mind testüket, mind lelküket felfrissítve lelkesebben készüljenek fel az új hadjáratra. Mindenkinél kedvesebb volt számára Ildikó kisasszony, a bactriai király csodás szépségű és hasonlíthatatlanul bájos lánya, akinek szerelme lángra gyújtotta, és elhatározta, hogy első feleségévé teszi. Királyhoz méltó menyegzőt rendezett, és minden féktelenségét a nászéjszakába adta bele, ezen az éjszakán annyit áldozott Bacchusnak és Venusnak, hogy alvás közben hanyatt fekve az orrából kiömlő vér azonnal megfojtotta, és meghalt. A felébredő asszony férjét magához ölelve, azt holtan és kihűlve találja. A kamarások azonnal összeszaladnak, és a király váratlan végzetét az eláradó gyász közhírré teszi, a végzetét, mondom, mely méltán érte őt, hiszen aki oly nagyon szomjazta a mások vérét, az joggal telt el a sajátjával, halt meg a sajátjától. (70) Marcianus azon az éjszakán, amelyen ellenfele meghalt, álmában Attila íját eltörve látta, és ebből halálát megérezte, mint mondják. Amikor pedig halálhíre széltében elterjed, a szkíták minden önbizalma egyszeriben odalesz. Tudják ugyanis, hogy egy ilyen és ekkora birodalom, amely különböző és egymással torzsalkodó, veszekedő nemzetekből állt össze, hiszen a gepidák meg az osztrogótok, mint szolgák, csak félelemből katonáskodtak Attilának, semmiképpen sem tartható fenn, és e számos népség nem maradhat meg az engedelmességben; okkal hiszik, hogy mindnyájan azonnal elpártolnak. Mindazáltal fiai, Csaba és Aladár, vagy – mint mások mondják – Ernák és Durik, a többi fejedelemmel együtt gondoskodnak a temetéséről. A szertartás a férfi méltóságához illőn óriási pompával, hatalmas néptömeggel megy végbe; a testet a szentélybe, az ősök fentebb említett emlékművéhez viszik, mert Béla és a szkíták többi vezére az országútnál volt eltemetve, ahol a hunok oszlopot állítottak. A magyarok azt mondják, hogy 124 évet élt, negyvennégy évig uralkodott, és a Pannóniákba való bevonulás után a hetvenkettedik, az isteni megváltás után pedig a négyszázötödik évben hunyt el. (75) Jordanis a temetést úgy meséli el, hogy a tetemet a tábor közepén a körben álló sátrak között helyezték el, körös-körül válogatott hun lovasok énekeltek dicsőségéről körtánccal kísérve, és cirkuszi játékok módjára járták körbe; aztán a testet ajándékokkal tisztelték meg, vigassággal, gyásszal vegyes tort csaptak, éjszaka pedig titkon a kijelölt helyen elföldelték, az ellenségtől szerzett fegyverzsákmánnyal és rengeteg embervérrel mutattak be neki áldozatot.

Jordanis azonban messze eltér a magyaroktól, és hogy vajon megvonjuk-e tőle a hitelt, döntsék el azok, akik a szkíták ősi történelmét gyűlölség nélkül olvasták; ő azt mondja, hogy Attila, miután az itáliai hadjáratot követően Pannóniába hazament, a vizigótok megsemmisítése végett újra visszatért Galliába; mit hogy akadálytalanul megtehessen, azokat pedig készületlenül érje, mindenekelőtt követeket küldött Marcianus császárhoz, azok útján keserűen felpanaszolta, hogy Theodosius császár egykori ígéretét nem teljesítik, ezért hadat üzen a görögök fejedelmének; a furfangos király ezt azért tette, hogy ezzel az álcával minden gyanakvását eloszlassa az ellenségnek, amely Galliát tartotta elfoglalva és a gascogne-i Toulouse-ban uralkodott; aztán hosszú meneteléssel óriási sereget vezetett Gallia ellen, úgy tervezve, hogy először az alánokat, majd a vizigótokat rohanja le, hogy amazok legyőzése után a vizigótokat sokkal könnyebben megtörhesse. (80) De terveink nem sikerülnek mindig az elképzelésünk szerint. Thorismund, a gótok királya, jól ismeri Attila esze járását, tart attól, hogy az alánok veresége után erősebb ellenfelet talál benne, ezért jelentékeny sereggel azok segítségére siet. A támadó hunokkal megfelelő bátorsággal és erővel szegül szembe, az összecsapást hosszú küzdelem követi, végül a hun enged, és aztán kénytelen meghátrálni, majd vereséget szenved és megfut. Úgy vélik, hogy a szkíta itt sem kapott ki kevésbé, mint a most mauriacuminak nevezett catalaunumi síkon. Ha a gót írónak hitelt adhatunk, a hunok kárvallással s egyben gyalázattal húzódtak vissza Pannóniába. Attila ezáltal jócskán veszített tekintélyéből, kezdték őt lenézni, és már nem volt olyan félelmetes, mint korábban. Thorismund győztesen tért vissza Toulouse-ba, majd rövidesen meghalt. Mert amikor betegsége miatt vénáját megvágva a vére folyt, Ascalis nevű szolgája jelentette, hogy itt az ellenség, és fegyvere nem lévén, keresztüldöfték. Hogy azonban ne haljon meg bosszulatlanul, a másik, szabad kezével felkapott egy zsámolyt, és néhány támadóját agyoncsapta. Az uralomban fivére, Theodorik követte. Mielőtt Attilához visszatérnénk, kövessük egy kicsit Jordanist, aki sok mindent elbeszél a vizigót történelemből.

(85) Amikor Theodorik az uralmat megszerezte, szembetalálta magát Riciarral, a svábok királyával, rokonával, aki Galíciában, vagyis Portugáliában székelt, Riciar ugyanis egész Hispániát el akarta foglalni. Theodorik először önmérséklettel követek útján figyelmeztette, hogy tartóztassa meg kezét az idegen területtől, ne kövessen el méltánytalanságot, fékezze meg ambícióját, mert az nagy gyűlölséget kelthet ellene. Ez azonban hetykén üzente vissza, hogy Theodorik ne üsse az orrát a mások dolgába, fölösleges, hogy akárkinek gondját viselje, hogy meggondolatlanul hol innen, hol onnan szerezzen magának bajt, inkább csak arra ügyeljen, de nagyon, hogy ne sértse meg a svábokat; máskülönben kénytelen lesz Toulouse-t ellenségként meglátogatni, s akkor a vitát karddal intézik el. Thorismund felbosszankodott ezeken a szavakon, minden szomszédjával rendbe tette a dolgát, szövetségébe vonta Gundikot és Hilperiket, a burgundok királyait, majd népes hadsereggel benyomult Hispániába az Obrigo folyóhoz, amely Asturián és Ibérián folyik keresztül, megrohanta a svábokat, mikor is megkezdődvén az ütközet, oly gyűlölettel csaptak össze, hogy mindkét részen sokan hullottak el. Végül is a svábok vereséget szenvedtek és elestek. Riciar elkapott egy hajót, és szökéssel mentette az irháját, eközben a gótok karmába került, Theodorik elé vezették, akinél magának meg övéinek bocsánatot talált, mert a jólelkű ellenfél úgy gondolta, hogy a győzelem után fölösleges tovább kegyetlenkednie. A meghódított svábok élére egyik hűbéresét állította, Agriulfot, a Varinok törzséből, amely a nemes gót vértől nagyon távol állt. Ezt a svábok lázadásra vették rá. Theodorik ráküldte a sereget, kapitányai elfogták, aztán a fogolynak fejét vették, hogy a többieknek az ő példáján mutassák meg, hogy a jóindulatú úr iránti engedelmességet sohasem szabad megszegni. (90) A svábok visszahőköltek vadságuktól, és a király megengesztelése végett elküldték hozzá püspökeiket a papi testületekkel együtt, akik kikönyörögték tőle, hogy nemcsak megbocsátott nekik, hanem azt is megengedte, hogy a saját nemzetükből válasszanak uraságot, aztán pedig megerősítette a megválasztott Rimismundot. Theodorik uralkodásának 13. esztendejében meghalt, fivére, Eurik, aki a helyébe lépett, nem szabadult a mérgezés gyanújától. A gyakori fejedelem- és császárváltozás a vizigótoknak alkalmat szolgáltatott birodalmuk gyarapítására. Mert először Hispániát foglalták el, majd hatalmukat a Galliákban terjesztették ki. Eurik elfoglalta a római fejedelmek székhelyét, Avernát. Erről ennyit.

De, hogy a tárgyunkhoz visszatérjünk, Attila halála után meghasonlás támadván, elsőként Valamir és Thiudimer, az osztrogótok, meg Ardarik, a gepidák királya pártol el a hun uralomtól, és szerez szabadságot magának. Ugyanezt teszik a markomannok, a herulok, a türingek, a kvádok, akik Attila után nem kívánnak fiainak, Ernáknak és Duriknak a szolgaságába visszaesni, ezért a hunok főemberei fegyvert ragadnak az osztrogótok meg a gepidák ellen. (95) Ernák 30 ezer emberrel támad a gepidákra, az első összecsapásban vereséget szenved Ardariktól, és elesik, Durikot Valamir és Thiudimer veri és futtatja meg, mire kénytelen a hunokkal együtt Szkítiába visszahúzódni. Ezután a hunok nem merészeltek az osztrogótokra fegyvert emelni. A gepidák, mint Jordanis írja, körülbelül harmincezer hunt mészároltak le. Megölték a vitézül küzdő Ellákot, Attila fiát, többi testvére elszaladt a Fekete-tenger partjára, ahol a gótok székeltek volt. E háború számos nációnak adta vissza a szabadságát, amely a római tartományokba vonult, és Marcianus a legszívélyesebben fogadta őket, ezek pedig elfoglalták a nekik juttatott helyeket. A gepidák a hunok elűzése után mintegy hadijogon megszállták az egész Dáciát. A római birodalomtól mint derék emberek a barátsági szerződésben nem kívántak mást, mint nyugalmat és rendszeres évjáradékot, amit a császár készséggel megengedett. Az osztrogótok hazát kértek a római birodalomtól, és Pannóniát nyerték el. (100) A szarmaták, a cemanderek és néhányan a hunok közül Illyricum egy részén, egy tengerparti város mellett találtak otthont, e nemből származott Blivila pentapolisi vezér, ennek testvére, Froila, és Bessa patrícius. A scyrek, a sadagarik és más alánok megkapták a kisebb Szkítiát és Alsó-Mysiát. A rugok meg néhány más nép lakóhelyül kérte Biziét és Arcadiopolist. Ernák, Attila kisebbik fia övéivel Kis-Szkítia külső szélén választott székhelyet. Rokonai, Emnedzur és Vultizintur, a part menti Dáciát szerezték meg, a hunok egy része Macedóniába és Görögországba távozott, ezeket sacromantisiusoknak és fossatisiusoknak nevezik. A mérhetetlen tömegű kis-gót nép Vulfila papfejedelemmel Mysiában, a Haemus-hegység tövében a nikápolyi területen lakott. A gótok tehát, akik Pannóniában ültek, Valamir királysága alatt három részre szakadtak; mint három testvér egy akarattal uralkodtak. Valamir a Lajta és a Rába folyók közén, Thiudimer a Balaton tó mentén, Vidimir a kettő között nyugodott.

(105) A magyar évkönyvek másképp beszélik el, ami Attila halála után történt; többek között két, uralomra érett fia maradt; a germánok, akik élén a veronai Detrik állt, és a hunok meghasonlottak és érzületük megoszlott, egyesek a Honorius császár lányától született Csabát, mások a nemes germán törzsöktől származó Aladárt választották. Detrik néhány hunnal Aladárt támogatta, mert ez germán vérből született, és úgy gondolta, hogy a hunok belső viszálykodása birodalmukat mihamar tönkreteszi; ebből súlyos meghasonlás támad. A hunok egy része a germánokkal, más része más nemzetekkel tart. A két fél megütközik, méghozzá oly kegyetlenül és hevesen, hogy a belharc tizenöt nap múltával is alig csendesedik. A népek vére, úgy mondják, patakként ömlött a Dunába. Az ütközetben végig Csaba pártja volt az erősebb, de végül Detrik csellel megtörte. (110) Azt beszélik, hogy Csaba hatvan öccsével és tizenötezer hunnal, aki e csatát túlélte, Görögországba futott, ahol tisztességgel fogadták, és 13 évig tartózkodott ott; aztán hazáját nem feledve, egy évig tartó utazással visszatért Szkítia belsejébe, ahol – mint mondják – nagyapját még életben találta, ami egyenesen képtelenségnek látszik; ennek tanácsára a Szkítiával szomszédos khorezmi nemzetből vett feleséget, és tőle nemzette Edemen és Ed fiait; míg élt, gyermekeit folyvást Pannónia visszaszerzésére biztatta, és utolsó percéig Pannónia meg Sicambria nevét mondogatta.

Mint a mi időnkben látjuk, a hunok nem űzettek ki teljesen a Pannóniákból; mert akik az öldöklésből fogolyként megmenekültek, nem tudtak nyugton élni a germánok mellett, hiszen azok az ellenségeik voltak, hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek nevezünk, és a t hangot k-ra módosítva magukat székelynek nevezték el, mert tudták, hogy a szkíta név minden szomszédos nép fülében nagyon ellenszenvesen hangzik. Ezek idegenekkel ma sem kötnek házasságot, hogy a vérüket ne korcsosítsák el. Kemény szokásaikat máig megtartották, és erősen különböznek a többi magyartól. (115) Szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid pálcikába rónak, és kevés jellel sok gondolatot fejeznek ki. Szakállasán járnak, marconák, rengeteg a marhájuk, és földművelésből meg legeltetésből élnek. A szolgaságot nem tűrik, sőt, a szabadságot annyira szeretik, hogy inkább meghalnak, mint hogy adót fizessenek. Magyarország királyainak sohasem akartak katonai szolgálatot teljesíteni, és erre semmi erővel sem lehetett őket rábírni. A mi időnkben is csak kérésre és a király iránti szeretetből hajlandók arra, hogy az isteni Mátyásnak időről időre házanként egy-egy ökröt adjanak. Azt mondják, amikor meghallották, hogy a hunok, akiket utóbb magyaroknak neveztünk, visszajönnek a Pannóniákba, küldöttséggel járultak elébük a most Roxiának nevezett Ruténiába, amelyet egykor a roxolánok laktak; velük egyesülve tértek vissza a Pannóniákba, mint a következőkben bővebben elbeszéljük. Ezek azt hitték, hogy Csaba meghalt Görögországban, ebből származott az a szólásmondás, mely a magyarok száján máig jár: Akkor jössz te vissza, amikor Csaba Görögországból. (120) Csaba tehát visszament Szkítiába, de mert görög anyától született és felesége külföldi volt, a szkíták kezdték becsmérelni, mert úgy tartották, hogy vérét megfertőztette. Aladár és a germánok egypár hunnal meg Attila seregének némi maradványaival megmaradtak Pannóniában. Azt hiszik, hogy Aladárt és Detriket e lázadás során megölték; így maradtak vissza Magyarországon a legkülönbözőbb nemzetiségű népek, amelyek zöme a magyarok visszajöveteléig az osztrogótok alatt élt. Ezért van, hogy németek és magyarok Dáciában és mindkét Pannóniában ma is vegyest laknak, tudniillik Attila halála után mindkét nép Aladártól és Detrik vezértől maradt vissza.

Nem tudom azonban, miféle végzet rendelte, hogy Attila halála után, az isten ostorának eltörése és a rómaiak elkeseredett ellenfelének kimúlása után ennek maradékai már megint Itália megtámadására és meghódítására induljanak; mert a gőgös római birodalmat csak szkíta fegyver akarta folyvást megtörni. Attila még halálában is nyomorgatja Itáliát. (125) Az ő seregének maradékai, a herulok és a türingek, akik a hunok veresége és menekülése után a Duna torkolatvidékére húzódtak, halála után mintegy húsz évvel Augustulus császársága idején Odoaker vezérletével megtámadták Itáliát. Aquileiát bal kéz felé hagyva elfordultak a trevisóiak, a vicenzaiak, majd a bresciaiak felé. Odoaker Pavia mellett legyőzte és megölte Orestes patríciust. Ennek fiát, Augustulust, az uralomból kitette, és elküldte a campaniai Lucullanum városkába, ahol vezéri köpönyegét levetve magánemberként élt. A római császárság tehát, amely Augustusszal vette kezdetét, Augustulusszal érte végét. Odoakert, aki a patrícius megölése után Rómára fordult, a rómaiak, elébe járulva, éljenzéssel bebocsátották, és diadalmenetben kísérték a Capitoliumra; ezután lecsendesítette Itáliát, és a legnagyobb nyugalomban uralkodott 13 évig, a föld harmadrészét kisajátította magának meg az övéinek. (130) De a szülőföldje fölötti uralmat sem hanyagolta el; mert amikor Feleteus, a rugok királya, akit Fevának is mondtak (a rugok ugyanis Germániában a Duna túlsó partját lakták), az otthon maradt herulokat megtámadta, és székhelyükről el akarta kergetni őket, akkor sorozást tartott, erős sereget állított ki ellene, átkelt a Dunán, megütközött Feleteusszal, a királyt megölte, a rugokat szinte megsemmisítette, és tűzzel-vassal elpusztította egész tartományukat, hogy tovább ne lakhassanak ott. Odoaker római király ez ütközetben aratott győzelme jelentette az itáliaiak jövendő tragédiájának a kezdetét, ugyanis a római provinciák ekkor látták először a longobárdokat, akik Odoaker királysága idején elfoglalták a lakosságából kiüresedett Rugilandot, amelyet mintegy húsz évig, egészen Audoin királyuk idejéig laktak.

Hogy kissé messzebbről tekintsük át a dolgot, Attila halála után az osztrogótok meg az ő seregének különböző maradványai a Pannóniákban éltek. Mint fentebb említettük, Valamir, Thiudimer és Vidimir fivérek meglehetős békességben uralkodtak náluk. Hogy a megkötött szövetséget betartsák, Marcianus fejedelemtől rendszeresen évjáradékszerű ajándékokat kaptak, amikor azonban azt tapasztalják, hogy ez az ő megvetésük jeleként elmarad, a fivérek feldühödnek, sereget gyűjtenek, és berontanak Illyricumba, mindent feldúlnak és elpusztítanak. (135) Marcianus megbánja eljárását, az idei és a tavalyi évre járó ajándékot lerója, a jövőre nézve pedig a legkomolyabban megígéri, hogy a többit évente küldi. A béke zálogául elfogadta Theodorikot, a kiváló természetű gyermeket, Thiudimer és ágyasa, Ereliva fiát, akit elvittek Konstantinápolyba, és amikor nagyobbacska lett, Leó császár a kegyeibe fogadta, így szilárdabb egyetértés jött létre az osztrogótok és a rómaiak között. Azonban, a gótok nem akarták, hogy erejük a nyugalomban eltespedjen, szerették volna megmutatni a bátorságukat, és egy másik hadjáratra hátarozták el magukat. Először a sadagák ellen ragadtak fegyvert, akik a túlsó Pannóniában laktak. Ahogy ezt Attila fia, a hunok királya, Dinzia megtudta, összeszedte az alatta álló kevés hunt, hadiszövetségre lépett az ultingurokkal, az angistrokkal, a bittugurokkal, a bardorokkal, táborát a pannóniai Bassiana városhoz vezette, megostromolta, környékét pusztította. Ezt a gótok meghallva otthagyták a sadagák elleni vállalatot, és a hunok felé fordultak, akiket nemcsak legyőztek, de a lakóhelyükről is kikergettek, úgy, hogy aki ottmaradt, máig retteg a gót fegyvertől.

(140) A hunok nyugodván, a gótok és a svábok között keletkezett háborúság. Hunimund, a svábok vezére, midőn Dalmácia kirablására indul, útközben elhajtja a gótok nyáját, amely a mezőkön kószál, ugyanis a svábok a dalmaták és a pannóniaiak közelében élnek. Ezt a gótok rossz néven veszik, és Thiudimer vezetésével a visszatérő sváboknak a Balatonnál tekintélyes csapattal csapdát állítanak, nem annyira az iménti veszteség megtorlására, mint inkább nagyobb merészségük megelőzése végett, éjnek évadján rájuk törnek a tóparton, ezek pedig a rajtaütéstől megzavarodva nem is nagyon tudnak ellenállni. Ez ütközetben Hunimund királyt elfogták, a svábokat megverték, de mindnyájuknak kegyelmet adtak, elsősorban a királynak, akinek fiát Thiudimer örökbe fogadta, majd nemsokára övéivel együtt tisztességgel hazaeresztette Sueviába. Ez azonban megfeledkezett a jótéteményről, és rövid idő múlva a gótok ellen uszította a scyreket, akik akkor éppen a Duna fölött tanyáztak, és békében voltak a gótokkal. Azok a megállapodás értelmében megrohanták őket, akik megrendültek, de nem annyira az ijedelemtől, mint a meglepetéstől, hiszen úgy tudták, hogy a gótok és a scyrek között szoros kapcsolat áll fenn; kegyetlen küzdelem kerekedik; a scyreket végül lekaszabolják. (145) A gótok közül Valamir lováról leesve az ellenség kezétől meghal; a scyreket keményen megleckéztetik.

A svábok fejedelmei, Hunimund és Alarik is tartanak ettől, ezért szarmata segítséggel újra fegyvert fognak az osztrogótokra. A szarmaták királyai, Beuka és Babais, segítségül összekaparják a scyrek maradékát, a gepidák és a rugok előkelőségeit meg mindenféle népséget, és a pannóniai Bollia folyó mellett tábort ütnek. A gótok felindulnak ellenük, és amikor az ellenséggel szembekerülnek, a hadrendet kibontva megütköznek. Annyi vért ontanak, hogy az a mezőn patakokban folyik; az ellenség mérhetetlen tömege vész oda. (150) Thiudimer az ellenség öldöklésével betelve, testvére halálát és a gótokat ért sérelmet megbosszulva hazamegy. Nem sok idő múlva úgy érzi, hogy még nem büntette meg eléggé a svábokat, és amikor a Duna jege beáll, nagy sereggel átkel ellenük, és váratlanul hátba támadja őket. A sváboktól keletre a bajorok, nyugatra a frankok, délre a burgundok, északra a türingek éltek, akik a magas Alpokban lakó alemannokkal együtt tökéletesen egyetértettek a svábokkal; a gótok Sueviát és e szomszéd tartományokat rombolják és gyújtogatják, törik az ellenfelet, és prédával alaposan megpakolva vonulnak vissza a Pannóniákba. Amikor Thiudimer győztesen és gazdagon hazaért Germániából, pár nap múlva nagy örömmel fogadta fiát, Theodorikot, akit Leó császár tisztességgel elbocsátott. A tizennyolc esztendős Theodorik nem akar apjához méltatlannak mutatkozni, ezért titkon összeszed hatezer embert, átkel a Dunán, és alattomban lerohanja Babaist, a szarmaták királyát, aki Kamund római vezér megölése után hatalmaskodva uralkodott; az ijedelemtől összeroskadt királyt lenyakazza, palotáját, gyermekeit, feleségét, vagyonát megszerzi, a többit romba dönti és felgyújtja. (155) Majd, mielőtt a szarmaták összeszednék magukat, a gazdag zsákmányt hazaviszi apjához, a szarmaták által megszállt Singidona várost hatalmába hajtja, de nem adja vissza a rómaiaknak, hanem megtartja magának.

A gótok szomszédjaikat már szerteszéjjel kirabolták, ezért kifogytak a zsákmányból, és létszükségleti cikkekben is hiányt szenvedtek, tehát kezdték azokat békében hagyni. Thiudimert arra kérték, hogy nézzen valami új és gyümölcsöző háború után, mert számukra a nyugalom nem lesz hasznos és üdvös. Thiudimer ekkor magához rendeli öccsét, Vidimirt; előadja neki, mi a teendő. Együtt elhatározzák, hogy elöljárót hátrahagyva kivándorolnak, nehogy a harcias, nagy létszámú és szerencsés gót nép a nyugalomban elpuhuljon, meg eleméssze az éhség. És mert a világon két valamirevaló birodalom létezik, sorshúzással döntik el, hogy melyikükre melyik jusson. A nyugati Vidimirre, a keleti Thiudimerre esik. Kemény hadjáratot tervezve mindketten rendbe teszik tartományukat, a Pannóniákban elöljárót hagynak. Vidimir, mihelyt behatolt Itáliába, melynek élén Glycerius állt, váratlanul meghalt. (160) Hasonnevű fiát hagyta hátra, rá örökítette javait, a hadjáratot meg a hadsereget. Ezt azonban Glycerius ajándékokkal lekenyerezte, így Itáliát elhagyva a Galliákba vonult, amelyeket körös-körül ellenséges népek zaklattak. E lépésre ösztönözte őt a rokon vizigótok ottléte is. Miután a Galliákba megérkeznek, az osztrogót sereg a vér szavára önként egyesül a vizigótokkal, hogy úgy mondjam, egy testté lesznek, mint hajdan voltak. Felújítják az ősi kapcsolatot, és úgy uralkodnak a Hispániákban meg a Galliákban, hogy nincs méltó ellenfelük.

Thiudimer Illyricum lerohanására készülve átkel a Száván, szerteszét száguldozik, pusztítja a községeket, falvakat, elsőként Nis várost foglalja el és gyújtja fel, Thessáliában kiostromolja Heracleát és Larisát; majd megadás útján megszerzi Nist[!], őrséget állít, és Thessalonikébe megy, amelyet Alarianus patrícius véd nagy lovassággal, a gótok tömegétől azonban megijed, és támadásukat nagy ajándékokkal kerüli el. (165) Megegyeznek, és önként juttat nekik lakóhelyeket, úgymint Cerraet, Pellast, Európát, Medimnát, Petinát, Beraeumot és Siumot. A gótok helyet találva békét kötnek és lecsöndesednek. Thiudimer Cerraeben súlyos betegségbe esik, és valamennyi gót kívánságára Theodorikot jelöli ki trónörökösnek, maga pedig, egészsége elfogyatkozván, távozik az életből. Zénó ennek hallatára kész örömmel magához hívta a királyt, a főrangúak közé emelte, és hogy még jobban megtisztelje, fiává fogadta, konzullá tette, és hogy valamiféle halhatatlansággal ajándékozza meg, a palota előtt lovasszobrot állított neki. Minden lehető ranggal felruházta. Theodorik Bizáncban fürdött a méltóságban, azonban hamarosan eszébe jutott, hogy gótjai, akiket Illyricumban hagyott, szükséget szenvednek, és nem tartotta tisztességesnek, hogy itt éldegéljen; a hitvány tespedés helyett a dicsőséges tevékenységet választotta. Titokban fölkeresi Zénót, és mert Itália, a föld királynője a rugok és türingek rabságában sínylődik, a legalja Odoaker uraságát szenvedi, megkéri, hogy hatalmazza fel őt arra, hogy a római birodalmat kiragadja a mocskos népség kezéből; úgy véli, hogy ez mindkettejük javára lesz. (170) Ilyeténképpen a császár megszabadul a gót nép súlyos terhétől, Rómát megszabadítja a barbároktól, ami őfelségének is érdekében áll, ha a vállalkozás terv szerint sikerül. Mivel Zénó fiává fogadta őt, nem lesz méltánytalan, ha jóságosán megengedi, hogy azt a római birodalmat, amelyet gót költséggel és haderővel szerez vissza, a gót király birtokolja. Megígéri, hogy ha így történik, a római tanácsot és népet szelíden és törvényesen kormányozza és bérlőként birtokolja. A császár hozzájárul, hogy a nemes lelkű ifjút ne keserítse, és arra is gondol, hogy jobb lesz, ha Itáliát visszanyeri és fogadott fia neve alatt bírja, mint ha tűri, hogy mindörökké egy ocsmány fajzat rabságában sorvadjon, és tisztességgel megajándékozva elbocsátja őt. Theodorik, kívánsága teljesülvén, Zénótól elválik, nagy sereget készít, gondoskodik a hadfelszerelésről. (175) A Szerémségen keresztül Noricum Pannóniához közel eső területeire vonul. Behatol a velencei tartományba, tábort ver az Isonzónál, és kissé megpihenteti az embereket meg az állatokat.

Odoaker eközben sorozást tart, sereget gyűjt, elébe indul. A gót Verona vidékére vonul, később Odoaker szembeszáll vele, megütköznek, és elkeseredetten megverekszenek. A rugok és a türingek kénytelenek meghátrálni, teljes kudarcot vallanak és megfutnak, menekülés közben szörnyű veszteségeket szenvednek. Odoaker maradék lovasságával és néhány gyaloggal Ravennába vonul vissza, ahol királyi székhelyét felállította. Theodorik átkel a Pón, üldözi az ellenfelet, megnövekedett önbizalommal behatol Itáliába, táborát a várostól három mérföldre elterülő fenyvesnél állítja fel. Odoaker nem mer szabályos ütközetben ismét csatába bocsátkozni az ellenséggel, behúzódik a városba, és azt sánccal, árokkal oltalmazza. Váratlan kitörésekkel zaklatja az ellenfelet, éjszaka gyakran megrohanja az őrhelyeket, és egy-két embert lecsapva visszafut a városba. (180) De ezzel a taktikával nem sokra megy, mert egész Itália Theodorikot kívánja urának és királyának. Három éven át szenvedi az ostromot, az éhséget, a háborút, végül követek útján kegyelmet kér az ellenféltől, azzal az ígérettel, hogy ha megkapja, Theodorikot társul fogadja az itáliai királyságban. Kegyelmet kap, majd nemsokára lakomára hívják, és megölik. Ez lett Odoaker vége.

Theodorik tehát, mint elmondtuk, a harmadik esztendőben megszerzi Itália királyságát, és hogy azt más uralkodókkal kötött rokonság is erősítse, követek útján Chlodvig frank királytól fia számára feleségül kéri Andefledát, amit az szívesen teljesít, sőt, a szövetség szilárdságának kifejezéséül a lánnyal együtt három fiát is Rómába küldi. De ez az atyafiság nem tudta elejét venni az országhatárok fölötti torzsalkodásnak mindaddig, míg a feleség gyermekeket nem szült. (185) Szeretőjétől Mysiában született törvénytelen lányai közül Theudigitót Alarik vizigót királyhoz, Ostrogothót Zsigmond burgund fejedelemhez adja. Alariktól Amalarik születik, akit, miután szüleit elvesztette, nagyapja, Theodorik fogad gyámságába. Eközben Hispániából eljut hozzá Euthariknak, Veterik fiának, Berimund és Thorismund unokájának, az Amalok törzséből született, kiváló testi-lelki adottságokkal felruházott ifjúnak a híre, magához hívja őt, és összeházasítja lányával, Amalasuentával. Hogy családfáját terebélyesítse, Thrasamund vandál királyhoz adja feleségül húgát, Amalafredát, annak a Theodatusnak az anyját, aki aztán Afrikában széles környéken uralkodott. Lányát, Amalabergát hozzáadja Ermanfredhez, a türingek királyához. Körülbelül ebben az időben küldte Petanus lovaskapitányt több század, élén Pannóniába, hogy Szerémet ragadja el Transariktól, Trasistilla fiától, és foglalja el Illyricumot, kiűzve onnan Sabinianus lovasparancsnokot, aki fel akarta venni a harcot az ott szanaszét garázdálkodó Mundóval. (190) Petanus mindkét megbízatásának eleget tett, amennyiben Margus városnál, mely a Duna és a Morava között fekszik, sikeresen megütközött Transarikkal és Sabinianusszal, az egyiktől az anyát és Szerémet, a másiktól Illyricumot vette el. Az Attila nemzetségéből származó Mundo, miközben a gepidák dühe elől menekült, átkelt a Dunán, összeszedett egy jó nagy rablóbandát, a Duna partján emelt egy bástyát, amelyet Ertának hívnak, és a pusztaságban portyázott szanaszét. Amikor tehát Sabinianus üldözőbe vette őt, Petanus a segítségére jött, megszabadította az ellenségétől, és Theodorik iránt készséges engedelmességre szorította.

Ez időben Theodorik oly szerencsés volt, hogy bár országát a kiterjedt rokonság biztossá tette, a hadvezéreire bízott hadjáratok is sorra sikerültek. Mert az ügyek Galliában sem alakultak rosszabbul, mint Pannóniában és Illyricumban. A frankok ellen küldött Hibba körülbelül 30 ezer ellenséget ölt meg, és ragyogó diadallal tért vissza. (195) Miután veje, Alarik, a burgundok királya meghalt, Amalarik gyámjául rendelte Thiodis katonai parancsnokot, a gyámfiú azonban a frankok cselvetésének hálójában mind az országát, mind az életét elvesztette. Nem volt a nyugati területen nép, amely ne fogadta volna szívesen Theodorik főségét vagy barátságát és szövetségét, ne ajánlotta volna önként engedelmességét. Szicíliát a körülötte fekvő szigetekkel és Dalmáciát országához csatolta. Amikor megérezte, hogy utolsó napja közeleg, összehívta a gót előkelőket, és Itália királyává nyilvánította Atalarikot, Amalasuenta lányától való, akkor még nem egészen tizenkét éves unokáját, akit apja, Eutharik árván hagyott, és szónoklatban kért mindenkit, hogy a kijelölt királyt támogassa, a római szenátust és népet mélyen szeresse és tisztelje. Néhány nap múlva elhunyt Ravennában, ahol trónját mindig tartotta. Nem lehet rá más bűnt sütni azon kívül, hogy Boëthiust, a latinok alighanem legnagyobb tudósát, szenátori rendű férfit, testőrkapitányt, akit szabadságharc forralásának gyanújára korábban száműzetéssel sújtott, majd kegyelemmel visszahívott, apósával, Symmachus szenátorral és más jeles férfiakkal együtt a halálát megelőző évben, önmagát és királyságát féltve megölette. (200) Theodorik tehát, minden barbár között a legemberségesebb, kiváló uralkodónak bizonyult. Számos bazilikát épített, Octavianus mauzóleumát helyreállította, szokás szerint színielőadásokat rendezett. Trentót fallal kerítette; Itáliát megszabadította a külső ellenségtől. A herulokat Itália távoli vidékén, Aostánál telepítette le. Odoaker megölése után másik királyt adott nekik; 25 évig uralkodott Itáliában.

Atalarik nyolc éven át fiatal kora miatt anyjával együtt, annak irányítása alatt békén uralkodott. Ifjúsága elmúlván, hogy nyugodtabban kormányozhasson, magát és özvegy anyját Justinianus császárnak ajánlotta; a fejedelem örömmel fogadta az ajánlkozást és a gyámságot. Ezt a szerencsétlent azonban elragadja a korai végzet; anyja, hogy fehércseléd lévén a gótok ne fölényeskedjenek vele, nővérétől való unokaöccsét, Theodatust, aki Tusciában magánemberként éldegélt, magához hívja, és megosztja vele az uralmat. Ez a gazfickó azonban megfeledkezve a rokonságról meg a jótéteményről, hatalomvágyától vezérelve nemsokára elfogja őt, bilincsbe veri, aztán elviszi Ravennába, és a Bolsenai-tó egy szigetére állítja félre; (205) ez itt kesergi könnyek között szerencsétlenségét szakadatlanul, mígnem pár nap múlva a csatlósok a fürdőben megfojtják.

Justinianus császár a védnökségébe fogadott Amalasuenta sorsának hallatára úgy érzi, hogy ez őrá is gyalázatot hoz, ezért megparancsolja a dicsőséges hadvezérnek, az Afrika meghódításából már visszatért és a vandál vértől még csöpögő Belizárnak, hogy sereget toborozva iparkodjék Itáliába a gótok ellen, és meghagyja neki, hogy szabadítsa fel azt a barbár szolgaság alól. Belizár, a sikeres katona, szokott elszántságával vág neki a kapott feladatnak. Úgy gondolja, hogy a gótokat nem egykönnyen lehet legyőzni, ha ki nem kergeti őket Szicíliából, a tűzfészekből, ezért erős flottával először Siracusába megy. A városvédő gótok feladják a védelem reményét, és Sinderik vezérükkel együtt megadják magukat Belizárnak. Theodatus, miután értesül arról, hogy az ellenség elfoglalta Szicíliát, öccsét, Evermotot, Itália védelmére a Szicíliai-szoroshoz küldi. Ez Reggio városnál ver tábort, de mert nem bízik a gótokban, titkon otthagyja a sereget, és néhány, tervébe beavatott kísérővel Belizárhoz megy, lába elé rogy, kegyelmet kér, és kijelenti, hogy ő a római és nem a gót fejedelmeknek kíván szolgálni. (210) A táborban maradt gótok ennek hallatára felháborodnak, és azonnal lázadásban törnek ki, ordibálnak, hogy mint egy germán szökevénytől kiderült, Theodatus összejátszik az ellenséggel, ki kell hajítani a királyságból, és el kell kergetni; Vitigist, a hadvezért, királlyá választják, aki – hogy a kedvező szerencsét lustaságból el ne szalassza – késedelem nélkül Rómába megy, és elfoglalja. Ugyanekkor Ravennába is elküld néhány hűséges katonát álruhában, hogy Theodatust meglepetésszerűen öljék meg, és a megölt király utódaként hirdessék ki Vitigist. Ezek a tervet fürgén és pontosan végrehajtják; Theodatus megölése után kikiáltják a táborban megválasztott Vitigist.

Belizár eközben átkel a Szicíliai-szoroson, elfoglalja Nápolyt, majd Rómába megy, ahonnan pár nappal korábban Vitigis kivonult, Ravennába ment, Mathesuentát, Amalasuenta lányát törvényes házassággal magához kötötte, és a gótokkal megünnepelte a menyegzőt. Míg ez zajlik, Belizár elfoglalja Rómát, a város megszállása után Etruriába indul, és kiostromolja a legerődítettebb helységeket. (215) Vitigisnek jelentik ezt, mire a gót Hunilas vezért több századdal és a lovasság jó részével azonnal elküldi Perugiába, ahol – míg a hosszú fallal védelmezett várost visszaszerezni igyekszik – Belizár rajtaüt, és a sereggel együtt megsemmisíti. Vitigis e szerencsétlen eset után összeszedi a gótok minden erejét, kivonul Ravennából, 13 hónapig ostromolja Rómát, majd az ostrom feloldására kényszerítve Riminit merészeli körülzárni, ahonnan hasonló csalódottsággal kell megfutamodnia. Miután visszavonul Ravennába, kemény ostrom alá fogják, és feleségével, Mathesuentával, meg minden kincsével együtt, mint beszélik, önként a győztes kezére adja magát. Belizár elvitte Konstantinápolyba, ahol Justinianus császár patríciusi címmel adományozta meg és tisztelettel fogadta; odaérkezése után a második évben meghalt. Feleségét, Mathesuentát, Justinianus nőül adta öccséhez, egy patríciushoz, és tőlük egy utószülött származott. (220) Hát így végezték az osztrogótok és az Amalok. Justinianus és Belizár pedig mindenki egybehangzó döntésével és szavazatával megkapta a vandálok, az afrikaiak és a gótok legyőzője megtisztelő címet. Erről ennyit.

Mindeddig a lehető legrövidebben azt írtuk meg a most Magyarországnak nevezett Pannóniáról, hogy a hunok kiűzetése után mely népek lakták és kormányozták, mert nagy volt a gótok hatalma. Úgy gondoljuk, nem lesz érdektelen, ha most rendben nyomon követjük azokat, akik a hunok és az osztrogótok után foglalták el Magyarországot. Azon idő tájt, amelyben, mint mondják, Belizár Justinianus császársága alatt a perzsákat legyőzte, Audoin, a longobárdok tizedik királya, aki a gepidákon diadalmaskodott, megtudta, hogy a gótok királysága hanyatlóban van, és számlálhatatlan néptömeggel beszállt a Pannóniákba. De e nép eredetét kissé távolabbról kell áttekintenünk, hogy a történetet egybefüggőbben szőhessük.

(225) Azt olvassuk, hogy Skandináviából és a termékeny Germániából származtak ki a gótok, a vandálok, a kvádok, a herulok és a turcilingok meg, mint a modernek közül többen gondolják, más barbár nációk. Tudjuk, hogy innen jöttek a winnilek is, akiket longobárdoknak neveznek. Mert a Germán-öböl segély tengerrel körülvett szigetei akkora néptömeggel bővelkednek, hogy nemcsak Germániát töltötték fel, hanem a kivándorlók különféle sarjadékait is szülték. A longobárdok harmadrésze tehát Aio és Ibor vezetésével Skandináviából kivonulva Scoringába megy, és ott néhány évig megül. A szomszéd területet széltében a vandálok birtokolják, akik a longobárdok letelepedéséről értesülve követek útján évi adó fizetését kérik. Erre azok azt felelik, hogy jobb szeretnek harcolni, mint szolgálni; a dolgot Marsra bízzák, és a döntés az első összecsapásban megszületik. Mert a longobárdok az ütközet kezdetén győznek, és virtusukkal megváltják magukat a vandálok szolgaságától. (230) Később a vidék terméketlensége miatt szükséget szenvedve átköltöznek Mauringába, és az átkelést párbajjal vívják ki az assipitoktól. Innen Golandiába mennek. Miután több népen háborítatlanul vonultak keresztül, biztonságérzetükben őrjárat és strázsaállítás nélkül pihennek, és íme, a bolgárok meglepik a hanyagokat, sokukat megölik, kegyetlenkedve száguldoznak a táborban, Agelmund királyt levágják, lányát fogolyként elhurcolják. Ezek, miután erejüket összeszedik és magukhoz térnek, a király helyébe Lamisót teszik, aki testi erőben és lelki nagyságban egyaránt kiváló férfi lévén, uralkodásának első percétől semmire sem törekszik jobban, mint hogy Agelmund király halálát megbosszulja. Sereget állít tehát, rátör a bolgárokra, és amikor az első összecsapásban azt tapasztalja, hogy az övéi meginognak és már-már hátat fordítanak, olyan goromba szavakat vág a fejükhöz, hogy azok visszafordulnak az ellenfélre, és szörnyű vereséget mérnek rá. A győzelem, a préda és a fegyverzsákmány akkora önbizalmat önt beléjük, hogy már sokkal nagyobb veszedelmeket is készek felvállalni. (235) A longobárdoknak e második királya dicsőségesen uralkodott; rendben követte őt Lethu, Ildeok és Goden.

Mint fentebb mondani kezdtük, ugyanebben az időben nem mindennapi meghasonlás támadt az Itáliában uralkodó Odoaker, a herulok királya, és a rug király, Feleteus között. Feleteus ugyanis, aki a Duna túlsó partján lakott, el akarta foglalni a másik oldalt, amiből ádáz gyűlölködés keletkezett. A noricusok határában állt akkor a boldog Szeverin kolostora, és ez az önmegtartóztatásával, szentéletűségével és tekintélyével jeles férfi égi sugallatra gyakran korholta Feleteust meg a feleségét, Gisát, hogy hagyjon fel a folytonos kártétellel, és megjövendölte neki a bekövetkező bajokat. Odoaker tehát tekintélyes herul és türing sereggel kivonul Itáliából, és az ellenséget seregestől leveri és megöli. (240) A rugok nagy tömegét hajtva győztesen tér vissza Itáliába. A longobárdok odahagyják eddigi lakóhelyüket, és elfoglalják a Noricummal majdnem szemközt fekvő megürült Rugilandot. Land ugyanis barbár nyelven országot jelent. Innen kivonulva alászállnak Feld nyílt mezőire, ahol három évvel később háború tör ki a király öccsének a halála miatt, akit Runetruda, Tato lánya aljasul meggyilkolt, a longobárdok megverik a herulokat, és királyukat, Radulfot, megölik. A herulokat annyira kipusztították ekkor, hogy ez idő után már királyuk sem volt.

E sok sikeres csatározás úgy meggyarapítja a longobárdok hadseregét, hogy most már maguk keresik a háborút, nemzeti virtusból igyekeznek dicsőségüket öregbíteni. Vaccho király fia, Walteri király idejében a gepidákkal viselnek hadat. Walteri halála után Audoin arat öldöklő győzelmet az ellenségen. A szép diadal után a katonák kérik a királyt, hogy az ünnepi lakomán ültesse maga mellé Albuin királyfit, aki a csatában Thorismundot levágta, és akinek bátorsága a győzelem jó részét kivívta, hogy ha már virtusát a harcmezőn megtapasztalta, asztaltársaságával is emelje tekintélyét. (245) Mire ő: Hát nem tudjátok, válaszol, hogy a longobárdoknál nem szokás a királyfinak atyjánál vendégeskedni, mielőtt valamely idegen király fegyverzetét fel nem öltötte? Az meghallja ezt, elmegy Turisindhoz, a gepidák királyához, akivel a háborút vívta; ez tisztességgel fogadja, majd lakoma közben veszekedés támad, az apát összevagdalja, az általa előbb megölt Thorismund fegyverzetét elviszi, visszamegy a longobárdokhoz, és az ifjú dicséretes bátorsága joggal kiérdemli a fejedelmi lakomán való részvételt, ő következett az uralomban, minden tekintetben kiválónak tartották, Clothar frank király lányát, Clodisuintát vette feleségül, akitől csak egy leánykája született, Albisuinda. Turisind gepida király után a fia, Cunimund következett az uralomban, aki Albuin által megölt apjáért elégtételt akart venni, megtörte a longobárdokkal fennálló békeszerződést, és háborút indított ellenük. Albuin örök szövetséget köt az avarokkal, akiket előbb hunoknak neveztek, később királyukról avaroknak. Aztán szövetségeseivel megrohanja a gepidák területét, az ellenséget halálra kaszabolja; Cunimundot megöli, és koponyájából serleget készít. (250) Fogolyként vitte magával óriási embertömeggel együtt a király lányát, akit Rosemundának hívtak, és akit, gyermeke nem lévén, vesztére feleségül vett. A gepidákat ez a vereség annyira tönkretette, hogy tovább nem bírtak uralkodni. Mert akik e háború után életben maradtak, vagy a longobárdoknak engedelmeskedtek, vagy a vidéket lakó hunok súlyos elnyomása alá kerülve szolgáltak.

A longobárdok hatalma és tekintélye megnövekedvén, a Belizár által nemrégiben tönkretett gótok maradékából származó Totila (ugyanis az életben maradt gótok az ellenség távoztával összeszedelődzködtek, és megtették királynak Hildebadot, utána Atanarikot, végül Totilát) tüzet vetett Itáliára, ezért Justinianus Itália teljes felszabadítását tervezte. A Levéltáros melléknevű Narsest patríciussá tette, és rábízta e hatalmas vállalkozást. (255) Ez egyezséget kötött a longobárdokkal, akik Albuin királlyal megszállták Pannóniát, és a gepidákat szinte kiirtva együtt laktak ott az avarokkal, a paktum megkötése után pedig segélyt kért tőlük a gótok ellen. A szövetség címén Narses roppant nagy és erős segélyhadat kapott, amely a római sereggel együtt átvonult Itáliába, és Totilát meg a gótokat teljességgel eltörölte, majd ajándékokkal rakottan hazament Pannóniába. És ameddig a longobárdok a Pannóniákban éltek, mindig támogatták a római birodalmat. A longobárdok tehát az üdvösség ötszázharmincadik évében, Justinianus császársága alatt nyomultak be a Pannóniákba, három évvel idébb, mint ahogy Belizár Afrikába ment, és a vandál népet egészen megsemmisítette, és körülbelül negyvenkét esztendeig laktak ott. De nézzük rendben, miképpen keltek át aztán Itáliába.

Itáliában pedig rengeteg átkos és szerencsétlen jel tűnt fel, amely a jövendő bajokkal rémisztgetett. Elsősorban mindenfelé olyan pestisjárvány tombolt, hogy nem maradt ház gyász nélkül. (260) A romlás elől futva elhagyták otthonaikat, vagyonukat, állataikat, megszűnt a földművelés és minden ipar, állt minden tevékenység. A gyermekek magukra hagyták a szüleiket, a szülők a gyermekeket, a kegyelet mindenestül eltűnt. E kórság egész Itáliát Noricumig gyötörte, leginkább azonban mégis Liguria pusztult ki. Ez időben Justinianus őrületbe esett, és távozott az élők sorából. Nem sokkal később még nagyobb szörnyűségek következtek. Az égen Itália-szerte tüzes seregek bukkantak fel, amelyek vért ontottak. A Tiberis elöntötte a várost, és sokan elmerültek. Egész Itáliában napokon keresztül megállás nélkül szakadt az eső.

Justinianus halála után az ifjabb Justinus következett, akinek Zsófia volt a felesége, az, akit annyi baj okozójának tartanak. (265) Narses Itáliát megszabadította a gótoktól, e nagy háborús siker busás nyereséget hozott neki, miért is, mint mondják, igencsak fölkeltette maga ellen a rómaiak irigységét. Ezek állítólag bejelentették a császárnak, hogy a rómaiak sokkal szívesebben engedelmeskednek a gótoknak, mint a görögöknek, mert Narses basáskodó és kegyetlen zsarnoksága alatt úgy érzik, hogy nyomorult szolgaságra jutottak; azzal fenyegetőztek, hogy ha nem gondoskodik a római községről megszabadítva azt Narses eunuch uralmától, idegen nemzet alá vetik magukat. A császár ezen meghökkent, Narsest nyomban elmozdította, és Longinust állította a helyébe. Azt mondják, e levélre Zsófia, Justinus neje is azzal fenyegetőzött, hogy ezt az eunuchot, aki az államnak kárt okozott, be fogja csukni a fonóba, hogy a lányoknak ő ossza ki a fonni való gyapjút; amaz erre azt vágta vissza, hogy fon ő neki olyan fonalat, amelyet sohasem tud kibogozni. (270) Így aztán részint haragból, részint félelemből visszavonult Nápolyba, követeket küldött a longobárdokhoz, és arra biztatta őket, hogy hagyják el a nyomorúságos Pannóniát, és foglalják el a gazdag, termékeny Itáliát. Ezek úgy látták, hogy azt ajánlják nekik, amire mindig vágyakoztak, és az üzenetet örömmel fogadták. Albuin király nagy reménnyel telve egybegyűjtötte az összes longobárd családot, maga mellé vette szász szövetségeseit, és mintegy 20 ezer gyermekkel, asszonnyal nekikészült a kivándorlásnak. Úgy gondolta, hogy Pannóniát otthagyja a hunoknak, akikhez örökös szövetség kötötte, mert előzőleg negyvenkét évig együtt lakták a Pannóniákat. A lakóhely átengedése felől Albuin olyan megállapodást kötött velük, hogy ha a szükség valaha visszatérésre kényszerítené, ki-ki foglalja vissza a saját földjét. (275) A kijelölt napon tehát, amelyet április kalendájára tesznek, mely napon a hívők húsvét ünnepét tartották, az üdvösség ötszázhatvannyolcadik évében, valamennyi longobárd kiköltözik a Pannóniákból. A Szerémségen haladnak keresztül; viszik magukkal a szászokat is, akikről beszéltünk. Ezek helyét aztán Clothar és Sigisbert frank királyok parancsára a svábok foglalták el.

A longobárdok meg a szászok a kivonulásukat követő harmadik hónapban érnek Itáliába. Albuin király a határon felhág egy magas hegyre, hogy onnan a gyönyörű és híres-neves táj fekvését, szépségét megszemlélje. Ezt aztán később Monte de Rének nevezték, ahol akkora bölényeket szoktak elejteni, hogy bőrükre, mint Pál írja, majd tizenöt ember fekhet. Azután benyomul Itáliába, és mert mindeddig senki sem akadályozta, elfoglalja a velencei tartományt és Friulit, unokáját, Gisulfot, néhány kiszemelt longobárd családdal saját kérésére megteszi ez utóbbi elöljárójává. Az aquileiai metropolita, akinek Pál a neve, páratlan életszentsége miatt tisztelendő ember, félti magát meg az egyházát, ezért a papi felszereléssel és testülettel Grado szigetére szalad, nehogy a vad barbárok megkárosítsák. (5) Ebben az időben a szentséges Benedek viselte a pápaságot.

A hunok, akiket avaroknak is neveznek, és akik a longobárdok távozása után a Pannóniákat a hatalmuk alá hajtották, Clothar frank király halálának hallatára birodalmuk kiterjesztésének reményében hadat indítanak a frankok ellen. Az avar pedig hun fajzat volt, Attila seregének a maradéka, melyről elmondottuk, hogy az ő halála után alulmaradt a gepidákkal szemben, akik nem óhajtottak megint alattvalóvá válni. Azok a hunok, akik a vereséget túlélték, megutálták a hun nevezetet, és elnevezték magukat avaroknak arról az Avarról, aki Zeliorbist követte a királyságban, aztán elhagyták a Pannóniákat, és Noricumba húzódtak, róluk mondták ezt a vidéket Bavariának. Strabo úgy vélekedik, hogy inkább Bajoariának kell hívni a bójokról, akik Itáliát elhagyva ezt a földet választották lakóhelyül. (10) Clothartól négy fiú maradt, aki az országot felosztva kívánt uralkodni. Charibert Párizsnak parancsolt, Guntran az orléans-iaknak, Chilperik a soissons-iaknak, Sigisbert a metzieknek, ő ellene intéztek a hunok erős támadást, ő azonban nem kisebb merészséggel Türingiába ment elibük, és az Elba folyónál megütközve legyőzte és megszalasztotta őket, majd kérésükre békét adott nekik. Rövid idő múltán a hunok összeszedték az erejüket, ugyanazon a helyen összecsaptak a frankokkal, győzelmet arattak, és prédával, fegyverzsákmánnyal rakottan hazamentek Pannóniába. Amikor Narses eunuch meghallotta, hogy a longobárdok a megbeszélés szerint megérkeztek Itáliába, visszament Rómába, ahol rövidesen meghalt. Testét rengeteg arannyal, ezüsttel egy ólomkoporsóba zárták, és elvitték Konstantinápolyba.

Félix püspök a trevisóiakhoz közeledő Albuin elé ment a Piave folyóhoz, és eltökéltségével elérte, hogy egyházának semmi kárt sem okozott. (15) A longobárdok ezután elfoglalják a velencei tartományt, Veronát, Monselicét, Mantovát meg a Veneto többi Pó-menti városát; Brescia és Bergamo megszerzése után megostromolják Milánót, mely nem sokkal előbb már rengeteg szenvedést állt ki, mi több, amikor Belizárhoz átpártolt, a gótok pedig visszaszerezték, majd a földig rombolták; azt mondják, e pusztítás során harmincezer milánói polgárt mészároltak le. A Pón túli terület Pavia kivételével rövidesen a longobárdok hatalmába került. Azt háromévi ostrom után foglalták el. Úgy mondják, hogy amikor a király bevonult a városba, a keleti kapunál lovastól összerogyott, és mindaddig nem bírt felkelni, amíg a sokáig ellenálló paviaiaknak meg nem kegyelmezett, noha megesküdött volt arra, hogy a keresztényeket, akik idejekorán meg nem adják magukat, kiirtja. A kegyelmet nyert nép a királyt szerencsekívánatok közepette kísérte a palotáig, amelyet egykor Theodorik emelt, és megszabadulva minden aggodalmától, több szeretettel viseltetett iránta ezután, mint amekkora gyűlölettel ezelőtt. De hogy Pavia ostroma közben a tétlenség el ne puhítsa, Rómán, Ravennán és az Adria-part több városán kívül Etruriáig mindent elfoglalt.

(20) A tavalyi bőség és pestis után kegyetlen éhínség következett Itáliára, ahol igen sok különféle nemzetiségű telepes gyűlt össze, aki Gallia számos falujában szétszéledt, és ezek máig őrzik a gepida, bolgár, szarmata, pannon, sváb, noricus neveket. Végül, miután három évig és hat hónapig uralkodott Itáliában, felesége fortéllyal megölte. Tudniillik Veronában egy lakomán jókedvében féktelenül noszogatta az asszonyt ivásra, és odanyújtotta neki az apósának, Cunimundnak a koponyájából készült serleget, hogy apjával együtt vedeljen, Rosemundát ekkor elfogja a harag, és a kegyelet ösztönzésére ármányt sző ellene. Felkeresi a vitéz Peredeót, és mindenféle ígérgetéssel megpróbálja rábeszélni férje meggyilkolására, amikor azonban ez nem áll kötélnek, csellel hálózza be őt. Peredeónak volt egy barátnője, akihez gyakran eljárt éjszaka; a királyné álruhába bújt, és a barátnőnek adva ki magát az odalátogató Peredeóval befeküdt az ágyba. A közösülés után kérdezi a becsapott Peredeót, mit gondol, kivel volt dolga; ez azt feleli, hogy egy zsibárusnővel. (25) Ő pedig fölfedi magát, és így szól: Peredeo, vagy te ölöd meg Albuint, vagy neki kell téged, hiszen a királyi ágyat meggyaláztad. Ha nem engedelmeskedsz, és nem bosszulod meg apám halálát, tudd meg, hogy házasságtörés vádjával kegyetlen halált fogsz halni. Az megijed, és megígéri, hogy megöli a királyt, majd Elmikkel, ez összeesküvés kiagyalójával együtt az asszony jeladására a delelő királyt meglepi és ledöfi. Ennek délceg és hadra termett testét valamennyi longobárd mély gyásza közepette a veronai palota előtt helyezték sírba.

Utána Elmik akarja megszerezni a királyságot, és eljegyzi magát Rosemundával; Longinusnak, a ravennai kapitánynak megparancsolja, hogy tüstént küldjön hozzá egy felszerelt hajót, amelyre Elmik Rosemundával és a király lányával, Albisuindával, meg a királyi kincstárral felszáll. (30) Amikor megérkeznek Ravennába, Longinus rábeszéli Rosemundát, hogy ölje meg Elmiket, és őt válassza férjéül, hogy Ravenna fölött uralkodhasson. Az ingatag asszony beleegyezik; Elmiknek mérget nyújt a fürdőben. Az megissza, és amikor rájön, hogy halálos szert itattak vele, kivont karddal arra kényszeríti a feleségét, hogy a maradékot ürítse ki a pohárból. Ez enged az erőszaknak, és a méreg egyszerre vet véget mindkettejük életének. Ebből láthatjuk, hogy milyen igazak az istenségek, akik a gazembereket arra kényszerítik, hogy kölcsönösen öljék meg egymást. Ezek halála után Longinus Albisuinda királylányt az egész vagyonnal együtt elküldte Bizáncba Justinus császárhoz. Sokan azt mondják, hogy Peredeo Elmikkel és Rosemundával együtt szökött, aztán Albisuindával kelt át Konstantinápolyba. (35) Ez az arénában megölt egy irdatlan nagyságú oroszlánt, ezért a császár veszélyesnek ítélte őt, és annak parancsára megvakították. De világtalanul sem bizonyult alábbvalónak, mint annak előtte. A méltatlan megvakíttatást megbosszulandó, bizalmas kihallgatást kért a fejedelemtől, hogy fontos államérdekekre figyelmeztesse, eközben mindkét kezében egy-egy kést rejtett el, és a két közvetítő patríciust megölte.

A longobárdok gyűlést tartottak Paviában, és Clefót választották királynak, aki sok rómait lemészároltatott, másokat kiutasított Itália területéről, ámde alig tölthetett be egy évet és hat hónapot, amikor az egyik apródja megfojtotta. A longobárdok kegyetlensége miatt számos nemes és nagy néptömeg menekült Velencébe, és a barbár embertelenség elől e tengeri menedékben húzta meg magát. Clefo halála után a longobárdok tíz évig király nélkül éltek, csak kitűnő vezéreik voltak. (40) Majdnem egész Itáliát birtokukba vették Róma város kivételével, amelyet sohasem sikerült megszerezniük; a tartományok és városok elöljáróságait vezéreik száma szerint osztották fel. Zabán Paviát, Valiari Bergamót, Alichi Bresciát, Euin Trentót, Gisulf Friulit kapta, mások más városokat rendben. Rajtuk kívül választottak harminc kapitányt, aki a többi város élén állt. Mivel kapzsiságuk sok rómait halálra juttatott, a többiek meg különböző helyekre szóródtak szét, végül úgy alakult a helyzet, hogy a termés harmadrészét minden évben a longobárdoknak adták, hogy úgy lássék, mintha adófizetőik lennének. A számtalan zsarnok urasága alatt sok város elpusztult, az istenek sok temploma leomlott, sok papot kegyetlenül megöltek, és végül Itália legnagyobb része a longobárdok szolgaságába jutott.

A longobárdok birodalmuk kiterjesztése végett át akartak kelni a túlsó Galliába; ezt a feladatot a legtekintélyesebb vezérek vállalták. (45) A szentséges Hospitius, aki Nizzában a szerzetesek főnöke volt, mennyei sugallatra többször megjövendölte e vad nemzet támadását. Többször figyelmeztette a nizzai polgárokat, hogy erkölcseiket, életmódjukat változtassák meg, térjenek meg az igazsághoz és a jámborsághoz; a gallokra haragvó istenségeket békítsék meg teljes bűnbánattal, máskülönben a longobárdok szörnyű áradata fenyegeti őket, akik hét várost el fognak pusztítani; azokat, amelyek elvetik a hitet és a vallást, esküszegésben, lopásban, rablásban vétkesek, a gyilkosságot semmibe veszik, a szeretet és irgalom nyomát sem őrzik. Megjövendölte, hogy a népre ezért iszonyú pusztulás vár, sőt, jól ismerve az isten akaratát, megparancsolta a szerzeteseknek, hogy költözzenek el. Ezt jövendölte e férfi, aki oly szigorú életmódot folytatott, hogy daróccsuhán és vasláncon kívül semmiféle alsóruhát sem viselt, megelégedett kenyérrel, datolyával és vízzel, a negyvennapos böjt idejét gyökereken töltötte. A szerzetesek szót fogadtak a tekintélyes embernek, és egyedül hagyták őt a kolostorban. Alig lépték át a tartomány határát, az ellenség már meg is érkezik, felkutat mindent, és rábukkan az elhagyott zárdára. (50) Hospitius megmutatja magát a toronyból, felmásznak, és ott találják bilincsbe verve, darócba burkolva. A bilincsből arra következtetnek, hogy bűnöző gazember, gyilkos vagy haramia, ezért faggatják, ő pedig minden bűnt magára vall. Egyikük kardot ránt rá, hogy a nyomorultat halállal büntesse, ámde a hóhér kinyújtott jobbja hirtelen megmerevedik, megbénul, képtelen leereszteni, a szentséges férfi pedig, mint mondják, az üdvösség jegyében imádkozva helyrehozza. A longobárd karja gyógyulásán álmélkodva tüstént elhatározta, hogy felveszi Krisztus igaz hitét, aztán a szentségeket is, és élete utolsó napjáig mély áhítatban élt abban a kolostorban. Akik Hospitius szavának hitelt adtak, épségben tértek vissza az otthonukba, míg viszont akik megvetették, e hadjárat során kegyetlen halált haltak.

(55) A longobárdok tehát a Galliákon keresztülszáguldozva minden falut és várost lerontanak, tűzzel-vassal mindent elpusztítanak. Amatus patríciust, aki Guntran frank király utasítására tekintélyes sereggel szembeszáll velük, megsemmisítik. Aburgundok óriási tömege esik el, hatalmas zsákmányt szednek. Meggazdagodva vonulnak vissza Itáliába; nemsokára megint megrohanják Itáliát, de nem jönnek vissza némi kárvallás nélkül. A szászok, akik a longobárdokkal együtt jöttek Itáliába, azok példáján felbuzdulva rárontanak a Galliákra. De a Galliát védelmező Mummulus patrícius közbelép, kénytelenek a zsákmányt otthagyni, és eredménytelenül térnek haza. Nem sokkal később, mert rosszallják, hogy csak úgy lakhatnak Itáliában, ha a longobárdoknak adót fizetnek, Sigisbert király támogatásával gyermekeikkel és asszonyaikkal visszatérnek régi hazájukba, amelyet a svábok azóta elfoglaltak. Erővel próbálják visszaszerezni, és nem akarják elfogadni a harmadát vagy a felét, amennyit a svábok önként átengednek, végül két súlyos vereség után belenyugszanak. (60) Ez időben Tiberius után Mauricius uralkodott, aki hadvezérei révén leigázta a lázadó örményeket és perzsákat. Hatalmas árvíz pusztított, elsősorban Liguriában és a velencei tartományban, október kalendáján pedig rettenetes égiháború. Rómát a felduzzadt Tiberis árja meg a partra vetett csúszómászók bűze árasztotta el, amiből aztán súlyos pestisjárvány keletkezett. Többféle állati szörny bukkant fel, mint a Nílus áradásakor, hím- és nőneműek, amelyek ágyékukig emberi formát mutattak, és a nap első órájától a kilencedikig lehetett ezeket látni, amint istenre rimánkodnak. A tíz zsarnok uralma eltelvén, a longobárdok Clefo fiát, Autharit választják meg királynak, akit melléknevén Flaviusnak is hívtak, innen aztán a többi királynak is Flavius lett a neve. Ennek vezetésével sikertelenül ostromolják Rómát, az ostrom alatt szakadatlan eső és vihar rettegteti őket, úgyhogy emberben és állatban nagy veszteségeket szenvedve kénytelenek azt feloldani. Aztán súlyos és veszedelmes pestisjárvány támad. (65) Mauricius császár ekkor Childebert frank királlyal szövetséget köt, ötvenezer sestertiust küld neki, és ráveszi, hogy indítson hadat a longobárdok ellen. Ez megszámlálhatatlan frank sokasággal nyomul be Itáliába, a longobárdok nagy ajándékkal megvesztegetik, mire dolgavégezetlen elmegy. Mauricius hiába követeli vissza a pénzét, a hatalmasság rá sem hederít. Authari király megostromolja és lerombolja Bersellót, ahová – mint mondják – a sváb nemzetiségű Dructulf, aki a longobárdoktól a császárhoz pártolt át, bemenekült. Dructulf testőrségével együtt titkon elszökik Ravennába. Aztán a longobárdok három évre szövetséget kötnek Smaragdus patríciussal, aki Ravennát őrséggel tartja. Mauricius elfogja Childebert király nővérét, és követei útján ismét ösztökéli őt, hogy vezessen hadat a longobárdok ellen, megígéri, hogy ha ezeket kikergeti Itáliából, nemcsak a nővérét küldi vissza, hanem busás jutalmat is ad. (70) Ezt a szükség ráviszi erre, és alemannokból meg frankokból verbuvált sereggel ismét behatol Itáliába, azonban az alemannok meg a frankok között meghasonlás támad, mire a sereget elbocsátja, és szégyenszemre visszavonul Galliába.

A longobárdok a kedvező eseményektől elkaparva a trentói herceg alatt egy kisebb sereggel benyomulnak Isztriába, az egész környéket messze feldúlják, és leigázása után nagy zsákmánnyal hazamennek. Egy más részük megtámadja Comancina szigetén a Narses oldalán erősen kitartó Francio lovasparancsnokot, aki mintegy húsz évig tartózkodott ott. Ez hat hónap után engedélyt kapott a távozásra, mire a szigetet átadta, és cókmókjával, feleségével, gyermekeivel biztonságban elhajózott Ravennába. Flavius Authari Childebert édeshúgát feleségül kérte, de az a longobárd követek ígérgetéseire és ajándékaira ügyet sem vetett, hanem amikor a gótoktól, akik Hispániában uralkodtak, és áttértek a katolikus hitre, küldöttség érkezett hozzá, szándékát megmásította, és a lányt a hispán királlyal jegyezte el. (75) Amikor e rokonságról Mauricius császár tudomást szerez, titokban üzen Childebertnek, és felbiztatja arra, hogy amit korábban nem tett meg, a longobárd ellenség ellen ragadjon fegyvert. A frank király sorozást tart, harmadjára támadja meg Itáliát, hogy a longobárdok rabságából kiszabadítsa, ezek viszont derekasan ellenállnak, nehogy szerzeményüket elveszítsék, és a frankokra óriási, emlékezetes vereséget mérnek. A gallok fölötti győzelemmel elhíresedett Flavius király követeket küld Garibald bajor királyhoz, hogy az ő nevében kérjék feleségül a leányát, akit Theudelindának hívnak. Ezek sikerrel teljesítik a megbízást, és a rokonságot megkötve jönnek vissza. Authari követség ürügyével álruhásan, királyi rangját elrejtve, néhányadmagával nemsokára elindul, hogy menyasszonyát megnézze, aztán kéri a lányt, hogy koccintson vele, s eközben titkon értésére adja, hogy ő a vőlegény; majd elutazóban egy bárdot olyan erővel vág bele egy fatörzsbe, hogy azzal nyíltan kimutatja, ki volna. A támadó frankok által zaklatott Garibald férjesülő leányát fiával, Gundolffal együtt elküldi Itáliába. (80) A kiváló jellemű, daliás ifjú vőlegény valamivel Verona fölött, a szárdok földjén találkozik Theudelindával. Május idusán a longobárdok nagy fényességgel és vigassággal megtartják a lakodalmat. E napon villám sújt egy fát. Authari király közelében Agilulf, a torinói herceg megkérdez egy fiatal jóst, aki azt válaszolja, hogy az ara, aki most tartja első esküvőjét, nemsokára Agilulffal köt házasságot.

Mauricius kérésére Childebert frank királynak a longobárdok ellen negyedik háborút kell viselnie; húsz századost visz magával, bátran áthatol az Alpokon. De Bellinzona falainál a király halálos sebet kap a mellén és elesik, vezérei továbbnyomulnak, és Milánó közelében ütnek tábort. A császár követei azonnal odasietnek, megígérik, hogy hamarost erős segítséget hoznak, de mert tíz napig hiába várják az ígéret teljesítését, ebben csalatkozva megrohanják bal felé a Pón túli területet, és mindent tűzzel-vassal pusztítanak. (85) Veronáig dúlnak, sok várost megadásra kényszerítenek, még többet lerombolnak, és leginkább a trentói földön kegyetlenkednek. Nagy tömeg barmot és embert hajtanak el. Három hónapon keresztül száguldanak öldökölve, fosztogatva; de mégsem tudnak ártani a longobárdoknak, akik Paviában megerősítették magukat. Majd elhatalmasodik az éhség meg a vérhas, úgyhogy alig tudják hazavonszolni magukat. Azt mondják, hogy ebben az időben Flavius Authari Itália közepén járt, elhaladt Spoleto mellett, bevette Beneventót és a Samniumot, végül a sereggel egészen Reggióig elhatolt, Itália szélső városáig, a Szicíliai-szoros mellett egy oszlopot állított, és azt jelentette ki a longobárd birodalom határának, ezt a mi időnkben is Authari oszlopának mondják. Zotto, akit a király Benevento élére helyezett, 20 évig uralkodott a Samniumban. Authari pedig követeket küldött Guntranhoz, a frankok békét és nyugalmat kedvelő királyához, és mialatt ezek béketárgyalásokat folytattak, ő Paviában méregtől meghalt, miután hat évig szerencsésen uralkodott. Feleségét, Theudelindát, szelídsége és jósága miatt a longobárdok felhatalmazták, hogy kedve szerint válasszon férjet magának, és megígérték, hogy azt tekintik királynak. (90) Ő Agilulfot, a torinói herceget választotta, magához hívatta, és a jövendölés szerint, ahogy fentebb elmondtuk, hozzá ment. A menyegzőt Milánóban tartották, ahol valamennyi longobárd egyetértésével királlyá választották. Amikor Agilulf, akit Magónak is neveztek, az ország gyeplőjét kézbe vette, mint mondják, elküldte Agnellus trentói püspököt, hogy váltsa ki a foglyokat, és tárgyaljon békekötésről a gallok királyával, ez pedig mindent szándéka szerint intézett el. Ez időben először súlyos aszály, majd hallatlan sáskajárás következett, amely két éven keresztül mindenütt felemésztette a vetést, és Itáliában iszonyú éhínséget hagyott maga után. Az égen egy hónapig üstökös látszott. Mimulfot, San Giulio szigetének hercegét, aki behódolt a frankoknak, a király megölte. Azt mondják, Gaidulf bergamói herceg elpártolt a királytól, és újból már nem békült ki vele.

A boldogságos Gergely ebben az időben dedikálta a szentek életéről szóló dialógusát Theudelinda királynénak, akinek a kegyét olyannyira megnyerte, hogy közreműködése révén Agilulf királyt meg a többi longobárdot az igaz hitre térítette, az elnyomott egyházat felszabadította, az elűzött püspököket visszaállította. (95) Romanus patrícius és exarcha pedig Ravennából Rómába menve visszatértében a longobárdok által elfoglalt városokat visszaadta korábbi tulajdonosaiknak; ezek között nagyobb jelentőségű volt Sutri, Bomarzo, Orte, Todi, Amelia és Perugia. Amikor erről Agilulf hírt kap, sebtében összeszedett katonasággal rögtön kivonul Paviából, és Perugiába megy. Súlyos ostrom alá veszi a várost és Maurisio longobárd vezért, aki átpártolt a rómaiakhoz. Néhány nap múlva a várost beveszi, a pártütő Maurisiust elébe vezetik, ezt azonnal kivégezteti, majd a vidék elpusztítása után gazdag zsákmánnyal visszatér az Alpokon inneni Galliába. Megjelenése Gergely pápát roppant módon nyugtalanította, ezért Theudelinda királyné segítségéért és pártfogásáért folyamodott, és Agilulffal örök szövetséget kötött. Erről az isteni Gergely leveléből értesülhetünk, amelyben a békéért erősen hálálkodik a longobárdok királyának és királynéjának. (100) Ugyanebben az időben a bajorok megtámadták a szlávokat, de Kagán, az avarok vagyis hunok királya, megérkezett, és lemészárolta őket. Childebert, a frankok királya, nejével együtt méregtől meghalt. Ugyanekkor az avaroknak is mondott hunok kijöttek Pannóniából és rátámadtak Türingiára; a frankokkal súlyos háborút vívtak. Galliában Brünhilda királynő uralkodott unokáival, Theudeberttel és Theodorikkal, akik még gyermekek voltak. Nagy fizetséggel kihajtotta a hunokat az országból, és Guntran halála után maga kormányzott unokáival. Azt mondják, ekkor jött létre a béke Kagán hun király és Agilulf között. Az elhunyt Romanus patrícius és exarcha helyébe Gallicinus lépett rendben, aki nemsokára békét kötött Agilulffal. Agilulf is örök szövetségre lépett Theodorik frank királlyal. Arábiában megszületett Mohamed álpróféta, aki a szaracénoknak törvényt adott. (105) Zangrulf veronai és Gaidulf bergamói hercegeket, miután kétszeri kegyelem után is megátalkodottan fellázadtak, kivégeztette. A következő évben súlyos pestisjárvány látogatta meg nemcsak az Adriai-öböl tengermelléki vidékét, hanem később a Pón túli területeket is. Aztán rémisztő jelek mutatkoztak (vértől csöpögő lándzsák jelentek meg az égen, és egész éjjel világos volt), ezek rosszat jósoltak; Theudebert, a gallok királya, súlyos ütközetet vívott nagybátyjával, Clotharral.

A következő évben meghalt Ariulf spoletói herceg, aki Faroaldot követte. Halála előtt Camerinónál csatát vívott a rómaiakkal, győzött, majd megkérdezte a katonáit, ki volt az, aki az ütközetben oly derekasan viselkedett. Azt felelték neki, hogy ő maga, a herceg volt az. De hiszen én láttam, mondta, hogy az sokkal erősebb nálam, és amikor az ellenség megszorongatott, mindig ő fedezett engem a pajzsával. (110) Aztán Spoletóban felkereste az isteni Szabin csinos bazilikáját, ahol annak testét elföldelték volt, és megkérdezte, kié volna ez a templom. Azt felelték, hogy Szabiné, akiről azt beszélik, hogy a hozzá imádkozó katonák mellett mindig nyomban megjelenik, erre azonnal leugrott a lováról, belépett a templomba, és Szabin képmását megpillantva eskü alatt vallotta, hogy ez az a férfi, aki megvédte őt, amikor az ellenség sűrűjében verekedett, így aztán elhitte, hogy az isteni Szabin, a katonák legkegyesebb pártfogója, a keresztény hitet még nem ismerő Ariulfot sem akarta magára hagyni. Ariulf után fia, Teudelap herceg következett.

Ebben az időben fosztották ki a longobárdok kíméletlenül az isteni Benedek montecassinói kolostorát. Zotto beneventói herceg halála után Agilulf király parancsára fia, Arich következett, fennmaradtak az égbeli Gergely hozzá intézett levelei. (115) Ugyanezen napokban Gallicinus patrícius lovasai elfogták és Ravennába kísérték Agilulf lányát a pármai Godescalckal együtt. Agilulf hajóépítő mestereket küldött Kagánnak, az avarok, azaz hunok fejedelmének, és így az elfoglalt Galliában egy szigetet. Theudelinda királynő felépítette és birtokokkal, egyházi felszereléssel bőségesen ellátta boldog János bazilikáját Monzában, Milánó fölött 12 mérföldre, ott, ahol egykor Theodorik, a gótok királya, hogy kényelmesen nyaraljon, egy óriási költséggel épített igen kellemes villát birtokolt, amelyet az Alpok közelsége meg az egészséges és mérsékelt éghajlat kedvéért gyakran fölkeresett. Theudelinda ugyanitt állított egy gőgös palotát is, amelyben a gótok öltözködését és szokásait lehetett tanulmányozni, akiknél elterjedt, hogy nyakszirttől fejtetőig borotválták magukat, hajukat a homlokuktól az állukig elválasztva leeresztették, szász és brit módi szerint bő, csíkokkal átszőtt lenruházatot viseltek, amelyet tarka szegélydísszel szoktak ellátni, továbbá nagyujjig nyitott sarut hordtak, amelyet egy sor nyelvecske fogott össze.

Nemsokára Padova az őrség tiltakozása ellenére elpártolt a longobárdoktól; Agilulf parancsára fölégették. A segítségül jött lovasságnak megengedték, hogy visszatérjen Ravennába. (120) Ebben az időben örök szövetség jött létre a longobárdok és az avarok között, Kagán avar király a Galliákba is követeket küldött, hogy figyelmeztessék az ottani uralkodókat, hogy mint az avarokkal, úgy a longobárdokkal is békén kellene élniük. Eközben a longobárdok az avarokkal meg a szlávokkal megtámadták Isztriát, és mindent tűzzel-vassal pusztítottak. Agilulf királynak Monzában fia született Theudelindától, Adaloald. A következő évben a longobárdok elárasztották Monselicét. gmaragdust, aki korábban Ravenna patríciusa volt, Gallicinus elkergette a városból. Mauriciust, aki huszonegy évig uralkodott fiaival, Theodosiusszal, Tiberiusszal és Konstantinnal, végül megölte Phocas, aki aztán vitézül legyőzte a hunokat, amikor a rómaiakkal együtt a longobárdok ellen harcolt. Agilulf a királylány fogva tartása miatt kivonult Milánóból, a Kagán hun királytól kapott nagy szláv segítséggel megostromolta Cremonát, amelyet szeptember 12. kalendáján elfoglalt és lerombolt. (125) Hasonló sikerrel vette be a római őrséggel védett Mantovát is. A katonákat pedig poggyászukkal együtt biztonságban és épségben bocsátotta el Ravennába. Valdoriát a hatalmába hajtotta. A király lányát férjével, gyermekeivel és vagyonával együtt Smaragdus patrícius visszaadta, így a rómaiak és a longobárdok között létrejött a béke. Amikor azonban a királylány Ravennából Pármába ment, nehéz szülésben meghalt. Ebben az évben Theudebert és Theodorik, a frankok királyai, fegyvert ragadtak nagybátyjuk, Clothar ellen, és mindkét részen sok ezer ember esett el.

A következő évben a longobárdoknál Adaloaldot az apja királlyá nyilvánította, és ugyanazon napon kihirdették, hogy Theudebert frank király leánya a longobárdok új királyának a jegyese lett, így a frankokkal örökös béke jött létre. Ugyanezen időben súlyos és veszedelmes háború tört ki a frankok és a szászok között. Agilulf fizetség fejében többször megújította a fegyverszünetet Smaragdus patríciussal, és ez évben is említik egy üstökös feltűnését. (130) Bonifác pápasága idején Phocas egyetértésével határozatba ment, hogy a római egyház legyen a többiek feje, bár ezt a konstantinápolyi sokszor megpróbálta magának kivívni.

Ugyanebben az időben Kagán, az avaroknak nevezett hunok királya nagy sereget gyűjtve Illyricumon keresztül betör Itáliába, beszáguldja Isztriát és Friulit, a városokat, falvakat feldúlja és felgyújtja. Gisulf, aki Friuliban parancsnokol, longobárd sereggel elébe megy, az ellenség mérhetetlen tömege azonban bekeríti, és elesik. A többiek reményvesztetten a szomszédos városkákba vonulnak vissza, a tábort otthagyják, és a városbeliek muníciójával védik magukat. Gisulf felesége, Romilda, a csatából megmenekültekkel együtt Cividaléba húzódik; Kagán hadiszerencséje nyomába szegődik, és kemény ostrom alá veszi Cividalét. (135) A viruló ifjúságában levő csinos férfi körbejárja a falakat, hogy mely részen lehetne megtámadni, Romilda megpillantja, és nyomban beleszeret az ellenfélbe. Az ostoba nőszemély egy küldönc útján titkon házasságot kér Kagántól, és megígéri, hogy ha beleegyezik, a város megadja magát. A király elfogadja a feltételt, és kéri, hogy nyissák meg előtte a kaput. Amikor ezt megteszik, mint ellenség benyomul, és az ígéret ellenére leöldösi a polgárokat, mindent felforgat, a várost felgyújtja; mindenkit rabságba visznek, aki életben marad. Azt ígéri, hogy Pannónia határvidékén telepíti le őket; de Pannóniába visszatérőben az öregebb foglyokat mind megöli; a gyermekeket, az asszonyokat meg a kincseket fejenként szétosztja. Gisulf és Romilda fiai a hunok embertelenségét látva lóra pattannak és elmenekülnek; csak a gyermek Grimoaldot kapják el az üldözők. (140) Midőn ezt egy avar foglyaként vezeti, derék tettre merészkedik, megöli az előtte haladó ellenséget, elmenekül, és testvéreihez csatlakozva korát meghazudtoló bátorsága jóvoltából megszabadul az avar fogságtól; asszonyaik és gyermekeik a hunok kegyetlen rabságát szenvedik.

Hogy Romilda, e roppant szerencsétlenség okozója, lássa, hogy az ígéret teljesül, egy éjszakát tölt Kagán király nászágyában; aztán átengedik 12 avarnak, akik felváltva közösülnek vele, hogy fékezhetetlen kéjvágyát kielégítsék. Végül megparancsolja, hogy kötözzék a mezőn egy karóhoz, szegezzék hozzá nyilakkal, és hagyják átlyuggatva az oszlopon, míg meg nem hal. Azt mondhatjuk, hogy a barbár méltán eszelte ki ezt a büntetést a buja némbernek, aki olyan férjet nyert, amilyet megérdemelt. Hallatlan ez asszony vakmerősége, amelyet a szenvedély parancsa szült, és amely inkább vágyának kielégítésére, mint hazájának és övéinek javára buzdította. Lányai viszont távolról sem követték anyjuk mohóságát, hanem tisztaságuk megőrzése érdekében remek és minden dicséretre méltó ötletet gondoltak ki, hogy az arcátlan barbárok meg ne mocskolják őket. (145) Keblükre csirkehúst raktak, amely a melegben megrothadván undorító bűzt árasztott. Az udvarlók rájuk rontottak, de mihelyt kezeikkel tapogatni kezdték őket, a dögletes bűztől megundorodva otthagyták őket, sőt átkozódva kiáltozták, hogy a longobárd nők mind büdösek. Mert szüzességüket így megvédelmezték, isten kegyelméből a legtisztességesebb házasságot érdemelték ki; azt mondják ugyanis, hogy az egyik az alán királyhoz, a másik a bajorhoz ment feleségül.

Gisulf halála után, aki – mint említettük – friuli herceg volt, fiai, Taso és Caco következtek, akik a tartomány fölötti uralmat közösen gyakorolták. Az a terület, amely alájuk tartozott, a szlávok Cillinek nevezett földjétől Matreiig nyúlt; ezért a szlávok, akik Dalmáciát és Isztriát lepték el, egészen Rachis idejéig a friuliak adófizetői voltak. (150) Gergely római patrícius e fivéreket Oderzóba rendelte, hogy szakállukat szokás szerint leborotválva fiaivá fogadja őket, aztán, amikor a városba beléptek, tőrbe csalta, elfogatta és lefejeztette őket, majd Taso fejét megborotválta, hogy ígéretének ez aljassággal eleget tegyen. Kettejük megöletése után nagybátyjuk, Grasulf foglalta el az uradalmat. Raduald és Grimuald emiatt megneheztelt, hajóra szállt, és átkelt a Samniumba, felkereste a beneventói Arichot, egykori nevelőjét, aki tisztességgel fogadta és fiai gyanánt tartotta őket. Ugyanezen időben meghal Tasziló, a bajorok fejedelme; fia, Garibald, Innichennél vereséget szenved a szlávoktól. Ezek a győzelemtől elpimaszodva széltében portyáznak a földön, mindenütt fosztogatnak, a bajorok pedig összeszedik a bátorságukat és erejüket, ismét rájuk támadnak, a csata megismétlődik, a prédát visszaszerzik, őket megszalajtják, és mindenestől kikergetik határaikról.

A szlávok, mint az első könyvben előadtuk, a Dunán túli területről származtak ki, elfoglalták Isztriát meg Dalmáciát, és azt magukról Szlavóniának mondták. (155) Első szálláshelyeiket a Dunán túlon nem hagyták el, közülük a csehek, a lengyelek, a hamaxobiusok vagy ruténok és a roxiánok máig ott maradtak, továbbá ugyanazt a nyelvet beszélik a bolgárok, akik a Mysiákat szállták meg. Sőt, ugyanazon szavakat használják a vandálok is, akik Geiserik király idejében Hispániát, aztán Afrikát foglalták el, és többen azt mondják, hogy a szászokkal szomszédos vindelicusok is ezek maradékai. Én viszont úgy vélekedem, hogy inkább a vandálokat nevezték el a sokkal ismertebb és régibb vindelicus népről. Agilulf többször kötött fegyverszünetet a rómaiakkal és a frankokkal. Abban az évben pedig, amelyben a szlávok Isztriában lemészárolva a katonaságot oly kegyetlenül pusztítottak, Theudebert frank királyt testvérei megölték. Clothar pedig, hogy egyedül uralkodjék, megölte az apját, Theodorikot. Egypár hónap múlva Agilulf, miután huszonöt évig uralkodott, elhalálozott. Az uralomban Adaloald és anyja, Theudelinda követte. (160) Valamivel korábban Heraclius patrícius megölte Phocast. A fiával együtt uralkodó Theudelinda tíz éven keresztül megőrizte a békét a longobárdok és az itáliaiak között, újjáépített és tekintélyes adományokkal gazdagított egy sor egyházat, amely a barbár háborúságban tönkrement. Amikor azonban a fia megőrült, a királyságból hirtelen kitették, és Arioald lépett a helyébe, aki 12 évig uralkodott, aztán elhunyt, megválasztották Rotharit, aki ugyan az igazság nagy tisztelőjének mutatkozott, de az ariánus eretnekségben sorvadozott. Az ariánus eretnekségnek megfelelően minden városban két püspököt tűrt meg. Végül a rómaiak Aio, Arich beneventói herceg fia révén őrjítő mérget itattak vele, és az eszét egészen elveszítette.

De térjünk vissza Heracliushoz, mert nagy hibát követnék el, ha mellőzném azt a derék tettét, amelyet a Duna hídján hajtott végre. (165) Tudniillik az uralomra jutását követő ötödik esztendőben súlyos háborúval nyugtalanítják a perzsák, akiknek királyuk, Cosdroas, felmérhetetlen sereggel benyomul Palesztinába, mindent tűzzel-vassal pusztít, elfoglalja Jeruzsálemet, ahol kilencvenezer embert irgalmatlanul lemészárol. Megváltónk keresztjét elviszi, a pátriárka fogságba esik. Aztán elesik Damaszkusz. Urunk sírját, nem tudom, milyen aggálytól tartóztatva, nem meri megközelíteni, és nem bírja bemocskolni vagy lerombolni a legszentebb kápolnát sem. Heraclius semmiféle könyörgéssel sem tudja rábeszélni őt, hogy bármekkora évi adó fejében hagyja el a szent várost, szolgáltassa vissza a keresztet és a pátriárkát. Hanem rövidesen elfoglalja Alexandriát és egész Egyiptomot, elfoglalja Karthágót, és Líbiát a hatalmába hajtja.

Heraclius feladta a békekötés reményét, a maga helyébe állította a fiát, Konstantint, akit Sergius pátriárka és Bonosus patrícius pártfogásába ajánlott. (170) Elhagyta Konstantinápolyt, és számottevő sereggel Szírián keresztül a perzsák ellen vonult. Magával vitte a boldogságos szűz képmását, amelyet nem emberkéz készített. Gazetába ment, ahol Cosdroas tartózkodni szokott, ez azonban, amint meghallotta, hogy az ellenség közeledik, elfutott Perzsiába, felégette a vetést, hogy a sereg ne találjon takarmányt és élelmet. Heracliusszal két hatalmas hadsereget állított szembe egy-egy vezérrel, kik közül az egyiknek Sambaces, a másiknak Sabar volt a neve, ezeket a római csapatok az Eufráteszen átkelve merészen megtámadták. A császár a hídon lándzsájával keresztüldöfött egy gigászi termetű perzsát. Egy saisit, aki harmadjára rontott neki, az isteni szűz szellemének a segítségével párbajban győzött le. Aztán jégeső támadt, és az ellenségből sokat megölt, a római sereg sértetlen maradt. Végül Cosdroas Razates kapitányt állította a mindenfelől összeszedett csapatok élére. (175) Ez hasonlóan járt, hatalmas tömeget meg 17 hadijelvényt veszített, és elesett. A hallatlanul elbizakodott Cosdroas még mindig nem tört meg, ő, aki isteni tiszteletet rendelt magának, az emberekkel folyvást istenként imádtatta, rendeletileg a királyok királyának meg az uralkodók urának neveztette magát. Egy ragyogó kövekkel ékes ezüsttornyot szenteltetett magának. Megszerkeszttette a napot, a holdat a különböző csillagokkal, építtetett egy trónust, ahonnan esőt öntözött, és utánozta a mennydörgést meg a villámlást.

Legvégül pedig mindenhonnan összecsődített csapatokkal és számlálhatatlan tömegű segítséggel a fia szegült szembe Heracliusszal a Dunánál. Midőn felálltak, innen a perzsák, onnan a rómaiak, előzőleg több vészterhes ütközet esvén közöttük, a két vezér úgy határozott, hogy a Duna hídján, amelyet valaha Traianus építtetett a dákok legyőzése után, párbajban küzdenek meg, és azzal a megállapodással gondoskodtak mindkét társaság épségéről, hogy bármelyikük legyen is a győztes, annak mindenki habozás nélkül enged, és teljesíti a parancsait. A két vezér kiállt a hídra, a fogadalomnak megfelelően párbajban csaptak össze, s végül Heraclius üdvözítőnk istenségének segítségével megölte a barbárt. (180) A zsákmányhordozó Jézusnak gazdag ajándékot adott. A győzelem nyomán valamennyi perzsa készséggel engedett, és fölvette az igaz vallást. Ráadásul Syrochius megígérte, hogy apját, Cosdroast, és fivérét, Medarsist, átadja Heracliusnak, ha a perzsa királyságot neki juttatja. Heraclius elfogadta a feltételt, csak ettől fogva a Tigris folyón épített hidat római őrség védelmezze. Ahogy bevonult Perzsiába, a trónon ülő Cosdroast a fiával együtt megölte, az ország élére Syrochiust állította, a hídhoz római őrséget helyezett, a megváltó keresztjét és az elhurcolt királyi kincstárat visszavitte Jeruzsálembe.

De semmiképpen sem hallgatható el egy hallatlan csoda. Midőn a császár hadiköpenyben, felcicomázott paripán, a keresztet kezében tartva páratlan pompával ahhoz a városkapuhoz ért, amely az Olajfák hegyére néz, váratlanul leomló kövek torlaszolták el az útját. A nem mindennapi eseten meghökkent tömeg megpillantott egy álló keresztet az égen és egy, a kapuhoz alászállt angyalt, aki e szavakat mondta: (185) Amikor az egek királya az emberi nem megváltására belépett e kapun, Heraclius, nem jött köpönyegben, nem jött bíborral takart lovon, koronásán, hanem hitvány szamár hátán, hogy híveinek az alázatosság példáját hagyja. A császárt erre nem kisebb döbbenet fogta el, mint öröm, ledobta győzelmi díszeit, mezítláb, leningben, könnyek árja között a keresztet felemelve indult előre az egész sereggel. Az eddig elzárt kapuból a kövek hirtelen elgördültek, és az kitárulkozva engedte be a keresztet fölemelt kezében tartó császárt. Követte a roppant tömeg, amely zengő hangon egymást váltva énekelte: Ó, csillagoknál fényesebb kereszt. Aztán visszahelyezték oda, ahonnan elvitetett. És – amint beszélik – Perzsiából édes illatú szellő terjedt egészen Palesztina tartományig. De előadásunk térjen vissza a longobárdokhoz.

(190) Heraclius idejében Arich beneventói herceg meghalt, és az uraságot fia, Aio vette fel, akinek, mint mondják, öccsei, Raduald és Grimoald, készséggel engedelmeskedtek. Miután alig egy évig és hat hónapig békén uralkodott, hát a szlávok hajóhada Manfredonia közelében megérkezik Itáliába, pusztítja a falvakat és városokat, az óvatlanul odasiető Aiót megöli. Amint ezt a fivérei megtudják, sebtében összekapott sereggel nyomban odasietnek, megtörik a szlávokat, a parthoz hurcolt zsákmányt visszaszerzik, a többieket, akik életben maradtak, legyőzik és elzavarják. Nagyjából ugyanebben az időben Rothari longobárd király a hatalmába hajt mindent, ami Luni kikötője és a túlsó Gallia között fekszik, lerombolja Oderzót, amely Treviso és Cividale közt áll.

Ugyancsak Heraclius idejében Mohamed, akit egyesek arabnak, mások perzsának mondanak, aki pogány isteneket imádó apától és zsidó vagy izmaelita anyától született, mert elméje éles volt, és a keresztény szokásokat nem utasította el, dögvészes törvényeivel óriási veszedelmet készített a lelkeknek. (195) Azt mondta, hogy ő az örök isten nagy prófétája; Ázsia és Afrika sok népét csalta veszedelmes vélekedésre, és a hamis hittel megfertőzötteket arra utasította, hogy nevezzék magukat Sáráról, Ábrahám törvényes feleségéről szerecsennek, mintha ők lennének az isteni ígéret igaz örökösei. Egy bizonyos germán író, aki szentföldi utazását szépen leírta és a Koránt végigolvasta, sokat idéz belőle, és azt mondja, hogy ez, amikor Arábiában utazott, beleszeretett egy szerecsen nőbe, és amikor ettől nem bírta kierőszakolni a kívánt közösülést, fékezhetetlen vágyában meghágta a szamarat, amelyen utazott.

Raduald beneventói herceg halála után rendben követte öccse, Grimoald, és 25 évig uralkodott a samniumiakon, minden téren kitűnő férfi, aki végpusztulásra juttatta a görögök hajóhadát, amely abban az időben a Gargano-hegynél kikötött, hogy a mennyei arkangyal dús adományokkal gazdag templomát kifossza.

Rothari longobárd király a törvényeket, amelyeket addig fejben tartottak, kódexbe szerkesztette, és királyi törvénykönyvnek nevezte el; Constans császársága alatt távozott az életből. A trónon a fia, Radoald követte; ez feleségül vette Gundi-bergát, Agilulf és Theudelinda leányát. Ez derék szüleinek példájára az isteni Keresztelő Jánosnak Paviában tetemes költséggel bazilikát alapított, és bőven ellátta adózó telkekkel; férje előtt házasságtöréssel rágalmazták meg. (200) Szolgája, Carellus, azt kérte a királytól, hogy úrnője vádlóját párbajra hívhassa ki, hogy a királyné ártatlanságát az igazság nyilvánvalóan megszabadítsa a fenyegetéstől. A verekedésre megadatott az engedély, és a vádló a nép szeme láttára elesett. A királyné így minden vádtól megszabadult, és visszakerült korábbi méltóságába. Mint sokan írják, Radoald királyt uralkodásának ötödik esztendejében házasságtörésen kapták és megölték. Királlyá tették Aripertet, Gundoaldnak, Theudelinda fivérének a fiát; ő a nyugati kapunál felépítette a megváltó templomát, 9 évig uralkodott; az uralmat a fiaira, Bertaritra és Godepertre hagyta. Az országot megosztva, Bertarit Milánót, Godepert Paviát választotta székhelyéül. Nézeteltérés keletkezvén, Godepert követet küld Grimoald beneventói herceghez, akit mind bátorsága, mind bölcsessége akár királyságra is méltóvá tesz, hogy fivére ellen mielőbb küldjön neki segítséget; hálából odaígéri a húgát. Ezzel szemben a követ a királyi üzenettől eltérően arra biztatja őt, hogy foglalja el a longobárdok országát, hogy felkelés törjön ki, amelyben a kiskirály fivérek odavesznek, és azonnal iparkodjék oda a seregével. (205) Grimoald az üzenet vétele után minden igyekezetét a longobárd birodalom meghódítására fordítja. Samniumban maga után hagyja a fiát, ő pedig válogatott sereggel Paviába megy. Az esküvőre hivatkozik, mire Godepert befogadja a palotába, ő pedig a követ cselvetésének segítségével Godepertet megöli, a trónt elfoglalja. Ahogy a testvér, a birodalom megosztása után Milánóban uralkodó Bertarit, ezt meghallja, üstöllést Pannóniába szalad, megy Kagánhoz, az avarok királyához, otthon hagyja a feleségét, Rodelindát, és fiát, Cunipertet, akiket Grimoald aztán Beneventóba száműzött. De e szerencsétlenség okozója, a követ, a torinói herceg, akinek Garipald volt a neve, nem soká élvezhette ravaszsága gyümölcsét. A templomban megölte Godepert szolgája, aki nem félt vállalni a halált azért, hogy ura végzetéért bosszút álljon.

(210) A longobárdok birodalma ezután a beneventói hercegek kezére jutott, bár ezek ugyanazon nemzetségből származtak. Grimoald, miután Paviában megszilárdította a hatalmát, feleségül vette Godepert neki ígért húgát. A samniumiak seregét, amelynek segítségével az országot megszerezte, gazdag ajándékkal bocsátotta el; azokat a katonákat, akiket nem akart elküldeni, termékeny földekkel adományozta meg. Miután azonban megtudta, hogy Bertarit Kagán hun királyhoz menekült, nyomban követet küldött ehhez, és megüzente, hogy vagy kikergeti Bertaritot, az ő ellenfelét, országából, vagy tudomásul veszi, hogy a hunok és longobárdok réges-régi szövetségének befellegzett, így a hunok királya Bertaritot azonnal elküldte. Ennek nem volt hova mennie, azt viszont tudta, hogy Grimoald roppant szelíd, ezért úgy gondolta, hogy jóságos ellenfelénél könnyen találhat bocsánatot, ha hozzá fordul; tehát ebben a reményben visszatért Itáliába. Amikor Lodiba ért, előreküldte Paviába Grimoaldhoz bizalmasát, Unulfot, hogy jelentse megérkezését, és mondja el, hogy a szökevény Bertarit Grimoald nagylelkűségét ismerve inkább hozzá folyamodik, mint a barbárokhoz. (215) Grimoaldot az üzenet hallatára elfogta a szánalom, kegyesen bebocsátotta őt, és egyelőre gyanakvás nélkül, tisztességgel tartotta. Amikor azonban észrevette, hogy ezt az egész város izgatottan látogatja, elhatározta, hogy méreggel gyorsan félreállítja. De a csapdát, amelyet egy magát becstelennek megjátszó szolga személyében állított, az óvatos Bertarit elkerülte, és átkelve az Alpokon elmenekült a gallokhoz. Amikor a király megtudta, hogy Unulf és a szolga mesterkedése folytán kimenekült a kezéből, mindkettejük hűségét nagyon megdicsérte, felvette őket a komornyikjai közé, és arra kérte, hogy hasonló hűséggel szolgálják őt is. Bertarit a narbonne-i Galliát fellázította a longobárdok ellen; a gallok átkeltek az Alpokon, de amikor Asti vidékére leereszkedtek, ügyes taktikával kijátszottak őket. Grimoald ugyanis fejvesztett menekülést színlelt, és az egész táborát hátrahagyta a galloknak. A támadók megrohanták a longobárdok táborát, amelyben rengeteg bort és mindenféle élelmiszert találtak, erre szerencséjüktől eltelve bőséges és féktelen dőzsölésbe kezdtek. (220) Amikor a bor és az álom elnyomta őket, Grimoald éjnek éjszakáján váratlanul rajtuk ütött, és akkora öldöklést rendezett a táborban, hogy a gallok közül kevesen térhettek vissza a hazájukba. Az üdvösség hatszázhatvankettedik esztendeje óta e csata helyét, amely nincs messze Astitól, a frankok Rivolijának nevezik.

Constans császár nem volt hajlandó tovább tűrni, hogy az olaszok a longobárdok rabságában nyögjenek, ezért először Athénba ment, aztán tekintélyes flottával elhajózott Tarantóba. Amerre elhaladt, minden longobárd várost elfoglalt. Lucerát, Apulia gazdag városát lerombolta. Aztán betör Benevento vidékére, nagy körben mindent felforgat és kiirt, majd a várost kemény ostrom alá fogja. Romoald beneventói herceg, Grimoald longobárd király fia, gondviselőjét, Sesualdot azonnal elküldi az apjához, hogy jelentse a súlyos támadást, és kérjen segítséget. (225) A gondviselő rendben előadja az üzenetet, kéri, hogy Grimoald siessen nagy sereggel. Amikor Beneventótól a huszadik mérföldkőig érnek, a király előreküldi Sesualdot, hogy osonjon be a városba, és jelentse a fiának, hogy apja azonnal itt van a segítséggel. A futárt elkapják a görögök, mire kénytelen bevallani útjának célját és felfedni mindent. Constans megijed az ellenség erejétől, és az ostrom feloldására gondol. Hogy ezt tisztesebben megtehesse, és visszavonulhasson Nápolyba, kéri, hogy Romoald húgát, Gisát, adják neki kezesül; ha a túszt megkapja, egyezséget köt. Sesualdot elviszik a városfalakhoz, a császár kitanítja, hogy Romoaldnak mondja azt, hogy apja megérkezésére semmiképpen sem számíthat. Az ellenben, amikor odaviszik, elkiáltja magát: Légy nyugodt, Romoald, apád azonnal itt lesz, ezért nem szabad az ellenséggel megalázó feltételekkel békét kötnöd. Én pedig, akire csak a halál vár, hűségem viszonzására neked ajánlom gyermekeimet és hitvesemet. (230) Még többet is mondana, de a császár parancsára hirtelen a fejét veszik, és azt egy hajítógéppel bedobják a városba. Mikor ezt Romoald elé viszik, könnyáradattal és cuppanó csókokkal fogadja, majd a legnagyobb tisztességgel sírba teszik.

A császár Grimoald király érkezéséről értesülve abbahagyja az ostromot, és Nápolyba távozik; útközben a Calore folyónál Mitola campaniai gróftól nem csekély vereséget szenved. Miközben a császár Nápolyban időzik, Sabur 20 ezer embert kér tőle, azt ígérve, hogy ekkora sereggel legyőzi a longobárdokat, ezt Benevento mellett Romoald halálosan megveri. Constans, miután a longobárdok ellen minden vállalkozása kudarcot vallott, kegyetlenkedni kezd, és a sajátjait fosztogatja. (235) Elmegy Rómába, Vitallianus pápa a teljes papi testülettel tiszteletére a hatodik mérföldkőig elébe vonul; csak 12 napig tartózkodik a városban; teljesen kifosztja azt minden ékességből és rézedényből. A rézlapokkal fedett Pantheon tetejét leszedeti és átküldi Konstantinápolyba. Visszamegy Nápolyba, elmegy Reggióba. Átkel Szicíliába, hosszasan időzik Siracusában, de nem tesz mást, mint hogy Szicíliát, Calabriát, Afrikát és Szardíniát hasonló kíméletlenséggel végigrabolja, gyakran még a férjeket is megfosztja feleségüktől, a szülőket gyermeküktől, az arany-, ezüstszobrokat, értékes edényeket elhordja a templomokból, fegyveresen űzi a szentségtörést, öldöklést, rablást, útonállást. Végül a siracusai fürdőben övéi megölik. A császár halála után Mecetius ragadta magához a hatalmat; mihelyt elkezdte az uralkodást, megérkezett a görögök hajóhada, és Konstantin, Constans fia megölte őt is meg a többi összeesküvőt is, aki a császárt meggyilkolta volt. Amint meghallották ezt a szerecsenek, akik nem sokkal ezelőtt lerohanták Alexandriát és Egyiptomot, nagy flottával rátámadtak Szicíliára, betörtek Siracusába, és roppant kártétellel mindent szétdúltak, főleg azt, amit Constans Rómából odavitt; aztán csinos zsákmánnyal visszamentek Alexandriába. (240) Ez időben Paviát egy éven át pestis pusztította. Mindenki roppant rémületére tíz napon keresztül tűz fényeskedett az égen; aztán eleredt az eső, oly kegyetlen és villámcsapással sűrű, hogy embert, barmot egyaránt lesújtott. Ezért ebben az évben akkora tömeg bab termett, hogy le sem tudták szedni, amit pedig otthagytak, az magától kikelt ismét és megérett.

Grimoald, miután a beneventóiakkal szomszédos valamennyi népet meghódította, Samniumot, Campaniát, Apuliát lecsendesítette, hazament Paviába; lányát odaadta Transemund campaniai grófnak Constans ellen véghezvitt derék tetteiért; Attót elkergette, és Spalato élére őt állította. Miután Paviába visszatér, nagyon fölgerjed Lupus ellen, akire távoztában az ország kormányát rábízta, helytelen és szertelen magatartása miatt, ez pedig vétke tudatában elpártol a királytól. Grimoald nem akar polgárháborút támasztani a longobárdok között, ezért ír Kagánnak, a hunok királyának, hogy Pannóniából vezessen hadat Lupus friuli herceg ellen, és súlyos háborúval fenyítse meg őt. (245) Kagán nagy avar sereget gyűjtve hozzálát a feladathoz, heves rohammal rátör a friulánokra, keresztül-kasul száguldozva rombol, pusztít. Lupus hadat állít ellene, három napon keresztül folyamatosan győzve kergeti az ellenséget, a negyediken a hirtelen felbukkanó hun tömeg elárasztja, és az ellenség sűrűjében légiójával együtt elesik. A többiek megszaladnak, és a legközelebbi városkákba menekülnek be, az egész környéket odahagyják az ellenség kényére, s az nagy részben elpusztul, leég. Hogy az avarok a pusztítással egyáltalán nem hagynak fel, Grimoald levélben figyelmezteti őket, hogy most már tartóztassák meg magukat a háborúzástól, hiszen Lupus már eléggé megfizetett; kéri, hogy menjenek innen, és ha ezt nem teszik meg azonnal, a longobárdok részéről kegyetlen háborúval fenyegetőzik. Kagán követei Paviába jönnek, azzal az üzenettel, hogy a hunok Friuli területét sohasem fogják elhagyni, mert a legnagyobb ostobaság lenne, ha lemondanának arról, amit háborúban szereztek; és amit hadijogon nyertek, azt fegyverrel meg is tartják. (250) Grimoald, hogy azonnali támadással ijesztgesse őket, a követek jelenlétében azt színleli, hogy számlát tart a longobárd sereg fölött, mert küszöbön a háború. Mivel kevés csapata volt, az ellovaglás során többször visszatért ugyanaz a zászlóalj, hogy a sereg népesebbnek tűnjék fel. A megtévesztett követek elriadtak a háborútól, és Kagánt megszámlálhatatlan longobárd erőkről tudósították, így aztán beijedve és megcsalatva, zsákmánnyal és ragadománnyal megpakolva a kipusztított vidékről visszament Pannóniába. Lupus fia, Arnefrit, Altenburgba szökött a szlávokhoz, abban a reményben, hogy azok segítségével Grimoalddal szemben is visszaszerzi a friuliak fölötti uralmat. De másként történt, mint ahogy remélte; a területre betörvén Nimis városkánál azonnal megverték és megölték. A vicenzai származású, háborúban, békében jeles Vetari, a friulánok hercege, kis csapatával a támadó szlávokat is csúnyán megverte.

(255) Grimoald tetézve osztott büntetést mindazoknak, akik a görög háború idején bajt okoztak neki; nem hagyta büntetlenül Forlimpopoli római települést sem, hanem nagyszombaton megrohanta a készületlen várost, és mindenkit lemészárolt, az egészet feldúlta, úgyhogy az a mi időnkig is alig tudott magához térni. Oderzót, ahol a fivéreit, Tasót és Cacót megölték, alapjaiban lerombolta, hogy ma is épp csak egy kevés nyoma látszik. Aleco bolgár fejedelem székhelyet kért Grimoaldtól, ezt elküldte fiához, Romoaldhoz, Beneventóba, aki megadományozta Sipiccianóval, Boianóval, Iserniával és néhány elhagyott várossal. A bolgárok Itália ezen részén laktak, és bár most olasz nyelvvel élnek, mindazonáltal a sajátjukat máig sem hagyták el egészen. Grimoald longobárd királynak az íj megfeszítése közben megrepedt a vénája, az orvosok el akarták szorítani, de mérgezett gyógyszert tettek rá, a szellemi és testi erőben egyaránt kiváló, a veszedelem vállalásában merész, kopasz fejű, sűrű szakállú férfi pedig Beneventóban meghalt. Testét Paviában, az isteni Ambrus főtemplomában helyezték el.

(260) Fia, Garimbald alig kezdett uralkodni, amikor a túlsó Galliába száműzött Bertarit visszajött Itáliába, és eltávolította őt a királyságból, majd nyolc évig uralkodott. Tíz éves Cunipert fiával a paviai folyóparton bazilikát épített a szabadító istennek. Felesége, Rodelinda, az isteni anyának állított nemes egyházat a Perticae-nek nevezett külvárosban. Midőn már rég nyugalomban uralkodik, hát Alahis trentói herceg váratlan pártütése véget vet a longobárdok nyugalmának. Trentó-ban megostromolják, mire kirohan a királyi táborra, megveri a támadókat, és kiszabadul az ostromgyűrűből. Végül Cunipert közreműködése révén megbékél a királlyal, és ugyanennek a kérésére nemsokára elnyeri a bresciai kapitányságot, mégpedig a király ellenére, aki folyvást tiltakozik, azt hajtogatva, hogy ez fia, Cunipert veszedelmére válik. Halála után a megváltó templománál temették el, amelyet apja, Aripert épített.

Amikor a longobárdok királysága Cunipert kezére jutott, a jótettről megfeledkezett Alahis, minthogy a bresciaiak hercege volt, közülük kettőt ajándékokkal fölbérelt, hogy szőjenek a királynak olyan hálót, amelyből annak fejét neki elhozzák; megígérte, hogy ha ezt megteszik, hálája bőséges lesz. (265) Ezek elmennek, de az utasítás ellenére cselekednek, a Pavia környékén tanyázó királyt magukhoz hívják, és feltárják előtte bűnös megbízatásukat. Cunipert összeszedi a sereget, és a hálátlan Alahis ellen hadat indít. Midőn Cornate mezején megállapodnak, és mindkét sereg felsorakozik, párbajról kezdenek tárgyalni, amit Cunipert nagyon kíván, Alahis viszont elutasít. Végül kitűzik az ünnepélyes párviadal napját. Seno, az egykor Gundiperga királyné által épített Keresztelő János-bazilika diakónusa, nagyon félti Cunipert királyt, és mert hasonlítanak egymásra, rábeszéli, hogy helyette álöltözetben ő bocsátkozhassák a tusába, így is történik, a párbaj megkezdődik, és Alahis végül megöli a diakónust. Midőn kinyújtott jobbjával diadalmasan felmutatja az elesett fejét, hogy a király legyőzésével dicsekedjen, a sisakot levéve felismeri a pap fejét. Megcsalattatására ráébredve méregbe gurul, és ordítozva fenyegetőzik, hogy ha az istenek megadják neki a valódi győzelmet, a legmélyebb kutat papok heréivel fogja megtölteni. (270) Cunipert erre kiáll a középre, a dicsekvő ellenfélnek megmutatja magát, és elszánt bátorságával helyrezökkenti embereinek megrendült önbizalmát. Mindkét sereg feláll, és hogy a longobárdok életét megkímélje, Alahist hangos szóval párbajra szólítja. Alahis visszautasítja, mert úgy látja, mintha az ellenfelek dárdái csúcsánál kivont karddal Mihály arkangyal állna. Mindannyian kiáltoznak, hogy ezt csak a feszültség láttatja vele, és a két sereg között megkezdődik a verekedés, király királlyal, katona katonával csap össze. Óriási a mészárlás; végül Alahis Cunipert király kezétől elesik. Alahis megmaradt emberei sebes futással szanaszét menekülnek, és belevesznek az Adda folyóba. Alahis fejét levágják. A semleges friulánok a csata kezdete előtt eltávoztak, a többiek nagy veszteségeket szenvedtek; Cunipert serege felülkerekedett. (275) Seno diakónus testét, mert a király iránti hűségből önként vállalta a véget, nagy pompával Keresztelő János bazilikája előtt temették el. Cunipert győztesen tért vissza Paviába, és a megölt ellenség fölött diadalmenetet tartott.

Míg az Alpokon inneni Galliában ezek történnek, Romoald beneventói herceg elfoglalja Tarantót, Brindisit és a salernóiak egész területét, ahol 16 évig uralkodik. Utána a samniumiakat három évig Grimoald kormányozta, aki Cunipert nővérét, Vlindát vette feleségül. Őt követte fivére, Gisulf, aki tizenhét esztendeig uralkodott, és feleségétől, Winipergától Romoaldot nemzette. Ansfrit Cunipert király ellenére elfoglalta a friuli uradalmat, és elpártolt tőle; valamivel később Veronában elfogták, és Cunipert parancsára megvakították. (280) Ugyanebben az időben Cedoald, a Britanniában székelő szászok királya, a hazájában vívott óriási háború után megtért az igaz hitre, és elment Rómába; Cunipert méltóságához illően fogadta, és a legnagyobb tisztelettel bocsátotta el. Ahogy Sergius pápához megérkezett, beavatták a szent keresztségbe, és röviddel ezután Rómában meghalt. Testét az isteni Péter főszékesegyházában temették el; végrendeletében teljes vagyonát egyházi célokra hagyta. Azt mondják, Cunipert 12 évig rendben uralkodott, majd meghalt, a longobárd királyságot még gyermek fiára, Liutpertre hagyta, és Ansprandot gyámul rendelte melléje; ez alig nyolc hónapig uralkodott. Gundipert fia, Ragimpert legyőzte Ansprandot, és megrohanta a longobárdok országát, amelyet alig egy évig tudott tartani. Akkor azonban Aripert, a fia, újjászervezett sereggel Pavia mellett megütközött Liutpert királlyal. Az ellenséget megszorongatta, és a csatában élve fogta el Liutpertet, a Comancina szigetére menekülő Ansprandot megtámadta, a Bergamóba futó és a várost elfoglaló Rotaritot a hatalmába kerítette, ennek szakállát gyalázatképpen lenyíratta, majd elküldte Torinóba, ahol nemsokára meghalt. (285) Néhány hónap múlva Liutpertet az ő parancsára a fürdőben megfojtották. A szigetbeli várost, ahova Ansprand menekült, szintén elfoglalta. Ansprand a raetusokon keresztül Teutpert bajor fejedelemhez futott, ahol – mint mondják – hat évig tartózkodott. Fia pedig, Sigiprand, Aripert fogságába esve a szeme világától megfosztatott, többi rokona különböző büntetéseket szenvedett. Ansprand másik fia, a kisebbik, börtönbe került, ennek zsenge korát megsajnálta, és nemcsak a kegyetlenségtől tartóztatta meg magát vele szemben, hanem azt is megengedte, hogy elmenjen az apjához. Mivel ez a királyság várományosa volt, az isteni szellemek megengedték, hogy kímélettel bánjanak vele. Liutprand tehát a szabadságot elnyerve azonnal Bajorországba siet az atyjához, és érkezése Ansprandot csodálatosan megvigasztalja. Azonban Theoderada, az anya, és Aurona, a nővér, nem részesült ilyen szerencsében, hanem mindkettőt börtönbe vetették, és mert egyikük azzal hencegett, hogy belőle királynő lesz, fülüket, orrukat levágták, így csúfítva el az arcukat.

(290) Ado halála után az általa viselt friuli helytartóságot a ligur születésű Ferdulf vette át, aki a szlávok fölötti győzelemre sóvárogva a tartománynak súlyos kárt okozott. Miközben ugyanis a szlávok seregét meggondolatlan vakmerőséggel bekeríteni igyekezett, nem vette figyelembe a terep alkalmatlanságát, és egész seregével együtt odaveszett. A hivatalban Corbul jött utána, aki felségsértést követett el, és ezért a szemétől megfosztatva nyomorult sorsra jutott. Aztán Pemmo nyerte el e tisztet, aki sokkalta derekabbnak és a feladatra alkalmasabbnak bizonyult. Összeszedte az összes árvát, akinek az apja a szláv háborúban esett el, és a saját gyermekeivel együtt ugyanazon szeretettel és gondossággal nevelte őket. Ez időben Gisulf, a beneventóiak hercege, elfoglalta Sorát, Arpinót meg a Latium több kisvárosát, mindent felzavart gyújtogatással és fosztogatással, de János római püspök békeküldöttsége és ajándéka leszerelte, és visszavonult Beneventóba. (295) Ugyanezekben az időkben Aripert longobárd király önként visszaadta a pápának a Cotti-Alpok területét, amelyet a longobárdok már régóta birtokoltak, jóllehet mindig is az apostoli székhez tartozott, és erről aranybetűkkel írt adománylevelet küldött. Az elhalt Transemund spoletói herceg helyére fia, Faroald állt. Mindez Justinianus, Leó, Fülöp és Anasztáz császársága alatt történt. Ekkor Ansprand már kilenc évet töltött száműzetésben, és most itáliai hadjáratra biztatta fel Teutpert bajor fejedelmet, aki nagy sereget verbuválva megtámadta Itáliát. Paviától nem messze csapott össze Ariperttel, és bár egyenlő reményekkel verekedtek napestig, amikor az éjszaka a csatát félbeszakította, a bajorok már kezdtek meghátrálni. Aripert azonban tábort bontott, és visszahúzódott Paviába, amivel az ellenfélnek visszaadta a bátorságot, övéit ellenben megfosztotta attól. Aztán megbánta tettét, el akart menekülni a túlsó Galliába, de miközben arannyal terhelten igyekezett átúszni a Ticino folyón, elmerült, és királyságának tizenkettedik esztendejében meghalt. (300) Szokása volt, hogy rangrejtve titokban bejárja a városokat és községeket, kikémlelje, miféle emberek bíráskodnak, hogyan vezetik a népet, milyen hír és vélemény terjeng róla. Megelégedett egyszerű öltözékkel és ruhadarabokkal, és követek érkezésekor sem öltözött át.

Aripert temetése után Ansprand szerezte meg a longobárd királyságot, jeles erényekkel és bölcsességgel felruházott férfi, aki épphogy három hónapig uralkodott. Utána a longobárdok egybehangzó elhatározásából Liutprand került fel a trónra. Ebben az időben Anasztáz Fülöpöt magánéletre kényszerítette, és magához ragadta a római császárságot. A hadsereg Theodosiust tette meg császárnak, aki Anasztázt elkergette. Ekkor említik a szent és bölcs Egyedet. A Tiberis úgy felduzzadt, hogy a partján messze túllépve elöntötte a mezőket, a városban sok házat elsodort, a Molle-hídtól az isteni Péter bazilikájának ajtajáig hömpölygött, a Széles utcán 12 tenyérnyire emelkedett. (305) Theodosiust Leó kivetette az uralomból, az felvette a szentségeket, és aztán magánemberként élt. Körülbelül ebben az időben a mórok, akik tíz éve megszállva tartották a Hispániákat, megtámadták a Galliákat, vereséget szenvedtek, és súlyos veszteséggel visszavonultak. A szerecsenek is három évig ostromolták Konstantinápolyt, miközben a táborban meg a városban pestisjárvány dúlt; aztán vállalkozásuk meghiúsulván rátörtek a bolgárok nemzetére, amely a Dunánál lakott, azok visszaverték őket, és amikor távoztukban hajóra szálltak, vihar következtében hajótörést szenvedtek, úgyhogy kevesen menekültek meg. Konstantinápolyban 300 ezer ember pusztult bele a pestisbe. Amikor a bolgárokat támadták, 32 ezer szerecsen esett el, a többit elvitte a hajótörés.

Midőn Itáliában Liutprand longobárd király uralkodott, Gergely római püspök és Leó császár között viszály támadt. Ezért Pál exarcha a pápa ellen Itáliába indult, ki megöletvén, Eutychius következett az elhunyt helyébe. (310) Tudni való, hogy e háborúban a megosztott Itália Antefari longobárd hadvezért küldte a pápa segítségére. Itáliában 15 napig két üstökös látszott, melyek egyike kelet felé haladt, a másik viszont a lenyugvó napot követte. Ez az idő szülte Pipint, a frankok királyát, a ragyogó fejedelmet, akinek bátorsága, hogy ne mondjam, vakmerősége, addig terjedt, hogy egyetlen csatlóssal átkelt a Rajnán, rátámadt ellenségére, akit hálószobájában emberei között megölt, számos sikeres háborút vívott a szászokkal, elsősorban Ratpotóval, a frízek királyával. De hogy a longobárd történelemhez visszatérjünk, miután Liutprand uralma megszilárdult, kénytelen volt nyugodtan tűrni rokonai ármánykodásait, ámde merészsége sikeres megoldást eredményezett. Rokona, Rothari, vendégségbe invitálta őt, hogy lakoma közben házában meggyilkolja, de terve meghiúsult, a csalárdság lelepleződött, és fiaival együtt megölték. Liutprand király a Cotti-Alpok tulajdonában megerősítette a római pápát; annak a Teutpert bajor királynak a lányát vette feleségül, akinél valaha tartózkodott, ez csak egy leányt szült neki.

(315) Ebben az időben Pemmo, a friuli herceg, miután kétszer vagy háromszor kemény csatát vívott a szlávokkal, az övéit ért sérelmeket megbosszulta, majd békét kötött az idegen népséggel. Később, amikor a szerecsenek Szardíniába mentek és ott pusztítottak, a templomokat mindenfelé rombolták, Liutprand, aki tudta, hogy az isteni Ágoston teste ott van, nagy pénzzel kiváltotta azt, páratlan pompával átvitte Paviába, és nagyszerű sírba helyezte. Kevéssel később megostromolta Ravennát, gyorsan elfoglalta, és lerombolta Classe városkát. Ekkor Pál patrícius néhány álruhást akart küldeni Rómába, hogy Gergely pápát megölje. De mert a longobárdok, a toszkánok és a spoletóiak ellenkeztek, a ravennaiak tanácskozása szétoszlott, és semmit sem tudtak határozni. Ezután sokkal nagyobb ellentét keletkezett a pápa és a longobárdok között; Liutprand erővel elfoglalta Aemilia városait, úgymint Feronianumot[?], Montebellót, Bussentinót, Perticetát, továbbá Bolognát, a Pentapolist és Osimót, valamivel később Sutrit, melyeket néhány nap múlva visszaadott a rómaiaknak. (320) Ugyanebben az időben Leó császár elrendelte, hogy az istenségek összes képmását távolítsák és égessék el, a parancs megszegőit halállal büntették, az ez ellen felszólaló Germanus pátriárkát tisztéből elmozdította, és helyébe Anasztázt állította. Aztán Rómában Leó ellen ezer püspök tartott egyetemes zsinatot, és szent határozatukkal a császárt kiátkozták. Romoald beneventói herceg feleségül vette Gunpergát, Liutprand király húgának, Auronának a lányát, akitől Gisulfot nemzette, majd amaz meghalván, elvette Ranigundát, Gaiduald bresciai herceg szülöttjét. Továbbá nézeteltérés támadt Pemmo, a friuliak hercege, és Calixtus pátriárka között, a kényúr az atyát elfogta, a tengerre emelkedő Pogium várába zárta, bilincsbe verte, és embertelenül tartotta. Liutprand értesülve a gaztettről, nagyon felháborodott, ezt az embert megfosztotta a hivatalától és helyébe ennek fiát, Rachist választotta, aki az apját visszatartotta attól, hogy átszökjön a szlávokhoz, aztán pedig összebékítette a királlyal, azonban valamivel később a király parancsára Pemmót többi fiával együtt bilincsbe verték. (325) Rachis, a friuliak hercege, benyomult a kránicok területére, melyet most Krajnának mondanak, és amelyet a szlávok rég elfoglaltak, azt fosztogatva és gyújtogatva dúlta, és óriási pusztítást végezve rengeteg embert és állatot hajtott el. Szinte ugyanebben az időben Károly, az első Pipin fia, a frankok királya, fiát, Pipint, Liutprandhoz küldte, hogy nemzeti szokás szerint haját lenyírva fiává fogadja, ezt aztán Liutprand tisztességgel megajándékozva küldte vissza Károlyhoz. Valamivel később pedig a szerecsenek megint rátörtek a Galliákra, a narbonne-i Gallia nagy részét feldúlták, Narbonne közelében Martell Károly szembeszállt velük, az ellenség nagy tömegét levágta, és jeles győzelmet szerzett. A következő évben visszajöttek, Arles várost is elfoglalták és elpusztították; Károly ekkor, önmagában nem bízva, Liutprand király segítségéhez folyamodott, akinek a támogatásával a szerecseneket megverte és elkergette.

Ezután Liutprand minden háborút, amelyet a rómaiakkal vívott, sikerre vitt, kivéve azt, amely Rimininél zajlott le, ahol az ő távollétében a seregét levágták, és egy másikat Pileus falunál, mialatt a király a Pentapolisban tartózkodott, aztán pedig a ravennai földön, amikor a király unokája, Hildebrand, és Peredeo, a vicenzai herceg, Ravennát elfoglalta, a velencések mindenfelől odasereglettek, Hildebrandot elfogták, Peredeót megölték. (330) A következő időben az előbbi győzelemtől elbizakodott rómaiak Agatho perugiai kapitány vezetésével Bologna elfoglalására indultak, ahol Peredeo és Rothari, a bolgárok fejedelmei táboroztak. Ezek, értesülve a rómaiak közeledtéről, rájuk támadtak, és súlyos csapással megszalasztották őket, mikor Konstantin, Leó fia, apja halála után a császárságot elfoglalta. Ez időben Transemund, a spoletói herceg Liutprand longobárd királlyal lett kibékülése után elpártolt tőle, a rómaiakhoz szökött, menedékjogot kért, István római herceg a pápával együtt elhatározta, hogy a védelmére kel. A királyt elöntötte a méreg, ostrom alá vette Rómát, majd az ostrommal felhagyva Ameliát, Ortét, Palenát, Marinót és Blerát elvette a rómaiaktól, Hilderiket megtette a spoletóiak hercegének, aztán elment Beneventóba, hogy Gisulfot, Romoald fiát, akit apja halála után a longobárdok éretlen kora ellenére annak helyébe állítottak, megfossza e tisztségtől, és unokáját, Hildebrandot állítsa a helyébe. Ezután visszament Paviába, egyezséget kötött a rómaiakkal, és mert gyengélkedése miatt a halálra gondolt, unokaöccsét uralkodótársává és utódjává nevezte ki.

(335) A rómaiak azonban, miután a békét megkapták, kisvártatva vissza akarták állítani Beneventóba Transemundot. Godestall beneventói herceg is támogatta őt, aki Gergely herceg halála után az egyeduralmat magához ragadta. István patrícius pedig Godestall seregével egyesítette a magáét, és Transemund hatalma alá hajtotta a marsokat, a forconióiakat, a valvaiakat, a penneieket, spoletói alattvalókat. Transemund aztán megszerezte a többit, bár a rómaiak iránti hálátlanság vétkével. Amikor a rómaiak megtudják, hogy Liutprand hatalmas lovassággal és sok századdal mihamar visszajön, nem akarnak a hálátlan Transemund szövetségétől elállni. Seregeiket egyesítik, Fanónál szembeszállnak a longobárdokkal, az erdőben rögtön megkezdődik az ütközet, ahol is Rachis friuli herceg egy longobárdot, a spoletói herceg lovasát párbaj közben a lováról belelöki a közeli mocsárba, mire a többiek a rossz előjeltől megriadva futásnak erednek. (340) István visszamegy Rómába; Liutprand megszállja Spoletót, majd elfoglalja a szomszéd községeket, és seregével a városhoz akar vonulni. De közbejön második Gergely pápa halála, akit a görög Zakariás követ, és ez Transemund ellen segítséget küld Liutprandnak, a rómaiakat összebékíti a királlyal, és a megegyezés szerint visszakapja, amit a longobárdok elvettek. Transemund elveszíti a reményét, önként Liutprand hatalmába adja magát, leteszi az uraságot, és beáll papnak.

Utána Liutprand unokaöccse, Ansprand lett a spoletói herceg, amikor pedig a longobárd király sokáig késlekedett visszaadni azt, amit megígért, a pápa elment hozzá Narniba. A király köteles hódolata jeléül a nyolcadik mérföldkőig elébe járult, és az apostoli széknek nemcsak a megegyezés szerint járó négy várost adta vissza, hanem a szabin birtokot is, amelyet a longobárdok vagy 30 éve birtokoltak. (345) Odaajándékozta továbbá Narnit, a picenói Anconát, Chumát, Sutri határát. Paviába visszatérve a külvárosban az isteni Péternek bazilikát és sok szép templomot épített, a palotában kápolnát szentelt a megváltónak. Végül, miután 30 évig és hat hónapig dicsőségesen uralkodott a longobárdok fölött, eltávozott az életből; testét Adorján bazilikájában temették el. Azt mondják, számos erénnyel jeleskedett, mert kiemelkedő bölcsesség, páratlan jámborság és jóság jellemezte. A bajorok sok városát erővel bevette, a legnagyobb figyelemmel őrizte a békét a frankokkal és a barátságot a hunoknak is nevezett avarokkal. Liutprand halála után a longobárd birodalom már nem sokáig állt fenn, mert Rachis, aki követte, a rómaiak számára kellemetlen volt, Zakariás pápa rábeszélésére letette a királyságot, és a szerzetesi életet választotta. (350) Aistulf, a fivére, aki utána jött, a rómaiakat adófizetőivé akarta tenni, mire István pápa elment Galliába, segítséget kért Pipin frank királytól, aki óriási gall sereggel benyomult Itáliába, a longobárd hadat megverte és megfuttatta, Aistulf királyt Paviában zár alá vette, és szoros ostromgyűrűvel rákényszerítette a megadásra. Aztán önként odaadományozta a pápának a tekintélyes ravennai exarchátust, a longobárdok által elfoglalt Riminit, Conchát, Pesarót, Fanót, Urbinót, Calvit, Luceolit, Narnit, a Picenóban Iesit, Senigalliát meg több kisvárost.

A minden rosszal teli Konstantin császár a Keleten mindenfelé üldözi a keresztényeket, elrendeli, hogy a szentek képmásait vegyék le és semmisítsék meg, István római pápa ezért a pogány és utálatos fejedelmet meggyűlöli, a császári méltóságot és az összes rangot az apostoli szék előtt érdemeket szerzett frank királyokra ruházza át. Pipint utódaival együtt római királlyá nyilvánítja, és ezt a méltóságot a többiek elől eltiltja. Átengedett hatalmával Bonifác mainzi püspök révén Pipint szokás szerint felkente a szent olajjal, és a római szenátus és nép nevében patríciussá és konzullá nyilvánította. A következő évben Aistulf villámcsapás következtében meghalt, miután 32 esztendeig uralkodott, helyére Dezső, a longobárdok utolsó királya állt, aki alig uralkodhatott tizennyolc évet. (355) Mert Pipin fia, Károly, akit tetteinek dicsősége folytán sem érdemtelenül neveztek Nagynak, Adorján pápa kérésére óriási sereggel benyomult Itáliába, mint apja tette volt, Paviát kiostromolta, a longobárdokat mindenütt megverte, Dezső királyt feleségével és gyermekeivel elfogta, és Galliába vitte, a római pápa pedig derekasan végrehajtott tetteire tekintettel megerősítette őt császári méltóságában, a legmagasabb címekkel és rangokkal adományozta meg, majd miután az Itália-szerte kétszáznégy évig széltében uralkodó longobárdok nevét eltörölte, hazament.

Mint mondják, körülbelül 32 évvel az előtt, hogy Nagy Károly Itáliában a longobárd birodalmat megsemmisítette, a hunok, akiket aztán magyaroknak neveztek, visszatértek a Pannóniákba. Mert – ha évkönyveiknek esetleg hihetünk – az üdvösséget követő hétszáznegyvennegyedik, az Attila halála utáni háromszázegyedik esztendőben, Leó fia, Konstantin császárságának és Zakariás pápaságának az idején jöttek vissza. Más szerzők nagyobbrészt azt állítják, hogy az egyszer már elfoglalt Pannóniákat nem is hagyták el sosem. Ezt a longobárdoknak az előző könyvben elbeszélt háborúiból egyszerűen ki lehet következtetni, hiszen a hunok, akiket avaroknak is mondtak, Kagán király idejében ezekkel többször hosszas szövetséget tartottak, melynek vége szakadván, gyakorta keményen hadakoztak. (5) Véleményem szerint az avarok nem királyukról, hanem állhatatlanságukról kapták a nevüket, mert lakóhelyüket gyakran változtatták, és mert az övék volt Szkítia legősibb népe, melyet szoros rokonság kapcsolt a hunokhoz, hunoknak tartották őket. Amikor pedig Vindeliciát elfoglalták, a bajorokat, mint sokan vélik, a bójokról és az avarokról nevezték el; egypáran, mint fentebb kifejtettük, ezeket boioarinak mondják. Azt tehát, hogy körülbelül 300 évig hunok nem lettek volna a Pannóniákban, másokkal nemigen tudom alátámasztani. Idegen földön nem is tehettek szert harminckét év alatt akkora erőre, hogy Károly roppant súlyos támadását könnyedén elviseljék, és nem találhatták elhagyatottan azt a termékeny és kellemes éghajlatú földet, amelyre nemcsak a szomszédok, hanem a legtávolabbi nemzetek is ácsingóztak. Az ő évkönyveik is cáfolják, hogy visszatértükben e helyeket üresen találták volna, hiszen ezek arról tanúskodnak, hogy ott részben szarmaták laktak, akiket lengyeleknek hívunk, és – mint alább elbeszéljük – a Dunánál ott lelték a messze környéken uralkodó lengyel Szvatét, Marót fiát.

(10) A hunok tehát öregeik ösztönzésére, az ottmaradtak levelein meg emlékeiken felbuzdulva elhatározzák, hogy újból kivonulnak a félreeső, kietlen Szkítiából, és fölkeresik a rokonaikat. A kiköltözésre kitűzött napon csoportonként nekivágnak, viszik magukkal gyermekeiket, asszonyaikat, állataikat, minden motyójukat. Átkelnek a Donon, átvonulnak a roxolánokon, a szarmatákon, a hamaxobiusokon, a tauroszkítákon. Sokféle népségen vezetik át a seregüket; mivel a mérhetetlen tömeg nem tud együtt haladni, útközben tartózkodnak az erőszakoskodástól, és nem provokálják, inkább csak távol tartják azokat. Gyakran előfordult, hogy a vizet, fát hordó embereiket a helybeli lakosság zaklatta, amit megvetéssel és nem fegyverrel toroltak meg, nehogy valami háborúság feltartóztassa őket. Oly nagyon vágyakoztak a Pannóniák felé, hogy sokszor még a testápolásra szükséges nyugalmat is megtagadták maguktól. Már átjutottak a basternák, a kunok népén, keresztülözönlöttek a besenyőkön, az albánokon, amikor a hosszú utazástól kimerülve pihenésre gondoltak. (15) Azt mondják, hogy sok székely, aki Attilával Dácia külső, most Erdélynek nevezett területét foglalta el, és azt máig lakja, amikor meghallotta, hogy a rokonok megérkeztek, elébük sietett a roxolánokhoz és a hamaxobiusokhoz, akiket most ruténoknak és russzoknak nevezünk.

A hosszú úttól elfáradva megálltak az Amadocus- és Peucinus-hegység alatt, és már-már elhatározták, hogy e helyen fognak letelepedni, amikor a hegyek közül sasok akkora raja zúdult elő, hogy nemcsak a lovakra meg a többi állatra támadt csőrrel, karommal, hanem az asztalról is felragadta az ételt. E baljós jel a tábor továbbvitelére késztette őket, három hónapig gyötrődtek a hegyek leküzdésével, és az istenség útmutatását követve benyomultak a Magyarország határán fekvő Erdélybe. Ez ugyan a basternáknak, peucinoknak, fehér kunoknak, besenyőknek nem tetszett, de a magyarok behatolását nem tudták megakadályozni. Amikor Dáciának e szélső táján megálltak, meggondolták, hogy az ősi országot nem tudják visszaszerezni, ha visszaszerzik, nem tudják megtartani, míg nem lépnek fel őseik módjára erővel, fegyverrel, és a szomszédság támadásait nem fékezik meg újra meg újra háborúval. (20) Ezért a hadra foghatókat mind hét táborra osztották, élükre hét vezért rendeltek, melléjük seregkapitányokat, századosokat, tizedeseket, hogy minden szervezetten menjen. Minden egyes sereg harmincezer-nyolcszázötvenhét emberből állt. Mert a hunok e második kijövetelekor a száznyolc törzsből sorshúzás útján 216 ezer ember vonult ki, hogy gyermekeiket, asszonyaikat, vagyonukat biztonságban tudják. A seregek számának megfelelő hét tábort sánccal és mély árokkal erősítették meg. És ezt a területet mind a mai napig Hétvárnak nevezik. A hét vezér mindegyike nemcsak éberen őrizte magát és a táborát, hanem vetélkedve törekedett arra is, hogy a szomszédokat hátraszorítva határait szélesítse.

(25) Árpád pedig, Álmos fia, mind erőben és gazdagságban, mind nemességben különbnek látszott a többieknél. Úgy emlékeznek, hogy Álmos anyja, amikor terhes volt, álmában látott egy sast, mely lehajtott fejjel megpihent az ölében, aztán méhéből folyó fakadt, és az minél messzebb futott távoli földeken át, annál nagyobbra duzzadt. És az asszonyt, bizony, nem csalta meg az álom, mert királyok dicső sokasága származott tőle idegen tájakra. Az ezután született Álmos tehát nevét az almuról kapta, amit a hunok álomnak mondanak, leszármazását igen hosszan adják elő. Álmos Elődtől, Előd Ügyektől, Ügyek Edtől, Ed Csabától, Csaba Attilától, Attila Bendegúztól, Bendegúz Tordától, Torda Szeménytől, Szemény Etétől, Ete Opostól, Opos Kadicsától, Kadicsa Berendtől, Berend Szultántól, Szultán Bulcsútól, Bulcsú Balogtól, Balog Zombortól, Zombor Leheltől, Lehel Leventétől, Levente Kölesétől, Kölese Ompodtól, Ompod Miskétől, Miske Mikétől, Mike Besztertől, Beszter Budlitól, Budli Csanádtól, Csanád Bökénytől, Bökény Bondofardtól, Bondofard Farkastól, Farkas Otmártól, Otmár Kádártól, Kádár Belértől, Belér Kértől, Kér Kevétől, Keve Keledtől, Keled Damától, Dama Bortól, Bor Hunortól, Hunor Nimródtól, Nimród Kústól, Kús Kámtól, Kám Jáfettől, Jáfet pedig Noétól született. (30) Ezután Álmos nemzette Árpádot, akitől Zoltán, Zoltántól Taksony származott. Eddig nincs értesülésem arról, hogy ezt a genealógiát a magyar évkönyvírók honnan halászták ki, hacsak nem koholmányt adnak elő, vagy ha az egész nem az ősöktől jutott generációkon keresztül az utódok tudomására. Azon is meglehetősen csodálkozom, hogy miféle emlékek alapján jutnak vissza a leszármazással Noéig, akiről sem a görögök, sem a latinok nem tudtak valós képet alkotni, hiszen nincsenek is saját íróik. Valószínű, hogy a régi népek szokása szerint a szülők adták át gyermekeiknek évszázadokon keresztül, mint a longobárdokról fentebb elmondtuk.

Hogy azonban a történelemhez visszatérjünk, Álmos, a magyarok legkiválóbbja, Pannóniába, mint az ígéret földjére, nem léphetett be; mert Erdélyben megölték. (35) Tudniillik a magyarok, mielőtt a Pannóniákba behatoltak volna, egy darabig jószágaikkal és gyermekeikkel együtt itt pihentek az említett erődített táborokban; mialatt itt a nyugalmat élvezték, a fülükbe jutott a Pannóniák termékenységének és a Dunának a híre. Gyűlést tartva tehát úgy határoznak, hogy az oly nagyon kívánt terület kikémlelése végett kiküldik Kund fiát, a szellemi és testi képességekkel kitűnő Kusidot. Kusid néhány kísérőjével nekivág, először is megmássza a Kárpát-hegyeket, aztán, ahogy Dácia elterülő síkságaira aláereszkedik, átkel a Tiszán, keresztülmegy a metanastákon, és eljut a Dunáig. Elámul a pazar tájon, a föld termékenységén, Duna atya jóságán, az éghajlat nyájasságán, és látja, hogy az ősök nem oktalanul állapodtak meg a Pannóniákban és Dáciában. Felkeresi Marót fiát, a Pannónián széltében uralkodó szarmata Szvatét, és apróra előadja jövetele okát meg az üzenetet. (40) Szvatét nem kis öröm tölti el, amikor meghallja, hogy egy idegen nemzet új hazát kér tőle, a követet vidáman fogadja, úgy gondolván, hogy semmi sem lehet számára kedvezőbb, mint az, hogy a dúsan termő, de lakosságából kiürült területet ilyen állhatatosan kérik a magyarok, akiket földtúró népnek tart. Ezért az ismeretlen sokaságot kész örömmel hajlandó befogadni, bőségesen el fogja látni földdel, egészséges lakóhellyel, aztán a követet tisztességgel megajándékozza és elbocsátja. Kusid, kívánsága teljesülvén, a vidék előnyeinek bemutatására magával visz Erdélybe egy göröngyöt a fekete földből, füvet és egy butykossal a Duna vizéből. Árpád megnézi a földet, a füvet, a vizet, összehívja a gyűlést, és kijelenti, hogy minden terv szerint megy, a talaj és a fű bizonysága a terület jóságára és termékenységére vall. Majd egy szarvból vizet önt, és fennhangon szól: Mars atyánk, és te, szülénk, Herkules, akiknek a sugallatára őseink nyomán az oly messzi, áldott Pannóniákba jöttünk, adjátok nekünk örök otthonul. (45) Telepítsétek le itt népeteket, vessetek véget bolyongásainknak, békítsétek hozzánk mindörökre Duna atyát! Legyetek mindig mellettünk lelketekkel, hogy a gyűlölködő szomszédok el ne nyomjanak. Ha pedig valaha szellemetekben és vezetésetekkel háborúskodunk, adjatok olyan erőt, hogy a népek mindenfelé az istenek és az emberek élharcosainak hirdessenek minket.

Így szólva, az ősatyáknak, Marsnak és Herkulesnek, szokás szerint áldozott a Duna vizével, és kiadta a parancsot, hogy minden táborban tiszteljék meg a nemzeti istenségeket áldozattal; mindenki háromszoros éljent kiáltott. Négy nap múlva a magyarok országgyűlést tartanak, ahol egyhangúlag elhatározzák, hogy visszaküldik Szvatéhoz ugyanazt a férfit, aki Pannónia fejedelmétől kérjen földet, füvet, vizet, és folytonos szíves szolgálat jeleként adjon neki a magyarok nevében egy fehér lovat nyereggel, aranyzablával. A követ megint elment Szvatéhoz, átadta neki az ajándék mént, amivel kedvét oly nagyon megnyerte, hogy akkora területet kapott, amekkorát csak kért. (50) Miután az övéihez visszatért, rendben elbeszélte, hogy hogyan eszközölt ki ravaszul a királytól mindent, amit az túláradó nagylelkűséggel átengedett, nehogy az ajándékozásban alulmaradjon. Ezek ekkor bátorságra kapnak. Árpád és a többi vezér úgy vélekedik, hogy meg kell szállniuk a Pannóniákat, mintegy örökség jogán visszafoglalva. Kipihenve magukat, előkészítik a fegyvert, és a kitűzött napon megindítják a tábort. Miután átkelnek a Kárpát-hegységen és megközelítik a Dunát, úgy határoznak, hogy harmadszor is követet menesztenek Szvatéhoz, aki a hét vezér nevében szólítsa fel, hogy takarodjon a földről, amelyet egy lóért eladott, mert a magyarok megvásárolták Pannóniát, a talajt lóért, a füvet zabjáért, a vizet nyeregért, ő pedig mérhetetlen kapzsiságában mindhármat elidegenítette. Erre ez elmosolyodik, és azt feleli, hogy a lovat bunkósbottal agyoncsapja, a zablát a fűbe, a nyerget a Duna vizébe hajítja. Mire a magyar küldött: Mi rosszat sem csinálsz ezzel nekik, mert ha a lovat megöleted, a mi kutyáink elé vetsz eledelt, ha az aranyzablát a fűbe hajítod, a mieink közül fogsz váratlan szerzeménnyel gazdagítani valakit, aki éppen ott legeltet, ha pedig a folyóba nyerget dobsz, a halászokat szerencsélteted; semmi hasznod sem lesz ebből. Ha a magyarok megvették a földet, a füvet, a vizet, úgy látszik, mindent megvettek.

(55) Szvate ennek hallatára haragra gerjed, azonnal sorozást tart, félelmében a szabadcsapatokat is összeszedi, mindenhonnan segítséget gyűjt. A sereg felállván, a Dunán túl ver tábort, a magyarokhoz közel, néha előremegy megszemlélni az ellenfelet, és a könnyűfegyverzetű katonák láttán jelentéktelen csetepatéra számít. Végül bátorságra kapva feltartott hadijelvényekkel megütközik a magyarokkal. A harcedzett náció hadrendje felsorakozik, és az ő arcvonala szétzilálódva hátat fordít. Miközben szanaszét menekülő embereivel a Dunához húzódik vissza, az ellenség szorongatja, ő pedig fejvesztett sietséggel próbál a folyón átúszni, de a szarmaták óriási tömegével együtt alámerül. A többieket a Duna túlpartján levágták, nagyon keveset fogtak el közülük. Hogy a területet békében birtokolják, úgy döntöttek, hogy csak azoknak kegyelmeznek meg, akiket a nyelvrokonság révén magukhoz hajlíthatnak. (60) Ugyanis sok hun, aki Attila után Pannóniában maradt, Szvate táborát követte, és nem is tudta, hogy ezek a rokonai. A szkítáknak az volt a szokásuk, hogy bár a hadjáratban több vezérük volt, volt egy fővezérük is, aki az előnyomuló sereg előtt haladt, a visszavonulás során pedig hátul, Árpád tehát a többiek között az elsőséget tartotta; a lakosok legyőzése után átkelt a Dunán, és tábort vert a Novaj nevű hegyen Fehérvár közelében, amelyet az isteni István, a magyaroknak, Herkulesre, legszentebb királya, Árpád nemzetségének szülötte épített, nem feledkezve meg arról, hogy nemzete ez istenáldotta helyen állapodott meg.

Nem lesz azonban fölösleges, ha végigszaladunk a vezérek névsorán, mert a magyarok több főnemesi családja ezektől vette a kezdetét. A második vezért Szabolcsnak nevezték, tőle eredt a Csákok tekintélyes nemzetsége. Ez Pannónia földjén szállt meg, ahol a Csákok által épített Csákvár volt. Vár ugyanis magyar nyelven erődöt jelent. (65) Ez először az alapító Szabolcsról kapta a nevét, aztán Csákvárnak mondták, majd András, Béla és Levente idejében az összes magyar közös akaratából lerombolták. A harmadikat Gyulának hívták, azt mondják, róla nevezték László fia Gyulát. Ez, amikor Erdélyben vadászgatott, és az erdőket járta, rábukkant az ősrégi, rengeteg római emléket őrző Fejér városra, amelyet teljesen benőtt az elburjánzott töviscserje és bozót. Régiségétől megilletődve elfoglalta a helyet, és elkezdte helyreállítani; ezt most Gyulafejérvárnak nevezik, mégpedig nem Juliusról, hanem Gyula hun vezérről. Ennek lánya volt a gyönyörű és karcsú Sarolta, akit sok fejedelem környékezett, és Géza vezér vett feleségül annak a Beliudnak a javaslatára és segítségével, aki Kulán földjét birtokolta széltében. Kulán ugyanis Beliudhoz adta a lányát, hogy testvére, Keán ellen az indítson hadat. Miután ezt megtette, apósa rendelése szerint annak halála után megszerezte Kulán ráhagyott földjét. (70) Tőle származott le a harmadik Gyula, aki ellenségesen viselkedett a magyarokkal szemben, ezért az égi István erővel kényszerítette arra, hogy átköltözzék a Pannóniákba. A negyedik vezért Kundnak hívták, akinek két fia volt, Kusid és Koppány, ezek a Nyír folyó közelében vertek tábort, ahol felvették az igaz hitet, és egy híres kolostort építettek. Az ötödiket Lehelnek hívták, aki Mysiából elkergette a bolgárokat, akik a csehekkel szoros nyelvrokonságban állnak, és sokáig ott laktak, majd elfoglalta a lakóhelyüket. Tőle származott a Szovárdok családja. Vérbulcsú, a hatodik vezér, táborát Pannónia tavánál állította fel, amelyet most Balatonnak hívnak. Örs pedig, a hetedik, a Sajó földjén állt meg. A magyarok többi nemzetsége tetszése szerint keresett magának szállást a Dunán túl meg innen, és Dácia szélétől Illyricumig, a noricusoktól és a germánoktól a gétákig, a távoli mysusokat is elárasztva, szétterjedt azokon a hatalmas területeken, amelyekről beszélünk. (75) A vezérek családjain kívül mások is voltak nagy számban, akik nemesség tekintetében vetekedtek azokkal. Miután a magyarok a falvakat és községeket nemzetségenként elosztották, nyomban hozzáláttak az ellenséges helybeliek maradványainak leigázásához, és nem tették le addig a fegyvert, amíg a Pannóniákat meg nem hódították. Csatlakoztak azokhoz a hunokhoz és avarokhoz, akik már előbb ideérkeztek, egy államot alkottak, és a rokonság alapján ugyanazon jelvények alatt együtt csatáztak, úgy határoztak, hogy ugyanazon szerencsével verik vissza a szomszédok erőszakoskodásait és öregbítik a szkíták birodalmát. Miután tehát a közösséget megszervezték, és a hetek a székeket törzsenként szétosztották, elsősorban arra fordították a tehetségüket, hogy megvédjék Magyarországot, mint egy hadijáték porondját. Ez időtől fogva nagy keveredés történt a tartományok között, amelyeknek határai a helyzet változása szerint szűkültek, tágultak gyakran. Ezért aztán a szkíták szétterjeszkedése következtében Magyarország magába foglalta mindkét Pannóniát, amely korábban sohasem terjedt túl a Duna partján, továbbá a metanasta jazigokat és Dáciát. (80) A magyarok ostoba évkönyveit csak szidni lehet, amiért kontár hanyagsággal mellőznek egy sereg emlékezetre méltó háborúságot, amelyek a germánok és a gallok ellen folytak. Mi pedig ezt az időbeli űrt, amennyiben ránk tartozik, megkíséreljük kitölteni Liutprand és más írók segítségével.

A magyarok elfoglalják szinte az egész Pannóniát, és berendezkednek új helyeiken, lecsendesítik a vidéket, majd mindenfelől ellenség által bekerítve azon igyekeznek, hogy a szomszédok támadásait megfékezzék. A melléknevén Nagynak nevezett Károly, nemcsak a frankok királya, hanem aztán római császár is, ebben az időszakban a római püspök érdekében súlyos háborút viselt Itáliában a longobárdok ellen. És jóllehet mindig a legkülönbözőbb hadjáratok kötötték le, valamennyit csodás sikerrel vitte véghez. Ez isteni császárban nemcsak hallatlan lelki nagyságot és a legmélyebb bölcsességet lehetett tapasztalni, hanem e nagy fejedelemben felfoghatatlan életszentséggel társuló, minden isteni és emberi oltalmazására törekvő vallásosságot is felfedezhetett az ember. Még ifjú korában atyja, Pipin, elküldte Vanfréd, Aquitánia fejedelme ellen, aki a király hűségétől elpártolt, ekkor erővel elfoglalta Bordeaux-t, Clermont-t és sok városkát. (85) Olyan szerencsével csatározott, hogy a frank hatalom adófizetőjévé tette Aquitániát, amelyben az apja nyolc nyáron át háborúzott.

Testvére, Karlomann, meghalván, annak felesége, Berta, irigységgel viseltetett Hildegard, Károly neje iránt, ezért Andoar tanácsára gyermekeivel együtt elmenekült Itáliába Dezsőhöz, hogy a longobárdok erőszakolják ki Adorján pápától az ő fiainak Gallia királyaiként való elismerését; az így fogant feszültség súlyos háborút idézett elő a frankok és a longobárdok között. Dezső tudta, hogy a pápa a gallok ellenére sohasem fogja Karlomann fiait királynak elismerni, ezért úgy döntött, hogy háborúval szorítja rá erre. Sereget állított, megtámadta a ravennaiakat, és erővel elfoglalta Faenzát, Ferrarát, Comacchiót. A követeknek, akik többször kérték, hogy szolgáltassa vissza a pápának, amit elragadott, azt válaszolta, hogy a békéről senki mással, csakis a pápával hajlandó tárgyalni. Ravennát az érsek és három főtiszt védelmezte ereje szerint, és napról napra sürgette a pápától a segítséget. Ezenközben a longobárdok elfoglalták Montefeltrét, Urbinót, Senigalliát, Gubbiót, emellett szerteszét portyáztak mindenfelé, Umbriában mindenütt pusztítottak, és eljutottak egészen Spoletóig. (90) A pápai követeket megint dolgukvégezetlenül bocsátják el, Róma város ostromával fenyegetőznek. Adorján nem szűnik a várost erősíteni, majd három püspököt küld Dezsőhöz, hogy átok alatt tűztől-víztől tiltsák el őt, ha ellenségként római területre lép. Ez meg is történik, a király pedig szégyenkezve vonul vissza Paviába, ahova aztán Károly követei is elmennek, és arra ösztökélik, hogy szépen adja vissza, amit a pápától elvett; de eredmény nélkül mennek vissza Károlyhoz. A császár éktelen haragra gerjed, óriási erőkkel benyomul Itáliába. Dezső mindenhonnan segítséget szerez, és igyekszik a frankok előnyomulását akadályozni. Károly csapatai egy részét Jupiter hegyén küldi át, ő maga a Cenis-hegyen kíván átkelni. Az ellenfél azt remélte, hogy a frankok sohasem lesznek képesek Itáliába átjönni, részben az őrségek miatt, amelyeket minden egyes átjárónál felállított, részben az úttalan és ellenség számára jószerivel megközelíthetetlen utak miatt, Dezső azonban mindkettőben alaposan csalatkozott. Amikor pedig megtudta, hogy Károly hatalmas sereggel behatolt Itáliába, a segédcsapatokat elbocsátotta, és megerődítette magát Paviában. Fiát, Adalgisiust, és Bertát, Karlomann feleségét gyermekeivel együtt elküldte Veronába. (95) Károly, ahogy a Pón túli területre megérkezik, Dezsőt megostromolja Paviában, és pusztítja az egész környéket. Mihelyt ezt a spoletóiak és a rietibeliek meghallják, azonnal az isteni Péter meg a pápa hatalmába vetik magukat, és Péter bazilikájában lenyírják a szakállukat meg a hajukat. Adorján spoletói herceggé nevezte ki a legnemesebb longobárdot, Hildebrandot, akinek a hatalma alá a forconióiak, most aquilaiak, valvaiak, penneiek, marsok, praecutinusok, rietiek és teramóiak tartoztak. Valamennyi longobárd, aki Rómába át akart költözni, pápai rendeletre egy tanyát kapott a Vatikánban. Ez időben hasonlóképpen megadták magukat a pápának a picenóiak közül a fermóiak, az osimaiak, az anconaiak, akiknek Péter bazilikájában szakállukat, hajukat leborotválva a spoletóiak módjára esküvel kellett hű szolgálatot ígérniük. (100) Károly Pavia ostromára a sereg nagy részével hátrahagyta nagybátyját, Bernátot, ő maga feleségével és gyermekeivel, akiket a Galliákból idehívott, elment Veronába, és késedelem nélkül hatalmába vette a várost, mert Berta és gyermekei azonnal megadták magukat neki. Adalgisius, Dezső fia, elmenekült Konstantin császárhoz. A Pón túli városok valamennyien önként behódoltak, és Károly uralma alá kerültek.

Amikor a húsvét ünnepére feleségével és gyermekeivel megérkezett Rómába, mély alázattal megcsókolta a püspök lábát, vele és az egész papi testülettel végiglátogatta a bazilikákat meg az összes templomot, és a római egyházzal örök szövetséget kötött. Az apja, Pipin által tett adományt önszántából megerősítette, és belefoglalta Liguriát meg Korzika szigetét is. Hozzátette Sarzanát és Berceto hegyét, amely helyek Lucca és Párma között fekszenek, továbbá Pármát, Reggiót, Mantovát, Monselicét és az egész ravennai exarchátust, emellett a velencei tartományt és Isztriát, mely a friuli hercegségé volt, hozzácsatolta a spoletói és a beneventói hercegséghez. Visszatérve Paviába megadásra bírta Dezsőt, és elküldte őt Liège-be. Pavia és Milánó élére frankokat állított, akik az Alpokig szétszóródott longobárdokat rendben kormányozzák és békén őrizzék. (105) Hasonlóképpen frank nemzetiségű embereket állított a beneventói és friuli longobárdok élére is; Bertát gyermekeivel együtt visszavitte magával a Galliákba. Visszatértét siettette a szászok veszedelmes lázadása, akiket többszöri győzelem után 33 év alatt is alig tudott a birodalomhoz és az igaz hitre kényszeríteni. Továbbá a Lippe folyónál felállította a Heresburgot, amelyet megrakott erős őrséggel, hogy ne tudjanak lázadást kezdeményezni.

Eközben a szerecsenek, akik Aquitánia szélén laktak, segélyt kértek Károlytól, mert pártot akartak ütni királyuk ellen. Amikor ezt meghallotta, nagy sorozást tartott, és sok-sok csapattal megindult Hispánia ellen, azonnal megostromolta a nagy kiterjedésű Pamplona várost, amelyet hosszú ostrom után végre erővel bevert és földig rombolt. (110) Aztán átkelt a Pireneus-hegységen, elment Zaragozához, és érkezése úgy megroppantotta a szerecsenek élén álló három király bátorságát, hogy erejükben egyáltalán nem bízva Károlyt ajándékokkal kívánták megbékíteni. Ez a három király Ibualas, Denises és Alari volt akkor. A hadjárat azzal a megállapodással ért véget, hogy ezek a túlsó Hispániában fognak uralkodni, az innenső Hispániát és Gascogne-t átengedik Károlynak. És lám, a háborúban edzett, isten tiszteletétől idegenkedő népség, a szász, megint fellázad, mely háború, bizony, tíz éven át váltakozó szerencsével folyt. A szászok és a britek, akik Gallia partvidékén laktak, végre behódoltak, és Károly hatalmába kerültek. Aragisius beneventói herceg meg akarta szerezni Campania azon városait, amelyek a konstantinápolyi császárnak, aztán a pápának voltak alávetve, de Károly követelésére elállt tervétől. Ez nem sokkal később Salernóban meghalt, fiai ezután hadat indítottak a szomszédos görögök ellen. (115) Eddig ugyanis mindaz, ami Nápolytól és a most Manfredoniának nevezett Sipontótól a Felső- és az Alsó-tenger között fekszik, Szicíliával együtt Konstantin császár és Leó fennhatósága alá tartozott, sőt, mindeddig Nápoly is sértetlenül őrizte a békét a görögökkel.

Ugyanebben az időben Konstantin, bár a bolgárok ellen felszerelt hatalmas hajóhadát nemrég hajótörésben elvesztette, felújította ellenük a hadjáratot, mert ezek az alsó Mysiában a Duna megszállt partjait a császárok tetszése ellenére makacsul tartották. A bolgárok békét kértek, melyet a császár betegsége miatt könnyen megkaptak, az elhatározott hadjárat félbeszakadt, ezek azonban tudomást szereztek Konstantin aljasságáról, rosszhiszeműségéről, hogy tudniillik a békét nem embersége, hanem betegsége miatt adta meg nekik, és újra kirobbantották a háborút. Konstantint a lassú betegség nem akadályozta abban, hogy sok századdal és jelentékeny lovassággal lerohanja a Trákiában vaktában kódorgó bolgárokat, és óvatlanságukban nagy mészárlást végezhessen köztük. A barbárokat megszalasztva és leölve diadallal vonult be Konstantinápolyba. Aztán a pusztító elefántkór előrehaladván, meghalt, oly véget nyerve, amely tetteihez egyáltalán nem volt méltatlan. (120) Örökség jogán negyedik Leó követte, aki az apjától a természet révén ráhagyott vétkeket, ha az élet engedi, még szembetűnőbbekké tette volna. A szerecsenek betöréseinek visszaszorítása végett Szíriába ment, és gyalázattal tért vissza. A Szent Szófia szentélyében elhelyezett szent koronát nem szégyellte a drágakövek iránti imádatában nyíltan elvenni.

Míg Károly, ötödik és hatodik Konstantin alatt ezek történtek, a magyarok nemcsak lecsendesítették az országukat, hanem több szomszédjukkal jelentős háborúkat is viseltek. Többet szövetségkötés útján édesgettek magukhoz, néhányat vérontással és rablással zaklattak, az erősebbektől néha békét vásároltak, szövetségeseik barátain keresztülvágtattak, nagy területeken pusztítottak, minden szomszédjukat elrettentették, az egyiket erővel, a másikat szolgálattétellel tartották vissza, nehogy a környező népek háborúval tönkretegyék őket, végül is mindent megtettek, hogy a helyüket, amelyet erővel szereztek, erővel meg is tartsák. Ámde a lehető legrosszabb időszakban akarták uralmuk fundamentumát megvetni, annak a Nagy Károlynak az idejében, aki a dicső régiségben is bárhol megállta volna a helyét. (125) Ó, mennyivel könnyebben tudták volna birodalmukat megalapozni és alapjait kiszélesíteni, ha nem éppen ebben a korban találják magukat! Mert roppant fáradságos és bajos volt bármely birodalom létrehozása akkor, amikor az uralkodott mindenfelé, akinek az istenség teljhatalmat adott.

Magyarország kezdeti időszakában azon kívül, amit Kagánról, a hunok királyáról elbeszéltünk, a magyarok és a frankok között súlyos háborúság keletkezett, amely a bajorok miatt apránként és fokról fokra bontakozott ki. Mert Károly a szászok és a britek meghódítása után seregével visszament Itáliába. Amikor megtudta, hogy a beneventói herceg nem viselkedik elég tisztességesen Adorján pápával, Róma újbóli meglátogatása utárt Capuába ment, felállította a tábort, és a beneventóiakat támadással fenyegette meg, ha mielőbb meg nem adják magukat. Aragisius herceg félt a császár szigorától, ezért gyermekeit, Rimoaldot és Grimoaldot túszul küldte hozzá. (130) Károly kegyelmet adott, átvette a kezeseket, és Itáliát megbékéltetve hazament a Galliákba. Ez után tört ki a bajor háború, mégpedig amilyen hirtelen, oly gyors hadjárattal be is végezve. Éspedig Tasziló bajor fejedelem tudatlansága és együgyűsége miatt keletkezett, ez tudniillik míg feleségében ostobán megbízott, uraságát meggondolatlanul elvesztette. Neje Dezsőnek, egykori longobárd királynak a lánya volt, aki éjjel-nappal piszkálta a férjét, míg rá nem vette arra, hogy a császártól elpártoljon, mert ebben a háborúban akarta férje közreműködésével apja száműzetését megbosszulni. Abban reménykedett, hogy ezt könnyebben megteheti, ha szövetségébe vonja a harcias és a bajorokkal szomszédos magyar nemzetet. És mert a papucsférjet könnyű rászedni, Tasziló nyomban követeket küld a magyarok vezéreihez, akik révén ösztönzi és kéri őket, hogy mindkét fél érdekében kössenek vele szövetséget, figyelmezteti őket arra, hogy a bajorok és a magyarok két császár, két kíméletlen zsarnok között élnek, és azoknak nincs is más céljuk, mint hogy mindkét népet az uralmuk alá kényszerítsék; (135) ez történt a konstantinápolyi kényúrhoz közel eső bolgárokkal, akik naponta szenvedik a támadásokat; ez nyomta el a Károllyal szomszédos szászokat, briteket, gasconokat, aquitánokat; Pipin fia a világuralomra törekszik; mindkettejük érdeke, hogy szabadságukat és sértetlenségüket megőrizzék, különösképp a magyaroknak, akik épp most szálltak meg idegen területeket. Kéri tehát őket, hogy kössenek örökös szövetséget a bajorokkal, akikben mindig a legjobb szomszédot találták; míg mások kártételekkel és támadásokkal illették a szkítákat, a bajorokat az idegen és menekült nép iránti szánalom vezérelte, és mindig barátilag éltek a magyarokkal; ezenfelül valamiféle rokoni kapcsolat is fennáll közöttük, amennyiben a bajorok nyíltan kijelentik, hogy az ő őseik a hunokkal rokon avarok közül valók voltak, akiktől a magyarok is származtak. (140) Amint a követek mindezt szépen előadják, teljes népgyűlést tartanak, amelyen szinte valamennyi főember egységesen úgy vélekedik, hogy a szomszédokkal való szövetséget és barátságot nemhogy elutasítani nem szabad, de idegen földön jövevény létükre óhajtani is kell, pláne a bajorokkal, akikkel mindig barátként és békésen éltek; sőt, mások szövetségére is vadászniuk kell, hogy az idegen földet, amelyet fegyverrel foglaltak el, inkább jó szolgálattal, mint erőszakoskodással és háborúsággal tartsák meg. Határozatba megy tehát, hogy a bajorokkal őszinte és örökös szövetségre lépnek, és másnap ezt szabályszerűen megkötik velük. A küldötteket tisztességgel elbocsátják, ezek jelentést tesznek a szövetség létrejöttéről, amely aztán egyiknek sem hozott szerencsét. Ettől kezdve a bajorok nemcsak visszautasítják Károly parancsait, hanem támadással is próbálják a királyt ingerelni.

Vakmerőségükről értesülve Károly széles körű sorozást tart, mindenfelől összeszedi a segédcsapatokat. A méltánytalanságon erősen felbosszankodva a lovasság zömével és két légióval maga siet a Lech folyóhoz, amely az alemannokat a bajoroktól elválasztja. (145) A folyóparton állítja fel a tábort, és míg itt a többi segélyhadra várakozik, követek útján megpróbálja Tasziló fejedelem szándékát kipuhatolni. Ezek felkeresik a hebehurgya fejedelmet, baráti szavakkal korholják pártütéséért és megbízhatatlanságáért, józanságra intik. Ez megbánja tettét, mert rájön, hogy sem neki, sem nemzetének nem válik hasznára, ha makacskodik Károllyal szemben, ripsz-ropsz meggondolja magát, esdekelve behódol a császárnak, és megígéri, hogy olyan kezeseket ad, amilyet csak kíván, és utasításait teljesíti. Többek között fiát, Theodont adja túszul, és esküvel fogad örökös szolgálatot. Ezzel a háborúnak, mely, Herkulesre, óriásinak ígérkezett, vége lett. Taszilót elhívták Károlyhoz, ahonnan nem bocsátották el, és többé nem birtokolhatta Bajorországot, melynek élére aztán a császár a saját társait állította. Mások máshogy beszélik el a történteket. (150) Azt mondják, Károly kezdetben Adorján főpap közbenjárására békét kötött Taszilóval, aki ennek biztosítékául kezeseket ígért, de amikor az magához hívatta, nem volt hajlandó sem odamenni, sem a szerződésben megígért túszokat átadni; ezért Károly hatalmas sereggel eljött Augsburgba, a vindelicusok fővárosába; seregét háromfelé osztotta, ő az egyik résszel azon a helyen ütött tábort, amelyet Lechfeldnek neveznek, a másik részt, amelyben ausztriaiak, türingek és szászok voltak, a Duna-menti Zahringennél állította le; Pipin fiát az itáliai csapatokkal Trentónál és Bolzanónál helyezte el. Tasziló pedig, mihelyt észrevette, hogy a három sereg minden oldalról fenyegetően bekerítette, hogy nagyobb baja ne essék, azonnal megadta magát. Kezeseket adott, köztük a fiát, Theodont, elment Károlyhoz, aki egy darabig tartóztatta őt, eközben megutálta az uraságot, mert észrevette, hogy a frankok előtt nevetség tárgyául szolgál, és fiával együtt önként beállt szerzetesnek.

(155) Hatodik Konstantin meghallotta, hogy Károlyt ez idő szerint a bajor háború köti le, ezért megparancsolta az összes görögnek, aki akkor Itáliában még az ő fennhatósága alatt állt, hogy támadják meg a spoletói és beneventói hercegség területét, hajtsanak el állatot, embert, romboljanak mindenfelé tűzzel-vassal. Ezek teszik a parancsot, végigpusztítanak mindent a most Pescarának nevezett Aterno folyótól Beneventóig. Azonban Hildebrand spoletói és Grimoald beneventói herceg hevenyészett sereggel szembeszáll, és akkora vereséget mér a görögökre, hogy aztán hosszú ideig nyugton maradnak.

Miközben Károly dolga sikeresen alakul, a bajor zavargás után azokkal a szlávokkal támad háború, akiket a gallok wilzeknek neveznek, ők magukat pedig welataboknak. Erre a hadjáratra a szászok illő szolgálat ürügyén nagy segélycsapatot küldenek. E háborúnak az volt az oka, hogy az abodritokat, a frankok szövetségeseit, veszedelmes támadásokkal zaklatták, és sem fenyegetés, sem kérés, sem Károly parancsa nem tartotta vissza őket attól, hogy azokat fegyveresen háborgassák. (160) Az óceántól kelet felé egy rendkívül hosszú, de meglehetősen keskeny öböl nyúlik; ennél számtalan nép lakik. Az északi oldalt és az összes szigetet a dánok meg az általunk normannak, mások által rusinak mondott sueonok bírják, a délit pedig a szlávok, az észtek és különféle nációk, akik közül legjelentékenyebbek a welatabok voltak. Károlynak e Duna menti szlávok ellen indított háborúja csak egy nyáron át tartott, és a szász háború mellett ez volt a legsúlyosabb.

Ezt követte a magyarokkal vívott hosszadalmas és szörnyűséges harc, amely – mint mondják – nyolc évig húzódott. Mert egyáltalán nem volt könnyű letörni a szkíta nemzetet, különösképp a hunt, amely hozzászokott ahhoz, hogy a saját meg a mások földjén korlátlanul és szüntelenül uralkodjék, az igát nem tűrte, háborúban fékezhetetlen volt. Károly tehát ezt a roppant veszedelmesnek ígérkező viadalt a szokottnál is elszántabban és felkészültebben indította meg. Egy pannóniai hadjáratot, rendkívüli fontosságára való tekintettel, személyesen vezetett, a többit fia, Pipin, és különböző helyettesei útján vívta meg Magyarországon, és míg a tartományt megbékéltette, mindkét részről rengeteg vér ömlött. (165) Hogy hány ütközet ment végbe, mennyi és mekkora mészárlás történt, a máig kifosztott Pannónia kellőképpen tanúsítja. Az a hely, ahol Kagán király a székét tartani szokta, mára a legcsekélyebb nyomát sem őrzi ennek. Elpusztult itt a magyarok egész nemessége, kimerült ekkor minden erejük, és kiürült az a kincstár, amelyet annyi nép kizsákmányolása, annyi ellenséges préda, annyi sok nemzet kirablása töltött teli. A frankok, akik előzőleg szűkös vagyonkával rendelkeztek, olyan gazdagsággal tértek innen haza, hogy a Galliákat megrakták kinccsel, amit a dolgok forgandósága szívesen tűrt, hiszen a magyarok azt veszítették, amit másoktól szedtek el. Annyi aranyat és ezüstöt találtak királyi palotájukban, az ütközetekben oly értékes zsákmányt szereztek, hogy úgy vélik, ennél többet Paulus Aemilius sem a macedóniai hadjáratban. (170) Ámde a magyar nemzetet annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy a Pannóniákból kiűzni és megsemmisíteni. Sőt, amit elvesztett, azt a mi időnkben bőven visszaszerezte, úgyhogy nemcsak szerzeményét oltalmazta meg, hanem az isteni Corvinus Mátyás uralma alatt birodalmát az Adriától a Szarmata-tengerig, a vindelicusoktól a Fekete-tengerig kiterjesztette.

Amikor a magyarok értesülnek arról, hogy Károly az egész Nyugatról összegyűjtve segélyhadait rájuk támad, elátkozzák Tasziló gyáva ostobaságát, aki félelmében az ő tudtuk nélkül megadta magát az ellenségnek, majd vagyonukat, asszonyaikat, gyermekeiket, a harcképtelen korúakat elviszik a Duna szigeteire, amelyeket sánccal, erődítményekkel, őrállásokkal mindenfelől megerődítenek; városaik, amelyekben biztonságban védekezhettek volna, nem voltak. Miután ez megtörténik, hatalmas sereget állítanak, és megindulnak a frankok ellen Felső-Pannónia végeinek védelmére. Károly hallva a magyarok készülődéséről, a vindelicusoknál flottát állít a Dunán, amelyre sok századot és muníciót rak, a többi csapatot és a lovasságot maga vezeti fel a szárazföldön. (175) A hajóhadat alábocsátja a folyón; a frank sereg nemcsak a Duna színét, hanem mindkét partját is elözönli. A király, aki semmibe sem fog a szellemek megkérdezése és megengesztelése nélkül, amikor az ellenséges területre, Felső-Pannónia bejáratához érkezik, mert pogány néppel, a kereszténység ellenségével lesz dolga, a katonákat egybehívja, és három napot ünnepi istentisztelettel tölt el. Megparancsolja, hogy valamennyien szólongassák áhítatos imával a jóságos és mindenható Jézus Krisztust, az emberi nem egyetlen üdvözítőjét. A szertartásosan végrehajtott istentisztelettel valamennyi mennylakó pártfogását és jóindulatát megszerzi, és mindenekelőtt az isteni Márton lelkéhez imádkozik, hogy álljon az ő és galljai oldalára, akiket arra méltatott, hogy náluk éljen és halálában náluk nyugodjék, hogy ezek csodálatos érdemei miatt imádják őt, valamint a Pannóniák mellé, ahonnan származott, ne engedje, hogy szülőföldje állandó háborúk porondjává, barbár népek játszóterévé váljék, vagy ha a sors eltűri ott a jövevény nációt, mert az a rengeteg népség támadásai és háborúi következtében kiürült, az ő szellemének lekötelezett gallok segítségével és verejtékével térítse igaz hitre a lakosokat, akárkik is legyenek.

A szertartást rendben lebonyolítva megkapja a kedvező előjeleket, másnap elindítja a flottát meg a sereget, és elindul ellenségei felé. (180) Ezek látják, hogy serege mindent szélesen betölt, és megértik, hogy a gallokhoz nem érnek fel, ezért elhagyják az őrhelyeiket, amelyeket a határon felállítottak, és sajkáikkal együtt visszavonulnak a Rába folyó mögé, amelyet a régiek egykor Arrabonának neveztek, és amely Győrön folyik keresztül, Felső- és Alsó-Pannóniát elválasztva. Mihelyt Károly látja, hogy hátat fordítottak, gyors lovassággal a nyomukba ered, sokukat elkapdossa, az elhagyott tanyákat és erődítéseket fölégeti. Ezek egy része visszavonul a szemben fekvő szigetre, hogy gyermekét, asszonyát, vagyonát védelmezze, más rész a Rábához, ahol most Győr fekszik, és abban bízik, hogy erődített táborban ott megvédheti magát. Ugyanis a Rába és a Duna között, összefolyásuknál helyezték el a tábort, így kétfelől a két folyó oltalmazta őket, a többi részen pedig mély árokkal és sánccal erősítették meg magukat. A magyarok elszántan várják az ellenséges támadást. Károly hidat ver, és a lovassággal meg öt légióval átkel a Rábán, sokan híd nélkül mennek át, ahol gázlót találnak; oldalról a Dunán körbe állítja a flottát, és megadatja a csatajelet. (185) A frankok elállják a tábort, és keményen támadják, először távolról csatáznak, dárdával, nyíllal kergetik a magyarokat a sáncról, azok viszont kopjákkal tartják vissza őket az ároktól, egy rész törmeléket hord, hogy az árkot feltöltse, néhányan erővel igyekeznek átgázolni rajta, és a sánc alatt vakmerően közelharcot vívnak. A király kiáltozik, hogy az árkot be kell temetni, ezek keményen ellenállnak a sáncnál és a kapuknál, a parthoz közeledő hajókat makacsul visszakergetik. De ahogy a három-evezősorosok rajonként iparkodnak kikötni a parton, a magyarok között szánalmas zavar támad; nem tudják, hova szaladjanak. A parton áll a közelharc, és sokszor olyan sűrű tömegben folyik a verekedés, hogy alig akad hely a kardcsapásra. Mindkét részen tekintélyes a veszteség, némelyek halálfélelmükben a folyóba vetik magukat, mások tisztesebb véget keresnek a földön az ellenség sűrűjében. (190) Mivel a parton a magyarok eredményesebben tudnak küzdeni, a hajósok közül sokat levágnak. A Rába felől a meder mélysége miatt nem lehet komolyabban támadni. Amikor azonban a gallok az árkot mindenütt betömik, a sáncnál oly iszonyú harc kerekedik, hogy mindkét felől sokan elesnek. Pipin a tábor kapuját rohamozva ostromolja keményen, sokat lekaszabol, és igyekszik betörni, eközben dárdával leütik a lóról, és a veteránok tömött sora siet a segítségére, minek látványára az ellenfélnek visszatér a bátorsága, és holtnak vélve őt, ki merészkedik törni a táborból. De amikor a testőrcsapat előrohan, biztosabbnak ítélik, ha a sáncnál és nem a mezőn verekszenek. Az ütközet alkonyaiig elhúzódik, a töltést sok helyt áttörték, és ha a legnagyobb elszántsággal nem védték volna a tábort, az e napon kétségkívül elesett volna. Mert a magyarok közül többen hullottak el, mint a gallok közül, az ellenséges nyilak szinte elárasztották őket. Károly, hogy az embereit kímélje, e napra megelégeli a dolgot, és visszavonulót fúvat. (195) A verekedés végeztével mindkét fél ápolgatja a testét, de a magyarok mindnyájan őrhelyükön esznek, mert e nagy veszedelemben azt senkinek sem szabad elhagynia. A gallok részint pihentetik fáradt tagjaikat, részint őrszemeket helyeznek el mindenfelé, nehogy az ellenség kárt tegyen bennük.

Ezek pedig éjnek éjszakáján titkon összehívják a gyűlést, hogy eldöntsék, mit tegyenek másnap e szükséghelyzetben. Jól tudják, hogy a magyarok dolga végső szorultságra jutott, a tábor védhetőségében nem bíznak, nem nagyon látják, mi módon tarthatnák meg magukat épségben az ellenség által mindenfelől bekerítve. Közösen arra az elhatározásra jutnak, hogy az éji csendben kitöréssel futásban keresnek menedéket, abban a reményben, hogy helyismeretük révén könnyen elillanhatnak. (200) A kitöréstől megzavarodott és önmagát féltő ellenfél aligha fogja üldözni őket, a közvetlen közelben itt vannak a hegyek, ahol megvédhetik az életüket. Eddig négyezer ember halt meg a táborban, az ötödik ezer és még ötszáz nappal menekülés közben esett el, a sebesültek száma felmérhetetlen; a gallok közül körülbelül háromezer, így hát éjfélkor titkon jelt adva előjönnek, rárohannak a szétszórt ellenséges posztokra, és az őrség legnagyobb részét lemészárolják, mielőtt a gallok táborában riadót fújnának. Ahogy aztán mindannyian fölserkennek, először megzavarodnak és félelembe esnek, aztán kezdenek fegyverre kapni ellenük, mert azt hiszik, hogy nem menekülés, hanem öldöklés céljából törtek ki. Azok már vagy két mérföldnyire futottak, mire az egész gall táborban elterjed a riadalom; előreküldték a poggyászt, felsorakoztatták a szekereket, és útnak indultak. (205) A gallok abban a hiszemben, hogy még mindig a táborban vannak, átmásznak a sáncon, és nekirontanak a rongysátraknak, amelyeket fejvesztett sietséggel hagytak oda, és lerombolják azokat. Majd napkeltekor rájönnek, hogy azok titokban megszöktek, és gyors menetben a nyomukba szegődnek; mielőtt üldözhetnék őket, észreveszik, hogy azok megszállták Buda közeli hegyeit. Látják, hogy ott megállapodtak, a hegyek lábát sánc módjára szekerek karéjával erődítették meg, erre lassabb lépésben kezdenek haladni. Ahogy odaérnek, a hegyet a körbesorakozó sereggel elvágják a síkságtól, a szorosokat és a többi bejáratot őrállásokkal elreteszelik, azon igyekeznek, hogy az ellenséget inkább kiéheztetéssel, mint fegyverrel győzzék le. Károly a strázsákat körben felállítva a legszorosabb bekerítést követeli, hogy sem kijönni, sem élelmet bevinni ne lehessen, mert azt reméli, hogy azokat mihamar gyötörni kezdi a nélkülözés. (210) Aztán a flottát a szárazföldi csapatokkal együtt aláküldi és a Duna-parton helyezi el, nehogy valaki kijuthasson. Huszonnyolc napig védi magát az éhségtől mardosott ellenfél, s végül, amikor a nélkülözés miatt már senki sem tud megállni a lábán, megadja magát, és a magyar kénytelen elfogadni a Károly által szabott feltételt. Aki kész fölvenni Krisztus legszentségesebb hitét, azt életével és vagyonával egyetemben szabadsággal ajándékozza meg; aki a szkíták pogány vallásán kitart, annak csak az élete marad meg, szabadságát vagyonával együtt elveszti. Sokan elfordulnak az atyai vallástól, hogy ne váljanak adófizetővé és ne veszítsék el a vagyonukat, az isteni áhítat keveset lelkesít. Másnap, hogy megadták magukat, a megátalkodottak mérhetetlen tömegét fosztják meg a javaitól; az engedékenyekkel kegyesen bánnak.

(215) Aztán táborát útnak indítja, elmegy Óbudára, melyet korábban Sicambriának hívtak, ahol Kagán, a magyarok királya székel. Ez nagy tekintélynek örvendett hallatlan mennyiségű kincse jóvoltából, amelyet a sok fosztogatásból és az ellenségtől szedett zsákmányból gyűjtött, a súlyos háborút vezérei révén viselte, s most megriadva a gallok erejétől és Károly bölcsességgel párosult szerencséjétől abban reménykedett, hogy a roppant erős városban megvédheti magát. De a dolog egészen másképp ment végbe, mint ahogy szerette volna, mert amikor értesült arról, hogy az egyik seregrész megadta magát, igencsak megzavarodott. Nem hitte, hogy a lakosságából kiürült várost megtarthatja, és nem remélte, hogy a túlerőben levő ellenséggel szemben sikerrel harcolhat. És íme, a várost körülbelül százezer gall megtámadja, és támadják az övéi is, akik saját szánalmas látványukkal akaratlanul is figyelmeztetik a városbelieket. (220) Ezek pedig a felkínált megadást visszautasítják, és bár a város nagyságához képest kevesedmagukkal nemigen állhatnak ellen, másnapra mégis várják a harcot. Károly a Duna felől hajókról támad, a többi részt felfejlődött hadsorokkal keríti be. Az első összecsapásnál a hatalmas magyar tömeget a gall hadsorok elé rendeli, hogy a városbeliek kénytelenek legyenek előbb a sajátjaikat, csak aztán az ellenséget gyilkolni. A polgárok nagy része ugyanúgy tekinti a sajátjait, mint az ellenséget, sokan még kegyetlenebbül, mások viszont lanyhábban bánnak velük, és inkább kitérnek a támadás elől, mint hogy rokon vérrel mocskolják be magukat, és ugyanígy vannak a behódoltak is. Egész nap egyenlő esélyekkel csatáznak; napnyugtára a gallokhoz szegődik a szerencse, amely Károlyt szinte sohasem hagyta cserben; mert a magyarok elővédjével fedezve biztonságban mozoghatnak, és a falakhoz létrát támasztva sokan felkapaszkodnak rájuk. (225) Ahogy a császár ezt meglátja, végigszáguld a hadsorokon, kiabálja, hogy a város elesett, egyúttal felmutatja jobbját embereinek, mire mindenütt óriási lármával akkora roham indul meg, hogy a polgárokat egyszerre lesodorva benyomulnak a városba. Amikor a magyarok, akik tegnap megadták magukat, látják, hogy ez elesett, az utcákon és tereken a császár könyörületességéről kiáltoznak, Károly jószívűségét hangoztatják, jajonganak, hogy kegyelmezzen az ő vérüknek. A rimánkodók a harcoló sorok közé vetik magukat, mindkét félnek zokogva könyörögnek, hogy tegye le a fegyvert. Ezután kíméletesebben folytatják a verekedést, és jobban odafigyelnek a közbenjárók hangjára. És ahogy a két fél lassacskán kezd engedni, ezek még szenvedélyesebben biztatják övéiket a kegyelemkérésre és a csendes megadásra. A városbeliek elveszítve a védekezés reményét, leteszik a fegyvert, és csak életüket, asszonyaikat meg gyermekeiket kérik. A győztest végül megszállja a sajnálat, és bár a gallok közül sokan elestek, enged a könyörgésnek. (230) Követelik, hogy adják át nekik a város erődített helyeit, ami megtörténvén, őrséget helyeznek beléjük, a kapukhoz, a terekre és számos utcasarokra szabályszerűen strázsát állítanak, nehogy a magyarok valami kárt okozhassanak. Károly bevonul a városba, magának követeli a királyi palotát. Kagán király egy darabig tiltakozik, de végre átadja, ez pedig elfoglalja az erődített, a sok ellenségtől szerzett becses fegyverzsákmánnyal és prédával dugig tömött várat a palotával együtt. Aztán kiüríti az arannyal, ezüsttel zsúfolt kincstárat, a királyt bilincsbe veri, és amikor ez önkezével véget vet az életének, tisztesen eltemeti. Azt az aranyat, ezüstöt, sok-sok év alatt mindenfelől összehordott szkíta zsákmányt, amelyet Sicambriában találtak, a frankok egyetlen nap alatt elvitték, a magánszemélyek vagyonát a katonák között rang szerint szétosztották. Az asszonyok szemérmét tiszteletben tartották, senki ellen sem alkalmaztak erőszakot, a nép megtarthatta az életét, és adófizetővé lett.

(235) Pannónia, a római nép dúsgazdag provinciája, amelyet idegen népség ragadott el, visszatért a római fejedelemhez. Ezután pár nappal később Károly gyűlést hív össze, és arra ösztökéli a népet, hogy magát és gyermekeit avassa be a keresztény hitbe, ismerje meg az igaz istent, a mindenség teremtőjét és az emberi nem megváltóját, ismerje meg Jézus Krisztust, az isten egyszülött fiát, és ha megismerte, szeresse és imádja, kövesse a keresztény vallás tanításait, utasítsa el Marsot és Herkulest, a vak népek koholmányát, tanulja meg az isteni titkokat, amelyek segítségével megszerezheti lelke halhatatlanságát; kövesse Jézus Krisztus legszentebb tanát, mert csak abból világol ki az igazság; ha a bálványokat és a hamis isteneket elvetik, ő viszonzásképpen a magyarok legkegyelmesebb és legengedékenyebb ura lesz, és a magyarokat ugyanolyan jóindulattal fogja tartani, mint a frankokat. Ezt tolmács útján előadja, de keveset talál, aki az igaz hitre térne; látva a nemzet pogány és megátalkodott gondolkodását, rájön, hogy inkább szigorral, mint szelídséggel kell élnie vele szemben. Ezért először is leromboltatja a városfalakat, hogy ne egykönnyen lázadhassanak, aztán megparancsolja, hogy fizessék meg a megállapított adót, adják át minden fegyverüket, és rombolják le az összes régi templomot bálványostól; akik a szentséges hitet felvették, azokkal jól bántak, azok adómentességet kaptak, és hogy tudják, hol misézhetnek keresztény szertartás szerint, a város külső részén a hegy alján templomot állított Mária istenanyának, ahova a mi időnkben a környékbeliek mindenfelől összesereglenek ájtatos könyörgésre, és mint egy vésett kő ma is mutatja, ezt a fehér Mária kápolnájának nevezik, amelyet Magyarországon először szenteltek keresztény istenségeknek. (240) A város lecsendesítése és az államügyek elrendezése után a város élére egy igen okos és nagyszerű embert állított, a vallás terjesztése végett papokat hagyott hátra, jól tudván, hogy e vad lelkeket nem egykönnyen lehet az igaz hitre téríteni.

Elesvén a tartomány fővárosa, Sicambria, melyet valaha a germán légióról így, később pedig Óbudának neveztek, mint fentebb részletesen előadtuk, valahány falu és város csak volt, követeket küldött Károlyhoz, és megfogadta, hogy teljesíti az utasításait. A sereget egészen Taurunumig elvitte. A bolgárok által elfoglalva tartott Mysiákat nem támadta meg, nehogy úgy lássék, mintha a keleti birodalom határait megsértené. Aztán a Szerémségen át jött vissza, a közelben átkelt a Dunán, és Dácián meg a metanasta jazigokon keresztül a hajóhaddal együtt visszament ahhoz a szigethez, amelyről elmondtuk, hogy a magyarok nagyobb része asszonyostól, fiastól, vagyonostól odamenekült. Ezt bekerítette a flottával; háromnapos ostrommal szétszórta az őrséget, mely az őrtornyokban helyezkedett el, és megszállta; (245) a szigetbeliek ugyanis övéik balsorsától megrémülve nem mertek erősebben ellenállni, nehogy kegyetlenséget kelljen tapasztalniuk, és bár az irdatlan Duna meg az erődítmények védték őket, gyorsan megadták magukat. A gallok közül nem sok veszett oda, ezért a legyőzöttekkel nem bántak mostohán; vagyonukat és fegyvereiket elvették, szokás szerint törvények alá vetették őket, és őrséget állítottak oda, ahova kellett; továbbá elöljárókat és papokat kaptak, hogy azok a népet hívják össze imára, hirdessék a szent tant, és terjesszék a keresztény vallást. A magyar hadjárat során mindössze két frank főember halt meg. Henrik friuli herceg Liburniában a tengerparti Tersat városa mellett, mint mondják, a városbeliek csapdájában és Gerold bajor kapitány, aki akkor esett el, amikor a magyarok ellen fölvezetett csapatát paripája hátáról hevesen buzdította. Liutprand azt mondja, hogy ettől eltekintve ez a háború nem volt véres a frankok számára, csak éppen súlyához képest soká tartott, mások cáfolják, hogy kevés vér ömlött volna, hiszen e bősz és vad nemzetet nem lehetett könnyű legyőzni. (250) De – mint valamivel alább meglátjuk – az, amit Henrikről és Geroldról mondtunk, a második hadjárat során történt.

A Pannóniák bekebelezése és meghódítása után Károly a jeles diadal birtokában úgy határozott, hogy meglátogatja a Galliákat, elsősorban a szülőföldjét, amelyet most Frankföldnek neveznek, ahol is a második esztendőt töltötte, amikor jelentették, hogy a szászok, akikkel oly sok évig hadakozott azért, hogy Krisztus hitét kövessék, az igaz hit tanításait félredobták, és visszaestek barbár és átkos hitetlenségükbe. Erre a hírre elöntötte a harag, és föltette, hogy ezt a hitszegő és minden jámborságból kivetkezett népséget erőszakkal és súlyos kártétellel fogja kijózanítani. Ámde a szászok sem makacsolták meg magukat kisebb eltökéltséggel, és szívesebben vállalták a halált vagy a legnagyobb szenvedést is, mint azt, hogy az igaz istent imádják és parancsnak engedjenek. Mindketten fölvezették a sereget, egyforma kitartással és kíméletlenséggel verekedtek, de az a fél kerekedett felül, amelyik igazabb ügyért erőlködött; a szászok közül ebben az ütközetben harmincezret vágtak le, és földjüket teljesen kipusztították. (255) Tudniillik nemcsak a főemberek fiait hurcolták el túszként, hanem – hogy erejüket tisztes szín alatt csökkentsék – sokat közülük elvittek kolónusnak Dáciába, Pannóniába meg különböző tartományokba, s közülük nagyon sokan laknak mindmáig Sarmatiában meg a túlsó Dáciában. Eközben Adorján pápa távozik az életből, és helyét a szent életű Leó foglalja el törvényesen. Ugyanebben az időben Irént a konstantinápolyi polgárok rávették arra, hogy Konstantin fiát gyűlöletes gaztettei miatt tőrbe ejtve fogja el és vakítsa meg, majd börtönbe vetette őt, ahol az bújában és dühében kiadta a lelkét.

Míg mindez így zajlik, íme, a római birodalom súlyos és bonyolult háborúba keveredik. Mert a szászok, mit sem törődve az iménti vereséggel és országuk pusztulásával, pártot ütnek Károly ellen, és példájukra a magyarok úgyszintén. Ráadásul a bajorok, ezekkel úgyszólván összebeszélve, hadat indítanak a szomszéd friuliak, longobárdok és itáliaiak ellen. (260) De nem nyugszanak a szerecsenek sem, akik részint Barcelonából, részint Lisszabonból rajtaütésekkel és rablótámadásokkal zaklatják a keresztényeket. Károlynak minderről gondoskodnia kellett, és mert nem tudott egyszerre mindenütt jelen lenni, több háborút képviselők útján vívott meg. Fiát, Pipint, a magyar hadszíntérre rendelte, a frank Henriket, akit a friulánok élére állított, kiküldte, hogy Itáliát védje a bajorok inzultusai ellen. Aldefondnak, Asturia és Galicia keresztény királyának segédcsapatokat küldött Aquitániából, és arra kérte, hogy a szerecseneket fegyverrel tartsa távol Luzitániától és Baeticától. A barcelonaiak visszaszorítására maga indult, és ahogy oda megérkezett, Zatus, aki szerecsen fennhatóság alatt a várost tartotta, átállt Károlyhoz, aki a város birtokbavétele révén kitűnő lehetőséget kapott az innenső Hispánia megvédésére, és gondjainak súlyos terhétől megszabadult. (265) Pipin megbízatását véve Magyarországra ment; ütőképes hadsereggel nyomult be, megtámadta a bátran és lelkesen védekező magyarokat, akiket rövid ellenállás után megszorongatott, aztán nekirugaszkodva megvert és megszalasztott. Ezeket azonban nem volt elég egy ütközetben legyőznie, hanem erejét Herkules hidrájának módjára többször megújítva fékezte meg őket, és hogy a hűségben megszilárdítsa, a tartományban, Ring városkánál telelt. Ez időben Henrik friuli herceg Noviomir szláv fejedelem és küldöttei befolyására alaposan megbüntette az avarokat, akik e háborúban az ősi rokonság alapján szövetkeztek a magyarokkal, mert azok meg akarták támadni az itáliaiakat. Ugyanis Noviomir csatában legyőzte és megölte Ringet, a bajor nemzet fővezérét, majd röviddel ez után csapataival együtt megadásra kényszerítette Kagazon és Jugurra vezéreket, városaikat és községeiket kíméletlenül lerombolta. A keresztények ügye már mindenfelé kedvezően alakult, Hispániában sem kevésbé szerencsésen, mert Aldefond, Galícia és Asturia királya, fényes győzelmet aratott a szerecsenek fölött, akik Luzitániát elfoglalták. Lisszabont, a luzitánok fővárosát erővel elfoglalta, és katonáinak rablásra átengedte. (270) A szerecsenektől rengeteg értékes zsákmányt szedtek el és küldtek Károlyhoz ebből a városból, aranyos mellvérteket és sisakokat, hogy a győzelem jutalmától őt se fosszák meg.

Ebben az időben egész Itália nyugalomban élt, mert Irén a keleti ügyek kézbevétele után, hogy Károly kedvében járjon, az összes alája tartozó itáliai népnek megparancsolta, hogy a rómaiakkal és a beneventóiakkal barátságosan bánjon. Csak a római népre támadt egy új szörnyűség. Mert Leó pápa, a minden tudománnyal és bölcsességgel teljes férfi, aki a klérust és a népet mindig a legszentebb erkölcsökre és tudományokra tanította, könyörgő körmenetet vezetett át a városon, miközben szent Szilveszter templománál Paszkál főúr és Campulus presbiter, akiknek aljas életmódját beszédeiben gyakran ostorozta volt, zendülők pogány tömegével a földre teperte őt, és a pápai jelvényeket elszedte tőle, majd szemeivel együtt nyelvétől is megfosztotta. Ezután az isteni Erazmus kolostorába vitték, onnan Albin kamarás segítségével visszakerült az isteni Péter bazilikájába, és azt mondják, hogy az ottani zárdában isten akaratából visszakapta nyelvét és szemét. Vinigisius spoletói herceg erről hírt kapva több századdal Rómába sietett, és a kiszabadult főpapot Károlyhoz küldte, hogy a római helyzet megoldása végett biztassa Itália újabb meglátogatására; ez nagy tisztelettel fogadta őt, és az ügy megtárgyalása után nagy lovasság kíséretében visszaküldte Rómába. (275) Érkeztében a római nép és az összes rend a Molle-hídig elébe szaladt üdvözlésére. Miután Károly a Nyugaton elrendezte a dolgait, az óceánon hajóhadat állított a kalózok megfékezése végett, aztán elindult Aachenből, és a mainzi meg a bécsi földön, továbbá a noricusokon meg az isztriaiakon keresztül a friulánokhoz ment; ott találta az ármányosan meggyilkolt Henrik trevisói herceget, a halott helyére mást állított, a cselszövőket pedig szigorúan megbüntette. Aztán Ravennába hajózott. Megtudta, hogy a Beneventóban lakó longobárdok zavargást készítenek elő a szomszéd görögök ellen, ezért fia, Pipin révén sebtében összeszedett századokkal és segédcsapatokkal gyorsan hadjáratot szervezett. Káprázatos pompával bevonult Rómába, és az isteni Péter palotájában megpihent. Harmadnapon a szent atyák teljes tanácsa előtt kívánta kivizsgálni azok ügyét, akik a jog és a méltányosság ellenére megsértették a pápai méltóságot. Miután mindkét fél előadta az ügyet, halálos ítélettel sújtotta ezeket, mint felségsértőket. A főpap közbelépett, és kieszközölte, hogy az életüket meghagyja. (280) Paszkált és Campulust tehát a többi összeesküvővel együtt elküldték Galliába. A megváltónk születésnapjára meghirdetett gyűlésre megérkezett Pipin, aki tönkreverte a beneventóiakat, és fékentartásukra megtette elöljárójuknak Vinigisius spoletói herceget, akinek segítő csapatait e háborúban felhasználta.

Az ünnepek alatt a tanács határozatából a nép tetszésével, a rómaiak kérésére és pápai akarattal Péter bazilikájában Leó, mindenki harsogó éljenzése közepette, Károlyt megkoronázta a császári diadémmal: Éljen az isten által koronázott felséges Károly, éljen Nagy Károly, Károly, a haza atyja, éljen a keresztény közösség legkegyesebb oltalmazója, a béketeremtő! Az éljenzés után a főpap a szentséges olajjal fölkente, aztán a fiúhoz, Pipinhez fordult, Itália királyává nyilvánította őt, és királyi szentségekben részesítette. A pápa és a császár ezután még nagyobb gondot fordított Itália ügyeire. Néhányan azt mondják, hogy Leó pápák és püspökök választására is felhatalmazta Károlyt, de elég nehéz elhinni, hogy ezt a könyvtárnok elhallgatta volna, és bizonyos, hogy a Leó után következő István pápát is a római nép választotta. (285) Leginkább az maradt még hátra, hogy a görögökről és az Itáliát szorongató longobárdokról olyan határozatot hozzanak, amellyel Itália biztos békét nyerjen. A longobárdok a jövevény néven kívül semmiben sem különböztek az olaszoktól, hiszen majdnem 230 éve laktak Itáliában. Nemzetségük nemességét csak azok különböztették meg komolyabban, akik a paviai és milánói királyi udvarban vagy a Pón túli régióban nevelkedtek, valamennyien olyan szoros rokonságban álltak a taljánokkal, hogy Itáliából való kiűzésüket embertelenségnek tartották volna. Ezért Leó pápának és Károly császárnak úgy tetszett, hogy a longobárd nemzet nevét és honosságát fenn kell tartani azon a területen, ahol régen megtelepedtek és létalapjukat megvetették, továbbá mindazt, ami a ravennai exarchátushoz tartozik, el kell nevezni Romandiolának, hogy ezzel a római nevezethez való közüknek és kapcsolatuknak érzékelhetőbb alapjai legyenek, és legyenek a rómaiak iránt próbált hűségű szomszédaik, akiknek gondjuk és lehetőségük van arra, hogy féken tartsák őket, vagy elöljáróikat letegyék. Ezzel szemben viszont a görögöket ki kell űzni Itáliából.

Ezért Pipin egész Itáliában sorozást tartott, és a sereggel Beneventóba ment. Károly az Alpokon inneni Gallián át visszavonult a túlsóba. Ezután szörnyű földrengés következett, amely Itália-szerte romba döntötte a templomokat és a városok egy részét. (290) Pipin sokáig vívta Beneventót; bevételének reményét feladva kemény ostrom alá fogta Chieti városát, mert a longobárd származású Roselim városkapitány átpártolt a görögökhöz, ezt elfoglalta, elpusztította és felgyújtotta. Aztán Ortát és Lucerát hajtotta a hatalmába. Lucera élére Vinigisius spoletói herceget tette, aki megbetegedett, Grimoald beneventói herceg megtámadta, és Lucerát erővel elvette tőle. Pipin odasietett, Grimoaldot bezárta Lucerába, és olyan szükségre kényszerítette, hogy a várost átadva elköltözött Paviába. Amikor ezt Irén megtudta, Károlyhoz követet küldött, és felpanaszolta, hogy a békeszerződést megszegték. Károly ezzel együtt saját követeit küldte hozzá, hogy a birodalmat felosztva erősítsék meg a békét. (295) A felosztás így történt: ami Nápolytól jobbra, Sipontótól balra a Felső- és az Alsó-tengertől kezdődőleg fekszik, továbbá Szicília egészen a konstantinápolyi császárságnak ítéltetik; a többi a rómaié, kivéve a beneventói hercegséget, amely semleges marad, bár inkább a göröghöz, mint a rómaihoz húz, és kivéve a velenceieket, akik noha közelebb álltak a görögökhöz, mint a rómaiakhoz, mégsem kerültek római fennhatóság alá. Amikor azonban Nicefor császár következett, aki Irént csellel elfogta és Lesbus szigetére küldte, sokak állítása szerint a birodalom felosztására nézve megengedték a velenceieknek, hogy mindkét császár tisztelete mellett a saját törvényeikkel éljenek.

Károly az itáliai ügyek rendbetétele után a germánokra és a magyarokra fordította a figyelmét; egyik tartományt sem tartotta jelentéktelennek; mert a pannóniai háború alig nyolc éve történt befejezése után, Gotfréd, a Germán-óceán partvidékén lakó dánok királya, hatalmas sereggel szárazon és vizén megindult Szászország partjaira, és szövetséget kötve Károllyal visszaadta a szökevény germánokat, akiknek megmozdulásától nagyon félt. (300) Károly a béke létrejötte után visszatért a Frankföldre; az előző évben, amikor Aachenben telelt, a szászok nagy sokaságát telepítette át a Frankföldre gyermekestől, asszonyostól, tanyáikat pedig átengedte az obderitáknak. Röviddel ezután Fortunatus velencei metropolita egy belső meghasonlás során Károly segítségét kérte; Pipin mozdult meg az érdekében, aki megtámadta Eracleát, a velenceiek egyetlen szárazföldi városát, amelynek a helyét most Civita Novának nevezik, és az ehhez tartozó Cavallinót. E helységek polgárai nem bíztak magukban, elhagyták az otthonukat, és elköltöztek Velencébe, közülük körülbelül száz családot befogadtak a patríciusi rendbe. Aztán váratlanul szláv és cseh háború tört ki; tudniillik a szláv eredetű csehek és lengyelek hír szerint pártütésre ösztökélték a római uralomhoz hű, velük szomszédos szászokat. A törvénytelen születésű idősebb Károly egy szerencsés ütközetben ezeket legyőzte, megölte a vezérüket, Leót, a földet alaposan feldúlta, és gazdag zsákmánnyal tért vissza az apjához. Az apa a bajorok, az ausztriaiak és a germánok élére Lajost állította. (305) A háború újabb fellángolásakor az Elba mellett lakó szláv szorbok és csehek lázadnak fel. Az ifjabb Károly szülői parancsra segítséget gyűjt a bajoroktól, a burgundoktól, az alemannoktól, megindul a szorbok ellen, legyőzi és engedelmességre kényszeríti őket. És hogy ne tudjanak könnyen lázadozni, a Saale és az Elba folyók mellé egy-egy erődöt állít. Aztán a csehekre ront, az első ütközetben szétzavarja őket, és a földjüket tűzzel-vassal pusztítja.

Pipin sem tört kisebb buzgalommal a dicsőségre, aki Itáliát kormányozta, és Ademár genovai gróf, flottaparancsnok révén elkergette a Korzika szigetét támadó mórokat. Ademár azonban halála árán szerezte meg a győzelmet. Apjukat pedig, Károly császárt, hasonló szerencse kísérte, ő a szerecsen háborúban követek útján megadásra bírta a navarrai és a pamplonai hispánokat, akik valamivel korábban a hitetlenek mellé álltak. (310) Aztán Buccharedus hadvezér révén legyőzte a mórokat, akik a tarragonai Hispániát és Luzitániát elfoglalták, és nagy hajóhaddal megtámadták Szardíniát meg Korzikát, ezek ötezer halottat és tizenhárom hajót veszítettek. Ugyanebben az időben a velenceieket Nicefor konstantinápolyi császár súlyos támadással háborította meg, mert Károllyal szövetkeztek, és addig szorongatta őket meg a dalmátokat, amíg a szövetségtől elálltak, és visszatértek hozzá. Niceta patrícius ugyanis nagy hajóhaddal kiszállt az Adriai-tengerre, és Dalmáciát a Venetóval együtt a görögök fennhatósága alá vetette vissza. Pár hónap múlva, mialatt Velencében időzött, Pipinnel fegyverszünetet kötött, és az egész hajóhaddal visszavonult Konstantinápolyba.

Ha Károlynak méltó uralkodótársa van, ha a Keletnek ugyanolyan császára van, mint a Nyugatnak, ez időben kétségtelenül könnyen helyre lehetett volna állítani az egész római birodalmat. (315) Mert ha a figyelmét Európa meghódítására fordító Károly példájára Nicefor Ázsia és Afrika megszerzésére törekedett volna, a római birodalom méltóságát helyreállva látnánk, és ha a végzet nem fordul ellene, ma is virágjában, ámde a mi időnkben ennek halvány nyomát sem találjuk.

Mialatt Károly azon fáradozik, hogy itt Károly révén Germánia távoli népét, a Germán-óceán partján lakó dánt, ott meg a másik fia, Lajos révén a Hispániákra áhítozó szerecsent leverje, azalatt Nicefor oda sem hederít a szerecsenekre, akik Trákiát és Bizánc határait szanaszét pusztítják, hanem minden igyekezetével azon van, hogy a Pipin alatt nyugvó Itáliát felzavarja. Flottát állít, behatol a Tirrén-tengerre, feldúlja az etruriai Piombino várost. Niceta patrícius pedig, még a Pipinnel Velencében kötött fegyverszünet érvénye alatt, Illyricumból és Dalmáciából flottával próbálja háborgatni az Adriai-öböl Pipin királyhoz hű parti területét. Ahogy erről Pipin tudomást szerez, az összes tengerparti városba őrséget állít, a Velencével szemben fekvő, félsziget-formán elnyúló Comacchiót gall és itáliai katonával rakja tele. Amikor Niceta meg a velencések ideérnek, sebekkel borítva hőkölnek vissza. Niceta csalódik reményében, a velencei vezetők pedig kudarcot vallva béketárgyalásokat kezdeményeznek Nicefor és Pipin király között. (320) Mint az aquileiai Pál írja, a velencei vezérek, az egyiknek Ubelerius, a másiknak Beatus a neve, úgy tesznek, mintha békét közvetítenének a görögök és a frankok között, eközben Pipint tőrbe akarják csalni. Ez a tudomására jut, és a megkezdett béketárgyalástól azonnal a velencéseken való bosszúra fordul, szárazon-vízen erős sereget toboroz, Velencét hajóval és szárazföldi katonával körülzárja, hogy sem élelmet, sem segítséget nem lehet bejuttatni; az árulást szervező vezérek a várossal együtt megadják magukat. Más írók, akik a velencéseknek hízelegnek, úgy mondják, hogy az előző háborúban igázta le őket, amikor Pipin Eracleát és Cavallinót erővel bevette; ebben a hadjáratban pedig Pipin egy ravasz asszonyka javaslatára hidat veretett a Rivaltóra, amelyen átvitte a lovasságot; a hidat tűzzel és vassal megsemmisítették, a lovasság elmerült, és a frankok nagy veszteséget szenvedtek, amit azonban nem könnyű elhinni. Akik az elfogultságban valószerűbb változatot követnek, azt mesélik, hogy Pipin flottája a gyors segítséggel odahajózó Ciurano Pál elől menekült el. (325) Ilyenformán Pipin és Nicefor között helyreállt a béke azzal a megállapodással, hogy a velenceiek élvezhessék függetlenségüket, amelyet régebben Károlytól kaptak. Én inkább Pálnak adok hitelt.

Mialatt ezek így zajlanak, Károlynak jelentik, hogy Gotfréd, a dánok királya, támadással zaklatta a római uralom alá vetett frízeket, legyőzte őket, és adó fejében évente száz font ezüstöt szed tőlük. Károly megparancsolja, hogy meghatározott napra gyülekezzék össze minden csapat a Rajnán túli területen a Weserbe ömlő Aller folyónál. Mialatt azonban Gotfréd érkezését várja, jelentik, hogy azt egy csatlósa meggyilkolta. De hogy az ellenfél halála fölötti öröm ne legyen tartós, ugyanazon a napon másik hír tudatja, hogy fia, Pipin, Itália királya Milánóban eltávozott az élők sorából. Ezért visszament Aachenbe, hogy ügyeiről rendben gondoskodjék, maga elé bocsátotta a görögök, a szerecsenek követeit meg a dánokét, akiknél az elhunyt Gotfréd helyébe Eumig állt, és mert ezek valamennyien békét kértek, a birodalom megszilárdítása érdekében mindnyájukkal szívesen megkötötte azt. (330) A Britanniai-óceánra flottát állított, amely az északi partvidéket vigyázza. A szárazföldi csapatokat elosztotta háromfelé, egy részt Livóniába, mely a Szarmata-óceán partján fekszik, egy másikat a britekhez, egy harmadikat Magyarországra, jól tudva, hogy ez a háborúval meg nem szelídíthető népség, amely alig nyolc éve csillapodott le, az ő halála után erős őrség nélkül nem fog megmaradni az engedelmességben. Aztán Aachenből kiindulva elment Boulogne tengerparti városba, ahol meg akarta szemlélni és számlálni az odarendelt flottát, és amikor látta, hogy minden az akarata szerint megy, visszatért Aachenbe.

Ó, nyomorult emberi szerencse, amely sohasem lehet minden tekintetben boldog! Íme, megjelennek a dánok, a lengyelek és a Duna mentén lakó csehek küldöttei, akik nagy ajándékokat hoznak, és sürgetőleg örökös békét kérnek. Alig hogy ezt kész örömmel megadja nekik, már jön is a gyászhír fia, Károly haláláról, aki Germánia határait őrizte. Hasonlóképpen szomorúan alakult a görög helyzet is, mert azon idő alatt, míg a békekövetek Konstantinápoly felé utaztak, Nicefor nem tudott visszajönni a városba a békekötés szentesítése végett, mert a bolgárok ellen ugyan több győzelmet szerzett, de a Krum bolgár királlyal való összecsapás során a Magyarországgal határos Felső-Mysiában vereséget szenvedett és meghalt. (335) Fia, Stauratius, aki a füle mögött súlyos sebet szerzett, visszament Bizáncba, és átvette az uralmat, őt a harmadik hónapban lemondatták, és nővérétől való unokaöccse, Mihály szerezte meg a hatalmat, akinek legfontosabb törekvése az volt, hogy a Nicefor által kezdeményezett békét Károly császárral megerősítse. A szerződést néhány rövid szóval hirdették ki: A Keletet és Konstantinápolyt birtokolja Mihály, a Nyugatot és Rómát Károly.

A dolgok elrendeződése után Károly Itália kormányához állította Pipin fiától való unokáját, Bernátot, Walit pedig, nagybátyjának, a másik Bernátnak a fiát, mellérendelte, hogy egyikük a szárazföldi, a másikuk a tengeri hadjárattal foglalkozzék. Ugyanis az a hír járta, hogy a szerecsenek, Baetica és Luzitánia urai, nagy flottát szereltek föl Itália szigeteinek zaklatása céljából. (340) A hír nem bizonyult valótlannak, mert kétfelé osztott hajóhaduk nekiment Korzikának és Szardíniának; amelyik Szardíniát támadta meg, az megsemmisült, a másik elmenekült Hispániába. Ambulach szerecsen király ezért fel akarta újítani a békét Károllyal, ha már a helyzet nem alakult várakozásának megfelelően. Károly pedig megújította vele a szerződést, hogy Itáliát minden tekintetben nyugalomba tegye. Sőt, évi ötezerhúsz arany adó fejében békét és barátságot kötött Grimoald beneventói herceggel is, aki egyedül maradt fenn a longobárdok közül. Azután, érezve közelgő halálát, országgyűlést hívott össze Aachenbe, és az összesereglettek előtt fiát, Lajost, Aquitánia királyát, a római császárságban társának hirdette ki. Unokáját, Bernátot, Itália királyává rendelte. Mialatt a nyugati birodalom ilyen nyugalomban él, Mihály konstantinápolyi fejedelem háborúval szorongatja a bolgárokat, a két Mysia urait, és számos vereséggel sújtja őket. (345) Győzelmével azonban elbizakodottan visszaél, és ezért Drinápolynál vereséget szenved és megszalad. Megriadva vonul vissza Konstantinápolyba, félti magát a néptől, gyötri a nagy szomorúság, és önként lemond az uralomról, a testőrök Leót, Pardus patrícius fiát állítják a helyére. Krum, a bolgárok királya, elfoglalja Drinápolyt, bátorsága megnövekszik, és akkora merészségre vetemedik, hogy a barbár népséggel bekeríti Konstantinápolyt. Az ostromlóit várost többször megrohamozza, Leó a néppel és a katonasággal kitör, és nemcsak visszaveri a bolgárokat, hanem Krum királyukkal bátran összecsapva megöli őt, és gazdag zsákmányt visz haza az isteni Szófiának; ez a győzelem nem csekély nyugalmat szerez a keleti birodalomnak.

A tettei dicsőségével ragyogó, az ókor legkiválóbb fejedelmeivel vetekedő Károly megöregedve, életének hetvenkettedik, uralmának negyvenhatodik esztendejében, február ötödik kalendáján Aachenben befejezte az életét, halálát az egész keresztény társadalom megsiratta, és mindenki úgy vélekedett, hogy az istenségek sorába kell iktatni őt.

A magyarok, akik Károly uralkodása idején többszöri pártütés után belátták, hogy veszedelmes meggondolatlanság egész Európa virtussal és szerencsével kitűnő ura ellen rugdalózni, végre lecsillapodtak, és e nyugalom alatt hányattatásaikat kiheverték. Halála után úgy gondolták, hogy mindaddig tétlenek maradnak, míg a biztos győzelemre nem kínálkozik alkalom. Károly után a római birodalom csúcsára a Jámbornak nevezett Lajos került, aki apja halálhírét hallva elhagyta Aquitániát, és Aachenbe sietett, ahol ott találta azokat a követeket, akik Károlyhoz mindenfelől összesereglettek; népgyűlést tartott, és a birodalom ügyeit elrendezve a görögökkel meg a beneventóiakkal békét kötött. Itáliából odahívta Bernát királyt, és két fia közül az egyiket, Lotárt, a bajorok, Pipint az aquitániaiak élére állította. (5) Az első hadjáratot Bernát király kíséretében maga vezette a dánok ellen, hogy Haraldot és Ranfrédot, a dánok királyait, a római birodalom szövetségeseit, akiket Gotfréd fiai kikergettek az országból, visszahelyezze. Törekvését nemcsak a tél akadályozta, hanem a dánok nagy készültsége is, akik a tengerpartot 200 teherhajóval támadták; ezeknek viszont a befagyott tenger okozott nehézséget. Ezenközben gyorsfutár jelenti Itáliából, hogy sokan összeesküdtek Leó pápa ellen; ezért Bernát király elindul az itáliai ügyek rendezésére, de megbetegszik, és Gellért gróf útján teremt csendet.

Leó halála után negyedik István vette át a pápaságot, aki Galliába utazott, és az orléansiaknál Lajos fejedelmet felékesítette a császári jelvényekkel. A megkoronázott császárt különféle zavargások foglalkoztatták. Az egyik oldalon a Garonne folyó és a Pireneusi-hegység között lakó gasconok ütöttek pártot a római birodalom ellen, mert nehezményezték Signinius tartományfőnök elmozdítását; (10) másutt a Germán-óceán szigetein élő obderiták kiskirálya, Solanius; emitt a britek és a dánok; emellett egyes itáliaiak felbújtására Bernát, Itália királya merészkedett lázadásra. De Lajos mindezen háborúkat szerencsével viselte; a gasconokat a velük szomszédos népek segítségével fékezte meg; Solaniusszal és Gotfréd fiaival a szászok határait őrző frankok ütköztek meg egy kínálkozó alkalommal, legyőzték és megszalasztották őket, majd Haraldot visszatették Új-Dácia atyai királyságába. A császár hasonló szerencsével lesújtotta a briteket, akiket lázadás emésztett, és Murmanius fejedelmet, aki a királyi címet csalárdul bitorolta, halállal büntette. Visszament Aachenbe, és békét kötött a görögökkel meg a szerecsenekkel, akik Zaragozát elfoglalták volt. Itt országgyűlést tartott, és elsőszülöttjét, Lotárt, társcsászárrá nevezte ki. A kisebbik Pipint Aquitánia, a harmadikat, Lajost, Bajorország királyává tette. (15) A pártütő Bernát ügyét a gyűlés elé terjesztette, amely felségsértés bűnében elmarasztalta őt, és a római birodalom ellenségévé nyilvánította. Aztán Bajorországból és Germániából mindenfelől csapatokat toborzott, és benyomult Itáliába. Itália valamennyi népét esküjük ellenére gyors megadásra kényszerítette, amit azok versengve vállaltak. Az árulók fölött törvényt ült, és halálbüntetéssel illette őket. Bernát király ugyan a császár érkezésének első percében letette a fegyvert és könyörületességéhez menekült, mégis elvitték Aachenbe, ahol a tanács határozata nyomán bárddal lenyakazták. A hasonló vétekben elmarasztalt püspököket a főpapi zsinat döntése hivatalukból kivetette, és kolostorokba küldte őket. Viomarch, Britannia tirannusa, aki királyságra tört, a császári csapatokkal megütközni merészelve elesett, és halálával Britannia megnyugodott.

(20) Innen Rouenon, Amiens-en és Cambrai-n keresztül visszament Aachenbe, ahol különféle népek számos követét találta; jelentést kapott a súlyos kártételeket okozó magyar háborúról is. Ugyanis Lindeut, Alsó-Pannónia kényura, elpártolt a római birodalomtól, és minden módon ugyanerre akarta rávenni Dalmáciát és Felső-Pannóniát is. A császár a magyarok pártütéséről hallva, azt roppant nagy jelentőségűnek ítélte, mert tudta, hogy egy ilyen háború apjával, Károllyal nyolc éven át folyt, ezért valamennyi követtel szándéka szerint elintézte az ügyeket, és gyorsan elbocsátotta őket. Aztán a raetusoknál, a vindelicusoknál és Nagy-Germániában sorozást tartott. Ahonnan csak lehetett, gyorsan segítséget szerzett. Ezután a Duna mentén alászállt a Pannóniákba. A nagy magyar sereggel ellene felvonuló Lindeutot megverte, megugrasztotta, és a menekülő ellenséget egészen a Mysiákat a Pannóniáktól elválasztó hegyekig kergette. (25) Lindeut a kemény frank támadás láttára a hegyről megadta magát; így bocsánatot könyörgött ki magának. A bolgárok, akik Krum királyuk halála után Leó császárral békét kötöttek, miután Mihály álnokul megölte Leót, a békének véget vetettek. Lajos császár Lotárt kinevezte Itália királyává, elküldte Rómába Paszkál pápához, aki koronát adott neki, és augustusszá nyilvánította. Sokan azt mondják, Lajos emiatt becsülte oly nagyra a római egyházat, hogy azokat a hatásköröket és jogokat, amelyeket Adorján pápa az apjára, Nagy Károlyra ráruházott, ő önként visszaadta. Adorján ugyanis a római egyház iránt sokszor tanúsított jó szolgálatok fejében Nagy Károlynak átengedte a római pápa és valamennyi püspök megválasztásának a jogát, amiről ekkor a húsvéti ünnepek alatt fia, Lajos, a maga és utódai nevében lemondott. Ugyanekkor kihirdették, hogy Itália mely városai lesznek császári fennhatóság alatt. Etruriában ezek közül fontosabb volt Arezzo, Volterra, Chiusi, Firenze, Pistoia, Lucca, Pisa és Luni.

(30) Itália dolgának elrendezése után Lajos és Lotár császárok arra fordították a figyelmüket, hogy Hispániában megfékezzék a szerecseneket, és megoltalmazzák Germánia és Pannónia határait. Aquitániában ugyanis a szerecsenek apránként napról napra nagyobb erőre kaptak, és az innenső Hispánia közeli városainak némelyike melléjük állt. A Pannóniák megtámadására merészkedő bolgárokat Lajos a hadsereg puszta felvonultatásával visszariasztotta; ilyenformán kétszer nyertek békét a császártól, az elsőt könnyen, a másodikat a dalmáciai intarran nép fejedelmei, Aldrik és Gellért révén eszközölték ki, melyet szinte még meg sem kötöttek, amikor a bolgárok már fel is rúgták, tudniillik flottát állítottak, és a Dunán fölhajóztak a Dráva torkolatáig. Lajos először saját hadvezéreit akarta megfenyíteni tunyaságuk miatt, leginkább Pipin aquitániai király parancsnokait, akik a barcelonaiaknak nem vittek idejében segítséget; (35) aztán Baldrik friuli herceget, akit a császár Pannónia határainak védelmére rendelt, ő pedig hagyta, hogy a bolgárok benyomuljanak Szlavóniába, a csehek otthonába, hanyagságának azonban súlyos árát adta. Ez idő tájt Galliában akkora jég esett, hogy sokfelé megölte az állatokat meg az embereket, sőt, azt állítják, hogy az égből majd tizenkét lábnyi jég potyogott. Úgy vélik, hogy ez a csodajel Lajos szerencsétlenségét jósolta, akit a legkisebb fia iránti túlzott szeretet elvakított, ezért övéi csellel megfosztották a hatalomtól, és az idősebb Lotár őrizetére bízták. A szerecsenek nagy bátorságot merítenek ebből, hajóhadat állítanak, és megtámadják Centumcellaet, melyet most Civitavecchiának neveznek. Miközben a város megszerzésének reményében a nyarat ott töltik, elmennek Rómához, és első ízben rohanják le annak környékét, feldúlják a mezőket, rombolnak, pusztítanak, mészárolják az embereket meg az állatokat. (40) Nekifognak a város ostromának is, és a Vatikán akkor még árokkal, fallal nem erősített külvárosát felprédálják, felgyújtják, az isteni Péter bazilikáját tűzzel, fosztogatással, öldökléssel meggyalázzák, ami fából készült, felégetik, csak a falaktól és a márványoszlopoktól tartja vissza őket, no, nem a lélek, hanem a fáradtság; a tető leégett. Amikor meghallják, hogy érkezőben van Guidó, az innenső Gallia elöljárója, akit Gergely pápa gyorsan odahívott, felhagynak a város ostromával, amellyel sehogyan sem tudtak megbirkózni, benyomulnak a Via Latina meg a Via Appia közé, és mindent feldúlnak. Az Ostiai kapu mellett levő külvárost és az isteni Pál bazilikáját hasonló vadsággal fölperzselik. Hatalmas tömegű összerabolt egyházi és világi zsákmánnyal rakottan elindulnak a Via Latinán, és elmennek a Cassinói-hegy kolostorához, amelyet földig rombolnak és felégetnek. Aztán a rablott holmit hajókra rakják, megrohanják Tarantót és Szicíliát, öldökölve száguldoznak a keresztények között. És semmit sem lehetett tenni ellenük, mert egyazon hónapon belül meghalt Mihály, a görögök, Lajos, a rómaiak fejedelme, és Gergely pápa.

A magyarok ezalatt frank fennhatóság és kormány alatt éltek, és bár Lajos alatt sokszor zavarogtak, a tartomány most megbékélten nyugodott. (45) Ámde semmi sem lehetett számukra kellemetlenebb, mint az, hogy a fegyvert letegyék, hogy a rablástól és portyázástól tartózkodjanak, hogy nyugton maradjanak, hogy idegen parancsot teljesítsenek. Éjjel-nappal egyre csak azon tanakodtak, hogy a szolgaság szokatlan igáját levetik a nyakukról, és inkább parancsolnak, mint engedelmeskednek másoknak. Míg az alkalmat lesik, bizonyosságot szereznek Lajos haláláról, és távozásából nagy reményt merítenek, de még várják a lehetőséget. Lajos után három fiú maradt, Lotár, Károly és Lajos, akik az atyai királyság elosztásában nem egyeznek; ezért belháború támad közöttük, amelyben sok ezer ember esik el. Végül megállapodnak, és abban maradnak, hogy Lotár tartsa a császárságot Itáliával, Károly Galliában, Lajos Germániában békén uralkodjék. (50) És mert Italián kívül Lotárnak jutott a narbonne-i Galliának az a része is, amelyet római tartománynak nevezünk, a Galliáknak ama darabkájával együtt, amely a Schelde és a Rajna folyók között fekszik, e külső területet Lotárról Lotaringiának mondták.

A szerecsenek Sabbas vezérletével szárazon és vízen kemény ostrommal szorongatják Szicíliát és Tarantót, Theodosius pedig, a konstantinápolyi tengerészek parancsnoka, nem bízik eléggé a saját erejében, ezért a velenceiekhez szalad, és a szövetség jogán 60 hajóból álló kisegítő flottát kér tőlük. Ezt megkapva, Tradenigo Péter és János dózsékat a császári kardhordozó címmel tüntette ki, ami a görögök országában igen magasnak számít. Amikor Sabbas megtudta, hogy a keresztény hajóhad az Adriai-tengeren át Tarantóhoz közeledik, feloldotta az ostromot, és gyorsan elébe sietett Crotone partvidékéhez, hogy félelmét elnyomva könnyű csatározásban tegye próbára a szerencsét. Csakhogy a röpke összecsapás úgy felbőszítette mindkét felet, hogy szabályszerű ütközetbe bocsátkoztak. A görögök hajóraja már az elején elmenekült, a velencések valamivel keményebben álltak ellent, és iszonyú vereséget szenvedve csaknem minden hajójuk elsüllyedt vagy fogságba esett. (55) A szerecsenek e győzelemmel eltelve Dalmáciába mennek; erővel beveszik és kipusztítják Cherso várost. Elfogják a velenceiek teherszállító hajóit, amelyek Szíriából áruval rakottan érkezve a Trieszti-öbölben horgonyoznak. A velencei kereskedőket egy szálig leölik, mert ezeket nagyon gyűlölik. Majd Piceno tengerparti régiójához vonulnak, erővel elfoglalják, elpusztítják és felgyújtják Anconát.

A fejedelmek testvérháborújában nemcsak Itália szenvedett sokat, hanem Gallia is. Mert az emerg elnevezésű normannok Román király és hadvezér alatt a Loire torkolatán behatolva a teljes Aquitániát, sőt Jersey szigetét is feldúlták, és több kolostort felgyújtottak. Aztán Gallia-szerte szétszéledve az egész vidéket széltén-hosszán pusztították. Pusztították Bordeaux-t, Saintes-et, Angoulême-et, Limoges-t, Párizst, Tours-t, Blois-t, Nemours-t, az orléans-iakat, a poitiers-ieket és számtalan városkát, községet. (60) A normannok nem mertek sokáig tanyázni Gallia elfoglalt városaiban, nehogy a frankok fejedelmei seregüket összeszedve kihajítsák őket, ezért aztán visszavonultak Aquitániába, és ott foglaltak maguknak helyet.

Károly, melléknevén Kopasz, a britek legyőzése és vezéreik megölése után megtette magát Limoges város királyának. Aztán a sereggel benyomult a Frankföldre, megszerezte a hatalmat, mivelhogy Lotár önként lemondott a császárságról, és szerzetesi életbe vonult vissza. Lajos meghalt Germániában, ahol uralkodott, fiai, Karlomann és Károly, császárnak kijelölt nagybátyjuk ellen fegyvert fogtak. Mialatt a két fél nagyban készülődött, Kopasz Károly mérgezés következtében Mantovában meghalt, és a főnemesek támogatásával fivérétől való unokaöccse, Hebegő Lajos követte. (65) Ez, miközben a szolgaság igáját elviselni képtelen, lázongó magyarok ellen több háborút viselt, testileg-lelkileg olyannyira elgyengült, hogy a magánéletbe kényszeríttetvén nagybátyja, Arnulf táplálta. A Frankföldet és Lotaringiát pusztító normannok legyőzése után semmi dicséretre méltót nem cselekedett, ezért az előkelők frakciója letette a császárságról, és helyébe ekkor a frankok élére egy bizonyos, alacsony nemzetségből származó Arnulf került. A császárságra emelkedett Arnulf után a frankokon Oddo párizsi gróf uralkodott, a Nagy Károly nemzetségétől idegen Róbert herceg fia, utána az Együgyűnek nevezett gyermek Károly, Hebegő Lajos fia, foglalta el a frank trónt.

Abban az időben, amelyben, mint mondtuk, Kopasz Károly uralkodott, az aquitániai és galliai prédán hízott normannok 360 hajóból álló haddal átkeltek Konstantinápolyba; külvárosait feldúlták és felgyújtották, majd visszavonultak az óceánra. A szerecsenek mértéktelenül felgerjedt bátorsággal megtámadták Krétát, a szigetet elfoglalták, és mindent leromboltak. (70) Zömük elment Itáliába. Anconától Otrantóig a tengerparti területeket mind kirabolták, és minden várost felforgattak. Ugyanebben az időben a bolgárok, akik már sokkal korábban fölvették a kereszténységet, de mindeddig szakadárok voltak, elfogadták a katolikus vallás tanítását, királyuk pedig az országlást fiaira hagyva szerzetesrendbe lépett. Szvetopil, Dalmácia királya, és az alája vetett szláv nép, amely a germániai csehektől származott, ekkor vette fel Krisztus hitét. Azt gondoljuk, hogy ez az üdvösség nyolcszáznyolcvanadik esztendeje körül történt. Körülbelül ugyanebben az időben a Kréta szigetéről kiözönlő szerecsenek az Adriai-tengeren mindenfelé kegyetlenkedtek a keresztényekkel, és súlyos rohamot intéztek Dalmáciának nemcsak part menti, hanem belsőbb részei ellen is.

A szerecsen támadás komoly és veszedelmes volt, de a magyar háború még veszedelmesebb; ezek tudniillik a nyugalom idején roppantul megszaporodtak, Hebegő Lajos alatt lázadásra merészkedtek, hogy a szolgaság igáját levessék, és a szerecsenek meg a normannok példáján és sikerein felbuzdulva, emellett jól tudva, hogy a keresztény társadalmat hányféle frakció marcangolja, adott alkalommal újjászervezett és meggyarapodott erővel elpártoltak Arnulf császártól. (75) Ugyanis a longobárdok és a rómaiak között meghasonlás támadt. A longobárdok, akik az Alpokon inneni Galliát lakták, amelyet most róluk Lombardiának mondunk, az itáliai viszálykodások miatt kezdték megvetni a rómaiakat Arnulf császárral együtt, és ismét maguk alá akarták vetni Itáliát; a magyarság szilajságát és hatalmát jól ismerve nagy reményt fektettek e nemzet erejébe, így aztán a népgyűlésen zendülés támadván, egyesek Guidót, a spoletói herceget kiáltották ki Itália királyának. A magyarok tehát nemcsak hogy elpártoltak és megtagadták a parancsot, hanem a római birodalom provinciáit támadásokkal és fosztogatással zaklatták is, és hogy ne az alján kezdjék a dolgot, először a németeket rohanták meg. A rómaiak iránti sokáig titkolt haragot most tettel és nem szóval mutatták ki. Akkora felzúdulással és egyetértéssel vetették magukat a szabadságra, hogy amikor sorozást tartottak, nemcsak az öregek, hanem a nők is csatlakoztak. Germániát megtámadva olyan vadul raboltak és gyilkoltak, hogy nem irgalmaztak sem kornak, sem nemnek, sem helynek; mert szent és világi épületet egyaránt kifosztottak és felgyújtottak. (80) Azok a hunok, akik hajdan a Pannóniákban visszamaradtak, a szelídebb népekkel való érintkezés folytán maguk is békésekké és részben keresztényekké lettek, de a Szkítiából visszajövő magyarok áradata visszasodorta őket régi vad szokásaikhoz. Ezért aztán Germánia kifosztása és feldúlása közben kezdettől fogva versengtek egymással a kegyetlenkedésben; akire csak ráakadtak, azonnal legyilkolták, a barmot elhajtották, a hadra alkalmatlanokat rabságba vetették, gyakran a szülők szeme láttára megölték a gyermekeket, az anyja öléből kiragadott csecsemőt a falhoz vágták, az embertelenség egyetlen fajtájáról sem feledkeztek meg, minden csinosabb épületet leromboltak, a városkákat, tanyákat, templomokat tűzzel emésztették el. Amikor pedig Germánia-szerte kóborolva eléggé kidühöngték magukat, behatoltak Frankföldre és a Galliákba, ahol a Nagy Károly által rájuk rótt szolgaságot, csapást, az elhurcolt zsákmányt tetézve akarták megtorolni. Itt előbbeni vadságuk feléledt, erejükhöz mérten még fokozták is, és iszonyú büntetést vettek a frankokon, akik a magyarokat megfosztották a dicső szabadságtól, lánggal és karddal mindent szétromboltak. Gyakran megsokallva a foglyokat, a faluval és várossal együtt válogatás nélkül mindenkit elégettek, a nagyszerű épületeket lerontották, az egyházi felszerelést összetörték, az emberség árnyékát sem mutatták. (85) Még az a bestiális bűn sem maradt távol tőlük, hogy a gyújtogatás során megégett emberhúst összeszedték és ízenként felfalták, gyakran pedig, miközben öldökölve száguldoztak falu- és városszerte, embervért is ittak. A krónikások az embertelenség minden nemét rájuk róják, kivéve az egyik vagy másik nem szemérmének a megbecstelenítését, mert azt békében, háborúban egyaránt tiszteletben tartották. Mindenfelé akkora vérontással tomboltak, hogy meghaladták Attila idejét, és még mindig nem tudtak betelni a gyilkolással és rablással. A Galliákat mindenestől felfordították, nehogy valamiben is elmaradjanak ősük, Attila mögött. Arnulf és a többi király nem merészelt szembeszállni velük, részint irdatlan tömegük miatt, amely egész Galliát elözönlötte, részint a római állam megosztottsága folytán és a frankok belső meghasonlása miatt, amely a római erőket teljességgel tönkretette és elgyengítette.

Itáliában az újonnan választott fejedelmek egymás között veszekedtek és polgárháborút gerjesztettek. Berengár, a katonai ügyekben nagy tapasztalatú és bátor lelkületű férfi, kezdetben ugyan szenvedett némi kárt, de aztán oda juttatta az ellenfelét, Guidót, hogy az bezárkózott a spoletói hercegségbe meg Etruria városaiba, emellett – hogy biztonságban tudhassa magát – igyekezett megszerezni Arnulf császár barátságát, amelyet kieszközölve támogatást kapott tőle. (90) Sokan úgy gondolják, hogy amikor Senebaldot apja, Arnulf, egyáltalán nem megvetendő sereggel Itáliába küldte, azt Guidó ígéretekkel megvesztegette, így Berengárnak nem adott segítséget, hanem dolgavégezetlenül tért vissza Frankföldre. Vilmos mégis azt írja, hogy Arnulf Berengár kedvéért sereggel ment Itáliába, erővel hatalmába ejtette Bergamót Ambrus tirannussal együtt, ezt felakasztotta, és Formosus pápa hívására Rómáig ment, Guidót csatában megfuttatta, és feleségét megostromolta abban a várban, ahova bezárkózott. Formosus pápasága idején Guidó elhunyt, az uralomban fia, Lambert követte. Nem sokkal később Arnulf tetvességben meghalt. A frankok Arnulf császár helyébe fiát, harmadik Lajost állították, és Frankföld meg Germánia királyává nyilvánították, aztán a spoletóiak Lambert király helyébe örökség jogán a fiát, Lotárt tették, és az etruszkokkal együtt Itália királyává választották.

A magyarok pedig, miután a Germániákon és a Galliákon az embertelenség minden fajtájában eléggé kitombolták magukat, Germánia más területein keresztül, mint ahol jöttek, hazamentek Pannóniába. (95) Lajos, Germánia királya, értesült arról, hogy a magyarok rátörtek Bajorországra, és mindenütt mindent tűzzel-vassal pusztítanak, Augsburgnál, a Lech folyó mellett szembeszállt velük; ezek menekülést színlelve tőrbe csalták, és övéi óriási veszteségével alig tudott megmenekülni. Ezek a sikeren felbuzdulva széltében-hosszában pusztították a bajorokat, aztán a svábokat, a frankokat meg a szászokat. Visszatértük hallatára mindenfelől összeszedte a csapatait és a szövetségeseket, megint megpróbált szembeszegülni velük, arra gondolva, hogy ha győzelmet nem is remélhet, legalább a zsákmányt meg a foglyokat visszaszerezheti. Úgy vélte, a magyarok a sok gazdag régió kirablása után úgyis olyan nagy teherrel vonulnak vissza, hogy egyikük sem tud fürgén menetelni. A bajoroktol, a frankoktól és a szászoktól sokkal több aranyat és ezüstöt vittek el, mint amennyit egykor, Nagy Károly idejében a frankok a Pannóniák kifosztásával szereztek. (100) Lajos tehát megint megütközött a magyar nemzettel, de nemcsak hogy a prédát meg a foglyokat nem tudta visszaszerezni, hanem csúf vereséget is szenvedett, és alig bírt elmenekülni. A makacsabb ellenállásra merészkedő germánok zömét a király csak tekintélyes összeggel tudta kiváltani, sőt, hogy ezt elérhesse, kénytelen volt meghatározott évi adót fizetni. Amikor a magyarok országuk határszélét elérték, az egész zsákmányt és a foglyok tömegét diadalmenetben vitték tovább, mely menetoszlop ugyanakkora volt, mint a győzteseké, mert így akarták kimutatni diadalukat, amelyet egy szuszra arattak ama dicső tartományok felett, amelyek, mielőtt egykor a római nép hatalmába kerültek volna, oly sok háborút viseltek, oly sok légiót lemészároltak, oly sok vért ontottak. Megbámulásukra és üdvözlésükre mindenfelől odasereglettek a többiek, akik otthon maradtak, és a tanyasiak meg a falusiak akkora ovációval fogadták a győzteseket, hogy Magyarországon még egy nap sem ragyogott ennél fényesebben. Egyetlen feleség sem röpült gyermekeivel férje üdvözlésére anélkül, hogy prédával rakottan jött volna vissza. Akkora volt a foglyok tömege, hogy a termékeny Pannónián kívül másutt alighanem éhen is halt volna. (105) A szkíta asszonyok ekkor tettek szert először cselédlányra, és ekkor tanultak meg civilizáltan élni; a szolganép, hogy ne lustálkodjon vagy lázadozzon, részint földet művelt, állatot legeltetett, részint uraival katonáskodott. Az ellenséges fegyverzsákmánnyal telerakták Mars és Herkules templomait, a zsákmány többi részét fejenként szétosztották. A rengeteg háborúban kimerült Pannóniát e hadjárat úgy feltöltötte arannyal, ezüsttel, hogy az államnak nem volt szüksége a polgárok adójára, és csak külföldön vert pénzt használtak.

Hazatértük után a magyarok egész télen otthon tartózkodtak, pihentek, felüdítették a testüket, melyet az iménti hadjárat elcsigázott. A tavasz beálltával újabb hadjáratot kezdtek szervezni, hogy idejüket ne töltsék hiába, és ne szalasszák el lustaságból a kedvező szerencsét, ezért az előkelők tanácsa úgy döntött, hogy a görögök ellen ragadnak fegyvert. Látták ugyanis, hogy két óriási világbirodalom között helyezkednek el; innen a római császárság szorongatja őket, mely a frankok kezébe került, onnan a görögöké, akik a Pannóniákat gyakran zaklatják támadásokkal; (110) tavaly a germánokon és a frankokon már elégtételt vettek az elszenvedett sérelmekért; most a görögök vannak soron, és abban reménykedtek, hogy ha ezeket legyőzik, nemcsak örökös szabadságra tesznek szert, hanem a két meggyengült birodalmat előbb-utóbb meg is hódíthatják. Mivel Arnulf halála óta számukra minden szerencsésen alakult, sőt reményeiket is meghaladta, az eddigi siker megnövelve adta vissza a bátorságukat, és a legnagyobbra is felbiztatta őket. Hozzájárult ehhez, hogy erejük most sokkal nagyobb volt, mint korábban, testüket megedzette a fáradozás, szellemük tapasztaltabb, felkészültebb és elszántabb lett. így aztán rajtaütésekkel és rablótámadásokkal zaklatták Felső-Mysiát, Illyricumot, Trákiát és Macedóniát. Olyan hatalmas és sokrétű hadsereget szerveztek, hogy egyazon időben különböző területeket támadhassanak, amit a legkevésbé sem oktalanul tettek, hanem azért, hogy a zömmel terméketlen vidéken véletlenül se veszélyeztesse őket az élelemhiány. (115) Öldökölve, gyújtogatva kalandoznak mindenfelé, barmot, embert elhajtanak, mindent szétdúlnak, és ezzel úgy megijesztik Konstantint, aki nagybátyjával, Sándorral kormányozza a birodalmat, hogy az kénytelen eltűrni, hogy sok alája vetett város évi adót fizessen a magyar nemzetnek.

Miután e háború elképzelésük szerint sikerült, fegyverüket a bolgárokra és a jövevény népekre fordították. A bolgárok a szlávok nemzetségéből származtak, ezért a két nyelv nagyon hasonló, Szkítiából jöttek ki, mint ők, és a Dunán átkelve a Mysiákban telepedtek le; gyakran támadták Trákiát, Illyricumot és Macedóniát, sokáig háborúskodtak a görögök fejedelmeivel, és a kettő közül hol az egyik, hol a másik győzedelmeskedett, végül ezek fennhatósága alá kerültek. Ki mertek állni a magyarokkal szemben, és szinte végpusztulásra jutva évi adót kellett fizetniük. A magyarok dolga mindenütt olyan sikeresen alakult, hogy nem volt veszedelem és nehézség, amelyet ne reméltek volna tehetségükkel és erejükkel leküzdeni. Mérhetetlen hatalomvágyuk még mindig nem hagyott alább, a durva nemzet még mindig nem elégelte meg a rablást és öldöklést; népe akkora sokasággal nyüzsgött, hogy a legtávolabbi nemzeteket is elözönlötte.

Ez időben három tiszteletre méltó hatalmasság létezett, és a frankokat meg a görögöket súlyos háborúban már tönkretették; maradtak az itáliaiak, akik Berengár fejedelem alatt a császári hatalmat bitorolták. (120) Ezért Itália ellen mérhetetlen hadsereget készítenek, hogy – amit Attila sem tudott végbevinni – a római birodalom fénylő hírét elhomályosítsák. Az itáliai pártoskodás önmagában is nagy vállalkozásokra ingerelte őket. Ott a különböző nemzetek kölcsönös torzsalkodásaiból eredő szakadatlan háborúság nem tűrt nyugalmat. Harmadik Sergius pápasága és Lajos császársága alatt, amikor Berengár Itáliában elorozta a hatalmat, a magyarok tehát megrohanják Itáliát, átvágnak a friuli területen, amelyet Itália veszedelmére maga a természet tárt ki mindig a barbárok előtt. Amikor Berengár az érkezésükről tudomást szerez, tizenötezer lovassal Itália határaira indul, és a magyarok az első összecsapásban tönkreverik.

Liutprand azt mondja, hogy eme első ütközetben a taljánok tömegének láttán önbizalmuk megrendült, és Padova környékéről visszavonultak telelni a Pannóniákba, hogy e roppant fontosságú vállalkozást, amelynek megvalósításától nagy dicsőséget és hasznot vártak, komolyabb erőkkel próbálják meg; (125) a következő tavaszon akkora készülettel tértek vissza, amellyel a legnagyobb és legerősebb sereget is könnyen megsemmisíthették, ellenállás nélkül elmentek Aquileia, Padova, Verona mellett, és eljutottak Paviáig; Berengár sorozást tartott, egész Itáliából összehívta a segédcsapatokat, és a Pón túli területen szállt szembe velük, katonái tekintélyes tömegével felülmúlva azokat; a magyarok számra alulmaradtak, a környező folyóktól is megijedtek, és kutyaszorítóba kerültek, mert az ellenség sokasága megfosztotta őket a győzelem reményétől, ezért nem merészkedtek ütközetbe bocsátkozni, a folyók azonban meggátolták a menekülésüket; végül úgy határoztak, hogy mégis inkább futnak, mint verekszenek, és úszva igyekeztek át az Adda folyón, azonban a túlságos kapkodásban nagyon sokan belevesztek; az Addán túl letáborozva követek útján kérték a keresztényeket, hogy engedjék őket haza zsákmány nélkül bántatlanul, de ezt nem tudták elérni; (130) Berengár egy városkában szórakozással fecsérelte az időt; a rómaiak többet gondoltak a láncokra, amelyekkel majd megkötözik a magyarokat, mint a fegyverekre, amelyekkel legyőzik őket; végezetül, amikor az ellenség futásban keresett menedéket, és elmenekült Verona vidékére, az üldözők a leghátsó sorral csatát kezdtek, amelyben a magyarok kerekedtek felül; ahogy pedig a Brenta folyóhoz elértek, és a folyó elválasztotta őket egymástól, a magyarok megint könyörögve kérték, hogy engedjék őket épségben elvonulni, ők otthagyják a zsákmányt, a foglyokat, a fegyvereket, a lovakat, minden poggyászukat, csak egyetlen lovat hagyjanak nekik fejenként, amellyel ki-ki hazamehet, de nem tudták ezt kieszközölni; a rómaiak nagy hetykén azt felelgették, hogy ha a döglött kutyáktól ajándékot fogadnánk el, és ha a kutyafajzattal egyezkednénk,

Minket Orestés józansága bolondnak ítélne;

pimasz beszédükkel a magyarokat oda juttatták, hogy inkább kívántak bátor küzdelemben meghalni, mint gyalázattal menekülést keresni, arra gondolva, hogy a szabadulás reménye elveszvén, nekik az is elegendő lesz, ha az ellenség győzelmét véressé teszik, a halál elől a halálba menekülnek, és tisztes elestükkel élő dicsőséget szereznek maguknak; a szerencse olykor jó barátja a bátor embernek; (135) Mars inkább a futó katonát üldözi, mint a vitézül verekedőt, az istenségek szellemei a győzteshez szoktak jóságosak és méltányosak lenni, az elbizakodottat viszont elveszítik. Ezért aztán, mint Liutprand, a derék író hosszasan elbeszéli, kölcsönös biztatgatással lelkesítik egymást, majd három részre oszolva kelepcét állítanak. Amazok meg várják a követeket, és a semmittevésbe belefáradva nagy részük leszáll a lóról, hogy testét pihentesse. Míg az időtöltés közben biztonságban hiszik magukat, a magyarok fölvezetik a veteránok edzett csapattestét, átkelnek a folyón, megrohanják a középhadat, beékelődnek, hallatlan mészárlást rendeznek, és olyan hirtelenséggel kaszabolják az embereket, hogy soknak evés közben a torkában szúrják keresztül a falatot; egyesek a lovakat elkapdosva akadályozzák a menekülést, egykedvűen öldösnek, az ellenállókat dühösebben kaszabolják le, a mezőt mindenütt vérrel mocskolják. (140) Akatasztrófát a belső gyűlölködés is növelte, mert a taljánok között akkora féltékenység tombolt, hogy sokan félrehúzódtak a harctól, hogy övéiket, akiknek a halálát kívánták, a szemük láttára gyilkolják le; és ezt azért tették, hogy ők aztán szabadabban uralkodhassanak. Az olaszok kölcsönös féltékenykedése, vetélkedése, gyűlölködése megfosztotta őket a hatalomtól, a dicsőségtől, a nyugalomtól, a gazdagságtól, és voltak más okok is, amelyek következtében mindez teljességgel odalett. Végül szanaszét futásnak erednek, míg az ellenség kitart és gyilkol, azok még, akik az imént semmi könyörgéssel és ajándékkal sem tudtak kegyelmet nyerni, most nem tudnak irgalmazni az esdeklőknek; a keresztények zöme elesett, a többiek elfutottak. A szittya dühét többé nem lehetett megfékezni, az egész Pón túli területet feldúlta és lerombolta.

A többi író a fenti elbeszéléstől kissé eltérőleg hozzáteszi, hogy miután Berengár Magyarország területére menekült, a magyarok, akik Treviso vidékére rátörtek, és ott széltében-hosszában mindent elpusztítottak, erővel bevették és kifosztották Trevisót is; (145) ezután Milánóba akartak menni, de visszatartotta őket a velenceiek gazdagsága és híre, ezért a sereg a kitűzött útvonaltól az ő öblük felé letért. De a várost, mint mondják, hajóhad nélkül nem tudták megtámadni, ezért hevenyészett tutajokat fabrikáltak, és hogy gyorsabban elkészüljenek, a deszkákat szíjakkal fogták össze. Az így összeeszkábált flotta az első rohammal elfoglalta Eracleát, aztán a part menti szigeteken dühöngött. Utána kipusztította a gát fejénél álló Cavallinót és Clodiát, melyet most Chioggiának mondanak. Ebből bátorságot merítve Rialto elfoglalására készültek, de mert a város külső képét és erődítését ekkorra átalakították, tervüket nem tudták megvalósítani. Ugyanis Tribuno Péter, a velenceiek akkori dózséja, amint meghallotta, hogy Pannóniában megtelepedtek a magyarok, azoknak a hunoknak az utódai, akiknek vadságát elkerülendő Velence tartományból az emberek egykor a mocsaras szigetekre, mint menedékhelyre szöktek volt, azonnal gondoskodott arról, hogy a hely természetével szembeszállva a várost Castelrivótól a zobenigói isteni Mária-templomig egybefüggő fallal vegyék körül, a Nagynak nevezett kanálist pedig vasláncokkal zárják le. (150) Ez a bölcs férfiú attól tartott, hogy amint az Attila vezette hunoktól való aggodalom a város alapításának okává lett, úgy fogja azt a magyarok dühe elpusztítani, ha a velenceiek valami sajátságos végzet folytán talán ugyanazon átkos nemzettől veszik kezdetüket és végüket. E férfiú ébersége megmentette a hazáját a súlyos veszedelemtől. Amikor tehát a magyarok Chioggiából elindulva kikezdték a Malamoccóval szemben fekvő partszakaszt, hogy aztán Albiolán keresztül Malamoccót és Albiolát megszerezzék, a velenceiek Péter vezetésével keményen ellenálltak. Számos helyen verekedtek kitartóan, amelyen a tömegükben bízó barbárok keresztül akartak törni. Néhány napon át, egészen az isteni Péter és Pál ünnepéig támadtak, aztán feladták a győzelem reményét, mert nem hevenyészett és látszólagos, hanem szilárd és hatékony flottára lett volna szükségük, ezért visszavonultak Padova mellé a táborba. Már az Itáliába való magyar betörés első éve eltelt, amikor Berengár a közösség javára gondolva kezesekkel és tetemes összeggel megváltotta magát és Itáliát a barbár nyomástól.

(155) Ugyanebben az időben, amikor a görögöknél Konstantin uralkodott, hadvezére, Román, az apuliaiakat, a calabriaiakat és a többiek némelyikét csak nehezen tudta megtartani a császár fennhatósága alatt, ezért ez a minden gazságra hajlamos ember felbiztatta a szerecsenek királyát, hogy az engedetlen calabriaiak és apuliaiak ellen tekintélyes hajóhadat állítson. Ez Itália szélső partvidékére érkezett, és a calabraiaiakat, az apuliaiakat, a salentinusokat és a lucaniaiakat nemcsak a görög császár szolgálatára kényszerítette rá, hanem gyilkolással, gyújtogatással, fosztogatással meg is nyomorgatta őket, úgyhogy majdnem végpusztulásra jutottak. Aztán pedig a Felső- meg az Alsó-tengertől és a Szicíliai-szorostól Róma városának faláig mindent elfoglalt, úgyhogy a konstantinápolyi hatalomnak még az emléke is kiveszvén, az egész terület barbár és pogány uralom alá került. Ha az előrelátó és bátor lelkületű tizedik János pápa nem orvosolja e bajt, az igaz hitnek Itáliával együtt már befellegzett volna. Ő ugyanis Alberiket, Etruria hercegét lovasparancsnokká nevezte ki, ez azonnal katonát állított, mindenfelől összegyűjtötte a segélycsapatokat, és a pogány ellenséget mindenekelőtt Latiumból kergette ki. (160) A menekülőket üldözte a Liri folyóig, amelyet most Gariglianónak hívnak, ott ütközetben megverte, majd a győzelem után ujjongva bevonult Rómába. A szörnyű vereségtől megrendült szerecsenek elfutottak a Gargano-hegyre, ahol egy erődített várból ezután még hosszú időn át háborgatták Itáliát mindenfelé.

Ezután a város előkelőségei között egyenetlenség keletkezik; Alberik ellen, akit sokan a pápa fivérének véltek, nagy irigység támad; a féltékenység és hálátlanság kiűzi őt Rómából. Elmenekül az etruriai Orte városba, ahol gondosan védi magát vetélytársainak támadásától, és hogy a rómaiak hálátlanságát, irigyeinek méltánytalanságát megbosszulja, levelet küld a magyaroknak, amelyben kéri és biztatja őket, hogy óriási sereggel támadják meg Itáliát, és foglalják el Rómát, amelyet eddig nem tudtak bevenni. Ehhez saját, nem közönséges vagyonát és erejét is felajánlja; a Berengár császárral kötött szövetséget bontsák fel. A nagyravágyó magyar náció a felajánlott lehetőséget semmiképpen sem kívánja elszalasztani. (165) Gyorsan mérhetetlen sereget állítanak, keresztülvonulnak Illyricumon, és szokott útvonalukon, a friuli és a velencei területen át betörnek Haminiába, a városkákat és falvakat mindenfelé pusztítják. Alberik ugyan Róma földjére hívta őket, de kérésével mit sem törődve benyomulnak Etruriába, jóllehet az egyezségben Alberik kérte, hogy ez maradjon ép és sértetlen; az egészet befröcskölik vérrel, mindent elpusztítanak gyújtogatással, fosztogatással, rabláncra fűzik és Magyarországra hurcolják az egész fegyvertelen tömeget, amely vagy túlélte a pusztítást, vagy nem bírt megszökni. Sicardus azt írja, hogy miután Alberik a magyarokat behívta Itáliába, ezeket úgy begerjesztette a dúsgazdag préda, hogy majd minden évben visszajöttek pusztítására, hogy eltöröljék, ami még maradt. A nyomorult Itáliát két egyformán embertelen népség, mint két farkas marcangolta ekkor; ami csak a Tiberis folyótól a calabriaiakig és az Aternótól, melyet Pescarának hívunk, a salentinusokig volt, pusztítja az afrikai szerecsen, a Dalmáciával, Pannóniával határos többi területet beszáguldozza a magyar. (170) Berengár pedig, mert két ellenséggel nem bírt, a császári erőket visszavonta az Alpokon inneni Galliába, ott védte magát, ahogy tudta, és Itália minden szerencsétlenségét e páholyból szemlélte szomorúan.

Ez időben Lajos elhunyván, valamennyi nép egyetértésével a frankok nemzetségéből származó, magán- és közügyekben kiváló Konrádot választották meg császárnak, akinek uralkodása alatt számos nagy hatalmú fejedelem tündöklött, köztük elsősorban Arnulf, Bajorország, Burkhard, Svábföld, Eberhard, Frankföld, Gisilbert, Lotaringia és a többi említett tartomány fejedelme, a nagy tekintélyű Henrik, aki a szászoknak és a türingeknek parancsolt. Uralkodásának második évében ezek a fejedelmek elpártoltak Konrádtól, leginkább Henrik lázadt fel, nemzetségének erejében bízva, az eszes és erényes Konrád azonban valamennyiüket visszatérítette a készséges szolgálatra. Egyedül Arnulfot, a bajorok fejedelmét szállta meg a félelem, nem bízott Konrád irgalmasságában, és feleségével meg gyermekeivel együtt elmenekült a magyarokhoz, hogy ne kelljen akarata ellenére Konrádnak engedelmeskednie, de makacskodásának az árát se kelljen megfizetnie. Azzal az elhatározással távozott, hogy nem jön vissza addig, míg meg nem hallja, hogy ellenlábasa, a császár, eltávozott az élők sorából.

(175) Konrád uralkodása idején Itália királya, Berengár meghalt, és fia, a második Berengár követte, akinek királysága alatt Bosónak, a római Gallia és Burgundia királyának a fia, Lajos, a torinóiakon keresztül betört Itáliába; második Berengár legyőzte és elfogta, s azzal a kikötéssel bocsátotta el, ha megesküszik, hogy soha többé nem tér vissza sereggel Itáliába. Azonban nem sokkal később megszegte e feltételt, felrúgta az egyezséget, a trentóiakon át visszajött Itáliába, és először Veronát foglalta el, de aztán Berengár ostrom alá fogta, a veronaiak feladták a várost, őt csapataival együtt elkapták, és az esküszegőt kivájt szemmel eresztették el. Berengár a burgundok legyőzése után Itália nyugalmának a helyreállítására fordította az erejét, amit azonban nem tartott megvalósíthatónak addig, amíg a magyarok bősz népével nem köt békét és szövetséget, mert azok minden évben betörésekkel és zsákmányolással háborgatták Itáliát. Miután ezt elérte, a magyarok eddig Itália ellen tomboló dühüket más vidékekre fordították. Visszatértek az alemannokhoz, akiket gyakran nyugtalanítottak támadással, szokott kegyetlenségükkel azokat dúlták és gyilkolták, mert az embertelenség bűne e népnél még mindig nem enyészett el. (180) Ámde Itália a magyarokkal való békekötés után még mindig nem csillapodott le, mert a római nép Albert spoletói herceg segítségével megszállta Ortét, elfogta Alberiket, aki a magyarokat behívta volt Itáliába, és mint a haza ellenségét alaposan megbüntette. Eközben a szerecsenek, akik a Gargano-hegyen üldögéltek, feldúlták Apuliát, Calabriát, erővel elfoglalták és felperzselték Beneventót. Megnövekedett merészséggel ki akarták terjeszteni országukat, és több várostól ígéretet vettek az engedelmességre, Guidó azonban visszaszorította őket, és Róma vidékéről eltakarodtak.

Hogy azonban a magyarokhoz visszatérjünk, ezek a Berengár császárral kötött béke és Alemannia kipusztítása után rátörnek Elzászra, amelyet Szászországgal együtt hasonlóképpen felprédáinak, szokásuk szerint gyilkolnak mindenütt, elhajtanak embert és barmot. Henrik király azonban súlyos csapással sújtja őket a germániai Merseburg városnál, mely a szászok, a türingek és a szlávok határvidékén fekszik. (185) Mert – ahogy Liutprand előadja – Konrád, amikor a halálát közeledni érezte, összehívta az előkelők tanácsát, és azt javasolta, hogy válasszák királlyá és császárrá Henriket, a szászok és türingek fejedelmét, majd nem sokkal ezután kilehelte a lelkét; egybehangzó szavazattal őt emelték a császári méltóságra, és ekkor került át először a császárság a frankoktól a németekhez. Valamennyi fejedelem törvényes engedelmességet tanúsított iránta, csak Arnulf állt vele szemben, aki Konrád halála után nejével és gyermekeivel együtt hazajött Magyarországról, nemcsak a bajorok, hanem a keleti frankok is nagy tisztelettel fogadták, és arra biztatták, hogy foglalja el a neki felajánlott országot, mire Henrik uralma ellen fordult. Henrik ezen megharagudott, és nagy csapatot állítva benyomult Bajorországba; Arnulf Bajorország határain kívül ment elébe. Mikor egymással szemben harcra készen felálltak, a bölcs Henrik, nehogy meggondolatlanságot kövessen el, amire bánat jönne, Arnulfot személyes megbeszélésre hívta, ott nyájas szavakkal megbékítette, és átengedte neki Bajorország területén a püspökválasztás jogát, amellyel az ősei sohasem rendelkeztek. Henrik szavai meggyőzték őt, letette a fegyvert, kötelező engedelmességet fogadott, és megígérte, hogy Henriket mindig el fogja ismerni császárnak és egyetlen urának. (190) Ez ügy rendeződése után a magyarok kalandozásai, rablásai és öldöklései kerültek a napirendre, akiket az említett városnál megtámadott, megvert és megszalasztott, a magyaroktól visszaszerezte a zsákmányt meg a foglyok hatalmas tömegét, és emlékezetes diadalt aratott.

Míg ezek így történnek, Itália már megint visszazuhan korábbi nyomorúságos helyzetébe. Mialatt második Berengár a magyarokkal való békekötés után azon igyekszik, hogy a római birodalmat helyreállítsa, Rudolf, Burgundia királya, felpiszkálja a kényuraságokat, akik Berengár hatalmát túlságosnak tartják, ezek a Galliákból behívják őt Itáliába, és az ő erejével Berengárt kivetik az uralomból. A főemberek pártfogásával Itáliába benyomuló Rudolf Berengár elkergetése után csak három éve tartja a hatalmat, amikor az itáliai ármánykodásokért és belső gyűlölködésekért a magyarok kegyetlensége bosszút áll. Berengár ugyanis azonnal szalad hozzájuk, akikkel mindig igyekezett barátságot tartani, és a segítségüket kéri, hogy a hatalmát visszaszerezze. A magyarok Szalárd vezetésével visszamennek Itáliába, és amerre elhaladnak, fosztogatással, vérengzéssel, gyújtogatással mindent szétrombolnak. Paviához érve a várost megtámadják, beveszik, és tűzzel-vassal megsemmisítik. (195) Akik Rudolfot Itáliába behívták, most nemigen találnak benne védelmet, ezért elfordulnak tőle, és hívják Hugót, az arles-i herceget, aki óriási sereggel benyomul Itáliába, átveszi a hatalmat, majd megbízza Sámson légióskapitányt, hogy a gyanús főurakat, akik őt behívták, küldje mind száműzetésbe, nehogy vele is úgy bánjanak el, mint Rudolffal. De Hugónak nem használt az előrelátás, mert a többi főúr, meg leginkább azok, akiket most sújtott száműzetéssel, behívják Itáliába Arnulf bajor fejedelmet, aki mihelyt beteszi a lábát, rögtön Veronába megy, ahova a polgárok beeresztik, és a nép úgy üdvözli, mint Itália királyát és császárt. Hugó tekintélyes lovassággal és nagy gyalogsereggel ellene indul, ütközetbe bocsátkoznak, Arnulf megfut. Berengárt másodszor kergetik ki Itáliából, elmenekül a magyarokhoz, akiknek barátságát és támogatását minden igyekezetével, hűségével, szolgálatával mindig igyekezett megnyerni; sokan úgy mondják, hogy Magyarországon, mások, hogy a svábok között halt meg. A harmadik Berengár, az elsőnek leányától való unokája, a száműzetésből tekintélyes segítséggel jött vissza Itáliába, azt azonban nem tudom, hogy a magyarokon kívül milyen hatalmasságok támogatták ebben. (200) Ámde nem kapta meg saját pártjától az ígért támogatást és segítséget, megtudta viszont, hogy Hugó sereget készít ellene, ezért vállalkozásával felhagyott, és visszavonult a Svábföldre. Legtöbben úgy mondják, hogy mindez tizenegyedik János pápasága alatt a keresztény megváltás kilencszázharmincötödik évében történt. Azt mondják, ugyanezen időben a szerecsenek nagy flottával Genovához mentek, és miután elfoglalták, hallatlan öldökléssel kegyetlenkedtek minden kor és nem ellen, mindent leromboltak, és hihetetlen zsákmánnyal gyarapodva mentek vissza Afrikába.

Úgy vélem, nem lesz fölösleges röviden a magyarok évkönyveiből ideiktatni néhány eseményt Konrád és Henrik idejéből. Azt mondják ezek, hogy miután Morva- és Csehországot végigpusztították, melyek Nagy-Germániának a Dunán túl fekvő részei, a Duna innenső felére fogtak fegyvert, és nyomban megrohanták a kránicok és noricusok velük szomszédos, Felső-Pannónia szélével érintkező területeit, amelyeket most Krajnának, Karintiának és Stájerországnak mondunk; (205) támadásukat és hatalmukat igyekezett megfékezni Gotfréd, Meránia fejedelme, Eberhard, Karintia hercege, és Gergely aquileiai pátriárka, súlyos ütközetet vívtak, melyben ugyan sok magyar elesett, de a fejedelmek odaveszvén a pátriárka is vereséget szenvedett, és az alemannok megfutottak; azok pedig a három tartomány feldúlása után prédával rakottan diadallal vonultak vissza Pannóniába; Konrádot nagyon felingerelte birodalma határainak megsértése, elment Augsburgba, hogy sereget gyűjtsön, a folyó mentén behatoljon a Pannóniákba, és ereje szerint megbüntesse a minden nép nyugalmát háborgató szittya nemzetet vadságáért, azonban az itáliai pártoskodások akadályozták őt, és tervétől elállt. Hozzáteszik ehhez, hogy a magyarok ezután három évig nyugton maradtak, a negyedikben pedig a bolgárok ellen indítottak emlékezetes hadjáratot, amelyben minden az ő elképzelésük szerint alakult, az ellenség táborát elfoglalták, városait és falvait bevették, a sok éven keresztül gyűjtött zsákmányt elhurcolták, elvittek minden aranyat, ezüstöt, elhajtották a barmokat, és megemlítik, hogy az akkor elfoglalt helységeket ma is tartják; ezután pedig ismét visszamentek Itáliába, amelyet oly gyakran zaklattak; Padovát tűzzel-vassal megsemmisítették; elmentek az Alpokon inneni Galliába, Liutard vercelli püspököt megölték, bazilikáját kifosztották; végül egész Gallia kirablása után dúsgazdagon tértek vissza a hazájukba, és ettől fogva tíz esztendőn át békén maradtak; aztán megrohanták Szászországot, Türingiát, Frankföldet és Burgundiát; (210) miközben zsákmánnyal tele visszafelé tartottak, az alemannok váratlanul elkapták őket, és súlyos csatát vívtak velük; a magyarokat megverték, és háromezret levágtak közülük, akik pedig életben maradtak, hazaérkezésük után körülbelül tizenhat évig pihentek. De nem bírták elviselni a hosszas nyugalmat, mert a nemzetek ostorozására születtek, megint megtámadták a Svábföldet, ostrom alá vették Augsburgot. Ulrik – első Konrád parancsára – itáliai és alemann sereggel a város segítségére ment, de nem tudom megmondani, hogy vág ez össze az időrenddel, hiszen ő mindössze hét esztendeig uralkodott, évkönyveik pedig azt mondják, hogy mindez, amiről szó van, első Konrád alatt történt. Ebből inkább az évkönyvek s nem a történelem tévedése derül ki, mert valamennyi író hagyománya szerint a magyarok nemcsak ezeket cselekedtek, hanem sokkal többet is. De lássuk, mit mondanak. (215) A magyarokat Augsburg ostroma közben két sereg fogja közre, méghozzá úgy közrefogja, hogy inkább ostromlottaknak, mint ostromlóknak látszanak; innen az árvíztől feldagadt folyó, onnan az alemann meg az itáliai ellenfél szorítja őket; a menekülésre nem nyílik egérút. Egy másik magyar sereg Augsburg közelében egy erdőben tanyázik, és nemigen találja a módját, hogy hogyan segítsen az övéin. Száma negyvenezer. Ezek tudják, hogy övéiket öldösik, keresztre feszítik, részben rabságba viszik, és ezenközben várják, hogy valamelyik ellenséges sereg elmozduljon; miután ez meg is történik, Konrádnak a Rajnához vonuló csapatát megrohanják; annyit akarnak elfogni belőle, amennyi övéik kiváltására és visszaszerzésére elegendő. Tervük nem megy füstbe, mert a bekerítettek és elfogottak közül az életben maradottakat csere útján visszakapják. Azokról, akik itt vesztették el életüket, leginkább Lehel története híresült el; azt mondják, ezt Bulcsúval együtt elfogták, és Konrád elé vezették. A fejedelem megkérdezte, miért üldözik a keresztényeket ily kegyetlenül, ő pedig így felelt: (220) Mi vagyunk az emberi bűnök megtorlói, az isten a ti büntetésetekre küldött minket; ha üldözésetekkel felhagyunk, a haragvó istenség általatok fog el és öl meg minket. A császár ezen elcsodálkozva felajánlotta, hogy válassza meg halálának nemét. Lehel, mielőtt választott volna, kérte a kürtjét, amelyet a csatában használni szokott, melyet megkapva Konrád fejére azonnal halálos csapást mért. Menj előttem, mondta, az alvilágiakhoz, és ott szolgálj nekem! A szkíták ugyanis azt hitték, hogy akit ez életben megölnek, az a másikban szolgálni fogja őket. De hogy ebből mit lehet elhinni, mivel az időrenddel nem nagyon vág egybe, ítéljék meg mások.

A társak kiváltása után a többiek továbbvonulnak, és kirabolják a dúsgazdag Fulda kolostorát, majd átkelve a Rajnán lerohanják Lotaringiát. Strassburgnál ütközetben elfogják és megölik az ellenük vonuló Erardot, a tartomány hercegét, és Bertoldot, Brabant kényurát. (225) Aztán a győzelemmel eltelve száguldoznak Gallia-szerte, a templomokat mindenfelé lerombolják és felgyújtják. Végigdúlják Metz, Trier és Aachen vidékét. Szentet és világit pusztítanak, vérrel áztatnak. A senonokat kifosztják, Susát és Torinót lerombolják. Később az Alpokon át visszamennek Itáliába, kifosztják a Pón túli régiót, és meggazdagodva érnek haza a Pannóniákba, ahol 20 évig békén maradnak.

E nyugalmas időszak utált semmittevésben eltelvén, ismét megindul a magyarok hadjárata a bolgárok ellen. Drinápolyt beveszik. Betörnek Trákiába, és hogy a görögök elmaradt adóját behajtsák, Konstantinápolyt szoros ostrom alá fogják. (230) Ekkor egy gigászi termetű és erejű görög kijön a városból, és a magyarokat párbajra hívja, sőt azt ígéri, hogy egymaga kettővel is megverekszik. A magyar Botond áll ki elébe, és így szól: Nosza, én, a szkíták legkisebbje, méltatlannak találom a veled való párbajt, ha nem veszel magad mellé két társat, hogy egyikük törődjön elszálló lelkeddel, a másik gondoskodjék holttested eltemetéséről, mert császárotokat nemzetünk adófizetőjévé és jobbágyává teszem. E szavakra Apor vezér megparancsolta neki, hogy tegye próbára erejét az előtte álló városkapun, mire kétélű bárdját elhajítva úgy betörte azt, hogy bejárat nyílt rajta gyermekek számára. Megállapodván, hogy sebtében megverekszenek a falak előtt, mindketten kiálltak a porondra, ahol egy darabig küzdöttek, majd a magyar a görögöt megölve győztesen távozott. A császár nejével és a polgárokkal a falakról bámészkodott, bántotta a szerencsétlen előjel, ezért elfordította az arcát, a magyarok pedig követelték a párbaj fejében kialkudott adót. (235) Amikor rájöttek, hogy a görögök császára gúnyt űz belőlük, még nagyobb haragra lobbantak, a görögök tanyáit és falvait mindenütt szétrontották és felégették, és mindenfelé akkora kegyetlenséggel tomboltak, hogy Görögországot és Macedóniát kiürítve gazdagon távoztak. De erről elég ennyi, ezt csak kitérésként adtuk elő.

Visszatérünk Henrik halálához, aki elsőként vitte át a császárságot a frankoktól a németekhez, és Germánia királyságát dicsőséggel viselte. Halála után fia, Ottó következett, aki Matildnak, Theodorik szász uralkodó leányának a szülötte volt. Ottót nemcsak lelki, hanem testi adottságai is kiválóvá tették, és erények csodás együttese jellemezte; háborúban szilárd és merész lelkű, emellett nyájas és jóságos, apjától eltérőleg nagyon emberséges volt. Noha a németek ellenségeinek megfékezésében sok sikert aratott, biztonságuk és boldogságuk érdekében mégis az volt a legtöbb, hogy méltányossággal, kegyességgel és szívélyességgel barátaivá és szövetségeseivé tette a lázongó és nyakas főembereket. (240) És ezért oly hűségesek voltak hozzá, hogy távollétében a szászok súlyos csapást mértek a földeket szerin-szerte dúló magyarokra, akiket ezzel sok éves nyughatásra kényszerítettek. Aztán Henrik, Bajorország fejedelme, hogy Itália javáról gondoskodjék, elfoglalta Aquileiát, és táborát a közeli városokhoz vitte. A nyugalmat nem tűrő magyarok mintegy az elszenvedett gyalázat jóvátétele végett visszajönnek Itáliába, és elhatolnak Capodistriáig. Amikor azonban tovább akarnak nyomulni, Henrik elébük megy, és egy-két ütközetben úgy elveri őket, hogy nyakukba szedett lábbal szaladnak vissza a Pannóniákba. Henrik a győzelemtől fellelkesülve a Pón túli területet Paviáig beszáguldja, ámde amikor megtudja, hogy Berengár, aki Hugó fiával, Lotárral uralkodott Itáliában, rengeteg gyalogost és óriási lovasságot szerel föl ellene, megállás nélkül visszavonul Ausztriába. (245) Alig csendesedett le Berengár tevékenysége nyomán az itáliai zűrzavar, Toxis, a magyarok királya, akit ők Taksonynak hívnak, az isteni István király nagyapja és Géza apja, arra a hírre, hogy Henrik a magyarok kiűzése után uralkodni kezdett Itáliában, elhatározta, hogy óriási készülettel megtámadja Itáliát, hogy a bajorokat ne engedje ott kormányozni, és hogy nemzetének gyalázatos kikergetését megtorolja. Az olaszokat rettenetes félelem fogta el a magyarok készülődésének hallatára, amelyet – mint lenni szokott – a hír még növelt is. Harmadik Berengár, aki mellé nem kevesebb bölcsesség, mint szerencse szegődött, fiát, Albertet, azonnal elküldte Taksony megkérlelésére, hogy tetemes fizetség ajánlatával hárítsa el a szittya vihart. A fiatalember ígéretei és könyörgései Taksonyt leszerelték, tíz mérő ezüstpénz fejében megkegyelmezett Itáliának, és visszament a Pannóniákba.

Itáliát így megbékéltetve, Berengár Adelheidet, a csak cím szerint uralkodó Lotár király feleségét, férje halála után börtönbe csukta, saját fiát, Albertet, átadva neki Lombardiát, Itália királyává nyilvánította, önmagát pedig augustusnak és római császárnak jelentette ki. (250) Zsarnoki uralmuk azonban szinte mindenkinek kezdett a terhére válni, mert sok kárt okoztak a pápának meg a főembereknek, ezért Agapét pápa és az előkelők nagyobb része behívta Itáliába Ottót, aki Germániában és Frankhonban nagy dicsőséggel nagy dolgokat vitt már véghez, és hányatott sorsukban az ő segítségét kérték. Ottó megragadja az alkalmat dicsősége öregbítésére; ötvenezres hadsereget állít össze, és a friuli földön keresztülvezető utat használva, bemegy Itáliába. Megütközik Berengárral és Alberttel, és mindkettőt legyőzi. Itália megszerzése után Adelheidet, a néhai Lotár feleségét, Paviában kiereszti a börtönből, és aztán feleségül veszi. A legyőzött Berengárnak és fiának, Albertnek, könyörgésükre készséggel megbocsát, sőt, helytartói minőségben rájuk bízza kormányzásra Verona és Aquileia kivételével az egész Lombardiát. Nemsokára Albert Ravennánál mindenféle kártételekkel sújtja a velencei kereskedőket, amennyiben a comacchiói hajóraj felhasználásával kalóz módjára garázdálkodik mindenfelé az Adriai-tengeren, és a velencéseket hevesen üldözi. (255) A velencések ezen felbosszankodva röptében összeszedett flottával megtámadják Comacchiót, a semmitől sem tartó s aztán erővel bevett várost a városi hajórajjal együtt felégetik. Mialatt az Alpokon inneni Galliában és Flaminiában Berengár és Albert uralkodott, a görögök meg a szerecsenek kegyetlen háborút vittek Apuliára, Calabriára, a lucaniaiakra és a salentinusokra. Aromái köztársaságot ebben az időben az ősök szokása szerint két konzul és a nép felett törvénykező városbíró, továbbá a népből választott 12 tribunus kormányozta, mely elöljáróságot görögül dekarkhiának, latinul decemvirátusnak nevezik. És a római köztársaság fennhatósága alá tartozott minden, ami Etruriától Todi és Orvieto, továbbá a marsok, a rietiek valamint Nápoly között feküdt.

Ottó a Lajos frank király ellen lázadozó Hugót, Párizs úgynevezett grófját, két hadjárattal visszakényszerítette a királyi hatalomnak való engedelmességre, az ellene időnként fellépő Boleszlávot, Csehország királyát letörte. (260) A magyarok nehezményezték ezt, a gyűlölködés mindkét részen kiújult, fegyveres légiókat és lovasságot állítottak fel, és dühödt indulattal megtámadták Németországot, arra gondolva, hogy a frank ügyekbe belebonyolódott Ottó a saját népének nem tud könnyen a segítségére sietni. Azonban Ottó császár Germánia pusztulásáról értesülve összeszedte a segélyhadakat, visszament a hazájába, és a lehető leggyorsabban szembeszállt a magyarokkal. Midőn a két hadsor felállt, olyan tűzzel és haraggal rontottak egymásnak, hogy néhány napon keresztül a középen felhalmozódott hullahegyen folyt a verekedés; csak az éjszaka szakította félbe a küzdelmet. A győzelem, méghozzá a nagyon véres győzelem ekkor ugyan a germánok mellé szegődött, de a magyarokat sem lehetett legyőzöttnek vagy vesztesnek mondani, mert nem hátráltak, hanem elszánt bátorsággal harcoltak mindhalálig. Ebben a háborúban számlálhatatían tömeg veszett oda, és a magyarok ereje oly mértékben megcsappant és kimerült, hogy több éven keresztül minden hadjárattól tartózkodtak Pannóniában. (265) Ebben az ütközetben a magyar nemzet három kiskirályát fogták el, akiket Ottó parancsára a németek rangjuk ellenére bitóra húztak, hogy született ellenségeiket bosszantsák, és becstelen halállal megalázzák. Ottó hírneve ezért mindenfelé elterjedt, úgyhogy valamennyi fő- és közember hozzá futott Itáliának XII. János veszedelmes uralmától és Berengár kegyetlen zsarnokságától való megszabadítása végett. Ottó pedig e nagy horderejű feladatot elvállalva, alig hétesztendős fiát Aachenben Germánia királyává nyilvánítja, maga pedig sok légióval elindul Itáliába. Itáliának olyan népei is voltak, amelyek magas hegyek által védelmezve Ottó ellen a szerecsenek segítségét kérték. Azt beszélik, hogy a minden önmérsékletet nélkülöző János pápa megtudva, hogy két kardinális Ottót levélben meghívta, egyiket orrától, másikat fülétől megfosztotta. (270) Ottó maga alá gyűrte Itáliát, hatalmába vette Berengárt és fiát, Albertet, és az egyiket Konstantinápolyba, a másikat Ausztriába küldte, akik mocsokban és elhagyatottságban nyomorultan pusztultak el. Ilyen végre jutottak az itáliai származású császárok, királyok és tirannusok, akik ötvenöt évig uralkodtak, miután a frankokat Itália királyságából és birodalmából kikergették.

Azonban térjünk vissza Taksonyhoz, a boldogságos István király nagyapjához, mert kétségtelenül fontos meghallgatni, amit a magyar történetírók mondanak róla. A szkíta nemzet valamennyi előkelőjének a szavazata juttatta őt az ország élére, és hogy a magyar szilajságot ne engedje átkos tespedésben eltunyulni, valamint, hogy a frankok előbbeni kártételeit és parancsolgatását megbosszulja, sőt, ő parancsolhasson azoknak, akik Károly idejében sokáig uralkodtak a Pannóniákon, lelkesen indult galliai hadjáratra. Miután hadvezérei révén elözönlötte a tartományt, és azt mindenfelé kifosztotta, a megpakolt sereg visszatértében, mielőtt Germániát elérte volna, átkelt a Rajnán. (275) Három részre oszlott, melynek ketteje dicsőség nélkül, a harmadik pedig diadallal vonult vissza a Pannóniák felé, és amikor a szászok megtudták, hogy ez a győztes csapat visszavonulóban van, a türingiai Eisenach városnál rátámadtak; egytől egyig kegyetlenül levágtak mindenkit, kivéve hetet, akit élve kaptak el. Ezt a hét foglyot megkímélték, hogy elbeszéljék az elszenvedett vereséget, és levágott füllel eresztették őket haza Pannóniába. Ezt üzenték velük: Menjetek, térjetek vissza a magyarjaitokhoz, és a mi nevünkben intsétek, a történtekkel és példátokkal figyelmeztessétek őket, hogy ne jöjjenek többé a vesztőhely tájára. Az a két seregrész pedig, amelyik megmaradt, övéinek a bukásáról hallva, mielőtt Svábföldre ért volna, elhajigálta a szerzeményt, hogy kényelmesebben verekedhessen, lerakta a fegyverzsákmányt, aztán lemészárolt minden embert és állatot, amelyre csak bukkant, és bajtársainak szellemét nagyszerű áldozattal engesztelte meg. Azt a hetet, aki fületlenül ért haza, mert öveikkel együtt halni vonakodott, azok halála után meg eltűrte, hogy rabként életben tartsák, a következő szigorú ítélettel sújtották: (280) Minden javukat átadták az államkincstárnak, asszonyaiktól, gyermekeiktől elválasztották őket, örökké mezítláb kellett járniuk, táborszerte sátorról sátorra koldulniuk, és míg éltek, semmi vagyonuk sem lehetett. Végül rájuk égették az örökös gyalázat bélyegét, amiből az elnevezésük származott, mert Lázároknak és koldusoknak hívták őket.

De megint Ottóról, aki Itália kényurainak elűzése után Rómába ment, s akit nagy tisztelettel bebocsátottak a városba, mikor is, mint mondják, az egész római nép elébe futott; nyolcadik Leó pápa szokás szerint átadta neki a császári koronát, császárnak, felségnek nevezte, és azóta, hogy a római birodalom Germániába átkerült, ő volt az első, aki a császári címeket és áldásokat szabályszerűen megkapta, mely szokás a jelen ideig érvényben maradt. Mi több, a német gőg arra a szemtelenségre vetemedett, hogy Ottónak a magyarok fölött nehezen és véráldozattal kiizzadt egyetlen győzelme alapján, amelyben meg sem futtatta, meg sem ölte az ellenséget, Pannónia birodalmának a titulusait is elbitorolta. Jobban szereti ez aprócska dolgokkal önmagát magasztalni, mint a más dicsőségét számon tartani; olykor-olykor az is az eszébe juthatna, bár ez a rómaiaknak meglehetősen kellemetlen, hogy a magyar kegyetlenségnek, pusztításnak, zsákmányolásnak gyakorlópályája volt. (285) Bár inkább igazságérzetből és nem tapasztalatból tanúsíthatná ezt akárki is! Azonban a taljánok meg a görögök gyakrabban fizettek adót a támadó magyaroknak, és nyugtukat drágábban vásárolták meg, mint elmondani illik. Európa hírneves népe, a gall, a hunok gyújtogatásai, rablásai, pusztításai után hosszú idő múlva is alig tudott magához térni. Az ég egykor a hun kezébe az isten ostorát adta, a magyar jobbjába most az igaz hit pajzsát. És minden bölcs belátás joggal véli úgy, hogy a császári nevezetet inkább tett és érdem, mint szín és látszat ítéli oda dicsőséggel. És mert minden forgandó, ha a legtöbb törzsökös nemzetnél a virtus elenyészett, a dicsőségvágy eltespedt, bizony, nyugodt lélekkel el kell viselnünk, hogy jövevény népek, melyek tetteik dicsőségét megcsillogtatják, olykor felülhaladjanak minket, mit ha tűrni nem akarunk, ám győzzük le azokat erénnyel és tehetséggel. De beszédünk térjen vissza a kiindulóponthoz.

(290) Ottó császár gyakran vissza-visszament Rómába, hogy a pápák sérelmeit és bántalmait elhárítsa. Valamivel később a szerecseneket, akikről elmondtuk, hogy a Sipontói-öböl közelében, a Gargano-hegyen telepedtek le, és Itáliát régóta sanyargatták, akiket sem a görög és az itáliai nemesség, sem a gall meg a germán kevélység nem bírt kiüldözni, elsöprő lendülettel kitaszította egy jöttment szláv nép, amely valaha Dalmáciát foglalta el. Azt állítják, hogy ezek azok a szlávok voltak, akikről azt olvassuk, hogy Szvetopil király alatt, második Adorján pápa idejében keresztényekké lettek. Mi több, ha Crescentinus metropolitának hihetünk, ő azt mondja, hogy a szerecsenek megmaradt rajait a szlávok után Itáliába odahajózó magyarok semmisítették meg végső csapással, sőt, azt is megengedi, hogy Itáliának ezt a szerecsen kézből kiszabadult vidékét tőlük vásárolták vissza a görögök. Pár évvel később, mialatt Ottó Germániában forgolódott, a szerecsenek nagy hajóhaddal visszajöttek, elmentek Calabriába, heves ostrom alá fogták Cosenza metropolist, majd elfoglalták, kipusztították és felgyújtották. (295) Eközben a görögök, hogy a maguk meg a népük bőrét megóvják, a calabriaiakat, a salentinusokat és az apuliaiakat megmentsék a károsodástól, a szerecsenekkel fegyverszünetet kötöttek. Midőn Pandulf capuai herceg, akinek mellékneve a Kephalliniai volt, Ottó érkezésekor Rómába ment, azt javasolta a pápának és a császárnak, hogy azokat a német légiókat, amelyeket odahozott, használja fel a szerecsenek Itáliából való kiűzésére. A császár hallgatott rá, fiát, a hadra kétségkívül éretlen Ottót a csapatok élére állította, és Pandulfot mellé rendelte vezértársul, vagy inkább nevelőül. A szerecsenek értesülve a németek jöveteléről, mindenhonnan összekapkodták a zsákmányt, és elhajóztak Afrikába. Ha a görögök, akik ezekkel szövetségben voltak, megpróbáltak volna ellenállni, nem illantak volna el ilyen könnyen.

Vannak, akik azt beszélik, hogy Ottó ezt a hadjáratot nem a szerecsenek, hanem a görögök ellen indította, akik nem engedték, hogy Nicefor konstantinápolyi császár a lányát, akit vele eljegyzett, átadja neki; (300) a fiatal Ottó nemcsak megverte egy ütközetben a görögöket, de egész Calabriából és Apuliából is kikergette őket, és amikor a jeles diadallal visszament Rómába, apja társul vette őt a császárságba, XIII. János pápa szabályszerűen győzelmi jelvényekkel adományozta meg, a római nép pedig császárként, felségként és cézárként üdvözölte. Ámde amikor a koronázási szertartás után a császárok visszatértek Germániába, az öregebb Ottó a Duna menti Bécsben hamarosan meghalt. Második Ottó apja halála után a császár hűségéről elpártolt Henrik bajor fejedelmet legyőzte. Eközben Lotár, a frankok királya, megtámadja Lotaringiát; látja, hogy Ottót leköti a bajor háború, erre elfoglalja a tartományt, feldúlja Aachen környékét, majd visszamegy Párizsba. Ottó Bajorország lecsendesítése után Lotaringiát visszaveszi. Galliára fordul, pusztítja, égeti a lyoniak és a soissons-iak földjét, aztán továbbnyomul, és tűzzel-vassal rombolja Párizs külvárosait.

(305) Aztán a görögök újították fel a harcot Itáliában Ottó ellen, mert Bazil és Konstantin mit sem törődve a rokonsággal, a Kréta szigetéről elűzött szerecseneket lepénzelte, hogy Itália elveszített partvidékét szerezzék vissza, ezek először Bari várost foglalták el, és hogy az többé ne tudjon lázadozni, polgárainak egy részét leöldösték, egy részét elszállították Görögországba. Továbbnyomulva lerombolják Materát, aztán ismét a hatalmukba hajtják Apuliát és Calabriát, amelyek önként megadják magukat. Ottónak mindezt jelentik, Lotárral békét köt, és visszatér Itáliába. Azt mondják, magával vitte a feleségét, Theophoniát, János konstantinápolyi császár nővérét is. Sicardus azt írja, hogy Ottó, mielőtt seregét a görögök ellen vezette volna, ezek két tartományát, Szlavóniát és Dalmáciát, amelyekben nem volt katona, gyújtogatással, öldökléssel, fosztogatással alaposan tönkretette; aztán a sereggel átment Itáliába, Rómába, ott sorozást tartott, szabadcsapatokat is szedett össze mindenfelől; a kitűzött napra valamennyien összejöttek Rómában, majd a sereggel Apuliába ment, Beneventónál ütött tábort, ahova parancs szerint odagyűltek a beneventóiak, a campaniaiak, a nápolyiak és a salernóiak. (310) Ezeket a többiek elé bocsátva Basentello városkánál[!] rátalált az ellenségre; itt ütköztek meg, és a két fél kezdetben egyforma haraggal és hévvel verekedett. De amikor a rómaiak meg a beneventóiak megszöktek a sorból, és nemcsak a harcot hagyták abba, hanem a jelvényeiket is elhajigálták, a császár segítség nélkül maradt többi seregrésze kénytelen volt hátat fordítani, így aztán nemcsak megfutott és szétszóródott, de pusztulásra is jutott. Ottó ereje olyannyira meggyengült, hogy ha a görögök képesek lettek volna kihasználni a győzelmüket, egész Itáliának vége lett volna. Ottó elrohant a partra, felugrott egy csónakra, hogy azon keressen menekülést, elfogták a kalózok, akik elvitték Szicíliába, és csak tetemes summa ígéretére eresztették vissza Rómába, amit a szicíliaiak megtudtak, és a kalózokon behajtották a büntetést. A császár, csapatai őrizete nélkül, szanaszét szökött seregének maradványait összeszedve mindent megtett, amit tehetett, de mert a lobogóját cserbenhagyó rómaiak ellen nem mert szigorúan fellépni, dühét a beneventóiakra öntötte ki. (315) A visszatérőkkel együtt magával vitte a fegyverviselő rómaiak sokaságát, a mit sem sejtő beneventóiakra rátámadt, árulás ürügyével elfoglalta a várost, aztán pusztította, rombolta, égette. Benevento felforgatása után Ottó visszament Rómába, majd néhány nap múlva meghalt, testét az isteni Péter bazilikájában helyezték el. Miközben Rómában a németek a császárválasztásról tanakodtak, egyesek ennek fiát, a harmadik Ottót, mások Henriket, Bajorország fejedelmét, az első Ottónak fivérétől való unokaöccsét kívánták. Ezzel szemben viszont a rómaiak, akik a császárságot Itáliába óhajtották visszahozni, konzullá választották Mentanai Crescentiust, hogy a konzulátus színe alatt a császárságot visszacsempésszék. Végül a németek hazamentek, és harmadik Ottót császárrá tették.

Mialatt Itáliában és Germániában ezek zajlottak, a magyarok csendesen éltek, aléltan attól a fentebb említett csapástól, amelyet első Ottótól elszenvedtek, mert semmi cselekedetükről nem találok említést azon kívül, amit Taksonyról elbeszéltünk. (320) Taksony király halála után pedig, mint a magyar évkönyvek előadják, a Pannóniák királyságát vagy inkább fejedelemségét örökség jogán fia, Géza kapta meg, igen jámbor férfiú, a béke, a vallás és az igazság barátja, mint Numa Pompilius. Őseinek szokásával szemben a kemény és vad, háborúra mindig kész népet kezdte elfordítani a hadakozástól és rávezetni a szelídségre, az isten tiszteletére. Ez a rendkívül bölcs fejedelem, aki Nagy Károly után elsőként akarta lefektetni a hit alapjait, nagyon jól tudta, hogy bármilyen vallásra téríti is át a magyarságot, az abban a legállhatatosabban ki fog tartani; ha tehát a keresztény hitet megkóstoltathatná vele, azt kétségtelenül örökre megtartaná. Csak Ausztria ellen viselt hadat némi kitartással, amelyet Rudiger tirannus halála után el is foglalt. Első Henrik pedig, akit Germániában cézárrá nyilvánítottak, Lipótra, Svábföld nemes fejedelmére, aki az ő nővérét vette feleségül, ráruházza Ausztriát azzal az ígérettel, hogy, ha a magyarokat onnan kiűzi, és az a római birodalomhoz visszakerül, fejedelmi címmel elsőként birtokolhatja azt, amit valamikor Keleti Márkaságnak neveztek. (325) Lipót elvállalja a feltételül szabott hadjáratot, sereget gyűjt, és Géza ellen indul. Melk városnál, amely a Dunára rúg ki, összecsap az ellenféllel; a magyarok meghátrálnak, Géza pedig, nehogy úgy lássék, mintha az erővel elfoglalt idegen tulajdonhoz konokul ragaszkodnék, kivonul Ausztriából, és az alemannokkal békét köt. Lipót halála után a fejedelemségben fia, a Rebellis melléknevű Henrik következik, aki azonban az uralkodói jogot elveszíti, mert a császárnak nem hajlandó engedelmeskedni. Ezt megtudják a magyarok, és – hogy most visszavegyék, amit egykor fegyverrel szereztek – Aba uralkodása alatt, akit a legtöbb évkönyv Alboinnak vagy Ovónak nevez, Ausztriát erős csapatokkal megtámadják és elfoglalják. Henrik aztán, felhagyva a nyakassággal, visszatér a császár hűségére, hogy a fejedelemség visszafoglalásához segítséget kapjon, de a magyarok kezéből nem tudja kiszedni. Végül Albert, az ő fia, Lipót testvére, az isteni Henriktől elnyeri a tartómányt, és néhány hónap alatt a hatalmába hajtja; innen származott le sorban Ausztria többi fejedelme és az isteni Lipót. Térjünk vissza Gézához.

(330) Az igaz hit tehát Pannóniában Nagy Károly császársága idején vette kezdetét, azonban kevesen tették magukévá. Károlynak az életből való távozása után néhány évvel lázongások támadtak, a megkóstolt vallás elenyészett, és ha maradt is némi nyoma, az a roppant vadság közepette megsemmisült. Az a néhány, aki isteni sugallatra a vallásról helyesen gondolkozott, nem merészelt a nyilvánosság elé lépni, de ha valamiképp lelepleződött, vagy nyílt nevetség tárgyává vált, vagy pogánynak tartották, hiszen a nemzeti isteneket megvetette, és idegen babonaságokat követett. A katolikus hit beavatottjai titokban miséztek, éjszaka jöttek össze, és gyakran a szomszéd népekhez fordultak, hogy tőlük tanulják a szent törvényt. Ugyanis a kránicok, a noricusok, valamint a bajorok és a germánok továbbra is vallották Krisztus nevét; a velük szomszédos magyarokat, akik a határszéleken laktak, a hit kötelékével szelídebbekké tették, és a hitterjesztésre biztatták őket. (335) Ezek gyakran közösen fohászkodtak azért, hogy legyen egyszer olyan fejedelmük, akinek akkora hatalma és tekintélye van, hogy a magyar fajt rávezeti az üdvös bölcsességre, és ráneveli arra, hogy ugyanúgy tűnjék ki lelkének épségével, mint testének erejével. No, de amint az, ami idétlen hirtelenséggel megaszalódik, gyorsan le is hull, úgy ezzel szemben ami lassabb, az tökéletesebb és tartósabb érettséget ér el. Így a hit isteni kegyelmét késve elérő népek ahhoz sokkalta állhatatosabban szoktak ragaszkodni. Ami gyorsan kel, gyorsan is nyugszik. A jámborok óhajára Géza fejedelem érkezik, aki az uralmat megszerezve igyekszik Krisztus felvett hitét terjeszteni. Úgy látszott, hogy sokkal buzgóbban törődik a lelkek üdvével, mint a világi dicsőséggel és a testi gyönyörökkel. Ez a közjóra született férfi roppant mód fájlalta, hogy az ősök vadsága még mindig nem lanyhult, és nehezményezte, hogy szégyenük még nem enyészhetett el. (340) Fellépett az elődök tanítása ellen, akik a rabláson, vérontáson, gyújtogatáson kívül semmit sem ismertek hasznosnak és dicséretesnek. Nem kevésbé búslakodott vakságuk miatt, mert tudta, hogy rengeteg erejük, iparkodásuk, fáradozásuk mind hiábavaló volt. Nem feledte, hogy csak a halandó lélek törődik kizárólag halandó dolgokkal; napról napra azon elmélkedett, hogy az égi kegyelem azért adta neki ezt az országot, hogy az emberek lelkét s ne a testét kormányozza; továbbá, hogy az istenség azért világosította meg őt a hit mennyei fényességével, hogy a többiek között egyedül birtokolva az isteni bölcsességet, tekintélyével a többieket kijózanodásra késztesse. Ezért mindenhonnan szent férfiakat hívat, akik Magyarország-szerte szétszéledve tanítsák a népet az igaz hit alapjaira, távoztassák el a hamis és barbár hiedelmeket, neveljék a műveletlen embereket, szabadítsák meg őket az ősi vallástól, és Jézus Krisztusnak, isten egyszülött fiának a nevét erejükhöz mérten prédikálják.

Eleinte a főemberek nagyobbik része nem kevéssé ámuldozott a király babonaságán, főleg azon, hogy úgy látszott, mintha többet foglalkoznék a ceremóniákkal, mint a háborúzással. (345) Gyakran korholták is, hogy rosszul végzi a dolgát, ha a hadviselést elhanyagolja; valamennyiük éhínségre és végső nyomorúságra jut azonnal, ha nem portyáznak és fosztogatnak külföldön; az ifjúságot szakadatlan háborúval kell edzeni. Új hiedelmek iránt ilyen buzgón kutakodni asszonyi ostobaság. Azok sem hiányoztak ám, akik a királyi felséget sértegetni merészelték, semmibe vették, azok sem, akik a parancsokat megtagadták, és voltak sokan, akik pogány lélekkel őrülten dühöngve, az uralkodó esztelenségét nyíltan szidalmazták. És tréfálkozva is sok mindent hoztak föl ellene, ami belső elégedetlenségükről árulkodott. A fejedelmi bölcsesség mégis méltóképpen elbánt mindenkivel, ahogy minéműségük kivánta. A szelídeket szóval, az akaratoskodókat fenyegetéssel, a makacskodókat fegyverrel valamiképpen ügyesen elintézte, és a mennyei világosság részesévé tette őket. Mivel a mágnások és a kényuraságok megátalkodottan ellenkeztek, és azt hajtogatták, hogy sokkal nagyobb ügyekkel kellene foglalkozni, és ezeket a saját erejével nem tudta megfékezni, a szomszédok segítségéért folyamodott, és így kényszerítette az igaz bölcsességre a makacs lelkeket. (350) Még azokat a népeket is erősen igyekezett megbékíteni, amelyek a magyaroktól súlyos károkat szenvedtek. Ezért aztán az összes környező tartomány, ahogy meghallotta, hogy ezeknek keresztény királyuk van, örömteli meglepetésében önként ajánlotta barátságát és szövetségét, minden eszközt és segítséget megígért ahhoz, hogy a szentséges hitre térítsék őket. A bajorok, a szászok, a svábok és más germánok nemcsak pénzzel, hanem katonai segédlettel is támogatták Gézát abban a reményben, hogy ha netalán a magyarok Jézus Krisztus hitét fölvennék, többé nem kalandoznának latorkodással, öldökléssel, és az istenfélelem gyorsan véget vetne a szittya kegyetlenségnek. Aztán, ahogy megváltónk neve Pannónia-szerte szabadon terjedt, valamennyien kezdtek elfordulni a bálványimádástól, az emberöléstől, a lopástól, a kegyetlenkedéstől, kezdtek vágyakozni a hit édességére, az isten és ember iránti szeretetre és jóságra, kezdték megkedvelni az igazságosságot, elutasítani a hamis istenségeket, és végül az isten szeretetétől átmelegedtek. Géza egyházi épületeket is emelt, papi testületeket hozott létre, naponta misét hallgatott, példájával buzdította a többieket. A magyarok, akik eddig nem ismerték a vendégbarátságot, és az idegeneknek ellenségei voltak, vagy azért, mert az összes szomszédjukat támadásokkal zaklatták, vagy mert attól féltek, hogy a másokkal való kapcsolattartás következtében elveszítik a hazájukat, amelyet azoktól vettek el, miután felvették a hitet, beengedték az idegen kereskedőket, és nem viszolyogtak társaságuktól. (355) A szomszéd népekkel barátilag érintkeztek, kölcsönös szívélyességgel vendégeskedtek egymásnál, letették szilajságukat; meglátszott, hogy kezdik elsajátítani a civilizált magatartást, és mindebből megállapíthatjuk, hogy minden jó tulajdonság alapja a krisztusi vallás, míg viszont a pogány hitetlenség minden bűn iskolája.

Mialatt Géza király isteni szellem által megihletve a magyarok kemény szívét lágyítgatja, az emberek lelkét tisztogatja, a mennyei világosságot terjeszti, amihez hosszú időre volt szükség, harmadik Ottó kihasználva katonái sokaságát meg a magyarok nyugtát, akik külső ellenfél helyett kénytelenek a belsővel hadakozni, hogy azt az isten igaz tiszteletére rászorítsák, megint behatol Itáliába, és kemény ostrom alá veszi Róma városát, amely uralmától elszakadt. A római nép pedig, amely nagy dühében elhamarkodott ötlettel konzullá választotta Crescentiust, és mint valami diktátornak átadta neki az államhatalmat, a kárvallástól való félelmében azonnal meggondolja magát, és alázatosan könyörög békéért és irgalomért a császárhoz, mert nincs állhatatlanabb és változékonyabb a tömegnél. Aztán a konzul beleegyezésével megnyitja a kapukat, és a németeket bebocsátja. A konzul és unokaöccse, János pápa, behúzódik Hadrianus erődjébe, amelyet most a Szent Angyal várának neveznek, és miután azt sem hosszadalmas ostrommal, sem többszöri rohammal nem sikerül bevenni, a németek az előkelőségek álnokságát kihasználva, felkínálják nekik a bántatlanság reményét, és a császár engedékenységére és bocsánatára kicsalják őket; útközben pedig elkapják. Crescentiust helyben felkoncolják, a pápát megfosztják a szemétől.

Ötödik Gergely pápa száműzetésének tizenegyedik hónapjában visszatérve, bosszút állt a rómaiaktól elszenvedett sérelmekért. (360) Nem sokkal később a németek segítségével visszakerült a pápai méltóságba, és mert maga is német volt, szász nemből született, Ottóhoz szoros rokonság fűzte, és már előzőleg is császári közreműködés és tekintély juttatta a pápaságra, hogy nemzetének kedvezzen, a császárválasztásról kihirdette azt a törvényt, amelyet aztán több mint négyszáz éven át szigorúan megtartottak, hogy tudniillik csak azok a németek választhatnak császárt, akik erre jogosítványt kaptak, ez pedig azonnal cézár és római király lesz, ha pedig a római pápa a korona átadásával megerősíti, felséges császárnak neveztetik. Az érsekek közül ezek lettek a választók: a mainzi, a trieri, a kölni; a fejedelmek közül három: a brandenburgi, a pfalzi és a szász; a királyok közül csak egy, Csehországé. E törvény az üdvösség ezerkettedik évében jött létre. A választók között felosztották a hivatalokat. Három főkancellár lett; Germániáé az első, Galliáé a második, Itáliáé a harmadik; a brandenburgi a kamarás, a pfalzi az étekfogó, a szász az ajtónálló, Csehország királya a pohárnok. A törvény kihirdetése után Ottó visszament Germániába, Gergely pápa nemsokára meghalt. De törékenynek és üresnek kell tartanunk azt a császári tekintélyt, amely nem méltányos és becsületes törvényhozáson, nem az erények és tettek különös kiválóságán, hanem személyes elfogultságon alapul. (365) Hiszen a keresztény társadalom nagy fontosságú törvényeinek nem az egyéni méltóságot, hanem a köz javát és a fejedelmek érdemességét kellene tekintetbe venniük, hogy valamiféle hatalmi túlsúly következtében ne keletkezzék ezek miatt meghasonlás a nemzetek között. Ezért e törvényt némileg ki is egészítették; mert az Ottó után császárságra kerülő Henriknek első intézkedése az volt, hogy a jövőben ne vér szerinti utódlással szálljon tovább a császári méltóság, hanem a császárválasztás jogát bírják Germániában egyes előkelő fejedelmek, és – mint Palmerius írja – Pannónia néhány fejedelme, mely szokás a mai napig tart. Géza tehát, akiről a magyarok évkönyvei jóformán semmit sem szólnak, nem csekély alapjait vetette meg az igaz hitnek, majd távozott az élők sorából, és maga után hagyta fiát, az isteni Istvánt, aki örökség jogán a királyi méltóságra emelkedett.

Az, előző kötetben azért kellett részletesebben felidéznünk a magyarok történetét, hogy nemzeted nemessége, felséges Ulászló, amely az írók csekély száma miatt sokáig homályban rejtőzködött, amennyire lehetséges, napfényre kerüljön. Hogy ezt könnyebben elérjük, először a két Szkítiát és Magyarországot írtuk le. A lehető legrövidebben előadtuk a szkíták származását, szokásait és tetteit, összefoglaltuk a gótoknak, a vandáloknak, valamint az alánoknak meg a gepidáknak a hunokkal vívott háborúit, de nem feledkeztünk el a longobárdokról, a bolgárokról és a római birodalom történetéről sem. Sok-sok más, emlékezetre méltó dolgot is hozzátettünk, hogy a történetet az események szórakoztató változatosságával ízesítsük. Végre elérkeztünk a mennybeli István király idejéig, hogy ebben a munkában, amelyhez biztató előjelek közepette, a te jóváhagyásoddal támogatva fogtunk hozzá, rendben nyomon kövessük az ő és Magyarország többi királyának szorgos kutatással felderített tetteit Zsigmond római császárig. (5) Vedd tehát pártfogásodba, győzhetetlen fejedelem, szándékunkat, és mindenekelőtt ismerd meg áhítattal az általad oly nagyon tisztelt szentséges király életét és tetteit, hogy Magyarország a te erényed és bölcsességed által a kegyeletes emlékezés segítségével meggyarapítva maradjon fenn továbbra is.

A mennybeli Istvánnak a hunok legősibb nemzetségéből született Taksony volt a nagyapja, apja Géza, nagybátyja Mihály, unokatestvére pedig Kopasz László és Vazul. Azt mondják, hogy Géza igencsak megutálta a szkíta vadságot, kezdett kilábalni a hunok pogány embertelenségéből, és azután sokkal engedékenyebbnek mutatkozott a külföldiek, mint a saját emberei iránt, tudniillik, hogy ne kelljen a magyarok fertőzött és szennyes lelkületét erőszakkal és fegyverrel kielégítenie, minden környező néppel övéi számára addig ismeretlen békét kötött. Ünnepélyes nyilatkozatban minden kereszténynek szabad belépést és sérthetetlen vendégjogot biztosított, a papoknak és a szent törvény tanítóinak tekintélyes fizetséget ígért, hogy a Pannóniákba édesgesse őket. Mindenütt felkutatta a szent életű férfiakat, hogy azok a műveletlen és nyughatatlan nemzetnek nyilvánosan hirdessék az igaz isten nevét, ő maga pedig több udvarnokával együtt fölvette a tiszta hit szentségeit. (5) És – mint fentebb írtuk – semmi sem nyugtalanította erősebben, mint annak tudata, hogy a kemény nyakú köznépet és az előkelők vad lelkületét roppant fáradság és komoly szigor nélkül nem lehet igaz vallásra téríteni. Arra is gondolt, hogy nehéz feladat lesz a bálványok öröklött tiszteletét kiirtani, az ősi szertartásokat megszüntetni, egy új vallás templomait felépíteni, és a régiek ceremóniáit eltörölve attól az ellenségtől fogadni el a szent tant, amelyet gyakran vertek tönkre súlyos csatában.

Mialatt Géza gondolatai az istenfélelem és a nép üdve körül hánykolódnak, lám, a mennyei kegyelem, amely mindig hívei segítségére siet, álmában a magasból égi küldött révén vigasztalja meg, hogy hagyjon fel a nyugtalankodással, és legyen jó reménnyel, nem kell ekkora gondban gyötrődnie azért, hogy kápolnákat szenteljen, jámbor életű püspököket szerezzen, a szkíta nemzetet megváltsa a pogány vallástól, mert keze vértől szennyezett; semmiképpen sem volna illendő, hogy emberi vértől csöpögő kéz szent épületeket emeljen, a tiszta hit alapjait megvesse, hiszen ez jámbor és bűnnel nem szentségtelenített kezet kíván. Megígéri, hogy áldott fiú származik tőle, kit a mennyei jóság e nagy jelentőségű dologra kiválasztott; isten akaratából ő lesz Magyarország szentséges királya is, Krisztus nevének övéi között terjesztője, és egyedül ő fogja népének megszerezni az igaz üdvösséget. (10) Közli vele, hogy hamarosan egy szent életű embert küld hozzá, figyelmezteti, hogy hallgasson ennek intéseire, mert az mennyei üzenetet hoz, és az istennek nagyon kedves áldozatot mutat majd be. Amikor a mennyei hírnök visszatér a levegőégbe, Géza azonnal felébred az álmából, mély hálát ad az istennek, magát, országát, születendő fiát a mindenható Jézuí Krisztusnak ajánlja, súlyos gondjától megszabadul, majd a Krisztus-hívőkkel és több emberével közli az isteni álmot és üzenetet. Pár nap múlva jelentik neki, hogy Adalbert, Csehország tekintélyes és csodálatra méltó életszentségű főpapja hamarosan megérkezik, hogy a magyarokat megváltsa a hamis hittől, és a szkítáknak az isten parancsolatát és a közönséges üdvösséget hirdesse. Géza azonnal rájön, hogy a főpap személye az, akire álmában figyelmeztették, és megállapítja, hogy álma nem volt sem hiú, sem üres. Amikor Adalbert érkezését jelenti a papoknak, azok között nem kis öröm támad. Kérdésére beszámolnak neki e férfi istenes erkölcseiről, elmondják, hogy Csehország főnemességéből származik; apja neve Slavnik volt, anyjáé Stresislava; mindkét szülője derék és vagyonos, Libehovban birtokos, mely nagyváros ott fekszik, ahol a Moldva folyó az Elbába szakad. (15) Azt mondják, a birtok kiterjedt Csehországban a Szudétákig és a Mzse folyóig, a teutonoknál a Hercynia-erdőség közepéig, Morvaország irányában a Svitava folyóig, Lengyelországban pedig egészen Klodzko városáig; gyermekkorában súlyos láz támadta meg, mire a szülei elvitték az isteni Szűz Mária templomába, és egyházi életre ajánlották fel, ha a betegségtől megszabadul, mire azonnal meggyógyult; ezután tisztes nevelésben részesült, és a legnemesebb tudományokban bámulatra méltóan kitűnt; a csehek püspökének halála után valamennyi főember szavazatával ő követte az elhunytat, mert erkölcseire és tudományára nézve szinte egész Germániában sem könnyen találtak hozzá foghatót. És azon a napon, amelyen cseh püspökké tették, e férfiú szentsége csodát művelt, mint mondják, ördögűzéssel egy embert megszabadított a démontól, mely kiáltozni kezdett, hogy nem maradhat tovább az emberben, akit megszállt, mert miután Adalbert átvette a püspökséget, ennek hatalma elől minden gonosz szellemnek menekülnie kell Csehországból; püspöksége kezdetétől fogva az volt a leghőbb vágya, hogy a nép istentelen gondolkodását az üdvösség felé irányítsa, a főurak eldurvult lelkületét a szent vallás segítségével megszelídítse, a szabadosságot megfékezze. (20) Elmondták, hogy ezt nem tudta megvalósítani, ezért, hogy ne fáradozzék fölöslegesen, odahagyta a megátalkodott népséget, elment Rómába, és szerzetesi csuhát öltött, mire a feldühödött csehek alattomban lerohanták szülővárosát, Libechovot, Adalbert öt fivérét mise közben az oltár előtt felkoncolták, és a többit is mind megölték; Boleszláv cseh fejedelem később visszahívta Prágába, de mert a népet korábbi megátalkodott vallástalanságában találta, máris eltávozott, és visszament Rómába, hogy üdvös csendességben pihenjen; kis idő múlva a zsinat azt a határozatot hozta, hogy minden pásztornak el kell vállalnia egy nyáj gondozását, és ha nem teszi, súlyos bűnbe esik; amikor ezt a rendeletet kihirdették, Adalbert megbeszélte a pápával, hogy ha már a saját nyája nem hallgatott a szavára, legyen szabad neki más, az igaz vallást nem ismerő nemzetek közé utaznia, hogy vagy Krisztus hitére térítse azokat, vagy – ha nem sikerül – ezek körében valamiképpen elnyerje a vértanúság pálmáját; most tehát az a hír járja, hogy nem ok nélkül érkezik Pannóniába.

Amikor Géza ezt a jámbor papoktól megtudja, rögtön megérzi, hogy Adalbert az, akit az álma megjövendölt. Ezért a király mindent előkészít a püspök tisztes fogadására, ami hozzá és az isteni dicsőséghez illik. Mindenekelőtt az előkelőségek ragyogó díszmenetével és az újonnan jött papok gyülekezetével kivonul, és a prágai püspököt érdeme szerint fogadja. Az ő közreműködését és prédikációit használja fel arra, hogy a magyarság lelkét a pogány vallástól elfordítsa. (25) Az ősi hiedelmeket sokan elhagyják, egy nagy rész megtisztul a keresztvízben, és számos helyen miséznek az igaz és hatalmas szellemnek. A mennyei fény ez időtől fogva áradt szét bővebben a magyar nemzeten. Erről aztán igazán el lehet mondani, amit szokás: A pogányok népe, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot. És a láthatatlan világosság fénye Krisztus, akinek látását a népek akkor kiérdemelték, mert a sötétségből elhivatván hitték, hogy ő az igaz isten és az ember.

Míg a hit eme alapjai mindenfelé épülgetnek, íme, Géza hitvesének, Gyula leányának, akinek Sarolta volt a neve, terhessége idején álmában megjelenik István első vértanú, hogy mint egy jövendő nagy király szülőjét megörvendeztesse őt. Higgy asszony, Jézus Krisztus úrban, mondja, és tudd meg isteni üzenetből, hogy hamarosan csinos és szépreményű fiút szülsz, aki elnyeri a pannon királyság koronáját. Tudd meg, hogy olyan férfi lesz ő, akinek párját sohasem látja Pannónia; (30) végül a mennybeliek közé kerül. És mert én István vagyok, az első vértanú, aki sohasem fogom őt elhagyni, csemetédnek az én nevemet add! Így szólván, eltávozott. Saroltát fellelkesítette az álom, istennek nyomban hálát adott, és a mennyei protomártír tiszteletére minden oltárnál misét mondatott. Mialatt az istenség által feltüzelve nagy reménységben él, hát a kellő időben Esztergomban gyönyörű fia születik az üdvösség kilencszázhatvankilencedik évében, akinek aztán István első mártír nevét adták, hogy a szellemnek tett ígéret teljesedjék. A magyarokat roppant öröm tölti el, mert megértik, hogy első királyukat inkább az ég, mintsem az emberi végzet adta nekik. Az álom megerősíti hitüket, és mert az igen komoly dolgokat jövendölt, kitartó várakozással reménykednek. Istvánt Adalbert részesítette a szent keresztségben, hiszen ezért érkezett az isteni szellem ösztönzésére a Pannóniákba. Ez a tekintélyes atya intézkedett afelől, hogy a csecsemőt hogyan táplálják, milyen buzgalommal ápolják, elsősorban pedig arról, hogy – amennyire kora engedte – a tejjel együtt a szent törvény tanait is magába szívja, és mindig istenfélelemben neveltessék. (35) A keresztvíz alá pedig az a Theodatus tartotta, aki régebben Apuliában a sanseverinóiak között uralkodott, de mikor a hazájából kiűzték, Magyarországra menekült, ahol Géza fejedelem nagy megbecsülésben részesítette, ezért aztán István a keresztapaság címén az olaszok anyanyelvén mindig mély tisztelettel tatának, vagyis atyának szólította őt. És mert ez a Duna közelében egy zárdát alapított és egy falut épített, a faluval együtt most azt is Tatának hívják, ahol a mi időnkben az isteni Corvinus Mátyás nevezetes királyi palotát épített állatkerttel, tóval. Theodatus után nem maradtak gyermekek, ezért családjának neve később elenyészett Pannóniában. Az ég választotta, istenség nevelte kisded első, gügyögő szavai között előbb ejtette ki a megváltónak, mint a kenyérnek a nevét. Még nem hagyta el első gyermekségét, amikor grammatikusok, nevelők, papok kezére került, hogy egyszerre sajátítsa el a betűket és a szent tudományt. (40) Aki úgy gondolja, hogy uralomra született, az egyetlen tisztes tudományt sem nélkülözhet, hogy az isten előtt kedves, az emberek számára hasznos legyen, és aki majd mások elöljárója lesz, annak elsősorban arra kell törekednie, hogy erényben és jelességben egyképpen kiemelkedjék. Apja, Géza, semmit sem felejtett el, ami a jövendő király felkészítéséhez szükséges, és az áradó isteni kegyelem sem hiányzott, mert úgy tartják, hogy a jó fejedelem inkább születik, mint készül. Sohasem távozott Adalbert mellől, akinek tanításából és példájából annyi életszentséget sajátított el, hogy őt tartotta a nemzet üdve és élete egyedüli teremtőjének és mesterének. A fiút gyakran hívták tanácskozásra, ahol elmésen értekezett a vallásról, a hitbuzgalomról, a közjóról, az igazságról, a jámborságról, elítélte a kegyetlenséget, a gyilkosságot, a rablást, erőszakot, házasságtörést; azt erősítgette, hogy nincs fontosabb mint az istent félni és szeretni, nincs becsesebb és hasznosabb a vallásosságnál és ártatlanságnál. Néhanapján kikelt a szittya vadság ellen, az isten imádatától elfordult elméket pedig korát meghazudtoló komolysággal és hévvel korholta. Sohasem tapasztalták, hogy az isten nevéről vagy a róla való elmélkedésről megfeledkezett volna. (45) Az ártatlanoknak és szánalomra méltóknak készséggel nyújtott pártfogást, megvédelmezte őket atyja előtt, akit mindennap figyelmeztetett, hogy el ne kövessen valami jogtalanságot. Folytonosan a papi gyülekezetben és az istentiszteleten forgolódott. Kora ifjúságában sokszor átvette apja feladatát, hogy az öreget mentesítse a fáradozástól és a kellemetlenségektől, az államot a károsodástól. Apja helyett gyakran ítélkezett, kihallgatta a követeket, és válaszolt nekik. Amikor Géza észrevette, hogy őt a kor már elgyengítette, fia pedig a legkevésbé sem éretlen az uralomra, gyűlést hívott egybe, és az ország valamennyi főembere előtt így beszélt:

Midőn öregségünkben veszedelmesen fenyeget az idején való halál, nekem és nektek, társaim, gondoskodnunk kell arról, hogy távozásommal baj ne érje államunkat. Jövevények vagyunk idegen földön, mindenfelől ellenséges szomszédsággal bekerítve, ezért az idő és a helyzet megköveteli, hogy elébe vágjunk a jövendő bajoknak, és megfelelően gondoskodjunk javunkról. (50) Mindörökre megbélyegeznénk magunkat, ha a birodalom, amelyet őseink szereztek, gyarapították és ránk hagytak, hanyagságunk folytán elpusztulna. Nehéz nagy dolgot szerezni, ám a megszerzettet megtartani még nehezebb. Én, akit az állam élére állítottatok, nap mint nap ezen rágódván magamban, úgy döntöttem, hogy eleink szokásával ellentétben békével és igaz vallással kell megerősíteni a birodalmat, tudván, hogy nincs annál jobb eszköz az emberi és isteni boldogságra. A békével magunk felé hajlítottuk a szomszédokat; a keresztény vallás felvétele után a magyarok, akiket mindenki úgy gyűlölt, mint az emberevőket, a külföldiekkel való kapcsolat révén szelídebbekké váltak, és mindenütt jobb szemmel néznek rájuk. Most pedig dönteni kell, hogy miképp lehet tovább erősíteni a szilárd hatalom azon alapjait, amelyeket a béke és a vallás meghonosításával megvetettünk. Ha elképzelésemet a ti akaratotok támogatja, olyan döntés kínálkozik számotokra, amelyben nem emberi szándékok között kell választanotok, hanem az isteni parancsot követnetek. (55) Többször hallottatok tőlem arról a kedvező álomlátásról, amelyben az isten égi hírnök útján közölte velem, hogy sohasem fogom Magyarország-szerte elterjeszteni az igaz hitet, nem alapítok a Pannóniákban egyházakat az igaz istennek, mert e szentséges mű alapjait embervérrel mocskolt kéz nem rakhatja le; de nemzek fiat, aki mindezt végbeviszi, és mindnyájatokat elvezet a jó valláshoz, az isten tisztes ismeretéhez. Sokakat vontunk hitünkre, a többiek azonban, akiknek a száma mérhetetlen, nem szakítottak a szkíták pogány szertartásaival, megátalkodott elmével mindmáig ellenállnak. Tudtok asszonyom álmáról is, amelyben István, a mennyei első vértanú ugyanerre oktatta ki őt, és ezért fiunk István nevét kapta. Tehát valamennyi istenség őt jelenti ki birodalmatok számára a legmegfelelőbbnek, én pedig, nehogy közügyben egyéni elfogultság vezéreljen, nem is javasolnám nektek ilyen nyomatékosan, ha állításomat nem támogatnák szemmel láthatóan fiam képességei, életmódja, erkölcsei, tettei. (60) Tanúságra hívom megváltónkat, Jézus Krisztust, akit Adalbert mostanában ismertetett meg velünk, hogy kora gyermekségétől kezdve hihetetlen tapintattal és hallatlan tisztelettel korholta folyvást apja ostobaságát, és intett, hogy állandóan az isten imádatával foglalkozzam. Hogy nyájasan bánjak veletek, csökkentsem az adókat, fékezzem meg az erőszakot, a gyilkolást, a latorságot, vessek véget a háborúknak, támogassam a nyomorultakat, adjak mindent a szegényeknek, egyformán tartsam az előkelőket és az alacsony sorúakat. Bevallom, hogy sok mindent a gyermek tanácsára és biztatására tettem, és úgy tekintettem intéseit, mintha égi küldöttől kaptam volna. Kijelentem, hogy tőlem származik. Minden előjel azt jósolja, hogy nektek és a közérdekre született. Lelkiismeretem parancsára én is gyakran voltam kénytelen atyai tekintélyem ellenére tisztelni őt, mert hogy ő mily nagy súllyal bír, arra az isten is figyelmeztetett, azt a tények is szemmel láthatóvá teszik. Ezért hát, jó férfiak, akik velem és a közösséggel szemben derekasan viselkedtetek, és a katolikus vallást felvettétek, nyomatékosan kérlek titeket, mert látjátok, hogy életem végére értem, hogy az értetek és a közjóra született Istvánt állítsátok apja helyére, és ez a nép határozatából és a hadsereg beleegyezésével történjen, nehogy ellenkező esetben úgy lássék, mintha szembeszegülnétek a szellemek akaratával és parancsával, akik az égből üdvösségetekre ügyelnek. (65) Ha ezt most elhatározzátok, tekintélyetek ennek elfogadására fogja kényszeríteni a többieket is. Nemcsak nyomorult öregségem és beszédem, nemcsak irántatok való szeretetem emléke késztethet benneteket ennek megtételére, hanem tulajdon hasznotok, a birodalom érdeke és az isten akarata is. Én pedig, ha kikönyörögtem tőletek azt, ami nektek és a népnek jó, ha a fiam kezébe leteszitek az esküt, hogy minden parancsát végrehajtjátok, úgy távozom el ebből az életből, mint aki a legnagyobb jótéteményt kapta tőletek. Szeressétek és tiszteljétek tehát Istvánt, akit az ég adott nektek, tartsátok meg az egyetértést és a békességet, terjesszétek a katolikus vallást, mely ha egyszer behatol a magyarok kemény szívébe, kiirthatatlanul benne is marad örökre. Mert az isten azért telepítette a szkíták dacos maradékát a keresztény közösség eme végvidékére, hogy a helyes vallást magába szívja, s aztán az igaz hitet minden hitetlenséggel szemben állhatatosan védelmezze.

Alig hogy az agg ezt előadta, a könnyek árja véget vetett a beszédnek. Akik jelen voltak, hasonlóképpen elérzékenyültek, és valamennyien készséggel támogatták javaslatát, mert nem tudtak sem az államra nézve üdvösebbet határozni, sem hálásabb köszönetet mondani a mindannyiuk szemében az oly sok érdemet szerzett fejedelemnek. (70) Istvánt apja jelenlétében mindenki egyetértésével, nem emberi, hanem isteni akaratból megválasztják, mégpedig nem fejedelemnek, mint az apja volt, hanem a magyarok királyának, és átadják neki a legfőbb államhatalmat. Valamennyi nemes és közember leteszi kezébe az esküt, hogy parancsát sohasem szegi meg, készséggel és hűséggel teljesíti a szolgálatot, mennyei küldöttnek tekinti őt, majd az előkelők kezükkel a trónra emelik, és mindenki királyként köszönti. Miután visszaviszik a táborba, a testőrlégiók ugyanezen köszöntéssel megerősítik. Géza a jóindulat viszonzásaképp az atyák közül többet hivatalokkal tisztel meg, elengedi az adókat, a katonák között rang szerint élelmet és ezüstöt oszt szét, a nép közé aprópénzt szór, az általános vigasság kifejezéséül játékokat rendez, és mindenütt minden oltárnál ünnepi misét tart. Aztán, előrehaladván az aggkori hurut, néhány nap múlva a magyarok nagy szomorúságára elköltözött az életből, és fájdalmas hiányt hagyott maga után Pannóniában. A jámbor fiú a legméltóbb temetséggel és páratlan gyászpompával tisztelte meg elhunyt apját. (75) Már korábban megkezdett uralkodását hallatlan buzgalommal és igazságossággal folytatta, akár törvényt ült, akár rendeletet hozott, akár barátokkal beszélgetett, akár úton volt. Látszott, hogy minden cselekedetében állandóan csakis az istent tartja a szeme előtt, akit úgy tekintett, mint tetteinek mennyei bíráját és ellenőrét, aki előtt minden órában bűnösnek vallotta magát, akinek minden tettéért számot kell adnia, s érdeme szerint bűnhődnie.

Géza halála után Adalbert püspök úgy vélte, hogy pannóniai küldetésének isten akarata szerint bőségesen eleget tett, elhatározta, hogy máshová vándorol, hogy a világ messzi tájain hintse az isten igéjét, és tanítson igaz vallásra barbár nemzeteket; útnak eredt azokhoz a szarmatákhoz, akiket most poroszoknak nevezünk, és akik a Venedicus-öböl mentén laknak, azt tervezte, hogy vagy elvezeti a világosságra az isten tiszteletében járatiari népséget, vagy Krisztus nevéért szép halált nyer. Mindössze két társat választott magának, akikről tudta, hogy jól tűrik a fáradságot, és elment Poroszországba; egy félsziget formájú helyre érkezett. Amikor a pogányok meghallják, hogy más vallású ember jött hozzájuk, nagy tömegben odasereglenek, ahol az idegen férfit tudják. (80) Imádkozás közben találják, mire azonnal rárontanak, versengve kezdenek gorombáskodni, és miközben ő a földre térdepelve könyörög, irgalmatlanul megverik. Miután a barbárok dühe kissé alábbhagy, megkérdezik, kiféle volna, mire azt válaszolja, hogy keresztény, és annak a szellemnek a tisztelője, akitől minden származik; azzal a feladattal érkezett az igaz hitet nem ismerő Poroszországba, hogy kiragadja azt az ördög torkából, kiirtsa a pogány rítusokat, és a néppel megismertesse Jézus Krisztust és a mindenség teremtőjét. E szavaira ordítozás támad, a férfit roppantul nevetségesnek tartják, még jobban zajonganak, a földet talpukkal, dorongokkal csapdossák, és egyszerre üvöltöznek, hogy az üres babonaságot hirdető embert tüstént ki kell ebrudalni, sokan gúnyolják, többen kegyetlen halállal fenyegetik, ha földjükről nem takarodik azonnal. Miután látta, hogy semmire sem megy velük, azon kezdett gondolkozni, hogy kicseréli az öltözetét, megnöveszti a haját és a szakállát, hogy a barbárokkal meghittebben tudjon értekezni. Azt gondolta, hogy ha kapcsolatot teremthetne velük, lassacskán és észrevétlenül az isten igéjét is hinthetné közöttük. (85) Amikor azonban rájött, hogy semmi sem sikerül neki, feladta ezek üdvözítésének a reményét, és útnak indult Livóniába, mely a Szarmata-öböl partvidékén észak felé terül el, és azzal a szándékkal ment oda, hogy vagy keresztény hitre téríti ezt a szörnyen vad vidéket, vagy a szentséges vallás hatósugarának terjesztése közben dicsőségesen meghal. Livóniába érkezve igyekezett isten igéjével szelídíteni a vadállati népség makacs lelkét, és eközben egyik társa, Gaudentius, álmában meglátta magát, amint mise közben megkérdi az oltárőrt, hogy vajon illendő-e az oltárra helyezett kelyhet egészen kiürítenie; az őr tagadólag azt felelte, hogy a kehely csakis a prágai főpapnak van rendelve, azt egészen csak ő ihatja ki. Ahogy ez álmáról Adalbertnek beszámolt, a szentséges atya megértette, hogy a várva várt vértanúság ideje elérkezett. Hatodnapra, midőn Gaudentius az ő jelenlétében misét tartott, az istentisztelet végeztével eltávozást kért, hogy fáradt tagjait kissé megpihentesse; és míg aludt, váratlanul megjelent az istentelen tömeg, körülfogta és megragadta őt, aki meg sem rettent, bilincsbe verték, felhurcolták a hegyoldalra, odakötözték egy karóhoz, és testét hét lándzsával keresztüldöfték. (90) Úgy tartják, kínjai közt e szavakat mondta: Megkaptad, Adalbert, amit kívántál, most önként halsz meg Krisztusért, aki érted és a többi halandó üdvéért szívesen vállalta a keresztet, hét ajándékkal ékesített téged az isten, és csodálatos bátorsággal erősített meg, mert azt akarta, hogy megtiszteltetésül hét lándzsa döfjön keresztül; halj meg tehát szépen, csúfold meg az alvilágot, és kiszabadulva e nyomorúságból, repülj édes megváltódhoz. Miután a mártíromsággal gyönyörű diadalt aratott, kilehelte a lelkét, mire a kötelékek, amelyekkel megkötözték, önmaguktól lehullottak, ő pedig a póznáról a földre esett; teste széttárt karokkal, a keresztre feszített módjára terült el a földön; fejét a keresztények kigúnyolása végett nyársra húzva körbehordozták a falvakon és községeken. Azt mondják, életében is, halálában is számos csodát művelt; amikor a prágai főpapságot viselte, megjelent előtte Jézus, és e szavakat intézte hozzá: Adalbert, te itt hortyogsz, míg ez a nép a vesztébe rohan. Ettől ösztökélve hirdette Morva- és Magyarország-szerte mindenfelé a keresztény vallást, és ment aztán Lengyelországba. Az a bámulatra nagyon is méltó dolog sem hallgatható el, hogy hóhérai a teteméről levágták az ujját, amellyel prédikálás közben gyakran mutogatott, beledobták a Venta folyóba, egy hal bekapta, melynek a gyomrában valami fáklyaként világított; (95) a csodától felizgatott halászok nagy buzgalommal igyekeztek kifogni a halat; és amikor felvágták, megtalálták Adalbert fáklyaként világító ujját. De térjen vissza a szó István királyhoz.

Amikor Géza az üdvösség kilencszázkilencvenhetedik esztendejében meghalt, az ifjúság küszöbén álló fia valamennyi főember szavazata alapján már elnyerte az uralmat, és másra sem törekedett nagyobb buzgalommal, mint hogy minden magyart az igazság világosságára vezessen. Jól tudta, hogy egy fejedelem sem uralkodhat sokáig, ha nem tűnik ki igazságossággal és vallásossággal. Minden erejével erre törekedett, és hogy ezt könnyebben elérhesse, nekifeküdt az isteni könyveknek. Maga mellé vette a szent dolgok tanítóit, és bizalmasaiként állandóan ott tartotta őket. Minden komoly ügyben szent férfiakkal tanácskozott, nehogy tudatlanságból bűnbe sodorja magát és övéit. És mert elsősorban a közjóra fordított gondot, amelyet a környező tartományok nyugton maradása nélkül nem érhetett el, uralmát mindenekelőtt az összes szomszéddal megkötött és megtartott békével biztosította, hogy ha a Krisztus hitének felvétele miatt makacskodó népek vagy főemberek között lázongás támadna, azok külföldről ne remélhessenek segítséget. Attól tartott ugyanis, mint ahogy később történt is, hogy a szkíta lélek nem fogja egykönnyen elfelejteni a nemzeti rítusokat. Sőt, azt is észlelte, hogy a keresztvízben megfürdettek közül sokan tisztességből, néhányan a király kedvéért vették fel a katolikus vallást, de önszántukból nagyon kevesen. (100) Azt viszont nem tudta elviselni, hogy a kárhozatos bálványimádás az egész népet tönkretegye, ezért föltette magában, hogy vagy elvezeti azt az üdvhozó valláshoz, vagy királyságával együtt életét is elveszíti. Úgy gondolta, hogy az ellenállókkal kissé szigorúbban kell eljárnia, de mert nagyon sokan voltak, akiket erőszak nélkül nem lehetett észre téríteni, sok főúr hatalmas tömeg élén összeesküdött ellene, belháborút kezdett, a többieket visszariasztotta a már bevezetett vallástól, és hogy a szittya vadságból ne engedjenek, eleinte a falvakban dühöngtek szanaszét, pusztították a birtokokat, majd erejük megnövekedvén nekimentek a királyi városoknak, és először is a jeles Veszprém városát támadták meg, amely Pannónia tava mellett fekszik, hogy a királynak nagyobb bosszúságot okozzanak, és növeljék azok merészségét, akik az ő vallásával szemben állnak.

A magyarok évkönyvei azt írják, hogy e lázadás kezdeményezője Kupa volt, a Kopasz Zerénd fia, aki a somogyi földön uralkodott. Ez Géza halála után István anyját bujaságból feleségül akarta venni, hogy e házasság után Istvánt csellel megfossza az életétől, és aztán megszerezze a hatalmat. Mivel napról napra várta az alkalmat vágya beteljesítésére, ebben a forrongásban nem maradhatott nyugton, mert nem részt venni akart a lázadásban, hanem az élére állni annak. A hatalomvágytól elragadva semmibe vette a vallást, a törvényt, emberséget nem ismerve szentet, szentségtelent egyformának tartott, és mert vadsága a szkítákét is meghaladta, buzdította a falvakat, városokat egyaránt, hogy hagyják cserben a király iránti hűséget és ezt a babonát; veszekedett merészséggel az összeesküvés vezetőjének tolta fel magát, vádaskodásokkal árasztotta el a királyt, hogy a gyűlölséget növelje ellene; (105) mindenfelé hirdette, hogy nemzetének apjánál is veszedelmesebb ellensége lesz, hiszen jobban pártfogolja és szereti az idegeneket, mint a sajátjait, megparancsolta, hogy semmisítsék meg Marsot, Herkulest és a nemzeti isteneket, akiknek pártfogása alatt a magyarok dolga oly szépen haladt, mindenütt összetörte szentséges szobraikat, együgyű babonákat akar bevezetni, sőt, a harcias népet nyugalommal és tétlenséggel ellankasztotta, káros békét kötött, holott a magyarok mindig erővel és haddal keresték a kenyerüket.

Miután szinte egész Alsó-Pannóniát fellázította, a király gyalázatára súlyos ostrommal szorította meg Veszprémet. István azonban e nagy felfordulásban sem veszítette el a bátorságát, mert tudta, hogy isteni oltalom alatt áll, hanem gyorsan és okosan megtett mindent, hogy Kupa vakmerőségét megfékezze; egész Magyarországon toborzást tartott, elsősorban pedig az isten segítségét kérte a mennyből, leginkább az isteni Márton pártfogását, hogy ne hagyja magára az ő Pannóniáját; aztán ünnepélyes fogadalommal felajánlotta az ellenséges zsákmány nagy részét, továbbá alkalmi sereget állított, összeszedte a főembereket, akiket ő és az apja jótéteményekkel a hűségére vont, és semmit sem hanyagolt el, amit a háborúra szükségesnek tartott. Összegyűjtve a sereget, a Garam folyónál veri fel táborát, és az istennek szentelt ifjú itt köt először kardot a közjó védelme érdekében. (110) Két, hűségben és hadtudományban kiemelkedő lovaskapitányt nevez ki, egyiküket Hontnak, a másikat Pázmánynak hívták. Azt mondják, ezek nemes származású teutonok és buzgó keresztények voltak, akik Géza uralkodása idején Pannóniába jöttek, és mert békében, háborúban érdemeket szereztek a magyarok előtt, Géza mellett mindig fő helyet tartottak az előkelők között, és őt is, fiát is nagyban támogatták Krisztus hitének terjesztésében. Ezek úgy gondolták, hogy a hittel ellenkezőket szolgaként kell kezelni, nemesek viszont azok legyenek a magyarok közül, akik elsőként szegődnek a vallás mellé. Géza az ő javaslatukra adott ki törvényt. Mellettük a vendégjogon csatlakozott alemann Vecellint teszi meg hadvezérnek, és rá bízza a sereg fővezérletét. Miután mindez rendben megtörténik, hadra kész sereggel megindul Kupa ellen. Amikor pedig az összeesküvők táborát megközelítik, a két fél azonnal összecsap. Testvérharc folyván, annál elszántabban és kegyetlenebbül verekednek mindkét oldalon, miközben a szerencse hol ide, hol oda mosolyog, és a csata egyenlő esélyekkel folyik. Ezért az ütközet hosszú és roppant véres lett. (115) A király elsősorban nem fegyverrel, hanem imádsággal és a katonák biztatásával harcol, vágtat a légiók között, bátorítja a vezéreket és a századosokat, biztatja a szakaszokat és a századokat, hogy férfiasán verekedjenek Krisztus kegyelméért, visszaszólítja a megfutamodókat, olykor erősen korholja a gyávákat, segítséget küld a szorongatottaknak, és mindent megtesz, amit egy kiváló hadvezérnek tennie kell. Vecellin, aki a jobb szárnyon parancsnokol, és négyszögű hadrendben Kupával áll szemben, tudja, hogy ha a vezér hadsora enged, a többiek könnyen megfutnak, ezért veszekedetten csatázik. Kupát keresi mindenfelé, hogy párbajban csapjon össze vele.

Amikor a csata kimenetele kétségessé válik, a király égre tárja a karjait, és a vereség elkerülése érdekében e szavakkal rimánkodik: Kegyelmes isten, aki igazságod fényét a rám bízott nyakas és dacos népre árasztottad, hogy vallásod sugaraival megvilágosítva a keresztény közösség határainak állandó őrzője legyen, alázatosan kérlek, add vissza az ingadozók bátorságát, önts erőt az égből népedbe, hogy mennyei segítséggel összetörje ellenségeidet. Te pedig, Jézus Krisztus, a legfőbb jó, akinek vezérletével és zászlaja alatt küzdünk, üdvszerző szenvedésedre kérlek, légy az érted harcolók mellett, kegyelmeddel engedj híveidnek győzelmet, állítsd meg szégyenletes futásukat. Hálám jeléül felajánlom mindennek a tizedét, és mindenfelé bazilikákat szentelek dicsőséges nevedre. Alig hogy ezt elmondja, a légiók között hirtelen zajongás támad. Vecellin hátraszorítja Kupa szárnyát; amikor István meghallja, hogy a két vezér párbajban csap össze, jelentékeny csapattal azonnal odasiet. (120) A kimerült és már megrendített ellenfelet összetöri. A hadsor közepén rátalál Vecellinre, és istennek hálálkodva megdicséri őt, amiért levágta Kupa fejét, és dicső zsákmányt szedett az ellenségtől. A fejet körülhordozzák a sorok között, és ezzel az ellenfél bátorságát úgy megrendítik, hogy az szanaszét fut. Nagy és kegyetlen mészárlás következik, az összeesküvés vezetőit jórészt elfogják és a táborban megölik, a többiekkel a király utasítására szelídebben bánnak. A győzelem után Kupa testét négy részre vágják; az egyiket az esztergomi, a másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapura függesztik fel, a negyediket elküldik Erdélybe, és Gyulafejérvárott szögezik ki, hogy megriasszák a dákokat. Ezt a régiót a magyarok bő aranyterméséről hajdan kincses Erdélynek nevezték. A többi foglyot bűnük súlya szerint büntették. Az ütközetben derekasan viselkedő katonákat és vezéreket pedig a királyi nagylelkűség rangjuk szerint jutalmazta, a fővezér nagy adományt és fontos tisztségeket kapott, mint mondják, az uralkodó bőkezűen mezővárosokkal és falvakkal adományozta meg; tőle született Rád. (125) Rádtól Miska, Miskától Kupa és Márton született, akiket Magyarország vezető főurai között mindig kiemelkedőnek tartottak. És hogy a mennyei Mártonnak, a pannon nemzet patrónusának tett fogadalom teljesüljön, a király elrendelte, hogy a somogyi nép, amely a zsarnok Kupa vakmerőségét támogatta, mindörökre köteles legyen az isteni Márton bazilikájának évi tizedet adni nemcsak gabonából, borból, baromból, hanem gyermekeiből is. Ezenkívül a fegyverzsákmány harmadrészét a templomajtókra függesztették. Az üdvös győzelemért könyörgéseket tartottak, minden oltárnál ünnepélyes misét rendeztek.

A nagy siker nem tette fennhéjázóvá a király elméjét, hanem az isten hő szeretetére gerjesztette; naponta a földre borulva kérte őt, engedje meg, hogy mielőtt e világból távoznék, nemes elhatározását mennyei segítséggel megvalósítsa, és egész Magyarországot az igaz hitre térítse. Hogy az istentől ezt kieszközölhesse, gyakran könyörgött vezeklőövben, fején hamuval, szüntelen imádkozott a templomban, és dicséretes szándékát irataiban mindenfelé hirdette. (130) Ezért a társadalmi haszon érdekében sok pap jött önként, hogy Magyarországon az isten igéjét prédikálja, idezarándokoltak a katolikus vallás kedvéért, mert a fejedelem szentségének híre is vonzotta őket, akinek nevében sok embert távoli vidékekről hívtak Pannóniába, és elsősorban az életszentségével kiváló Asztrik jött a tanítványaival, akik közül Bonifác az úr nevének hirdetésére Alsó-Pannóniába menve gyönyörű halállal az istenségek közé emelkedett. Aztán Dalmácia polainak mondott vidékéről két remete, kinek egyikét Andrásnak, másikát Benedeknek hívták. András életszentségével csodákat művelt; Benedek a mennyei vértanúk közé került, mert Krisztusért a vérét ontotta. Asztrikot és tanítványait a király tisztelettel fogadta, a Vas-hegy tövénél telepítette le, és megengedte, hogy ott nagy költséggel felépítsék az isteni Benedek zárdáját. Sőt, ezt a bazilikát jelentős adományokkal és számos birtokkal meg faluval meg is ajándékozta, hogy a szerzetesek könnyebben maradhassanak meg ebben a zárt világban. Mivel kitűnő embereknek ismerte meg őket, életmódjuk nagyon megtetszett neki; az ő segítségükkel és közreműködésükkel érte el, hogy a magyarok részint önszántukból, részint kényszerűségből meg félelemből elfogadták az igazság világosságát. Mindenkit arra kényszerített, hogy megtanulja a szent törvény parancsait és az igaz vallás tanait, a pogányokra kemény büntetéseket mért; aztán, hogy istennek méltó hálát adjon, a szent nyájat pedig pásztorokkal oltalmazza, püspökségek alapítására gondolt. (135) És mert a természet parancsára szülőföldjét kiváltképpen szerette, először az esztergomi egyházat állította fel, és azt érseki székhellyé tette, utána megszervezte a kalocsai egyházmegyét, és annak főpapjául Asztrikot jelölte ki, akiről tudta, hogy erkölcsben, tudományban kiváló, és a püspökség felvétele után Anasztáznak nevezte el őt. Az apja halálát követő negyedik évben úgy határozott, hogy elküldi Rómába a pápához; utasította, hogy Krisztus helytartójától kérjen apostoli áldást a magyarokra, akik az ő vallását most vették fel, és kérje, hogy sorolja be őket a Péter nyájába; azután, hogy az esztergomi egyházat nyilváníttassa érsekséggé; továbbá, hogy a Magyarországon mostanság alapított többi püspökséget szentséges hatalmával erősítse meg; végezetül, mert minden hatalom az istentől való és az ő segítsége nélkül a legkomolyabb vállalkozásokat sem lehet végrehajtani, áhítatosan könyörögve eszközöljön ki püspöki áldással királyi jelvényeket. Asztrik elindul Rómába, és éjt nappá téve siet, hogy megbízatásának a legnagyobb buzgalommal eleget tegyen. És mit tesz isten, aki a jámborok szándékaira és jutalmazására mindig gondol? Bizony, a legkedvezőbb pártfogással kíséri őket. (140) Mert Benedek pápától ugyanezen esztendőben ugyanezt kérte követei útján Mesko, Lengyelország fejedelme, aki népével együtt megtért, miért is a főpap tekintélyes költséggel koronát készíttetett, hogy a vallás és a hit terjedése fölötti örömében Mesko fejedelmet, Krisztus újonc katonáját, derék cselekedetéért királyi fejékkel tüntesse ki. Asztrik egy nappal előbb érkezik a városba, mint ahogy a lengyeleknek szánt korona átadásra kerül; és lám, előző éjjel a pápa előtt álmában megjelenik isten hírnöke. Üdv neked, főpap! – mondja. Tudd meg, hogy holnap eljön hozzád a pannóniai nemzet követe, aki arra kér, hogy a lengyelek számára készített koronát jóindulatod és pártfogásod jeléül királyi fejékként az ő fejedelmének add; és mert méltán kéri, teljesítsd az égi parancsot, és neki add. Miután ezt a fülébe súgta, Asztrikot a nap második órájában bebocsátották az apostoli tanácsba, ahol rendben előadta a király üzenetét, és ismertette áldásos cselekedeteit, elbeszélte, mekkora előmenetelt szerzett a katolikus vallásnak a Dunán túl és innen, azt egészen a gátakig és a szarmatákig elterjesztve, és ezzel hihetetlen örömet szerzett az apostoli karnak. Az ügyet a tanács elé vitték, és ellentmondás nélkül a király kívánsága, illetve a követ kérése szerint döntötték el, úgyhogy a legkeresztényibb uralkodó nemcsak királyi koronát kapott, nemcsak megerősíttetett apostoli tekintéllyel királyságában, és nemcsak jóváhagyták tetteit az általa felállított püspökségekkel együtt, hanem mint az isten igaz és hű katonáját, mint apostolt, tekintélye növelése érdekében azzal is megtisztelték, hogy ő is, a következő királyok is mint örökös apostoli legátusok visszavonhatatlan engedélyt kaptak ennek jelvénye, a kereszt viselésére. (145) Miután a követ nemcsak tervei szerint, hanem reménye és várakozása felett is mindezt kieszközölte, óriási örömmel visszatért Pannóniába. Amikor Esztergom közelébe ért, a király a papok és püspökök páratlan pompájával elébe ment, és istennek hálálkodva fogadta Asztrikot, aki hozta a pápai adományokat, és felmutatta a koronát meg a keresztet; az apostoli jelvényeket István a legnagyobb tisztelettel vette, és a római pápa nevének hallatára a nép szeme láttára minden alkalommal fejet és térdet hajtott, hogy példájával mindenkit a római püspök és az apostoli szenátus iránti engedelmességre és hódolatra ösztönözzön.

A béke fiának vallotta magát, és hogy ennek alapjait meg ne rongálja, ezután különböző törvényeket és határozatokat hozott, elsősorban a bérgyilkosokra, a házasságtörőkre, a gyilkosokra, aztán az erőszakoskodókra, a rablókra és a tolvajokra hirdetett főbenjáró büntetést; nagyon szigorúan ügyelt a szentségtörőkre, a pogányokra, az istenségek meggyalázóira; súlyos megtorlással fékezte a jogtiprást, a vakmerőséget és minden gonosztettet; gondosan ügyelt arra, hogy senki se zaklathassa szomszédját pereskedéssel; (150) bámulatosan pártfogolta az özvegyeket és az árvákat; hogy a három gyermek szokását támogassa, jutalmat ígért a házaspároknak; a világiaknál gyalázatosnak nyilvánította a magányos életet; hogy a keresztény község szaporodását saját példájával elősegítse, mint mondják, bárkivel kötött is házasságot, azzal előzőleg egy darabig ismerkedett, nehogy idegen természetűvel kösse össze magát. Elsősorban is a legszentebb második Henrik császárral való rokonság került szóba, aki harmadik Ottót követte, a bajor fejedelmek legnemesebb véréből származott, és az uralomra részint emberi, részint mennyei akarat emelte. Boldog Volfgang regensburgi püspök jóslatából álmában értesült arról, hogy római császár lesz. Majd nemsokára, uralmának kezdete után elment Itáliába, és nyolcadik István császárrá tette, itt szerencsésen végrehajtotta jámbor küldetését. Mert Capuát, amelyet a szerecsenek elfoglaltak, az ellenség kiűzése után visszaszerezte, kegyetlen háborúban elüldözte Mel helytartóját, a konstantinápolyi császár kapitányát, Bubagant, akinek segítségével a szerecsenek Itáliát újra megrohanták, és négy hónapi ostrom után elfoglalta az Apulia határán fekvő Troia várost, ott, ahol állítólag Hannibál tábora állt, és amelyet Bubagan görög telepesekkel újjáépített, hogy a calabriaiakat és az apuliaiakat könnyebben tartsa a görögök pártján. Firenze városa előtt egy magas hegyen megalapította San Miniato zárdáját. Hagyta, hogy a firenzeiek elfoglalják és lerombolják Fiesolét, mert ez a város túlságosan elhatalmasodott; fegyverrel kényszerítette Krisztus vallására a cseheket, a polyákokat és a szlávokat. (155) És mert ütközet előtt gyakran áldozással erősítette meg a seregét, úgy gondolta, hogy csapatai előtt az isteni Lőrinc, György és Adorján jár egy fegyveres angyallal. Aztán az e világi császársággal meg nem elégedve, nehezebb úton halhatatlan királyság felé kezdett törekedni, és hogy ezt könnyebben megszerezze, minden erejét az isten tiszteletére fordította; számos egyházmegyét és püspökséget fundált, a szlávok szomszédsága miatt leomlott püspöki szentélyeket a saját költségén helyreállította; Hildesheimben, Magdeburgban, Strassburgban, Meissenben és Merseburgban, mint látható, különböző templomokat és kolostorokat alapított, amelyeket bőkezűen ellátott javadalmakkal és egyházi fölszereléssel. Ártatlansága hasonlíthatatlan volt, és hasonló feleséget talált, akinek Kunigunda volt a neve. Inkább mennyei, mint emberi házasságot kötöttek nem viszketeg vágyakozásból, hanem a legtisztább szándékkal, megegyezés szerint egy hittel, érintetlen szüzességgel, jogban és igazságban egy akarattal, egyformán visszautasítva a mohóságot és a mértéktelenséget, egyformán vágyva a mennyei szeretetre. Házasságuk kezdetén örök tisztaságot fogadtak az istennek, azt remélték, hogy a császári méltóság alatt elrejthetik szüzességüket, és versengve igyekeztek jót cselekedni az istenekkel és az emberekkel, ezért nem véletlenül tettek sok csodát. (160) Több író elmondja, hogy Henrik a halála előtti napon magához hívatta hitvese szüleit meg a birodalom főembereit, és bevallotta előttük, hogy Kunigunda ugyanolyan szeplőtelen, mint ahogy elvette.

István tehát ismerve második Henrik szentségét, tetteinek dicsőségét és vallásosságát, hiszen az ő segítségével és ösztönzésére térítette a magyarokat az igaz vallásra, szeretett volna hasonló erkölcsű asszonyt találni; ehhez járult a császár tekintélye és hatalma is, amelyet saját érdekeire tekintve igen nagyra tartott. És mert Henrik is ismerte István kiválóságát és vele született életszentségét, erősen szorgalmazta, hogy valamilyen rokonságba kerüljön vele, melynek révén a két ellenségeskedő náció, amely sok-sok esztendőn át kegyetlen harcban állt egymással, összebékül, az isteni király szentsége pedig nagyobb teret kap, hiszen az ő bölcsességének és tevékenységének volt köszönhető, hogy a magyarok, akik szittya vadsággal sokáig háborgatták a szomszédokat, Krisztus vallására álltak, és a szomszédok meg a keresztény társadalom számára hasznosakká váltak, így tehát, amikor a pannon király megkérte nővérét, akinek Gizella volt a neve, Henrik szívesen hozzáadta, hogy szentéletűségben vetekedjék a férjével, az alemannokat és a magyarokat pedig mindörökre összebékéltesse. Egyesek véleményével szemben valamennyi évkönyvíró erről a rokonságról beszél; a magyar évkönyvek azonban másképp tudják, amennyiben azt állítják, hogy a szentséges István Gizellát, Vilmos herceg leányát vette feleségül. (165) Vilmos szent Zsigmond burgund király fivére volt, aki Zsigmond vértanúhalála, hogy ne mondjam, pusztulása után Henrik császárhoz menekült, annak tanácsára Velencében telepedett le, és a császár nővére, Gertrúd volt a felesége; ettől született a leánya, a Magyarország királyával eljegyzett Gizella; Gertrúd korai halála után elvette szent István nővérét, akitől Pétert nemzette, aki aztán a királyi trónra emelkedett. Azt mondják, az isteni királynak több fia volt ettől az asszonytól; hogy a többiekről, akiknek a neve nem maradt ránk, hallgassak, elsősorban Imre, aki olyan isteni tulajdonságokkal rendelkezett, hogy meglátszott rajta az égi szülőktől való származás. Szemérmessége és önmegtartóztatása mellett oly nagy jámborságot tanúsított az istenek és az emberek iránt, hogy úgy gondolták, Gizella nem is földi, hanem mennyei akaratból házasodott össze Istvánnal. Egymással vetélkedve végezték a legszentebb cselekedeteket, egyik sem tűrte, hogy a másik megelőzze az istenességben, és a házastársi szeretetet Krisztusban kötve gyakorolták. (170) Bár az asszony mindenki iránt igen kegyes volt, a legnagyobb jótékonyságot mégis a nyomorultak és a szerencsétlenek, a papok és a templomok iránt tanúsította. Minden bazilikát áradó bőkezűséggel támogatott, hogy az egyházi fölszerelésből semmi se hiányozzék; az istenek szobrait próbált ezüstbe, aranyba öltöztette. A papi gyülekezetek között gyakran osztott szét drágaköves tálakat, arannyal átszőtt, tetemes költséggel készült szent öltözeteket. A veszprémi székesegyházat a saját költségén építette föl, és bőségesen megajándékozta mindennel, ami az istentisztelethez szükséges; busás jövedelmet is rendelt, amelyből a főpapok és a papi testületek méltóságukhoz illően élhettek. Férje, hogy nejétől el ne maradjon, hasonló buzgalommal gondoskodott az érseki székesegyházról és a többi püspökről, és semmit sem tartott fölöslegesnek, hogy meglássák, nemcsak magát, hanem minden vagyonát is odaadja az istennek és az istentiszteletnek. Emellett földekkel, falvakkal, mezővárosokkal, halászóhelyekkel adományozta meg ezeket, és évről évre gondoskodott gyarapításukról, nehogy az isten szolgáinak valamiben hiányt kelljen szenvedniük. (175) Évente végigvizitálta a zárdákat, a bazilikákat, a szent intézményeket, hogy ellenőrizze a házakat és az embereket, és a felülvizsgálat során nemcsak a papok, hanem a püspökök erkölcseit is szemes gonddal figyelte, a hanyagokat korholta, a buzgókat személy szerint megdicsérte és kitüntette. Felügyelők útján szinte minden hónapban megvizsgálta a városi és falusi papságot, az összes szerzetesi zárdát, életmódjukat, és igyekezett gondosan mérlegelni kinek-kinek a szavait és tetteit, nehogy nyíltan vagy titokban vétek essék, vagy Krisztus vallása ellen történjék valami. Azt mondják, arra volt a legfőbb gondja, hogy a klérus élére mindenütt erkölcsben és tudományban kipróbált embereket állítson. Az isteni Márton kolostorában Sebestyén tűnt fel neki páratlan életmódjával és tudásával, ezt a király bámulatos szeretettel vette körül, és ő kegyeltsége és tekintélye révén odáig jutott, hogy esztergomi metropolitává választatott, elnyerve Magyarországon a legmagasabb méltóságot. Nem tudom, mi okozta, de megvakult, és amikor vaksága megakadályozta a szent hivatal ellátásában, ezt apostoli engedéllyel Asztrik, a kalocsai érsek vette át, mintegy helytartóként. (180) Vakságának harmadik évében visszanyerte a szeme világát, és a római pápa visszahelyezte korábbi tisztébe. A király és a királyné tehát egyforma buzgalommal vetélkedett a legnemesebb erényekben.

Imre pedig, aki Krisztus ily forró szeretetében született, mi más lehetett volna, mint illatos égő áldozat az istennek? Kora gyermekségétől nyilvánvalóan mutatta, milyen szentségre emelkedik majd, tudniillik igen keveset aludt, az éjszakai második őrségváltástól hajnalig Dávid zsoltárait olvasgatta, és elméjében mindegyiket megforgatva istentől irgalomért könyörgött. Apja gyakran kileste ezt, és fia felől nagy reményt táplált. Azt sem hallgathatjuk el, hogy apja egyszer meg akarta látogatni az isteni Márton kolostorát, amelyet Pannónia hegyén óriási költséggel alapított, és megtöltött szerzetesekkel; úgy gondolta, hogy a fiát is magával viszi, jól tudva, mily erős benne az isten kegyelme. Miután útnak eredve a templom közelébe értek, a barátok hosszú sorban elébük vonultak, hogy a királyt méltósága szerint illendően fogadják. Ő pedig előreküldte a fiát, hogy Imrével, mint valami mennyei angyallal megtisztelje az atyákat. (185) Hódolattal fogadták és üdvözölték, ő pedig, mintha az istenség ihlette volna, nem egyformán osztotta csókjait a szerzetesek között, hanem mindegyiknek érdeme szerint adott, úgyhogy – mint mondják – egyet kétszer, mást háromszor, néhányat négyszer, ötször, többet hétszer csókolt meg. A király hátulról, mintegy páholyból szemlélte mindezt, és bár meg volt arról győződve, hogy fia nem oktalanul cselekszik, csodálkozását mégsem tudta elfojtani. A mise rendben lefolyván, megkérdezte Imrét, miért osztotta az atyák között csókjait egyenlőtlenül. Önmegtartóztatásuk ideje szerint adtam a csókokat, válaszolta; és akiknek hetet adtam, azokról tudd meg, hogy örökös tisztaságot őriznek, és a hetes számból megértheted, hogy az erények legtökéletesebbje és legteljesebbje a szüzesség; a szív mélyében fészkel, amely egyedül csak az isten előtt tárul fel, mert ő az, aki az emberek legrejtettebb gondolatait is megismeri. A király elutazása után nem tud nyugodni, míg e dologról meg nem győződik, hogy ebből fia áldott szentségéről nyilvánvalóan megbizonyosodjék, ezért néhány nap múlva mindössze két kísérővel visszamegy a kolostorba, és nemcsak a nappali, hanem az éjjeli misén is részt vesz, hogy kifigyelje, kik azok, akik a hétszeres csókot kapták. A hajnali mise után belopakodik a barátok közé, és észreveszi, hogy azokon kívül, akik a legtöbb csókot kapták, valamennyien visszamentek a cellájukba, ezek viszont ott maradtak a kápolnában, mindegyikük visszahúzódott egy-egy rejtett zugba, hogy szent rigmusokat énekeljen istennek, és az éjszaka hátralevő részét az isten dicséretével töltse. (190) Leshelyéről egyenként odamegy ezekhez, köszönti és megáldja őket, és végül a hétszer megcsókolt Mórhoz ér, akiből azonban sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel, sem ravasz faggatózással nem bírja kiszedni, hogy szüzességét vajon érintetlenül őrzi-e. Másnapra összehívja a konventet, hogy ezt készakarva mindenféle bűnökkel megvádolja és próbára tegye. Ez azonban a rászórt rágalmakra semmit sem válaszol, jól tudván, hogy az isten a halandók minden gondolatát ismeri, miért is a próbatétel után a király elbeszéli jövetele okát, Mór erényességét nyilvánosan megdicséri, és néhány hónap múlva a pécsi püspökség élére állítja őt.

Mást is hiba lenne Imréről elhallgatni. Amikor Veszprémben járt, egy éjszaka egy szál inas kíséretében fölkereste az isteni György régi és becses egyházát, és ott az oltár előtt imádkozás közben jámbor esedezéssel kérdezte az istent, mivel járhatna leginkább kedvében szellemének, ami nagyon kedves lenne előtte. A templomot váratlanul nagy ragyogás töltötte be, és mennyei hang hallatszott: Tudd meg, Imre, hogy istennek semmi sem kedvesebb a szüzességnél; ha tehát nagyon szép áldozatot akarsz nekem hozni, a gondolat és a test szüzességét kérem tőled; ezt ajánljad fel, és tarts ki elhatározásodban. (195) Mire ő: Uram, istenem, aki mindent látsz, és megtartod az esendő embert, aki uralkodsz a föld fejedelmein és királyain, töltsd be rajtam akaratodat, irgalmad harmatával töröld le rólam a kárhozatos kívánságokat. Szilárdítsd meg törékeny szolgádat, és hogy mindvégig kitartson szolgálatodban, jóságoddal mentsd meg őt a gyönyörűségek csábításától és minden bukástól, hogy sohase essen ki kegyelmedből. Aztán figyelmeztette az inast, hogy az ő életében soha el ne árulja, mi történt.

Később az apja, hogy a közjó érdekében utódról gondoskodjék, a gyermeknemzésre már érett Imrét méltó házastárshoz kívánta kötni, úgy gondolván, hogy ha életben marad, nála nem lesz alkalmasabb az ország számára, ha pedig nem, tőle bízvást várhat jámbor és a magyarok kormányzására kiválóan alkalmas utódokat. Ezért eljegyzett vele egy királyi nemzetségből született, szépségre, erényre kiváló szüzet, és figyelmeztette, hogy idővel gyermekekről kell gondoskodnia, hogy Pannónia királyságában ne hiányozzék a törvényes és kitűnő utód. Nagy nehezen tudta ezt keresztülvinni, miután fiát sok kérleléssel rábeszélte, azonban azt tapasztalta, hogy ez ugyan engedelmeskedett és a tisztes házasságot megkötötte, feleségéhez azonban sohasem közeledett, sőt, ha lehet, még erősebben őrizte szüzességét, mint annak előtte. (200) Mi több, Imre a feleségének, akit szüzen kapott, kikötötte, hogy a házastársi együttlét színe alatt a legtisztább és legszentebb maradjon, tudván, hogy sokkal jelesebb dolog erényekben, mint gyermekekben bővelkedni. De nem élte le az ifjúságát feleségével együtt, mert az erények csúcsára eljutva gyorsan kiragadtatott ez életből, hiszen méltóbb volt a mennybeli, mint a nyomorúságos halandó sorsra. Az apa nem fia végzetét, hanem az ország balszerencséjét siratta, mert látta, hogy az a legboldogabb, emez viszont e szép remény elveszvén, a legszerencsétlenebb lesz. Az atyai fájdalmat egyetlen bizodalom és vigasz enyhítette, az, hogy szülötte, akiről tudta, hogy az istenségek közé került, ezután az égiek körében hathatós pártfogója lesz neki is, övéinek is. Az isteni Imre halála után felesége kénytelen volt megvallani, hogy mindketten érintetlenül szüzek maradtak, hogy ezzel férje örökös tisztaságát tanúsíthassa. (205) Halála után az inas nyilvánosan elbeszélte, amit György templomában látott, és bizonyságot tett szeplőtelen tisztaságáról. Özséb caesareai érsek pedig a nyilvános bűnbánat napján kijelentette, hogy látta, amint az égbe felvitetett.

E dolog hitelét erősítette az a nagyszerű és emlékezetes csoda, mely László király idejében történt. A mindenféle súlyos bűnnel terhelt teuton nemzetiségű Konrád vétkeinek terhe alatt isten kegyelméből magára eszmélve elment Rómába, hogy romlott lelkét feltárva a pápa hatalmából megtisztuljon, és a kiszabott penitenciát kiállja. Amikor az isteni Péter helytartója, Hildebrand előtt megállt, és szívének töredelmes bűnbánatával feltárta vétkeit, a pápa azt a büntetést szabta rá, hogy alsóruha helyett viseljen páncélt, és ötszörös vasbilincsbe verjék. (210) Utána összes bűnének hosszú sorát jegyzőkönyvbe vallotta, melyet a pápai gyűrűvel bepecsételtek. Aztán rárótták, hogy addig kell zarándokolnia a világ minden kegyelettel tisztelt szent helyén és az istenségek síremlékeinél, míg el nem jut oda, ahol bilincsei maguktól összetörvén megszabadul, a jegyzőkönyv feltárul, és a hosszú elbeszélésben felsorolt bűnökből egy árva betű sem marad benne. Súlyos lelkifurdalástól gyötörterve minden kegyhelyet végiglátogat, nem felejti el Jeruzsálemet, a megváltó sírját sem. Végre a szent István király hírének hallatára Pannóniába jön, elmegy Székesfehérvárra, ahol annak teste egy nagyszerű kápolnában fekszik, és felteszi magában, hogy nem mozdul el onnan addig, míg a kötelek önmaguktól megoldódván, a jegyzőkönyv megürülvén, feloldozottnak nem tudja magát, és ez elhatározását esküvel erősíti. Aztán belép a fehérvári bazilikába, megáll a mennyei király oltára előtt, elkövetett gonosztettei fölött mély bűnbánatot tart, és esedező könyörgéssel kérleli a szellemet, hogy pártfogásával nyerjen bocsánatot vétkeire. (215) A nap első órájától a kilencedikig hever ott könyörögve, testben-lélekben kimerül, és az oltár előtt mély álomba zuhan. És íme, alvás közben megjelenik előtte az isteni király: Kelj fel, barátom, szól hozzá, tudd meg, hogy a mennybeli felség ítélőszéke előtt nem az én érdemeimben és segítségemben kell bíznod, mert az én pártfogásom nem elegendő ahhoz, hogy a bűnök e roppant tömegére bocsánatot eszközöljek ki a számodra. Eredj hát az én Imrém sírjához, amely itt van mellettem, mert ő szüzessége révén rendkívüli kegyet érdemelt ki az isten előtt, és ezért ha hozzá fordulsz, higgy nekem, minden bűnödért bocsánatot kapsz. Mert ő egy azok közül, akik mocsoktalan ruhában követik a bárányt, akárhová is megy, és az isten trónszéke előtt sosem hallott éneket énekelnek örökké; hát siess, és kérd az ő segítségét! Ez aztán álmából felébredve szalad a boldog Imre kápolnájába, könyörög az isteni ifjú szelleméhez, mire a bilincsek, amelyekkel meg volt kötözve, a vártnál gyorsabban szanaszét szakadozva elromlottak. (220) A bűnlajstromtól megtisztult jegyzőkönyvről a pecsét leesvén, az magától megnyílt, és egyetlen bűn, a legkisebb betű sem volt benne látható. A bilincscsörgésre a templomfelügyelők meg sokan mások összeszaladtak, kérdőre vonták az embert, aki az egész históriát rendre elbeszélte. A dolog szokatlansága a jelenlevőket isten és az égbeli Imre imádatára késztette, valamennyiüket forró áhítat töltötte el ez istenség iránt, és kápolnája oly nagy tiszteletre tett szert, hogy a legtávolabbi vidékekről is odasereglettek az emberek, akik túlságosan súlyos dolgokért tettek fogadalmat. És mivel ez László uralkodása idején történt, aki maga is az isten kiemelkedő tisztelője volt, a csoda hatására ez a derék király összehívta a főpapok és főurak teljes gyűlését, hogy annak tekintélye fontos határozatot hozzon, mely Imrét az istenségek közé iktatja. Majd országszerte háromnapos böjtöt rendelt el, aztán november nonaeján a papság pompás körmenetével végigvitette a városon Imre testét, egy mauzóleumot szentelt neki, ott elhelyezték, isteni tiszteletben részesítették, és ott naponta folyik a szakadatlan könyörgés, és csodák történnek.

(225) Anyjának komoly megrázkódtatást okozott a halála, és nagyon gyötrődött amiatt, hogy a kiváló trónörökös elveszett. Volt azonban még egy bámulatra méltó dolog. Halála után harminc nappal a magyarok Fehérváron megtartották nagyszerű és ünnepélyes temetését; úgy látszott, mintha ez nem a bánat, hanem az általános öröm napja lenne, hiszen az istenségek között nagy hatalmú pártfogót nyertek a maguk és az ország számára. Fia halála után István még jobban nyugtalankodott a trónutódlás miatt, mint azelőtt, mert úgy gondolta, hogy legnagyobb reménye odaveszett. Naponta ezen töprenkedve szokása szerint folyvást az isteni segítséghez folyamodott. Az isteni szüzet szakadatlan imával kérlelte, hogy a hatalmas anya védelmezze pártfogásával őt és országát, hiszen magát és az összes magyart az ő oltalma és hatalma alá helyezte, ő alá vetette övéinek minden dolgát és sorsát. (230) Sőt, azt az ünnepélyes rendeletet is közzétette, hogy azt a napot, amelyen a boldogságos szűz a mennybeliek közé került, mindenki a legnagyobb ünnepek között tartsa meg, és azt az úrasszony napjának nevezzék, többi ünnepét böjttel és páratlan készülettel tartsák meg, és őt tekintsék saját istennőjüknek és égen-földön legkegyelmesebb patrónájuknak. Hogy pedig szelleme mindig jóindulatú legyen a magyarok iránt, Székesfehérvárott gyönyörű bazilikát szentelt föl, ahol a királyok testét eltemetik, és a szokás szerint megválasztottak felveszik a királyi koronát. Hihetetlen költséggel készült alkotás ez, csillogó márványborítással, mozaikpadlóval, nagyszerű oszlopokkal, számos oltárát a legtisztább arany és ezüst borítja, rajtuk csodás művészettel készült ikonok és táblaképek, aztán a királyi kápolna és mauzóleum módjára sok síremlék; emellett szobrok, drágakővel ékesített táblák, Krisztus asztala fölött pedig egy mérhetetlenül drága, ékkövekkel és arannyal kidolgozott csúcsos boltozat; van ott mindenféle edény, kristályból, több a mirha számára, sok ónixból, néhány porfirból, alabástromból ékkövekkel, s mindezeken aranynál, ezüstnél hitványabbat látni nem lehet; (235) a ruhákról és az egyházi felszerelésről nincs is mit mondani, mert az istentisztelethez szükséges minden dolog csodás bőségben van ott. Mivel ezt kifejezetten a királyok templomának rendelte, azzal a joggal és kiváltsággal adományozta meg, hogy ennek főpapja a római pápán kívül egy püspöknek se legyen alárendelve. Továbbá a királyoknak joguk legyen gyónás és bármilyen szentségfelvétel idejére akaratuk szerint püspököt választani, és azt a szentségek kiosztása végett odaküldeni. Minden lehető szabadsággal és jogkörrel felruházta ezt a bazilikát, egy püspöknek sem szabad és illendő ott misét mondania, akár távol van az uralkodó, akár jelen, hacsak fel nem kéri rá a király vagy a bazilika elöljárója, akit prépostnak neveznek. A nép pedig egy püspöknek sem tartozik tizedet fizetni rajta és az ő káptalanán kívül. Továbbá sem király, sem királynő nem léphet hivatalba és nem kaphatja meg a felségjelvényeket ez elöljáró jelenléte nélkül. (240) Korunkban ezt a bazilikát, amelyen a régiség már némiképp otthagyta a nyomát, az isteni Corvinus Mátyás helyreállítás helyett hatalmas költséggel elkezdte bővíteni, kupolát emelt a nagy oltár fölé, és ha ezt élete során befejezheti, a mű nemcsak alkotójához lesz méltó, hanem minden másnál kiválóbb is.

Emellett, nehogy az isteni jótékonyság, amely mindig igen készséges volt hozzá, valami hálátlanság miatt cserbenhagyja, Jeruzsálemben alapított egy tekintélyes kolostort azon szerzetesek számára, akik üdvözítőnk legszentségesebb síremlékénél naponta misét mondanak az emberiség üdvéért, és azt birtokokkal busásan ellátta. Rómában István első vértanúnak is templomot szentelt 12 fős papi kollégiummal, hozzácsatolt egy vendégfogadót, amelyben a magyarok, akik Péter és Pál templomát látogatták, kényelmes és ingyenes szállást kaphattak; mindkettő mellé rendelt falvakat és bőséges jövedelmeket, nehogy valamiben hiányt szenvedjen. Konstantinápolyban is emelt egy nemes templomot, amelyet hasonló bőkezűséggel adományozott meg. Jámborságának és jótékonyságának számos emlékét hagyta maga után, amiből könnyűszerrel megállapítható, milyen volt mindenki, de elsősorban a szegények meg a bajbajutottak iránt. (245) A nincsteleneket és a koldusokat naponta segélyezte, sok éjszakát töltött álmatlanul, hogy az elesetteknek titokban alamizsnát osztogasson. Krisztus híveit jóságával megszabadította a nyomortól. Említenek egy ámulatra méltó dolgot. Ugyanis egy éjszaka mennyei sugallatra kísérő nélkül kiosont a királyi palotából, pénzzel teli erszényt vitt magával, hogy Krisztus szegénykéi között kiossza. Amikor odament hozzájuk, és az adományt fejenként szétosztotta, a szemtelen kéregetők tülekedni kezdtek, a mohóbbak a király gyalázatára megragadták a szakállát, és egy nagy csomót kitéptek belőle. Ő azonban ezen a legkevésbé sem háborodott fel, hanem valami szelíd öröm fogta el, elsietett az anya templomába, ahol az oltár előtt földre borulva mély hálát adott az istennőnek. Ég királynője, istenek hatalmas szülője, szólt, a magyar nemzet egyetlen patrónája, múlhatatlan hálát adok neked, hogy engem, akit királlyá tettél, szolgáid így tartottak és tiszteltek; ha ezt a bántalmat az ellenségtől szenvedtem volna el, a te segítségeddel megtorolnám. (250) Most jövendő boldogságom előérzete tölt el, és tudom, hogy fiad szava nem volt hiú, mikor apostolainak azt mondotta, hogy fejükről egyetlen hajszál sem veszhet el. Ez az eset egyáltalán nem akadályozta a jótékonyság gyakorlásában, sőt, ezután még bőkezűbben ontotta jóságát, és amikor ehhez egymagában nem volt elegendő, szolgákat, szerzeteseket, papokat és titkos adakozókat alkalmazott. Szavahihető tanúja ennek Günter cseh remete, aki a fejedelem nagylelkűségének hírére gyakran látogatott Magyarországra, és a király az ő ösztönzésére épített fel és ajándékozott meg bőkezűen egy kolostort abban a tartományban, amelyet most Bélnek neveznek; mint hírlik, itt élt szemlélődő életet a mélyen vallásos szerzetes, Gellért, akiről azt mondják, hogy a király halála után püspökségre emelkedett, de amikor a keresztény hit Pannóniában válságba került, megkövezték, és az istenségek közé jutott. De szavunk térjen vissza az égbeli királyhoz.

Isten iránti jámborságával annyira kitűnt, hogy a tapasztalat tanúbizonysága szerint uralkodását mennyei védnökség és irányítás alatt gyakorolta. Egy éjszaka álmából égi figyelmeztetésre váratlanul felriadt, kilépett a hálószobájából, magához hívatott egy légiókapitányt, és megparancsolta, hogy küldönceként siessen Erdélybe, Dácia túlsó részébe, és a falvakban szétszórva élő népet figyelmeztesse és utasítsa, hogy minden holmiját hordja be a városokba és az erődített helyekbe, mert a besenyők, akik a Duna partján laknak, akik vallást nem ismernek és a magyar nemzetnek veszekedett ellenségei, az ország határait fenyegetik. (255) Alig hogy a küldönc végrehajtotta a parancsot, és azok javaikat biztonságba helyezték, a bősz barbárok máris megjelentek, a földeket mindenfelé letarolták, tűzzel-vassal mindent pusztítottak, és azt a kevés embert, akire ráakadtak, nemre és korra való tekintet nélkül lemészárolták. Csak néhány restet találtak meg, akik lustaságukért megfizettek, és bizony, ha nem menti meg az övéit ezzel a figyelmeztetéssel, Erdélynek vége lett volna. Más háborúi is az isteni kegyelem jóvoltából lettek sikeresek.

Az üdvösség ezer fölötti második esztendejében István és nagybátyja, Gyula között testvérháború támad. Ez ugyanis nagyon nehezményezi, hogy unokaöccse fölvette a keresztény vallást, és a szkíta hittől elszakadt, ezért nemcsak szavakkal gyalázza sokszor keserűen, hanem fegyverrel is megpróbálja megtörni, hogy az atyai szertartásokhoz visszakényszerítse. Miután rájön, hogy szavakkal semmire sem megy, Erdély hegyei közül, ahol uralkodik, naponkénti támadásokkal és portyázásokkal zaklatja Magyarországot. (260) A jámborsággal teljes király viszont, hogy ne kényszerüljön vérrokonával összecsapni, követek és békeközvetítők révén inti, kérleli sokszor, hogy ne átalkodjon meg a szkíta vadságban, ismerje meg az igaz istent és megváltóját; de minden fáradozása meghiúsul, így aztán kénytelen a magyarokról fegyverrel hárítani el a naponkénti zaklatást és kártételt. Nem csekély sereggel Erdélybe vonul, és néhány hónap alatt az egészet elfoglalja. Végül Gyulát feleségével és két fiával együtt elfogják, és elhozzák Pannóniába. Ettől az időtől fogva ez a drágaságos, aranyban, borban, gabonában, marhában és mindenben bővelkedő tartomány a magyar királysághoz tartozik. Az egész nép, amely Dáciának eme traktusát lakta, részint erőszakra, részint önként a keresztény vallásra állt. (265) A király hatalmas tömeg aranyat és ezüstöt talált a nagybátyja palotájában, amely gaztettekből került oda, és ebből építette a káprázatos fehérvári bazilikát, amely azonban gyakran esett tűzvész martalékául, amiből az a közvélekedés és tapasztalati meggyőződés származott, hogy a templomot azért gyötri oly gyakran kegyetlen tűz, mert bűnös módon szerzett pénzből épült. Gyula gyermekeivel és feleségével együtt kénytelen volt felvenni az igaz hitet, a király pedig a keresztségben való megtisztulásuk után feloldozta a bilincstől és méltóságuk szerint tartotta őket.

Nem sokkal később a szláv nemből való bolgárokkal keletkezik súlyos háború, akik tudniillik egykor megszerezték Alsó-Mysiát, amely a Dunán túl és innen a Fekete-tengerig terjed, és most Keán vezetésével megrohanják a szomszédokat, óriási zsákmányt szereznek, széltében-hosszában száguldoznak fosztogatva és pusztítva, mindent erőszakkal dúlnak, és hol Erdélyt, hol Magyarországot akarják kirabolni. Vakmerőségük megfékezése végett a király mindenütt nagy sorozást tart, hiszen nemcsak a számban és erőben tekintélyes ellenfelet, hanem a nehezen járható és védművei miatt megközelíthetetlen helyet is felül kell múlnia. Nagy sereget állítva tehát benyomul Alsó-Mysiába, rábukkan a dühödt ellenfélre, és többször döntetlenül mérkőzik vele. A legutolsó ütközetben végre a bolgárok hátat fordítanak, és szanaszét szaladnak. (270) Fejedelmük, Keán, a harctéren elesik, a tábort szétdúlják, és akkora zsákmányt hurcolnak el, hogy senki sem vonul el teher nélkül, aranynak, ezüstnek, drágakőnek óriási a tömege, mert amit ezek sok-sok hadjáratban szereztek, azt egyetlen ütközetben elveszítik. És mert a csata abban a túlsó Dáciában folyt le, amelyet Erdélynek neveznek, e dúsgazdag terület élére dédapját állította, akit Zoltánnak hívtak. Az ellenségtől szerzett zsákmányt nem világi, hanem egyházi célra fordították; az aranyból, az ezüstből, az ékkövekből kereszteket, kelyheket, tálakat, püspöki ruhákat készítettek, amiből annyi templomi felszerelés lett, hogy Pannóniában még a legkisebb kápolnácska sem maradt ki a kegyes bőkezűségből. Elsősorban a fehérvári bazilika kapott két jeles ajándékot, amelyet manapság stólának neveznek, amelynek mindkettején hetven fontnyi próbált aranyszegély díszelgett, drágakövekkel teleszórva. Amikor ezt Benedek pápa meghallotta, azzal a kiváltsággal ruházta fel, hogy az, aki misézés közben ezt használja, teljhatalommal rendelkezzék Magyarország királyának a megkoronázására. (275) Gizella sok ékességet tett ezekhez hozzá, melyeket senki sem szemlélhetett a legnagyobb ámulat nélkül.

Azt mondják továbbá, hogy a bolgárokkal még a boldog Imre halála előtt zajlott le ez a háború, mikor is a király és a királyné a fiúkkal együtt elment Óbudára, a hajdani germán légióhoz, amelyet Antonius és Severus idejében a barbár támadások visszaszorítása végett helyeztek oda, és amelyet Buda előtt Sicambriának neveztek; észrevették, hogy az igaz istennek itt semmiféle temploma sincsen, amelyben kegyes szertartások folynának, ezért elhatározták, hogy haladéktalanul kolostort és templomot építenek, amelyet bőkezűen ellátnak adománnyal, és a mennyei Péternek és Pálnak szentelnek. Mindenféle mestert hívtak Görögországból, hogy jeles művet hozzanak létre; tekintélyes fizetségért mindenfelől szobrászokat és képzőművészeket szerződtettek. Hogy a munka serényebben menjen, István és Gizella letelepedett Budán, ámde mialatt egyikük az építkezésre, másikuk a faragványokra, táblaképekre, díszítményekre ügyelt nagy gonddal, a hatalmas feladatot egyik sem tudta beteljesíteni; (280) mert haláluk előtt nem fejezhették be azt, végül is unokaöccse, a szentséges László király vitte véghez. Azt mondják, a mennybeli Istvánnak rendes szokása volt, hogy évente háromszor felkereste a bazilikákat és kolostorokat, amelyeket alapított, először minden oltárnál ájtatos könyörgést és misét tartott, hogy a nagy istenségeknek megadja az illő elégtételt; azután aprólékosan megszemlélte a templomokat, nehogy valami hanyagságból tönkremenjen; ha a tetőkön, falakon hibát, fenyegető romlást észlelt, haladéktalanul kijavította; külön erszényt hordott az oldalán, és abból a saját kezével osztott pénzt a koldusoknak meg a szegényeknek; a királyi öltözéket viselő Imre is apjával együtt látogatta a templomokat, ruháját az oltárok előtt levetette, hogy azzal ékesítse azokat. Gizella hasonló buzgalommal járt el, és semmit sem tartott fontosabbnak, mint hogy férjével vetélkedjék a jóságban, hogy az egyházi öltözékeket és a papok felszerelését gondosan megvizsgálja, a hiányzót pótolja, az elfoszlottat megfoldozza.

(285) A szentséges Henrik fejedelem életében mindkét fél egyforma gonddal óvta a békét minden téren, és a magyaroknál minden a megegyezés szerint folyt. Később, ahogy e kiváló uralkodó az égiek körébe vitetett, a sváb nemzetiségű, gall anyától, mégpedig főnemesasszonytól született Konrád következett a császárságban, az Ottó idejében a magyar háborúban elesett Konrád wormsi herceg fia, akit Henrik alatt lovasparancsnokként cézárrá választottak; ez nem tanúsította ugyanazon jóravalóságot, mert a megteremtett és mindkét nemzet számára roppant előnyös békét megbontotta. Mivel Itáliába való látogatását majdnem három éven át halogatta, Itália fejedelmei és népei pártot ütve szabaddá nyilvánították magukat, majd Konrád odamenetelét fegyverrel akarták megakadályozni, miért is kénytelen volt erős hadsereggel benyomulni Itáliába. Erről az időről olvassuk, hogy először vették figyelembe ötödik Gergelynek vagy első Ottónak a császárokat illetően egykor kihirdetett határozatát, mely előírta, hogy ha valamely Germániában kihirdetett cézár Itáliába indul, hogy a római püspök császári koronával adományozza meg, előbb útközben két másikat kell elnyernie az érsektől, egyet Monzában szalmából, egyet Milánóban vasból. Mivel úgy találta, hogy a milánóiak, akiknél akkor Heliprand herceg uralkodott, ellenségesek vele szemben, a várost megostromolta, a külvárost fölperzselte, végül azonban a kölni érsek javaslatára, mintegy az istenség intésére, kénytelen volt felhagyni az ostrommal, mert ez azt állította, hogy mise közben megjelent előtte az isteni Ambrus, aki a németeket végpusztulással fenyegette meg, ha az ő szellemének szentelt várost azon nyomban ott nem hagyják. (290) Egész seregével Rómába ment, és tizenkilencedik János pápától rendben megkapta az aranykoronát meg a császári felségjelvényeket. Itália fejedelmei, akik erős segítséget kértek a szlávoktól meg a magyaroktól, ezek késlekedése és a császár ereje láttán elvesztették a reményüket, meggondolták magukat, és valamennyien önként felajánlották szíves szolgálatukat.

Itália megzabolázása után visszament Germániába; a történteket kivizsgálva megtudta, hogy kik ígértek komoly segítséget a rebellis taljánoknak. Rájött, hogy elsősorban a magyarok és a szlávok; ezt nem is volt nehéz elhinnie. Tudta ugyanis, hogy mindkét népség mostanában vette föl a keresztény vallást, és úgy gondolta, hogy a keresztény közösség fejének védelmére kért segítség céljából szívesen szövetkeztek össze, tudta, hogy az isteni István jó keresztény, és úgy vélte, hogy ez minden követ megmozgat az apostoli szék érdekében, mely oly nagy dicsőséggel és kiváltságokkal tisztelte meg őt. Azt mondják, ez volt a háborúság oka, mások azt állítják, hogy az egyetértés és béke atyjának, Henriknek a halála után a németek és magyarok eredendő gyűlölködését nem lehetett tovább féken tartani; így tehát Konrád előbb a szlávok, aztán a pannóniaiak ellen indította meg a táborát. (295) Mert egész Csehország, Lengyelország és szinte az egész Sarmatia a szláv nevezet alá tartozik; mindegyiknek ugyanaz a nyelve. A csehek és a lengyelek hadmozdulatait egy-két csatában elfojtotta, és feltétlen engedelmességre kényszerítette őket, Boleszláv lengyel fejedelemmel azonban, aki – mint Ottó írja – már Henrik alatt törekedni kezdett a királyi címre, előbb súlyos háborút vívott, és leigázta őt. Ennek fiát pedig, Meskót, aki apja nyomán ugyanarra törekedett, és a fivérét, Ottót, elűzte, magát pedig királynak jelentette ki, elkergette Lengyelországból, és Ottót visszaültette. Ezután indult az erőszakkal nem könnyen megszelídíthető magyarok ellen.

Amikor István tudomást szerzett arról, hogy Konrád Germánia teljes erejével rátört Pannóniára, úgy döntött, hogy azonnal összehívja a püspökök és főemberek tanácsát; ismertette, hogy micsoda veszedelem fenyeget Germánia felől. Sorozást tartott, nagyobbat, mint bármikor azelőtt; a püspökök, papok, az egyháziak és világiak elhatározták, hogy valamennyien fegyvert ragadnak, hogy hathatósabban tudjanak védekezni. (300) Tudták, hogy tekintélyes ellenféllel van dolguk. Miután István óriási sereget állítva nekilátott a táborverésnek, mindenekelőtt imigyen könyörgött röviden isteni segítségért, bár a szellemek éjjel-nappal való kérlelésében és engesztelésében sohasem tartott szünetet: Ég királynője, magyar föld patrónája, ha úgy tartod jónak, hogy az örökös jusson neked ajánlott országot az ellenség tűzzel-vassal pusztítsa, és fiadnak a szkíták kebelébe frissiben vetett hite máris kivesszen, kérlek, ne az én tunyaságomnak, hanem akaratodnak tulajdoníttassék ez. Ha a király vétke miatt következik be, akire népedet rábíztad, őt büntesd meg, kérlek, az ártatlanoknak irgalmazz, új örökségedet tartsd meg szokott kegyelmeddel. Ezután könnyekben tört ki, és megindította a zászlókat a németek ellen, bízva az isteni szülő szellemében, mert a hívőket sohasem hagyják cserben a kegyes istenségek. Azt beszélik, hogy ama napot megelőzően, amelyen az ellenséget megpillantották volna, történt egy nem is annyira emlékezetre, mint bámulatra méltó dolog. (305) Ugyanis minden katonai őrhelyen és sátoron végigszalad egy küldönc, aki császári paranccsal minden németet a tábor elbontására és hazatérésre utasít. A következő éjjel, hajnal előtt Konrád a tábort felszedve találja, látja, hogy ki-ki iparkodik hazafelé; a váratlan fordulaton meghökkenve tudakolja annak okát; valamennyien egybehangzóan állítják, hogy egy küldönc szava bocsátotta el őket; összehívják a futárokat, de egyet sem találnak, aki az elbocsátó parancsot körülhordozta volna. Konrádnak aztán eszébe ötlött István közismert szentsége, és rájött, hogy annak kedvéért mennyei küldött oszlatta fel a sereget futár képében, hogy a szent király népe ne szenvedjen támadást, nehogy a régibb és újabb keresztények közötti széthúzásból lázadás keletkezzék. A császár belenyugodott az isteni seregbontó parancsba, helyreállította a békét, és visszatért Germániába azzal a komoly fogadalommal, hogy kezét mindörökre megtartóztatja a pannóniaiaktól, mert megértette, hogy mennyei oltalom alatt állnak.

Mihelyt a király meglátta, hogy az istenanya pártfogásával ő mellé és az ő Magyarországa mellé állt a szükségben, azonnal leborult a földre, a kegyes szellemnek hálát adott, és elrendelte, hogy az összes oltárnál mondjanak misét Pannónia istenasszonyának. (310) A megtapasztalt égi kegyelem fölötti hálából ezután még állhatatosabban tartott ki az isten szeretetében, azt mondják, időbeosztásában olyan rendet vezetett be, hogy napközben jogszolgáltatással, uralkodói feladatokkal és tevékenységgel foglalkozott, az éjszakát pedig majdnem mind álmatlanul töltötte, áhítatos gondolatok között, szakadatlan zokogással könyörgött hazája és önmaga üdvéért, jámbor imádsággal késztette jóindulatra az istenségeket, és a szentséges elmélkedés közepette néha annyira elragadtatott, hogy látták, amint a földről fölemelkedve a levegőben lebeg. Az istenség tisztelete végett egyszer valamely fékeeső bazilikához vonult vissza, és eközben sátrakat kifeszítve ott töltötte az éjszakát; az éj közepén, midőn sátrában elmélkedés céljából fölkelt, az istenségről való töprenkedés közben olyan elragadtatásba esett, hogy a magasba felemelkedő lelkét a teste is követte. Sőt, azt beszélik, hogy a sátor, nehogy meghiúsítsa a buzgó elmélkedést vagy a testet megakadályozza a lélekkel együtt való fölemelkedésben, maga is fölemeltetvén sokáig lebegett a légben. Amikor megtudta, hogy e csoda egy szent férfiúnak a tudomására jutott, figyelmeztette azt, és meg is fenyegette, hogy az ő életében el ne áruljon valamit a történtekből. A szent életű király híre mégis oly széles körben terjedt el, hogy a világ legtávolabbi sarkaiból is sokan sereglettek eme tisztelendő emberhez.

(315) Hírnevétől csábíttatva a súlyos háborúval leigázott besenyők és bolgárok közül mintegy hatvan nemes férfi kerekedett föl Pannóniába a király üdvözlésére. Sok szekeret vontattak, amelyre nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt, más drágaságot pakoltak fel, hogy ne csak tiszteletben részesítsék őt, hanem véglegesen királyi szolgálatba álljanak. Ahogy Pannónia területére érnek, egy hadnagy néhány gazfickó szolgája az aranyra áhítozva lesből megtámadja őket, sokat legyilkol közülük, egyeseket félholtan hagy ott, a többieket szanaszét kergetve kirabolja a társzekereket, és megtollasodva húzódik vissza az erdőbe. Akik e besenyő társaságból életben maradtak, végre megérkeznek a királyhoz, és sorban elbeszélik az elszenvedett kárt, a rablást és utazásuk okát. A király megsajnálja a szerencsétleneket, és egy közszolgával – az okot eltitkolva – tüstént maga elé idézi a hadnagyot egész háza népével együtt; ha nem engedelmeskedik azonnal, felségsértés büntetését rója rá. (320) A hadnagy az üzenetre összeszedi a háznépet, a gondolatnál gyorsabban ott terem, és a király színe előtt felsorakoztatja alárendeltjei csoportját. Miután a rossz lelkiismeretűek tekintetükkel bevallják az imént elkövetett gazságot, így szól hozzájuk: Miért fertőztettétek meg kezeteket, kegyetlen dúlók, az istenség és a mennyei törvény megtiprásával, a jog és a tisztesség ellenére a vendégek vérével? Miért dühöngtetek ilyen istentelenül az emberi nem és azok ellen, akik az igaz bölcsesség iránti vágyakozásukban keltek hosszú útra? Miért sújtottatok halállal ártatlan embereket? Isten most ezért az én szemem láttára úgy cselekedjék veletek, ahogy ti másokkal. Majd kimondta rájuk a halálbüntetést. Elrendelte, hogy az ország minden kapujánál ezeket, mert sokan voltak, párosával feszítsék keresztre, ezzel jelezvén, hogy a végre vendégszerető Pannóniába minden jövevénynek szabad útja nyílik, így történt, hogy míg élt, Magyarország többé a legcsekélyebb bűnözést sem tapasztalta. (325) A szigorúság e példája ugyanis a gazemberek merészségét úgy lelohasztotta, hogy a jövevényekre senki sem emelt kezet. Azokat pedig, akiket bántottak és kifosztottak, nemcsak kártalanította, hanem busásan meg is ajándékozta, és kívánságukat teljesítette.

Néhány évvel később, mert a virtus a balsorsban tökéletesedik, és az isten, mint mondják, megfenyíti és megpróbálja azokat, akiket szeret, súlyos fájdalom gyötörte meg a királyt, amiért Imrét elveszítvén nem volt egy unokája vagy rokona sem, akire az országot és a magyarok hitének őrizetét nyugodtan rábízhatta volna, miközben tudta, hogy a szkíta nemzet gyorsan visszaesik előbbeni oktalanságába, ha az isten tisztelete és a vallás ápolása abbamarad, és emiatt különböző betegségekbe esett. Egyesek azt írják, hogy Imre az üdvösség ezer fölötti 31. esztendejében halt meg. Ő maga oly súlyos testi gyengeségre jutott, hogy a lábán sem tudott megállni, ezért úgy látszott, hogy kissé lanyhábban kormányozza az országot. Ennek következtében négy főúr, akit addig szíve mélyén emésztett a hitszegő pogányság, bátorságra kap, és eltervezi, hogy megtámadja a királyt, arra számítva, hogy annak halálával nemcsak a magyarokat ráncigálhatja vissza korábbi vadságukra, hanem az egyeduralmat is könnyen megkaparinthatja. (330) Egyikük megbeszélés szerint alkonyattájt, mielőtt a fáklyákat elhelyezték volna, eldugott karddal titokban belopakodik a király hálószobájába. Miközben a sötétben óvatosan lépegetve keresi, hogy hol fekszik, nem tudom, milyen vigyázatlanság következtében a kard leesik, és nagyot csörren. A király rögtön megkeresi a zuhanás okát, jóllehet mennyei figyelmeztetés révén ismeri azt, és magához hívja a zaj okozóját. Megkérdezi tőle, mit akar. Az pedig mély bűnbánattal őszinte vallomásra kényszerül, és a lába elé borulva az egész tervet fölfedi, térdét átölelve könnyek között kér bocsánatot. A királyt megindítja az esdekles, és bántatlanul elbocsátja. Aztán parancsára kivallatták az összeesküvőket, és az ügyről bizonyosságot szerezve végrehajtották rajtuk a törvényes büntetést.

(335) Betegsége napról napra előrehaladván, váratlanul lázba esett, és amikor megérezte, hogy élete hamarosan véget ér, magához rendelte az összes főpapot és előkelőt, akikhez először a királyválasztásról, aztán a vallás megőrzéséről beszélt; majd ájtatos intéssel figyelmeztetett mindenkit, hogy megváltónk meghonosított vallását állhatatosan őrizzék, ápolják a törvényességet, szeressék az egyetértést és a békét, vetélkedjenek egymással a hitbuzgalomban, és semmit se tartsanak fontosabbnak, mint megmaradni a kereszténységben, azt szentül és erővel is oltalmazni, inkább kívánjanak meghalni, mint hamis és üres bálványokat imádni; tartóztassák meg kezüket az emberi vértől, ugyanígy a lopástól, rablástól és minden erőszaktól; nagy gonddal ügyeljenek az egyházi törvényekre, egyszóval úgy éljenek, hogy istent tartsák a legkedvesebbnek, ki-ki erejéhez mérten mindig tegyen meg mindent, hogy sem istent, sem embert ne bántson meg főbenjáró kártétellel; a szomszédokkal éljenek nyugalomban, teljesítsék a királyok parancsait, a püspökök határozatait. Végezetül bőséges könnyáradat közepette égre emelt karokkal imával ajánlotta könyörögve az isteni anyának, a mindörökké való szűznek, a magyarok kiváltképpeni úrasszonyának és istennőjének az egyházakat, a papság teljes gyülekezetét, az országot, tulajdon lelkét a hívek egész sokaságával együtt. Beköszöntött a felséges szűz napja, melyen – mint mondják – az a mennybeliek közé vitetett; István hő fohásszal kívánta, hogy ez legyen élete utolsó napja, és a szellemektől nagy buzgalommal kérte, hogy vele egyazon napon vitessék az égbe. (340) Kívánsága végre beteljesülvén, a püspökök és papok gyülekezetében, a főurak koszorújában rendben elvégezve a szertartásokat az üdvösség utáni ezerharmincnegyedik, uralkodásának pedig 37. esztendejében lelkét kilehelte, mindenkitől véghetetlen szomorúsággal megsiratva. Az isteni király végtisztességére nemcsak egész Pannóniából és Dáciából sereglettek össze sokan, hanem a szomszédos népek közül is, úgyhogy a temetés páratlan pompával ment végbe. Testét a püspökök és a főtisztviselők a vállukon vitték Fehérvárra; mivel az istenanya bazilikája még nem volt rendben felavatva, az érsek a püspökökkel meg a papi testületekkel együtt először a szokásnak megfelelően fölszentelte azt; majd a templom közepén márványsírba helyezték, és szertartás szerint az istenségek közé emelték. Alig hogy a testet letették, a fogadalmasok és a súlyos betegek számolhatatian sokasága szaladt össze oltáránál; és mindenki csodálatára sokan úgy mentek el istennek énekszóval hálálkodva, hogy kérésük teljesült. Sokáig számos csoda történt az oltárnál; éjszaka gyakran angyalok éneke hallatszott. Mielőtt azonban a szó másra fordulna, úgy vélem, közbevetőleg el kell mondanom, mi az, amit a magyar évkönyvek a királyállításról előadnak, és amit a többi író elmellőz.

(345) Istvánt erősen nyugtalanította utódának a problémája, nehogy olyan nyerje el a trónt, aki az ő vérétől idegen, ezért halála előtt kevéssel gyorsan Nyitrára küldte Budát, Egrut fiát, hogy nagybátyjának fiát, Vazult, akit a korával járó rakoncátlansága miatt bilincsbe veretett, haladéktalanul szabadítsa ki, és hozza el hozzá, hogy mielőtt az életből távozna, kihirdesse őt Magyarország királyának. Amikor Gizella erről értesült, tanácsot tartott a gonosz Budával, miképpen tudná meghiúsítani a király tervét, hogy a királyságban ne Vazul következzék, hanem a sváb nemzetből született Péter, Istvánnak nővérétől való unokaöccse, Vilmos fia. Ezért Buda fiát, Sebest, előreküldte Nyitrára, hogy a királyra hivatkozva vájja ki Vazul szemét, fülébe öntsön olvasztott ólmot, és a gaztett végrehajtása után szökjön Csehországba. Sebes Budáról kiindulva elmegy Nyitrára, és végrehajtja a királyné kegyetlen parancsát. Másnap megérkezik Buda, ott találja Vazult kivájt szemmel, zárt füllel, és a szörnyen megkínzott, a természet legfontosabb adományaitól megfosztott embert elviszi a királyhoz, kit mikor az így megcsonkítva meglát, nyomban keserves sírásra fakad. (350) Emiatt betegsége súlyosbodván, búja nehezülvén, erőtlen vénségében nem volt képes sem a bűnös személyeket megbüntetni, sem életét folytatni. Hanem aztán magához hívatta Kopasz Lászlónak, néhai nagybátyjának a fiait, akik közül egyiknek András, másiknak Béla, harmadiknak Levente volt a neve. Figyelmeztette őket, hogy a lehető leggyorsabban menjenek Cseh- vagy Lengyelországba, kerüljék el a cselvetést, és épségüket menekülésben keressék, mert ő a halál küszöbén sem őket megvédeni, sem a gonoszok vakmerőségét és a királyné megátalkodott lelkületét megfékezni nem tudja. Az ifjak engedtek a király utasításának, gyorsan kikerülték a lest, és titokban elutaztak Lengyelországba. Sokan csodálkoznak a magyarok évkönyveinek azon állításán, mely szerint Gizella ekkora gaztettre vetemedett, hiszen szinte az összes író szent életű, az isteni királyhoz és császári bátyjához nem méltatlan asszonynak állítja. Ha tehát mindkét írást figyelembe akarjuk venni, azt kell mondanunk, hogy István két feleséget vett, és mindkettőnek Gizella volt a neve, az egyik Henriknek ama ájtatos nővére volt, a másik szent Zsigmond testvérének, Vilmosnak a lánya, aki a burgundi hercegek famíliájából származott, és kettejüknek eltérő erkölcsöket kell tulajdonítanunk; (355) hiszen Konrád császár is egy Nagy Károly nemzetségéből született Gizellát kapott nőül, aki Rudolfnak, Burgundia királyának is a felesége lett, és mielőtt Konrád császárhoz ment volna, Ernő sváb hercegnek, az Ausztriában uralkodó Albert fivérének volt az asszonya, akitől Ernő és Henrik nevű fiait szülte. De menjünk vissza az útelágazáshoz.

Mielőtt pápai rendelettel vagy inkább isteni kinyilatkoztatással fölemeltetett volna, teste negyvenöt évig feküdt ott. Végül, miután a királyságot az istenfélő férfiú, László nyerte el, az apostoli tekintély úgy rendelkezett, és olyan bulla érkezett Pannóniába, hogy azok, akik Magyarországon elsőként vetették meg a keresztény vallás alapjait, ne nélkülözzék a méltó megbecsülést, hanem valamennyiük testét a megdicsőülés kifejezéséül ünnepélyes szertartás során hozzák napfényre, hogy ezután úgy tekintsék őket, mint akik az égiek közé jutottak. Unokaöccse, László, az okirat átvétele után a főemberek és főpapok részére gyűlést hívott össze, mindenkivel háromnapos böjtöt tartatott, és mindnyájukat arra biztatta, hogy imádsággal, böjttel, könyörgéssel, alamizsnálkodással eszközöljön ki mennyei jelet, amelyből az isten akaratát megismerik. Letelvén a böjtölés ideje, elmentek az isteni király sírjához, amelyről a követ el akarták mozdítani, de semmi erőfeszítéssel sem tehették. (360) E csoda azon időben esett, amelyben László és fivére, Salamon között viszály dúlt, és emez a másik parancsára súlyos börtönben raboskodott. A próbálkozás meghiúsulása a királyt nagy gondba ejtette, és e jel mindenkit megijesztett, mert az istenség haragjára következtetett belőle. Ekkor egy Caritas néven nevezett szűz, aki a bazilika közelében a megváltó templomában élt szentséges életet, mindjárt figyelmeztette Lászlót, hogy hiába iparkodik, mert a követ addig nem lehet elmozdítani a sírról, amíg a testvérét ki nem eresztik a tömlöcből. A király a jámbor szűz kijelentésére figyelmezve megparancsolta, hogy Salamont azonnal szabadítsák meg a bilincstől, majd ismét háromnapos böjtöt hirdetett, és harmadnapon ünnepélyesen misét tartva hatalmas néptömeg jelenlétében az óriási követ könnyedén eltávolították. Az isteni király tetemét kivették a sírból, és mindenki üdvrivalgása közben körülhordozták a bazilikában, majd méltóságához illőn elhantolták; ezután az istenség nyilvánvaló jóindulatából oly sok csoda történt, hogy a rokkant testűek vagy betegségtől bágyadtak közül senki sem távozott anélkül, hogy kívánsága teljesült volna. (365) Az óriási tömegben sántákat lehetett látni, amint sétálgattak, vakokat, akik szemük világát visszanyerve nézelődtek, a némák beszéltek, a leprások és a paralitikusok meggyógyultak, a kételkedők lelke megszilárdult a hitben, és minden testi-lelki nyavalya elszállt. Még egy ifjú is akadt, aki körülbelül 12 évig bénasága miatt nem tudta kezét-lábát használni, ezt kocsin vitték oda, ahol az istenség segítségét kikönyörögve nyomban felpattant, és az istennek hálát adva, István dicsőségét kiáltozva a sokaságon keresztül fürgén odaszaladt az oltárhoz. Egy fiú, akit hét éve izomgörcs gyötört, mikor a sírhoz vitték, kiegyenesedett karokkal és lábakkal peckesen lépegetni kezdett. A sok jótékony csodától lenyűgözött László király pedig az oltár közepére állította őt, és egy míves erszénnyel megajándékozta.

Már akkorra e hathatós szellem híre úgy elterjedt, hogy a betegek serege Magyarország minden tájáról látogatta. (370) Azok, akik súlyosabban szenvedtek és kénytelenek voltak lassabban utazni, ha az isteni királyhoz bensőségesebben imádkoztak, már útközben meggyógyultak, és ennek tanúbizonyságaként ott helyben köveket raktak halomba. Ez pedig meghaladja a hihetőt; egy asszonynak egyetlen fia volt, aki lelkét hirtelen halállal kilehelte. Az istenség pártfogásában bízó anya szívének mérhetetlen felindulásában halott fiát elvitte a szent király kápolnájába, mégpedig azzal az elhatározással, hogy helyéből nem mozdul addig, míg kívánsága szerint a fiúba vissza nem tér az élet. És az elszánt asszonykát nem csalta meg a hit és a remény: midőn a kápolnába belépett, oly forró könyörgéssel kérlelte az istenséget, hogy a sűrű embertömeg szeme láttára a veszteségét sirató asszony földön kiterített fia fölemelkedett, és az anyja karjába borult. Hogy ebből mekkora dicsőség áradt az isteni királyra, és mily hihetetlen ámulat ragadott el mindenkit, azt ki-ki elképzelheti.

(375) Továbbá a felséges szűz mennybemenetelének ötödik napján Magyarország valamennyi főembere, ezenkívül a püspökök és a papi rend László királlyal együtt nagy áhítattal összegyűltek Fehérváron, hogy a bazilikában ünnepséget tartsanak, és áldozatot mutassanak be a halottakért. A gyászmise után odamentek a szent emlékművéhez, ahol előbb a király utasítására nagy tisztelettel imádkoztak a lelkéhez, majd amikor felnyitották, olyan édes illat áradt ki belőle, hogy mint égi harmat, az egész bazilikát betöltötte. Később, amikor a csontokat megtapogatták, észrevették, hogy valami balzsam borítja és árasztja el azokat. Ezután összeszedték a csontokat, patyolatba göngyölték, és a folyadékban elkezdték keresni régi aranygyűrűjét, amelyet viselt, azonban a legszorgalmasabb kutatással sem találták meg a márványkoporsóban, ezért arra gondoltak, hogy a folyadékot kimerik. Amikor azonban nekifogtak méregetni, az megtöltött tálakat, hordókat, de sohasem fogyott ki egészen. Mert az istenség akaratából a nedű minden merítés után megújult. (380) Ahogy ezt észrevették, a kimert folyadékot azonnal visszaöntötték a becsomagolt csontokra, és azt tapasztalták, hogy a visszatöltés után a folyadék sem nem gyarapodott, sem nem fogyott. Az ott talált kincsekből megújították az isteni szűz oltárát. Nem sokkal ezután egy kiváló fejedelem felesége, akinek Matild volt a neve, és akit alhasi fájdalma három éve gyötört, a híren felbuzdulva elzarándokolt Magyarországra, felkereste a kápolnát, ahol belső szenvedésétől megszabadult. De vissza kell térnünk a jobb kézen viselt gyűrűhöz.

Amikor László király kiadta az utasítást, hogy a sírt nyissák meg, hogy a szent király relikviái közül el ne csenjenek valamit, fejedelmi parancsra odább zavarták azokat, akik a sír mellett álldogáltak, így több mással együtt a magyar nemzetből született Merkúrt, Katipán fehérvári prépost apját is, a fehérvári bazilika felügyelőjét, aki már régen odahagyta a politikai pályát, hogy a vallásnak elmélyültebben szolgálhasson. Ha elküldték, hát szomorú ábrázattal távozott, és szerzetes lévén a szent kórusra húzódott vissza, ahol szégyenkező aggodalommal rágódott azon, hogy a szentséges testet sem tekintetével, sem ajkával nem szabad illetnie; és íme, az éj sötétjében megjelenik előtte egy ifjú, elképzelhetetlen külsővel, kedves orcával, nem is tudom, milyen ragyogó patyolatba öltözve, aki így szólt hozzá: Vedd, Merkúr, amit szeretnél, vedd, ezt a téged illető drágalátos adományt, amely a te hűségedre van bízva, őrizd gondosan, és ha itt lesz az ideje, add elő. (385) Miután az éjjeli mise befejeződött, Merkúr odament a rejtekhelyhez, és a rá bízott tárgyat felfedte, megtalálta a szent király jobbját és gyűrűjét, megcsodálta, és az istenségnek hálát adott. Visszavonult a Kárpát-hegység lábához, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja, hajdan pedig az innenső, a part menti Dáciát a túlsó, hegyeken túlitól határolta el, hogy ott egy fából emelt kolostort kormányozzon. A jobbot oly féltően őrizte, hogy sem önmagára, sem másra nem merte rábízni. Jobbnak gondolta, ha a földnek adja át, ezért elásta, és a szerzetesek közül mindennap strázsát állított, nehogy valamiképpen elemeljék. Napról napra várta, hogy elérkezzék az idő, amikor fölfedheti, és kolostorának többi lakóját is arra oktatta, hogy azt hasonlóképpen őrizze. Végre elárulta a dolgot László királynak, akit szentséges férfinak ismert. Aztán annak rendeletére összeül a püspökök és előkelők gyűlése, melyen a királyi jobb ünnepnapját hamar kijelölik. (390) Ezután László az egész papi testülettel az égi István rejtőző jobbját felmutatja, és beviszi a bazilikába, amelyet később roppant vagyonnal és fényességes fölszereléssel látott el, sok faluval, mezővárossal és javadalommal adományozott meg. Ennek a zárdának az iratai és kiváltságlevelei pontosan tanúsítják, hogy ez az üdvösség ezer fölötti hetvennyolcadik évében ment végbe, és ezt most a királyi jobb apátságának nevezik. A mi időnkben a nagy tehetségű és a szent tudományokban alaposan képzett Salonai Antal áll az élén, aki megmutatta nekünk a kiváltságleveleket, amelyekből mindezt merítettük. Azt pedig senki sem csodálhatja eléggé, hogy István porban heverő testéből a csontokon kívül semmi sem maradt meg, és a korhadás azokat is megviselte, gyűrűt hordozó jobbja viszont épségben maradt, és sem féreg, sem irigy régiség nem ártott neki. Mindenki csodának tartotta, hogy a jobb kéz inkább elkerülhette a rothadási, mint a fő és az istennek szentelt szív, mégpedig azon okból, hogy ez a jóság és könyörület jobbja volt, amely külön erszénykéből osztogatott naponta alamizsnát minden nyomorultnak. (395) Ki tagadná, hogy megváltónk isteni ajkáról hangzott el: Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Ez a kéz tehát méltán kerülte el a romlást, mert nem hagyta, hogy bárki is kolduljon, éhezzen, rabságban vagy más nyomorúságban sínylődjék. A mennybeli Istvánt tehát teljes joggal kiáltja és tiszteli mindenki egybehangzóan a haza első atyjának. Halálát számos tűzeset, földrengés, sokféle jósjel kísérte, továbbá július tizedik kalendáján két nap tűnt fel az égen, és nem maradt távol az éhínség, a járvány és a háború csapása sem.

Henrik és István idejében Itáliában is különböző dolgok történtek. Azt mondják, Etruria tekintélyes részét egész Flaminiával együtt egy bizonyos normann nemzetiségű Vilmos birtokolta, akit melléknevén Vaskarúnak hívtak. (400) Apja Tankréd volt, 11 fivére pedig Samus, Gotfréd, Róbert apja, Drago, Tankréd, Hunfréd, Malogerius, a Guiscard melléknevű Róbert, Rogerius, Alberéd, Gotfréd és Frumentanus. Tankrédot Lombardia grófjai közül származtatják. Amikor az itáliai nyugtalanságok lecsöndesedtek, Vilmos szövetséget kötött a görög Molochhal, aki Apulia meg Calabria tartományát a konstantinápolyi császár nevében kormányozta, és a salernói meg a capuai hercegekkel, hogy dicsőséges vállalkozásba fogjon, a szerecsenek által régóta elfoglalva tartott Szicíliát a pogány barbárság alól felszabadítsa, és ha a dolog szándékuk szerint üt ki, háromfelé osszák a zsákmányt és a sziget fölötti uralmat. Megállapodásuk értelmében négy sereggel vágnak neki, és az ellenséget leölve, elfogva az egész szigetet megszerzik. Moloch a zsákmány elosztásában megtartja az egyenlőséget, ámde az uralomban nem, amennyiben a városokba kizárólag görögökből állít őrséget és tisztviselői kart. Vilmos elleplezi efölötti bosszúságát, a két másik herceggel visszavonul Calabriába, majd szövetségeseit elbocsátva saját seregével Apulia felé fordul, megostromolja és megadás útján elfoglalja Melfit. (405) Moloch hírt kap erről, tüstént ott terem, tábort ver a kapuk és a falak előtt, azonban óvatlanságában a kitörő Vilmos szinte egész seregével együtt megsemmisíti, így a támadó gyorsan elfoglalja a tartomány nagy részét. Amikor az üdvösség ezer fölötti második esztendejében a németek Henrik bajor fejedelmet cézárrá nyilvánítják, és ezt leköti a gallok meg a metziek háborúja, hát a Szicíliából kikergetett szerecsenek a Felső- és az Alsó-tengeren két flottával visszajönnek Itáliába. Itt Capuát foglalják el, ott Barit veszik ostrom alá, és a városnak bizony vége is lenne, ha hevenyészett hajóhaddal nem siet a segítségére Orseolo velencei dózse és Gergely katipán, ami egy császári tisztség elnevezése. A következő évben a törökök, megszerezve Palesztinát, elfoglalják Jeruzsálemet, azonban az úr sírjától, valamint a többi közeli bazilikától isteni parancsra megtartóztatják magukat. Az adriaiak is megtámadják Velencét, Orseolo Ottó nagy vereséget mér rájuk Loreónál, mely falu a Pó és az Adige torkolata között fekszik. (410) Vilmos halála után Apuliát az öccse, Drago foglalja el, de a császártól kiküldött katipán nemsokára elzavarja. Capuát a jámbor Henrik felszabadítja a szerecsenek alól, mint fent elmondtuk. A Henrik után következő Konrád uralma idején, mivel Apuliát a normannok és a görögök tartották, az Ofanto folyó és Olíva város között nagy erőkkel küzdöttek meg a vidék fölötti hatalomért, végül a görögök engedtek, és a győzelem a normannoknak jutott. Továbbá az ezer fölötti 12. esztendőben Kálmán, a szentséges férfi, Stockerau városban akasztófán elnyerte a vértanúság koronáját, ott is temették el, de a következő évben Megigaud eberndorfi püspök illendően átszállította Melkbe. Ernő sváb herceget Albertin gróf vadászat közben nyíllal megsebesítette, és az meghalt. Konrád és a mennyei István között háború támadván, Ernő, aki Konrádtól elpártolt, majd megadta magát, Verard gróffal együtt Alemanniában megöletik. Rudolf, Burgundia királya, országát Konrád császárra bízta, mert attól félt, hogy egyedül nem tudja megvédeni magát övéi lázadásával szemben; úgy látszik, hogy Burgundia ez időtől fogva áll birodalmi törvény alatt; ezt, miután ellenségként ment oda, tűzzel-vassal végigdúlta. (415) Ebben az időben a nap nagy fogyatkozást szenvedett, a kereszténységet nem ismerő szarmaták megtámadták Germániát, a szászok határán fekvő népes Werben várost a lakosság óriási kárára elfoglalták, de aztán a császár elkergette őket, vereséget szenvedtek, és adófizetővé lettek. Konrád pedig az üdvösség ezer fölötti 39., császárságának tizennegyedik esztendejében, nem sokkal István király után, igen szépen fejezte be az életét.

Gizella ügyködése és mesterkedései következtében, Vazul szeme világának kioltása után, Péter, a legszentebb királynak nővérétől való unokaöccse, megszerezte az országot, és ezután, mint mondják, akkora pimaszságra merészkedett, hogy úgy látszott, nem származásának megfelelően, hanem a teutonok vadállati erkölcsei szerint intéz mindent. Mert választott király helyett tűrhetetlen zsarnoknak mutatkozott, és sem isteni nagybátyja nyomdokait követni, sem a királyi felség hivatalát tisztességgel ellátni nem iparkodott. Kezdettől fogva gúny tárgyává tette a legnemesebbeket, barbárt is meghaladó gőggel pöffeszkedett, az alemannokban a kelleténél jobban megbízott, mindent az ő szájuk íze szerint végzett, övéit lenézte, szolgaszámba vette, az idegeneket felmagasztalta, a külföldieknek mindenképpen hízelkedett, a várakat és a városokat teuton őrséggel rakta tele, közülük választotta a tisztviselőket, velük őriztette magát, saját népét megvetette. Mindehhez járult féktelen kéjvágya, roppant zabolátlansága, mely miatt egyetlen tisztes asszony sem tudhatta szemérmét biztonságban tőle. (5) A szüzeket és asszonyokat csatlósai és zsoldosai is sokszor meggyalázták. A főpapok gyakran, olykor a főurak is egyetértőleg a király elé járultak, és hosszas könyörgéssel ösztökélték, hogy ne engedjen meg annyit a hitvány és vásott embereknek, figyelmeztesse a teutonokat, hogy mérsékeljék magukat, tartsák magukat távol a szemérmes matrónáktól, és egyáltalán, tiltson meg minden erőszakoskodást. Hajtogatták, nem kétséges, hogy ez a pimasz gazemberség lázadást fog szülni, és ha ez megtörténik, amitől az istenek óvjanak, azt késő bánat követi majd. A király azonban semmibe vette a jó tanácsot, és hetyke könnyelműséggel fenyegetőzött, hogy ha a korholást abba nem hagyják, amely velük született rosszmájúságból és szittya otrombaságból fakad, úgy felmérgelődik rájuk, hogy a legmagasabb rangokat, a kapitányságokat és hivatalokat mind csakis teuton nemzettel tölti be, hogy a magyarok a leghitványabb polgári és katonai tisztséget se viseljék, mi több, az egész Pannóniát az ő hatalmukba adja. Végezetül hozzátette, hogy Magyarországot azért nevezik Ungáriának, mert örökös angáriában kell senyvednie. (10) Az effélék dölyfös szajkózásával elhintette az elkeseredett lázadás magvait, mert a magyarok lelkületét úgy felbőszítette, hogy azok bármit készebbek lettek tűrni, mint ezt a zsarnokságot.

Országlásának kezdete után a harmadik évben a püspökök és a papi testületek jóváhagyásával az előkelőségek, a légióparancsnokok és kapitányok, a katonatisztek a hadsereggel együtt valamennyien összeesküsznek Péter ellen. Titkos tanácsot tartanak maguk között, amelyen a király elűzéséről határoznak, és aggályosán keresik azt a fejedelmi törzsökből született személyt, akit a helyébe állítsanak. Felháborodásukat fokozza az előző uralkodókra való emlékezés is, akiket nemcsak a haza atyjának nevezhettek joggal, hanem akik méltán kerültek az istenségek közé is. Töprengés közben valamennyiüknek egy jut az eszébe, az, akit a magyarok Abának, a többiek Alboinnak hívnak; sokan Ovónak nevezik. (15) Ez az isteni király nőtestvérét véve feleségül, a szerencsés rokonság folytán magasra emelkedett. Tehát Pétert kivetik, őt megválasztják királynak, és elviszik a táborba, hogy a katonák jóváhagyják. Ezek felkiáltással elfogadják őt, azonnal királyként köszöntik, ő pedig a sereget Péter ellen indítja. Amikor Péternek jelentik ezt, megtudja, hogy a közösség nevében emeltek rá fegyvert, és az ország ellenségének nyilvánították, tehát mindenkitől magára hagyatva útnak ered Vindeliciába, melyet most Bajorországnak mondanak. Mihelyt a magyarok meghallják, hogy a király elmenekült, rátámadnak a melléknevén Szakállasnak nevezett Budára, minden baj okozójára, ízekre szedik, két fia szemét kitolják. Sebest, aki Gizella parancsára Vazult megvakította, kezét-lábát levágva veszejtik el. A király többi barátját és közelvalóját részint megkövezik, részint vasszögekkel átütve szörnyű halállal sújtják. Aba pedig a királyság megszerzése után szónoklatban fejti ki a lázadás okát, és hogy ő nem törtetéssel, nem megvesztegetés útján, hanem erőhatalommal szerezte meg a királyi koronát; lefesti Péter kevélységét és zabolátlanságát, maga felől mindenkit jóval biztat, és tisztességes életmódra serkent. (20) Aztán annak minden rendeletét, törvényét, határozatát eltörli és érvényteleníti, és újakat hirdet. Az összeesküvés vezetői hárman voltak, Visko, Tojzla és Pesli, akik a nemzet szabadságára és javára törekedtek, és nem akarták engedni, hogy az ország elszakadjon a királyi vértől.

Aba alig uralkodik három éve, amikor Péter egy nagy alemann sereggel megrohanja Magyarországot, magával hozza harmadik Henriket, akitől segítséget kért, Konrád Gizellától való fiát. A király viszont, amikor megtudja, hogy Pétert az alemannok befogadták és komoly segítséggel támogatják, az ezer után negyvenkettedik esztendőben nyomban követeket küld a császárhoz, mielőtt az Magyarország határát elérné, és azt az utasítást adja nekik, hogy fürkésszék ki a cézár szándékát, vajon a magyarokkal háborút akar-e az elűzött Péter kedvéért, avagy inkább békességet, üzenje meg, melyiket szeretné jobban, mert a magyaroktól mindkettőt könnyen megkapja. Azt mondják, a cézár erre igen röviden azt felelte, hogy ő az övéi folytonos zaklatását, Péter jog és méltányosság ellenére történt megszégyenítését sohasem fogja eltűrni, hanem megmutatja, mire és mennyire képes e gyalázat megtorlása kedvéért, nehogy béketűrése később megnövelje mások vakmerőségét; a királyokat minden nemzet körében önmaguk jogán kell a legszentebbnek tartani. (25) Ezek azt vetették ennek ellenébe, hogy Pétert a magyarok semmiféle jogtalansággal sem illették, hanem nagyon is tisztelték a fejedelmi diadémot, ő maga volt a saját ellensége, és ő űzte ki magát az országból; ők a királyokat mindig szentnek tartották, csak a zsarnokokat nem tudják elviselni. Henrik gondolatait megismerve Aba felháborodik, hamarjában sereget állít, a Duna két partjáról megtámadja Ausztriát és Bajorországot, mert az ellenséget merészséggel akarja legyőzni; amire ráakad, mindent feldúl és elpusztít, akivel szembetalálkozik, egytől egyig levágja, a magukat megadókat elfogja, és egészen Tullnig száguldozik. Emberek és barmok óriási tömegét hurcolja el, majd visszavonul Magyarországra; egy másik hadseregnek megparancsolja, hogy árassza el Karintiát, azonban azt mondják, hogy Gotfréd Pettaunál megrohanta és kifosztotta a zsákmánnyal rakodott támadókat.

Mialatt ezek zajlottak, Henrik a húsvét évfordulóját ünnepelte Kölnben, ahol gyűlést tartva a magyarok súlyos jogsértéseiről beszélt a fejedelmeknek. Az ment határozatba, hogy szervezzenek komoly hadjáratot Magyarországra, mert a foglyokért és az elhurcolt zsákmányért csak karddal lehet elégtételt venni. (30) Ismét követek jönnek Abától, akik megismerve a németek terveit, mindenre készek, amit Henrik óhajt, megígérik, hogy egy szálig visszaadják a foglyokat, csak mondjon le Péter visszaállításáról, mert megvallják, hogy ezt a halálnál is nehezebben tűrnék. A császár viszont leginkább erre törekszik, mert Ausztria hercege, Albert követelésére, aki a nővérét Péterhez adta, elkötelezte magát, hogy Pétert mindenképpen visszaviszi Magyarországra, azonban a már előkészített hadjárattól visszatartja Gotfréd lotaringiai herceg, Gozilo fia, aki Germániában zavargásokat kelt. Aba igyekszik folytonos követküldésekkel kifogni a császár tervein, és a következő esztendőben újra megbízottakat küld, hogy tárgyaljanak a békekötésről, ígérjék meg a még életben levő foglyok szabadon eresztését, míg azokért, akiket már nem lehet visszaküldeni, bőséges elégtételt ad. Azt mondják, a cézár úgy válaszolt erre, hogy a béke helyreállítására semmit sem tesz addig, míg el nem megy Bajorországba, ahol fölméri a károkat, és az ügy elrendezésekor legyenek jelen azok is, akiket jog és igazság ellenére megkárosítottak. Egy kevéssel később nemcsak Bajorországba, hanem egészen Győr vidékéig felvonultatja a sereget, Brzetiszláv cseh herceg javaslatára a Rábca és a most Rábának nevezett Arabo folyóig jön, megtámadja a magyarok védműveit, akik ott tornyokkal, sáncokkal, árkokkal erődítették meg magukat az alemannokkal szemben. (35) Eközben Aba egy közvetítő útján alkalmas időpontban állapodik meg Henrikkel a foglyok visszaadására, és tekintélyes ajándékot ígér. Az ellenfelet tehát megejti a bőkezűség, akadályozza a vállalkozás nehézsége, ezért átveszi a gazdag ajándékot, és visszavonul Alemanniába, elmegy a burgundiai Besançon városba.

A király azt hitte, hogy ezután már biztonságban lesz, ezt az embert lekenyerezte, önmagát pedig olyan helyzetbe hozta, hogy az azzal való legsúlyosabb összeütközést is könnyen elkerülhetőnek remélheti, és ezért úgy felfuvalkodott, hogy vetélytársánál is veszedelmesebbnek mutatkozott, tudniillik pártfogolni kezdte az alacsonyrendűeket meg a parasztokat, a nemesekkel pedig kegyetlenkedett. Ezért Péter túlkapásainak az emlékezete feledésbe merül, és Aba jelenbeli gaztetteiről beszélnek, mint aki megvetni látszik a főrendűeket és felmagasztalni a nemteleneket; így a nemesség körében akkora méltatlankodás keletkezik, hogy valamennyien összeesküsznek. Elfogja őket a Péter utáni heves vágyakozás, és az államot mielőbb meg akarják szabadítani ettől a szörnyetegtől. (40) De az összeesküvés lelepleződik, és akit csak el lehet kapni, vallatóra fogják és halálbüntetéssel sújtják. Emiatt akkora gyűlölet támad a király ellen, hogy az elől nincs menekvés. Ő azonban saját javát a kegyetlenség fokozásában keresi, és midőn a negyvennapos böjtöt Csanádon tölti, azt az ötvenet, akit ezek közül tanácskozás ürügyével már előbb odahívott, bilincsbe veri, és titkon legyilkoltatja a katonákkal, úgy, hogy előbb nem is fordít gondot lelkük megtisztítására. Amikor Gellért csanádi püspök értesül erről, keményen megdorgálja a király irgalmatlanságát, és megjósolja neki, hogy életét végveszedelem fenyegeti. Az életben maradottak futásban találnak menekvést, összegyülekeznek Henriknél, aki előtt felfedik ez ember vadságát. Elmondják, hogy legfontosabb célja a nemesség eltiprása, a hitványak fölemelése, a parasztokkal való komázás, társalkodás, sétálgatás. (45) Állhatatosan könyörögnek tehát a cézárnak, hogy a patríciusok eme pestisét távolítsa el, mivel Aba bűneit a legsúlyosabb büntetéssel kell megtorolni, hiszen sem ígéreteinek nem tett eleget, sem a foglyokat nem küldte vissza, sem az avarok kárát nem térítette meg. Henrik nagyon felháborodik ezen, támadó szándékát elleplezi, és a noricumiak, a csehek meg a németek közül nagy sereget toborozva alászáll Ausztriába, azt a látszatot keltve, mintha be akarná hajtani Abán, amiben egymás között megállapodtak, és aztán visszavonulna Germániába.

Eközben a király követei a szökevény magyarok kiadatását kérik, és különböző bűnökkel vádolják őket, mert ezek az okai minden meghasonlásnak és háborúságnak; gyűlölik a békességet, mert abban nem tudnak akadálytalanul garázdálkodni; továbbá, hogy megélhetésüket és pozíciójukat a legsúlyosabb gaztettekkel biztosítják, folytonosan hintik a viszály magvait; nyomatékosan kérik tehát, hogy vagy kergesse ki ezeket a római birodalomból, vagy feledhetetlen jótéteményként és a tartós békesség kedvéért megkötözve adja át őket Abának, amit ő tetézett viszontszolgálatokkal fog meghálálni. (50) Henrik azonban visszautasítja ezt a követelést, arra hivatkozik, hogy bárkinek joga van a panaszkodásra; a lamentálás a szolgáknak sincs megtiltva; érzelmeit jó részben eltitkolja. A követeket dolgukvégezetlen elbocsátja, majd Sopron környékéről benyomul Magyarországra, de amikor Babótnál a Rábca folyó mocsaras vizén át akar kelni, az ingovány és a nagy áradás miatt nem bír átmenni. Ámde a magyarok vezetésével fölmegy a Rába és a Rábca partján, és pitymallatra odaérkezik, ahol mindkét folyón át tudnak gázolni. Aba Győrnél megy elébe, seregét felvonultatja, és szembeszáll az ellenséggel, abban a hiszemben, hogy könnyen megszerzi a győzelmet, ugyanis egynéhány bajortól úgy értesült, hogy a császár serege nem nagy, mert csak pár szakasszal sietett ide, hogy az adományokat behajtsa. Miután a csatára alkalom nyílik, a zászlók egymás felé indulnak, és a két fél elszánt szívvel ront össze; a jobb szárnyon Henrik, a balon Albert, Péter atyjafia parancsol. (55) A magyarok, akik Aba kegyetlensége elől a császárhoz menekültek, az első sorban verekednek, a szemben álló magyar hadtestet biztatják, hogy álljon el az embertelen királytól, csatlakozzon Péter pártjához, hogy ne tegyék tönkre egymást testvérháborúban. Ezek viszont árulónak kiáltják azokat, és szörnyen káromkodnak. Aba eközben nagy sereg élén küzd, mindenfelé keresi a szökevényeket és az árulókat, hogy ütközet közben megbüntesse őket. Amikor ezt Albert észreveszi, a magyarokkal küszködő Péter segítségére siet; a kemény küzdelem megújul, mindkét részen óriási a veszteség. Sűrű tömegben verekednek, és egyik sem akar engedni a másiknak, Mars műve úgy felforrósodik, mintha mindenki a közös pusztulásra esküdött volna össze; végül már oly veszekedett lélekkel csatáznak, hogy a tartalékra is sor kerül. Amikor ugyanis Henrik a legerősebb csapattal beveti magát a középre, mindkét részről a leghátsó osztagok rontanak egymásnak. Ezenközben, míg a szánalmas öldöklés megújul, és a csata egyenlő esélyekkel folyik, Aba már-már felülkerekednék, ha tisztjei mind hűek lennének hozzá. (60) De mert embertelensége miatt sokukat ellenségévé tette, közülük többen az ütközet kellős közepén elpártolnak tőle, és jelvényeit megtapodva átallnak az ellenkező oldalra; ezért a magyarok kénytelenek lassanként helyükből meghátrálni. Több alemann is meséli, hogy az ütközet kezdetén a levegőben egy vékony felhőcske jelent meg mennyei jelként, ebből veszekedett szélvihar kerekedett, amelynek a pora elviselhetetlenül ellepte a magyarok szemét, és a látásukat elhomályosította. E csodát azzal magyarázzák, hogy nem sokkal a csata megindulása előtt az apostoli legátus Péter jogtalan elűzése miatt Abát és a magyarokat kiátkozta, és eltiltotta őket az emberekkel való érintkezéstől. Mivel pedig az öldöklő csata igen sokáig tartott, Henrik végül is véres diadallal győzte le és futtatta meg az ellenfelet. A sereg meghátrálása után Aba átkel a Dunán, elfut egy Tisza-parti faluba, ahol egykor nagy öldöklést rendezett a nemesek között. A falu neve Scoeba [!] volt; itt övéi megölték, és a közeli templomban eltemették. (65) Néhány esztendő múlva a testét kiemelték, kendőjét és hadiköpenyét épségben találták meg, sőt, sebei behegedve meggyógyultak, ezért aztán az általa Sár mellett épített kolostorba szállították át. A császár a nehezen kivívott győzelem, az ellenség megfuttatása és lekaszabolása után visszatért a táborba, és – hogy az istennek méltó hálát adjon – köpenyét levetette, szőrcsuhát öltött, mezítláb a földre borult, és a légiók szeme láttára könnyeket ontva hevert a kereszt szentséges és üdvhozó fája előtt, ahol az isteni jóság múlhatatlan dicsőségét dicsérte. Szívből hálálkodott azért is, hogy a magyarok kezétől megmenekült, kegyetlenségüket és hatalmukat isteni segítséggel visszaverte. Ugyanezen istenfélelemmel énekelte a magasságos dicsőségét és a szent himnuszokat az egész hadsereg, hogy a császár példája nyomán megköszönje az isteni kegyelmet. A teutonok közül az íjászok ügyessége miatt roppant tömeg veszett oda; a magyarok közül valamivel kevesebb, mivel azok, akik hátat fordítottak, menedéket találtak a futásban. (70) A hullabűz miatt pár hónapig senki sem tudott arrafelé közlekedni, és ez a hely mindkét nyelvben erről kapta a nevét.

Mialatt a győztes sereg kipiheni a nehéz fáradalmakat, egy a testét, más a sebeit ápolja, a magyar állam küldöttei ott tartózkodnak, panaszkodnak az erőszak, a fosztogatás, a földek dúlása miatt, és kérik vissza Péter királyt, mert bánják, hogy Aba hibájából elkergették őt; bocsánatot kérnek tehát, és megígérik, hogy a cézár utasításait betartják. A cézár barátságos tekintettel maga elé bocsátja őket, azt mondja, hogy szívesen teljesíti minden kérésüket. Ezután a követekkel és az egész sereggel elvonul Fehérvárra, ahol az isteni szülő templomában rendben visszaadja a királyságból kiüldözött Pétert, átadja neki a koronát, a jogart meg a többi felségjelvényt, és kibékíti a királyt a magyarokkal, a magyarokat a királlyal. A cézár utasítására valamennyi főpap és főember leteszi az esküt a király kezébe, hogy parancsait mindig megtartja és sohasem fogja megtagadni a törvényes engedelmességet. (75) Az ügyek elrendezése és Magyarország lecsendesítése után Henrik Regensburgba megy, Péter pedig birtokba veszi az alemannok segítségével visszanyert országot. Henrik ugyanolyan kiválónak mutatkozott ebben, mint a cseh háborúban, amelyet a magyar előtt, uralkodásának első esztendejében viselt, ezért úgy látszott, hogy a legkevésbé sem fajzott el Nagy Károly vérétől, mert hogy Gizella, az ő anyja, Konrád felesége, állítólag ebből a nemből származott, sőt, ama hatalmas fejedelem dicsősége benne újra kivirágzott. A történteket azonban kissé részletesebben kell ismertetnünk.

Azt mondják, Mesko, a lengyelek fejedelme, csellel elragadta Krakkót harmadik Boleszlávtól, Csehország hercegétől. Az emiatt kitört háború, a földek súlyos pusztítása után végül fegyverszünetjött létre, valamint megállapodtak, hogy a két uralkodó találkozzék Krakkóban, és ott egyezzenek meg a tartós szövetségről. Amikor Boleszláv hitlevél birtokában odaérkezik, lakoma közben elfogják, és megfosztják a szeme világától, egész kíséretét kegyetlenül lemészárolják, kivéve a Vrsovicokat, akik a cselvetés részeseiként urukat gyalázatosán elárulták az ellenségnek. (80) Ezek hazamenetelük után Boleszláv öccsét, Jamirt, hasonló hitszegéssel próbálják elveszejteni. Ezért a Vrsovicok közül hatalomban és vagyonban messze kiemelkedő Tochar vadászat örve alatt egy erdőbe viszi az ifjút, ahol egy fatörzshöz kötözi, és megparancsolja, hogy nyilazzák le. Azonban ennek szolgája, Ovaras, titkon megugrik, elrohan az övéihez, és az embereknek jelenti ura veszedelmét; ezek nyomban fegyverre kapnak, futnak az erdőbe, rárontanak az árulókra, és lenyakazzák őket, a halál torkából megmentett Jamirt pedig hazaviszik. Mesko ezután erős csapatokkal nyílt háborúban támadja meg Csehországot, széltében-hosszában dúlja a földeket, felégeti a tanyákat, végezetül megostromolja Prágát, amelyet két évig tartó éhínséggel meggyötörve elfoglal. Vysehrad várát nem tudta megszerezni, mert az mindvégig kitartott Jamir oldalán. (85) Boleszlávnak volt egy öccse, Ulrik, akit az apja jó nevelés végett oktatásra elküldött Henrik császárhoz. Amikor ez értesül Mesko csalárdságáról, titkon elillan Henriktől, és belopódzik egy kastélyba, melynek Dejvice a neve; azután katonát szerez, és hirtelen megszállja a Prága városa fölött emelkedő hegyeket, majd körös-körül kürtösöket helyez el, megparancsolja nekik, hogy mindent töltsenek be harsogással, a prágaiaknak pedig kikiáltó útján megüzeni, hogy ütközetben legyőzte, megfuttatta a lengyeleket, és a diadalmas fejedelem már itt is van a csapataival. Amikor a Prágába helyezett lengyel őrséget ez a hír meglepi, félelmében összeomlik. A prágaiak feltámadt bátorsággal kaszabolják, kergetik az ellenséget; menekülés közben sokat megölnek. Mesko reményében csalatkozva nagy veszteséggel visszavonul Lengyelországba, Ulrik birtokba veszi a várost. A szerencse azonban megváltoztatta a lelkületét, amikor ugyanis rájött, hogy a fivére koránál fogva elébe kerül, nagyravágyásában kivájatta annak a szemét. Különböző tettekkel vált híressé. (90) Midőn egy vadászatból hazatért, megpillantott egy paraszti nemből született, nemes orcájú, nyúlánk alkatú, gyönyörű leányt, amint az ruhát mosott, és akinek Bozsena volt a neve; az első pillantásra beleszeretett; ehhez járult a szűz édes beszéde, tisztes erkölcse, és mindez kegyetlenül megragadta. Ezt aztán háznépe körében feleségül vette, és ettől született Brzetiszláv. Ez felnövekedvén oly merész lett, hogy Juditba, Ottónak a regensburgi apácazárdában élő lányába puszta híre nyomán beleszeretett, és a szent helyről titokban megszöktette. Amikor az atyja népes és erős sereggel visszakövetelte, és már mindketten hadrendben álltak, Judit odalépett a középre, és a szabin nők módjára kibékítette őket.

Ulrik később fiát Morvaország élére állította, melyet a lengyelek nagy részben megszállva tartottak, ő pedig az ellenséget megsemmisítve birtokába vette azt; a háborúban elfogott polyákok nagy tömegét eladás végett elküldte Magyarországra. (95) A Krakkóban megvakított Boleszláv meghalt. Fia, Utók is befejezte az életét, és amikor Jamir ezt megtudta, Csehország birtokát önként átengedte az unokaöccsének. Judittól öt fia volt: Szpitinyev, Vratiszláv, Konrád, Jaromir és Ottó, és ezek sokaságával támogatva fegyvert fogott nagyapjára, a lengyelek fejedelmére. Az erővel bevett Krakkót feldúlta, a gnieznóiak területének fővárosát lerombolta, elvitt egy 300 font súlyú aranykeresztet. Harmadik Henrik erősen megneheztelt, amiért Lengyelországot az ő engedélye nélkül elpusztította, és háborút indított Ulrik meg a fia ellen. Mivel ez a hercegség a római birodalom tartománya volt, és évente százhúsz ökröt, továbbá ötven font színezüstöt tartozott fizetni, a császár úgy döntött, hogy Othard szász herceggel együtt két oldalról megrohanja Csehországot. Azonban erdők fogták közre, ezért első alkalommal nem járt szerencsével; a bozótba belegabalyodott, lesállásokkal körülkerített lovasság nagy áldozatok árán is alig bírt megmenekülni. (100) A betörő Othard karddal és lánggal széltében pusztította a földet, majd óriási zsákmányt elhurcolva visszatért Szászországba. A következő évben Henrik és Othard újjászervezte és kibővítette a hadsereget, és visszament Csehországba, az erdőt felégette, úgy hatolt át rajta, majd az egész vidéket végigpusztította és fölperzselte. Prágában megostromolta Ulrikot és Brzetiszlávot, és a táborba éjszaka kiszökő Severus püspök útmutatása szerint elfoglalta a várost. Ulrik és Brzetiszláv megadta magát, a császár pedig kénye szerint szabott rájuk törvényt, behajtott háromévi adót. Megparancsolta, hogy Szilézia évente aranyból harminc, ezüstből ötven fontot adjon, Csehország hercege ugyanannyit. Brzetiszláv aztán rá akart támadni Magyarországra, amely a saját törvényeivel élve nem kívánt engedelmeskedni a római birodalomnak. (105) Mielőtt elindult volna az ellenséges területre, összehívta Csehország előkelőit, és utódává nyilvánította elsőszülöttét, Szpitinyevet; többi fia között felosztotta Morvát, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek a bátyjuknak. Majd forró láztól elragadván meghalt; testét Prágába, az ősök sírhelyéhez vitték. Csehország birtokát Szpitinyev vette át. De menjünk vissza a kitérőhöz.

A Péter visszaállítását követő évben Henrik ismét fölkereste Magyarországot, és Péter káprázatos fogadtatásban részesítette, mert ki akarta fejezni, ami valójában történt is, hogy a királyságot tőle kapta vissza; a főemberek és tisztségviselők teljes karával elébe ment, átadta a koronát egy aranyozott lándzsával, majd nagyszerűen megajándékozva visszabocsátotta Germániába.

Mialatt ezek zajlottak, Andrást, Bélát és Leventét, akik a szent király tanácsára számkivetettként Csehországba menekültek, a nélkülözés Lengyelországba űzte, ahol Mesko, Lengyelország fejedelme, szívesen látta és méltóságukhoz illően tartotta őket. Ebben az időben viszály támadt a keresztény vallástól idegen pomeránok, a lengyelek adófizetői, meg a hitre megtért lengyelek között, mivel azok vonakodtak az évi adót a lengyeleknek megfizetni, ezek viszont erővel akarták azt behajtani, és már a fegyverekre került a sor. (110) Azonban, amikor már mindketten csatarendbe sorakoztak, hogy a közjóról alkalmasabban gondoskodjanak, célszerűbbnek találták, ha a két vezér párbajjal dönti el a pert. Ha a pomerán esik el, a kívánt adót meg kell adni, ha viszont a polyák, az adószedés minden joga elvész. Mindkét népnek tetszett ez a megállapodás. Mivel azonban Mesko és fiai féltek a párbajtól, Béla kiállt a középre, és így szólt: Ha beleegyeztek, lengyelek, hogy fejedelmetekért és becsületetekért én szálljak harcba, bár a pogány és hitetlen ellenfélnél nemesebbnek tartom magamat, értetek mégis vállalom ezt a veszedelmet. Mesko elfogadta Béla ajánlatát, és megköszönte neki; az idegen ellenfelet a pomerán sem utasította vissza, így aztán, ahogy mindketten harcba bocsátkoznak, mihelyt előreszegezett lándzsával egymásnak rontanak, Béla a szónál gyorsabban letaszítja ellenfelét a lóról, majd a földön kardjával átdöfve megöli. (115) A párbaj véget vet a háborúnak és a vitának, a pomeránok elismerik magukat a lengyelek adófizetőinek, a járandóságot rendben leróják, és megígérik, hogy a megállapított adót ezután ellenkezés nélkül minden évben megadják. Mesko, aki Béla jóvoltából sértetlenül szerzett magának győzelmet és becsületet, nehogy hálátlannak lássék, nemcsak busásan megajándékozta őt, de lányával is összeházasította, és nagyvonalúan neki adományozta a pomeránok tartományát, aztán érdeme szerint naponta kitüntette őt. Bélának Mesko lánya Gézát és Lászlót szülte. András és Levente viszont abban a tudatban, hogy ő is királyi nemből született, úgy látta, hogy Mesko mellett sokkal alacsonyabb sorban, szinte koldusként kell tengetnie az életét, ezért a szerencse igazságtalanságán háborogva elbocsátást kért, és fivérét otthagyva elutazott. Amikor Lodoméria királyához érkeztek, az nem eresztette be őket, és mert vendégeskedésüket sehol sem engedték meg, reményvesztetten Sarmatia távoli népe, a kumánok közé mentek. Itt viszont gyanúba estek, mert azok látták, hogy roppant izmos testűek, ezért kémeknek tartották és már-már halállal büntették volna őket, ha egy ottani magyar rab történetesen közbe nem lép, aki felismerte őket, és tanúsította, hogy hazájukból jog és igazság ellenére lettek számkivetve, és méltók a szánalomra. (120) Egy darabig a kumánok között raboskodtak, majd kiszabadulva a roxánokhoz utaztak, akiknek tartományát most Russiának mondják.

Amikor Péter király úgy érezte, hogy már minden veszélytől biztonságban van, hiszen azt sem tudta, hogy ellenlábasai a világ mely táján bujdokolnak, kezdett önkényeskedve uralkodni, a városok és várak élére mindenhol teutonokat és taljánokat állítani, és mindent az ő akaratuk szerint intézni, abban a hiszemben, hogy örökösen öbölben fog hajókázni, és ezt számos főnemes rossz néven vette. Naponta azon gondolkoztak, hogy miképpen szabadítsák ki Magyarországot ezek zsarnoksága alól, sőt, mivel az isteni király jósága emelte fel őket, annak számkivetett nemzetsége, András, Béla és Levente iránt nemcsak jó emlékezettel és hűséggel viseltettek, hanem titokban gyakran pénzzel is támogatták őket. Ezek közül tekintélyben és vagyonban Viska, Baja és Bonyha emelkedett ki, akik egész rokonságukkal együtt sóhajtozva és sírdogálva emlegették az áldott nemzetség maradékát, szerettek volna alkalmat találni arra, hogy ezeket az uralomba visszahelyezzék, és a velük oly sok jót tett szent István szellemének méltó hálát adjanak. A harmadik Henrik pártfogására támaszkodó Péter visszaesett abba a vakmerőségbe, mely inkább zsarnoknak, mint királynak mutatta, és jóllehet természettől fogva is rosszindulatú volt a magyarok iránt, hozzájárult ehhez az ő aljas magaviselete meg azoknak még mindig meg nem szelídített vadsága is, amely meggátolta, hogy az idegen nemzetet jó szemmel nézzék. (125) Emellett egy nagy rész a szentséges vallás igáját pusztán csak annak szokatlansága miatt is szerette volna levetni a nyakából, hogy a szkíta pogánysághoz visszatérhessen. Minekutána a szövetkezők száma napról napra növekszik, és sokaságuk miatt nem lehet könnyen titkolózni, a dolog eljut Buda és Devecser fülébe, akik Péternél mint besúgók nagy tekintéllyel rendelkeznek; ezek beszámolnak neki az összeesküvésről. Ezt hirtelen veszekedett méreg futja el, azonnal megparancsolja, hogy a társaság vezetőit meg ezek rokonait fogják el, és az elfogottakat vonják kínpadra, akiket olyan kegyetlenül vallatnak, hogy azon helyt kiszenvednek; többnek kivájják a szemét, és halálbüntetéssel sújtják őket. Aztán Magyarország többi része ellen dühöng, és úgy dühöng, mondom, hogy mindenki inkább akar meghalni, mint siralomban élni. Ezeket új adókkal, azokat bírságokkal nyomorgatják.

Midőn az ország előkelői, főpapjai és fejedelmei ezt tovább nem tűrhetik, és ki-ki önmagáért retteg, Csanádon gyűlést tartanak, ahol közös megegyezéssel arra az elhatározásra jutnak, hogy Andrást és Leventét hivatalos küldöttek révén visszahívják a roxánok közül az országba, esküvel ígérik hálás szolgálatukat, és hogy a nekik járó királyságot kockázat nélkül megkapják. (130) András és Levente meghallgatta a követeket, de nemigen hitt nekik, hanem a helyzet kipuhatolása végett maguk jöttek el Magyarországra, és megbújtak egy városkában, amelyet Aba alapított, és amelyet most Újvárnak neveznek. Erről széltében suttogni kezdtek, és a magyarok nagy tömege szaladt ott össze, mely a királyokat üdvözölve makacs rábeszéléssel követelte, hogy engedjék az egész népet pogány szokás szerint élni, a szkíta szellemeket imádni, ezenfelül a püspököket, a szerzeteseket és a keresztényeket, de leginkább az idegeneket akárhol gyilkolni, végezetre az összes bazilikát és templomot lerombolni. Ha ezt megengedik, ők megölik Pétert, kikergetik a teutonokat meg a taljánokat, és megígérték, hogy megbékélt országot adnak át nekik. Mivel a királyfiak e hozzájárulás nélkül nem szerezhették vissza az országot, készséggel engedtek a követelésnek. Tehát a magyarok közül legelőször a Bélus [!] városkában született Vata ajánlotta magát a gonosz szellemeknek, fejét szkíta módra megnyírta, haját pogány szokás szerint hármas varkocsban leeresztette, amely divattal most a törökök élnek. (135) Hosszú idő múltán ennek fia, János, apja példájára varázslókat, varázslónőket és jövendőmondókat vett maga mellé, és ezek varázsigéivel nagy kedvet talált magának a főurak előtt. Leginkább egy bűbájos asszonyt tisztelt, akit Rasdinak hívtak, és akit aztán a keresztény Béla tömlőcbe vetett, ahol olyan éhség gyötörte, hogy lábait, karjait lerágva ölte meg magát.

Ezek izgatása nyomán szinte az egész nép elállt az igaz hit mellől. Visszaesett a démonok tiszteletébe, és kezdett lóhússal táplálkozni. Az összes keresztény, elsősorban a főpapok meg a papok ellen úgy dühöngtek, hogy senkit sem hagytak életben; mindenfelé lerombolták a bazilikákat és az összes szentelt helyet; tönkretették a szent adományokat és az isteneknek felajánlott tárgyakat; aztán Péter királyra kiáltoztak. A teutonokat a taljánokkal együtt mindenhol halába keresték; közülük mindenkit megöltek, aki tisztséget viselt. (140) Aztán Péter király táborába három kürtöst küldtek, hogy András és Levente királyok nevében a sánc tetejéről hangosan ezt zengjék: Aki magyar, vegye fel újra az ősök eltörölt szertartásait, tisztelje a szkíta isteneket, irtsa ki a keresztény és idegen szokásokat, ragadjon fegyvert a keresztények ellen, ölje meg a zsarnok Pétert, irtsa mindenütt a teutont és a latint, rombolja le az új templomokat, koncolja fel mindenfelé a püspököket és a papokat; aki e rendelet ellen beszél vagy cselekszik, nyilváníttassák Magyarország halálos ellenségének ugyanúgy, mintha Mars vagy Herkules oltárára és szentélyére kezet emel. Éjszaka a kürtösök a parancs szerint gyors lovakon máris odavágtattak. Péter ebből megtudta, amit eddig nem tudott, hogy a királyfiak hazajöttek, az ő befolyásukra a magyarok elpártoltak az igaz hittől, és megértette, hogy az elöljárókat meg a papokat mindenütt öldösik. (145) Félelmét elpalástolta, és táborát fölszedve átkelt a Dunán, hogy a nemzet fővárosába, Fehérvárra menjen. Amikor ezt ellenfelei megtudták, ostromtornyokkal előtte elfoglalták a várost meg a bazilikát, és az odaérkező királyt visszaűzték.

Eközben András és Levente erős magyar sereggel megjelenik a közelben. Gellért, Besztrit, Buldi és Beneta püspök meg Szolnok fehérvári főtisztviselő meghallja ezt, és örömmel vonul a királyfiak elé, hogy az új urakat tisztességgel fogadja. Ahogy Diósd faluhoz érnek, a mennyei Szabina templomában szentmisét akarnak tartani, mielőtt a hercegekkel találkoznának. Gellért püspök, mielőtt a miséhez hozzákezdene, figyelmezteti a társait, hogy e napon velük együtt vértanúságot kell szenvednie, és az ég kegyelméből nemsokára az istenségek közé kerülnek. (150) Jelenti, hogy az előző éjszakán álmában látta a mindenható, jóságos Jézus Krisztust az isteni szülő sátrában előttük ülni, amint az oltáriszentséget és vérének kelyhét mindnyájuknak kiosztotta, kivéve Benetát, aki a mártíromságot valószínűleg vissza fogja utasítani. Aztán biztatja őket, hogy kölcsönösen gyónják meg egymás előtt vétkeiket, várják állhatatos reménnyel a beköszöntő boldogságot, és eközben kérleljék könnyeikkel az istent bűneik bocsánatáért. Ezek az üdvözítő haláltól cseppet sem riadozva végrehajtják az utasítást; majd a mise rendben végbemegy, és hogy a királyfiakkal találkozzanak, útnak indulnak Pest felé. Akis termetű és hihetetlenül szigorú életmódjától elgyengült Gellértet szekéren viszik. Ahogy a Dunához érnek, Vata vezetésével, aki gyermekeivel együtt egészen a démonoknak adta magát, mindenki követ ragad a szentséges atyákra, csapatostól rájuk rontanak, és ütik őket. (155) Gellért folytonosan szórja az üdvösség jelét azok felé, akik követ hajigálnak rá, és ettől a pogány népség még inkább felbőszül ellene. A szekérből kiborítva megragadja őt, egy kordén felvonszolja a folyó fölött emelkedő hegyre, és a meredek oromról az alanti sziklára hajítja. Az esés után keble pihegéséből gondolták, hogy még van benne élet, és egy dárdával keresztüldöfték; feje a Duna partján szétloccsant egy kövön; a szent férfiú vérével tapasztott követ a Duna árja nem tudta szétmosni, bár körülbelül hét évig hevert ott, mikor a papok összegyűjtötték ereklyéit, és Csanádon egy kápolnában elhelyezték; e követ az eset bizonyságául az oltár tetejére tették. Most Buda külvárosában van egy, a mennyei Gellértnek szentelt kápolna, ott, ahol levetették. (160) Ez a szentséges férfiú, velencei sarj, aki Buda környékén remeteéletet folytatott, majd életszentségéről bizonyságot téve a csanádi püspökségre emelkedett, ezzel a vértanúsággal örök életet szerzett magának. Buldi hasonló halált nyert, Besztrit és Beneta átúszta a folyót, és amikor Pestre ért, egyikük a pogányoktól kapott sebébe másnap belehalt, másikuk a királyfiak közbelépésére kiszabadult a kezükből. A Dunán lóháton átúsztató Szolnoknak Murtmur sietett egy kis sajkával a segítségére, akit a szent keresztség köteléke fűzött hozzá, és ki akarta menekíteni a veszedelemből. Ahogy ezt a pogány csőcselék észrevette, ordítozva halállal fenyegette, ha a szkíta babonasággal szakító barátját meg nem öli. Murtmur ezért akarata ellenére ledöfte Szolnokot. E napon a papok és hívők nagy sokasága veszett el hasonló kegyetlenség által.

(165) Péter pedig, miután látta, hogy az egész nemzet a hercegek pártjára szegődött, az alemannok népes csapatával futásnak eredt Ausztria felé. Midőn Mosón környékére ért, hogy onnan aztán átosonjon Ausztriába, az ország kapuját már elfoglalva találta, melyet a mindenfelől odagyűlt őrség szoros őrizet alatt tartott. Odajöttek a királyfiak kiküldöttei, hogy békekötés ürügyével visszahívják őt Magyarországra; erősen gyanakodott, ugyanis észrevette, hogy a serege elpárolgott mellőle, de vonakodása ellenére is visszavitték. Amikor egy faluba értek, amelynek Zámoly a neve, a küldöttek kelepcét állítottak neki, és körülfogták, hogy fogolyként vezessék a királyfiakhoz, ő azonban udvaroncai kis csoportjával bevette magát egy házba, és mert derekasan védekezett, alig tudták három nap alatt is elfogni, miután embereit egy szálig ledöfködték. (170) Mikor a küldöttek kezébe került, azonnal megvakították, elvitték Fehérvárra, ahol néhány nap múlva, visszajövetelének harmadik esztendejében a súlyos fájdalomba belehalt; a pécsi bazilikában temették el, amelyet ő alapított, és az égbeli Péternek és Pálnak szentelt.

Aba és Péter viszálykodása meg a királyfiak visszahívása annyi kárt okozott Magyarországnak, hogy úgy látszott, belepusztul a belháborúba, főleg, hogy Péter megsegítésére harmadik Henrik is többször támadta meg fegyverrel. Nem maradt el Adalbert és fia, Lipót, támadása sem, akik a magyaroktól sűrűn háborgatott Ausztria megoltalmazása érdekében sokszor csaptak össze halálos küzdelemben Aba királlyal, amit az üdvösség ezer fölötti negyvenkettedik esztendejére tesznek. Mondják, hogy a következő évben, december ötödik idusán, Adalbert fia, Lipót, akinek a neve erős vitézt jelent, elhalálozott. Adalbertet fia, Ernő követte, aki a szász háborúban elesvén, Ausztria birtokába Lipót, a jámbor Lipót apja lépett. (175) Sokan azt írják, hogy harmadik Henrik négyszer vezetett hadat Aba ellen. Felesége Ágnes volt, császársághoz méltó asszony, aki Péter halála után Rómában a megváltó születésének ünnepekor második Kelemen pápától férjével együtt átvette a császári jelvényeket, és ez császárságukat főpapi tekintéllyel erősítette meg. Azután elment Capuáig, elfogta Pandulfot, akit elvitt Germániába, mert a herceg ez időben zavargásokat kezdett Campaniában. Körülbelül ugyanebben az időben a szerecsenek elfoglalták a calabriai Ostuni várost. Drago normann herceg is elhunyt az apuliai földön, és az egyeduralmat fivére, Hunfréd kaparintotta meg, aki nemsokára távozván az életből, Gotfréd követte őt. Továbbá Guaimar salernói herceg, aki ugyanazon nemből származott, az övéi által állított csapdába esve megöletett, és az uralmat Gisulf szerezte meg. Amikor a normannok roppant nagyratörő fajtája a pápai fennhatóság alá vetett Benevento városát elfoglalta, Leó pápa császári segélyhadakkal támogatva hadat indított ellene. (180) De egy szerencsétlen ütközetben, melyben a római katonaság megfutott, a pápa fogságba esett a csatatéren; méltóságához illően bántak vele, és néhány nap múlva fényes pompával visszabocsátották Rómába. Rómában épségben megtalálták Pallas irdatlan nagyságú testét, amelyen tátongó sebek is látszottak. Feje mellett egy lobogó fáklya, melyet sem szél, sem víz vagy más folyadék nem olthatott el, amikor azonban kihúzták belőle a kardot, és a levegő annak helyébe behatolt, a fény elenyészett. Azt mesélik, ez volt a sírfelirata:

Ezenkívül Apuliában felleltek egy márványszobrot, amelynek fején rézbetűkkel ez a felirat futott körben: Május kalendáján napkeltekor fejem arany lesz. (185) Hogy ez mit jelent, Guiscard Róbert egy szerecsen rabja magyarázta meg, hogy ha a nap a megadott helyzetbe kerül, az, aki a szobrot kiássa, ott rengeteg kincset fog találni. És a kimenetel nem cáfolt rá e megfejtésre, mert május kalendáján nagy mennyiségű aranyat találtak ott, amellyel a szerecsen kiváltotta magát a rabságból. De térjünk vissza a történelemhez.

Miután az ellenséget mindenhonnan elkergették, és Péter távozott az élők sorából, András Leventével és az egész magyar sereggel együtt elment Fehérvárra, hogy ott a főpapok és főurak egyetértésével és az ország jóváhagyásával szokás szerint átvegye a felségjelvényeket, de mert a püspökök nagy része Gellérttel együtt megöletett, alig találhattak hármat, aki a mészárlás után még életben volt. András tehát az úr megtestesülésének ezer fölötti negyvenhetedik esztendejében föltette a királyi koronát. Amikor látta, hogy megszerezte a hatalmat, az egész országban e törvényt hirdette ki: (190) Aki magyar vagy magyarországi lakos vagy itt tartózkodó idegen a király által nemrégiben szükségtől kényszerítve engedélyezett pogány szokásokat és szkíta szertartásokat letéve nem tér vissza azonnal Jézus Krisztus igaz vallásához, és nem fogadja el az isteni István király által adott szent törvényt, fővesztéssel büntettessék. A falvak, mezővárosok és városok építsék újjá az összes ledöntött templomot és bazilikát, a régi módon tiszteljék és kövessék a püspököket és a papi testületeket, állítsák vissza a keresztény szertartást, vessék el a pogány ceremóniákat és a hamis bálványokat, rontsák le azok szobrait. Ha valaki a hatalmas és igaz szellemeknek és a papoknak rosszat kíván vagy cselekszik, isten és ember ellensége legyen. Ha valaki egyházi vagyontárgyat elvitt, azonnal adja vissza, amit elvitt; ha valaki egyházi vagy bármely ember vérével a kezét beszennyezte, tisztítsa meg magát az elkövetett vétektől. Minden magyar tartózkodjék a gyilkosságtól, az útonállástól, minden erőszaktól és törvénysértéstől. Aki pedig e hirdetményt semmibe veszi vagy az ellen cselekszik, veszítse el fejét és minden jószágát.

(195) E napokban esett Levente halála, amiről úgy vélekednek, hogy nem történt az istenek kegyelme nélkül. Mert nagyon is ellenséges volt a keresztények iránt, és úgy látszott, hogy nem egykönnyen tud megszabadulni a szkíta szertartásoktól és a vad szokásoktól. Ezért úgy vélekednek, hogy a halhatatlan istenek idő előtti halállal elragadták őt, nehogy a fivére által helyreállított vallást megrontsa; egy Dunán túli faluban temették el, ahol állítólag ősapját, Taksonyt hantolták el egykor szkíta módra, aki a falunak nevet adott. Szüléikről eltérően vélekednek; mert egyesek úgy hagyományozzák, hogy ezek a hercegek a megvakított Vazulnak és Tátony lányának voltak a fiai, többen és alighanem helyesebben, hogy Kopasz Lászlónak, akiről azt beszélik, hogy roxán vagyis rutén felesége volt, és azt hiszik, hogy ettől nemzette Andrást, Bélát és Leventét.

Az ország lecsendesülése és szinte az egész népnek isten helyes tiszteletéhez való visszatérése után figyelmét a szomszédok támadásainak és betöréseinek elhárítására fordította. (200) Brzetiszláv ugyanis Lengyelország leigázása után háromszor rohanta meg Pannóniát, és nem csekély kárt okozott, hanem amikor harmadjára támadott, váratlanul belázasodott, és kénytelen volt visszavonulni. Végrendeletében öt fiára osztotta ki és hagyományozta Morvát, Csehországot meg többi uradalmát. A legidősebb Szpitinyev Morvaországot kapta meg; Csehország egyik fele Vratiszlávnak, a másik Konrádnak és Ottónak jutott; Jaromir mindaddig még iskolai tanulmányokkal foglalatoskodott. Vratiszláv nemsokára kiismerte Szpitinyev rosszindulatát és nagyravágyását, ezért félelmében Olmütz városában hagyta a nejét, maga pedig elutazott Pannóniába, ahol András király nyájas vendégbarátsággal fogadta, és méltósága szerint tartotta és becsülte. Szpitinyev maga mellé vette a testvéreit, akik a palotában maradtak, Konrádot a királyi vadászok, Ottót az asztalnokok élére állította, aztán Vratiszláv feleségét elfogatta, és Leskov erődített várába záratta, ahol a várnagy állítólag olyan kemény és embertelen őrizet alatt tartotta őt, hogy éjjelente hol egyik, hol másik lábát béklyóba verte. (205) Egy hónap elteltével azonban Severus prágai püspök és a főemberek közbenjárására az asszony kiszabadult a börtönből. Terhesen sietett férjéhez Pannóniába, de útközben koraszülésben kilehelte a lelkét. Vratiszláv felesége halálhírét hallva egyszerre volt kénytelen a szülő és a gyermek végzetét megsiratni. András királyt sem kevéssé gyötörte a kedves vendég bánata, vigasztalódásra biztatta azzal, hogy semmi sem történik az isten akarata nélkül; az emberi reményt csalókának kell tartanunk, istenbe vessük minden bizodalmunkat és hitünket, mert tudnunk kell, hogy ő sokkal bölcsebben és alkalmasabban gondoskodik az emberek javáról, mint ők maguk, és sok dolog történik velünk, amely kellemetlennek és szerencsétlennek látszik, ámde ha józanul mérlegeljük, várakozáson felül hasznosnak fogjuk ítélni; jó- és balsorsban egyaránt tartsuk meg a mértéket és a lélek nyugalmát, a rossz után mindig jót várhatunk. Végre valamelyest megenyhítve a férfi fájdalmát, lakomára invitálja a vendéget; lelkűket felüdíti a bőséges étel és a bor. (210) Andrásnak egyetlen lánya volt, Adelaida nevű; már serdült korával, sudár termetével, feltűnő szépségével első pillantásra magához láncolta a vendéget, az atya pedig észrevéve e szerelmet, nyomban eljegyezte vele. Amikor ezt a testvérnek, Szpitinyevnek jelentették, az jutott az eszébe, hogy a másik magyar segélyhadakkal könnyen el tudja foglalni Morvaországot, és hogy érdekeit biztosítsa, követeket küldött Vratiszlávhoz, hogy hívják haza Pannóniából, és ígérjék meg neki, hogy mindent visszakap, amit az atyjuk testamentumában rá hagyott. Ez a rábeszélésre hazament, bátyjával közös megegyezéssel kibékült, és minden örökségét átvette. Szpitinyev ugyan rabja volt a hatalomvágynak, és mértéktelen nagyravágyásnak volt kitéve, egyébként azonban, mint mondják, erkölcsei tisztességesek voltak. Azt az embertelenséget azonban, amellyel anyjával, Judittal, az öregebb Brzetiszláv hitvesével szemben eljárt, a legkevésbé sem lehet helyeselni; ezt ugyanis kiűzte az országból. (215) Ő meg, mivel szülötte kegyetlenségét másképp nem tudta megbosszulni, megszégyenítésére és a csehek gyalázatára gyorsan hozzáment Péter magyar királyhoz, és Pannóniában fejezte be az életét. A fiúk kibékülése után azonban fia, Vratiszláv, elvitte első férje kápolnájába, és az üdvösség ezer fölötti ötvenkilencedik esztendejében méltósága szerint eltemette Prágában az isteni Vencel templomában.

Emiatt Andrásnak ellentéte támadt a csehekkel, a lengyelekkel és az ausztriaiakkal, mely háborúkat oly szerencsésen viselte, hogy – mint a magyarok évkönyvei elmondják – az említett három hatalmasságot három év alatt adófizetőjévé tette. Ezzel szemben az alemannok évkönyvei, hogy az ausztriaiakra ne süssék rá e csúf bélyeget, azt írják, hogy András követek útján harmadik Henriknek önként ajánlott engedelmességet és megállapított évi adót; a többi szerző erről nem tesz említést, csak arról, ami nemsokára szóba kerül. Az mindenesetre tény, hogy az üdvösség ezer fölötti ötvenegyedik esztendejében András békét kötött az Ausztriában uralkodó Adalberttel, továbbá, hogy Cseh- és Lengyelországot néhány háborúval megzabolázta.

(220) Midőn látta, hogy az öregség felé hajlik, gyermekei pedig nincsenek, követeket küldött Lengyelországba az öccséhez, a fentebb említett Bélához, azzal a kéréssel, hogy asszonyával és gyermekeivel együtt habozás nélkül jöjjön haza Pannóniába, és ha már együtt tűrték a bolyongást és a megpróbáltatásokat, most együtt élvezzék az ősi javakat és az uralkodást is; a király részéről sem illő és helyes, ha testvére nélkül egyedül birtokolja az óriási és nagy hatalmú országot, emellett gyermektelensége folytán senkije sincs, akire a királyságot rátestálhatja. Béla engedett a kérésnek, összeszedte háza népét, búcsút mondott Sarmatia nem akármilyen hercegségének, amellyel Mesko a párbajban tanúsított derék magatartásáért megadományozta volt, és családjával együtt visszajött Magyarországra. Azt mondják, András bátyja oly szerető szívvel, a nép akkora örömkitöréssel fogadta, hogy jövetelére nemcsak az egész fejedelmi udvar, hanem Magyarország is összefutott, és nem volt ennél vidámabb nap. Az érkezése utáni másnapon gyűlést tartottak, és Magyarországot háromfelé osztották; mindenki egyetértésével két rész a királynak, a harmadik Béla öccsének jutott. (225) Ebből áradt elő a széthúzás minden magva, ez lett a civakodás és a háborúság oka, amelytől Magyarország állandóan szenvedett; mert Pannónia hercegei és királyai között állandósult a meghasonlás, az öldöklés, a háború. Alsó-Pannónia tavánál, a Tihany szigeten ebben az időben alapított András egy kolostort meg egy óriási bazilikát, amelyet az isteni Ányosnak ajánlott. Aztán sarjának nevelésére gondolt, és feleségül vette Agmundát, a régen roxánoknak és roxolánoknak nevezett ruténok fejedelmének a lányát; ettől származott Salamon és Dávid. Ágyasától, akit Marót faluban rejtegetett, György született. Bélától Lengyelországban Géza és László; miután Magyarországra visszaköltözött, Lampert és lányok születtek. (230) A testvérek között mindig is akkora szeretet és egyetértés uralkodott, mintha kettejükben egy és ugyanazon akarat lakozott volna; a fiúk és az unokák között viszont ellenkezőleg, mint alább rendben elbeszéljük.

Amíg Pannóniában a testvérek kölcsönös szeretetéből származó teljes békesség honol, Alemannia súlyos háborúra készül; harmadik Henrik ugyanis meg akarva torolni a Pétert ért sérelmet, a magyarok állhatatlanságát és hűtlenségét, mindenhonnan összetoborozva csapatait azzal az elhatározással indul hadjáratba, hogy vagy a római birodalom tartományává teszi Magyarországot, vagy annak erejét mindenestől megsemmisíti. Pannóniába érkezve először Pozsonyt veszi ostrom alá, a falakhoz különféle ostromgépeket vontat, vívótornyokat épít, elzárja a közlekedést. A folyón hajóhadat is úsztat alá, ezt elrendezi a Duna felőli oldalon, hogy a várost mindenfelől támadhassa, a hajókra bástyaszerű erődítményeket emel, hogy ezek tetejéről a városvédőket leszorítsa a falról. (235) Két hónapig ostromolja minden oldalról, de a teutonok erőfeszítése teljességgel hiábavaló. Andrásnak a városba behelyezett magyar őrsége szokatlan megoldást eszel ki, hogy éhínségre ne jusson, illetve hogy el ne torlaszolhassák a Dunát, amelyen az alsóbb részekből élelmiszert és segítséget lehet odaszállítani. Akad köztük egy Zotmund nevű férfi, nagyon gyakorlott úszó; ez a kapitány parancsára egy sötét éjjel óvatosan az ellenséges hajók alá úszik, és egy vékony fúróval apránként kilyukasztja azokat. Mire az egész flottát megrongálja, már alig marad ideje arra, hogy az övéihez visszaússzon, nehogy napkeltével tetten érjék. A nemcsak önsúlyukkal, hanem gépezetekkel is terhelt hajók a nap második-harmadik órájában süllyedni kezdenek; nagyobb rész már az elején alámerül a még mindig gyanútlan hajósokkal. (240) Ezzel a fogással tehát meghiúsítják az alemannok erőfeszítéseit, és az ostrom abbamarad, mert a városbeliek és tisztjeik közül sokan nap mint nap kitörésekkel zaklatják az ellenséges tábort. Közülük legtöbbször Vojtech, András, Vilungárd, Oros és Márton nevét említik, mint akik rajtaütéssel sokszor okoztak kárt az ellenségnek, mely reményében csalódottan visszavonult Alemanniába. Hogy kénytelen volt kudarccal távozni, az Henrik császárt még jobban felbőszíti a magyarok ellen; még nagyobb sereget állít, poggyászszállító teherhajóit újjáépíti.

A következő évben bőségesen gondoskodik minden hadiszükségletről, a flotta élére kinevezi Gebhart püspököt, saját testvérét, majd aláküldi a Dunán, ő maga a századokkal és ezredekkel a Zselice folyó forrásvidéke mentén veszi útját Magyarországra. András és öccse, Béla, ennek tudatában kiadja az utasítást, hogy azon az útszakaszon, amelyen az ellenség fel fog vonulni, a gabonát és a takarmányt mind égessék fel, a lakosokat és a jószágot költöztessék el, hogy az ellenség ne találjon zsákmányt vagy élelmet. (245) Mire a császár megérkezett Pannóniába, azt a lakosok már fölperzselték, és bármerre haladt, olyan területet talált, amely sem a katonának, sem a lónak nem kedvezett, és mert azt sem volt képes megtudni, hogy hol van a hajóhad, mindenben ínségre jutott. Áthatolt egy erdőn, és irgalmatlan élelem- meg takarmányhiánytól gyötörve eljutott a bodajki hegyekig. Eközben a flotta Győrbe érkezik. A flottaparancsnok azonnal küldöncöt meneszt a császárhoz, hogy az kérjen írásbeli utasítást arra vonatkozólag, hogy hol kell a hajókkal bevárnia a hadsereget. Ezt véletlenül elkapják András vitézei, akik a járókelőknek csapdákat állítottak, elviszik a királyhoz meg Bélához, és Miklós győri püspök tolmácsolásában az egész dolgot András elé tálalják, aki a magyarság számára az alkalom szerint roppant hasznos ravaszsággal él. Egy jövevénnyel Henrik nevében hamisított levelet küld Gebhartnak, melynek ez a tartalma: (250) Üdv, jó testvérem! Váratlan események gyakran kényszerítik az embert elhatározásának módosítására; tudd meg hát, hogy birodalmunkat egy másik ellenség keményen támadja; és ez minket akaratunk ellenére hazaszólít a magyar hadjáratból, hogy a sajátunkat oltalmazzuk. Ezért a flottát a szónál gyorsabban szereld le és vond vissza, haladéktalanul jöjj elénk Regensburgnál, mert Magyarországon ezután nem tartózkodhatsz biztonságban. A parancsnok elhamarkodottan hitelt ad ennek, végrehajtja az utasítást, azonnal leszereli a hajóhadat, és visszavonul a vindelicusokhoz. A császár a hiábavaló várakozás közben katonáival végső éhségre jut, és nem tud eléggé csodálkozni a hajóhad parancsnokának restségén. Ráadásul bolgár és besenyő íjászok sokasága érkezik; ezek a magyarokkal együtt éjszaka beszáguldják az ellenséges tábort, mérgezett nyilakkal lődözik, és a sátrak között egy sereg teherhordót, markotányost, szolgát hurokkal elfognak és elhurcolnak. (255) Az ellenséget oly sűrű nyílzápor borította el vaktában, hogy kénytelen volt gödröt ásni, és árokba bújva pajzzsal takarózni. Sokszor az élő a hullát, a hulla az élőt szorította ki a lyukból. Amikor Henrik rájött, hogy ő és serege nem isteni akarat ellenére jutott erre a végső szorultságra, úgy döntött, hogy a szükség parancsára engedékenyebben fog bánni a magyarokkal. Ezért követet küldött a királyhoz, hogy az az ő nevében kérjen lehetőséget és élelmiszert a visszavonuláshoz; ha az ellenfél ezt megengedi, ő örök szövetséget és békét köt a magyar királlyal és utódaival, a jövőben pedig sem tettel, sem szóval, sem más módon nem lesz ártalmára; továbbá ha utódai közül valaki Pannóniára hadat indítana vagy annak kárt okozna, tudja meg, hogy azáltal császári rendelet értelmében az istenek és az emberek ellenségévé nyilvánította önmagát; ezenkívül az örök békesség szoros biztosítéka és komoly bizonyságaképpen leányát, a szemrevaló külsejű Zsófiát, akit nem sokkal előbb szent esküvéssel Henrik francia király fiának, Fülöpnek ígért oda, most e rokonságot visszamondva ideadja. (260) András és Béla tehát meghallgatva a tiszteletre méltó követet, mert inkább nyugalmat mint háborút kívánt, a felajánlott békét megkötötte a császárral, és hogy ennek érvényét hamisság meg ne rontsa, mindkettejük esküvel pecsételte meg azt. Aztán az éhező alemannok jóllakatására küldtek a császárnak ötven óriási méretű halat, amelyet vizának neveznek, továbbá rengeteg disznóhúst, bort, gabonát ajándékba, amiből az éhségtől elgyötörtek gyorsan és mértéktelenül úgy bezabáltak, hogy jó néhányan elpusztultak. Miután az egész hadsereg kielégítette testi szükségleteit, otthagyta a felszerelést, és sietve visszavonult a noricusokhoz és vindelicusokhoz. A táborhelyet, amely Budától 25 ezer lépésre fekszik, ott, ahol egy elnyúló erdőségen át Bécsbe vezet az út, és ahol az éhség szörnyen meggyötörte őket, mind a magyar, mind az alemann a maga nyelvén a Vértek hegyének nevezi. E tekintetben okkal csodálhatjuk a németek évkönyveit, amelyek azt állítják, hogy a magyarok András királlyal együtt harmadik Henrik alattvalói és adófizetői lettek, ami nyilvánvalóan távol áll az igazságtól. (265) Hiszen Gallia királyának fiával eljegyzett leányát ez előkelő rokonság felbontásával miért ígérte volna András fiának, ha valami kényszerítő szükség nem vette volna rá erre a döntésre? Erről készakarva hallgatnak, hogy eltakarják a germánokra és a római birodalomra inkább isteni, mint emberi erővel ütött maradandó szégyenbélyeget. Azonban ellenkezőleg illenék cselekedni; tudniillik minden történetírónak inkább az igazságra, mint bárki kedvére kell törekednie, érzelmeiből száműznie kell a jó- és rosszindulatot, hogy az utókor előtt megőrizhesse a tekintélyét.

Miután tehát harmadik Henrik visszament Alemanniába, András király pár hónap elteltével követek útján kéri tőle a neki elkötelezett lányt, hogy a hiábavaló várakozás meg ne csalja őt. Az pedig visszaüzen, hogy nem tagadja meg a lányt, de ígéretei közül a legkisebbet sem, a megkötött egyezményt és az esküt sem. (270) Kitűzte az eljegyzés és az esküvő napját a Morva folyóhoz, amely Morvaországot Magyarországtól elválasztja. A jelzett napra valamennyien összejöttek itt; Magyar- és Németország nagy tetszésére, a főpapok és főnemesek népes gyülekezete előtt megtartották az ünnepélyes esküvői szertartást, a szövetséget megerősítették. Zsófiát páratlan pompával elhozták Magyarországra, a két uralkodó pedig nagy egyetértésben és szeretetben elvált. Salamon még nem nőtt ki a gyerekkorból, és jóval idő előtt vált férjjé. A legszentebb István király halálától András királyságának kezdetéig az évkönyvek számítása szerint körülbelül tizenegy év és négy hónap telt el. Péter, akit Velencében élő apjáról inkább velenceinek, mint teutonnak lehet nevezni, eközben öt évet és hat hónapot uralkodott, jóllehet nem folyamatos időben; Aba hármat.

(275) A testvérek közötti viszály eredete abból fakadt, hogy a saját gyermekek mások fölött való szeretete minden emberben uralkodik, és a személyes vonzalom elfordítja a lelket a mások iránti ragaszkodástól és a méltányosság követelményétől. A sok viszontagságtól és fáradozástól megviselt András a vénség felé közeledve megbénult, és néha kocsin, gyakran hordszéken hordozták. Mivel tagjai elgyengülvén nem tudott járni, az okos férfi e bajban gondolkodóba esett utóda és fia felől. Eszébe jutott, amit megígért Henriknek, hogy fiát királlyá teszi. És hogy a szavát állja, uralkodásának 12. évében még gyermek fiát, Salamont, az összehívott püspökök és főemberek előtt királlyá nyilvánította, és törvényesen megkoronázta, a császár követelésére hivatkozva, aki az egyezség szerint naponta sürgette, hogy vejét ékesítsék fel a koronával, márpedig e rokonság nélkül nem jött volna létre a béke, amely mindkét félnek bizalmat és biztonságot adott. Amikor a koronázás során szokás szerint ezt a zsidó verset énekelték, Légy úr a te atyádfiain, és ezt valaki Bélának lefordította, eszébe jutott, hogy a gyermek uralma alatt fog élni, és e méltánytalanság nagyon lehangolta. (280) Többen pedig úgy hagyományozzák, hogy Salamont Béla és a fiúk egyetértésével, az egész gyűlés közfelkiáltásával választották királlyá, amit magam is készséggel elhiszek, hiszen őt az örökösödés jogcíme és ama kiváló rokonság előnyei mellett nem is lehetett volna megfosztani a tróntól. Nemsokára azonban a pártosok elhintették a viszályt, amennyiben egyesek annak sugalmazásával próbáltak András kegyeibe férkőzni, hogy a gyermek sohasem fog biztonságban uralkodni, ha a testvérét el nem távolítja. Mások viszont Bélának suttogták, hogy e roppant jelentőségű uraság egyáltalán nem illik egy gyermekhez, hanem inkább a király öccsének jár, és az uralom megkaparintására itt is van a kitűnő alkalom, hiszen a király még gyermek, az apát pedig tönkretette az öregség és a súlyos kór. András sem felejtette, hogy fivére ellenére az ő fia sohasem fog uralkodni; ezért mindössze két bizalmasával tervet kovácsolt, és amikor a másik a vadaskertbe eljött, bevezették egy szobába, ahol földre terített bársonyon koronát és kardot helyeztetett elébe; amaz a királyságot, emez a hercegséget jelentette. Hű kísérőit kioktatta, hogy ha Bélát bevezetik és a választást felkínálják, az pedig a kardot választja, távozzék dicsérettel és dús ajándékkal, de ha a koronát, testvérét ugyanazon karddal nyomban fejezzék le. A velük való tanakodást csak Miklós ajtónálló hallotta. (285) Aztán a megbeszélés szerint Bélát beeresztik; amikor a szobába belép, az ajtónálló gyorsan figyelmezteti, hogy ha kedves az élete, a kardot fogja meg. Odalép a király elé, megszemléli a két kitett jelvényt, András pedig így szól hozzá: Salamon fiamat királlyá tettem, Béla, és megadományoztam a királyi koronával, nem annyira személyes méltósága, mint a közjóról való gondoskodás érdekében. Jól tudod, mit szenvedtünk mindig az alemannoktól, és nemrégiben is mekkora erővel rohanták meg az országot, azt pedig mindenki könnyen beláthatja, hogy milyen hasznos a mostani kiegyezés és a béke. Hogy ebből a fordulatból ne származzon olyan igényed, amely miatt legkegyesebb bátyádat vádolhatnád, most választást ajánlok neked. Itt van szemed előtt a korona és a kard; vedd, amelyiket jobban akarod, a másikat hagyd fiamnak. Béla ekkor vagy a jelzett veszély, vagy a belátás és a testvéri nagylelkűség hatására a kardot választotta és vette föl, a koronát önként átengedte az unokaöccsének. (290) Testvére szerénységének láttára a király könnyeket ontva a hordszékből Béla lábához vetette magát, méltóságát semmibe véve átölelte a térdét, és nagy hálálkodásba fogott. Sok szóval biztosította őt testvéri szeretetéről és fia pártfogásáról, majd busásan megajándékozva elbocsátotta, abban a hitben, hogy a másik minden tettetés nélkül cselekedett így, és amint Levente puszta szeretetből önként félreállt az útjából, úgy Béla is; a fejlemények azonban azt mutatták, hogy Béla félelemből tett így, tudniillik az óvatos ember néhány hónap múlva az ármánykodások elkerülése végett egész famíliájával együtt elszökött Lengyelországba az apósához, a fentebb említett Meskóhoz. Amikor ezt a királynak jelentették, hogy ő is hasonló óvatossággal járjon el, Salamont magyar főnemesek tekintélyes lovasságának kíséretében elküldte az ipához, Henrikhez.

Béla ezenközben elmeséli Meskónak, Lengyelország fejedelmének a testvérétől elszenvedett méltatlanságot, arra ösztönzi, hogy nyújtson neki segítséget, és állítsa vissza őt a neki járó királyságba; ne csupán vejének, hanem unokáinak és főleg lányának a méltóságára is gondoljon; mert ha ő visszautasítja, senkije sem marad, akihez panaszával fordulhatna. (295) Megcsillantja a terve sikeréből származó előnyöket, tudniillik, hogy ha a két nemzet erőit egyesítik, könnyen megeshet, hogy nemcsak magukat tudják megoltalmazni, hanem határaikat kiterjesztve idegen országok elfoglalásában is reménykedhetnek. Meskót meggyőzi ez, kiállít három légiót veje számára, és Magyarország földjére küldi. Amikor Béla látja, hogy annyi csapat támogatja, amennyit az ország visszafoglalásához és reményeinek megvalósításához elegendőnek ítél, megtámadja fivére országát. Ez megtörténvén, a magyarok közül igen sokan csatlakoztak hozzá, akik előzőleg az ő pártján álltak. A király testvére támadásáról hallva Henrik császártól két légiót kapott, melyek egyikét, mint beszélik, Vilmos, másikát Pot vezette. (300) Erős csapatokkal magával vitte Brzetiszlávot, a csehek hercegét is, Szpitinyev öccsét, akinek leányát egykor feleségül vette, de Magyarországon sem mulasztott el sorozást tartani, minek következtében óriási sereget szedett össze. A két testvér a Tisza folyónál találkozott, hogy a királyság fölötti vitát ütközettel döntse el. Amikor a folyóparton mindkét sereg felsorakozott, az alemannok kezdték a csatát; mert Vilmos és Pot átkelt a folyón, és olyan gyűlölettel rontott Bélára, hogy nyomban véres verekedésben zsúfolódtak össze. A lengyel és a magyar csapatok hasonló elszántsággal, de nagyobb erővel álltak ellen, és mert meghátrálni nem akartak, bátran fogadták és osztogatták a halálos csapásokat. Amikor már régóta egyenlő reményekkel és kitartással verekedtek, a teutonok kezdték a hátukat mutatni. (305) Az ellenfél megingása felfokozta a magyarok harci kedvét, és újult erővel szorították meg hátulról. Azok közül sokan elestek, a többiek megfutottak. Amikor az Andrást követő többi magyar ezt meglátta, álláspontját rögtön megváltoztatva átpártolt Bélához, és fegyverét saját királya ellen fordította. Ez meg, ahogy észreveszi, hogy az övéi elhagyták, megrettenve fut a noricusokhoz. Ellenfelei követik, méghozzá akkora gyorsasággal, hogy a mosoni kapunál utolérik, elfogják, és a bakonyi erdőbe viszik. Itt oly hitvány módon tartották, hogy a saját keresztjénél, amelyet Zircnek mondanak, meghalt, és a tihanyi kolostorban temették el a Balaton tava mellett, melyről mondtuk, hogy Alsó-Pannóniában fekszik. (310) Az elfogott tekintélyesebb vezérek és kapitányok közül ezeket említik: mindenekelőtt a csehek fejedelme, akiről sokan azt mondják, hogy Béla tudta nélkül azonnal megvakítatták, aztán Vilmos és Pot, akiket Béla elé vezettek, majd nemsokára tisztességgel elbocsátottak.

Ez idő tájt isten egyházában szakadás és súlyos viszály dúlt. Egyazon időben három pápa veszekedett Rómában, amiből az apostoli államnak felmérhetetlen kára keletkezett. Akkor a császár nevezte ki a pápákat. Ebben az időben az egyik pápa, Theophilactus, a pápaságát eladta Jánosnak. De harmadik Henrik lecsendesítette ezt a zűrzavart, véget vetett a szakadásnak, és kiérdemelte a császári koronát. Aztán a firenzei zsinaton sok püspököt kiátkoztak vesztegetés és hűtlenség miatt. Az ezer fölötti ötvenhatodik évben Adalbert, Ausztria hercege meghalt; fia, Ernő követte. Elhunyt Kunó, Bajorország hercege, akit Henrik elüldözött és Pannóniába zavart. (315) A következő évben a császár bevégezte az életét, hasonnevű csecsemő fiát anyja gyámsága alatt hagyta hátra, és az néhány évig annak felügyelete alatt szerencsésen uralkodott. Az anyának Ágnes volt a neve, aki Bajorország hercegségét igényelte magának, és súlyos háborút vívott Günter püspökkel. Itália élére helyesen odaállította a kitűnő pármai Gibertet. Itáliában jeleskedett Gotfréd és felesége, Matild, aki Beatrix lánya és harmadik Henriknek nővérétől való unokahúga volt. Beatrix ugyanis hajdan az etruriai születésű tekintélyes férfihoz, Bonifáchoz ment feleségül. Matild és Gotfréd Luccában, Pármában, Reggióban és Mantovában uralkodott; azt mondják, az övé volt Umbriának és Etruriának az a része is, amelyet Péter birtokának nevezünk, és ezt az egyházra hagyta. A Sutriban tartott zsinaton a szakadás felszámolása végett, hogy pápát csak törvényesen lehessen választani, határozatba ment, hogy a jövőben a bíborosok válasszák meg szabályszerűen, és büntetést szabtak azokra, akik ezzel ellentétben cselekednek, vagy nem veszik figyelembe.

András király halála után a testvérharcban győztes Béla, aki ellenfeleit szétkergetve a hatalmat megszerezte, Fehérvárra ment, hogy Magyarország püspökei és főnemesei megerősítsék és szabályszerűen megkoronázzák. Uralkodásának kezdetén a tartomány megbékéltetésére és a nemzet javainak előmozdítására fordította a figyelmét, és amit az elején maga elé tűzött, azt szándéka szerint keresztül is vitte. Tudniillik az országot súlyosabb ellenséges támadás nélkül, békében, nyugalomban megtartotta. Hogy a kereskedelemben ne legyen visszaélés és csalás, tiszta ezüstből rendeletileg pénzt veretett, az árucikkeknek méltányos árat állapított meg. (5) És hogy a tapasztalt pénzváltók és kalmárok furfangja meg ne károsítsa az együgyűeket és járatlanokat, törvényt szabott a pénzügyekre és az adásvételre, melyet ha megszegnek, a szegények és vagyontalanok súlyos kárt szenvednek, míg viszont ha kellő gonddal betartják, az adás-vevés során senkit sem lehet megrövidíteni. Monopóliumokat vezetett be, a vásártartásra kijelölte a szombati napot, minden piacnak megszabta a helyét és idejét, forgalomba hozta a bizánci aranyat, amelyből egyet negyven ezüstpénzért volt szokás váltani; tehát ezt az arany- és ezüstpénzt rendszeresítette a kereskedelemben; míg élt, ez nem változott. Van valami, ami méltó az emlékezetre. Azokat, akik Salamon királyt követték, azok asszonyait, gyermekeit és vagyonát sértetlenül és bántatlanul hagyta, úgy, hogy akik akartak, mind szabadon visszatérhettek a számkivetésből, és hazajövetelüket törvényileg is lehetővé tette. E jóindulat hatására igen sokan hazajöttek, és igaz híveivé váltak. A király jósága később mindenkire kiterjedt, amennyiben csökkentette az adók súlyát, a tartományok járandóságát elengedte. Ennek következtében a köznép meg a nemesség rövid idő alatt úgy meggazdagodott, hogy a leghitványabb paraszt sem élt szegény sorban, és a réges-rég békességet élvező szomszédoknál sem akadt senki, aki jólétben a magyarral versenyezhetett volna.

(10) Észrevette, hogy az általános bőség meg a hosszú nyugalom, amely az elmét könnyen helytelenkedésre csábítja és minden rosszra kaphatóvá teszi, alattomban kikezdte az igaz hitet, ezért elrendelte, hogy falvanként két meghívott vén gyülekezzék össze Fehérváron. Ahogy azonban mindenki meghallotta, hogy hamarosan gyűlés lesz, nemcsak a parasztnépség sereglett oda, hanem hívatlan tömeg is. A király, az előkelők meg a főpapok nagyon megrémültek, hogy a fejetlen csőcselék erőszakosságot és törvénysértést követ el. Ezért a gyűlés megnyitása után valamennyien behúzódtak a városba, a köznép pedig körülvette és őrizte azt. Eközben a paraszti csoportok falvanként vezetőket választottak, akiket azzal bíztak meg, hogy követek útján követeljék ki Béla királytól a magyarok régi vallását, továbbá a keresztények újdonsült babonaságának eltörlését, a püspökök megkövezését, az összes pap eltávolítását, az istenek templomainak lerombolását, végezetül sürgessék és szorgalmazzák az adószedők halálát. (15) Amikor a királynak e szörnyűséget jelentették, azt mondta, hogy harmadnapra választ ad, és megfelelően dönt. Közben a falvak elöljárói, akiket kapitányoknak neveztek, mindenfelé össze-vissza szónokoltak, három napon át prédikáltak Krisztus vallása ellen, hogy a hívők hitét kiöljék, helyeselték a plebejusok terveit, és nagy tetszés közepette üdvözlőbeszédeket harsogtak. Az okos király nem azért kért háromnapi haladékot, hogy a vallásról bármit is töprenkedjék, hiszen abban teljesen bizonyos volt, hanem hogy azalatt hevenyében sereget szedjen össze, amellyel a pogány és megbízhatatlan parasztnépséget körülfogja, a lázongás főkolomposait megleckéztesse, és az ellenállókat kardéke hányja. A harmadik napon tehát, amikorra a választ ígérte, egy lovasszakasz és több gyalogosszázad körülfogja az ostoba tömeget. A katonák adott jelre kivont karddal nekirontanak, az elején egypárat lekaszabolnak, hogy a többire ráijesszenek, a kapitányokat elkapják, és a tornyok tetejéről mind lehajigálják, az összefogdosott népséget bilinccsel, börtönnel, korbáccsal büntetik. (20) Ez volt a vallás harmadik alapvetése, mert miután Magyarországot szent István király eltávolította a hitetlenségtől és az igaz hitre fordította, ekkor pártolt el harmadszor, azonban András, majd Béla erőfeszítése és elszántsága visszatérítette. Ezután, uralkodásának harmadik évében, amikor Dömös városkába ment, a beszakadó veranda összerontotta a trónt, és a király tagjai úgy összetörtek, néhány csontja úgy kimarjult, hogy reménytelenül gyengélkedni kezdett. Később bizonyos nagy jelentőségű államügyek miatt a testőrkatonák egy hordszékben a vállukon elvitték a Kanizsa folyóhoz, ahol betegsége súlyosbodván életét befejezte. Az isteni megváltó zárdájában temették el, amelyet maga épített. A magyarok Szekszárdnak nevezik ezt a helyet, mivel Béla kopasz volt és sötét bőrű.

Salamon a király halálhírére rögtön felkeresi feleségének, Zsófiának jóindulatú fivérét, negyedik Henriket, a névleges császárt, és megkéri, hogy helyezze őt vissza az örökösödési jog szerint neki járó királyságba, ne engedje, hogy ő és fenséges nővére, Zsófia, továbbra is királyi rang nélkül éljen. (25) Kérése meggyőzi ezt, gyorsan hatalmas sereget gyűjt, mindenhonnan összehívja a légiókat és a segédcsapatokat, aztán gondoskodik a felszerelésről, hadát megindítja Magyarország ellen, melynek sem királya, sem védelmezője nincs, és megtámadja. Géza és László, e két, korához képest megfontolt férfi, tudja, hogy a császár erejével nem mérkőzhet, ezért, hogy életét mentse, eltávozik rokonaihoz Lengyelországba, ahonnan anyja révén származik. A lengyelek szánják a királyfiak sorsát, és megnyugtatják őket; megígérik, hogy megfelelő alkalommal a vártnál gyorsabban visszaviszik őket Magyarországra.

Henrik Salamon társaságában elmegy Fehérvárra, ott összehívja az egyházi és világ rendek gyűlését, melyen így szónokol: Nem tudom, pannonok, miféle végzet szabta rátok, hogy nemcsak a földi dolgokban gyötör benneteket a gyengeelméjűség, a hitszegés és hűtlenség, hanem a mennyeiekben is, hogy nincs az az isten, akiben nyugalmat lehletek, nincs az a király, aki alatt valódi békét találnátok. (30) A mennyei István, üdvösségtek megteremtője, rávezetett titeket az igaz isten ismeretére. Felvettétek az üdvözítő vallást, és nemcsak írásból tanultátok meg, hogy mily jótékony és áldásos dolog, ha csakis Jézus Krisztust, megváltónkat tisztelitek és imádjátok, hanem csodatételek lenyűgöző tapasztalataiból is. Azonban az isteni király után kétszer pártoltatok el az igaz hittől, hogy most ne is beszéljek arról a legelső próbáról, amelyet Nagy Károly tett őseitekkel. Bárcsak egyedül a magatok vesztét okoztátok volna hitszegésetekkel, és csak a saját családjaitokat tettétek volna tönkre magatokkal együtt, hogy a saját bűnötökért a saját romlásotokkal fizettetek volna. Ámde a ti bűnötök az igazság és a méltányosság ellenére mások vesztére tombol, úgyhogy ha nem tisztelnétek a legkegyelmesebb és legelnézőbb istenséget, sem ember, sem isten nem gondolhatna ki hozzátok méltó büntetést. Hát mit hagytatok érintetlenül András és Levente bejövetelekor? A püspököket meggyilkoltátok; de mit beszélek gyilkosságról? Rohanó szekerekkel szétmarcangoltátok, szikláról lehajigáltátok őket, a papokat az istenségek szeme láttára az oltár előtt felkoncoltátok, miközben a közösség, sőt a ti üdvötökért munkálkodtak. (35) A bazilikák lerombolva, a nemzeti isteneket, a leghatalmasabb istenségek képmásait a tűz mind megemésztette. A vendégjog eltörölve, az olaszok és az alemannok ellen mindenütt kegyetlenkedés, hogy senki könnyei nem találnak irgalmat. Az olaszoktól kaptátok az államszervezetet, a törvényt, az erkölcsöt, a hit világosságát, a tisztes tudományokat, a germánoktól és az alemannoktól a politika mesterségét. Jó, dühöngjetek az idegen vér ellen, a szentséges rend emberei ellen, elvégre a szittya vadság nem képes józanul elviselni sem a tisztes vallást, sem a külföldiekkel való érintkezést, de mit tomboltok önmagatok ellen, ti vadállatok? Irigységből, pártoskodásból elkergettetek két, tulajdon nemzetetekből született testvért, csatába szálltatok velük, és senki iránt, önmagatok iránt sem tudjátok megtartani a becsületet. (40) Ha kölcsönös gyűlölködés gyötör benneteket, miféle békében reménykedhettek? Mindig is sóvárogtatok a forrongásra, és csupán csak az újdonság kedvéért keresitek az alkalmat a szentségtörésre, a gyilkosságra, a rablásra és fosztogatásra. Béla lecsendesítette az országot, békét teremtett számotokra, csökkentette az adókat, és a tőle telhető igyekezettel távol tartotta a szegénységet és a bajt. Ti viszont visszaéltetek a nyugalommal meg a gazdagsággal, és csak azon törtétek a fejeteket, hogy a vallást ledobva megint és már megint visszarohanjatok a korábbi vadságba és a pogány bálványimádáshoz. Hát meddig fog még, magyarok, őrjöngeni istenek és emberek ellen dühötök és hallatlan kegyetlenségtek? Mikorra fog meglágyulni dacos természetetek? Ami persze az isteneket illeti, az a szittya fajnak köszönhető, mely hajdan oly messze szakadt az emberi társaságtól, hogy őseitek előbb érintkeztek faunokkal, manókkal, démonokkal, mint emberekkel. (45) De beszéljünk rólatok, és hagyjuk az ismeretlen hagyományokat! Mi dolog az, hogy nap mint nap gyötör benneteket a rengeteg pártoskodás, a belső gyűlölség? Nem tudjátok, magyarok, nem tudjátok, mondom, mekkora erő lakozik az egyetértés szellemében, amely a hitványát fölemeli, a sötétet megvilágosítja, a társadalmat és az országot nemcsak megőrzi, hanem erősíti is és elpusztíthatatlanná teszi. Hiszen eleitek példájából már rég meg kellett volna tanulnotok, mire képes a törekvések egybehangolása és az egyetértés, ők észak rejtett zugából ismeretlenként jöttek ki az európai Sarmatiába; nem annyira erejükkel, mint egységükkel tűntek fel, és amerre útjuk vezetett, mindent leigáztak, méghozzá úgy leigáztak, hogy nemcsak az illyricumiakat, a gallokat és a germánokat, hanem a világ urait, az itáliaiakat is megtörték, kirabolták, tűzzel-vassal fölemésztették. Ti viszont, akik szanaszét húztok, akiket belső kórság emészt, nem hogy öregbíteni nem tudjátok a hatalmatokat, de még az őseitek által szerzett országot megtartani sem. (50) Magyarország folyvást önmagával küszködik, holott ha a kölcsönös vetélkedéstől képes lenne megszabadulni, ha az igaz vallástól nem szakadna el, mert hiszen minden baj ebből származik, ó, micsoda fényre és tekintélyre emelkedne a magyarság! Kérlek hát titeket, hagyjátok ezeket a káros szokásokat, mindenekelőtt féljétek az istent, teljes szívvel és lélekkel fogadjátok be és szeressétek megtartó Jézus Krisztusunkat, teljesítsétek a mennyei törvényt. Emellett tiszteljétek és becsüljétek igaz és törvényes királyotokat, az égbeli István dédunokaöccsét, Salamont, csak neki engedelmeskedjetek, őt akarjátok királyotoknak, valamennyien teljesítsétek a parancsait. Utasítsátok el a királyfiakat, űzzetek el és nyilvánítsatok ellenségnek mindenkit, aki Salamonra fegyvert emel, vagy az iránta való engedelmességet megtagadja. És ti, püspökök és országnagyok, szokás szerint válasszátok királlyá és ünnepélyes szertartással szenteljétek fel őt. (55) Én pedig császári tekintélyemmel megerősítem azt a Salamont, akit ti királynak akartok. Végezetül tartsátok meg az igaz vallást, keressétek a békét és a kölcsönös szeretetet, és ápoljátok az egyetértést.

A császár szavait először a püspökök és a főurak, aztán az egész sokaság helyeselte; Salamont kihirdették és kikiáltották királynak. Aztán a szent király bazilikájában szokás szerint megtisztelték a jogarral és a koronával. Föltelepedett a trónusra, és mindenki rendben letette a kezébe az esküt, hogy sohasem fogja parancsát vagy rendeletét megszegni, hanem önként kész lesz bármely szolgálatra. (60) A visszahelyezés ünnepi misével, nagy tetszésnyilvánítással és szerencsekívánatokkal ment végbe; néhány napon át látványosságokat, különféle játékokat rendeztek, aprópénzt szórtak. Salamon visszaültetése és Magyarország megbékéltetése után Henrik nagyszerű ajándékokkal hazament Alemanniába. Az ausztriaiak évkönyvei azt mondják, hogy ez az úr megtestesülése utáni ezerhatvanharmadik évben történt.

Ez időben sok szerencsétlenség esett, ezt jövendölte meg egy faluban valamely nőnemű szörnyszülött világrajötte: köldök alatt egy, attól fölfelé két embert formázott. Iszonyú éhínség és pestisjárvány tört ki egyazon időben. Amikor a pápaságot Sándor foglalta el, az Alpokon inneni Gallia, mely már elpártolt a római szék mellől, méltatlan dolognak találta, hogy római pápát máshonnan választottak és nem Itália paradicsomából, ahogy Lombardiát nevezték, ezért püspöki értekezleten Cadalous pármai püspököt megválasztotta pápának, sőt, e választáshoz negyedik Henriktől anyja, Ágnes tiltakozása ellenére a felhatalmazást is kieszközölte. (65) A longobárdok – Matild és férje, Gotfréd kivételével – valamennyien engedelmeskedtek neki. Cadalous sereggel vonult Rómába, és leszállt Néró rétjére. A rómaiak haboztak, Sándor pápa pedig a segítséggel odaérkező Gotfréddal együtt a Lateránban tartózkodott. A városban megütköznek, Cadalous vereséget szenved és megfut. A következő évben vesztegetéssel megront néhány patríciust, visszajön a városba, elfoglalja a Vatikánt és az isteni Péter egyházát, de a római nép megrohanja, övéi cserbenhagyják, Cinzio római polgár, egy kapitány fia, bevezeti a szent Angyal várába, ahol a rómaiak máris ostrom alá veszik, kétévi ostrommal rákényszerítik, hogy 300 font ezüsttel váltsa ki magát, és ezután egy csontsovány gebén elmenekül Germániába. Anno kölni érsek, aki az ifjú Henriket ármánykodásával behálózta, hogy Ágnest, jámbor szülőjét fossza meg a kormánytól, és az ügyintézést vegye a saját kezébe, a császár parancsára a szentségtelen szakadással gyötrődő Itália megbékéltetésére érkezik. Elrendeli, hogy ez ügyben tartsanak zsinatot Mantovában, melyen a szakadást megszüntetik, és igazi pápaként mindenki Sándort ismeri el és üdvözli. Ez visszatérve Rómába a várost nyugalomban, de Campaniát felzavarva találja. (70) Ugyanis a normann Róbert és fia, Vilmos, leigázta Capuát, megrohanta Beneventót, és ostrom alá vette Cepranót. Rogerius ostromgyűrűbe fogta Brindisit. Henriket aztán uralkodásának kilencedik esztendejében húsvét ünnepe alatt karddal felövezték; valamivel később feleségül vette Bertát, Ottó császári gróf lányát, és ezután mindenfelé rengeteg baj történt. Mert Ottó, Bajorország hercege elpártolt Henriktől, Gelfo elüldözte Ottót és megkaparintotta az egyeduralmat, aztán Rudolf sváb és Bertold karintiai herceggel összeszövetkezett Henrik ellen, és ezek más összeesküvőkkel együtt Rudolfot választották meg királynak; ezt sokat nyugtalanította a szász háború. De menjünk vissza a mi dolgunkhoz.

Mihelyt Géza és László értesül arról, hogy Henrik elhagyta Magyarországot, nem akarva dolgukat halogatni, lengyel csapatokkal visszajönnek az országba. A még nem eléggé tapasztalt Salamon ellenfelei jövetelének hírére, hogy biztos helyet foglaljon, a körülményekhez képest igen erős mosoni várba húzódik. (75) A püspökök és a papok nem akarják tovább nézni a testvérháborúkat, és a két fél közé vetik magukat, leginkább Dezső püspök, a becsületben és ékesszólásban egyaránt kiváló férfi, aki népes papi sereglettel fölkeresi Gézát. Olyan áradó, tüzes és fülbemászó szónoklattal ösztökéli a békére és egyetértésre, hogy ráveszi őt a kibékülésre. Azt javasolja, hogy a másodunokatestvérek olyan egyezséggel kössenek szerződést, mely szerint ez Salamonnak, ha az fiatalabb is, átengedi és mint törvényes urának lehetővé teszi az uralkodást, ő pedig megkapja az atyai hercegséget. Ösztökélésére és kérésére Géza és fivére, László, Győr városában egész Magyarország szeme láttára kibékül Salamonnal. Megállapodásukat ünnepélyesen kötik és kölcsönös esküvéssel pecsételik meg, ami – úgy mondják – Fábián és Sebestyén évfordulóján történt. (80) A kibékülés után a király kölcsönös szeretetben élt és állandó érintkezésben állt Géza herceggel és Lászlóval. A következő húsvétot az udvaroncok és előkelőségek teljes karával együtt Pécsett ülték meg, ahol is az isteni Péter bazilikájában ünnepi külsőségek között, a nép éljenzése közben Géza ismét megkoronázta Salamont. Ez a magyarok oly nagy boldogságára történt, hogy ez általános örömnapot az ünnepek közé iktatták. Minden oltárnál hálálkodtak és könyörögtek a mindenható és jóságos Jézus istennek. Ám a következő éjjel a bekövetkező meghasonlás előjeleként váratlan tűz emésztette el Péter egész bazilikáját meg a szomszédos épületeket. Óriási pánik támadt, mindkettőt megszállta a félelem, mindkettő azt hitte, hogy ez a másik fondorkodásából történt, bár mindkettő ártatlan volt. (85) Hajnal hasadtára kétfelé futottak; a dolgot megbízható közvetítők útján kivizsgálva mindenki előtt világossá vált, hogy egyik részről sem történt ármány vagy álnokság; megállapították, hogy a tűz hirtelen és váratlan ütött ki. Amikor erről mindketten teljes bizonyossággal meggyőződtek, félretették a gyanakvást, és megújították a békét meg az egyetértést.

Adelaida, Salamon nővére és Vratiszláv cseh fejedelem neje két évvel ezelőtt eltávozott az életből, ami bátyjának nem csekély bánatot okozott; mint az évkönyvek mondják, ez az üdvösség ezer fölötti hatvankettedik évében történt. Vratiszláv, miután testvére, Szpitinyev meghalt, elnyerte Csehország hercegségét, Morvaországot pedig felosztotta a fivérei között, a keleti mezőséget, amely vadászatra különösen alkalmas és halban bővelkedik, Ottónak, a termékenyebb nyugatit Konrádnak ítélte oda. A legfiatalabb Jaromirt, akit tudományos pályára állított, akarata ellenére pappá szenteltette, és Henrik császár auktoritásával prágai püspökké tette, kinek is a püspökség felvétele után Gebeard lett a neve. (90) Így tehát Vratiszláv fejedelemtől és nejétől, András király lányától, Adelaidától Judit, Ludmilla és két Vratiszláv született. Vratiszláv felesége elhunyta után elvette Kázmér lengyel fejedelem lányát, Szvetanát, Boleszláv és Ulászló nővérét, akitől négy kiváló képességű fiút kapott, az egyik volt Boleszláv, a másik Borzivoj, aztán Ulászló és Szobieszláv. Azonban Vratiszláv fejedelem és testvére, a prágai főpap, Gebeard között meghasonlás támadt. A fejedelem lépései nyomán Gergely pápa elküldte Prágába Rudolf nunciust, aki Gebeardot eltiltotta a szentségek kiszolgálásától. Vratiszláv fejedelemnek ugyanis nem volt fontosabb gondja, mint hogy öccsét, akitől nagyon-nagyon tartott, kipiszkálja a prágai püspökségből. (95) Ezt tehát Rómába idézték Gergely pápa elé, ahol az anyai ágon vele rokonságban álló Matild pártfogása a kiátkozást érvénytelenítette, és pápai döntéssel visszakerült korábbi méltóságába. De menjünk vissza a kitérőhöz.

Miközben Salamon és Géza kölcsönös egyetértésben éldegélnek, hirtelen új háború híre érkezik. Dalmácia királya, Zolomir, aki Géza és László nővérét vette feleségül, követek útján mindkettejüket kéri, hogy segítsék meg őt, mert – mint mondja – súlyos támadást indítottak ellene a karantánok, akik Dalmácia nagy részét már előbb elfoglalták. A fivérek barátjuk megsegítése mellett határoznak; megbeszélve a dolgot, vállalják a hadjáratot; sereget toboroznak, elmennek Dalmáciába, és a karantánokat meg a noricusokat egykettőre kikergetik, majd lecsendesítve adják vissza a tartományt Zolomirnak. Ez nagy jóságuktól lenyűgözve nagyszerű ajándékokkal ereszti haza Salamont, Gézát és az összes lovaskapitányt. Magyarországra való visszatértükben Atya hadseregfőnök, akit nádornak neveznek, sűrű kérleléssel Zselicre invitálja a királyt meg a herceget, ahol az isteni Jakabnak kolostort és templomot épített, hogy áldásos jelenlétükkel tiszteljék meg ennek felavatását, a fejedelmek pedig készséggel engednek a meghívásnak.

(100) Salamonnak és öccsének, Dávidnak, az a szerencsétlen sors jutott, hogy mindketten terméketlenek lévén, gyermekük sohasem lehetett; András király magva megszakadt bennük. Azt hiszik, hogy ennek oka az isteni gondviselés volt, mert akkor, amikor András és öccse, Levente, visszajött Magyarországra, uralomvágytól hajszolva a magyarok ösztökélésére megengedte a keresztények pusztítását és a szentséges vallás eltörlését, eltűrte, hogy Vata, a pogányok vezére, meg a többi gazember dühösködjön Gellért és a többi püspök meg pap ellen. Ezzel szemben Géza fiainak sokasága bámulatos volt; mert ő nemzette Kálmánt és Álmost, jó néhány leányt is, és tőle származott ki Magyarország királyainak raja. Salamon és Géza között vagy tizenhárom éven át tartott a békesség és az egyetértés, miáltal az országot gazdaggá tették, háborút pedig nem viseltek jelentős siker nélkül.

Ez idő alatt a vakmerőségig elpimaszodott csehek Vratiszláv vezetésével megrohanták Trencsén vidékét, elhajtották a jószágot, egy csomó embert elfogtak, és a földet tűzzel-vassal pusztították. (105) A magyarságot fölingerelte ez a sértés, és Salamon meg Géza vezérlete és zászlaja alatt oly nagy erővel ütött rá Csehországra, hogy jóformán az egészet felprédálta és végigpusztította, miközben az ellenség nem is mert csatába bocsátkozni. E hadjárat során Márton fia, Bátor Opos hőstettét emlegetik; ő tudniillik párbajban megverekedett egy szörnyű termetű, gigászi erejű csehvel, akit a földhöz vágott és megölt. E győzelme olyan híressé tette őt a magyarok körében, hogy magának és utódainak múlhatatlan nevet szerzett. Miután a csehekén tetézve behajtották a büntetést, Salamon óriási zsákmánnyal rakottan a sereggel visszajött Magyarországra.

De mert a sors nem tűrte, hogy Pannónia beletespedjen a nyugalomba, kitört a kun háború; ezek a hitetlen pogányok a gátaknak azt a mezejét lakták, amelyet most Oláhországnak mondunk. (110) Ezek tehát mérhetetlen pogány tömeggel a gyepükön és torlaszokon keresztül utat törnek ama felső részen, amelyet Meszesnek hívnak, rárohannak Magyarországra, és a Nyírnek mondott tartományt egészen Bihar városkáig beszáguldozzák. Elhajtják a jószágot és az embert, mindent szétdúlnak, aztán a Lapos meg a Szamos folyón átkelve váratlan gyorsasággal visszahúzódnak a hatalmas zsákmánnyal. Amikor a fosztogatás sikerén felbuzdulva megint visszajönnek, Salamon és Géza sebtében összekapott csapatokkal elfoglalja az átjárókat, és Doboka városnál hét napig várja őket. Eközben érkezik egy újvári születésű kém, akit Fanciskának hívnak; jelenti, hogy a kun sereg prédával alaposan felpakolva már közeledik, mire a király úgy határoz, hogy az ellenséget haladéktalanul meg kell támadni. A következő éjjel odalopódznak a táborukhoz, és a Venusnak szentelt nap felvirradtával csatába indulás előtt lelkűket parancs szerint megerősítik az oltáriszentséggel; aztán kibontják a hadrendet, meglengetik a zászlókat, és rátörnek az ellenségre. (115) Gyula kun király kapitánya, Osul, távolról látja őket, és elbizakodott vakmerőséggel elébük küld néhány könnyűfegyverzetű katonát, hogy azok puhatolják ki a magyarok erejét, mert azt hiszi, hogy nincs nép, amely a kunnal megküzdhetne. Amikor azonban ez az előőrs megpillantja a magyarok négyszögű hadrendjét és vértes lovasságát, nem mer csatába bocsátkozni, hanem hanyatt-homlok iszkol vissza Osulhoz, és jelenti, hogy az ellenség jól felszerelt és hatalmas seregét a kunok egész ereje sem képes legyőzni; Osul erre életét féltve gyorsan megszáll egy közeli igen magas hegyet, ott erős őrséget állít fel. A lakosok Kerlésnek nevezik ezt a hegyet, mintha az erdők ura volna. Amikor a magyarok észreveszik, hogy az ellenség elfoglalta a hegyet, légióik sorát szélesre bontják, azonnal bekerítik azt, és csatajelre lépésben megindulnak a csúcs felé, miközben az íjászok és parittyások szemben lefelé ereszkednek, hogy a felfelé hatoló támadókat ne engedjék a hegygerincre. A csata nagy erővel folyik, a nyílzápor elsötétíti az eget. A magyarok kitartanak, nehéz páncélzatuk könnyen felfogja a lövéseket. (120) A magyarok közül néhány merészebb számszeríjas megsarkantyúzza a lovát, és felrúgtat a hegygerinc meredek tetejére, az íjászok némelyikét megöli, csapatukat szétugrasztja, és az utánuk nyomakodó többiben fellobbantja a bátorságot. Salamon rettenthetetlen elszántsággal semmibe veszi a meredély nehézségét; lovasaival felvergődve egyenesen nekiront az ellenfélnek. A nyílvesszők sűrű felhője alatt a fogát csikorgatja, nem retten vissza sem fáradságtól, sem veszedelemtől, csak az ellenséget keresi. Géza viszont sokkalta óvatosabb, nagy bölcsen az enyhébbik lejtőn kaptat fel, ott megy, ahol lovasságának kényelmesebb és alkalmasabb utat talál, majd nyomban az íjászok csapatával veszi fel a harcot. László rögtön az ellenség sűrűjébe veti bele magát, és a legelső összecsapásnál négyet leterít az élen harcolók közül; de amikor habozás nélkül nekimegy az ötödiknek, az súlyosan megsebzi, igaz, nem büntetlenül, mert azonnal megöli azt is. (125) Az isten kedves vitézét később égi segedelemmel meggyógyították. A nyilasok bátorságát megtöri ez a roham, és kezdenek hátrálni. Emezek annál keményebben támadnak, és kidühöngik magukat a kunok szokás szerint borotvált fején; meztelen kardjukkal aprítják, mint a tököt. Nem mellőzhetem László ama derék tettét, hogy amikor észrevette, hogy egy lovas paripája hátán magával ragad egy szüzet, mint a szent ártatlanság pártfogója azonnal üldözőbe vette. Az ellenfél menekül, ő minden erejével kergeti, de mert a sebe akadályozza a rabló elfogásában, odakiált a bámulatos szépségű leányzónak, hogy vesse le magát a lóról és rántsa magával a támadóját is. A leány, akit tévedésből a váradi püspök gyermekének hitt, azonnal enged a felszólításnak. (130) A hős lelkű vezér látja, hogy a kun lepottyan a lóról, tisztességtelennek érzi, hogy lóhátról küzdjön meg ellenfelével, különösképp párbajban, ezért lováról nyomban lesiklik, nekimegy, és megöli azzal a bárddal, amelyet magyar szokás szerint hord. Egyesek azt mondják, hogy a szűz a Lászlóval birkózó kunt a megkaparintott bárddal hátulról leütötte, és megmentőjét megsegítette. Ezzel szemben mások azt írják, hogy könyörgött az ellenségért. Sokan teszik hozzá, hogy László paripája nem annyira erejével és gyorsaságával tűnt ki, mint inkább természetével, amennyiben gazdája parancsait és kívánságait csodamód teljesítette, harapással, rúgással maga is támadta az ellenfelet, urát sohasem hagyta cserben, és a legsúlyosabb veszedelemben is csodás tehetségről tett tanúságot. Eképpen tehát felhágnak a hajlatra, az ellenség látja, hogy a magyarok bekerítették, bátorsága odalesz, és azt sem tudja, hova fusson. Míg összevissza kapkodnak, a foglyok sokasága felzendül, hangos kiáltozással biztatja az övéit, és elfoglalja a hegycsúcsot. (135) Hogy az ellenségnek semmi esélye se maradjon, a felkapdosott fegyverekkel hátba támadja, és a magyarok öldöklő kardja elé szorítja. A hegyen a kunok akkora veszteséget szenvedtek, hogy azt mondják, hírmondó sem maradt belőlük. Salamon, Géza és László tehát a győzelem után a rabok hatalmas sokaságát kiszabadította, és diadalittas vidámsággal tért meg Magyarországra. Az általános örömnapot ünneppé nyilvánították, a halhatatlan isteneknek szent himnuszokkal hálát adtak, és könyörgéseket tartottak.

Mintegy három évig éltek nyugalomban, és a hercegek között teljes összhang honolt. Alig telik el a harmadik esztendő, hát Mysiában súlyos háború támad; a besenyők meg a bolgárok, akikről fentebb elmondtuk, hogy Alsó-Mysiában és a Duna torkolatánál élnek, a most Görögfejérvárnak nevezett Taurinumnál átkelnek a Száván, elözönlik a Szerémséget és Alsó-Pannóniát, mindent lerombolnak, barmot, embert elhajtanak, majd prédával rakottan visszaúsztatnak a folyón, és hazamennek Bulgáriába. (140) A magyar vezetők azt mondják, hogy ennek a szerencsétlenségnek a fejérváriak az okai, hiszen azok akarata ellenére a bolgárok és a besenyők sohasem tudtak volna átkelni Magyarországra, ezért határozottan árulással gyanúsítják őket. A magyarok szemében még súlyosabban esik a latba, hogy a rombolást, rablást, gyújtogatást szomszédoktól, barátoktól szenvedték el, akik részéről ez a legkevésbé sem ildomos; a szövetség és a béke megszegésével vádolják őket. A király és Géza herceg tehát követek útján hadat üzen a fejérváriaknak. Mindkét Pannóniában sorozást tartanak; az első csapatok Zalánkemén falunál gyülekeznek, mely a Duna partján Buda alatt a hetvenedik mérföldkőnél fekszik. Itt verik fel először a tábort, és itt gyarapodnak további légiókkal és segédcsapatokkal. Vitatkoznak a fejérváriak árulásának megtorlásán, majd elhatározzák az ostromot, és a sereg elvonul a Szávához. Miután a folyóparton megállnak, a nap első órájában közzéteszik a parancsot, hogy valamennyien keljenek át a Száván, és támadják meg Fejérvárt. A katonák habozás nélkül végrehajtják az utasítást. (145) A bolgárok, trákok, macedónok és görögök, akik a város védelmére odasereglettek, felveszik velük a harcot, elsősorban a görögök, akik folyami flottájukkal felhajóztak a Dunán, igyekeznek áthajigált tűzcsóvákkal felgyújtani a pannóniai flottát, mely a folyón aláereszkedett. A magyarokat azonban fékezhetetlen sodrás viszi rá az ellenfélre, segíti őket hajóhaduk és erejük nagysága, az áthajigált csóvát pokrócokkal eloltják, átugrálnak az ellenséges sajkákra, és matrózaikat belökdösik a vízbe; ezeket dárdával, azokat karddal csépelik, nem kerülik a veszélyt, a hadiszerencsétől feltüzelve szomjazzák az ellenség vérét, azok meg nem tudva ellenállni a hajókra rátörőknek, mindahányan megzavarodnak. Végül a csónakok egy része elsüllyed, más részét elfogják, és az életben maradt görögök kénytelenek meghátrálni. Mialatt e folyami csata zajlik, nem kisebb ütközet dúl a Száva partján sem. A magyarok végül is kiszorítják innen a bolgárokat és szövetségeseiket, akik megfutnak; a folyami vereség megijeszti, e balszerencse lehangolja őket, és nem hiszik, hogy érdemes serényen verekedniük.

Miután tehát a pannonok szárazon és vízen visszaszorították az ellenséget, megtámadják Bulgáriát, amely mindkét Mysiát elfoglalja, a tartományt széltében-hosszában végigszáguldozzák, és harmadnapra visszatérve körülveszik Fejérvárt. (150) A városba bezárt görögök és bolgárok félve az ostrom súlyos veszedelmétől, titkon levélben szólítják fel a besenyőket, hogy segítsék meg őket, hiszen ez az ostrom nem ígérkezik komolynak, mert a várost nem a király támadja, nem is Géza herceg, hanem csak Vid királyi ispán hadseregparancsnok a bácsi csapatok élén; kérik hát őket, hozzanak mihamar segítséget, és szabadítsák fel Fejérvárt a támadás alól. A besenyők ostoba hiszékenységükben nagy hamar sereget kapnak össze, és már sietnek is; aztán odaérnek az ellenséges táborhoz, és még mindig azt hiszik, hogy kezükben van a biztos győzelem, zsákmányra éhesen rajta ütnek a soproniak állásain, akiknek János a parancsnokuk; megrohanják a készületleneket. Ezek azonban vitézül állják a besenyők rohamát, egykettőre lekaszabolják azokat, akiket az első sorban elérnek, a többieket hátranyomják. Ennek megtörténtével amazok már oly hitványul verekednek, hogy nagy részük elesik, a többi fogságra jut; a besenyők Cézár nevű fejedelme alig tud néhányadmagával elmenekülni. János a hőstettért sok adományt, falvakat, hivatalokat kap Salamontól és Gézától; a zsákmányt átengedik a katonáknak, és fejenként tíz ezüstöt osztanak ki közöttük. (155) Mivel a király a hercegekkel együtt a város előtt egy magaslaton tanyázott, ahol a városbeliek jól láthatták őket, azon a napon, amelyen az összecsapás történt, a király asztala előtt a katonák felhordták az elesettek fejét, a lovakat, az ellenséges zsákmányt, számolgatták a koponyákat, hogy e borzalmas és sötét látvánnyal visszarettentsék a védők lelkét a kitartástól, és megadásra ösztönözzék őket, és ez az ebédidőtől majdnem napnyugtáig tartott.

A vezetők ezután a város ostromáról tanácskoztak. A hercegek úgy tartották jónak, ha erődítmény módjára körben nyolc tornyot állítanak fel, mely minél magasabban emelkedjék a fal fölé, hogy azokról ne csak a városiakat lehessen a bástyákról és a falról leszorítani, hanem nyíllal, kővel a város közepét lövetni is tudják, és ezeket szereljék fel mellvéddel meg mindenféle eszközzel. A tornyok közé hajítógépeket helyeztek, ostromtetőket hoztak, kosokat szállítottak, pajzsfedeleket, más fölszerelést rendeltek, melyek a fal rombolására szolgáltak. Rendben elhelyeztek minden hadiszerszámot, majd elkezdték a várost lőni, a falat több helyt megnyitni, csatarendben felhágni rá. Azok viszont nekigyűrkőztek, hogy leszorítsák ezeket a fakói, letaszigálják őket az alanti árokba. Miután kiderült, hogy az őrszemélyzet, a hely és a fölszerelés olyan erőssé teszi a várost, hogy nem lehet egykönnyen bevenni, inkább azzal próbálkoztak, hogy a bástyákat és a falakat földig lerombolják, körülvették kerítéssel és árokkal, hogy semmit se lehessen kivagy bejuttatni; aztán kossal, katapultával, mindenféle szerszámmal úgy nekiveselkedtek a töretésnek, hogy nem hagyták abba addig, míg a falat a földdel egyenlőnek nem látták. Amikor pedig megpróbáltak benyomulni, azt tapasztalták, hogy az őrség bátorsága miatt nemhogy a falak között megállni nem tudnak, de ha óvatlanok, az időnkénti ellenséges kitöréseket feltartóztatni sem képesek. (160) Már a hatvanadik nap telt el a támadásban, és még semmire sem jutottak; a védők gyakran kirohantak a városból, és mindkét fél számára véres verekedés kerekedett, azok egy része elesett, más részét visszaszorították. Valamivel később három erős és nem kevésbé merész bolgár rohant ki a városból; ez hajítódárdával, az lándzsával, a harmadik nyíllal pusztított. E váratlan rajtaütés csúnyán elbánt néhány emberrel. Salamon, az egyik királyi számszeríjász, egyiküket halálosan megsebezte, és az a földre rogyott. A magyarok megpróbálták elhurcolni a haldoklót, társai meg igyekeztek visszavonszolni. Mialatt így huzakodtak, és úgy látszott, hogy azok nagyon keményen tartják, a király felkiáltott: Bárcsak olyan virtus volna ezekben, mint őseinkben volt, azzal védhetnénk meg most a magyarok ügyét. (165) Amikor a katonák ezt meghallották, három magyar odarontott, úgy mondják, egyikük Opos, másikuk György, a harmadik Bors volt; akkora erővel és bátorsággal mentek nekik, hogy azok kénytelenek voltak azonnal hátat fordítani. Opos a kapuig kergette őket, de aztán az őrség nyilai és kövei elől sértetlenül visszatért a táborba. A tetemet elragadták az ellenségtől, György és Bors javaslatára a magyarok horogra akasztották, és behajították a pöcegödörbe.

Alig léptek be az ostrom harmadik hónapjába, amikor egy pannóniai szűz, akit a szerémi földön elfogtak és Fejérvárra vittek rabságba (bizony, magam sem tudom, véletlenül-e vagy rabsága fölötti bosszúvágyában készakarva) észrevétlenül tüzet keltett a városban, mely a napkeleti széllel akkorára dagadt, hogy nemsokára szerteszét tombolt. A magyarok, hogy a leomlott falakon könnyebb átjárás kínálkozott, belopakodtak a városba; leöldösték a bolgárokat, görögöket, besenyőket, akikkel először szembetalálkoztak. A többiek futásnak eredtek, és vezérükkel, Nicotasszal együtt behúzódtak a várba. A város elfoglalása után másnap a tűz alábbhagyott, és sok földalatti kincseskamrát tártak fel. (170) Sok helyen gödröket találtak, amelyekben aranyat, gyémántot, drágaköveket, ezüstöt, értékes köpenyeket ástak el; akkora gazdagságra bukkantak, hogy egy katona sem távozott szegényen, és ez volt az, ami miatt Salamon és Géza között nézeteltérés keletkezett. Akik a várba bemenekültek, felajánlották nekik a megadást, ha felszerelésüket hátrahagyva, a várat átengedve puszta életüket és szabadságukat megtarthatják. Erre megesküdtek, a király és Géza pedig megengedte, hogy a helyükről lejöjjenek és szabadon távozzanak. Ahogy ez megtörtént, Nicotas az őrsereg élén az isteni szülő ikonjával lépkedve elsőül jött ki a várból, és az áldott szűz szelleméhez imádkozva odaborult Géza lábához, akit mélyen vallásos, könyörületes embernek ismert, és átölelte a térdét. A király térdéhez kevesen borultak, mert őt kíméletlennek tudták, és úgy hallották, hogy hajlik a gonosz Vid ispán szavára, akiről azt beszélték, hogy az isteneket megveti, az embereket tőrbe ejti. Amikor a király észrevette, hogy a behódolt ellenfelek közül bántatlanságuk kieszközlése végett többen járulnak Gézához, mint őhozzá, erősen megneheztelt, haragra és irigységre gerjedt. (175) És nem is nagyon illett e méltánytalanság valószínű okát feltárni. Fejérvár elfoglalása és a táborbontás után visszafelé utaztak Magyarországon, és megszálltak Buziás faluban, Vid birtokán. Itt a király fel akarta osztani a zsákmányt és a nyereményt meg a foglyokat, akik a várból nekik adták meg magukat, azonban Géza közbelépésére semmit sem tehetett, és ez a királyt feldühítette. Ebből fakadt a meghasonlás és egyenetlenség kútfeje. A Fejérvárott talált kincset ugyanitt egyetértésben akarták elosztani. Vidnek és Radványnak, Bugár fiának, valamint Iliának, Vid vejének, és Frank püspöknek a javaslatára négyfelé osztották; az első a királynak, a második Vidnek, a harmadik Iliának, a negyedik rész Gézának jutott, és ez utóbbi erősen méltatlankodott emiatt.

Ebben az időben, az üdvösség ezer fölötti hetvenedik esztendeje táján a csehek és az ausztriaiak között viszály és kegyetlen háború tört ki, mely óriási pusztítással járt. Ezeknél Lipót uralkodott, a melléknevén Jámbornak nevezett isteni Lipót apja, azoknál Vratiszláv a fivéreivel, Ottóval és Konráddal; a háború a határok körül robbant ki, miután előzőleg szoros jóindulat fűzte össze őket. (180) Morvát nem hegyek, völgyek vagy folyók választják el Ausztriától, hiszen mindkettő vizenyős lapályon fekszik; mindössze egy patak húzódik közöttük, melyet Dyjének neveznek. Itt a szomszédos falvak először csak fosztogatták egymást, elhajtották, elorozták a marhát, aztán a gaztettek büntetlensége megnövelte a merészséget, már nyíltabban erőszakoskodtak, feldúlták a tanyákat, előkerült a fegyver is, és ki-ki kezdte a saját érdekét védeni. A szikrából tűzvész keletkezett, amelyet aztán vértengerrel is alig lehetett eloltani. Konrád, Morvaország társuralkodója, többször figyelmeztette levélben Lipótot, hogy fékezze meg övéi vakmerőségét, tiltsa el az erőszakoskodást, vegye elejét egy esetleges háborúnak. De ez az intésre csak szavakkal válaszolt. Végül a másik felkérte a testvérét, Vratiszlávot, hogy segítsen neki az ausztriaiak vakmerőségének és szemtelenségének letörésében. Sőt, noha a saját erejében is bízott, barátság címén a regensburgi püspöktől is szerzett segítséget, melyet az a Dunán küldött alá. (185) Aztán főemberei egyikét elküldte Lipóthoz, aki arra szólította fel és biztatta az ellenfelet, hogy jelenjen meg azon az ünnepi mulatságon, ahol ő Marssal fog kockázni. Az üzenet rendben átadatván, Lipót hadba szólítja nemcsak a hivatásos katonákat, hanem a mindenhonnan behívott parasztokat is; a kijelölt napon találkozik a két fél gyalogsága és lovassága. Miután itt is, ott is hadrendbe sorakoznak, lobogó zászlókkal egymásnak rontanak, és veszekedett dühvel csapnak össze úgy, hogy rengeteg vér ömlik. Vratiszláv a balszárnyra testvéreit, Konrádot és Ottót, a jobbra a regensburgi segédcsapatokat állítja, középen pedig maga helyezkedik el a legerősebb hadtesttel, és azonnal akkora hévvel veti magát az ékalakban összevont ausztriaiakra, hogy fel sem lehet tartóztatni. A bekerített ellenség hamar megtörik; az ausztriaiak akkora veszteséget szenvednek, hogy kevesen menekülnek meg.

(190) Nemsokára a mások fölötti jog gyakorlása körül olyan nagy feszültség keletkezett negyedik Henrik császár és hetedik Gergely pápa között, hogy a főpap kivetette azt a császári méltóságból, és egyes német főurak Rudolf sváb herceget állították a helyébe. Ez, amikor az Unsrut folyónál a csatatéren megmérkőzött Henrikkel, nemcsak vereséget szenvedett, de jobb karját elveszítve meg is halt. Szörnyű sebét elszenvedve ezt kiáltotta: Nézzétek, urak, ez a jobb igazságos büntetést szenved el, mert uramnak, Henriknek eskü alatt tett hitét a tisztesség és törvény ellenére vakmerőén megszegte. Henrik később támadólag benyomult Itáliába, elfoglalta Apulia nagy részét, majd Canossánál kibékült a pápával, Rómába ment, és felvette a császári felségjelvényeket. Ez idő tájt, a megváltás ezer fölötti nyolcvanötödik esztendejében befejezte életét Judit, Ulászló lengyel fejedelem hitvese, Vratiszláv cseh fejedelem lánya. (195) Ez szakadatlan könyörgéssel zaklatta az összes istenséget gyermekáldásért, és végül ezek akarata ellenére fiút fogant, akit koraszüléssel hozott a világra, ám az a keresztség fölvétele után harmadnapra meghalt. Két évvel később Henrik császár Mainzban országgyűlést tartott a püspököknek és a főuraknak, itt Vratiszlávot Cseh- és Lengyelország első királyává nyilvánította, mely országok korábban fejedelmek uralma alatt álltak, és felhatalmazta Egilbert trieri érseket, hogy Prágában, az ország fővárosában császári tekintéllyel ékesítse fel őt a királyi jelvényekkel. Ez végrehajtotta az utasítást, és feleségével, Szvetanával együtt megkoronázta őt. Ugyanebben az időben nézeteltérés támadt a császár és az egyház között. Henrik visszament Itáliába, megostromolta a pápa pártján makacsul kitartó Firenzét. Gergely pápa zsinatot tartott, amelyen néhány ellenpárton álló püspököt megfosztott a szent hivataltól. (200) Ezért a császár megostromolta a várost, és azt elfoglalva Gergelyt addig tartotta bezárva Hadrianus erődítményében, míg az Apuliában uralkodó Guiscard Róbert segítségével megerősödött Gergely-pártiak a támadókat nem kényszerítették távozásra. Valamivel később a firenzeiek nyakasságának a letörése végett városukat megint kemény ostrom alá fogta. Ugyanezen idő tájt Lipót, Ausztria hercege, Almann passaui püspökkel és más főurakkal összeesküdött a császár ellen. A svábok is vele együtt harcoltak a Duna menti Höchstadt falunál. Az üdvösség ezer fölötti nyolcvanhetedik évében negyedik Henrik hatodszor újította fel a háborút a svábok és a szászok ellen. Azonban beszédünk térjen vissza oda, ahonnan kiindultunk.

Salamon király és Géza között az ellenséges zsákmány felosztása miatt tehát kiújult a féltékenység és a gyűlölség, amely naponta nagyobbra hágott. (205) Ráadásul a görögök császára hallva Géza herceg nagylelkűségéről és jóságáról, követek útján vele kötött békeszerződést, mire Géza eleresztett mindenkit, aki a várból megadta magát. Ezzel szemben Salamon a megadás feltételeit megszegte, és azokat, akik hozzá fordultak kérelmükkel, egytől egyig fogságban tartotta. Amikor Salamon megértette, hogy a külföldi uralkodók szemében Géza sokkal nagyobb kegyben áll, mint ő, irigysége még jobban fellángolt. Hozzájárult ehhez Vid veszedelmes pusmogása és halálos rosszindulata, aki folytonos susárlással ingerelte mindkettőjük lelkét; dagasztotta a viszályt, és naponta tüzelte a királyt, hogy unokatestvérét állítsa félre, folyvást fel-felhozva, hogy egy trónon nem fér el kettő, egy hüvelybe nem illik két penge, nem ülhet egy székben a tekintély és a szeretet, az emberek egy Napra és – ahogy mondják – egy Jupiterre tekintenek. Mondogatta azt is, hogy nincs gyanakvóbb a királyságnál, nincs mohóbb az embernél, mindenkiben benne fészkel az uralomvágy, a megszerzett hatalmat senkinek, még tulajdon fiának sem szabad átengednie, hogy az uralom kedvéért nemritkán ármánykodik a fiú az apa, az apa a fiú ellen; (210) emellett a királynak nagy a tekintélye, a népszerűsége, a vagyona, a serege, és efféle szavakkal, mindenféle vádaskodással az uralkodó gyanakvását nap mint nap növelte. Ezektől a piszkálódásoktól a király annál inkább begerjedt, mert egyformán hajszolta a gyűlölet és az irigység. Folyvást fortyogott magában, és egyre csak azt fontolgatta, hogy milyen csapda volna a legalkalmasabb, de féltékenységét és haragját eltitkolta, és testvéri jóindulatot mímelt. Amikor Géza és László engedélyt kért tőle, szívélyesen megengedte, hogy meglátogassák a fennhatóságuk alatt álló mezővárosokat és falvakat. Nemsokára kimódolt terv szerint mindkét fivérét levél útján magához hívta, és elküldte őket a görögök egyik városának az elfoglalására, melyet a magyarok Nisnek neveznek, hogy torolják meg a korábbi kártételeket, amelyeket a görögök okoztak, amikor a bolgárokkal együtt megtámadták Pannóniát. (215) Ezt a király azért tette, hogy megfelelő időben mindkettőt elfogja vagy tőrbe csalja. Azok viszont óvatosak voltak, mindazáltal a parancsot teljesítették. László a sereg nagyobb részével elment a város ostromára, mialatt Géza a többivel hátramaradt a király mellett, arra gondolva, ahogy történt is, hogy Salamon semmiképpen sem fogja egyiküket a másik nélkül bántani, mert ha ezt megtenné, a távollevő László alaposan megtorolná a bátyját ért erőszakot. Miután odaértek Nishez, a polgárok kérleléssel és váltságdíjjal kimentették magukat, és bő fizetséggel távozásra bírták a támadókat. Ezután Keve városhoz vonultak vissza, ahol testüket megpihentették. Innen továbbhaladva elváltak egymástól; a király elment Esztergom felé. Géza azt ajánlotta Lászlónak, hogy Salamon ármánykodásainak elhárítására abból a városból, amelyet a magyarok Biharnak neveznek, haladéktalanul induljon a roxánokhoz, akiket most ruténoknak vagy oroszoknak mondunk, és a király rosszindulatának és álnokságának kordába szorításához eszközölje ki azok barátságát és támogatását, és egyáltalán, nagy gonddal mozgasson és tegyen meg mindent, ami életük és méltóságuk védelméhez szükséges. (220) Ezalatt az atyafi hercegek civakodásának a híre mindenfelé elterjedt, és mindkét pártban keserves gyanakvást szült, amelyet a szüntelen pletykálkodás még fokozott is, úgyhogy itt is, ott is csapatokat toboroztak a testvérháborúra. Már a teljes zűrzavar idején egyes főpapok erőfeszítése nyomán közbenjárók léptek fel az egyenetlenség elsimítása érdekében. Először is megállapodtak abban, hogy tárgyalásra tűznek ki napot Esztergom mellett a Duna egyik szigetén, és a megbeszélésre mindkettő csak fegyvertelenül, nyolc püspök kíséretében jöhet. E megállapodás szerint a kitűzött napra mindkettő eljött, és ez is, az is számos vádat hozott fel és cáfolt meg, egymással vetélkedve igyekeztek tisztázni a felmerült gyanúsításokat. Végül is a békét megújítva megegyeztek; Géza visszavonult a hercegségébe, Salamon Székesfehérvárra. (225) Aztán, mintegy kezes gyanánt, a király elküldte Gézához az istenek és emberek előtt gyűlöletes Videt, a viszály magvetőjét, és a szelíd Ernyét, akiket árulástól tartva gondosan őriztetett. A herceg viszont átadta a királynak a váradi püspököt és a gazfickó Vatát, akik hasonlóan szoros őrizet alá kerültek. Amikor azonban Salamon hírét vette, hogy a noricusok és vindelicusok közül hamarosan megérkezik az a három vezér, aki az ő kérésére Gézával szemben az ígért segítséget hozza, Megyer faluból azonnal elébük indult a Rábca folyóhoz. Géza mellett viszont nem volt ott sem László öccse, sem a barátai által fölkészített segítség, ezért öthavi eltávozást engedve eleresztette Videt és Ernyét. A király hasonlóképpen elbocsátotta a váradi püspököt és Vatát; mindkét elbocsátás az isteni Márton ünnepnapjától György évfordulójáig szólt.

(230) A megváltó következő születésnapját Salamon ekkor, mint mondják, Ikervárnál ünnepelte; aztán Zalára ment, ahol Marchard, az alemannok vezére, és Vid gonosz tanácsokkal fonták körül; mert arra biztatták, hogy rohanja le a segítség nélkül szűkölködő Gézát, nem kell bevárnia az eltávozások lejártát, vagyis a fegyverszünet kezdetét; hiszen László távol, az sereg nélkül, a király viszont mindennek bővében van, itt az alemann segélyhad; ha hagyja elillanni ezt a remek alkalmat, hajtogatták, soha többé nem adódik hasonló. Mikor pedig a király elment Szekszárdra, és a vecsernyére betért a kolostorba, Vid meg több más megint körülállta, és azt pusmogta, hogy azonnal támadja meg Gézát, ne halogassa a dolgot, mert annak öccse, László, Ruténiába, Lampert Lengyelországba sietett, hogy az ország megrohanásához és a kényuralom megszerzéséhez segítséget szerezzen. Kérleléssel és riogatással sürgették, hogy az Ingovány erdőben minden kíséret és testőrség nélkül óvatlanul vadászgató herceget rohanja meg, kapja el és vakítsa meg; László és Lampert, ha visszajön, testvére bukásától megrettenve magától meg fog ugrani, és a legkevésbé sem fog ellenállni, még ha hoz is segítő csapatokat; aztán a Gézától elvett hercegséget oda kell adni Vidnek, a hű tanácsosnak. (235) Erősgették, hogy ennél hathatósabban nem alapozhatja meg királyságát. A királyt eléggé megragadta ez az ötlet, és azt felelte, hogy a hajnali miséig gondolkozik a dolgon. A monostor latin származású főpapja, akinek Viliarin volt a neve, egy rejtett zugból minden szót hallott, és titkon küldöncöt szalasztott Gézához, hogy vigyázzon magára; figyelmeztette a kifeszített hálóra. A herceg az üzenet nyomán kezdett félni a királytól. Peturd, Szolnok és Bikács, akik besúgókként forgolódtak körülötte, észrevették ezt, és igyekeztek nyomban eloszlatni a beleszállt gyanút, azt mondták, hogy nincs mitől tartania, hiszen a főpap részeges, és mindezt a mámor hatása alatt írta, hagyja hát a félelmet; tudniillik ezek óvatlanságában és készületlenségében ki akarták őt szolgáltatni Salamonnak. Szavaiknak adott is némi hitelt, és amikor az Ingoványnak mondott erdőben vadászgatott, gyanakvása már eloszlott. Azonban óvatos ember lévén, nehogy meggondolatlanságból érje valami, Lászlót, aki Ruténiából, vagyis Roxiából épp most érkezett vissza segítség nélkül, elküldte Csehországba Ottóhoz, Vratiszláv és Konrád testvéréhez, akikről fentebb már írtunk, hogy életének megoltalmazására szerezzen tőle egynéhány szakaszt, legalább azon időre, míg nem rangjáért, hanem életéért kell küzdenie.

(240) A főpap, aki Gézát, mint a zárda alapítójának fiát, mindenkinél jobban kedvelte, annak megoltalmazása végett már előbb elrejtőzött egy kápolnában, mint ahogy Salamon, aki a hajnali miséig gondolkodási időt kért és akkorra választ ígért, a templomba belépett volna, mert így akarta, mint valami leshelyről, kitudni a király válaszát, nehogy barátja ellen kifundáljanak valamit, amiről az nem értesül. A hajnali mise tehát rendben befejeződvén, csak Salamon és Vid marad a templomban a főoltár előtt. A király azt feleli, hogy Vid helyénvaló és üdvös tanácsát mindenben követni fogja. Amikor ez a főpap fülébe jut, rögtön ledobja magáról a papi csuhát, köpönyeget húz, oldalára kardot köt, lóra pattan, és elvágtat Gézához, akit alvás közben talál, felriasztja, és: Fuss, fuss, Géza, kiált, hagyd el ezt a gonosz vidéket, Salamon csapatai már itt is vannak, hogy elfogjanak vagy megöljenek; elveszel, ha nem ezt teszed. A herceg a veszély hallatára gyorsan összeszedi a seregét; el akar menekülni Csehországba, ahova valamivel előbb a fivére elindult, a király azonban Vid javaslatára, akinek tanácsára mindenben hallgatott, elébe vág, hogy menekülését megakadályozza; a Tiszán innen a király állítja fel a seregét, túlnan a herceg, aki ellen a kemeji mezőn már indulóban van a királyi lovasság. (245) Közben a hercegi század- és szakaszparancsnokok levelet küldtek Salamonnak, amelyben megígérték, hogy az ütközet alatt elfordulnak a hercegtől, és megszerzik neki a győzelmet, ha tisztségüket és kegyeltségüket mindenestől megőrizhetik nála. A király a győzelem érdekében szavát adta, és mindent, sőt még többet is megajánlott, ha ígéretüket beváltják. Miután ez így történt, gondolta, hogy már kezében a győzelem, és kiadta a parancsot, hogy keljenek át mindannyian száraz lábbal a megszilárdult jéggel egészen beállt Tibiscuson, amelyet Tiszának neveznek. Az átkelés után seregét a Nagy-féle mezőn álló közeli bazilikánál állítja fel, hogy Gézával nyílt ütközetben mérkőzzék meg. Peturd és Bikács a megállapodás értelmében három századdal elpártol a hercegtől. A megszorult herceg azonban övéitől cserbenhagyarva sem meri elodázni a csatát, és nem vonakodik attól, hogy egyetlen, bár igen erős és jól felkészült századdal szembeszálljon harminc királyival. (250) Az árulók, akik átpártoltak, megegyezés szerint jelet adnak, pajzsaikat a megadás kifejezéseként felemelik, de ottmaradnak a szorongatott Géza mögött, a jelzésbe be nem avatott királyi csapatok viszont ugyanúgy támadják ezeket, mint a többi ellenfelet, ugyanolyan dühvel rontják és halálra kaszabolják őket, úgyhogy megadják árulásuk méltó árát, és mindenki úgy is vélte, hogy ez isteni ítéletből történt.

Géza a sereg megverettetése után hátat fordít, átkel a Tiszán, elfut Kotojd mezejére, és kápolnájának lelkészét, Fekete Györgyöt elküldi, hogy az ő nevében sürgősen rendelje vissza Lászlót, értesítse azt a fenyegető veszélyről. A tudós Ivánkát pedig Lampert visszahívására szalasztja. Amikor Vácra érkezett, ott találta Lászlót és a komoly segítséggel igyekvő Ottót, nőtestvére révén rokonát, és ahogy megpillantotta őket, nyomban sírva fakadt. Eszébe jutott hű embereinek az árulók bűnéből történt pusztulása, átkozta a gazemberek hűtlenségét, és a mély fájdalom bőséges okot adott neki a jajveszékelésre. A rendkívüli férfiassággal felruházott László viszont hol vigasztalta bátyját, hol keményen dorgálta az asszonyos jajongást, lelki erőre, kitartásra, bátorságra biztatta, kijelentette, hogy jobb volna, ha mennyei kegyelemért könyörögne, hogy az támogassa az igazakat és tiporja el a fennhéjázókat, és mert minden hatalom az istentől való, annak ítéletétől várja a civakodás befejezését, és bátyja lelkét így nyugtatgatta. (255) Ez az ütközet a tavasz elején, valamivel a nagyböjt előtt folyt le a kemeji mezőn; ennek során megemlékeznek Márton fiának, a Vecellin nemzetségéből született Oposnak egy másik nagyszerű hőstettéről, hogy tudniillik Géza roppant merész lovagját, Pétert, párbajban mellét keresztüldöfve legyőzte, aztán a többiek ellen is úgy tombolt, hogy bátorságának próbáját adva tetőtől talpig úszott a vérben.

Salamon a győzelem után átkel a fagyos télben beállt Tiszán, elmegy Kotojd faluba, és ott Péter fiának szállását veszi igénybe. Azonban máris jelentik, hogy Géza a segítő csapatokkal közeledő László és Ottó cseh herceg elé ment. Ekkor Vid a királyhoz lép, és megnyugtatja, hogy ellenfeleinek seregét már megsemmisítette, vezetőit leterítette és szörnyen megijesztette, ezért semmitől sem kell tartania; Géza a legalsó szolgaréteget lazítja, falvanként szedegeti össze a parasztokat, hogy ebből a hitvány csőcselékből állítsa helyre a táborát; minden további késedelem nélkül el kell tehát söpörni ellenfelei maradékát, nehogy a szikrából tűz lobbanjon fel. (260) Azt is megígéri, hogy az érkező cseh segítséget ő a bácsi légióval megsemmisíti. Míg Vid, a viszály szerzője, ilyeneket beszél, addig a főurak egyike, az igen derék embernek tartott, békeszerető Ernye sírva fakad. Ahogy Salamon észreveszi a könnyeit, Lám csak, Ernye, mondja, még mindig nem bírod elfeledni Géza jóindulatát, nem nézheted jó szemmel az én győzelmemet. Mire ez: Nem úgy, uram, de ki nézheti könnyek nélkül, amint testvér testvérrel, fiú apával, polgár polgárral ellenségként hadakozik? Te pedig, Vid, nem szolgálsz hasznos és hű tanácsokkal a királynak meg az országnak, mert a testvérek, rokonok és polgártársak közötti háborút nemcsak helyesled, hanem bujtogatod és tüzeled is, kigúnyolod az ellenünk összegyűlt paraszt- és kaszás sereget, amely olykor sokkal többet vág le, mint amennyit az összes többi begyűjthet. (265) Ha a helyzet úgy alakul, én szívesen vállalom a halált a királyért; nem tudom, mit teszel majd te, de sokkalta üdvösebb volna a megegyezésről és a békéről tanácskoznunk.

Nagyjában ez idő tájt a záraiak, akiket Orseolo Péter korábban meghódított, a velenceiektől átálltak Salamonhoz, azonban Contarini Domonkos gyorsjáratú hajóhaddal visszakényszerítette őket, nehogy Dalmácia többi városa a magyarok hűségére szegődjön.

A király tehát Vid érveitől meggyőzve felszedte a tábort, és negyednapra alászállt a Duna és Pest mellett elterülő mezőre, ahol a királyválasztó országgyűléseket szokták tartani, és amelyet a rákokról Rákosnak neveznek. Géza, László és Ottó viszont egy erdőbe ment, onnan 20 mérföldnyire, ahol most Vác van. Egykor egy nagy berek volt ott, amelyben, mint beszélik, csak egy remete lakott, akinek Vác volt a neve. Ez megutálva az emberi élet nyomorúságát, józan eszmélkedésre ébredt, és ebbe a vadonba vonult vissza, hol üdvösségének alkalmasabban és biztosabban szolgálhatott, és ilyenképpen szent életű ember lett belőle, és azt mondják, Géza őróla nevezte el Vácnak azt a várost, amelyet később, a győzelem után itt alapított egy bazilikával. (270) Midőn László és Géza csapatai ebben az erdőben állomásoztak, a vezérek tanácsot tartottak ott, ahol most az isteni Péter templomocskáját látjuk, és a Salamonnal leendő összecsapásról vitatkoztak, ekkor László, akiről a későbbiek bebizonyították, hogy az isten különös kedveltje volt, egyszer csak megpillantott egy angyalt, amint fivére fejére ráhelyezett egy koronát, amelyet az égből hozott, mire így szólt: Láttad-e, bátyám, milyen dicsőséggel magasztalt föl téged az isteni kegyelem, és milyen kedvező előjellel jövendöli meg most a győzelmet? Egy mennyei küldött már rátette az aranykoronát a fejedre. Hát légy jó reménységgel, mert az istenségek jóindulattal vannak hozzánk, és hitünk nem csal meg. A féktelenül dühöngő Salamont legyőzzük, megszalasztjuk, és rákényszerítjük, hogy mondjon le a királyságról. Mire Géza: Ezt a látomást, amely csak a te szemeid előtt mutatkozott meg, mert jámborságod és vallásosságod téged az isteni akarat legbiztosabb ismerőjévé tesz, ezt a látomást a mindenható isten igazolja, aki minden királyság jogát a kezében tartja. Ha jövendölésed nem csal meg, most ünnepélyesen megfogadom az isteni szülőnek, hogy a hatalom megszerzése után itt pompás bazilikát építtetek. Mihelyt ezt kimondta, megparancsolta, hogy emeljék föl a zászlókat, és a tábort helyezzék át a közeli faluhoz, amelyet Cinkotának neveznek, hogy másnap megütközzék Salamonnal. (275) A két fél között a Mogyoród-hegy emelkedett, és úgy határoztak, hogy ha erre felhágnak, azonnal összecsapnak az ellenféllel, azonban a sűrű köd megtartóztatta őket, és így sem a hegyre nem mentek fel, sem csatába nem bocsátkoztak. A rákövetkező éjjel ki-ki az őrhelyén tanyázott, és az ellenfelet figyelte. Napkeltekor Salamon rendezett sorokkal fölment a hegyre, és a tetőről megmutatta magát az ellenfélnek, a teherhordóknak pedig megparancsolta, hogy telepedjenek le a hegygerincen, hogy úgy lássék, mintha nem a poggyász miatt, hanem hátvédként álmának ott. Vid hányaveti módon gyakran mondogatta a királynak, hogy ha az ellenség megpillantja a fejedelmi tábort, menten megszalad. László és Géza viszont, akik alul, a síkon helyezkedtek el, Salamon csapatainak láttán a nap első órájában gondosan elrendezték a hadsorokat, ahogy a helyzet megkívánta. László a bal, Ottó a jobb szárnyat tartotta, Géza középre állt, és minden sort erős hátvéddel láttak el. László légiója bihariakból, Gézáé nyitraiakból állt. A csata kezdete előtt László egy templomot ajánlott fel az isteni Mártonnak, ha az ő segítségével megszerzi a győzelmet, és aztán, kívánsága teljesülvén, épített is egy nagyszerűt. (280) Midőn harcba indultak, és amazok serege Salamonénál kiválóbbnak látszott, Ernye e szavakkal fordult Vidhez: Hát hova szalad most az ellenség, Vid, akiről azt fecsegted, hogy félelmében látni sem bír minket? Ha félnek, miért nem félnek a hátuk mögött levő Dunától? Bizony, másképp áll a dolog, mint ahogy locsogsz; hidd el, ha ilyen helyet választottak, akkor elhatározták, hogy vagy győznek, vagy mind egy szálig elvesznek, hiszen nem hagytak maguknak lehetőséget a hátrálásra. Vid erre vakmerőségének és elbizakodottságának tudatában csak hallgatott.

Lászlóról azt a csodát beszélik, ami e férfi szentségétől nem is idegen, hogy amikor lándzsát ragadva felült a lovára és karéjozott vele, hogy beszéddel és példamutatással fellelkesítse a katonákat, fordulás közben a rúd véletlenül megérintett egy tövisbokrot, amelyben egy hófehér menyét üldögélt, és ez, mint a küszöbön álló győzelem előhírnöke, a nyélen a herceg üdvözlésére leszaladt az ölébe. (285) Nézzétek, bajtársaim, ezt a jelet, szólt, mely mai győzelmünket jövendöli! Isteni oltalom alatt csatázunk, mert a jámborságot és a vallást védelmezzük, a magyar nemzetet akarjuk megszabadítani a német szolgaságtól. Nem hagyhatjuk hivatalában Salamont, aki árulókkal és gonosz tanácsadókkal van körülvéve. Eltűrtük a nélkülözést, a bujdosást, a száműzetést, az összes viszontagságot, hogy a kezünket ne fertőztessük rokoni vérrel. De amikor azt látjuk, hogy a németek praktikái nekünk is ártalmunkra válnak meg az országnak is, a közjóval együtt magunkat is meg kívánjuk védeni. Tudjuk, hogy a jó akaratúakat sohasem hagyják cserben a segítő isteni szellemek, higgyétek el, hogy a mindenható és jóságos Jézus Krisztus kegyelme mindig mellettünk lesz, mint erről e hófehér menyét jövendöléséből ti is meggyőződhettek. Verekedjetek hát bátor lélekkel, és ragadjátok meg a megjövendölt győzelmet. Én pedig megígérem, hogy ha az isten adja, ma úgy fogok küzdeni az ország javáért és hasznáért, hogy vagy győztes, vagy az ellenség sűrűjében dicsőségesen elesett hadvezérként láttok meg engem.

(290) Majd haladéktalanul megadatja a csatajelet, és elsőként maga ront heves rohammal az ellenségre; a katonák ennek láttán egytől egyig hasonló merészséggel veselkednek neki a csatának. Ottó, a csehek hercege, aki a jobb szárny élén áll, nem kisebb tűzzel veti bele magát a küzdelembe. Salamon a hegyről leereszkedik a mezőre, a bal szárnyra Videt állítja a bácsiakkal, a jobbra Ernyét, ő maga a seregzömmel középre áll. A cseh század Ottó vezérletével az ütközet kezdetén olyan heves rohamot indít Vid ellen, hogy a király hencegő ispánja némi ellenállási kísérlet után meginog, mire azok megnövekedett lelkesedéssel csúf vereséget mérnek rá meg a bácsiakra. Mindenki úgy vélekedett, hogy megérdemelten történt így, mert először az bűnhődött, aki az átkos testvérháborút okozta. (295) László testvéri szeretettől ösztönözve nagyon félti Gézát, ezért szándékosan elcseréli vele a címerét, arra számítva, ami meg is történik, hogy Salamon legelőször Géza herceg csapattestét fogja óriási erővel megrohanni, akit nem sokkal előbb már legyőzött, mert e siker birtokában a többiek fölött már könnyen megszerezheti a diadalt. Ezért testvére biztonságára ügyelve a támadás egész lendületét magára vonja. Elképzelése nem is bizonyul alaptalannak, mert a király, amint megpillantja Géza jelvényét, veszekedett dühvel azonnal ahhoz a hadsorhoz rohan, arra gondolva, hogy az egyszer már megvert ellenfelet könnyen megugrasztja. Alig kezd a verekedéshez, már látja, hogy nem Gézával, hanem a hős és győzhetetlen Lászlóval akadt össze, és rájön a címercserére. Mindjárt megérti, hogy reményében csalódott, és úgy véli, hogy a legkevésbé sem ajánlatos a félelmetes vezérrel megverekednie, hanem csapatával máshova kell fordulnia, ahol nagyobb sikert remélhet; ezért hátat fordít, és rögtön Géza felé indul. Amikor László észreveszi, hogy a király tőle való félelmében másfelé vonul a csapatával, tüstént a nyomába ered, ő hátulról, Géza szemből támadja; Salamon látja, hogy a két fivér közé szorult. (300) És bár elölről igen tekintélyes csapat szorongatja, mégis hátulról csépelik keményebben. A megszorult királynak nem jut más az eszébe, csak az, hogy ki-ki önmagáért a legbátrabban álljon helyt halálig. Mivel a támadás elhárítására nem látszik lehetőség, úgy gondolja, hogy az ellenfél legalább súlyos véráldozattal szerezzen győzelmet. Eközben az alemannok nagy veszteségeket szenvednek, és velük együtt az olaszok egy jelentékeny hadteste is odavész, mely – hogy ne haljon bosszulatlan – jó sok magyart lekaszabol. Végül is Salamon embereinek nagyobb része elhull, a többi fogságba esik, és ő néhányadmagával elinal; Szigetfő faluhoz fut, ahol átkel a Dunán. Márton fia, Opos, nem távozik mellőle. Aztán Mosón vidékére húzódik vissza, mert tudja, hogy felesége és anyja ott tartózkodik. (305) László és Géza levágja, elfogja a többit, egy részt szétkerget, és üldözi a királyt a nap második órájától késő estig. Azt mondják, hogy ebben az ütközetben nemcsak az alemannok és az olaszok, hanem a magyarok közül is hatalmas tömeg veszett oda, sőt az életben maradt győztesek nagy része is megsebesült.

A jámbor László a jeles diadal elnyerése után, amint kissé összeszedte magát és az elesettek tetemeit számba vette, keserves sírásra fakadt. Arra gondolt, hogy akik meghaltak, Krisztusban mind a testvérei voltak, zokogott mindkét sereg vesztén, átkozta a szerencse hatalmaskodását, mindenekelőtt az emberi ostobaságot, és e világ vakságát okolta, amely miatt senki sem remélhet békét és nyugalmat. Mert azok, akik uralkodásra születtek, képtelenek a nekik járó királyságot vérözön és kárvallás nélkül megszerezni, akik viszont szolgálatra, azokat a kötelező engedelmességtől nap mint nap ármánykodás téríti el. (310) Azt hajtogatta, hogy a halandók nyomorúságos élete szakadatlan vihar, és egyre csak jajongott: Engem és fivéremet a szükség hajszolt olyan helyzetbe, hogy testvérháború nélkül sem méltóságunkat, sem atyai jussunkat nem tarthattuk meg, és számunkra semmi sem volt veszedelmesebb, mint az ősi föld. Unokatestvérünk szemében annyira becses volt a gonoszok tanácsa és az elhintett gyanakvás, hogy ez a szerencsétlen a mi pusztulásunkat kívánta leginkább. És ráadásul oly ferde képzelgésbe esett, hogy nagyobb biztonságban hitte magát az idegenek, mint az övéi között. Ó, a szerencsétlen, rossz tanácsadóknak olyannyira kiszolgáltatott Salamon, hogy miattuk a testvéri szeretetet valami roppant kárhozatos dolognak hitte! Ó, mi szerencsétlenek, akiknek nemcsak az életünkért és a méltóságunkért, hanem az ország szabadságáért is harcolva a saját vérünkben kellett megmártanunk a kezünket! (315) És magamat másoknál is boldogtalanabbnak mondhatom, hiszen én az isten szolgálatára születtem és rendeltettem, melytől visszatart a testvéri szeretet és az államérdek. Bár csak meghalhattam volna mindnyájuk helyett, és feláldozhattam volna a fejemet a közjóért, és én szenvedtem volna halálbüntetést mindnyájuk vétkeiért! Hiszen László számára semmi sem lehetett volna kívánatosabb e dicső és üdvös végzetnél, és sem az unokatestvér gyűlölete, sem a fivér szeretete nem késztetett volna rokoni vér ontására, ha az isteni gondviselés előjeleivel nem int a testvér s egyben a jövendő király megvédelmezésére. Mert ha istentelen háborúban kellett volna harcolnom, bizony, inkább akartam volna meghalni, mint az enyéimmel verekedni, és a parancsoló mennyei intést semmibe venni. Te pedig, világ legkegyesebb oltalma, aki szentséges véreddel megváltottad a halandók minden bűnét, és aki nem utasítod el a szívből könyörgők imáját, valamennyi itt elesett híved lelkét vizsgáld meg és tisztítsd meg minden szeplőtől, töröld el vétkeiket, legszentebb halálod emlékezetére mentsd meg őket az örök pusztulástól, inkább engem törölnél ki az élet könyvéből, aki a legnagyobb bűnös és az öldöklés okozója vagyok, mint azokat, akik elhullottak, és mindezt ránk áradó jóságodra, a kereszten kiontott véredre, legkegyelmesebb szülődnek, a hatalmas istennőnek könyörgésében és pártfogásában bízva kérem tőled. (320) Amikor pedig már sokat sírt és jajgatott, gondoskodott az összes holttest méltó temetéséről, ezért mindegyiknek rangja szerint megadatta a végtisztességet, és az isteni Mártonnak tett fogadalmát beváltotta a Mogyoródon egy templommal, amelynek odaadta az ellenséges fegyverzsákmányt; tekintélyes jövedelmet is rendelt, amelyből állandóan gyászmisét tartottak a megholtakért. A foglyok között említik a teuton Marchardot és Szvatoplukot, a csehek kapitányát, kiknek lovassága odaveszett, ők maguk halálos sebet kaptak.

Nem mellőzhető hallgatással Lászlónak ama jámbor cselekedete, hogy amikor a földön fekvő holttestek mellett ellovagolt, hogy az illő tiszteletet mindenki megkapja, és felismerte az ellenség tömegében heverő Ernyét, a béke és csendesség jeles barátját, nyomban leugrott a lóról, véres fejét magához ölelte, megcsókolta, és keserves szóra fakadt; Itt fekszel hát, Ernye, a béke barátja, a testvéri egyetértés és közjó páratlan bajnoka? Derekasságod, igazságosságod nem ezt érdemelte. A békét, amelyet ebben életben nem találtál, tisztes viselkedéseddel és haláloddal a másikban szerezted meg. Elestél, Ernye, holott becsületességed jogán élned kellett volna, és sokkal nagyobb hiányérzetet hagytál magad után ellenfeleidben, mint szövetségeseidben. (325) Annál fájdalmasabban siratjuk vesztedet, minél buzgóbban törekedtél magánemberként és államférfiként a közös egyetértésre. És még sokat kesergett fölötte, majd amikor eleget tett a kegyelet követelményének, gondoskodott tisztes temetéséről. Parancsára a katonák azonnal a vállukra emelték Ernye tetemét, elvitték oda, ahol most Vác áll, és ott méltó módon elhantolták. A győztes kissé továbbhaladt az ismerős holttesteket keresve; és egyszer csak oldalt a szemébe tűnt Vid teste, aki nemcsak a mellén, hanem a fején is megsebesült. Mikor felismerte, így szólt: Bizony, sajnálom halálodat, Vid, bár sohasem rejtetted véka alá irántam érzett ellenszenvedet. Bárcsak tovább élhetnél, hogy kijózanodva össze tudnál békíteni minket Salamonnal! (330) Ámde ha szabad a halottakat olykor kérdezősködéssel zaklatni, roppantul csodálkozik mindenki, hogy te aki nem fejedelmi vagy nemes törzsökből születtél, miért pályáztál valamiféle uraságra meg királyságra. Miért áhítoztál királyi koronára, és miért törekedtél mértéktelen mohósággal társadalmi helyzeted fölé? Túlzott becsvággyal sebzett szíved azért bűnhődött lándzsaszúrással, koronára áhítozó fejedet megérdemlett büntetésképpen azért vágta ketté kard, hogy mindenki lássa, ki miben vétkezik, abban bűnhődik. E szavak után megparancsolta, tegyék őt rendben sírba. Azonban a lovagok, akik jelen voltak, és látták a gyűlölt holttestet, haragra gerjedve nekimentek, hiszen az ő szándéka szerint esett el annyi testvér és fiú. Megnyílt és a katonák kegyetlen játékának kitett mellébe port szórtak, a szemét is telehintették és kiáltoztak: Szemed sohasem tudott betelni a dekórummal meg az ajándékkal, Vid, hát töltsd meg most mohó kebled és szemed a rád szórt földdel! Ottó, a csehek hercege, aki rokoni kötelességből segédcsapatokkal támogatta Lászlót és bátyját, dúsan megajándékozva hazament Csehországba.

(335) A csúfosan megvert és az országból szinte kikergetett Salamon, amikor Moson vidékére futott és bölcs anyját fölkereste, azon nyomban kemény fejmosást kapott tőle. Hát ide jutottál, fiam, szólt az, mert a szülői útmutatást megvetetted? Vid átkozott tanácsai akkora nyomorúságra juttattak, hogy a királyi trónusról letaszítva, oly sok gyalogosszázadot és lovascsapatot elveszítve, egyedül, az egy szál Opos kíséretében, mindenben szűkölködve, sehol sem találsz biztonságos helyet. Ha annak idején hittél volna jóságos anyádnak, Ernyének meg többi hívednek, nyugton és biztonságban uralkodnál mindenki tiszteletével és szeretetével övezve. Ha Lászlóra és Gézára, unokatestvéreidre, rangjuk szerint tekintettél volna, mint illik, és a jogos hatalmat átadtad volna nekik, magadnak meg az országnak állandó békét és jólétet teremtettél volna. Ugyan kinek a hűségében reménykedhettél, ha a tieid ellensége lettél? Mi lehet nagyobb őrültség, mint elhitetni magunkkal, hogy az idegenek hívebbek hozzánk a mieinknél, és inkább a külföldieknek, mint a sajátjainknak kedvezni, hát még, ha ez utóbbiak kitűnnek jámborságban és vallásosságban? (340) László vitézségben és jóságban messze kitűnik, emellett szent életű és a tisztesség barátja. Gézáról sem mondja senki, hogy távol állna tőle a méltányosság és a szerénység. Kivel tudtál volna kötelességteljesítésben és jóindulatban jobban vetélkedni, mint azzal a két testvérrel, aki semmit sem tekintett volna fontosabbnak a te méltóságodnál és hatalmadnál, ha azt érezte volna, hogy te hasonlóképpen szereted őket, s nem azt, hogy ármánykodsz ellenük? Nos, te tanácsadóid elsejének egyedül Videt tekintetted, és amikor neki átengedted magad, önmagád behódolásra, egyúttal tieidet végpusztulásra ítélted, valamennyiüket egyetlen ember szavára egy pillanat alatt elveszejtetted, és miközben a besúgóknak könnyedén hitelt adsz, a hízelkedők által beléd ültetett aprócska gyanú mások kénye-kedve szerint rángat. Salamon e szavakra elsápadt a haragtól, úgyhogy tisztesség és illem ellenére anyját, aki még beszélni akart, megütötte volna, ha a felesége le nem fogja a kezével, ő előtte gyakran vádolta az istent, felpanaszolva, hogy a csatamezőn mindig igazságtalan volt hozzá, és ha az asszony olykor csipkelődve szemrehányást tett neki, rögtön elfutotta a méreg. (345) Az asszonyokat otthagyta a mosoni mezőn, hevenyében összeszedett egy akkora csapatot, amekkorát tudort, és elfutott Pozsonyba, abban a reményben, hogy ott biztonságban lehet, és könnyebben gyűjthet sereget. A környező falvakban lakó magyarokat a király folyvást levelekkel ösztökélte, de csak kis részben mentek hozzá, mert hallották, hogy a fejedelem lelke fennhéjázó és kemény, és jobb indulatú az alemannokhoz, mint a magyarokhoz. Csak azok követték, akik kelletlen bár, de kénytelenek voltak neki szolgálni, nehogy a szomszédság miatt kárt szenvedjenek.

Géza és László a győzelem után egyetlen holttestet sem fosztott meg a rangjához illő temetségtől, és mindegyiknek megadta a végtisztességet, aztán a tábort útnak indítva átkelt a Dunán, hogy Székesfehérvárra menjen, ahol az idősebbik testvér rendben fölveszi a koronát. Fehérvárra érkezve uralmuk biztosítása érdekében őrséggel erősítették meg ezt a várost, a Babot nevű kapuvárat meg a többi várost is. A katonaságot leszerelték, a kíséretet elbocsátották, a tábort feloszlatták, és a magyarok között polgárként éltek, hogy azoknak módjuk legyen azt koronázni királynak, akit a legjobban szeretnének. Ez a legkevésbé sem tettetett önmérséklet jóindulatra hangolta irántuk a püspököket és a főurakat, mert úgy látták, hogy amire mások sóvárognak, azt ezek nem törtetéssel, hanem virtussal keresik. (5) Országgyűlést tartottak tehát, amelyen közmegegyezéssel és közfelkiáltással az idősebbet, Gézát Magyarország királyává nyilvánították, és másnap szokás szerint rendben megkoronázták; ő Lászlót az ország hercegévé nevezte ki. A hatalom megszerzése után ez a derék férfiú nem kegyetlenkedésre meg mulatságra gondolt, hanem a vallásra és az istennek tett fogadalmak beváltására; emlékezve a mennyei gondviselésre, Lászlóval újból felkereste Vác vidékét, ahol öccse az égből neki koronát hozó angyalról beszélt, és miközben az isteni szülő bazilikájának felállításáról tanakodott testvérével azon a helyen, ahol az égbeli Péter kápolnája van, íme, egy szarvas jelent meg a szemük előtt, mely szétágazó agancsán lobogó fáklyákat hordott, aztán futásnak eredt, be az erdőbe, csak ott hagyva nyomot, ahova aztán a templomot állították. Azt beszélik, hogy amikor a katonák rányilaztak, beugrott a Dunába, és aztán soha többé nem látták. László a jelenéstől megdöbbenve szólt: Bizony, az isten angyala volt ez. De miért a fáklya az agancsán? – kérdezte Géza. Mire László: Nem agancs az, testvérem, hanem szárny, és nem égő fáklyák azok, amelyekről szólsz, hanem ragyogó tollak. Ahol pedig a nyomát hagyta, ott mutatja nekünk a helyet, ahol a bazilikát fel kell építenünk. (10) Hogy azonban az az isteni szellemmel teljes hely se maradjon illő tisztelet nélkül, ahol az első jelenést látták, ott a mennyei Péternek ajánlottak egy kis kápolnát, aztán szentélyt állítottak a hatalmas anyának, és számos faluval és kiváltsággal látták el. Budán is alapítottak templomot az isteni szűznek, amelynek Pest vámját és három somogysági falut adományoztak; míves aranyedényekkel díszítették fel.

Miután úgy ítélték, hogy vallásos kötelezettségeiknek és fogadalmaiknak eleget tettek, hozzáláttak az ország ügyeinek az intézéséhez; súlyos törvényeket hirdettek a bérgyilkosokra és más gonosztevőkre, üdvös rendeleteket hoztak, és megakadályozták a kártételeket. Az ország jórészben megnyugodott, csak Salamon miatt maradt félelem, aki még mindig Pozsonyban és Mosón vidékén tartózkodott. Hogy Magyarországot ne zaklassa állandóan, a besenyők léptek közbe, akik állhatatos kérleléssel kieszközölték Géza királytól, hogy adjon nekik szabadságot, és kizárólag rájuk bízza ezt a hadakozást, megígérték, hogy csakis ezt a területet fogják védelmezni, és csakis Salamon támadásainak az elhárítása érdekében. (15) A király szívesen helyt adott kérésüknek, ha ígéretüket betartják. A besenyők fejedelme, akinek a neve Zoltán volt, azonnal összeszedte könnyűlovasságát, és elindult Salamonra. Amikor az látta, hogy a háború kiújul ellene, nagy zsold fejében segítségül hívta Ausztria hercegét, Lipótot, az isteni Lipót apját. Ez annál is szívesebben állt rá a harci szövetségre, mert megértette, hogy közős ügyről van szó; ellenségei, a csehek, a magyarok barátai. Tudta, hogy Ottó, Vratiszláv és Konrád fivére, Géza királynak és Lászlónak a nővérét vette feleségül, és nagy segítséget nyújtott nekik abban az ütközetben, amelyet Salamonnal a Mogyoród alatt vívtak. A csehektől hajdan elszenvedett vereséget sem feledhette el egykönnyen. Ezért aztán Salamon kérései és ígéretei rávették, hogy szövetséget kössön vele, de aztán hitványul viselkedett. (20) Mert amikor harcra kész lovassága szembekerült a besenyőkkel, akiket régen bessusoknak mondtak, ádáz ábrázatuk láttán nyomban inába szállt a bátorság. Ezek ugyanis könnyűlovas-zászlóaljakat alkalmaznak, hosszú szakállt, felső ajkukon bajuszt viselnek, bojtos vagy bokrétás süveget és perzsa módi szerint hosszú selyemlebernyeget hordanak, és nagyon kedvelik a gyors paripákat. Félelmét növelte, hogy eszébe jutott, milyen kegyetlen halált halt a magyar háborúban Vilmos, Pot és legutóbb Marchard légióparancsnok. Hogy a félelmetes helyzetből egérutat találjon, azt ajánlotta Salamonnak, hogy a nagyböjt idején, amikor nem testi és emberi, hanem lelki és isteni dolgokkal kell foglalkozni, tartózkodjék a csatától; de ha már mindenáron verekedni óhajt, mivel a két sereg felsorakozott, ám verekedjen saját belátása szerint; mindazonáltal megígérte, hogy ha harcolni nincs is szándékában, semmi esetre sem fogja közönyösen nézni, ha Salamon serege, ne adj isten, vereséget szenvedne, hanem akkor feltétlenül szorongatott szövetségese segítségére siet. (25) Látva, hogy annak feltett szándéka megütközni, megült a közeli hegyen, amelyet Bécsinek neveznek, mintha egy hadijátékon bíráskodna. Salamon zászlót bontva azonnal összecsapott a besenyő lovassággal, méghozzá akkora hévvel, mint aki minden sérelméért kamatostól akar elégtételt venni. Merészségét növelte páncélos lovassága, mely a könnyűfegyverzetű csatárokat könnyen megsemmisítette. Az ellenfélnek hamar meg kellett hátrálnia. Jelentékeny tömeg elesett, illetve menekülést keresve belefulladt a közeli mocsárba, melyet Fertőnek neveznek; Zoltán kevesedmagával menekült meg. A dolog szerencsés kimenetele, a besenyők lekaszabolása és elkergetése után Lipót máris kérte Salamontól a segítségnyújtás fejében kialkudott bért. (30) Ez viszont arra hivatkozott, hogy semmiféle segítséget sem kapott tőle, tehát nem tartozik semmivel. Hozzátette, hogy nemcsak nem támogatta őt, de gyávaságában még az ellenség látványát sem bírta elviselni. Megfenyegette, hogy ha őellene erőszakosan lép fel, Henrik császár elé idézteti, akiről mindenki tudja, hogy vele rokonságban áll. A másik a császár szigorától való félelmében kénytelen volt tartózkodni minden kellemetlenkedéstől. Egyesek, mint a magyar évkönyvek, nem Lipótról, hanem valami Hermich nevű teuton hercegről beszélnek. Ezek bizony a nyelvi különbségek következtében úgy összekeverik a neveket, hogy a történeti igazságot sokszor elferdítik.

Ez a diadal jócskán megnövelte Salamon önbizalmát, és az elszenvedett vereség utáni csüggedésből eléggé magához tért. (35) Elhatározta, hogy elvesztett királysága visszaszerzésére kezdeményez valahogyan valamit. Először is családi gondjaitól akart megszabadulni, hogy a fontosabbakkal szabadabban foglalkozhassak. Anyját, a rutén vérből született Agmundát, és nejét, harmadik Henrik leányát, Zsófiát, elvitte magával Stájerországba, és otthagyta őket egy apácaklastromban. Aztán visszajött Mosón környékére, hogy a magyarok ellen határozottabban lépjen fel. Tudta, hogy ezek dolga napról napra jobban áll, neki tehát a császár segítségéért kell folyamodnia. Elment ezért negyedik Henrik császárhoz, akinél azonban sem itáliai, sem teuton katonát nem kapott, jóllehet nagy csomó pénzt vitt magával, hogy azon csapatokat béreljen; azok ugyanis a magyaroktól való féltükben semmi pénzért sem voltak hajlandók részt venni a veszedelmes vállalkozásban. (40) Salamon erre még nagyobb hévvel rimánkodott a császárnak, felhozta, hogy nemcsak ő szenvedett kárt, hanem a császári felség is, hiszen Magyarország a római birodalom joghatósága alá tartozik, mint mondta, és amíg császári védnökség alatt ő uralkodott, minden utasítását teljesítette, a megállapított járandóságokat megfizette, és nem volt ott semmi, ami ne engedett volna a császári hatalomnak. Most, miután azok, akiktől ez a legkevésbé sem illett, kitették őt a királyságból, a törvényes engedelmességet megtagadják, Magyarországon nincs ellenszenvesebb a császár szónál, mi több, királyuk naponta háborúval zaklatja a németeket, bujtogatja a szomszédokat, és minden lehetséges mesterkedéssel Henrik ellen tör; ezt a szittya fajzatot semmiféle közeledéssel nem lehet megszelídíteni; a vademberekkel könnyen megérti magát; ezzel szemben civilizált nemzettel, mint amilyen tudomása szerint Germániában található, semmi módon nem tud érintkezni, ezért a kettő között örökös volt az ellenségeskedés, és még inkább így lesz ez a jövőben, ha törvényesen a régi igába hajtva emberi magatartásra nem kényszerül.

(45) Negyedik Henriket e szavak lázba hozták, úgyhogy rögtön sorozást tartott, nagy sereget állított ki Germániában, jelentékeny kisegítő csapatot is szedett össze, jól tudva, hogy a szkíta nemzet megtámadása mekkora készültséget igényel. Megparancsolta, hogy a bőséges felszerelést egy nagy csapat gyalogossal szállítóhajókon bocsássák alá a Dunán, ő maga a teljes lovassággal a Duna túlsó partján vonult Magyarországra, és amikor elérkezett a Vág folyóhoz, tábort vert, hogy a lovaskapitányokkal megtárgyalja, melyik várost támadják meg. Első rohamra Nyitrát látták a legmegfelelőbbnek, mely a táborhoz a legközelebb esett. Salamonnak adtak két gyalogos légiót csinos lovassággal, hogy ostromolja meg Nyitrát, és ő Sempte faluból kivonult, majd ezekkel a csapatokkal hadrendbe állva megtámadta a várost. Alakosok kellő bátorsággal kiálltak az ellenfél elé. Egy darabig vér nélkül harcoltak, és a csatának inkább csak látszatát keltették. Most az egyik támadott, most a másik hátrált, és a győzelem váltakozva állt hol az egyik, hol a másik oldalon. A lóháton ülő Bátor Opos nem kedvelte az efféle játszadozást, és közismerten vakmerő vitéz lévén erősen szorongatta a városbelieket, sőt, az ellenség közepén áttörve egészen a kapuig előrenyomakodott, és ott a nép szeme láttára megölt valakit, többet megsebesített, és mialatt az ellenség sűrűjében keményen verekedett, néhány nyíllövéstől elvesztette a lovát, ő maga azonban derekasan védekezett, és épségben tért vissza az övéihez. (50) Az alemannok megbámulták a lovag szembeszökő bátorságát, és amikor visszamentek a császárhoz, beszéltek neki merészségéről és erejéről. Ez azonnal maga elé rendelte Opost, aki megjelent előtte, nagyon megdicsérte, zsoldját felemelte, és ígéretekkel meg jutalmakkal bocsátotta el. Aztán a császár megkérdezte Salamont, vajon sok hasonló testi és lelki erejű vitéz akad-e László és Géza mellett, mire ez, többre tartva a magyar nemzetet, mint a saját érdekét, azt felelte, hogy Géza oldalán van számos hasonló és sokkal jobb is. A császár meghökkent erre, és így szólt: Ha neked ilyen ellenfeleid vannak, hidd el nekem, Salamon, sohasem szerzed vissza az országot.

Miután Magyarország királya megtudta, hogy a császár Váchoz érkezett, meggondolta, hogy jobb lenne csellel, mint erővel elbánnia a germán fejedelemmel. (55) Tudta, hogy a császári tanácsosok feje az aquileiai pátriárka, és a többi alemann főúr nagyon hallgat ennek a szavára. Ezért azt vélte a maga számára a leghasznosabbnak, ha ezt kérleléssel és vesztegetéssel behálózza, és nemcsak a pátriárkát, hanem a többi német előkelőséget is ajándékokkal lekötelezi, hogy mindannyian a hadjárat félbeszakítását és a Germániába való azonnali visszatérést javasolják Henriknek, mondják azt, hogy a római birodalmat nagyobb bajok is fenyegetik, nem ajánlatos a német ügyet a magyarok miatt veszélyeztetni, néhányan pedig találjanak ki valamit Henrik visszafordítására. Géza nem csalódott e mesterkedéseiben és várakozásában, mert az aquileiai pátriárka az álomlátás tekintélyével támogatta mondókáját, mely szerint, ha a német hadsereg nem vonul vissza, de azonnal, közeli pusztulás fenyegeti. Nem kisebb leleménnyel koholt a többi német uraság is különféle ötleteket; mert a következő éjjel a táborban tervszerűen zűrzavart keltettek; felbéreltek egyes katonákat, akik ordítozással, pajzscsörgetéssel körülszaladgáltak a táborban. Ez az esemény nagy riadalmat keltett a császárban és mindenkiben; óriási fejetlenség támadt, és egészen virradatig összevissza rohangásztak. (60) Reggel pedig a császár összehívta a tanácsot, az atyáknak beszámolt az esetről, és szavazást kért a sereg visszavonását illetően. A pátriárka, akit tekintélye folytán elsőként kértek fel szavazásra, és akit egy jókora összeg megvesztegetett, úgy nyilatkozott, hogy a sereget azonnal vissza kell hívni, a katonák akarata ellenére semmiképpen sem szabad harcolni, ezt a vállalkozást szerencsétlenül indították, a németek belefáradtak a szkíta háborúba, és irtóznak e nemzet vad természetétől; ezért célszerűnek látszik, ha a sereget kivonják a magyar hadszíntérről, nehogy a katonák zendülése veszélybe sodorja a római birodalmat; ha nem így tesznek, félő, hogy a külső háború belsővé alakul át. A többi főember, akit Géza hasonlóképpen megfertőzött a pénzével, a pátriárka véleményére állt. Az emberei által szándékosan félrevezetett cézár tehát félbeszakította a hadjáratot, és visszavonult Germániába. Salamon előtt azzal mentegette magát, hogy súlyos problémák kényszerítik vissza, és legközelebbre, ha alkalom adódik, segítséget ígér; most inkább a saját, mint a barátja érdekét kell tekintetbe vennie. (65) Salamon pedig, ahogy észrevette, hogy mindenki elhagyta, nagy reménytelenségében elment a római nemzet által épített Pozsonyba, mert az roppant erős lévén, ott biztonságban hitte magát. Csak egy testőrlégiót tartott ott, amellyel magát és a várost meg tudta védeni. Géza az egész országot lecsendesítette, és a Nagy melléknevet kapta.

László megtudta, hogy Salamon ide húzódott vissza, és mert jól ismerte unokatestvére cselszövéseit, úgy gondolta, hogy nem kell neki időt adni az eszmélkedésre, és főleg nem akkor, amikor – mint hallotta – a németek magára hagyták; ezért úgy döntött, hogy Pozsonyt haladéktalanul megostromolja, nem azért, hogy unokafivérét tönkretegye, hanem hogy akarata ellenére megtanítsa a rokoni szeretetre és a nyughatásra. Ez meg is történt, és az ostrom jócskán növelte Salamon kétségbeesését, hiszen most jog és igazság ellenére alattvalói ostromolták keményen, holott neki illett volna királyi jogon megzabolázni őket. (70) Ezért katonasága és a polgárőrség naponta hadba szállt, véres csatákat kezdeményezett, és sokszor a reménytelenségből merített erőt. Néha a két vezér is idegen jelvénnyel, kölcsönzött fegyverzettel küzdelembe bocsátkozott, és hol vitéz katonaként, hol kiváló hadvezérként viselkedett. Nem szabad hallgatással mellőzni, ami ez ostrom alatt történt, amelyet egy-két nap alatt nem lehetett befejezni. Azt mondják, László egy délben idegen fegyverben egyedül a falakhoz ment, hogy valamit ellenőrizzen, vele szemben a többiek szeme láttára kijött Salamon, mintha párbajozni akarna, tudniillik nem ismerte fel a másikat, hanem László egyik vitézének nézte; amikor odaért hozzá, valami isteni jelenéstől megrémülve gyorsan visszafordult; katonái aztán megkérdezték, hogy miért menekült el szándéka és bátorsága ellenére az ellenfél elől, mire azt felelte, hogy nem az embertől, hanem a fenyegető istenektől rettent meg; (75) ellenfele vállán két angyalt látott ülni, aki kivont, lángoló karddal védelmezte azt. Úgy mondják, e csoda után még jobban félték és tisztelték őt a vitézek. Ezenkívül ahány katona fogságba esett a csatában, vagy a nagy ínség miatt Lászlóhoz átment, épségben visszaeresztette Salamonhoz, mégpedig érdeme és rangja szerint megajándékozva, miért is az ellenfél oly nagyon megkedvelte, hogy barátjának és óhajtott vezérének tartotta.

Közeledvén megváltónk születésnapja, Géza király ezt Szekszárdon kívánta megülni. Követte őt Dezső esztergomi érsek a teljes püspöki kar és egy sereg főúr élén, és a szentmisén olyan prédikációt tartott a testvéri egyetértésről, az emberiességről meg a közbékéről és nyugalomról, hogy az sem hozzá, sem hallgatóihoz nem volt méltatlan. A király lelkét annyira megrendítette ezzel, és az annyira magába szállt, hogy a közönség szeme láttára könnyezve borult a metropolita lába elé, őszintén megvallotta vétkét, hogy a törvényesen megkoronázott Salamontól elorozta az országot, hogy az igaz királyt elűzte, hogy más jussát elbitorolta; (80) bűnbánatot tartott, és nyilvánosan megígérte, hogy az eltulajdonított országot Salamonnak azonnal visszaadja azzal a méltányos feltétellel, hogy ő maga az elnyert koronával megtartja az ország harmadrészét, mely azelőtt hercegi fennhatóság alatt állt, Salamon a hercegi koronával birtokolja, mint régen, azt a két részt, amely királyi jog alatt szokott lenni. Géza észretérése és tekintélytisztelete a jelenlevők lelkét úgy eltöltötte a rég várt örömmel, hogy a királyt istennek kijáró dicsőséggel illették, kiáltoztak, hogy csakugyan méltó a Nagy melléknévre, ő a haza atyja és a magyarok békességének megteremtője. Rögtön követeket választottak Salamonhoz, hogy vigyék meg a béke és a visszaiktatás feltételeit, melyek ha tetszenek neki, máris egészen módjában áll visszavennie a Magyarország fölötti hatalmat. A követek végrehajtották megbízatásukat, meghozták a választ, amely a felkínált feltételek némelyikét elutasította. Aztán többször jöttek-mentek köztük a diplomaták, itt is, ott is különböző feltételeket szabtak, a megbékélés azonban nem jött létre.

Míg a béketárgyalások folytak, Géza egészsége megromlott, és bár semmit sem óhajtott jobban, mint ezt a kiegyezést, mielőtt az életből távozik, mégis éneikül hagyta el az árnyékvilágot május 7. kalendáján, űrt és siralmat hagyva maga után mindenkiben, mert erényességben és igaz hitben egyaránt megállta a helyét. (85) Testét Vácra vitték, és fényűző temetéssel elhantolták az isteni szűz bazilikájában, melyet ő épített. Három évig uralkodott, és királyságának első évében súlyos éhínség tört Pannóniára. Azt mondják, lányát Ottóval, a velenceiek dózséjával jegyezte el, mert ennek kiválósága és hírneve megragadta őt. Megtudta ugyanis, hogy ez annak az Orseolo Péternek a fia, akinek vezetésével a velenceiek első ízben vetették hatalmuk alá szinte az egész Dalmáciát, Liburnia és Isztria partvidékét, amikor pedig a fiú az elhalt helyébe lépett, hivatala kezdetén az Adige és a Pó torkolata között fekvő Loreónál jeles győzelmet aratott a velencei területet zaklató adriaiak fölött, megfuttatta Horvátország kiskirályát, Murcimirt, akit más szerzők egyébként Kresimirnek neveznek; aztán végigjárta Dalmáciát és Liburniát, és az apja által régebben meghódított összes népet újra föleskette, hogy a jövőben mindig hűségesek maradnak. De mert az emberi dolgokban nincs maradéktalan boldogság, Flabanico Domonkos aljas összeesküvésekor elfogták, szakállát lenyírták, gyorsan elvitték Görögországba, és úgy hiszik, hogy hamarosan meghalt.

(90) Géza tisztes temetése után a magyarok a királyválasztással kezdtek foglalkozni. És bár Salamon, a törvényes király, ott volt a határ mellett, akit bízvást visszahívhattak volna, sőt, ő levéllel, kéréssel, néha vesztegetéssel sűrűn szorgalmazta is, hogy ezt tegyék, azonban Lászlót nem bírták kiverni a fejükből; mert valahányszor az ország hasznára és javára gondoltak, legkívánatosabbként a szentséges herceg becsületessége és bátorsága jutott az eszükbe; emlékezetükbe idézték e férfi igazságosságát, jámborságát, bölcsességét, vitézségét, főleg pedig mély vallásossággal párosult életszentségét, tudták róla, hogy nem tartja sokra az e világi szerencse mosolyát, nincs kitéve nagyravágyásnak, nem fűti ocsmány bujaság, de megveti a múlandó méltóságot, és haláláig őrzi tisztaságát. Ehhez járult a lelki nagyság, a fékezhetetlen testi erő, tettben és szóban az állhatatosság, a hallatlan szívélyesség, a nyájasság, övéi és mások iránt az áradó jóság. Mindez oly nagy szeretetet keltett iránta, hogy hő fohászkodással kívánták és magasztalták. (95) Csodatettei sem múltak el az emlékezetből, a hőstettek sem, amelyek nemcsak uralkodásra, de isteni tiszteletre is méltónak mutatták. Tüzelte a lelkeket pazar jótékonyságának és bőkezűségének az emléke, melyet senki sem feledhetett. Sokan mondogatták, hogy Magyarországon ő a szemérem egyetlen őre, a nyomorultak menedéke, a szentség példája, nemzetének megmentője, mások azt hirdették, hogy ő a hivatástudat páratlan mestere. A nyomortól megszabadított koldusok, a segítségével fölemelkedett elnyomottak, a rabságból kiszabadított, hozománnyal felruházott szüzek, a védelmét élvező becsületesek és a jótékonyságából részesült mindenféle rendű és rangú emberek tolongva gyülekeztek a királyválasztó országgyűlésre, hogy szavazathajhászás és korteskedés nélkül önként adják rá a voksukat. Mindenkit erre ösztönzött a szeretetreméltóságot sugárzó fenséges tekintet, a testrészek harmóniáját mutató daliás alkat; a többi ember közül vállal kimagaslott. (100) Ítélkezéskor oly nagy mérsékletet tanúsított, hogy nemcsak igazságosnak, hanem irgalmasnak is tartották, ezért melléknevén kegyesnek nevezték.

Miután erre az országgyűlésre a püspökök, főurak, a városokból és falvakból az elöljárók mind összejöttek, Lászlót egy akarattal királynak választották, és mielőtt a gyűlésbe belépett volna, valamennyien királyként köszöntötték. A rangot alázatosan visszautasította, de a leghevesebb kérleléssel rákényszerítették elfogadására; nagyon jól tudta ugyanis, mekkora fáradsággal jár e vészteli és forrongó ország kormányzása, és az annyi sok népről, nemzetről való számadás, egy ilyen jelentős közéleti szerep elvállalása, mikor a magánéletben is nehéz tisztességesen élni. Emellett az isteni szolgálat lelkében régen dédelgetett tervét ez a közhivatal meghiúsította. Amikor azonban eszébe jutott az a platói mondás, hogy nemcsak magunknak születtünk, hanem a hazánknak és a barátainknak is, arra gondolt, hogy hasznára lehet az államnak. Végül is a kérlelés meggyőzte, és az ország gyeplőjét szerencsére a kezébe vette, azonban a királyi koronával megkoronázni nem engedte magát, mert tudta, hogy Salamon még él; (105) jogtalanságnak tartotta a törvényes király koronáját elbitorolni; reménykedett jövőbeli kiegyezésükben, és bízott abban, hogy ez a mértéktartás elősegíti azt. És nem is vette föl ezt a jelvényt mindaddig, míg meg nem tudta, hogy már törvényesen megteheti. Sokan mondják, hogy azért járt el így, mert megvetette az emberi dicsőséget. A hatalom csúcsára feljutva, legfontosabb dolga az volt, hogy templomokat alapítson, támogassa a vallást, bőségesen ellássa a papi testületeket, példájával az isten tiszteletére buzdítson másokat, és semmit sem ápolt lelkesebben, mint a jámborságot, amelynek kötelességét a legkisebb ízben sem hanyagolta el. E mennyei fejedelemben azt tartották a legcsodálatosabbnak, hogy egyképpen tett eleget az isten tiszteletének és a kormányzásnak, egyik sem ment a másik rovására, holott mindkettőben egyszerre kitűnni a legnehezebb dolog.

Kínálkozó alkalommal öregbítette a magyarok hatalmát, ugyanis Dalmáciát és Horvátországot örökös jogon Magyarországhoz csatolta. (110) Ebben az időben a dalmátokon Zolomir király uralkodott, akinek a felesége László húga volt; ez az ember gyermekek nélkül távozott az életből, és országát a feleségére hagyta. A királynét ellenségei mindenféleképpen zaklatták, leginkább azok, akik az uralomra pályáztak, ezért tekintélyes bátyjától kért segítséget. László sorozást tartott, sereget állított, és rokoni jogon hadjáratot indított Dalmáciába, átkelt a Dráván, a dalmátok ellen felkeltette az egész Valériát, mely a Száva és a Dráva közén terül el, húga ellenségeit gyorsan legyőzte és elkergette, az elfoglalt városokat visszavette, és a villámháborúval megszabadított egész országot megbékéltetve adta át a nővérének. Ennek nem voltak gyermekei, s így senkije sem, akire az országot jogosan ráhagyhatta volna, ezért fivérének és utódainak adta, és elrendelte, hogy ettől fogva egész Dalmácia és Horvátország magyar fennhatóság alá tartozzék. Ez idő óta a dalmátokon és a horvátokon a magyarok törvényesen uralkodnak.

(115) Térjünk vissza Salamonhoz, aki Pozsonyból, a római kolóniából szakadatlan kirohanásokkal riogatta az országot. Pannónia összes főpapja és főembere másra sem törekedett nagyobb buzgalommal, mint a fejedelmek összebékítésére, akiknek egyetértésétől tartós nyugalmat reméltek. De ezt nem lehetett volna megvalósítani, ha Lászlót nem győzi le igazságérzete és a vele született jóság, annak ellenére, hogy Salamon elméjét és szívét keménynek és kérlelhetetlennek tapasztalta. Azt is tudta, hogy az ország örökösödési jogon inkább illetné unokabátyját, mint őt, ha annak kegyetlensége és embertelensége nem tiltaná ezt. Végül inkább a rokoni szeretetre, mint önnön érdekére volt tekintettel. Uralkodásának negyedik évében azzal á feltétellel kötöttek egyezséget és alapozták meg az egyetértést, hogy Salamonnak évjáradékot fizet, annyit, amennyi a királyi ranghoz illik, a királyi hatalomból azonban az nem részesül, Magyarországon csakis László parancsol. Salamon elfogadta a békefeltételeket. (120) Azt mondják, hogy László a következőkben önként lemondott volna a királyi hivatalról, és megelégedett volna a hercegi címmel, ha unokafivérét szavatartónak tapasztalja. Ámde közbeléptek az előkelők és a püspöki testület, akik Salamon visszahelyezését és a szentséges király távozását a maguk számára roppant előnytelennek tartották, és az ország semmiféle felosztásába nem mentek bele, sőt kijelentették, hogy a legvégsőket is szívesebben viselik, mint hogy elveszítsék a legkegyelmesebb és legvitézebb uralkodót, égtől kapott, győzhetetlen védelmezőjüket. Jól tudták, mennyi baj leselkedik a magyarokra, ha netalán ismét e kegyetlen zsarnok markába kerülnek; tudták, hogy haragja engesztelhetetlen, és ezt a fejlemények be is bizonyították.

Tudniillik az unokatestvérével kibékült Salamon vad szíve egy darabig nyugodott, de később a kibékülés révén talált alkalmat a bosszúra, és hozzákezdett a cselszövéshez, azt azonban nem tudom bizonyosan, hogy ezt sugalmazott gyanú és gonosz tanácsadók hatására tette-e, vagy feltámadt dühében. Azt mindenkinek nyilván tudnia kell, hogy hatalomvágyó, de az uralomtól megfosztott ember számára nincs sürgetőbb, mint a rang visszaszerzése, és nemcsak az állhatatlanság bélyegétől nem riad vissza, de hogy kívánságát teljesítse, igazat, hamisat semmibe vesz, jogost és jogtalant gyakran egybekever. (125) Lászlót ezért levél útján találkozóra kérte Moson környékére, hogy a köztük fennálló tartós egyetértést megerősítsék, miközben azt remélte, hogy e szín alatt könnyen hálót vethet köré. László megígérte, hogy a kijelölt napon ott lesz. De mert isteni oltalom alatt állt, pár nappal később titkos küldönc figyelmeztette, hogy a megbeszélésen óvakodjék Salamontól, tudja meg, hogy unokatestvére lest állít, és ha nem vigyáz, halálos veszedelem fenyegeti. A király e figyelmeztetésre megértette, hogy Salamonnal hasonló módon kell harcolnia. Ezért a tárgyalásra titokban erős őrséget vitt magával, és miután megérkezett, az ármánykodásban leleplezett Salamont tőrbe csalta és elfogta. Amikor ez megértette, hogy tulajdon mesterkedése ejtette foglyul, bizony, magán kívül senkit sem okolhatott, és ha a rá állított őrség nem akadályozza, többször is az öngyilkosságra gondolt volna. Szerencsétlenségét égi jelek is jósolták, mert azt mondják, hogy ebben az évben villám sújtotta a megváltó keresztjét, amelyet Fehérváron az isteni István bazilikájában tiszteltek. (130) A fogoly Salamont tehát elvitték Visegrádra, mely régi királyi palota volt, ott tömlöcbe csukták, nem méltóságának meggyalázása, hanem nyakasságának megtörése végett. Vigaszképpen mellé rakták a néhai Bakony fiát, Bodot, aki súlyos bűnei miatt ugyanazt a büntetést szenvedte. Bár úgy látszott, hogy László a kelleténél szigorúbban bánik unokatestvérével, hogy annak mértéktelen dacát és embertelen keménységét ezzel a büntetéssel megtörje, ő mégsem hagyott fel az éjjel-nappal való imádkozással, hogy ez az ember mennyei segítséggel találjon vissza a rokoni szeretet kötelességéhez. Ónként elhagyta volna a királyságot, és szívesen visszamegy a hercegségbe, ha azt látja, hogy unokatestvére végre-valahára magára eszmél, azonban László a közjó érdekében, hogy az országot fel ne zavarja, akarata ellenére kénytelen volt őt örökös fogságban tartani. De egy eset világosan megmutatta, milyen gyűlöletes az isten előtt a testvérviszály. Mert amikor a magasságbeli István istenségét negyvenöt éve rejtőző testének imádása révén ki akarta mutatni, hogy az istentiszteletre utóda jóvoltából tegyen szert, László királyban heves vágyat gerjesztett ereklyéinek kiérdemlésére. (135) Ezért az atyák határozata és királyi parancs férfiaknak, nőknek háromnapos böjtöt rendelt, az összes kegyhelyen áldozatot mutattak be, és minden oltárnál könyörögtek, hogy az istenség adjon valami jelet, amelyből a mindenható úr akaratát megértsék. A negyedik napon nagy tömeg jött össze a sírjánál, hogy a szentséges király testét a föld alatti boltból kivegyék, mit mikor megpróbáltak, a követ semmi erővel sem tudták elmozdítani. Megkérdeztek egy csodás életszentségű szüzet, aki állandóan a megváltó kolostorában lakott, és ez azt felelte, hogy hiába erőlködnek, míg Salamon ki nem szabadul a tömlöcből. László hitelt adott a szűz kinyilatkoztatásának, azonnal kieresztette, majd háromnapos böjtöt és könyörgést rendelt el. Ez rendben végbemenvén, a püspökök és főurak népes csoportjával megint elment a bazilikába, és a kő, mely oly sokáig feküdt a síron, egyetlen érintésre elmozdult, és a szent király maradványai feltárultak.

(140) Biondo historikus Salamon fogságáról egészen másképp ír, mint ahogy a történeti igazság megköveteli, mert úgy látszik, a magyarok évkönyveit nem lapozta át. Azt mondja, hogy a cézárrá választott Henrikek száma szerint negyedik, a nemcsak választottak, hanem a pápa által meg is koronázottak között harmadik Henrik császárságának 18. évében súlyos viszály lángolt fel hetedik Gergely római pápa és a császár között. Ez ugyanis a kufárkodás vétkébe esve jog és törvény ellenére áruba bocsátotta az egyházi és isteni hivatalokat, és a pápa figyelmeztetése után sem tudott kiszabadulni a gyalázatos kapzsiság fertőjéből. Ebben az időben igázta le a magyarokat is, akik börtönbe vetették királyukat, Salamont, mert azt mondták róla, hogy nem tud ellenállni a németeknek, hadat üzentek Henriknek, akivel szemben Pannóniában óriási csapatokat vetettek be. Ez idő tájt Ágnes, a császár anyja, akit a kormányból kitettek, Rómában bevégezte az életét. (145) Aztán a pápa szigorú rendeletet hozott a szimónia ellen, mely az elkövetőket nemcsak a prédikálástól, hanem a víztől és a tűztől is eltiltotta. E törvény alapján számos püspököt nótáztak meg, aki a császár balgaságának akart kedvezni. A Lateránban a püspökök is teljes gyűlést tartottak, ahol többek között megjelent Guibert ravennai érsek, a longobárd püspökök nagy serege, továbbá Matild, e korszak dísze és a matrónák éke, meg Gisulf salernói herceg. Guiscard Róbert, a normannok hercege, aki seregével Galliából Itáliába menve Apuliát elfoglalta, és kikergette onnan a görögöket meg az afrikaiakat, akik az itáliaiak ellenében megszállva tartották azt a területet, majd az afrikaiakat elüldözve megszerezte magának Szicíliát, ez alkalommal ajándékba adta azt öccsének, Rogeriusnak. Amikor a pápai fennhatóság alá tartozó Picenót is el akarta foglalni, a többi normannal együtt átok alá esett. (150) Mindenféle kártételek, zavargások és háborúságok után a bűnei tudatára ébredő Henrik oly alázatos lett, hogy örök szolgálatának ígéretével könyörögve eszközölte ki a pápa bocsánatát. De erről elég.

Salamon a börtönből való szabadulása után csak néhány napot töltött László királynál, mert szokásos mérgéhez és gyűlölködéséhez visszatérve a sérelmek megtorlásán kezdett gondolkozni. Nemigen hallgatott a rokonok, a főpapok, a főurak beszédére és kérlelésére, hanem elbocsátást kért, és titkon megszökött. Összevissza bolyongott a szegény, mert nem egykönnyen talált olyan hatalmasságot, amelyet a magyarok és unokatestvére ellen felpiszkálhatott volna. Ha Henrik császárhoz fordult, akitől magától értetődően kérhetett támogatást, azt hallotta, hogy azt részben a pápa, részben a szászok elleni hadakozás köti le, bár a szászokat, ötezer emberüket megölve, alaposan megverte. (155) A keresztények közül senki sem kínálkozott, akitől komoly segítséget várhatott, ezért gondolatai a pogányok felé fordultak. Rögtön eszébe jutott, hogy a hatalmas barbár hadsereg fölött rendelkező Kutesk kun fejedelem, az ország szomszédja, aki az Erdély fölötti uralomra sóvárgott, könnyen feltüzelhető lesz erre a háborúra. Titkon barbár segítséget kér tehát, eskü alatt megígéri, hogy ha korábbi méltóságába visszakerülhet, Erdélyországot mindörökre átengedi a kunok hatalmába, annak lányát feleségül veszi, és örök szövetséget köt vele. A barbár e hiú reményben roppant tömeget csődít össze, és rátör Magyarországra. Először két erődöt támad meg, az egyiknek Ung, a másiknak Borsova a neve. A kun támadás riadalmat kelt; László azonnal sereget állít, és indul a barbárok ellen. Alig akar hinni a hírnek, hogy Salamon a kunok népségével állt össze. (160) Végül feladva az unokafivére boldogulásába vetett reményt, gyors menetben megy az ellenség táborához, és némi pihenő után oly nagy bátorsággal rohanja meg azt, hogy azonnal meghátrálásra és megfutamodásra kényszeríti. A kunok közül tízezer, a magyarokból alig ezer vész oda. Kutesk Salamonnal együtt szökve menti az irháját. A király szép győzelemmel és jelentékeny zsákmánnyal megy haza, minden oltárnál istentiszteletet és könyörgést rendez, hogy az úrnak hálát adjon; a zsákmányt az istenek templomaiban függesztik ki, és az égi segítséggel kivívott győzelem emlékezetére templomot állítanak a megváltónak.

Salamon látta, hogy ügye nem alakul reménye szerint, ezért tervét módosítva a kunok erejét ezután Alsó-Mysia felé fordította, melyet most Bulgáriának neveznek. Felzaklatta Trákiát, zsákmányszedéssel, rablással nyugtalanított mindent, úgyhogy fegyverre ingerelte Nicefor konstantinápolyi császárt. (165) A görögök nem tűrhetve a kunok portyázásait, sebtében verbuvált sereggel szembeszálltak, és fölvették a harcot; amikor ütközetre került a sor, oly nagy dühvel rontottak a barbár tömegre, hogy futásra kényszerítették. A kunok zöme elesett; kevesen menekültek meg Salamonnal együtt, aki hátat fordított, és sietett a Dunához. Annál is inkább iparkodnia kellett, mert látta, hogy erős lovasság kíséretében macedón falanx üldözi. Attól félt, hogy az ellenség bekeríti, mielőtt a Dunán átkelnek. A veszélyt fokozta, hogy nehezen tudott haladni, mert a vele együtt menekülő katonák, akiknek segítségével a bajból kievickélt, nagyobb részben nehézfegyverzetűek voltak. Ehhez járult a pocsék út, a kegyetlen tél, amely hófúvással nehezítette a tájékozódást, minek következtében sem az elöl haladó bajtársakat, sem a helyes irányt nem láthatták; vaktában meneteltek, nyakukban az üldöző ellenséggel. (170) Egyszer csak egy elhagyott városhoz értek, amelyet védelmet keresve nagy hirtelen megszálltak, ámde a görög katonaság azon nyomban körülzárta őket. Egy nap és egy éjjel pihentették itt a testüket, és erőre kaptak. Azonban a menekülés reménye elzáratván, Salamon a társaival semmiképpen sem tudott kijutni erről a helyről, ezért az éhhalál helyett a dicső véget választotta. Másnap kirontott a városból az ellenségre, az keményen fogadta, és mindenfelől közrefogta, nehogy kimeneküljenek a kezéből; ők azonban karddal vágtak utat maguknak; így szörnyű mészárlás kezdődött. Miután mindkét részen sokan elestek, Salamon néhányadmagával fegyverrel áttört, és elfutott a befagyott Dunához, amelyen száraz lábbal átgyalogolt; aztán nagy gyorsan behúzódott a közeli erdőbe, ahol társainak kiadta az utasítást, hogy pihentessék meg tagjaikat, a lovakat csapják ki legelni, ő maga letette a pajzsát, és mintha rögtön visszajönne, félrevonult, aztán – hogy társai szeme elől eltűnt – soha többé nem látták. (175) Azt beszélik, hogy ez az oly sok balszerencsével sújtott ember mennyei szellem sugallatára később üdvös bűnbánatra tért, és visszahúzódott a magányba; amikor megértette, hogy isten jobbító kezét nem eltaszítani kell, hanem engedelmesen követni, a remeteségben mély bűnbánatot tartott, és amilyen dacosan viselkedett az emberekkel, olyan szelíd lett aztán az istenhez; akkor már magasztalta kegyetlen sorsát, felismerte, hogy az egykor elviselt viszontagságok milyen kedvezőek a számára, és rájött, hogy akit a világ gyűlöl, isten előtt az a legkedvesebb. A pusztaságban bujdokolva füvekkel és vadon termő gyümölcsökkel csillapította az éhét, testét daróccal és magára aggatott állatbőrrel védte, ágyat száraz lombból vetett, szomját vízzel oltotta, az alvást virrasztással és munkával cserélte föl, testét folytonos böjtöléssel sanyargatta, éjjelenappala szent himnuszokkal és ájtatos imádsággal telt. Ó, megváltónk áradó kegyelme, aki ha úgy akarja, nyomban meglágyítja a legkeményebb embert is, feléleszti a bölcsességet, és húz-von az üdvösség felé! (180) Bizony, senki sem ámulhat eléggé Salamon király magára eszmélésén, hogy ez a fennhéjázó elméjű, fékezhetetlen indulata, királyi nemzetből született, királyi trónusra ültetett, folyton gyönyörűségek között forgolódó ember, miután az isteni szellem megszállta, azon nyomban levetette a vele született gőgöt, bíbor tóga helyett darócot, bársonytakaró helyett avart, királyi lakoma helyett bogyót, makkot, szerémi bor helyett mocsárvizet, testőrsereg helyett a magányt választotta, és ebben üdvösebb nyugalmat lelt, mint a királyságban; semmit sem került jobban, mint az emberek csődületét és társaságát. Azt hiszik, hogy Kálmán király idejében egyetlenegyszer látták Magyarországon, de azonnal eltűnt, és többé sohasem bukkant fel. Ügy emlékeznek, hogy legutoljára Isztria erdőségeiben éldegélt, ott szunnyadt el az úrban, és Polában temették el; anyja és felesége pedig állítólag a stájerországi Admont kolostorában halt meg és az is őrzi hamvaikat.

László azt hitte, hogy már rég meghalt, hiszen sohasem tűnt fel, és minden gondját arra fordította, hogy az országot megvédje az ellenséges támadástól. (185) Tudta, hogy a község boldogságát a kezében tartja, és hogy a rá bízott nemzetet a legnagyobb gonddal kell kormányoznia; és íme, a kunok dühe újra kitör, Krul fia Kapolcs vezetésével Magyarországra rohan. A mérhetetlen tömeg az első lendülettel elözönli a dús és aranytermő Erdélyt, elhajtja az embert, a jószágot, tűzzel-vassal pusztít mindent. Oly vadállati fajzat ez, hogy sem istent, sem embert nem tekint; mindent széthurcol, a népet rabszíjra fűzi, a templomokon tombol, felégeti az oltárokat, nem irgalmaz sem az isteneknek, sem az embereknek. Erdély végigpusztítása után átkel a Kárpát-hegyen, mely nevét nem ok nélkül kapta a bőségesen bányászott só- és aranytermésről, és máris rohan a bihari tájra, ahol Várad fekszik. A kunok annál a folyónál vertek tábort, amelynek most Omsó-ér a neve; pár napot itt időztek. (190) Aztán úgy tetszett nekik, hogy átkeljenek a Tiszán, és arra a földre helyezzék át a tábort, amelyet Kotojdnak hívnak; majd három részre osztották a hadat, az egyiket meg a másikat elküldték a homokos föld feldúlására, a harmadik hátramaradt, hogy a Tisza partján portyázzon. Tervük szerint tehát végigpusztították a tartományt, és összetalálkoztak egy Becsének nevezett falunál vagy víznél, ahol a zsákmány elviselhetetlen súlya miatt elhatározták, hogy azonnal visszavonulnak, és így kérkedtek egymás között: Háborúba jöttünk, de vadászatból megyünk haza. Erre a hetykeségre a préda addig sohasem látott, mérhetetlen bősége adott okot, mert gyermekek, nemesasszonyok megszámlálhatatlan sokaságát vitték rabként magukkal.

László akkor Illyricumban tartózkodott, és a nővérétől örökölt, fegyverrel már korábban megvédelmezett Tótországot csatolta Magyarországhoz, így messze lévén, a történtekre nem tudott gyorsan megjelenni. Amikor azonban Magyarország Dunán túli területén hírét vette, hogy az a bősz horda mindent elpusztít, siettette a haladást, gyors lovasságot küldött előre, melyet maga a vértesekkel éjjel-nappal követett. (195) Szakadatlan menettel a Temes folyónál elállta a távozó kunok útját, akik azt hitték, hogy a folyón átkelve biztonságban vonulhatnak vissza hazájukba. Amikor odaértek, ahonnan a nyomorult foglyokat látni lehetett, László gyűlést hívott össze, és így kiáltott: Jaj, milyen iszonyú látvány, bajtársaim! Nézzétek a foglyok végeláthatatlan sorát, melyben bármelyitek felismerheti hosszú kötélre fűzött feleségét és fiát, aki kénytelen gyalog loholni a messzi úton, és a nyomorult rabság felé igyekszik. Hallgassátok a hangos jajongást, csecsemőitek rívását, kik anyjuk vállán csüggve fokozzák az ő jajveszékelésüket, és velük együtt tekingetnek hátra, hogy vajon látnak-e valami segítséget. Nézzétek, hogyan görnyednek a fiaik súlyával terhelt asszonyok, és hogyan ösztökéli őket rúgással az ellenség, másokat fáradtságukban lustának tartanak, és hátukat korbácsnyommal írják tele irgalmatlanul. (200) Közönyösen nézitek ezt, urak, és eltűritek, hogy gyermekeiteket és asszonyaitokat, anyátokat ez az alja népség szolgaságba hurcolja? Én inkább kívánok meghalni, mint hitványul tovább élni, ha az ellenség elhajtja ezt a sok nemes matrónát, ezt a sereg gyermeket, akibe az ország minden reményét fekteti. Ezután könnyáradat közepette az ellenség felé ugrasztottá a lovát, és egyúttal elindította a vörös zászlókat; a többiek, akiket hasonló fájdalom fogott el, hasonló elszántsággal követték a hős vezért. A kunok észrevették, hogy hátukól megtámadták őket, menetoszlopukat megállították, és harci alakzatot öltöttek. Rögtön iszonyú küzdelem kezdődött, melyben egyiknek a félelem, másiknak övéi szeretete és a rabság szégyene adott bátorságot. A király a csata sűrűjébe vetette magát, és vallásos hevületében azokat sem kímélte, a veszélyt sem kerülte. Már az elején mindkét részen sokan elestek.

(205) Eközben a sietésre nógatott foglyok tömege látja, hogy hátulról megjött a segítség, és szembefordul a hajcsárokkal. A férfiak, nők, gyerekek igyekeznek kiszabadítani magukat, kölcsönösen feloldják egymás megkötözött kezét, az asszonyok leteszik drága csecsemőiket, hogy szemből segítsék az övéiket; ez gyorsan megtörténik, mire hangos örvendező kiáltozásban törnek ki. Amikor a földre letett csemeték észreveszik, hogy a szüleik otthagyták őket, a szokatlan jelenségen megriadva sivalkodni kezdenek. Hátul a férfiak ordítoznak mindenfelé, hogy legyenek jó reménységgel, és egyszerre ontják a könnyet meg a vért. A kunok látják, hogy kutyaszorítóba kerültek, hátulról keményen csépelik őket, elölről a poggyász, de leginkább a fogolytömeg akadályozza, melyben az asszonyok, a gyerekek, az öregek vitézül segédkeznek a hátulról támadó férfiaknak. (210) Mert az aggastyánok széttárt karokkal sáncként állnak, és a fegyvertelen sokaságot testükkel pajzsként védelmezik. Az asszonyok bátorsággal és reménnyel eltelve foggal-körömmel verekednek, az ellenség kezéből kikapnak egy-egy fegyvert, és a kisgyermekek is követik anyjuk példáját. Oldalt a kunok kezdenek meghátrálni, aztán mind hanyatt-homlok futásnak ered, a magyarok üldözik őket. Ahogy ezt a kegyes király meglátja, nyomban felkiált: Kíméljétek az emberi vért, kíméljétek, vitézek, elég ellenséges vér ömlött. Kapjátok el a menekülők tömegét, és ha netán hajlandók lennének lelkükkel az igaz hit felé fordulni, gyarapítsuk az isten népét, mert nem tehetünk ennél kedvesebbet a magasságosnak, hasznosabbat magunknak. E szavak lecsillapítják a katonák dühét, és az életben maradt kunokat elfogják; az emlékezetes vereség hírmondójaként egyetlen szolga fut el, egy Eszembő nevű. (215) Kapolcs és az előkelőbbek már az ütközet kezdetén elestek. A győzelem után a magyarok röpülnek a szabadságukat visszanyert foglyok drága seregéhez. Ki-ki megkeresi az övéit, és nemcsak névről, hanem hangról is felismerik egymást; a nem várt szabadulás fölött oly heves és könnyes öröm tör ki, hogy e megható látvány még az emberségből kivetkőzött ellenfelet is megríkatja. De amikor ennek az emberi érzésnek, azaz az örömnek már eleget áldoztak, a király parancsára az istenekhez kezdtek imádkozni, áldozatot mutattak be, és a mindenható istennek minden oltárnál hálát adtak, a Temes folyó pedig e jeles diadal örök emlékezetére a hitetlenek hírhedett vereségéről mind a mai napig a Pogáncs nevet viseli.

A kunok népe ama menekülttől tudomást szerez övéi vereségéről, és közös gyászünnepséget tart, megsiratja Kapolcs fejedelem és a többiek pusztulását. Mivel tudják, hogy embereik megszámlálhatatlan sokasága maradt fogolyként a magyaroknál, szeretnék egyetlen háborúval vezérük halálát is megtorolni meg azokat is kiszabadítani a rabságból; ezért seregüket újjászervezik, és ennek érdekében a szolganépet is besorozzák. (220) Lehetőségük szerint mindenfelől segítséget szereznek, továbbá megpróbálják a kumánokat, a hamaxobiusokat és a ruténokat is mozgósítani Pannónia ellen. Aztán követeket küldenek Lászlóhoz, azzal a megbízással, hogy utasítsák a királyt a foglyok visszaadására, vagy ha ellenkezik, nyomban üzenjenek hadat, és jelöljék ki az ütközet napját. Amikor ezek László szeme elé kerülnek, küldetésük értelmében nagy szemtelenül követelik a foglyokat, és nem tanúsítanak tiszteletet; még azt a gyalázatot is elkövetik, hogy a foglyokat nem mint győztestől, hanem mint valami alattvalótól követelik vissza, és pimaszul felszólítják az azonnali átadásra. A király megmosolyogja az üres locsogást, és azt mondja, hogy a legyőzöttekhez nem illenek e fenyegető szavak, és főleg nem, ha nagy fontosságú dolgot kérnek a jóindulatú győztestől. Fölemlegeti a kunok kártételeit, akik immár harmadszor rohanták meg Magyarországot, holott a pannonok nem bántották őket, és ellenségnél is ádázabbul hajtották el az embereket és az állatokat. (225) Kijelenti, hogy az efféle dölyf nincs kedvére, és dolgukvégezetlen elküldi őket, kik mielőtt a lábukat kitennék, megjelölik az ütközet napját. A király mihamar erős lovasságot toboroz, városonként és falvanként behívja az embereket, nagyon gyorsan az országhatárra megy, hogy idejekorán megelőzze az ellenfelet, és ne engedje, hogy az belépjen az országba. Azok pedig a mondott napon mérhetetlen tömeggel megjelennek, szombati napon a megállapodás szerint csatába szállnak a Duna-part közelében, és amikor a zászlókat kibontják, és elszánt bátorsággal verekedni kezdenek, László mindenekelőtt arra törekszik, hogy a vezérükkel párbajban megküzdjön. Ezért kerülve a többiekkel való összecsapást, mindenfelé keresi a kunok királyát, mindenfelé vágtatva kiabál: Ákos, Ákos! Ez nem mer kitérni a páros küzdelem elől, és máris ott terem. Egymásnak mennek, és amikor László erejét megtapasztalja, bátorsága semmivé lesz, úgyhogy a bárd első csapására a feje lehanyatlik, aztán a kard keresztüldöfi, és kiszenved. (230) Ákos vezér halálát látva a kunoknak inukba száll a bátorság, és a rohamozó magyaroknak kénytelenek hátat mutatni; aztán szanaszét futnak, és mindenütt hullanak. A király a pimasz barbárok között úgy dühöng, hogy kevés foglyot ejt; szokása ellenére embereinek is megengedi a hasonló vérengzést, hogy kun támadás többé ne háborgassa Magyarországot. Végezetül jeles győzelmet aratott, István égi atyának gazdag zsákmányt vitt, és könyörgést tartva az istennek sokszoros hálát adott. A kunok tehát László alatt törtek be utoljára, holott ez a nemzet, mint a maga helyén megírtuk, Salamon királysága és a testvéri egyetértés fennállása idején is óriási károkat okozott Magyarországnak. Akkoriban ugyanis ezek keresztülhatoltak Erdélyen meg a Kárpátok hegyein egészen Bihar környékéig, ahol Várad fekszik, és ott széltében száguldoztak és pusztítottak. (235) Abban az időben az isteni király megszabadított egy nemes szüzet, akit egy kun főember elrabolt, mint fent részletesen megírtuk.

A kunok veresége után kitört a háború a roxánokkal, akiket most ruténoknak mondunk, területüket pedig Ruxiának nevezik; a latinok többnyire roxolánokról beszélnek. László a kunok megtörése után megtámadta a ruténokat, mert tudta, hogy azok lazították volt ellene a kunokat, segítséget küldtek nekik, és emberrel meg munícióval már háromszor segítették elő a háborút. Azok azonban helyes elhatározással úgy vélekedtek, hogy a győzhetetlen fejedelmet nem karddal, hanem engedelmességgel fogják lefegyverezni. Tervükben nem is csalatkoztak, mert amikor alázatosan elébe járultak, vétküket őszintén megvallottak, és megígérték, hogy minden parancsát teljesítik, rögtön megbocsátotta tévedésüket, és oly szelíd érzülettel ölelte magához valamennyiüket, hogy az ellenfelet örökre lekötelezte magának, mégpedig nem erővel, hanem jóindulattal.

(240) Aztán a lengyel háború következett, mert az a hír járta, hogy ezek a ruténokkal és a kunokkal összeszövetkeztek a magyarok ellen; ugyanis a kunok komoly támogatás nélkül nem tudták volna olyan sokszor megújítani támadásaikat a magyarok ellen. László úgy vélekedett, hogy az ellenfelet inkább lehet merészséggel, mint halogatással megfélemlíteni, ezért a kunok lemészárlása és a ruténok behódolásának elfogadása után a polyákok felé indult, akiket sem a vérrokonság, sem a régi barátság, sem a szomszédság nem késztetett tisztességre. Már behatolt Sarmatia területére, amikor a lengyel hadsereg felvonult ellene; rövid ideig keményen harcoltak, és mindkét oldalon sokan estek el. Végül a lengyel sereg megingott; a magyar megnövekedett reménnyel hevesebben nyomta; amikor pedig az ellenfél megfutamodott, ezek rohamát többé nem tudta feltartóztatni, kaszabolták, üldözték a menekülőket, és a győztes akkora bátorságot merített a sikerből, hogy nem állt meg addig, míg el nem érkezett a Gracchus római polgár alapította Krakkóhoz, a lengyelek fővárosához. Ideérvén, László kemény ostrom alá fogja a várost. Ezen a Visztula folyó halad keresztül, amely Szkítiát és Sarmatiát egészen elválasztja Germániától, és a Szarmata-óceánba ömlik. (245) Az ostrom már a harmadik hónapra húzódik át, és mind a védőket, mind a támadókat egyformán gyötri az éhség meg a nyomor, amikor a találékony szükség szokatlan ötletet agyal ki. Egy sötét éjjel a király parancsára minden katona kiásott földdel tömött lábvértet vagy sisakot visz a városfal elé. Amikor végeznek, az összehordott földből jókora domb keletkezik, amelyet a király azonnal beszórat liszttel. Napkeltekor a városlakók egy irdatlan liszthegyet pillantanak meg a várfalak előtt, irigylik és bámulják az ellenség élelmiszer-tartalékát, és elkeserednek a városbeli ínség miatt. Aztán a közjóra tekintve arra a gondolatra jutnak, hogy ők élelem hiányában elérve a legvégsőkig, nem tudják tovább állni az ellenség kitartó támadását, mely ilyen hosszú időre ellátta magát elemózsiával, hiszen őket már úgy gyötri az éhség, hogy egy óráig sem képesek ellenállni; ezért másnap a várral együtt megadják magukat. (250) A király némiképp megdorgálta őket makacsságuk miatt, de az alázatos megadás után minden jogukat helyreállította a várossal együtt, és figyelmeztette őket, hogy a jövőben semmit se forraljanak a barátság követelményével szemben a magyarok ellen, és ezt mindannyian megígérték. Aztán útja Csehországba vezetett, ahol volt néhány régóta ellenséges érzületű csoport, amelynek kártételeit megtorolta, több embert fogságba vetett, majd mindenütt a legjobb szerencsével kísérve mint diadalmas győző tért vissza Magyarországra a meggazdagodott hadsereggel.

Miután a sok hadakozás után pihenőre vonult, a bihari tájon vadászat közben égi hírnök figyelmeztette, hogy a Körös folyónál szenteljen bazilikát az isteni szűznek, és építsen mellé egy várost, tudatta vele, hogy ez a hely kiváltképpen kedves lesz a hatalmas anyának. Az isteni parancsot azonnal végrehajtotta, pompázatos templomot emelt, püspököt állított az élére, várost alapított, és azt Váradnak nevezte el; az egyházi teendők ellátására a püspöki bazilikát bőségesen ellátta adománnyal. Amikor a németek megelégelték Henrik és a pápa viszálykodását, sűrű kérleléssel hívták a római császárság elfoglalására, de amikor úgy találták, hogy határozottan ellenkezik, megválasztották Rudolfot, Svábföld hercegét.

(255) Semmire sem vágyott jobban, mint egy jeruzsálemi hadjárat fővezérségére, hogy vérét ontsa annak az istennek az akaratából, aki minket vérével váltott meg a haláltól, sírját és a többi kegyhelyet megszabadítsa a szerecsenek mocskos fajtájától, mely azokat profán célokra használta, mert tudta, hogy ennél a vállalkozásnál nincs fontosabb megváltója szemében. Fokozta reményét az a hír, hogy a gall nemzetből született, csodálatosan derék életmódot folytató remete Péter szent zarándoklatról visszatérve az isteni Péter parancsára nemcsak Orbán pápát, hanem a gallokat, a hispánokat, a germánokat is felhívta, hogy vegyék vissza a szerecsenektől Palesztinát és azokat a tiszteletre méltó helyeket, ahol a világ megváltója született és meghalt; nem tűrhető tovább, hogy azt a szentélyt, ahol a legbűnösebb keresztény is könnyen megtisztul, nap mint nap pogány gonoszság szennyezze, mert ott az idegenből érkezett tisztes asszonyokat elvetemülten megbecstelenítik, a férfiakat meg vagy hallatlan kínzásokkal az igaz hit megtagadására kényszerítik, vagy kirabolják, megölik; Péter tehát, az apostolok fejedelme, megparancsolta a galloknak meg a germánoknak, hogy azonnal indítsák meg ezt a hadjáratot, szabadítsák meg a földet, amelyet szentnek neveznek, a gyalázatos szolgaságtól; (260) Orbán pedig Péter remete szavain felbuzdulva Galliába ment, az auvergne-ieknél, Clermontban zsinatot tartott, amelyen elsöprő szóáradattal minden jelenlevő fejedelmet rábeszélt erre a szentséges vállalatra; a legkiválóbb Bouillon nemzetségből született Gotfréd, Eusták és Balduin, a galliai Boulogne urai, aztán a puyi főpap, Rajmund, Saint-Gilles grófja, emellett Nagy Hugó, Fülöp francia király öccse, két Róbert, az egyik Normandia, a másik Flandria fejedelme, továbbá István, Chartres ura, mind önként csatlakoztak e szentséges katonasághoz; mi több, amikor a hadjáratot meghirdették, 300 ezer ember cserélte fel a civilruhát katonaköpenyre, és rajzolta fel a kereszt jelét a jobb vállára, ami többek szerint az ezer fölötti nyolcvannegyedik esztendőben történt. És Henrik ebben az időben indított háborút, mint mondják, Róbert, Flandria fejedelme ellen, hogy ezt a vállalkozást meghiúsítsa.

László, aki vágyakozott erre az üdvös dicsőségre, a húsvét ünnepét Bodrog városkában ülte, amikor küldöttek érkeztek hozzá Gáljából, Hispániából és Bretagne-ból. (265) Apannóniai évkönyvek azt mondják, hogy Vilmos, a francia király öccse, különmegbízottakat is küldött hozzá, akik a többieknél is buzgóbban kérlelték a királyt, hogy pápai felhatalmazással és a keresztény nép kívánságára megváltónk sírjának a szerecsenek hatalmából való kiszabadításáért vállalja el ezt a hadjáratot, fogadja szívesen a szentséges expedíció ráruházott vezetését és főségét, ne utasítsa vissza a szent légiók parancsnokságát, melyek a hitetlenség megbocsáthatatlan bűneit fogják megtorolni. A király nem kérette magát sokáig; köszönetet mondott először is a jóságos és mindenható Jézus Krisztusnak, hogy legderekabb népeit ilyen gyönyörű tettre sarkallta, aztán a keresztény hatalmasságoknak, leginkább azoknak, akik a küldöttség közvetítésével ezt a legdicsőségesebb kapitányságot felajánlották. Örült a szent vállalkozásnak, aztán vidáman és bátran elfogadta a legszentebb hadvezérséget, a követeket tisztességgel ellátta, és busásan megajándékozva bocsátotta el. Az ünnepélyes búcsúztatás alkalmával Magyarország összes főpapja és főnemese előtt bejelentette, hogy ebben az évben végrehajtja a jeruzsálemi hadjáratot; ezért mindenkit átölelt, figyelmükbe ajánlotta az ország gondja viselését, azok pedig szomorúan és könnyezve távoztak.

Rögtön küldöncöt indított Konrádhoz, a csehek hercegéhez, Ottó fiához, neki nővére révén unokaöccséhez, hogy jelentést tegyen neki a jeruzsálemi hadjárat felajánlott vezérségéről, biztassa a fiatalembert a katonáskodásra, házi dolgainak rendbetételére, és hogy erejéhez mérten állítson ki sereget a megváltó sérelmeinek megbosszulására. (270) Az unokaöcs kész örömmel engedett a felszólításnak, és a szent vállalkozásnak ujjongva megígérte, hogy a megjelölt napra megérkezik. Mialatt mindketten készülődtek a távoli hadakozásra, hát Szvatopluk, aki az ifjúval szoros rokoni kapcsolatban állt, egy sötét éjjelen Konrád herceg nevében Prágába ment és megszállta azt; másnap az összeesküvők tisztelettel fogadták, és a prágai püspök támogatásával megszerezte a város feletti uralmat. Az uraságából kivetett Konrád a nagybátyjához menekült, elbeszélte rokona gaztettét, segítséget kért, és fölemlegette az atyai pártfogást meg a régi jótéteményeket. A király pedig jól emlékezett Ottó érdemeire, és nemcsak segítséget ajánlott, hanem azt is megígérte, hogy unokaöccse visszahelyezése érdekében vezérként is, vitézként is ott lesz; tehát azonnal sereget állíttatott, erős lovasságot készíttetett fel, sőt, hadrakelésre utasította Géza bátyjától való két másik unokaöccsét is, kik közül az egyiknek Kálmán, a másiknak Álmos volt a neve. Álmost jobban szerette, mint Kálmánt, mert bölcsessége folytán előre látta, hogy emez sok vért fog ontani, az viszont szelídebb lesz, ezért Kálmánt papságra szánta, hogy a vallás megpuhítsa kemény természetét, és e szándék jegyében egri püspökké tette. (275) Amikor ezt Kálmánnak a tudomására hozták, az vele született vadságában a következő éjjelen elfutott Lengyelországba, emlékezve a régi történetre, amikor az apját és a nagyapját a lengyelek becsülettel fogadták. Az ifjút több nemesúr is követte, akik vezetőiként Márkot és Ugrat említik. A király rossz néven vette Kálmán szökését, és kárhoztatta természetének elvetemültségét.

Végre összeszedte csapatait, és elment Csehországba. Alig ért el a határszélig, amikor betegség és súlyos gyengeség lepte meg, mire azonnal odahívatta az összes főurat és főpapot, hogy a magyar ügyekről gondoskodjék, és mielőtt távozik az emberek közül, intézkedjék a következő királyról. A szent életű Marcell prépostot és Péter ispánt küldte Kálmánhoz, hogy az ő nevében hívják haza Lengyelországból. Aztán betegsége súlyosbodván összehívta a főrendeket, és azt javasolta, hogy a királyságban kövesse őt a szelídebb természetű és kiválóbb jellemű ifjú, Álmos. (280) Ezután minden vagyonát, amiről tudomása volt, végrendeletileg a bazilikákra és kolostorokra hagyta, és egyetlen magyarországi egyházat sem zárt ki jótékonyságából. Másnap, az üdvösség ezer fölötti kilencvenötödik esztendejében, augusztus harmadik kalendáján, uralkodásának tizenkilencedik évében, ez a mindenki által szentségesnek tartott király elszunnyadt az úrban. Egyesek azt mondják, hogy gyermekek nélkül távozott, az sem tudható bizonyosan, volt-e felesége, bár van egy epitáfium a veszprémi bazilikában egy síron, amelybe valamelyik főpap összegyűjtötte Gizella és Olhait királynék csontjait. A felirat így szól:

Itt László, a király feleségei csontjai vannak.

Amit könnyen el is hiszek, mert második István történetében az áll, hogy Piriska, László lánya, a konstantinápolyi császárhoz ment feleségül, ahogy az évkönyveik mondják; a császár nevét elhallgatják, én Emánuelre gondolok. Testét a legnagyobb tisztelettel Váradon temették el. A jámbor együgyűségtől vezetett és fiatalabb Álmos a trónt átengedte a Lengyelországból visszatérő Kálmánnak, nehogy megfossza testvérét az elsőszülöttség jogától. (285) Amikor az isteni király halálhíre elterjedt, egész Magyarországot akkora zokogás rázta meg, hogy nem találtál falut, amely ne zengett volna a szakadatlan siralomtól. Egyesek a haza atyját, mások a legkegyesebb királyt gyászolták, egy rész az ország egyetlen oltalmáért, hős védelmezőjéért kiáltott, sokan a szegények atyját, sokan a szent életű fejedelmet, a szüzesség menedékét emlegették, mind versengve magasztalták áldó jelzőkkel, és senki sem a rangja miatt dicsérte. Három éven át siratták a legjobb és legkegyesebb királyt gyászruhában vagy nyíratlan szakállal. A tánc és a játék megbénult, az ének és a lant megnémult. Mindenki önként tartózkodott a mulatságtól, és a jókedv száműzetett. Hogy milyen fejedelmet veszítettek el, megmutatták a bekövetkező csodajelek.

Akikre a szent test őrizetét bízták, Várad felé haladnak, viszik a tetemet, miközben a fáradtságtól meg a szüntelen szomorkodástól kimerülve mély álomba merülnek; a szokásosnál mélyebben alszanak, és egészen a nap harmadik órájáig horkolnak. (290) A szekér, amelyre a tetemet felrakták, önmagától megindul, ökrök nélkül, hiszen azokat előzőleg eleresztették legelni, és terhét egyenesen viszi Váradra, oly fürgén forgatja a kerekeit, hogy a felserkent őrök meg sem tudják állítani, le sem tudják fékezni, míg meg nem áll ott, ahol László szelleme a temetséget óhajtja. Temetés közben a tömegből valaki megjegyezte, hogy büdös van, a többiek megrótták, mert ők a legédesebb illatot érezték, mire ennek ábrázata azon nyomban hátracsavarodott, és álla a vállára tapadt, hogy semmiképpen sem lehetett eltekerni onnan, de mindjárt megszállta a bűntudat, és felkiáltott: Vétkeztem a szentséges és istennek kedves fejedelem ellen, átkozott hebehurgyaságommal megbántottam a kegyes szellemet, irgalmazz nekem, szent László! Azzal alázatosan letérdelt a sírhoz, amivel kiengesztelte a haragvó istenséget, és vállához tapadt állat vissza tudta fordítani, sebhely azonban maradt rajta. Vannak, akik arról beszélnek, hogy egy kamarás a templomkapunál sokáig várakozott a királyra, és unalmában visszament a bazilikába, ahol megpillantotta urát, amint az isteni elmélkedés olyannyira elragadta, hogy fölemelkedve függött a levegőben. Azt mondják, hogy válságos helyzetekben az istenség mindig pártfogásába vette, úgyhogy amikor egyszer a géták vadonában üldözte a besenyőket, akik rengeteg jószágot és embert elrabolva siettek kifelé Magyarországról, és serege éhségtől szenvedett, imával fordult a jóságos és mindenható Krisztushoz, mire tüstént akkora szarvas- és marhacsordára bukkant, hogy az éhes katonaságot bőségesen jóllakatta. (295) Volt aztán egy vitéz, aki valamely tehetős úrnál elzálogosított egy ezüsttálat, amelyet régebben az isteni László ajándékozott az ő apjának, néhány hónap múlva tartozását megadva kérte vissza a zálogot; annak azonban megtetszett a tál, és arcátlanul megtagadta, hogy visszaadja, mondván, hogy nem zálogképpen van nála, hanem mindig is az övé volt. A tál tulajdonjoga fölött per kerekedett. A bíró így döntötte el a vitát: Helyezzék a tálat az isteni László sírjára, és mindketten vegyék föl onnan a legnagyobb alázattal, a tálat pedig annak kell odaítélni, aki azt a szent helyről sértetlenül el tudja vinni. A bíró döntését mindketten elfogadják: legyen az igazság megpróbálva! A tálat ráteszik a sírra; aki a zálogot nem adta vissza, az elsőként teszi próbára a szellemet; alig hogy alázattal megérinti a szentséges emlékművet, azonnal rosszullét fogja el, és sem a tálat megfogni, sem helyéből elmozdulni nem képes. Amikor viszont ellenfele közeledik áhítattal a sírhoz, és imádkozik az istenséghez, hogy ne engedje a fiút jogtalanul megfosztani attól, amit egykor az apának, katonájának ajándékba adott, az isten engedelmével máris megfogja a tálat, sértetlenül, és az isteni Lászlónak hálás köszönetet mond. Az pedig, akit összezsugorodott tagjai megnyomorítottak, később megengesztelte az istenséget, és szabadon elmehetett. Hasonlóképpen segítőkész volt a vakok, némák, bénák vagy más testi fogyatékosságban szenvedők iránt, akiket égi hatalommal mind meggyógyított. De mindez több időt kívánna. (300) Így tehát a halála utáni százharmadik évben a szellemének erejét tanúsító csodák tömege hatására a pápa Rómában a mennybeliek sorába iktatta, és halhatatlanságának eme órájában ki is mutatta, hogy az istenek közé került. Ugyanis sírjához odavittek egy fiút, akinek a keze és a lába helyén formátlan húscsomó volt, amelyben sem csont, sem ín nem látszott, alig kezdtek el szülei könyörögni érte, amikor észrevették, hogy lába és keze ép lett. Ennyit a szentséges királyról.

László halála után Kálmán következett szabályosan, de hogy ez hogyan történt, arról eltérőek a vélemények. Sokan mondják, hogy váradi püspök volt, testvérei közül egyedül maradt életben, és – hogy az ország el ne szakadjon a királyi törzstől, és ne kerüljön idegen kézbe – a főemberek kívánságára pápai engedéllyel rávették őt az egyházi méltóságról való lemondásra és a királyi tiszt elfogadására, nehogy az egyébként is nyughatatlan ország ez alkalommal tönkremenjen, a magyarok pedig azért nevezik Könyves Kálmánnak, mert püspökök szokása szerint a zsolozsmáskönyvet forgatta. Mások viszont és valószínűbben, úgy tudják, hogy amikor Kálmán értesült isteni nagybátyja haláláról, tüstént hazajött Lengyelországból, és Álmos visszalépése után rendben megkoronázták, a hercegséget pedig önként átengedte az öccsének, aki ezzel megszerezte az ország harmadrészét. Inkább értelmi, mint testi adottságokkal jeleskedett, csúf ábrázatú volt, nyomorék, bozontos és szőrös, egymáshoz nem illő tagokkal, melyek testét utálatossá tették. (5) Nyelve dadogó, amellyel semmiképpen sem tudta megkedveltetni magát, mellén kidagadó púp; azt mondják, sánta is volt, és barátságtalan természetű. Elméje kiegyenlítette testi fogyatékosságait, mert okos volt és ravasz, tehetsége tanulékony és furfangos. Inkább az indulat, mint a józanság uralkodott benne. Lelke jobban hajlott a kegyetlenségre mint az emberségre. Emellett engesztelhetetlen, mogorva, gyanakvásra és dühöngésre hajlamos; a vallásosságot kevésre becsülte, a gyűlölet viszont nem hiányzott belőle. Ezeket a hibáit nem tudta sokáig rejtegetni.

Germániában már elterjedt a hír, aztán a Galliákon is végigfutott, hogy László, a jeruzsálemi had vezére, eltávozott az életből, és fivérétől való unokaöccse, Kálmán, őt követve engedelmességben tartja az egész országot, vagyona, hadserege egyaránt hatalmas. Emiatt valamennyi uralkodó lelkét mély szomorúság öntötte el, mert úgy gondolták, hogy a palesztinai háború legszentebb és legvitézebb hadnagyát vesztették el. (10) Egyetlen reményük az unokaöcs, Kálmán maradt, mert abban bíztak, hogy nem fajzott el nagybátyja jóravalóságától és lelki nagyságától, így tehát követeket küldenek hozzá, akiket arra utasítanak, hogy először is biztosítsák őt barátságukról, tolmácsolják a László halála fölötti közös gyászt, és vigasztalják az ifjút; aztán szokás szerint gratuláljanak a frissiben elnyert királyi méltósághoz, ajánljanak fel minden eszközt és segítséget, végezetül kérjék meg, hogy fogadja szívesen a szentséges hadjárat számos fejedelem nevében felajánlott vezérségét, amelyet Lászlóra nemrégiben rábíztak. Azt hitték ugyanis, hogy a fiatalember, amennyire tőle telik, követni akarja annak nyomdokait, és nemcsak a névnek, hanem a királyi hivatásnak is örököse kíván lenni, a dolog azonban egészen másként alakult, mint ahogy várták. Amikor ugyanis a követek megérkeztek Magyarországra, és az üzenetet átadták, semmit sem értek el, sőt, amint a király előtt megálltak, annak szerencsétlen külseje nyomban bizalmatlanná tette őket, és már sejtették, hogy dolgukvégezetlen fognak távozni, ahogy történt is; nem hihették, hogy ennek vezetése és pártfogása alatt bármi jó is történjék, mert úgy vélték, hogy mint testben, úgy lélekben is jócskán alatta marad Lászlónak. (15) Ő pedig számos akadályra hivatkozva konokul visszautasította a felajánlott tisztséget, nem átallotta eltaszítani e nagy dicsőséget, egyetlen századdal sem támogatta a hadjáratot, sőt, mint alább mindjárt elbeszéljük, a szállást és az átvonulást is megtagadta, mintha azt hinné, hogy ezek nem a sír visszavétele, hanem Ázsia kifosztása végett indulnak külföldre.

A reményükben csalatkozott fejedelmek azonban emiatt nem riadtak vissza; mérhetetlen sereget és hadfelszerelést gyűjtöttek, majd egyesek Italian, mások a Pannóniákon és Trákián át elindultak Ázsia felé. Péter remete, a vállalkozás szervezője, Balduinnal és fivéreivel a németeken, a magyarokon és a trákokon keresztül akart Konstantinápolyba vonulni. A puyi püspök, Nagy Hugó, Rajmund és István az Alpokon át Itáliába ment a római pápához. Majd háromfelé válva az egyik rész Bariba, a másik Brindisibe, a harmadik Otrantóba vonult. Boemund, Guiscard fia, hasonló dicsvágytól vezettetve tekintélyes lovassággal csatlakozott hozzájuk. (20) Amikor Kálmán értesült arról, hogy ezek Germánián és Magyarországon akarnak keresztülutazni, sereget állított, hogy ne erőszakoskodhassanak a pannóniai városokon és falvakon, mert a saját gondolkodásmódjából következtetve a másokéra azt hitte, hogy ezek nem a vallás kedvéért, hanem rablásra áhítozva vonultak ki a határaik közül. Amikor meghallotta, hogy a nemes vállalat hadserege az országhatár felé közeledik, három légiót elébe küldött, hogy a Magyarországra való behatolást tiltsa meg, vagy ha erre nem hallgatna, fegyverrel verje vissza. A szent menet megérkezvén, nemcsak a vezérek, a légiókapitányok, a századosok, de még a közkatonák is megdöbbentek annak a királynak az arcátlanságán, akit e jeles háború élére akartak állítani, és aki ezek után Krisztus vitézeit, a megváltónk jelvényét viselőket, mit sem törődve a vallással, nem hogy élelemmel és támogatással nem segíti, de még az utat is elzárja és eltiltja, mi több, háborúval fenyegeti őket, ha állhatatosan kitartanak. És bizony valamennyien nagyon megsajnálták Lászlót, aki minden tekintetben boldognak ítéltetvén, most elfajzott utódjától gyalázatot szenved.

Miután látják, hogy az út el van zárva, úgy határoznak, hogy karddal nyitják meg, ezért a menetoszlopot erős harci rendbe állítják, a poggyászt középre helyezik, előőrsöket és portyázókat bocsátanak ki, bátran megtámadják a határon ellenálló magyarokat, és elsöprik őket. (25) Aztán megindítják a hadtápcsapatokat, nehogy Krisztus légióit vonulásukban akadályozzák, vagy megvonják tőlük az élelmet meg a legelőt, ha már segéderőt nem adtak. Az első összecsapásban sok magyar esik el, aki a király istentelen parancsára ellenáll; a többivel, aki hátat fordít, szelídebben bánnak. Ezután a király akarata ellenére folyik a menetelés, élelmet hoznak nekik, szállást ajánlanak fel, és sokan adományokkal, a nagyobb rész pénzzel, mások másféle támogatással segítik tehetségük szerint a szent katonaságot, titokban, hogy a törvény szigora ne büntesse őket. A király látja, hogy a dolog nem az ő szándéka szerint alakul, feltüzeli a szégyen meg a düh, és a Temes folyónál tábort ver, mintha végre-valahára békét kötve meg akarná engedni a távozásukat. Ezek elérnek Zimonyhoz, a várost azonnal megostromolják és elfoglalják, nehogy Kálmán legvégül tőrbe csalja őket. (30) Zimony elfoglalása után a roppant tömegnek szükséges élelem miatt végigrabolják az egész vidéket, és összehordják oda a zsákmányt. A király aztán meggondolja magát, békét köt velük, gondoskodik élelmezésükről és ellátásukról, a vezetőket rangjuk szerint megajándékozza, és az emberség minden kötelességét teljesíti, hogy helyreállítsa megtépázott hírnevét, mert sejti, hogy arra a gyalázat bélyegét sütötte.

Ezek a jóindulattól megbékélt lélekkel Dácián, a Mysiákon és Trákián át Konstantinápolyba mentek. Miután odaértek, Alexius császár megbotránkozott a szent katonaság eláradó szabadosságán, és ezért a legnagyobb buzgalommal meg lelkesedéssel igyekezett azon, hogy a lehető leghamarabb átkeljenek a trákiai Boszporuszon, és elsőként az inkább emberségben, mint hadászatban kiváló vezérlő remete menjen Ázsiába, ha akarata ellenére is. A sereg átkelése után a német vérből született Rajmundot tették meg vezérnek. Aztán a táborral elvonult Nikomédia és Nicea felé. (35) Néhány nap múlva a törökök csapdájába esett, és övéi nagy veresége után átszökött az ellenséghez. Míg Bithyniában ezek történtek, a többi főnök Konstantinápolyban találkozott. Végre mindannyian átkeltek, és a csoportok összegyülekeztek Nikomédiánál. Miután ez megtörtént, egyetértőleg megostromolták Niceát, Bithynia fővárosát, amelyet eleinte Fülöp fiáról, Antigonusról Antigoniának, aztán Lysimachus feleségéről Niceának neveztek. Ezt elhelyezkedése és erődítése miatt nem lehetett könnyen kiostromolni; nagy török őrség védte; mellette volt egy széles tó, amelyen át a szükséges segítséget, ellátmányt és mindent be lehetett szállítani. Ráadásul megérkezett hatvanezer török, aki a szorongatott városnak erősítést hozott, ezeket részint levágták, részint visszavetették és megfuttatták, de a várost nem sikerült volna bevenni, ha Alexius flottája a tavon nem állja azt körül koszorú alakban, amire a segítségtől elvágott lakosság néhány nap múlva megadta magát. A várost átengedték Alexiusnak; akik megadták magukat, azokat minden holmijukkal együtt átköltöztették Konstantinápolyba.

Alig vonultak négy napja, amikor mindenfelől hírnökök jöttek azzal, hogy törökök és szerecsenek megszámlálhatatlan sokasága közeledik. (40) És még föl sem sorakoztatták a hadsereget, amikor az ellenség hihetetlen gyorsasággal megjelent; a csata reggeltől estig tartott. A barbárok hallatlan veszteséget szenvedtek, elképzelhetetlen zsákmányt szedtek el tőlük, amellyel az egész hadjárat minden nélkülözését sikerült bőségesen jóvátenni. Szolimán, a törökök vezére, nem törődve a vereséggel, a szent had előtt száguldozott, mindent, amire rátalált, szétrombolt és kifosztott, hogy semmit se hagyjon a támadóknak táplálékul. Aztán kiszáradt, szomjazó területen haladt át az út; végre elérkeztek Iconiumhoz, a Taurus-hegység közelébe, mely rögtön Boemund hatalmába került. Itt megpihentették a tagjaikat, a sereg eléggé felüdült, aztán úgy határoztak, hogy a törökök lesállásai miatt harckészültségben folytatják az utat. (45) Heracliához érve a helyőrség nélküli város lakói alázattal elébük járultak, és megadták magukat. Balduin és Tankréd, hallva, hogy Tarsusban nincs őrség, odament, és megadás útján könnyen megszerezte; a többi fejedelem egyetértésével ezt a várost ők kapták. Ezek után nagy sereggel megtámadták a két Örményországot, a védtelen városokat egykettőre megszerezték, és a gall vezérek mindent átengedtek az örmény kormányzónak, aki a kereszt jeléhez csatlakozott. Utána elmentek Kappadociába, elfoglalták Caesareát, megszereztek néhány várost, elsősorban Surát és Murasist, majd áthatolva a Taurushegységen alászálltak egy széles, vízben bővelkedő síkra, és megrohanták az egykor világhírű Antiochiát, tizenkét mérföldre a Ciliciai-tengertől, melynek van kelet felé egy roppant erős vára, körben kettős fala, egy téglából, egy kőkockákból, továbbá négyszázhatvan bástyája, és van a közelében egy halastó. A városban Cassianus király uralkodott, a babiloni király adófizetője. A nagy indulatra gerjedt Boemund elsőként indított rohamot a város ellen, elkergette az élelmiszer-szállító lovasokat, akikkel összetalálkozott, elfogta a szállítmányt, és azzal csillapította katonái éhét. (50) Aztán megtámadták a várost, és a hosszú ostrom alatt nemcsak a pusztító éhségtől szenvedtek, hanem a barbárok félelmetes támadásaitól is, úgyhogy a vezetők közül igen sokan, visszariadva a nélkülözéstől és a fáradságtól, elszöktek, kik közül másokon kívül Pétert, a remetét, Vilmost, az Ácsot, és Tankrédot, Boemund rokonát említik, akiket gyalázatukra szökevényként hoztak vissza, és újból fölesketve újoncként soroztak be a seregbe. Az ostrom már a kilencedik hónapja folyt, és innen a kegyetlen éhség, onnan a töméntelen ellenség szorongatott. Győzelem éppen a reménytelenségből született; mert a várossal szemben véres verekedést folytattak az ellenséggel, amely fele részben elesett, a többi elmenekült. A gallok és a germánok a sikeren föllelkesedve még elszántabban indultak Antiochia elfoglalására. Végre ugyanezen hónapban az antiochiai Pyrrhus árulása folytán az éj sötétjében elfoglalták a várost. (55) Cassianus király a kaput kinyitva elszökött, és a közeli hegyekbe menekült, ahol bolyongása közben az örmények megölték. Antiochia elfoglalása után néhány nappal a perzsákkal zajlott le súlyos ütközet, mert a város közelében szerencsésen megverekedtek Corbanával, a perzsa király kapitányával, és Sensadollal, Cassianus fiával, hihetetlen zsákmányt szereztek, mert úgy hiszik, hogy itt majdnem százezer támadó esett el, és lovak, ökrök tömegein kívül körülbelül tizenötezer tevét is elhajtottak. Amikor a diadallal visszajöttek a városba, a várkapitány, aki addig keményen védekezett, a várat önként átadta a normann Boemundnak. Antiochiát a némiképp tiltakozó Rajmund kivételével mindenki hozzájárulásával Boemundnak adták. A negyedik hónapban pedig a tábort továbbvitték, erővel bevették Rugiát és Albániát, majd a közelgő fagy elől a sereget téli szállásra vonták vissza.

(60) A következő tavaszon Tripoliszhoz vonultak, majd megszerezték Tortosát és Gybellumot. Tripoliszt háromhavi ostrom után sem volt könnyű elfoglalni, ezért a tripoliszi királlyal engedékenyen bánva kedvező feltételeket kínáltak neki, és mert pénzt, fegyvert, élelmet ajánlott, nyomban szövetségesül fogadták. Aztán elmentek Betelonhoz és Zebarishoz, ahol a Brais folyónál ütöttek tábort; innen meredek hegyeken át vezetett az út. Ötödnapra eljutottak Bejrúthoz, a híres tengerparti kereskedővároshoz. Innen tovább a tizedik napon Caesareához, végül Jeruzsálemhez érkeztek, és három részre oszolva megostromolták a várost; az első vértanú északra néző kapujánál a normann és a flandriai herceg, nyugat felől Gotfréd és Tankréd, keleten és a Sion-hegynél Rajmund táborozott le. (65) Az ostrom harminckilencedik napján, miután Balduin roppant erős légióval egy deszkapallón elsőként benyomult a városba és megnyitotta a kaput, a megváltó születésének ezer fölötti kilencvenkilencedik esztendejében elfoglalták. Dávid tornyát megadás útján vették be; korra és nemre való tekintet nélkül öldököltek; a templomban szörnyű mészárlás folyt. A vér egy láb magasságban állt a padlón. Ez a szerencsétlen város örökké ki volt téve a pusztításnak, hiszen – hogy a régebbieket elhagyjam – azt olvassuk, hogy lerombolta első Ptolemaeus egyiptomi király, aztán Titus, Vespasianus fia, utána Hadrianus császár és Nagy Károly, most meg a gall és a germán. Gotfrédot mindenki szavazatával megválasztották jeruzsálemi királynak, aki ugyan a többi uralkodói jelvényt elfogadta, de a koronát határozottan visszautasította, mondván, hogy keresztény emberhez nem illő aranykoronát viselni abban a városban, ahol Krisztus, a leghatalmasabb király, tövist hordott. Valamivel később jelentették, hogy nagy ellenséges tömeg közeledik, hogy a várost elragadja az európaiaktól, nyomban felvonultak ellenük, és Gotfréd vezérletével és haditerve szerint Ascalan közelében szerencsésen megverekedtek, a támadókat levágták, elkergették, és jeles győzelmet arattak, amelyben az ázsiaiak közül vélhetőleg százezer ember esett el, sokan mondják, hogy a csatában ötszázezer ellenség veszett oda.

(70) És most térjünk vissza Kálmánhoz, aki elbocsátva a szentséges vállalkozás hadseregét, hazament a palotába, Álmos öccsének megengedte, hogy visszatérjen a saját városaiba, és ezután a rosszakarók mesterkedése nyomán súlyos gyanakvás támadt a két testvér között. Egyesek az egyiknek akartak kedveskedni, és figyelmeztették, hogy óvakodjék fivére cselszövéseitől, mások viszont a másikat intették, hogy semmiképpen se bízzon testvérében, akiről sohasem lehet tudni, nincs-e benne csalárdság. A felkeltett gyanúból feszültség támadt, a feszültségből aztán nyílt ellenségeskedés és harc. És aztán? Kettejük között kitör a testvérháború. A király erős lovassággal elmegy a Tisza folyó mellé Várkony városkához, Álmos átellenben a város közelében táboroz le, közöttük ott folyik a Tisza. Már beköszönt az ütközet napja, amikor egyes jószándékúak közbenjárására néhány napos fegyverszünetet kötnek, és eközben tárgyalni kezdenek a fivérek közötti megegyezésről. (75) A főurak még a két fél katonái a vezérek nélkül találkoznak; miután a tekintélyesebbek némelyike kinyilvánítja a véleményét, annak adnak igazat, aki ügyes fogalmazásban hosszasan értekezik a magyarországi belháborúkról és a Péter meg Salamon idejében elszenvedett bajokról, arról, hogy nem tisztességes a testvérviszályt szítani, a polgárháborút feltámasztani, két testvér kedvéért valamennyiüket elpusztítani, és végül ennek szellemében határoznak; végeredményben oda jutnak, hogy a magyaroknak semmi okuk sincs egymással verekedni, semmiképpen sem szabad polgárháborúba bonyolódniuk, és e tekintetben nem kell szót fogadniuk a vezéreknek, ez az ő dolguk, és ha már elragadta őket a kegyetlen verekedhetnék, verekedjenek meg párbajban; aki szóval vagy tettel uszítja őket, az halál fia; a magyarok pedig elfogadják királyuknak a párbaj győztesét. A közkatonáknak is tetszik e döntés. Grak elmegy a királyhoz, Ilia Álmoshoz, hogy közölje a határozatot. Amikor ezt tudatták velük, a két vezér nyomban tábort bontott, és visszalépett a testvérharctól. Hiszen Kálmán, aki – mint mondják – vaksi, sánta és púpos volt, nem küzdhetett volna egyenlő eséllyel Álmos ellen.

(80) A király kissé észre tért, és mást gondolva fegyverét a régen roxolánoknak nevezett ruténok ellen fordította, abban a meggyőződésben, hogy hasznosabb, ha idebent a nyugalmat ápolja és odakint forgatja a kardot, mintha belső és roppant veszedelmes háborúságba bonyolódik. Tehát óriási sereget toboroz, és megindul a ruténok ellen; területükre lépve tűzzel-vassal bőszen pusztít mindent, embert, állatot elhajt. Jelentik ezt a királynőnek, akinek Lanka a neve, ez Kálmán elé járul, nagy zokogással könyörögve az ellenfél lába elé esik, bocsánatot kér, békéért rimánkodik, ahogy tőle telik, panaszkodik a fosztogatások miatt, állhatatos kérleléssel ölelgeti a térdét, hogy irgalmazzon a ruténoknak. A király azonban bosszankodik az asszony arcátlan követelőzésén, méltóságáról megfeledkezve lábbal taszítja el őt, és azt feleli, hogy nem illik királyi felséget asszonyi óbégatással megszégyeníteni. Ez az elűzetés után karját az égre tárva az isten segítségét kéri, és átkozza a kegyetlen visszautasítást. (85) Mellette megjelenik a kun követség is, amely a ruténok számára hosszas könyörgéssel irgalmat és békét kér; de a királyt semmiféle kérleléssel sem tudja megengesztelni. Eközben a ruténok odahívják Mirkod kun vezért és segítő csapatait, és mindketten Kálmán közelében vagy öt mérföldnyire táboroznak le. A követek a béke reményében csalódva jönnek vissza, beszámolnak a férfi megátalkodottságáról, mire némi pihenő után a második éjszakai őrség idején hadrendbe sorakozva meglepik a mit sem sejtő és elbizakodottságában mitől sem félő ellenfelet; egyenesen megtámadják és lerohanják a szekerekkel kerített tábort, akit az álom és a fáradtság elnyomott, azt ledöfködik, aki felpattan és ellenáll, azt vagy levágják, vagy menekülésre kényszerítik; mert a váratlan támadástól megrökönyödve egyesek megfutnak, egyesek ellenállnak, a harmadik rész nagy lármával fegyverért kapkod; nem tervszerűen, hanem vaktában vagdalkoznak mind; végül reményvesztetten megfut mindenki, beveszi magát az erdő mélyébe, és így menti a bőrét; a ruténok felháborodásukban és a szerencse kedvezéséből mindenfelé öldökölnek. A magyar hadsereg majd egy szálig elesik; Kálmán néhány nemessel alig tud megmenekülni, körülveszi és kiragadja őt a veteránok légiója, miközben a többiek zöme elhull vagy megsebesül. (90) A kunok kergetik, és eközben nyíllövéssel megölik az Almási nemzetségből született vitéz férfit, Eszényt egy sereg emberével együtt, továbbá a főpapok közül Kupát és Lőrincet meg sok mást. Az egyik kun főember, Monok, hátulról szorongatja őket, Máté, a testőrcsapat kapitánya szembefordul vele, hogy merészségét lelohassza. Ámde az megfordul, küld egy nyílvesszőt, és keresztüllövi Máté lábát, aki sebétől ellankadva már-már az ellenség kezébe kerülne, ha bajtársai gyorsan meg nem védenék a pajzsukkal. Aztán Péter megy neki Monoknak, aki a nyilazásban kifáradt, elfogja, megsebzi, és élve viszi a királyhoz. Gyula ispán átszúrt lábával szintén alig tud kimenekülni a kunok kezéből, majd néhány hónap múlva elmérgesedett sebébe Magyarországon belehal. (95) A táborból kiebrudalt magyarok tehát óriási vereséget szenvednek, elveszítik felszerelésüket, ruháikat, edényeiket, fegyvereiket, a király kincseit, és kevesen menekülnek meg. Akik az erdőbe beszaladtak, éhségükben sarujuk tűzön pirított talpát is felfalják. A közvélemény minden másnál súlyosabbnak tartja ezt a vereséget. Azt mondják, a királynak ez időben született első feleségétől két fia, László és István. Hogy milyen származású volt az asszony, és hogy hívták, azt nem találom.

A normannok ezután Boemund fivére, Rogerius vezetésével zaklatni kezdték Dalmácia és Görögország egész partvidékét. A velenceiek nem sokkal ezelőtt foglaltak el néhány tengerparti területet Dalmáciában, miközben a többit, leginkább a belső részeket, már régóta a magyarok birtokolták, mint ahogy a mai napig is ők tartják, most a velenceiek szövetséget kötöttek Kálmánnal, mert Dalmácia védelme kettejük ügye volt. (100) Az egyezmény pontjait a király szívesen elfogadta, arra gondolva, amint történt is, hogy a barátság színe alatt felkeresheti a dalmátokat, a magyarok régi szövetségeseit, akik pannóniai fennhatóság alá vágyakoztak, és egyszer megeshet, hogy visszatéríti őket az ő országa hűségére. A megállapodás után azonnal könnyűlovasságot állított meg egy nagy hajóhadat, amelyre felszállva elfoglalták Brindisi kikötőjét, megszállták a várost, és őrséget raktak bele. Aztán beszáguldozták a szárazföldet, és keresztül-kasul pusztítottak Apuliában, összefogdosták az embereket meg a barmokat, majd amikor úgy gondolták, hogy eléggé megpakolták a hajókat, és ki-ki alaposan megszedte magát, visszavonultak Dalmáciába. Kálmán nem csalódott várakozásában, mert amikor látta, hogy a velenceieket leköti a szíriai hadjárat, és hol a normannokkal, hol saját eleikkel, a padovaiakkal háborúznak, ő a szövetség jogán szabadon mozgott. Dalmáciában. Amikor e vidék nemesei felkeresték őt, máris figyelmeztette őket, hogy ne feledkezzenek meg régi szabadságukról és Magyarországgal való szövetségükről, és ha úgy akarják, ő szívesen megszabadítja őket a velenceiek nyomorú szolgaságától. (105) így szinte az összes dalmát elállt a velencések mellől, visszatért a pannonok szövetségébe, legelőször a záraiak, akik elzavarták a velencei hatóságot, és bebocsátották a király által küldött őrséget. A többiek ezek példáját követve mindenhonnan elkergették a velencéseket. Kálmán segélyhadakkal rakta tele Dalmáciát, és a dalmátok ezek oltalma alatt rögtön átpártoltak hozzá. A király aztán, mint megígérte, rendeletben adott örökös szabadságot Dalmáciának, és megkötötte a szövetséget a velenceiekkel, mint mondottuk. A velenceiek is belementek ebbe a feltételbe, hogy az itáliai hadjárat során senki se zúgolódhasson Velence ellen Dalmácia megszállása miatt. Attól tartottak ugyanis, hogy Dalmácia fölemlegetése a háború alatt zúgolódást és katonai zendülést okoz. (110) A magyarok minden mesterfogás nélkül megírt évkönyvei csak a pőre igazságot tartalmazzák, és az eseményt másként adják elő, mint azok. Azt mondják, hogy Kálmán megütközött Péterrel, aki e terület uralkodója volt, súlyos csatát vívott vele Modrus magas hegyén, amelyet most Petrova-gorának, azaz Péter hegyének neveznek, a királyt megölte, és Dalmáciát hadijogon Magyarországhoz csatolta; sőt, inkább visszavette Pétertől, mert az elfoglalta azt László halála után, aki már a pannonokhoz csatolta volt, majd e visszavétel után a normann hajóhad kezdte azt nyugtalanítani; erre a király mindenfelől segítséget szerezve, a velencei flottát vezette föl a normannok vakmerőségének megfékezésére, akik egész Apuliában uralkodtak, és az Adriai-tengert mindenütt háborgatták; ezután tengeri hadjáratot vezetett Apuliába Brindisihez, azt három hónapon át tűzzel-vassal pusztította, és nagy zsákmányt vitt el; (115) ezután elfoglalta Brindisit és Monopolit, ezeket velencei őrségre bízta, hogy az mindkét várost Kálmán nevében őrizze; Kálmán ezután a magyarokkal visszament Pannóniába, a velencések pedig nemsokára kisajátították és joghatóságuk alá vonták a rájuk bízott városokat; végül a császár parancsára pisai katonák kiűzték a velencéseket, és visszavették ezeket. Ezt mondják az évkönyvek, melyek szerzői ugyan műveletlenségük következtében szabálytalanul írják a történelmet, úgy látszik azonban, hogy az igazságtól eltérőt nem költenek. Az pedig mind a mai napig világosan látszik, hogy a belső területeken nincs velencei birtok, csak egypár megszállt tekintélyes tengerparti város, amelyen flottával is lehet uralkodni; ezenfelül a tengerparti népek sohasem tudták elfeledni a magyarságot, és ha erős és éber őrségek gondosan nem vigyáznának rájuk, a velencei hatalomtól furtonfurt elpártolnának. (120) Ennek elég nagy valószínűségét mutatják a záraiak lázongásai, akiket a legszorosabb erődítéssel és őrkatonasággal is alig lehet visszatartani attól, hogy visszasóvárogják a pannóniai szabadságot. Mert a régi kapcsolat révén a szkíta függetlenség úgy beleivódott a dalmátok leikébe, hogy azt onnan a mi időnkig sem sikerült kitörölni. Hozzájárul ehhez a zord hegyvidék, amelyet nem ok nélkül neveznek Adriainak, meg a dalmaták keménysége, mely inkább a szkítával, mint a taljánnal látszik egyezni. Tudniillik az Adriai-tenger választóvonala szokásaikat inkább a szkíták, mint a latinok felé hajlítja. De térjünk vissza a záraiak elpártolásához.

Még negyedik Henrik császársága idején, aki körülbelül ötven évig uralkodott, akkor, amikor a velencei köztársaság élén Falieri Ordefalo állt, Zára elkergette a velencei hatóságot meg az őrséget, és átállt Kálmánhoz. (125) Erre a hírre a velencések roppant mód megrémültek, és sokkal nagyobb bánatba estek, mint a város nemrégiben történt szörnyű leégése miatt; ugyanis tudták, hogy erre a példára rövidesen egész Dalmácia fellázad, és vélekedésük meg félelmük nem is volt alaptalan. Kálmán Zára visszavétele után nemsokára Dalmácia többi népét is visszaszerezte, és hogy minél nagyobb és időtállóbb jótéteménnyel kötelezze ezeket magához, készséggel adott nekik szabadságot, a városi egyházakat pedig bőkezű adományokban részesítette. Ez a jóság úgy megejtette a dalmaták szívét, hogy a pannon nevet máig sem felejthetik, és a legerősebb őrség is alig tartja meg őket a velencések szolgálatában.

A velencések haragosan vádolták Kálmánt, és az általuk mindeddig híven betartott szerződés megszegésének örök gyalázatát kiáltották rá. (130) Erre ő azt felelte, hogy nem szegte meg a szerződést, nem fogott fegyvert a szövetségeseire, és nem sértette meg a barátságot, hanem a saját népét fogadta vissza, mely önként kínálta magát oda, és mely örökösödési jog szerint hozzá tartozik. A velenceiek erre nagy flottát szerelnek föl, Ordefalo dózsét Dalmáciába küldik, amit hivatalának tizenharmadik esztendejére tesznek. Ordefalo Zárát szoros ostrom alá veszi és megtámadja. A magyar helyőrség ellenáll és elszántan védekezik, sokszor vonul ki csatázni, mely alkalommal mindkét részről sokan elesnek. A várost szakadatlan támadás sanyargatja mind a szárazföld, mind a tenger felől, éhség fenyeget, és végezetre a magyarok elvonulnak, elsietnek a többi város védelmére. Ordefalo Zára visszafoglalása után őrséget helyez bele, elhajózik Sicumba, melyet most Sebenicónak mondanak, és mert azt is gyötri az ínség, megadás útján elfoglalja, és hogy többé ne lázonghasson, falait lerombolja. (135) Innen a tengerpart többi helységéhez megy, melyet a magyarok az éhség miatt kénytelenek feladni. Aztán a velencések átkelnek a hegyeken, és a sikeren felbuzdulva ugyanezen vezér alatt behatolnak Horvátországba, és mint egyesek írják, fegyverrel birtokba veszik az egész tartományt, és a velencei dózsék ekkor szerzik meg maguknak Horvátország titulusát, amit azonban másoknál nem találok.

Miután a magyarok hírét vették annak, hogy a velencések visszavették Dalmáciát, benyomultak Horvátországba, és ott széltében-hosszában száguldoznak, óriási zsákmányt visznek el, Kálmán azonnal fegyverbe szólít a szövetségesekért, mindkét Pannóniát hadba hívja, mint akinek még Magyarország sem olyan fontos, mint a dalmát szövetség. Nemcsak falvanként és városonként hívja be a katonákat, hanem házanként is sorozást tart. A király parancsa szerint a csapatok a Drávánál gyülekeznek, majd átkelnek a folyón, és a szövetségesek érdekében hadba állítják az egész Valériát, mely a Száva és a Dráva közén fekszik. (140) Amikor azonban megállnak a Száva partján, meghallják, hogy a velencések Horvátország végigpusztítása és Dalmácia visszavétele után már nagy örömmel hazamentek. A magyarokat leginkább az dühítette fel, hogy azok magukkal vittek több dalmáciai uraságot meg egy sereg nemest, és ezeket nemcsak a diadalmenetben vonultatták fel maguk előtt, hanem ott is fogták Velencében, hogy többet ne lázonghassanak; ezért nyomban továbbvonultak a Kulpához. Átkeltek a folyón, Horvátországot kifosztva találták, és a pannonokat nem csekély szomorúság és szánalom kerítette hatalmába, amikor meglátták a fölperzselt falvakat és a megszállt városokat. De még súlyosabbnak tartották, hogy sok nemest fogolyként elvittek. Néhány napig időztek a tartományban, míg valamennyi elfoglalt várost erővel vissza nem vették. Aztán átkeltek az Adriai-hegyen, és alászálltak a dalmát partra. A magyarok jövetelének a hírére Ordefalo úgy vélekedett, hogy e válságos helyzetben sem szabad engednie, és a tanács határozata alapján nyomban flottát állított, kissé nagyobbat, mint a múltkor, és átsietett Dalmáciába; először is e vidék fővárosához, Zárához ment, mert azt remélte, hogy ennek birtokában az egész tartomány fölött könnyen győzedelmeskedhet. (145) Ott találta a pannóniai tábort, és bátran nekiveselkedett, hogy a várost felszabadítsa az ostrom alól. A magyarság mit sem óhajtott mohóbban, mint alkalmat az összecsapásra, remélve, hogy ha győz, mindent könnyedén visszaszerezhet. A velencei is ugyanezt kívánta, úgy gondolkozva, hogy a háborút egyetlen nekirugaszkodással befejezheti; ezért partra szállította a hadsereget, rendben felállította a hajókat, elhelyezte a hadigépeket, és a partvonalat elfoglalva felállította a hadsort. Az ellenfél ennek láttára szintén felkészítette fegyverzetét, felvonultatta a gyalogosszázadokat, amelyeket tekintélyes lovassággal támogatott meg. Aztán adott jelre kitör a harc, a legnagyobb hévvel összecsapnak; egy ideig távolról harcolnak. Aztán nekitüzesednek, és oly ádáz és véres verekedés kezdődik, mintha nem is hatalomért és dicsőségért, hanem gyermekeikért és életükért küzdenének; már mindenütt közelharc folyik, úgyhogy a kardcsapásra alig jut hely. A két vezér derék parancsnokként és közvitézként egyaránt helyt áll. (150) A sereg közepén Ordefalo hangos kiáltozással biztatja embereit, hogy bátran rontsanak a barbárokra, fékezzék meg szilajságukat talján erővel, ne feledkezzenek meg a köztársaságról és a velencei hatalomról. Kálmán viszont a pannóniaiakat lelkesíti, hogy küzdjenek vitézül szövetségeseikért, hiszen nem a veteránok légiójával, nem hős vitézekkel, hanem halászokkal állnak szemben; ne tűrjék tovább a halzabálók szemtelenségét, akik akkora vakmerőségre ragadtatták magukat, hogy már az Adriai-tenger egész vidékét, amelyet a római nép nemes kolóniái ékesítenek, kalózkodással magukhoz merészelik ragadni. Szíriái hajókázásuk minapi sikerével eltelve elfoglaltak egypár régiségtől leromlott és szinte elhagyatott városkát meg néhány szigetet a Kykládokon. Megparancsolja tehát, hogy mindnyájan küzdjenek bátran az országért, a becsületért, a szövetségesek javáért, és ne feledjék a magyar virtust és dicsőséget. (155) így aztán mindkét félnek megnövekszik a bátorsága, és akkora erőbedobással verekszik, hogy inkább meghal, mint enged. Ezért rettenetes a pusztulás. A szerencse egy ideig mindkettőhöz egyforma, és míg egyenlő győzelmi esélyekkel csatáznak, rengeteg vér ömlik. Ezek a szövetségeseik iránti szeretetből, azok uralomvágyból harcolnak kitartóan. Amikor már sokan elestek, a tartalékra kerül sor. A király megpróbál egy utolsó erőfeszítést tenni a jobbszárnyon, és azzal az elszántsággal verekszik, hogy vagy kiszabadítja a dalmátokat a velencei szolgaságból, vagy a magyarokkal együtt meghal, így újra fellángol a csata, és megindul a vértes lovasság. A velenceieket még ugyanekkora remény fűti, és nem haboznak a végsőket is megkísérteni, mert ők, a győzelem kétessé válván, visszahúzódhatnak a közeli hajóhadra, és hogy visszavonulásukat meg ne akadályozzák, a partra már őrséget helyeztek. (160) A győzelem végső reményével egy utolsó próbára szánják el magukat, és minden erejüket a jobb szárnyra összpontosítják, ahol a királyt látják serényen forgolódni, és a szorongatottaknak segítséget visznek. Ők is hasonló vakmerőséggel újítják meg a küzdelmet, és mert lovasaik nincsenek, azok helyett leginkább nehézfegyverzetű vértes gyalogokat alkalmaznak, akiket lándzsások, könnyűfegyverzetűek és íjászok nagy tömege követ, és lesben állnak a különböző hadigépek, melyek az ellenséges csapatokra irányulnak; ezért az ádáz küzdelem felforrósodik. Amikor a velenceiek erejük fogytán kissé bágyadtabban kezdenek verekedni, és már-már megrendülnek, Ordefalo a veszély láttán változatlan állhatatossággal a katonaság sűrűjébe veti be magát, és még az eddiginél is hangosabb kiáltozással nógatja övéit, hogy a küszöbön álló győzelmet e legutolsó erőfeszítés során el ne szalasszák, ne engedjék a barbárok hatalmába ezt a nemes tartományt, amelyet oly sok vér árán szereztek, jusson eszükbe, hogy most is azokkal állnak szemben, akiket sokszor kiakolbólítottak Dalmáciából. De nemcsak biztatással, hanem erővel is igyekszik segíteni a fáradó sereget, és hogy példával is lássák őt elöl járni, maradéktalanul teljesíti a legkiválóbb vezér kötelességét, és befurakszik az ellenség tömött sorai közé, ahol egy lándzsa átdöfi, és elesik. A hős hadvezér bukása rögtön megtöri az egész hadsor bátorságát, úgyhogy akaratuk ellenére kénytelenek meghátrálni. (165) Ezzel szemben a magyart úgy fellelkesíti az ellenség eleste, hogy többé nem lehet feltartóztatni. A rend felbomlik, a velencések hátrálnak, majd általános futásba kezdenek, és szaladnak a flottához. A gyalogosok és a lovasok hasonló fürgeséggel erednek a nyomukba, és útjukat állják, mielőtt a hajókra visszamehetnének, így hát a velenceiek, mint ők maguk és tulajdon íróik őszintén megvallják, Zára falai előtt a legnagyobb részben elestek vagy fogságba kerültek, egy kis csoport menekült meg a matrózokkal, mely alig volt elég ahhoz, hogy a flottát hazavigye. A tragédiát tetézte a kiváló dózse halála, amit a köztársaság számára roppant károsnak ítéltek. Azt mondják, e vereség úgy megviselte a népet meg a nemességet, hogy 30 napos nyilvános gyászt tartott; Ordefalo testét elvitték Velencébe, hivatalosan megsiratták, és a legnagyobb tisztelettel elhantolták Márk templomában.

(170) Az ellenséges csapatok elűzése, szinte lemészárlása után a magyarok birtokba vették a magát önként átadó Zárát. Aztán a többi városhoz siettek, melyek a zászló láttára azonnal visszatértek a magyarok hűségére. Dalmácia meghódítása után mindenhova őrséget raktak, ahogy az egyes helyek igénye megkívánta, majd Kálmán visszatért Pannóniába. Tudta, hogy amikor Ordefalo vezér annak idején a magyarokat Dalmáciából kiűzve visszament a hazájába, a dalmát nemességből tekintélyes számot vitt el fogolyként, és azt látványos pompával diadalmenetben hajtotta maga előtt, és most a kedvező szerencse jóvoltából a velenceiek bosszúságára nem ellenséges foglyokkal tartott diadalmenetet a városokon és falvakon keresztül, mint a másik, hanem dalmátokkal és horvátokkal. A tartomány számos nemese és urasága a király beleegyezésével az újonnan visszanyert szabadság jeleként megborotvált fejjel lépkedett a menet élén, hogy úgy lássék, mintha a király nem annyira a velencések legyőzésével, mint inkább a dalmátok felszabadításával diadalmaskodnék. (175) E látványosságra mindenünnen összeszaladtak a különféle rendű emberek, akik a győzteseknek is, a szövetségeseknek is gratuláltak, és a király dicsőségét a bámulok tömegével növelték. Befejezésül elmentek Fehérvárra, az isteni királyok emlékművéhez, ahol még pompásabb triumfust tartottak. Ünnepélyes külsőségek között könyörgést rendeztek, a bazilikában kifüggesztették a rengeteg ellenséges zászlót és a zsákmányt, és három napon át hálaadást tartottak az isteneknek. A dalmátok pedig e győzelem napját, amelyen a velencések rabságából kiszabadultak, az ünnepek közé iktatták, és a szent szabadságnak szentelték. Ez a feledhetetlen jótétemény az utódok elméjébe is úgy beleplántálta magát, hogy a mi időnkben is idegen iga alatt nyögve nem felejthetik a magyar nevezetet. Mindenki úgy vélekedett, hogy Kálmán pusztán ezzel a csodálatra méltó tettével kiérdemelte a halhatatlanságot.

(180) A velencések a nagy vereségtől és szomorúságtól megtörve, Dalmácia visszaszerzésének minden reményét elveszítve, és mert mindenféle alkalmatlanság zaklatta őket, úgy határoztak, hogy követeket küldenek Kálmánhoz, akik kérjenek békét, vagy ha ez nem megy, legalább hosszabb fegyverszünetet eszközöljenek ki. Évkönyveik azt írják, hogy a szenátus határozata alapján Falieri Vitálist, Giustiniani Orsót és Morosini Márton jegyzőt jelölték követnek, akik a legelső alkalommal elindultak Pannóniába. Amikor a király meghallotta, hogy közelednek, több főpapot és főurat elébük küldött, hogy méltóságuk szerint fogadják őket, és tisztességgel vezessék a színe elé. Miután pedig várakozásukat meghaladó nagyrabecsüléssel fogadták, és a király elé vezették őket, a többiek nevében Giustiniani Orsónak adták meg a szót:

Ha nem tudtuk volna pontosan, kegyelmes Kálmán, hogy ki az a király, akihez jövünk, bizony, a velencei tanács és nép sohasem döntött volna úgy, hogy hozzád küld minket, nehogy hiába kérjen valamit, vagy minket bősz ellenség hatalmának tegyen ki. (185) Azonban tudják, hogy te az isteni László unokaöccse és tanítványa, a legszentebb István király leszármazottja vagy, és tudják, hogy sem vallásosságban, sem kegyességben, sem az emberség bármely nemében nem maradsz el tőlük, ezért nem mint ellenfélhez küldtek minket hozzád, hanem mint az emberi ügyek kormányosához, mint köztársaságunk szentséges barátjához, hogy ne annyira a méltányosság, mint inkább a barátság jegyében tárgyalj velünk a békéről. Jól tudjuk, hogy megtanultál győzedelmeskedni nemcsak másokon, hanem önmagadon is, és a legkiválóbb királyokban ez a legtöbb. Dalmácia megszerzéséért ketten küzdöttünk, de okaink eltérőek voltak; mi kiterjedt birodalmunk jussát óvtuk, ti régi szövetségeseitek szabadságát igyekeztetek megvédeni. Sok és bizony súlyos háború folyt közöttünk, aminek során gyakran láttuk változni a szerencsét, mely hogy alaposan megtréfáljon minket, hol a velenceiekre, hol a magyarokra mosolygott, és minél kedvezőbbnek látszott, annál csalafintábbnak bizonyult mindkettőnkhöz. Nem tagadjuk, hogy a dalmátok és a tótok előbb engedtek a magyar, mint a velencei hatalomnak. (190) Mielőtt még Velence létezett volna, Attila ezt az egész vidéket mindenütt rombolta, perzselte, Dalmácia őshonos népét teljességgel kiirtotta. A tótokat, akik később Dalmáciát és Horvátországot elözönlötték, gyakran támadtátok és hódítottátok meg súlyos háborúval. Ha valamilyen fennhatóságot vállalniuk kell, ezek inkább kívánják a magyart, hiszen mindketten szkíták vagytok, és a hunoknak az istenség adott felhatalmazást az uralkodásra. A hunokat követően a velenceiek szerény kezdet után uralkodni kezdtek, és tudjuk, hogy mi sem vagyunk méltatlanabbak arra, hogy a sors úrrá tegyen minket, mint ők voltak. A végzet, mely a hatalmasok harcában gyönyörködik, azt akarta, hogy gyakran váltogassuk a győzelmet és a vereséget, és őszintén bevalljuk, hogy a dalmáciai háborúban nagyon súlyos anyagi és emberáldozatot szenvedtünk, de a tényeket csak kárhoztatni lehet s nem jóvátenni. (195) Sok dolog van, Kálmán, amit jobb szeretnénk meg nem történtnek tudni. Nem örülünk a háborúnak, amely kettőnk között esett, és sajnáljuk, hogy Dalmácia kedvéért szembekerültünk veled, de ha történetesen egyforma szerencsében részesültünk volna, mindketten ugyanazon bűnben lennénk vádolhatók vagy felmenthetők. Ám a vesztesnek minden joga odavan. Ha vétkeztünk valamit a dalmát háborúval, sokkal előbb megbűnhődtünk érte, mint ahogy a bocsánatot kérjük. Hozzád jöttünk tehát, Kálmán, hogy a velencei tanács és nép nevében békét és bocsánatot kérjünk, vagy ha ezt az igazság és méltányosság ellenére nem kapnánk meg, a lehető leghosszabb fegyverszünetet eszközöljük ki. Ne gondold, hogy félénkségből vagy erőink kimerülése miatt kérjük a békét, hiszen tudod, hány hadjáratot viselünk szárazon és vízen egyazon időben. A kegyes szíriai vállalkozás szólít el minket innen, amelyben sokkal nagyobb dicsőséget fogunk szerezni. (200) Tudod, hogy Gotfréd jeruzsálemi királyt testvére, Balduin követte; ez meghódította Egyiptomot, megölte királyát, a kalifát, majd meghalt. A másik Balduin követte őt, aki az elmúlt napokban megütközött Doloch parthus királlyal, és fogolyként Harranba vitték. Akik Jeruzsálemben életben maradtak, nagy sírással várják hajóhadunkat. Ez a háború sokkal inkább illenék felségedhez, mint a mi köztársaságunkhoz. Úgy gondoljuk tehát, hogy illetlen és méltatlan dolog tovább háborúzni a szent királyok nemes utódával, és szkíta fajotokból származó szövetségeseitekkel. Mivel tehát az a szándékunk, hogy az idén nagy hajóhaddal segítjük meg a szorongatott keresztényeket, akik ama dicsőséges és szent régiót a mocskos pogány barbárságtól megszabadították, hogy Jézus Krisztusért, megváltónkért keményen harcolhassunk, mert ennél a szolgálatnál nincs jövedelmezőbb, esedezve kérünk, hogy adj békét a te Velencédnek, köss velünk örök szövetséget, és tetszésed szerint birtokold Dalmáciát, hogy újítsuk meg most, Kálmán, a régi kapcsolatot és barátságot, amelynek birtokában Apuliában szerencsésen harcoltunk a normannok ellen, ne neheztelj ránk tovább, kérlek, mi minden tekintetben szeretni és tisztelni fogunk, ne tarts vissza minket a szentséges szíriai expedíciótól, hogy ne téged okoljon minden nemzet, ha Jeruzsálem a pogányok szolgaságában marad. (205) Ezt nemcsak a velenceiek kérik, hanem a legkegyelmesebb isten is, akinek a sírja kockán forog, aki téged teremtett, aki téged a legszentebb és legnemesebb nemzetségből teremtett és királyi trónusra ültetett, hogy ne csak Pannónia és az Észak javáról gondoskodj, hanem az egész keresztény társadaloméról is. Azt a gyalázatot, hogy bocsánatoddal mondjam, amelyet a jeruzsálemi hadjáratban szereztél, most teljességgel jóváteheted, ha tartós békét engedsz nekünk. És ezt nem kevésbé várják tőled a magyarok, mint a velenceiek, hiszen őket mélyen vallásos népnek tartják. Kérünk tehát, Kálmán, adj irgalmas szívvel bocsánatot nekünk, bármit is vetkeztünk, állítsd helyre a régi szövetséget és a tartós békét a velenceiekkel, vagy ha még nem tudtad legyőzni magad, engedj hosszú fegyverszünetet, hogy ne bizonyulj méltatlannak isteni elődeidhez, hivatásodhoz és hitedhez.

Giustiniani szónoklatára a király egy ideig könnyezett, és nehezen jutva szóhoz, röviden felelte, hogy sohasem akart háborút a velencei tanáccsal és néppel, nagyon sajnálja a fosztogatást, öldöklést és minden egyéb kártételt, ami itt is, ott is megesett, mindig csak szövetségesei érdekében, kelletlenül nyúlt fegyverhez; efölötti fájdalmát csakis ez a békekövetség enyhíti, amely a háború eredménye; ő a békét nemhogy a velenceieknek, egykori szövetségeseinek, de a pogány ellenségnek sem tagadja meg soha; (210) csak az az egy riasztja vissza, hogy talán nem szívből kérik, ezért megígéri, hogy a velencéseknek öt évre fegyverszünetet enged, azt tisztességgel és szentül megtartja, sőt, kívánságukra meg is fogja újítani, ha Dalmáciához nem nyúlnak. E válaszra a követek fellélegeztek, úgy gondolva, hogy hazájukat súlyos háborúságtól mentették meg. Néhány napig a királynál maradtak, ahol nagy tisztelettel és illemtudással bántak velük; aztán ajándékokkal mentek haza Itáliába.

Az atyák az ötévi fegyverszünet birtokában minden erejüket a szíriai expedícióra fordították. Miután tudták, hogy Illyricum felől nem fenyegeti őket veszély, rögtön népes hajóhadat szerveztek, mely – mint mondják – kétszáz hajóból állt, ezen belül hetven teherhajó, a többi hadigálya volt. Ellátmányt Dalmáciából szereztek, aztán megérkeztek Szíriába, ahol Micheli flottaparancsnok megtámadta a keresztények birtokában levő Jaffát, amelyet a barbárok kegyetlen ostrommal fogtak körül, az ellenséges hajóhaddal rögtön megütközött, és a jaffaiakat megszabadította a szerecsen veszedelemtől. (215) Azt mondják, hogy Michelire ezután Tyrus ostromát bízták. Jaffa felszabadítása után Jeruzsálembe érkezett, Varimund főpap meg a többiek üdvözölték, és nagy jóindulattal fogadták. Amikor aztán a hadmozdulatokat megtervezték, nem fontolgatás, hanem sorshúzás útján Tyrus ostroma jutott rá, mint mondják, azzal a feltétellel, hogy mindaz, amit Balduin az előző háborúban engedélyezett, az mind érvényes és hatályos maradjon. Ezek között az volt a legfontosabb, hogy a jeruzsálemi királyság és az antiochiai hercegség minden városában az első várat, az első utcát és az első teret a velencések birtokolják. A várost szárazon és vízen, ostrom alá vették; az az ostrom ötödik hónapjában megadta magát. Varimund a közreműködés és a hű segítség fejében a város harmadrészét a velencéseknek engedte át. A számkivetésből visszatért Balduin mindezt érvényesnek és hatályosnak ismerte el. Más írók, akik inkább akarnak a velencéseknek hízelegni, mint a bizonyosságokról beszámolni, azt mondják, hogy ez a Micheli visszatértében elfoglalta Khiost, Samost, Lesbost, Androst, a Kykládokon egy csomó szigetet, a Peloponnészoszon Methonét, aztán Dalmáciában Zárát, Spalatót és Traut. (220) Mások azt állítják, hogy Micheli Domonkos Szíriából visszatérőben Zárán kívül egy várost sem vett vissza, mert Traut, Spalatót, Raguzát és Dalmácia több helyét Micheli Vitális dózse foglalta el. Azonban arról, ami Dalmáciában történt, a többiek hallgatnak, mert nem akarnak az igazságtól vagy a bizonyostól eltérőt írni. A keresztények ügye egészen ötödik Balduin királyságáig folyvást hanyatlóban volt, mely időben aztán Szaladin egyiptomi király Jeruzsálemet visszafoglalta. Ennyit a velencésekről.

Míg Szíriában ez elbeszélt események zajlottak, Kálmán, mint mondják, egy darabig Dalmáciában időzött, és hosszasabban tartózkodott a tartomány fővárosában, Zárában. Azt mondják, tetemes költséggel egy királyi palotát is épített itt, ahol a magyarok évkönyvei egy álomlátást említenek, amelyet nagy hiba volna elhallgatni. (225) Elbeszélik, hogy Kálmán sokat töprengett a lakosok megbízhatatlanságán, emlékezetébe idézte, hogy ezek nyughatatlansága miatt mennyi vér ömlött itt is, ott is, végül legjobb megoldásként az jutott az eszébe, hogy a sok háborút okozó várost tűzzel elemészti, így a rengeteg bajnak véget vet. Miközben elméjében ezt forgatja, hát álmában megjelenik előtte az isteni Miklós, egykori zárai püspök, bősz orcával, üstökön ragadja, ide-oda ráncigálja, aranyos virgáccsal csapkodja, hátára iszonyú csíkokat vág, és szigorúan megfenyegeti, hogy ez alkalommal ne bántsa a záraiakat, akik az ő istenségének az oltalmában élnek. A király ébredés után az ijedelemtől még mindig reszketve, alaposan összeverve, vizsgálgatja a tagjait, hogy vajon valóság volt-e az álom; és ott látja a vessző kéklő nyomait mind. Mivel érzi, hogy a kegyetlen bíró elverte a virgáccsal, rögtön eláll a tervétől, hogy az istenség haragját elkerülje. És hagyja, hogy Zára, bárha hajlik is a lázongásra, éljen csak a maga módján.

A király Dalmácia ügyeinek rendezése után egy másik hadjáratra készült a ruténok ellen, mert azok kártételeit és az elszenvedett vereséget még nem tudta megtorolni, de ezenközben szétterjedt a hír, hogy érkezőben van fivére, Álmos, aki – hogy a noricusokat meg a vindelicusokat Kálmán ellen feltüzelje, vagy hogy testvére ármánykodásait elkerülje – Passauba ment volt, ami a magyarok évkönyvei szerint az üdvösség ezer fölötti százhatodik esztendejében történt. (230) A tervezett hadjáratot lefújva megparancsolta Álmosnak, hogy jöjjön hozzá szabadon és biztonságban, majd a legszívélyesebben fogadta, és kibékült vele. Néhány hónap elteltével egyikbe is, másikba is belefészkelt a gyanakvás, amelyet mindkettejüknek bizonyos bajkeverő barátok sugalltak; Álmos elmenekült Lengyelországba, ahol segítséget szerzett a szarmatáktól meg az ő pártján álló magyaroktól, és nemsokára visszajött Pannóniába, hogy bátyjával nyílt harcban mérkőzzék meg a királyságért. Rögtön elfoglalt egy várost, melynek Vasvár a neve. Amikor ezt a királynak hírül hozták, meghátrálni nem akarva, megtámadta a várost, és úgy határozott, hogy másnap keményen megostromolja. Álmos azonban visszariadt a pártütéstől, úgy gondolta, hogy bátyját inkább emberséggel, mint erővel győzi le. Ezért másnap, mielőtt az ostrom megindult volna, kinyitotta a kaput, egyedül kilovagolt a királyi táborba, és amikor odaért a sátorhoz, nyomban testvére lába elé borult, térdét átölelte, és hangos szóval kárhoztatta állhatatlanságát és hiszékenységét, bocsánatért és irgalomért esdekelt; alázatosan kegyelmet kért a magyaroknak és a lengyeleknek is, akik meggondolatlanul követték őt. A királyt végül megindította a testvéri szeretet, mindenkinek készséggel bocsánatot adott, a segítő csapatokat bántatlanul eleresztette, és testvérét visszahívta a királyi palotába. (235) Sokan azt hiszik, hogy ez a velencei háború előtt történt, és én is szívesen egyetértek velük.

Emellett azt is hiszik, hogy Álmos elment Jeruzsálembe, és amikor hazajött, Kálmán szeretettel fogadta. Nagyon kedvelte a vadászatot, a király pedig kész jóindulattal és bőkezűen támogatta testvére foglalatosságát, jó szimatú, harapós, fürge kutyákat kerestetett mindenfelé, hogy szórakozásában segítse. Álmos ezután építkezéssel kezdett foglalkozni, és először Dömös vidékén a Duna partja fölött állított fel nem kis költséggel egy szentélyt. Ezt az isteni Margitnak ajánlotta, és a felszentelés napjára meghívta oda a fivérét, hogy a templomavatás ne menjen végbe illő nyilvánosság nélkül. (240) Egyesek szerint Álmos ezt azért agyalta ki, hogy a királynak könnyebben állíthasson kelepcét, ez azonban nem látszik nagyon valószínűnek; mert a büntetéstől eltekintve is, a népes embertömegben, a püspöki gyülekezetben nemigen adódhatott alkalom gazság elkövetésére. A templomszentelés kijelölt napján a király megérkezett embereivel; a falvakból és városokból nagy számban sereglettek össze előkelőségek és papok. A barátok közül egyesek figyelmeztették a királyt, hogy legyen óvatos, nehogy Álmos öccse csellel behálózza. A király ezen felindulva tüstént elfogatta és bilincsbe verette őt; a főpapok, a főurak és a rendek azonnal közbeléptek, mert rossz szemmel nézték a testvérviszályt. Valamennyien nyomatékosan kérték a királyt, hogy bocsásson meg Álmosnak, ne adjon könnyen hitelt a gyanúnak, mely kölcsönös ellenségeskedést kelt. (245) Közbenjárásukra a testvérek visszafogadták egymást a szeretetbe, és ezt parolával pecsételték meg. Álmost a király szívélyesen elbocsátotta, és megengedte neki, hogy kedve szerint vadászgasson a Bakony vidékén. Két kísérőt is adott mellé, hogy a tiszteletadás örve alatt állandóan éberen és szemesen figyeljék szándékait, és amint azt tapasztalják, hogy valami rosszat forral a király ellen, haladéktalanul jelentsék. Amikor Csórhoz érkezett, és madarászással töltötte az idejét, a felbocsátott sólyom elkapott egy csókát; megörült a zsákmánynak, és odafordult a kísérőihez, akiket inkább álcázott kémeknek, mint társaknak nevezhetünk, és óvatlanul így szólt: Nemde ez a csóka, pajtásaim, most megesküdne a sólyomnak, hogy ha sértetlenül elereszti, többé sohasem fogja az urát fecsegessél és csávogással megsérteni? Azok erre azt felelték, hogy a sólyom sohasem ereszti el becsületszóra a csókát, de a csóka sem tesz esküt, hiszen nincs esze, mert a természet csak az embernek adott ilyet. (250) Ezeket a szavakat, merőben másképp, mint ahogy elhangzottak, hajnal előtt megjelentették Kálmánnak. Amikor Álmos a Bakony vidékére ment velük vadászni, gyanút fogott ezekre a kémekre, titkon megszökött, és elment Passauba, hogy mint előbb, most is az alemannoktól kérjen segítséget. Azt mondják, e szökés idején Miklóst, Kálmán fiát, elragadta a korai halál, ami a megváltás ezer fölötti száztizenkettedik esztendejében történt. Hitvese valamivel előbb halt meg, kinek elvesztését nehezen viselte; aztán másik feleséget vett, a ruténok királyának a lányát, akivel azonban nem volt szerencséje. Mert házasságtörésen kapta, elkergette, és nehogy valami kegyetlenséget kövessenek el ellene, megelégedve az elűzéssel, visszaküldte a szüleihez. Ez a házasságtörésből Boricsot szülte, akitől később, mint mondják, a másik Kálmán született.

(255) A Miklós halálát követő évben Álmos miatt háború tört ki Kálmán és ötödik Henrik között. Ez annak a negyedik Henriknek volt a fia, aki a hatalom megszerzése után aljas módon halálra kínozta az apját a börtönben; bevonult Itáliába, elment Rómába, ahol szívesen és tisztelettel fogadták, aztán apja példájára Paszkál pápát meg a római egyház többi főpapját tőrbe ejtette, és vagyonukat préda gyanánt átengedte a katonáinak. Azt mondják, ez időben június idusán az aemiliai és flaminiai tájon véreső hullott. A császár tehát Álmos könyörgésén felindulva mindenhonnan összehívta a csapatait, elvonult Magyarország határára, hogy összebékítse a királyt meg az öccsét, vagy ha amaz vonakodnék, erővel kényszerítse rá a megegyezésre. (260) Alig lépett Magyarország területére, követek útján megbeszélésre hívta Kálmánt, jelezve, hogy sok mindent akar közölni vele a közjó meg a testvéri egyetértés dolgában. Kálmán odament a kijelölt napon, nehogy úgy lássék, mintha a tisztes ügy nem érdekelné. A császárhoz méltó ajándékot küldött előre, hogy a fejedelem haragját mérsékelje, és az ne lépjen föl ellene keményebben. Henrik, amikor a semleges helyen tartott értekezletre megérkezett, hosszasan intette és biztatta a királyt, hogy Álmos öccsével bánjon szelídebben, űzze ki lelkéből a gyanakvást, és értse meg, hogy ezt a viszályt többnyire közös ellenségeik mesterkedései szítják; azt se felejtse el, hogy a törvénytelenséget a nagyobb hatalommal rendelkezőnek szokták felróni az alacsonyabb sorúval szemben, mégha jogosat kér is; aki mások fölött áll, annak sokat kell tűrnie, sokat kell megbocsátania, hogy ne lássék igazságtalannak az alul állókkal szemben, és ne süssék rá a zsarnokság bélyegét; (265) ne hagyja figyelmen kívül az uralkodók nyomorult sorsát, akik kénytelenek dohogva elnézni sok mindent, mert rangjuknak és a közjónak kell szolgálniuk. Miután a királyt lecsillapította, odahívatta Álmost, és hosszasan tanítgatta, hogy öregebb és királyi rangban levő testvérét szeresse, tisztelje, becsülje, fogadjon szót neki, ne keltse azt a látszatot, hogy eltávolodott a testvéri szeretettől, és mindketten viseljék el jóindulatú türelemmel a másik tulajdonságait; ha a kölcsönös ragaszkodás fennáll közöttük, mindezt könnyen megtehetik, hiszen a szeretet mindent elvisel. A cézár szavai mindkettőt megszelídítették, és a színe előtt kibékültek. Álmos térdet hajtva bocsánatot kért, és Kálmán könnyezve engedett neki. Az elutazóban levő császárnak vetélkedve adtak hálát és ajándékot; Álmos a királlyal együtt visszajött Magyarországra.

(270) Az egyetértés egy ideig eltartott, aztán a gazok mesterkedései felélesztették a korábbi féltékenységet és gyanakvást. A király bizalmasai közül többen azt pusmogták neki, hogy amíg Álmos és unokaöccse, Béla, életben van, nem remélheti, hogy halála után szülötte, István követi őt, mivel Álmos azon nyomban meg fogja támadni az országot, és ezért a gazemberek az öccse megölését javasolták neki. A király a gyilkosságról hallani sem akart, de azért megkereste azt a förtelmes középutat, amelyen kezét megkímélheti a testvérgyilkosságtól, de Álmost és fiát a királyi méltóságra mégis alkalmatlanná teszi. Megparancsolta tehát a hóhérnak, hogy fivérét és unokaöccsét vakítsa meg; utasította továbbá, hogy unokaöccsének, a kisded Bélának vágja ki a heréit, hogy ne származzanak tőle utódok. Azonban az, akire a gonosztett végrehajtását rábízta, félt az isten haragjától és attól, hogy az ország elárvul, ezért a gyermek heréi helyett egy kölyökkutyáét metszette ki, azokat vitte el Kálmánnak, és e jámbor csalással kijátszotta a király kegyetlenségét. (275) Emellett más nemeseket is megvakíttatott, köztük előkelő állású főurakról, Urosról, Vatáról és Pálról olvasunk. De iszonyú embertelenségét nyomban követte a büntetés, mert az égi igazságszolgáltatás nem tűrte el az ártatlan vér ontását. A szemétől megfosztott Álmost és fiát alig vitték el a dömösi klastromba, mikor már el is terjedt a hír, hogy Kálmánt váratlan kór támadta meg, elviselhetetlen főfájás gyötri, főképpen a halántéka körül. Egy latin nemzetiségű orvosa volt, akit Dracónak hívtak, és próbált hűsége meg tapasztalata miatt más betegségek esetében nagyon megbízott benne. Végső gyengeségében csak őt eresztette magához, hogy fájdalmát elűzze. (280) Draco szoros borogatást tett a fülére, melyet azonban a király nem tűrt sokáig, hanem bosszúsan letépte, és odanyújtotta Otmárnak, hogy nézze meg. A királyi ispán ránézett, és meglátta rajta a kitépett agyvelőt, mire hirtelen felkiáltott: Uram, gyorsan fel kell készülnöd a halál útjára, mert a borogatás a vég biztos jelét mutatja. Gondoskodj máris arról, ami az örök üdvösséghez kell, tedd rendbe az országot, csinálj végrendeletet, nehogy mi is elvesszünk veled együtt. Az erre felnyögött, inkább az emberi, mint az isteni dolgokra gondolva.

Legelvetemültebb cinkosaival tanácsot tartott, hogy mit tegyen Álmos öccsével és Béla unokaöccsével, akit anyja öléből kitépve megvakíttatott. (285) Ezek elseje volt Simonfi Márk és Achilles, Jakab fia. Azt tartották a legfontosabbnak, hogy Álmost a fiával együtt azonnal kapják el, nehogy barátai segítségével az országot megtámadja. A megvakítás ugyanis Kálmánnal szemben nagy gyűlöletet, míg viszont azok iránt szimpátiát és szánalmat ébresztett. Álmos elfogását Bot fia Benedekre bízták. A király betegsége előrehaladtával, mielőtt kiszenvedett volna, István fiának, akire az uralmat hagyta, meg a többi főúrnak szorosan a lelkére kötötte, hogy halála után azonnal indítsák meg a hadjáratot a ruténok ellen, és bosszulják meg a roxolánoktól elszenvedett gyalázatot. Milyen véleményt hagyhatott ez a király magáról az utókorra, aki oly nehezen viselte, hogy bosszú nélkül haljon meg, és sérelmei közül semmit sem akart megbocsatani? Benedek végrehajtotta az utasítást; egy kis lovascsapattal elindult a dömösi zárdához. (290) Amikor Álmos meghallotta, hogy lovasok közelednek, nyomban bevitette magát az isteni Margitnak szentelt templomba, letelepedett a főoltár elé, ahol vaksága és nyomorúsága fölött naponta imádsággal szokott vigasztalódni, és úgy hitte, hogy e szent helyen biztonságban lesz; Benedek a lovasokkal körülvette a zárdát, berontott a templomba, és ott találta Álmost, amint az oltárt átöleli. Ezt a pogányt nem tartotta vissza az istenség tisztelete, megragadta és le akarta rángatni az oltárról a vakot. Ez ellenállt, és két kézzel úgy belekapaszkodott az oltárba, hogy nem egykönnyen lehetett letépni róla. Elkeseredetten huzakodtak, és Álmos makacsul kapaszkodó kezét nem tudta lefejteni addig, míg ujjáról a bőr le nem horzsolódott, és a kicsepegő vér az oltárt beszennyezte. A szerzetesek eleinte megrökönyödtek, aztán a történtek galádságán és a gazság súlyosságán felháborodva becsukták a templomajtót, hogy a pogány hóhért lefogják, és a gonosztettben megakadályozzák. (295) Benedek viszont megijedt, hogy a papok bezárják, ezért elengedte Álmost, iparkodott kifelé, és kivont karddal nekirontott az ajtónállóknak. Ezek félreugrottak, ő azonnal kiszaladt, és nehogy Álmos falujában valaki zendülést keltsen ellene, titokban menekült a Pilis erdőn át. És úgy látszik, hogy nem büntetlenül vetemedett a gonosz parancs végrehajtására, mert futás közben lováról leesett, koponyája betört, és elpusztult. Halálos bűnhődését tetézte, hogy a nyomában loholó kutyák mint kegyetlen fúriák nyomban ízekre tépték, és felzabálták, hogy egy porcikája sem maradt. Ez a borzalom, aminek nyomban híre járt, a magyarokban olyannyira felkeltette az együttérzést Álmos és fia, Béla iránt, hogy ha István hatalma meg nem akadályozza, vakon is királynak kívánták volna. Miután a király letépte a borogatást, harmadnapra eltávozott az életből. (300) A velencésekkel szemben Dalmáciában tanúsított derekas magatartása miatt nagyon hiányolták volna, ha a családi gyűlölködés meg nem bélyegzi. Uralkodásának 25. évében, hatodik hónapjában és ötödik napján, az üdvösségnek pedig ezer fölötti száztizennegyedik évében halt meg. Testét Fehérvárra vitték, és tisztességgel eltemették az előző királyok sírboltjában. Kálmánról pedig ennyit.

László és Kálmán idejében Vratiszláv, Ottó fia és Konrád testvére, Ausztriát pusztította, majd a Mainzban tartott országgyűlésen negyedik Henrik Csehország első királyává tette, és a császár akaratából a fejedelmek határozata szerint Morvaországot, Lengyelországot, Sziléziai és Luzsicát Csehországhoz csatolták. Gilbert trieri érseket Prágába küldték, aki felruházta őt a királyi szentségekkel és jelvényekkel. Feleségét, Szvetanát vele együtt koronázták meg. Öccse, Konrád követte őt, aki hat hónapig birtokolta a királyságot, aztán elragadta a halál, és bátyjától való öt unokaöccse követte, akik sorrendben jöttek egymás után. (305) Közülük kettőt a királyok örökös ellenségei, a Vrsovicok tőrbe csaltak és megöltek, az utolsó, akit Ulászlónak hívtak, a Rómába induló ötödik Henrik mellé 300 lovagot adott, akik onnan sok szent ereklyét hoztak Prágába. A csehek évkönyvei azonban azt mondják, hogy Vratiszláv, az első király után egy ideig interregnum volt, Konrád és Vratiszláv fiai nem királyi, hanem csak fejedelmi címet használtak. A Vratiszláv ötödik fiaként született Ulászló első Frigyestől utódaival együtt megkapta a királyi rangot, sőt, a milánói ostromban mutatott derék viselkedéséért a császár címerként fehér pajzzsal és kettős farkú vörös oroszlánnal tisztelte meg. Említik még, hogy Milánóból Prágába, Vitus templomába vitte Salamon gyertyatartóját.

Kálmán király halála után az előkelők egyetértésével szabályszerűen fia, a serdülőkorban levő István követte az atyját. Szokás szerint megkapta az összes felségjelvényt, és a főurak, a nép meg a nemesség letette a kezébe az esküt, hogy a törvényes engedelmességet sohasem fogja megtagadni. Koránál fogva még éretlen volt a kormányzásra, ezért mindent a főpapok és előkelők akarata szerint tett, önfejűségre nem vetemedhetett, mert próbált erényű és bölcsességű kiválóságok tartották kordában. Ily módon a magyar ügyek kedvezően haladtak. Majdnem nyolc évig kormányozta az országot mások irányítása és felügyelete alatt, aztán a maga idejében elérkezett férfiasságának kora, és szabadságot vett magának arra, hogy mindent a saját feje szerint csináljon, mert túlságosan bízott magában. (5) Ugyanis ridegség és gőg, vadság és kegyetlenség tekintetében nem maradt el az apja mögött; nemigen hallgatott másokra, akik becsületesen gondolkoztak, ezért mindenki szemében nagyon félelmetessé vált. Jobban kedvelte a háborút, mint a békét, ezért amikor megtudta, hogy Dalmáciát a velencések nemcsak alattomos mesterkedésekkel, hanem sokszor nyílt és erőszakos kalózkodással is háborgatják, apja elképzelései szerint akarta azt megvédeni. Uralkodásának kilencedik évében tehát elment ebbe a tartományba, ahol a köznép nagy tisztelettel fogadta, ő pedig a lakosság hűségnyilatkozatát megújította. Lecsillapította azokat, akik a velenceiek ajándékai és ígérgetései nyomán ingadozni kezdtek; Magyarországról hívott tartalékkal városonként felfrissítette az őrségeket, majd a tartomány ügyeit rendbe téve hazament Pannóniába. (10) Eszerint úgy látszik, hogy a velencei történelemről nem írnak elég megbízhatóan azok, akik azt mondják, hogy a Szíriából visszatérő Micheli Domonkos Zárát Dalmácia legnagyobb városaival együtt visszavette, a velenceiek évkönyveiből ugyanis bizonyos, hogy azt Micheli Vitális szerezte vissza, aki pár évvel később viselte a dózse hivatalát, a magyar történetírás pedig nem őriz emlékezetre méltó háborút azon időből, amikor István király a tartományt meglátogatta.

Miután Magyarországra visszajött, a lengyelek ellen küldött hadat, akik neki és apjának sok kárt tettek, nem kímélték a határokat a portyázástól és fosztogatástól, hanem rablótámadásokkal és gyújtogatással háborgatták. A benyomult katonaság széltében-hosszában grasszált, tűzzel-vassal mindent felégetett, majd jelentős zsákmánnyal hazajött. Ezután a csehekkel kezdett háborút, akiknek az országa, mint ide fél megírtuk, visszasüllyedt fejedelemséggé, mert Vratiszláv első király utódai jócskán elfajzottak tőle. Ezzel szemben a főrendek úgy vélekedtek, hogy nem kell meggondolatlanul erre vállalkozni, hanem hívják meg tárgyalásra a csehek fejedelmét, hogy a mindkét részről felmerült gyanúsítgatásokat és rágalmakat személyesen tisztázzák, hiszen a problémát sokkal alkalmasabban lehet szó-, mint kardforgatással megoldani. (15) Amikor a csehek fejedelmének ezt jelentették, neki is tetszett az ötlet, és a meghívásra a kijelölt napon máris megjelent az Olsava folyónál, mely a határokat elválasztja. A csehet elkísérte egy magyar, a viszály és lázongás megátalkodott mestere, akit súlyos bűnei miatt utasítottak ki Csehországba, és akit Soltnak neveztek. Ez mérhetetlen rosszindulatában, mintha csakis az emberek összeugrasztására született volna, alkalmat találva a viszálykeltésre, nem akarta oktalanul elszalasztani az általános pusztulásra nyíló lehetőséget. Ezért titokban ezt írta a királynak: Bár száműzött és kitaszított vagyok, mégsem tudom felejteni felséged iránti hűségemet, mert a természet annak szolgálatára teremtett. Tudd meg a csehekről: Ha észreveszik, hogy embereiddel fegyvertelenül érkezel a megbeszélésre, katonáik azonnal bekerítenek és elfognak. Elveszel, ha nem vigyázol. (20) Vratiszláv fiát, a fentebb említett fejedelmet ezzel szemben arra figyelmeztette, hogy ne menjen fegyvertelen csapattal a tanácskozásra, maga se lépjen fegyvertelenül a király elé, mert ő tudja, hogy ebből nem hiányzik az ármány, cselt készít, és íjászcsapatot küld előre. Kéri tehát, hogy gondosan vigyázzon magára. A csehek fejedelmük váratlan parancsára fegyvert ragadnak, és annál is szívesebben, mert ez az emberi fajzat egyenesen háborúságra született. Eközben Solt alattomban kitanítja a királyt, hogy a cseh táborhoz küldjön előre íjászokat meg huszárokat, akik azok kivonulását megakadályozzák. A király könnyelműen hitelt adva e figyelmeztetésnek, néhány szakaszt előreküld. A csehek pedig, amikor látják, hogy a magyar táborból csapatok indulnak ki és feléjük közelednek, Solt beszédét igaznak vélik, és azonnal rájuk rontanak, kik legnagyobb részben besenyők és székelyek lévén, hamar meghátrálnak, és futva igyekeznek a királyi táborhoz. Amint a király meglátja övéi menekülését, barátai meg a főemberek tudta nélkül maga is lóra kap és elszalad. (25) A többieknek is ezt kell tenniük, mert egy részük fegyvertelen, a másik, amelyik hozott magával fegyvert, a nagy kavarodásban és ijedelemben nem talál időt annak felöltésére, hiszen hallja, hogy a bősz cseh már itt van. Ha a király tervébe be lettek volna avatva, valami módon megelőzhették volna e veszélyt. A váratlan verekedésre felkészületlenül senki sem tudta, mit tegyen; kénytelenek voltak hanyatt-homlok visszavonulni Magyarországra. A csehek nyomban nekirontanak a király táborának, szétrombolják a szekérsáncot, elpusztítják a fölszerelést és az összes holmit. Mialatt ez történik, Urosa fia, János, és a palotaispán, akik a királytól távol táboroznak, övéik menekülését és a tábor elpusztítását látva azonnal fegyverre kapnak, csatarendbe állnak, és erős páncélos lovassággal megtámadják a cseheket a táborban. Egy darabig súlyos csata folyik, végül a csehek kénytelenek meghátrálni, és nagy vereséget szenvednek. (30) Még vissza sem fordulnak az ellenségről, amikor már gyorsfutárral értesítik a reményvesztetten menekülő, a jeles győzelemről mit sem tudó királyt, aki az örömhírre fellélegzik, istennek hálát ad, és azonnal visszatér a táborba, ahol nagyon megdicséri János és a palatínus bátorságát, és derék tettükért rangjuk szerint megajándékozza őket. Csak azt sajnálja nagyon, hogy a bajszerző Soltot nem tudták elkapni vagy megölni, ez ugyanis galádsága tudatában, mert egyik félnél sem lehetett biztonságban, most ugyanúgy kifundálta az elrejtőzés és szökés módját, mint ahogy ármányait.

Ezután a főurak a király számára megfelelő asszonyról kezdtek tanakodni, mert nőtlenségét nagyon türelmetlenül viselte, és ki volt szolgáltatva kéjsóvár némbereknek, hogy nemcsak súlyos megvetést, hanem az asszonyok szemérmének zaklatása miatt komoly gyűlöletet is keltett maga iránt. Ehhez járult a királyi nemzetség gondja is, mert ha az megszakad, az ország pusztulása nemigen lehet kétséges. Ezért a közérdekre hivatkozva kérleléssel rávették, hogy nősüljön meg. (35) Eljegyezték vele az Apuliában és Szicíliában uralkodó Guiscard Róbert lányát, aki nemcsak normann származásával és külsejével ékeskedett, hanem a legfőbb asszonyi erényekkel is, és nemsokára megtartották a nagyszerű menyegzőt.

Ezután háború tört ki a ruténok ellen. Ezek fejedelme, akinek Bezen a neve, Istvánhoz menekül, és elpanaszolja, hogy uraságából kiűzte őt az öccse, akitől ez a legkevésbé sem illendő. Kéri tehát királyi kegyességét, amelynek ama területet felügyelnie kell, hogy küldjön segítséget a fejedelemségbe, és helyezze őt vissza, megfogadja, hogy hálából örökre a leghűségesebb szolgája lesz. A király nem annyira e fejedelem, mint inkább az apját ért sérelem megtorlása kedvéért megígéri a segélycsapatokat saját vezetésével és tekintélyével, így rögtön sorozást tart, hadat állít; mindent gondosan felkészít, ami a hadakozáshoz kell. (40) Amikor pedig hadra kelve megérkezik Roxániába, megostromolja a vidék legfontosabb városát; nagy gonddal vigyáz, hogy semmit se lehessen be- vagy kivinni, ezért óriási gépezeteket készít. Bezen, akinek visszahelyezéséről van szó, még nagyobb buzgalommal gondoskodik minden szükségesről. Egy hajnalban éppen vizsgálgatja a falakat, hogy a védők erődítményrendszerét kikémlelve alkalmas helyet találjon a bevételre, amikor az ellenség váratlanul kitör a városból a magyar állásokra, és legelőször az elüldözött fejedelemre talál rá. Bezen igyekszik feltartóztatni támadásukat, és övéi tekintélyes csapatával együtt sok sebet kapva összerogy. A király a fejedelem halálos sebesülésének és halálának hallatára megijed, aztán haragra gerjed, és meg akarja bosszulni barátja elestét. (45) Ezért megparancsolja, hogy keményen támadják a várost, és valamennyi magyar egységnek kiadja az utasítást, hogy úgy harcoljon a városbeliekkel, hogy e napon vagy megszerezze a várost, vagy egy szálig hulljon el. A vezérek rögtön megbeszélést tartanak egymás között, és kijelentik, hogy a város bevétele semmi hasznot sem fog hozni a magyaroknak, hiszen nem az ő hatalmukért, hanem a rutén fejedelem visszahelyezéséért harcolnak; nem gondoskodnak helyesen a közjóról, ha más érdekében véres csatába bocsátkoznak; ez a háború a főnemesek megkérdezése nélkül indult, és legnagyobb részük elkerülendőnek tartja az erősebb ostromot. Amikor azonban a megbeszélést befejezve mindannyian odamennek a királyhoz, egy részt a félelem, más részt a közérdek vezet, és a véleménykülönbség nyilvánvalóvá válik a fejedelem előtt. Amikor kiderül, hogy az emberek eltérően gondolkoznak, az egyik előkelő, akinek neve Kozma és a legnemesebb Pázmány nemzetségből született, e szavakkal dönti el a vitát: (50) Ugyan, mit akarsz most tenni, István – szól – hogy embereid óriási veszteségével kívánod kiostromolni ezt a várost? Ha végül megszerzed, de egy magyar sem marad életben, kit állítasz az élére? A tieid közül bizony senkit. Ha pedig Magyarországról lemondasz, a királyságot odadobod, és csak erre a fejedelemségre pályázol, mi ugyan nem harcolunk mindnyájunk veszedelmével és az ország feláldozásával, hanem máris megyünk haza megállás nélkül, és ha te cserbenhagytál minket, hát más királyt keresünk. Szavait a kürtösök harsogása szakítja félbe, akik megegyezés szerint visszavonulót fújva az egész tábort visszaparancsolják Magyarországra. István kénytelen feladni makacsságát, nehogy övéi teljességgel elhagyják, és visszatér Magyarországra.

Még három évig sem nyugodott otthon, amikor sutba dobva a békességet, elküldte a légiók kapitányait és vezéreit Lengyelországba, és Sarmatiának ezt a nemes területét bőszen megtámadta, rettegéssel és zavarodással töltött be mindent, tűzzel-vassal száguldozott a fenyőből épült falvak és városok között. (55) A szomszédokat mindenfelé nyugtalanítani akarta, hogy inkább a félelem, mint a szeretet és inkább a kárvallás, mint a jóakarat tartsa őket vissza a háborútól. Aztán, hogy semmit se hagyjon büntetlenül, kegyetlen háborúra küldte a darabontokat meg a veterán légiókat Alsó-Mysiába, melyet most Bulgáriának neveznek, és majdnem az egész Macedóniába meg Felső-Mysiába, és e területek feldúlása után a sereget átirányította Trákiába és Görögországba. E háború okául adják: Piriska, az isteni László lánya, hajdan férjhez ment a konstantinápolyi császárhoz, akit többen Emánuelnek gondolnak, és amikor férjével Magyarország királyáról beszélgetett, az állítólag Istvánt kegyetlennek és embertelennek nevezte, amikor pedig a makrancos asszony ennek ellentmondott, alaposan elpáholta őt, aki mérgében mindezt aprólékosan megüzente az unokaöccsének. Ez felháborodott a dolgon, és úgy határozott, hogy társa sértegetéseit nem szóval, hanem fegyverrel torolja meg. A Pannóniákban nagy sorozást tartott, sőt, a nemzetségével rokonságban álló gallok és normannok is adtak mellé tekintélyes kisegítő csapatokat. (60) Úgy tartják, hogy Rogerius, Apulia és Szicília királya, hétszáz vasas lovagot küldött hozzá, akiknek erejével és tapasztalatával a mysusokat, a trákokat és a macedónokat kegyetlenül megtámadta, mindent lerombolt, ami az útjába akadt, néhány várost erővel bevett, és romba döntött. A császárt, aki akkor még nem szállt szembe vele, naponkénti csúfolódással provokálta, hogy nem a felség és nem a király, hanem az anyóka nevezet illik hozzá, mert vénasszony módra üldögél a zugolyban és szégyenletes tunyaságban él, nem mutatja fel a csatatéren azokat a hadvezéri erényeket, amelyekkel az utókor előtt valamiféle dicsőséget szerezhetne. A görögök és a mysusok oly félelmetesnek tartották ezért, hogy a csillapíthatatlanul bömbölő kölykök István király említésére ijedtükben elhallgattak. Amikor pedig a görögök fejedelmének mindezt jelentették, így szólt: Ha Magyarország királya engem most vénasszonynak nevez, hát még az idén köldökig kimetszem a heréit, hogy nálam is töketlenebbnek tapasztalja magát, így aztán toborzót tartott, nyomban sereget állított, összegyűjtötte mindenhonnan a tartalékcsapatokat, és úgy feltöltötte a táborát, hogy a Pannóniákat minden oldalról szaggathatta. (65) Az első útja Haramhoz vezetett, Magyarország legközelebbi területére, ahol tűzzel-vassal mindent feldúlt, és a magyarok nem álltak ellent. Az elején vízi csata zajlott le a Dunán, melyben a pannonok szerencsétlenül harcoltak, mert ócska kétevezőseiket az átvetett kénes tűz elemésztette, úgyhogy ez a görög módszer a habok közepén elégette azokat. A flotta nagyrészt elpusztult, elhamvadt; akik a folyóparton verekedtek, a hajóhad példáját követték, rögtön hátat fordítottak, és behúzódtak a közeli erődökbe. Miután István meghallotta, hogy a görögökkel vívott folyami ütközet rosszul sikerült, tudva róluk, hogy a hajózás művészetében természettől fogva mesterek, a dolgot nem tulajdonította a szerencse rosszindulatának, és nem is csodálkozott azon, hogy vízi összecsapásban azok könnyen fölülkerekedtek, hiszen a hajózást állandóan gyakorolják, tehát többet érnek a tengeri, mint a szárazföldi háborúban; ezért úgy határozott, hogy a szárazon kell harcolnia. Az ország minden létező erejét a leggyorsabban összetoborozta, és Görögország ellen küldte. Egy megfontoltságban és tapasztalatban kiváló embert állított e hadjárat élére, akinek Stephel volt a neve. (70) Amikor ez táborával Barancs felé a Karassó folyócskához vonult, ott találta a trák és macedón falanxokkal feltöltött ellenséges sereget. Mindkét tábor felállt a keskeny patak partján, és mindkettő hitványságnak és gyalázatnak tartotta, ha nem csapnak össze, elvégre bátorságuk próbára tétele végett jöttek ide Görögországból meg Pannóniából, így hát összemérve a két erőt, sokáig egyenlő reménnyel és egyenlő eséllyel csatáztak; hol a magyarok, hol a görögök látszottak felülkerekedni. Ha valamelyik a jobb oldalon előrenyomult, a balon kénytelen volt engedni; innen is, onnan is sokan elestek, és végül Mars akaratából a tartalékok újították meg a küzdelmet. A görögök, akik szám szerint fölényben voltak, de erőben sem alább, végső nekifeszülésükben megduplázták falanxaikat és a tartalékot, bevetették a legutolsó segédcsapatokat, amelyeket nemrégiben hoztak Ázsiából, és mindent megtettek, amit végszükségben tenni szokás. (75) A hosszú verekedésben kifáradt magyarok, akiknek nem volt tartalékuk, elbátortalanodtak, és kezdtek megrendülni, mire azok még hevesebben támadtak. Nemsokára felbomlott a rend, megfordultak, és futásnak eredve verésre kínálták fel a hátukat az üldözőknek, úgyhogy nyomorultan hullottak mindenütt. A nagy sokaságból kevesen menekültek meg, a többiek részint fogságba estek, részint odavesztek. A magyarok úgy emlékeznek, hogy ritkán szenvedtek ekkora vereséget. A két tábor között csörgedező Karassó folyó, mely a vérözöntől megduzzadt, tanúskodik a veszteségről, mert a hullatömeg töltésként zárta el az útját, úgyhogy visszafelé folyt, és azt állítják, hogy a tetemek itt-ott híd gyanánt szolgáltak. Az ütközetben sokan estek el az előkelők közül, elsőként Csíz ispánt említik. (80) Egyébként azután, hogy mindketten alaposan és fölösen is kidühöngték magukat, diplomaták közvetítésével a békéről kezdtek tárgyalni; megállapodtak, hogy tanácskozásra jönnek össze. A Duna egyik szigetén találkoztak, amely a Barancsnak nevezett városka közelében van; mindkét fejedelem döntőbírók kíséretében jelent meg. Mindkettő sok mindent felhozott és cáfolt, mindkettő mentegetőzött és egyformán kárhoztatta a viszálykodást, végül békére léptek, örök szövetséget kötöttek, a hadsereget feloszlatták, és ki-ki visszament a hazájába.

Azt mondják, István királyt olyannyira hatalmában tartotta a düh és az indulatosság, hogy a fúriáktól sarkantyúzva az iszonyú kegyetlenkedés egyetlen nemét sem mellőzte. Krisztiána asszonyt egy csekély hibáért tűzhalállal büntette; sok embert lótrágyába temetve égetett el; többeknek fáklyát üttetett a seggébe, vagy égő gyertya csepegésével kínzott meg embertelenül. (85) Nagybátyját, a nyomorú vaksággal sújtott, impotens Álmos herceget, aki semmi bűnnek és rossznak nem volt okozója, száműzte Trákiába. Amikor ez odaérkezett, a császár tisztelettel fogadta, és Konstantinnak, vagyis Szilárdnak nevezte el, mert úgy látta, hogy szenvedését páratlan szilárdsággal viseli. Ezenfelül Macedóniában falvakat meg mezővárosokat kapott tőle, és ott építette fel a saját melléknevéről elnevezett Konstanca várost, amelyet rokonszenvből vagy a zsarnoktól való féltükben odamenekülő magyarokkal töltött fel. Úgy tudjuk, itt is halt meg, és amikor István a halálhírt vette, végre megsajnálta vak nagybátyja sorsát, és nyomban elküldte Fulbert püspököt Macedóniába, hogy az elhunyt testét hozza haza Magyarországra. Amikor ez megérkezett Fehérvárra, becsülettel megadta neki a végtisztességet. Mert ezzel a tisztes temetéssel szerette volna lemosni a fejéről mindazt a gyalázatot, amelyet a száműzetéssel rákent.

(90) Hasonlóképpen vaksággal sújtott fiát, Bélát, bizonyos főurak titokban visszahozták Pannóniába, és hogy az uralkodó kegyetlenségének ne tegyék ki, végig rejtekhelyen őrizték biztonságban, nehogy hiányozzék a törvényes örökös, ha a királyság elárvul. Utóbb, amikor látták, hogy a királynak nincsenek gyermekei, és már egyáltalán nem reménykedhet utódokban, ezek az előkelők megbeszélték és feltárták István előtt a dolgot, és bevallották, hogy unokaöccse, Béla, életben és Magyarországon van. Ő azt hitte, hogy megvakításakor annak idején meghalt, most e meglepetés nagy örömmel töltötte el, és azonnal magához hívatta. Megállapította, hogy csak a világtalanság ékteleníti őt, egyébként megjelenése tiszteletre méltó, tettben, szóban megfontolt, a legsúlyosabb ügyek intézésére is alkalmas, azt mondják, sírva fakadt, és sokáig ölelgette a fivérét, majd fiává fogadta, és maga mellé vette, hogy apja szívtelenségét jóvá tegye, azzal, hogy a királyságot rá fogja hagyni. Úgy hírlik, Pál püspök és Otmár ispán volt az, aki Bélát őrizte, és az első, aki a dolgot nyilvánosságra hozta. (95) A régi gyűlölködés, a gyanakvás elszállt, és a király szerette volna őt nemcsak ranggal, hanem fényes rokonsággal is megtisztelni, hogy azzal az emberrel szemben, akit a fiává fogadott, az atyai szeretet kötelességét is teljesítse. Legelőször is, nehogy Magyarország a fejedelmi törzs kihaltával árvaságra jusson, írt Uros császári grófnak, aki Macedónia tartományának örökös ura volt, hogy ha véleménye az övével egyezik, nagyon örülne, ha a köztük levő barátságot a rokonság kötelékével szorosabbra fűznék; ennek érdekében Béla fia számára feleségül kéri az ő lányát, akinek Ilona a neve, hogy e két ősi nemzetségből uralkodásra méltó utód származzék; a szkítáknak és a macedónoknak mindig is hasonló volt a virtusuk és a lelki nagyságuk. Uros elfogadta lánya számára ezt az előkelő állást, tudva, hogy István király halála után nyomban Pannónia királynéja lesz. Nem riasztotta vissza veje vaksága sem, mert apját, Álmost, és annak fejedelmi tulajdonságait egykor alaposan kiismerte Macedóniában, és mindig a legmeghittebb viszonyban állt vele. (100) Az esküvőt nemsokára fényes külsőségek között megtartották. Ebből a szerencsés frigyből született második Géza, akinek a király nagyon megörült. Bélát elküldte Tolnára, és hogy nejével tisztesen éljen, királyi járadékot rendelt neki, és nagyon szerette, mert tudta, hogy benne találta meg törvényes utódát.

Amikor Béláról még nem volt tudomása, gyermekei nem lévén, hivatalos rendelettel jövendő királlyá nyilvánította nővérétől, Zsófiától való unokaöccsét, Sault, akire az összes főpapnak és főúrnak föl kellett esküdnie. Amikor pedig Egerben súlyos betegségbe esett, és már a halálra gondolt, egyes összeesküvők királlyá választották a hiú reménytől elcsábított Bors ispánt és Ivánt. Aztán a király jobban lett, és ezekre főbenjáró büntetést követelt; Ivánnak fejét vették, Borsot Görögországba száműzték. (105) Az utódokat mindörökre kitiltották a királyi udvarból azzal, hogy ha valaki ezt megszegné, fővesztéssel bűnhődjék, vagy a családján ugyanúgy maradjon örökös bélyeg, mintha az oltárra és a szentélyre tüzet vetett volna. Ezért kellett Bélát a nyilvánosság elé állítani, mert megértették, hogy a királyt nagyon nyugtalanítja az utódválasztás. Béla előkerülése tehát az égető problémát megoldotta, és a király régi jókedve visszatért. De csak egy-két évet élhetett Bélával, mert korai halála félbeszakította a nem várt örömet; fékezhetetlen hasmenés támadta meg, és jobbulásáról kezdett lemondani. Élete bizonytalanná és kétségessé válván, a magyarok, akiket a kunok szertelensége régóta károsított, dühösködni kezdtek velük. (110) Ezek a király jóindulatától úgy elbízták magukat, hogy a legsúlyosabb bűnöket is nyugodtan elkövették, a magyarokat gátlástalanul zaklatták gyaláz-kodással, fosztogatással mindenütt. A dolog kiváltó oka Tatár kun vezér volt, aki a görög háborúban, amelyből kevesedmagával menekült meg, derekasan vitézkedett, és ezért oly nagy kegybe került a király előtt, hogy az senkiben sem bízott nála jobban. Az ő hűsége kedvéért oly sokat engedett meg a többi kunnak, hogy ez a féktelen és garázda népség kénye-kedve szerint bármit elkövethetett. Amikor az uralkodó állapota reménytelenné vált, a magyarok kezdtek velük gonoszkodni, és az elkövetett rablásokért behajtották a büntetést; emiatt támadt a zendülés, és sok kunt megöltek. Tatár az övéit ért bántalmakról értesülve elment a kissé jobban levő királyhoz, panaszkodott és lármázott az ártatlan kunok öldöklése miatt. (115) A királyt ugyan már szinte megemésztette a kór, de a módfelett kedvelt kunok panaszaira feljajdult, és megígérte, hogy ha egyszer gyógyulni kezd, minden egyes kunért tíz magyart büntet halállal. Egészsége felől jó reménnyel biztatta valamennyiüket, majd szavahihetőségének és jóindulatának jeleként jobbját nyújtotta, melyet a kunok egymást letaposva megragadtak, áhítattal csókolgattak, és akkora tömegben rohantak a kézcsókra, hogy a fekvőt majdnem agyonnyomták és széttépték. Ettől a tumultustól annyira kifáradt, hogy hasmenése kiújult, és hamarosan távozott az életből, királyságának tizennyolcadik, az üdvösségnek pedig ezer utáni százharmincegyedik évében. Halálában a bűnbánat jeleként szerzetesi csuhát kért. Testét Egerből Váradra vitték, és ott a legnagyszerűbb gyászszertartással megtisztelve elhantolták. Úgy gondolják, hogy halála második Honorius pápasága idején és második Lotár császárságának kezdete körül történt.

(120) István uralkodása alatt elhunyt Boemund, Antiochia fejedelme, aki Alexius konstantinápolyi császárral hadakozott. Az antiochiai uradalomban végrendeletileg Boemundot, Fülöp francia király lányától, Konstanciától született és unokaöccse, Tankréd gondjaira bízott fiát tette meg utódává. Negyedik Henrik háborút viselt Paszkál pápa és a rómaiak ellen. Az egyházi törvényhatóságot a pápától át akarta vinni Germániába, de nem tudta kicsikarni tőle, ezért elfogta a pápát meg a többi bíborost, és a szent hatóságot akaratuk ellenére magához ragadta. Ezekben az időkben a pisaiak a pápa kérésére jeles hadjáratot vállaltak a szerecsenek ellen, újonnan felszerelt hajóhadukra felültették az egész ifjúságot, elmentek a volterrai zátonyokhoz, és míg ott a hajózásra kedvező alkalmat várták, a luccaiak megtámadták őrizet nélkül maradt városukat. (125) Azonban a pisaiak kérésére a firenzeiek visszaszorították a luccaiakat, és épségben megőrizték számukra a várost, ennélfogva a pisaiak megszerezték a Baleár-szigeteket, ahonnan kikergették a szerecseneket, és nagy zsákmánnyal rakodva tértek haza. Az onnan magukkal hozott két vörösmárvány-oszlopot hazájuk megoltalmazásáért a firenzeieknek adták ajándékba, mely az isteni János szentélyénél ma is látható. Valamivel később a lateráni bazilikában zsinatot tartottak, mely a Henrik által kierőszakolt joghatóságot visszavette. Ebben az időben az elaggott Matild végrendeletében a római egyházra hagyott minden területet, amely Pisa, San Quirico, az Alpok és a tenger között Cepranóig fekszik; ennek az asszonynak a nagylelkűségéről, jóravalóságáról, bölcsességéről minden század beszélni fog. Az innenső Galliában, Guastallában egy másik gyűlés volt ezután, amelyen Aemilia városait, Piacenzát, Pármát, Reggiót, Mantovát és Bolognát közös határozattal elvették a ravennai érsektől, mert régóta lázadozott a római egyház ellen. (130) Továbbá – mert Henrik még Itáliában állomásozott és üldözte a pápai pártot – Gelasius pápa, aki Paszkál után következett, elmenekült a Galliákba, és ott élte meg utolsó napját. Jeruzsálemben pedig első Balduin halála után a királyságban második Balduin jött, aki Kaimot, a perzsák királyát csatában legyőzte és megölte, a damaszkusziak és ascalaniak királyát tönkreverte. A Gelasiust követő Calixtus Henriktől békét nyert, és az egyházzal kibékült császár visszament Germániába. Ebben az időben a keleti részeken hajnal tájban hat óra hosszat mérhetetlen tűz lángolt, míg egy nyugat felől támadt vihar bőséges esővel el nem oltotta. Palesztinában az Európából beköltözött keresztények napról napra fogytak, ezért Balduin sok Krisztus-hitűt hívott a Jordánon túli területről Jeruzsálembe lakni, és ezeknek mind polgárjogot adott. (135) Tyrust, Fönícia virágzó városát ekkor foglalták el a keresztények. Irgalmatlan tél következett, nemcsak a termés fagyott el, amiből szörnyű éhínség keletkezett, hanem emberek és barmok is egyformán odavesztek. Tyrust a lakosság óriási pusztulásával földrengés döntötte romba. Gelasius megválasztásával kapcsolatban az évkönyvek leginkább azt emlegetik, hogy a férfiakban és vagyonban egyaránt hatalmas Frangipani patríciuscsalád nem tudta elérni, hogy tagjai közül válasszanak pápát, ezért rohamot indított, betörte az ajtót, benyomult a Lateránba az ülésterembe, és az új pápát meg a bíborosokat mindenféle módon bántalmazta, Cinzio, a család feje, a főpapot földre rántva megrugdosta, majd megkötözve hazavonszolta; a felháborodott rómaiak felzendültek, a pápát kiszabadították Cinzio markából, és diadalmenetben visszavitték a Lateránba, de Henrik császár érkezésekor beugrott a Tiberisbe, a teutonok utánanyilaztak, és végül elmenekült Gaetába; a császár Móric bragai érseket állította ellenpápaként a városba, aki a császár távozása után a Frangipanik támogatásával nyilvánosan is gyakorolta a pápai tisztet; Gelasius Vilmos apuliai herceg és Róbert capuai fejedelem meg az aquilai Richárd katonáinak fedezete alatt visszajött a városba, de amikor Praxedis templomában mise közben a Frangipanik rátörtek, alig tudott barátai segítségével elmenekülni; erre (140) zavargás tört ki a városban, ő az ostiai úton elfutott Galliába, ahol a clunyi kolostorba méltóságához illőn befogadták, és ott, mint mondják, nemsokára távozott az életből. Valamivel előbb Alexius császárt szabályszerűen fia, Kaloiohannes követte. Apja a velencei flotta támogatásával háborút viselt az Apuliában és Szicíliában uralkodó normannok ellen, de mert Epirusban és Dalmáciában rosszul alakultak a dolgai, békét kötött velük. Ennyit a külföldi eseményekről.

Most szorít az idő, hogy visszatérjünk a magyar történelemhez, és nézzünk István utódja után, mert alaposan elkalandoztunk. Amint István nyilvánosan sokszor előre jelezte, végrendeletében a vak Bélát, unokatestvérét jelölte királynak. A felnyitott végrendelkező irat az utódláson kívül a vagyon háromnegyed részét testálta rá; a hagyaték fennmaradó része a szent egyházak és a szegények között került szétosztásra.

(145) A magyarok ismerték Béla kiválóságát és bölcsességét, ezért ugyanúgy szerették őt világtalanul, mintha ép lett volna, őérte fohászkodtak, és a királyválasztó országgyűlésen, ahogy István király óhajtotta, egyhangú szavazattal megválasztották királynak. Nem tudom, vaksága és apja hányattatása mekkora szimpátiát keltett iránta; mindenki azt várta, hogy kitűnő fejedelem válik belőle, mert úgy tartották, hogy az isteni gondviselés sokkal többet adott neki lelkiekben, mint amennyit a szerencse testiekben elvett tőle. Világtalanságát ő maga oly módon egyenlítette ki, hogy a tanácskozásokon és a határozathozatalban mindig részt vett. Döntéseit a józan ész ítélőszéke elé utalta, és annak parancsára figyelve attól mint orákulumtól várta a választ és a határozatot. Minden fontos ügyben az istent, pártfogóját, tanácsadóját, bíráját hívta, nehogy valamit meggondolatlanul, a mennyei és az emberi jóság ellenében tegyen, ezért Dávidnak ezt a mondását alkalmazta: Az úr megszabadítja az elfogottakat, az úr megnyitja a vakok szemeit; és ezt: Az úr volt az ő támasza, és bevezette őt kegyelme sokaságába, ágyéka gyümölcsét ültette székébe.

(150) Ilonától, a macedón Uros lányától, négy ragyogó tehetségű fia született; az elsőt Gézának, a másodikat Lászlónak, a harmadikat Istvánnak és a negyediket Álmosnak hívták. Miután a hatalmat átvette, csodás bölcsességgel intézett mindent, súlyos törvényeket hirdetett a gyilkosokra és az útonállókra, a főemberek indulatait lecsillapította, és mindenki iránt egyformán igazságos és jóindulatú volt. Legfontosabb céljának azt tűzte ki, hogy felszámolja a régi civakodásokat, lecsendesítse az országot, elejét vegye a hatalmaskodásnak és az erőszakoskodásnak, buzgón ügyeljen az isten tiszteletére; gyermekeit úgy nevelte, hogy ne csak neki legyenek kedvére, hanem az országnak is. Nagyon gyakran mondogatta, hogy az ember sokkal többel tartozik az istennek a bal-, mint a jó szerencséért, mert emez pimasszá és erőszakossá tesz, míg az a másik tapasztalttá és edzetté. Senkit sem hallgatott meg úgy, hogy szavaiból fel ne mérte volna az illetőt. Semmin sem csodálkozott, bármely sorsot kiegyensúlyozottan viselt. (155) Sokszor mondta, hogy a csapások szakadatlan sorából, amelyben született és nevelkedett, már korán megtanulta az önismeretet és a mindenre kiterjedő türelmet. Leginkább ezt szokta mondogatni: Tanuld meg elviselni és semmibe venni az emberi dolgokat, és hogy nem élvezi a jót, aki sohasem nyelt rosszat. A türelmetlenek, a fennhéjázók előtt felidézte vagy a maga, vagy az apja életét, mely emlékeztetéssel rájuk pirította puhány könnyelműségüket vagy izgágaságukat. Tettben, szóban komoly volt. Isten szerencséssé tette ellenségeivel szemben, akiket annyi csapással és szégyennel sújtott, hogy azok mindmáig nevetség tárgyául szolgálnak világszerte.

Mondtuk, hogy igazságossága és jósága jutalmául bőséges gyermekáldásban részesült, minek láttán a magyarok a királyné szavára felhevültek, és ellenségeit súlyosan megbüntették. (160) Azt mondják ugyanis, hogy a király rendeletére országgyűlést tartottak Arad városkában, ahol az elnöklő Béla, valamint a királyné és a gyermekek jelenlétében Ilona e szavakat mondta: Mondjátok meg, kérlek, hűséges férfiak, derék nagyurak, hogy ha a természet jóvoltából mindannyiunknak van szemünk, amely minket e fáradságos múlandó világban elirányít, miért látjuk Béla királyt vaknak, akinek a többieknél élesebben látónak és körültekintőbbnek kéne lennie? Kérlek benneteket, keressétek meg és mondjátok meg most, ebben a díszes gyülekezetben, hogy kiknek az ötletéből és vakmerőségével történt e gaztett, leplezzétek le ezt a rettenetes bűnt, és toroljátok meg az elkövetőkön, hogy többé senki se merjen kezet emelni a szentséges fejedelmekre. Isten kegyelme ugyan a veszteség kárpótlásaként két szem helyébe négy gyermeket adott, akiket itt láttok, az átkos tettet azonban mégsem szabad büntetlenül hagynunk, mert az utókornak e példából meg kell tanulnia, hogy ne nyúljon a királyokhoz, akiket istenként kell tisztelnie. Vessetek tehát véget a bűnös vakmerőségnek! A gyűlésben azonnal nagy zendülés támad erre, a gaztett elkövetőire mindenki büntetést követel; akit ott érnek, azonnal halállal sújtják. (165) A bosszúra szomjazó tömeg néhányat darabokra szaggat, sokat a vesztőhelyen kampóra akaszt; hatvannyolcat ölnek meg. Azokkal, akik nem vetkeztek súlyosabban, enyhébben bánnak el; közülük néhányat bilincsbe vernek, hogy örökös rabságban sínylődjön, a többit gyermekeivel, feleségével, rokonaival, pereputtyával együtt száműzik; az elkobzott vagyont szétosztják a templomok között. Béla a maga részéről nem helyeselte ezt a megtorlást, de a felbőszített sokaság dühét nem tudta megfékezni. A gyűlésen többször belevágott Ilona szavaiba, neje ingerültségét elítélte. Azt hangoztatta, hogy a túlzott bosszúszomj inkább asszonyos, mint férfias tulajdonság, de a szigorúságot eltűrte, nehogy fiaival hasonló történjék majd.

Ezután a ruténokkal és a lengyelekkel tört ki háború. Mert miután a magyarok kifújták a dühüket és összeszedték magukat, ez a nyughatatlan és kalandra vágyó emberfajta a száműzöttek kéréseitől és az irántuk érzett szánalomtól vezettetve a kegyetlenség és a mértéken felüli bosszúállás miatt újra mozgolódni kezdett. (170) Hozzájárultak ehhez a Leviatán-fiak, akik pártoskodásra bujtogattak. Boricsot, Kálmán fentebb említett fattyú fiát, naponta levelekkel nógatták az ország megtámadására, segítséget, katonai felszerelést ígértek, mert úgy hitték, hogy ő Kálmán törvényes gyermeke. Az alaposan fölheccelt Borics a ruténok fejedelmétől kért segítséget, csapatot verbuvált, ahonnan csak tudott, de mert a rutén erőket kevesellte Magyarország megtámadására, lengyel támogatást is szerzett. Megindult hadával, és már megközelítette Magyarországot, azt a folyót, amelyet Sajónak neveznek. A király nem akart késlekedni e veszedelemben, gyorsan sorozást tartott, és akkora sereget szedett össze, amekkorát az ellenfél megfékezésére és a pártoskodás elnyomására elegendőnek tartott. A főurak ingadoztak, főleg azok, mégpedig nem is kevesen, akik kedvelték a zavargásokat. (175) Ezért mielőtt Borics ellen a tábort megindította volna, gyűlést tartott, amelyen tüzetesen megvizsgálta, hogy vajon a főemberek Boricsot Kálmán törvényes fiának vagy házasságtörés szülöttjének tekintik-e. Az ország dolgával becsületesen törődő előkelők azt válaszolták, hogy ők már rég tisztában vannak azzal, hogy Borics házasságtörésből származik, nem Kálmán királytól született, és semmiképpen sem méltó a koronára. A pártosok néhány vezetője erre morgolódni kezdett, kijelentette, hogy Borics törvényes házasságból született, Kálmán előtt a rutén asszonyt hamisan vádolták, és a házasságtörés gyalázatát isteni és emberi tisztesség ellenére kenték rá; a király néhány bizalmasa találta ki az egészet, hogy szegényke ellen gyűlöletet ébresszen, hogy férje ne szeresse őt, főleg pedig, ha gyermekeket kapna tőle, azokat mint ruténokat, akik vele szemben mindig ellenségesek voltak, ne kedvelje meg. Erre a beszédre sokan, a könnyelműek és állhatatlanok, a pártütőkhöz csatlakoztak, és azok számát növelték. (180) Béla ennek tudatában nem akart tovább habozni, nehogy a pártosok és árulók megugorjanak és átszökjenek Boricshoz, ezért még ugyanazon a gyűlésen meg akarta őket büntetni; így látták helyesnek barátai és más előkelők is. Jelt adott tehát, hogy az árulókat, akik ott sétálgattak a gyűlésben, és akik az ország vesztét akarták, rögtön sújtsák halálbüntetéssel, nehogy a dolog elodázgatása egész Pannóniának súlyos kárt okozzon. Az összeesküvőket azonnal megrohanták; nagy zűrzavar támadt. Ezek védekezni akartak, szökni próbáltak, de a nyílt színen megölettek. A hűtlenséggel vádoltakat odahozták, a pártoskodók vezetőit mindenütt felkutatták, és bűnüket rájuk bizonyítva lefejezték őket. Lambert ispánt, aki a király lábaihoz menekült, a hitszegésen felháborodott tulajdon testvére rángatta el onnan, és verte agyon egy letört székdarabbal bezúzva a fejét. (185) Ennek fiát, Miklóst, a középre állította, és a trónus előtt lefejeztette. Ugyanott ölték meg az Ákos nemből született Majnaltot és a nemesek sokaságát. A többi összeesküvő reményét elveszítve nagy csoportban félrevonult, seregbe tömörült, és úgy döntött, hogy mielőtt elesik, megtámadja a királyt, hogy ne vesszen el bosszulatlan, mert arra számított, hogy ha az uralkodót megöli, az ellenfelek haragja nyomban lecsillapul. E pártütők feje az ősi Simádi famíliából származott Tódor volt, továbbá Folkus, Titusz és Sámson, akinek nemes és hős lelkű fiai, Tamás és Torda nagyban növelték vakmerőségét. A zűrzavar lecsillapodtával az összeesküvők külön gyülekeztek, a király pedig seregét a Sajó folyónál helyezte el. Az ellenfél a közelben, a folyón túl állt. Sámson és társai úgy tervezték, hogy ócsárolni fogják a királyt, hogy a csúfolódással felbosszantva rávegyék az ellenséggel való összecsapásra. (190) Ezért Sámson odament a király sátrához, amelyben az az előkelőségekkel különböző dolgokról beszélgetett. Odalépve így szólt hozzá: Mit keresel itt, hitvány kutya, amikor már elérkezett eltakarodásod ideje, hiszen az országláshoz sokkal jobban illik Borics éleslátása, mint a te vakságod. Apád példája szerint neked is inkább klastromban volna a helyed, mint az emberi ügyek kormányánál. Ki fog, te nyavalyás, eztán a te vezérleted és parancsnokságod alatt szolgálni, ha saját magadat sem tudod vezetni? Ó, emberi vakmerőség és veszett szemtelenség! A király körül álló főemberek e szavakon felbőszültek, és Ottó fia, János vezetésével, aki királyi jegyző és somogyi prépost volt, meg Bod ispán biztatására nekirontottak Sámsonnak. Ámde ez gyorsan sarkon fordult, lóra pattant, és futva mentette az életét. Azoknak hamarjában nem volt kéznél a lovuk, és ordítozva gyalog kergették Sámsont. (195) Bod ispán egyik nekivadult embere a kavarodásban felkapott egy lándzsát, nagy hirtelen felugrott egy nyergeletlen paripára, és a többiek példájára a Sajó folyóig kergette a menekülőt, és amikor az beugrott a vízbe, hogy átússzon, hátulról súlyosan megsebesítve keresztülütötte. Tódor és a többi összeesküvő hajóra szállt, hogy megszorult társát kihúzza, de nem ért oda időben; az sebesülten, vaspáncéllal terhelve elmerült. Borics már a folyó közelében járt, a parton hozzálátott a táborveréshez, és amikor látótávolságba került, a magyar főemberek a ruténok meg a lengyelek vezéreivel kölcsönös becsületszó mellett tárgyalni kezdtek, ahol is Bod ezt a beszédet mondta: Mi dolgotok velünk, polyákok? Miért támadtatok a földünkre, ruténok? Határainkon béke honolt, közöttünk nem történt jogsértés, ami miatt a szomszédoknak hadakozniuk kellene. Pannóniában nincs különbség lengyel meg magyar között; ugyanezt mondhatom a ruténokról. És mert mindannyian szkíták vagyunk, nemcsak a vendégbarátság jogán fogtuk pártját egymásnak kölcsönösen, hanem a rokonság miatt is. (200) Most egy fattyú kedvéért igazságtalan és istentelen háborút indítotok ellenünk, karddal, gyújtogatással kegyetlenkedtek. De ha tudnátok, hogy milyen okból vállalkoztatok erre a hadjáratra, azonnal tábort bontanátok, és ki-ki hazamenne. Ha nem tudnánk biztosan, hogy Borics nem Kálmánnak, hanem egy házasságtörőnek a fia, sohasem adtuk volna magunkat egy vak, jóllehet bölcs és jó fejedelem uralma alá. Jobban szerettünk volna ép szemű, mint világtalan urat, de mert ilyet nem találtunk, hogy királyaink legszentebb sorát fattyúvérrel be ne mocskoljuk, Bélához, Kálmán unokaöccséhez fordultunk, hogy igaz és legitim urunk legyen. Az egész nép egyetértésével megválasztottuk, és minden királyi felségjelvénnyel megerősítettük Bélát, akit István ajánlott nekünk. (205) Ezt pedig azért tettük, mert Kálmán és István király, aki a saját vére ellen dühöngött, szerencsétlen volt; embertelen kegyetlenségéért magtalan lett, úgyhogy nem volt gyermeke, akire az országot törvényesen ráhagyhatta volna, hacsak nem fordul azokhoz a rokonaihoz, akiket előzőleg megvakítottak. Bajainkról nem szívesen beszélünk. Sokszor hallottátok, hogy Kálmán megvakította testvérét, Álmost, és annak fiát, Bélát. Két felesége volt; egyiktől Istvánt nemzette, aki nemrégiben uralkodott, a másiktól, aki rutén volt, egyet sem azon kívül, aki házasságtörésből fogant, akit ránk akartok erőszakolni, és mindez a napnál is világosabb, hiszen a házastársi tisztesség meggyalázásán fölgerjedve visszakergette őt Ruténiába. Ez elkotródása után Boricsot szülte, akit törvény ellenére, sőt az istenek és a királyi szellemek ellenére fölibénk akartok állítani. Ezért, ha valaha is ismertétek a békét és az igazságot, ha valaha is tudtátok, mi a vendégszeretet, a barátság, az emberség, kérjük, hogy vigyétek vissza ezt a fattyú királyt, akit hoztatok. (210) Boricsot, akit némelyek felelőtlensége meggondolatlanul meghívott az uralkodásra, fordítsátok vissza, vagy ha vonakodik, hagyjátok magára, vonjátok meg tőle a segítséget, amelyet hoztatok, ne háborúzzatok az égiek akarata ellenére, és azt se higgyétek, hogy a magyarok lustaságból, gyávaságból vagy nemtörődömségből el fogják felejteni a sérelmet. Inkább szívességből legyetek jó-indulatúak és békések, mint erőszak hatására. Ha nem így tesztek, kedvünk ellenére bár, de mégis azzal az elhatározással szállunk szembe veletek, hogy inkább itt pusztulunk egy szálig, mintsem hogy eltűrjük a fattyú királyt, akit idehoztatok.

A lengyel és rutén főemberek ennek hallatára azonnal elálltak a szándékuktól, rögtön megértették, hogy becsapták őket, és azt felelték, hogy egy sincs köztük, aki igazságtalan háborúban harcolna a magyarok ellen. Megvallották, hogy félrevezették őket, de mert az összeütközés még nem történt meg, föleszmélésükre még megvan a lehetőség. Nem kívánják megsérteni a régi barátságot és szeretetet, ezért megígérik, hogy holnap feloszlatják az igazságtalan katonáskodást. A vezérek betartották a szavukat, fölszedték a tábort, és mindkettő hazavonult. (215) Borics mellett csak közkatonák és közrendűek maradtak, sokan, mert a többiek megutálták megbélyegzett nevét. A lengyelek és a ruténok, akik vele maradtak, átkeltek a folyón, Borics harcra ösztökélte őket, és vezérletével a parton megütköztek a magyarokkal. Béla vak létére is a legokosabban vezette hadba a sereget, a két szárnyra erős vértes lovasságot állított, mely az íjászok és könnyűfegyverzetűek rohamát könnyen ki tudta állni, odahelyezett két másik zászlóaljat is, hogy a kellő létszámot elérje. A csata hevében bekerítettek és nagy részben levágtak néhány lengyel segélycsapatot. A ruténok, akik négyszögű hadtestben eddig rendíthetetlenül verekedtek, ettől megijedtek, rendjük felbomlott, és hátat fordítottak. (220) A magyarok üldözték őket, és nagy pusztítást végeztek közöttük, meg akarták semmisíteni az ellenséget. Annyi vért ontottak, hogy Boriccsal kevesen maradtak meg, mert a szanaszét menekülők a parasztok kezébe estek, akik kíméletlenül felkoncolták őket. Azok közül, akik a csatában szépen viselkedtek, dicsérik Miksát, Gabot és Bátort, akik a leöldösött tömegen kívül rengeteg foglyot is ejtettek, páncéljuk és fegyverük csöpögött az ellenséges vértől. Miksa Tódort, az egész baj szerzőjét, Vasas Vitálist, Gab a krakkói ispán testvérét, Bátor pedig Andrást vezette fogolyként Béla elé, kik mindannyian az összeesküvés vezetői és a haza ellenségei voltak. Béla nagyon boldog lett, az ország érdekében helytálló tiszteket megdicsérte, és nemcsak a zsákmány nagyobb részével jutalmazta meg őket, hanem falvakkal és mezővárosokkal is. (225) Azután hálát adott az istennek, minden oltárnál misét tartott, minden városban könyörgéseket rendelt el. Ez az ütközet az isteni Magdolna ünnepnapján ment végbe; ezt a napot az állami ünnepek közé iktatták, és a közjónak szentelték. Az ellenséges zászlókat mindenfelé kifüggesztették a templomkapukon, leginkább Magdolna egyházaiban, akinek segítségével aratták ezt a fényes diadalt. A foglyokat odaadták a győzteseknek, kivéve az összeesküvőket, akiket törvény szerint büntettek meg, és kerékbe törték őket, mint az útonállókat. Ez a győzelem akkora dicsőséget és tekintélyt szerzett a királynak, hogy egyedül csak őt tisztelték, és mindenki azt hirdette, hogy nem vak, hanem nagyon is szemes, és az isten tartotta meg az uralkodásra. (230) Ezért ettől kezdve a magyarok szívesen engedelmeskedtek neki, híven teljesítették minden parancsát, a szomszédok is mindenfelől követeket küldve kérték tőle a békét. Miután a király ezzel a háborúval felszámolta a pártoskodást, a legnyájasabbnak és a legpártatlanabbnak mutatkozott. Mindenkinek megparancsolta, hogy maradjon rendben és békében, és a korábbi érdekcsoportok emlegetését rendelettel eltiltotta.

Az ország nyugalmának visszaszerzése után Béla visszavonult, többnyire barátaival lakomázott, és sok éjszakát töltött tívornyázással, aminek az lett a következménye, hogy magyar szokás szerint részegeskedésbe esett, mely szándékos őrültség korábbi erényeit meglehetősen elpuhította. A szemérmetlenül kéregető udvaroncok a sok bortól eltompult király elé léptek, és a mámor meg a részegség hatása alatt gyakran olyasmit eszközöltek ki, amit méltánytalannak kellett tartani. Aztán, amikor a bódulat elszállt, nem egykönnyen lehetett visszavonni vagy érvényteleníteni azt, amit borgőzös állapotban megengedett és elrendelt, amiből aztán sok kellemetlenséget és szégyent szerzett magának. (235) Ezt a hibát királyi felségben annál feltűnőbbnek és súlyosabbnak szokás tartani, mennél nagyobb a méltósága. Részeg cselekedetei közül egyet említenek leginkább; egy lakomán pityókás engedékenységében kiszolgáltatta ellenségeiknek Pócs és Saul szerzeteseket, akik nagy hirtelen megölték őket, ami örökös gyalázatot hozott rá. Egyébként a kortársak minden tekintetben dicsőségre méltónak tartották. A zabálástól és a tunyaságtól, amit a vakság még fokozott, vízkórságba esett, mely betegségtől elgyengülve uralkodásának kilencedik évében és tizenegyedik hónapjában, az üdvösségnek pedig ezer fölötti száznegyvenegyedik esztendejében február idusán kénytelen volt engedni a természet parancsának. Testét Fehérvárra vitték, ahol négy életben levő gyermeke és felesége, Ilona, jámborul és tisztességesen eltemette, és egész Magyarország megsiratta.

Azt mondják, Béla uralkodása alatt történt, hogy a Tiberisen túli vidékről származó Ince pápa, aki Honoriust követte, a San Germánónál táborozó Rogeriust váratlanul megtámadta, megkergette, és a várost elfoglalta. (240) Később azonban, amikor Rogeriust Gallucciónál vette ostrom alá, annak fia, Vilmos, Calabria hercege nemcsak legyőzte, hanem a bíborosokkal együtt el is fogta. Aztán tisztelettel elbocsáttatva visszatért a városba, ahol ott találta Anaklét ellenpápát, aki a templomokból összerabolt hatalmas pénzzel megvesztegette a rómaiakat, magához ragadta a pápai hatalmat, úgyhogy ettől való félelmében kénytelen volt eltávozni Rómából. Szökve menekült a túlsó Galliába. Eközben a két Szicília királyának nevezett Rogeriust az ellenpápa a maga oldalára vonta. Ince Clermontban egyházi zsinatot tartott; itt az ellenpápát követőivel együtt kiátkozta. A hívek érdekében felkereste Fülöp francia és Henrik brit királyt, majd Lotaringiába ment, és ott találta a germánok által római királlyá választott Lotárt. (245) Megígérte neki, hogy felszenteli a császárságra, és ezzel rávette őt, hogy a jeruzsálemiek megsegítésére hadjáratot indítson; Lotár ezért visszahelyezte őt a Lateránba, és így nem érdemtelenül koronázta császárrá Rómában. Majd Pisában tartott zsinatot, amelyen megint kiátkozta az ellenpápát. De egyes patríciusok Rogerius király segítségével újból fellázasztották Anaklétot a pápa ellen, erre Lotárt visszahívta, és az bevonult Rómába. A pisaiak nagy flottát állítottak a pápa oldalán, amellyel megtámadták Campaniát és Calabriát. A pápa és a császár egyszerre üldözte Rogeriust földi és tengeri háborúval, és elszedték tőle, amit csak birtokolt Itáliában. Sok várost erővel elfoglalva leromboltak, és végül Rogeriust arra kényszerítették, hogy menjen át Szicíliába. Raimo császári grófnak a pápa Apulia hercegi címét adta, és néhány német századdal a tartomány élére állította. (250) Lotár Germániába visszatérőben Veronában meghalt. Ázsiában pedig meghalt Balduin, és a jeruzsálemi királyság vejére, Falco anjou-i grófra jutott. A Perzsa-öböl mentén lakó törökök nagy sereget vittek Antiochia környékére, Falco ezeket megtámadta, háromezret levágott, ugyanannyit elfogott, és visszahúzódott Jeruzsálembe. Alaf török fejedelem e vereségen felindulva babiloni segítséggel megtámadta Edesszát, Mezopotámia városát, amelyet Balduin a testvérétől, Gotfrédtől szerzett volt meg. A város elfoglalása és irgalmatlan szétdúlása után a barbárok egy szálig lemészároltak minden keresztényt, aki az igaz hitet nem volt hajlandó megtagadni. Az asszonyokat és tisztes matrónákat hitünk meggyalázására az isteni Keresztelő oltárán erőszakolták meg. Falco meghalt egy vadászaton, amikor egy nyúl kergetése közben a lova felbukott, és az országot fia, Balduin kapta meg. (255) Most sürget az idő, hogy térjünk a vak Béla utódára, és kövessük, amennyire lehetséges, rendben a magyar történelmet.

Béla halála után a főemberek egybehangzó akaratából és a község szavazatával az ország trónjára elsőszülötte, a serdülőkorból még ki nem lépett Géza emelkedett, mert kiváló tehetségűnek és emberségesnek látták, és úgy vélekedtek, hogy inkább az isten adta nekik, mint ők keresték. A kamaszt tehát nagy tetszéssel, örömteli tapssal királlyá nyilvánították és megéljenezték. Valamivel később Fehérvárott az isteni Cecília ünnepén szabályosan megkoronázták. Hatalomra kerülve a legkiválóbb tanácsosokat választotta, semmit sem tett a püspökök és az előkelők megkérdezése nélkül, és oly buzgón gondoskodott az országról, hogy meghazudtolta a korát. Odafigyelt az idősek tanácsára, megejtő kedvességgel és nyájassággal kérlelte őket, hogy ne hagyják magára őt és az országot.

(260) Még nem telt el egy év tisztének felvétele óta, és már kitört a háború az alemannokkal. Okát a nyughatatlan Ausztria szolgáltatta, mely mindig kész a háborgásra. Ugyanis Ausztria hercege, valami Henrik, eszébe idézte az ősi gyűlölséget, amely az ausztriaiak és a magyarok között régóta fennállt, és amikor megtudta, hogy Pannónia királysága egy kisfiú kezére jutott, úgy gondolta, hogy itt az alkalmas idő Magyarország felforgatására, és súlyos háborút indított. Jó lehetőséget kínált neki az a segítség, amelyet korábban még sohasem élvezett, tudniillik ő lett az árva Oroszlán Henrik gyámja, aki egész Szász- és Bajorország fölött uralkodott. Nerri habozott tehát, hogy a szászok és a vindeliciaiak, továbbá az urasága alá eső noricumiak segítségével megtámadja a Pannóniákat. Megkapta harmadik Konrád római császár csapatait is, akit hadi szövetségesül hívott. (265) Konrád megígérte, hogy erre az expedícióra két légiót küld, hogy az alemannok ősi ellenségeit, a magyarokat eltöröljék a föld színéről. Henrik, mielőtt az országot megrohanta volna, először Pozsony bevételére gondolt, tudva, hogy abból a várból egész Magyarországot könnyen háborgathatja. Julián grófra azt a feladatot bízta, hogy bármi lehetséges módon foglalja el Pozsonyt. Ez Rápolt alemann vitézt kitanította egy cselre, lovasságot adott mellé, és arra utasította, hogy hajnal előtt sietős utazást tettetve menjen a városhoz, foglalja el a kaput, és tartsa mindaddig, míg ő a leshelyről oda nem siet. Amit sem sejtő pozsonyi őrök a csaló Rápoltot és kísérőit befogadták, hiszen addig háborúnak híre sem volt; ezek aztán a megbeszélés szerint elfoglalták a kaput meg a tornyot, és onnan jeleztek a társaiknak, amit Julián meglátott, tekintélyes lovassággal azonnal a kapuhoz vágtatott, aztán benyomult a főtérre, és felvonult a csapatával. (270) Amikor riadalom támadt, a városbeliekkel letetette a fegyvert, kijelentette, hogy bajtól nem kell tartaniuk, és becsületszóra megígérte, hogy a barátság sértetlen marad, majd összehívta a szenátust, és előadta jövetele okát. Az alemannok lakta város e szavakra azonnal megbékélt, és a németek szolgálatába állt. Magyarországon rögtön elterjedt a hír, hogy a németek elfoglalták Pozsonyt, és ettől egész Pannónia felzajdult. Pozsony elfoglalása után mindjárt megkezdődtek az alemann portyázások, amelyek nemcsak a felső, hanem az alsó Pannóniát is súlyosan nyugtalanították.

Az ifjú szíve vele született bátorságában nem rezzent meg ettől. (275) Mindenekelőtt összehívta a tanácsot, az atyákat tájékoztatta a súlyos helyzetről, és véleményt kért; közös egyetértéssel felvették a harcot, és minden egyes főpap, nemes, hatalmasság parancs szerint fegyvert fogott. Sorozást tartottak, házanként mozgósították a férfiakat erre a nagyon is kényszerű hadakozásra. Géza népes és lelkes katonasággal dicsekedett, és az újonc megindította a tábort a császári sereg ellen, mert tudta, hogy sokkal nagyobb dicsőséget szerezhet a győzelemmel, mint megaláztatást a vereséggel. Ha ugyanis győz és a német cézárt megszalasztja, többet tett a koránál, míg viszont ha veszít, ifjú kora és helyzete minden dicstelenség alól mentesíti. Amikor az előkelők előhozakodtak a veszély nagyságával és az ellenfél erejével, hiszen a szászok és a germánok fékezhetetlen hatalommal rendelkeztek, hogy a vindelicusokról és a noricusokról ne is szóljunk, ő – mint mondják – azt felelte, hogy mellette isteni pártfogás és szent katonaság áll, és ő a mindenható Krisztus jogara és zászlaja alatt szolgál. (280) Azt a rendeletet is kiadta, hogy amíg a háború sikeresen be nem fejeződik, minden pap minden oltárnál naponta könyörögjön égi segítségért, és elsősorban az isteni szűzhöz, a magyarok különös patrónájához imádkozzon, mert ezt az országot a mennybeli István király testamentumában az ő pártfogásába ajánlotta. A király a nép előtt olyan bátornak mutatkozott, úgy fellelkesített mindenkit – még a közlegényeket is – a katonáskodásra, hogy a lagymatagokat is egyszeriben felhevítette. A fiatalember lelki nagyságát látva az idősebbek valamennyien kénytelenek voltak lelkükben megerősödve fogadni a háborút, amellyel a gyermek bátran szembenézett. A kapitányok, a századosok, a főtisztek, a századok és az ezredek belepirultak abba, hogy a veteránokat egy újonc bátorítja.

Felkerekedik a táborral, és Ausztria felé indul. Amikor az országhatárhoz ér, elébe kerül egy nemes arcú, tekintélyes külsejű ember, akinek Göncöl a neve, a szkíta meg a német nyelv tudója, jelenti, hogy az ellenség a közelben van, és igen kis létszámú, mert azok, akik a kisegítő csapatokat ígérték, az ígért létszámot még nem teljesítették; (285) ezért most van itt az ideje az összecsapásnak, mielőtt a többiek megérkeznek; habozás nélkül meg kell ragadni az alkalmat, és semmiesetre sem szabad elszalasztani a küszöbön álló biztos győzelmet. A király megbeszélést hív össze, bevezeti az embert, és elmondatja vele ugyanezt. Miután ez megtörténik, a kapitányokat felszólítja az azonnali csatára. Kijelenti, hogy ez itt az isten angyala, a bekövetkező győzelem hírnöke, ezért nem szabad késlekedni, hanem mindenütt ki kell adni a parancsot a fegyverfogásra. A többiek is azt tartják jónak, ha merészséggel megijesztik az ellenfelet, tehát egyetértésben csatába indulnak. (290) A németek még el sem érték a határt, ezért a tábort harcra kész menetben azon túl vezetik ellenük; amikor az ellenséghez látótávolságba érnek, mindkettőjüknek csak annyi szünet jut, amennyi a hadrend felállításához szükséges. A magyar két könnyű hadoszlopot állít a két szárnyra, melyek mögött a vasas lovasság helyezkedik el; középre vértesek négyszögű seregét állítja, amelyet jobbról, balról kettős gyalogoshadtest védelmez; ezután következik az erős hátvéd. A németek hasonló alapossággal rendezik el a soraikat, magas lovaikon ülve úgy állnak ott, mint az óriások, és a magyaroknál többen vannak. Géza a lehető leggyorsabban megadatja a csatajelet; egyforma dühvel rontanak egymásnak. Az alemannok nemcsak fegyverrel támadják a magyarokat, hanem ordítozással és káromkodással is, hogy bátorságukat megtörjék. A magyarok viszont csata közben a mindenható isten és a hatalmas anya segítségét hívják, patrónájukért kiáltoznak. Az alemannok, akik nemigen alkalmaznak könnyűfegyverzetű lovasságot, hanem a páncélos lovasokat kedvelik, rögtön hátraszorítják a besenyők és a székelyek sorait, amelyekről mondtuk, hogy a szárnyak előtt vonultak fel. (295) Ezek ugyanis a magyar hadak előtt szoktak járni, és ekkor, mint birkák a farkasok előtt, az első összecsapásban hátat fordítottak, amikor még a magyarok nem is bocsátkoztak csatába. Ezek övéik menekülésének láttára az ijedtségtől némileg megtorpannak; amazok nekirugaszkodnak, nekibátorodnak, ahogy az ellenség megzavarodását és a futó sorokat meglátják. A magyarok azonban gyorsan visszanyerik a bátorságukat, makacsul ellenszegülnek, azok viszont az első rohamban kitombolták magukat, és eléggé kifáradtak; ezért kezdenek jóval lanyhábban verekedni. A király nagybátyja, a bán, aki ismeri az emberi természetet, és aki a középső hadtestet vezérli, hirtelen nekiugrat a királyi lovassággal, amely veteránokból áll, és szorongatott bajtársai segítségére siet, óriási rohamot intéz az ellenségre, amelyben a düh már alábbhagyott, és akkora erőfeszítéssel veti magát a küzdelembe, hogy az első összecsapásnál sokat megsemmisít, a többit hátraszorítja. Henrik, Ausztria hercege, aki a győzelmet már a kezében látta, a tartalékot mozgósítva siet segíteni, és megújítja a kegyetlen verekedést. (300) Az előkelők és a kapitányok egyetértésével a király a két erősen ingadozó szárnyat haladéktalanul megerősíti, visszafordítja az ellenség felé, és mert látja, hogy az ellenfél már a tartalékra szorult, ő maga is megindítja a hátvédet, így mindenütt szörnyű küzdelem folyik, ömlik a vér. A germánok meg a szászok mindkét szélen engednek, a visszafordított szárnyak kezdik bekeríteni őket, és mindkét oldalról súlyos sebeket kapnak. Henrik hadtestét a veterán légiók nagy öldöklés után hátrálásra kényszerítik, aztán az alemannok nyílt futásnak erednek. Menekülés közben számlálhatatlan tömeg kerül kézre, melynek egy részét levágják, egy részét elfogják. Henrik a nagyobbrészt sebesült többiekkel kiszorul a táborból, csúfosan megszalad, és vakmerőségét átkozva visszavonul Ausztriába. Az alemannok közül hétezer, a magyarok közül háromezer halottról beszélnek. Ebben az ütközetben az alemann Rápoltot, akiről említettük, hogy éjszakai cselvetéssel Pozsonyt elfoglalta, Uros lovag, Ottót pedig Gábor elfogta. (305) A király a győzelem birtokában kifosztotta az ellenséges tábort, egész seregével visszatért Magyarországra, és a zsákmányolt zászlókkal a templomokat gazdagította. Istennek hálaadó könyörgéseket rendezett, és az ország összes bazilikájában misét mondatott. Ez a győzelem akkora hírnevet szerzett neki, hogy a germán hatalom csak ezt a fiúcskát rettegte. Henriket is megszállta a félelem, úgyhogy nemcsak Magyarországot nem merte többé ingerelni, de még attól is tartózkodott, hogy a határszéli falvakhoz nyúljon. A magyarok inkább az isteni kegyelemnek és az ifjú szerencséjének tulajdonították ezt a diadalt, mint maguknak. Azt beszélték, hogy a nap harmadik órájától estig mindkét fél teljes erőbedobással verekedett, ők eleinte hátráltak, de aztán az ellenfél szerencséje lehanyatlott, ők pedig makacs kitartással győztek. (310) Az évkönyvek említik, hogy e háború után a Pannóniákat kegyetlen éhínség látogatta meg, amely mindenfelé tombolt, és nagy tömegeket elemésztett. Ebben az időben, Lajos uralkodása alatt, a Galliákban olyan hosszú és perzselő hőség dúlt, hogy a föld számos helyen kigyulladt, megijesztve és elpusztítva a lakosokat, az éhínség tehát ebből a hőségből eredt. Ezekben az időkben zajlott le Konrád császár átvonulása, amely egyháziaknak és világiaknak nem csekély kárt okozott, de úgy gondoljuk, hogy mielőtt továbbmennénk, erről előbb egyet-mást el kell mondanunk, hogy a dolog érthetőbb legyen.

Harmadik Lucius pápasága idején ragyogott Bernát clairvaux-i apát, aki Krisztus forró szeretetétől vezettetve szinte minden fejedelmet fölkeresett, hogy a Szíriában és Palesztinában szenvedő keresztényeket a szerecsenek ellenében erős sereggel támogassák, ne engedjék meg, hogy az isteni sír őrizőit a szent városból kikergessék. Ez ösztökélésre elsőként a sváb nemzetiségű Konrád császár lépett be a szent seregbe. (315) Közben Rogerius, Szicília királya, a pápák hanyagsága révén visszajött Itáliába, és amit elvesztett, mind visszavette, aztán hatalmas hajóhaddal átkelt Afrikába, a líbiai királyt adófizetőjévé tette, és több mint harminc éven keresztül szedte is onnan az adót. Tehát Konrád óriási keresztes haddal elindította a táborát Germániából, és a Duna mentén vonulva megérkezett Magyarországra, ahol valószínűleg a régi ellenségeskedésre emlékezve nem zarándok hadvezér módjára, nem Jézus Krisztus katonájaként, hanem mint bősz ellenség meg akarta ragadni a bosszúállásra kínálkozó alkalmat. Először ugyan szívélyes levélben eszközölte ki Géza engedélyét a Magyarországon való átutazásra, utóbb mégis az illendőnél kevélyebben haladt az úton. Bár azt állította, hogy szentséges vállalkozás kedvéért indult idegen földre, útravaló meg kegyes támogatás fejében mérték fölött zsarolt ki pénzt a templomoktól, zárdáktól, ispotályoktól, számos bazilika és kegyhely pedig félelmében fizetett neki. Géza és a többi pannon nem nézte ezt jó szemmel, ámde a szentséges vállalkozás kedvéért eltűrte, adománnyal, elemózsiával támogatta, és a vendégbarátság és istenszeretet egyetlen kötelességét sem mulasztotta el. (320) Konrád Mysián és Macedónián átutazva elment Trákiába, Konstantinápolyhoz, hogy második Emánuel görög császár segítségével kényelmesen átkeljen a trákiai Boszporuszon. A szélhámos Emánuel rábeszélésére seregével átkelt Ázsiába, megtámadta Iconiumot, mert az megígérte, hogy Konstantinápolyból teljes ellátásra számíthat, minthogy azt máshonnan nem tudta beszerezni. Amikor az alaposan megerődített város ostromához hozzáfogott, a görögök aljas császára a liszthez mindig gipszet kevert, mert féltékenységből el akarta veszejteni a római fejedelem seregét. A katonák a hamisított ételtől sorra megbetegedtek és zömmel elpusztultak. Konrád ezért kénytelen volt hamarosan eredménytelenül visszatérni Germániába. Hadjáratának az volt az egyetlen eredménye, hogy Balduin, a negyedik jeruzsálemi király, a császár érkezésétől úgy felbátorodott, hogy a régóta ostromlott Ascalant bevette, miután nem sokkal korábban az ősrégi, de lakóitól elhagyott Gáza várost újjáépítette, és mint mondják, letelepedés végett átengedte a templomos testvéreknek. (325) Ugyanebben az időben a török satrapákat is meg merte támadni, akik erősen szorongatták a jerikóiakat, ütközetben legyőzte őket, és azt mondják, ötezer török esett el. Emellett fényes győzelmet aratott a Jeruzsálem vidékét állandóan háborgató Noradin damaszkuszi kapitányon is, akit Damaszkusz faláig kergetett. Konrádról ennyit.

Lajosról, a gallok királyáról kell beszélnünk, aki ugyanezen idő tájt, Konrád után indult jeruzsálemi expedícióra, és Magyarországon áthaladtában sokkal nagyobb gonddal őrizte a barátságot. Azt beszélik, hogy a Pisából származott harmadik Eugén pápát a pártos rómaiak kiűzték Rómából, ő elment a Galliákba, egyrészt, hogy a szentséges Bernát atyát meglátogassa, aki őt felszentelte volt, másrészt, hogy az isten tiszteletének hódoló Lajos királyt rábeszélje egy palesztinai hadjáratra, és a hadvezért Krisztus keresztjének jelével megjelölje. A király magasztos lélekkel elvállalta ezt, és hogy ne gyötörje seregét hosszadalmas hajókázással, a raetusokon, vindelicusokon, pannonokon, aztán a mysusokon és macedónokon át vonult Konstantinápolyba Emánuelhez. (330) Azon idő alatt, amelyben Magyarországon haladt át, Géza a legnagyobb tisztelettel látta, mert nem sokkal Konrád után minden tekintetben egy jámbor katonaság szentséges vezérének mutatta magát. Seregét akkora szigorral irányította, hogy a leghitványabb parasztot sem károsították meg, egyetlen marhát sem hajtottak el, a katonáknak minden erőszakoskodást megtiltott. Ezzel a páratlan emberséggel párosuló önmérséklettel úgy megkedveltette magát a magyarokkal, hogy pihenés címén a király meg a többi főnemes egypár napig, a szükségesnél valamivel tovább is megtartóztatta Magyarországon. Azt mondják, Gézának ekkor született egy takaros fiúgyermeke, akit a szentelt forrásvíz Lajos király bizonyságára tett kereszténnyé, és ez áldott komaság jogán Géza tisztes kísérettel, szíves vendégséggel, a hadsereg ingyenes ellátásával, sőt fölséges ajándékokkal tisztelte meg, és így bocsátotta el Trákiába. Amikor pedig a sereggel megérkezett Konstantinápolyba Emánuelhez, a csalárd császár ugyanúgy bánt vele, mint Konráddal. (335) Rábeszélte, hogy Szíria sivatagain keresztül folytassa az útját, és mint mondják, részint az ínség, részint a nehéz útviszonyok miatt kénytelen volt Antiochiában telelni. Rogerius azonban, aki Szicíliában uralkodott, megharagudott Emánuelre, hatalmas flottát állított, a szószegő görögtől elvette Kerkyrát, Korinthost, Thébát és Euboiát, sőt flottájával Konstantinápolyig is elhajózott volna, ha az Adriai-öbölben nem fél a velenceiek 60 csapatszállítójától. Ezért az ázsiai partok felé kanyarodott el, nagy szerencséjére a keresztényeknek, mert a Palesztinába, Szent Simeon kikötőjéhez hajózó Lajos királyt a szerecsen flotta bizonyosan elfogta volna, ha nem tudom, milyen szerencse jóvoltából, mintegy az istentől küldve, Rogerius váratlanul föl nem bukkan hajóival, aki a veszélybe sodródott jámbor királyt megmentette, és a keresztényeknek nem remélt örömet és menekülést hozott. Aztán sok mindent megszerzett Szíriában, amit őrség nélkül hagyott el, és a velencések vettek birtokba. Lajost otthagyta Jaffánál, és az egész hajóhaddal elsietett Konstantinápolyba, ahol a várból nézelődő Emánuel szeme előtt a külvárosokat minden tartozékukkal együtt kegyetlenül felégette. Aztán megtámadta a várat, amelyet bevenni nem bírt, de addig verekedte magát előre, míg a császári gyümölcsöskertből saját kezével tudott leszakítani egy almát. Visszatérőben azonban a velencei flottával szerencsétlenül ütközött meg.

(340) Amikor Konrád, Lajos és Balduin találkozott, egyesített haditervvel megostromolta Damaszkuszt, amelyet valaha arab szolgák alapítottak egy síkságon. Itt a talaj természeténél fogva terméketlen és száraz volna, ha egy közeli keskeny folyócskából csöveken és árkokon át nem öntöznék a földet, amiből olyan termékenység és édes gyümölcs akkora bősége származik, hogy nem találsz ennél kedvesebbet a világon. A megtámadott várost rövidesen megadásra kényszerítették volna, ha a vizet elzárják, és ezt könnyen meg is tehették volna. Közbejött azonban egy asszír ármánykodása, aki Balduin iránt valaha hűségesnek mutatta magát. Ezt a lakosok pénzzel megrontották, mire Balduinnak azt mondta, hogy ha a várost hamar be akarja venni, egy másik részen támadjon, mivel ott a falak gyengesége folytán könnyebben elfoglalható. Mialatt az így tett, ez gyorsan elfoglalta a folyót, és a támadókat elzárta az utánpótlástól, és elállta az élelmiszer-szállítás útját. (345) Ez megtörténvén, úgy megnyomorította őket a szomjúság meg az éhség, hogy Lajos és Konrád rengeteg embert veszítve feloldotta az ostromot, és a megfogyatkozott hadsereget visszavitte Európába, mint olvassuk, az ezer fölötti százötvenkettedik évben. Ebben az időben Eugén visszatért Rómába, és a rómaiak tisztelettel fogadták. Balduin jeruzsálemi király pedig ezután legyőzte az egyiptomiakat és a babiloniakat. Ebben a háborúban ötezer barbár esett el. Ennyit Lajosról és Konrádról, akiről egyébként azt írják, hogy Géza uralkodása idején átutazott Magyarországon. E dolgoknál kissé hosszabban elidőztünk, mint illett volna, nehogy az emlékezetre méltó történetet méltatlan hallgatással mellőzzük.

Most visszatérünk a magyar történelemhez, és rendben nyomon követjük Gézának azokat a háborúit, amelyeket a német után vívott, amennyire ez forrásaink hiányában kinyomozható. (350) Mielőtt azonban továbbmennénk, nem hallgathatjuk el, ami a fattyú Boriccsal történt. Mialatt Lajos Magyarországon keresztülvonult, bizonyos György vitéz figyelmeztette Pannónia királyát, hogy Borics, Kálmán király törvénytelen fia, egyes magyarok ösztönzésére és kérésére a gallok táborához csatlakozott; ha a szentséges katonaság közé befurakodva valahogyan belopakodhat a Pannóniákba, megeshet, hogy a magyarországi nemesek közül Géza királytól sokan átpártolnak hozzá. Ez a szóbeszéd nem volt alaptalan, mert Borics Lajos táborában rejtőzött; amikor ez Géza tudomására jutott, rögtön közölte Lajossal. Lajos, mondta, táborodban van Borics, aki házasságtörésből születve azt hazudja, hogy ő Kálmán királynak, néhai idősebb bácsikámnak a fia; csapataid közé lopta be magát, hogy ellenem forraljon valamit. (355) Ezért, ha jóindulatodra méltónak tartasz, add ki a vesztemre áhítozó Boricsot, hogy ne csúfolj meg ezzel a bűnpártolással, vagy ne fizess a jóért tetézett rosszal, ami nem fér össze a derék s még kevésbé a fejedelmi jellemmel. A gall táboron végigfut a hír, hogy valami rutén bujkál ott, aki a gallokkal tisztességesen viselkedő magyar királytól csalárdul el akarja venni az országát; ez egy zabigyerek, aki a törvényes uralkodót minden lehető módon el akarja kergetni. E hírre nyomban kitör a botrány, minden sátorban keresik a felségsértőt. Meghallja ezt Borics, aki bűne tudatában nagyon megijed a felségárulásért járó büntetéstől, és önként jelentkezik Lajos királynál, a lábához borul, életéért és bocsánatért könyörög, alázatosan kéri, hogy a sereggel együtt biztonságban eltávozhasson, és így kockázat nélkül kijusson Magyarországról. Géza megbizonyosodva arról, hogy Borics Lajos táborában tartózkodik, ismét megkéri, hogy ellenségét megkötözve adja át neki. Azt mondják, a gallok legkegyesebb királya erre így felelt: Bizonyára Géza király is tudja, hogy a jó király sátra olyan, mint a szentséges templom, és lába, mint az oltár. (360) Isteni és emberi törvény szerint hogyan adhatnám ki, ha sátramba, mint templomba, és lábamhoz, mint oltárhoz menekült? A küldönc erre azt mondta, hogy a törvénytelen fattyat száműzni kell a társadalomból, semmiféle tisztátalan emberi származékkal nem szabad jóságoskodni, hanem mindenhonnan gondosan ki kell irtani, nehogy a törvényes utódok elveszítsék tulajdon javaikat. Borics végighallgatta mindezt, megijedt a haláltól, és elkötve Lajos király egyik lovát, azonnal elszelelt. Ahogy ezt a főlovász és istállómester észrevette, másik lóra pattant, és hasonló gyorsasággal üldözőbe vette. (365) Utolérte Boricsot, aki az első összecsapásban fejét kettészelve megölte őt. Azt mondják, Magyarország törvénytelen királya ezzel a bátor tettel megmenekült az üldözéstől. Hogy pedig Géza milyen volt a fivéreihez, azt a testvérei számára tett végrendelete jól mutatja. Álmos meghalt a többiek előtt; László és István maradt életben, akikkel szemben illő atyai és fejedelmi nagylelkűséggel és kegyességgel viseltetett. Mindkettőt herceggé tette, rangjuk szerinti jövedelmet és tekintélyes járandóságot rendelt nekik, megparancsolta, hogy királyi módon éljenek, hogy csekély különbség lássék közöttük. Beszélgetés közben gyakran átölelte testvéreit, de nem azért, hogy szeretetével tüntessen, hanem inkább, hogy övéinek egymás közötti régi durvaságát és gyalázatos embertelenségét elfeledtesse.

Ezután rutén háború lángolt fel. A király Minoszló rutén fejedelem lányát vette feleségül, akitől harmadjára Istvánt és Bélát nemzette, másokkal együtt, akiket korai halál ragadott el, és ezt a hadjáratot a ruténok pártütése miatt apósa érdekében kellett felvállalnia. (370) Lodomér ugyanis kun támogatással arra merészkedett, hogy Minoszlót kivesse a királyságból, és magához ragadja az egyeduralmat. A király, amikor megtudta, hogy apósát Lodomér keményen megtámadta, sereget küldött Roxániába, melyet egyik oldalról a kunok, másikról a ruténok szorongattak, és végül lecsillapítva a háborút, nagy veszteséggel visszatért Magyarországra. Aztán nemsokára Lodomér megint megtámadta Minoszlót, több városát erővel bevette és lerombolta, feldúlta földjét, és minden lehető csapással és kártétellel sújtotta. Megint a vejétől kért segítséget. A király nem akarta szorongatott helyzetében cserbenhagyni, nagy sereget állított, és testvéreivel, Lászlóval és Istvánnal együtt a ruténokra támadt, hogy rokona sérelmeit és légióinak korábbi veszteségét megtorolja. Ahogy az ellenséges határt megközelítette, támadásra indult a hatalmas tömeggel szembeszálló Lodomér ellen. Néhány napot engedélyezett, hogy az emberek és a lovak kipihenjék a hosszú út fáradalmait, aztán csatába lendült. (375) Ebben mindkét oldalon sokan elestek, és Lodomér a kunokkal meg a ruténokkal együtt megfutott. Az ellenség elűzése után Minoszló veje segítségével azonnal visszakapott mindent, amit elveszített. A király a győzelem után a múltkori bántalmat megtorolva fivéreivel együtt ujjongva tért vissza Pannóniába.

Mialatt az elbeszélt dolgok imígyen zajlottak, Rogerius, Szicília királya meghalt, a királyságot fia, Vilmos nyerte el, aki nem sokkal atyja halála után elfoglalta Benevento külvárosait, Ceprano és Babuco városkákat. Ezért Adorján pápa megfosztotta őt a királyi címtől és a keresztényekkel való közösségtől, úgyhogy víztől és tűztől eltiltotta; alattvalói is fölmentést kaptak adott esküjük alól. Ebben az időben vette fel Krisztus hitét Norvégia. A sváb nemből született és római császárságot nyert első Frigyes bevonult Itáliába. Megostromolta és erővel elfoglalta Tortonát, aztán elment Rómába. (380) Követek útján békítette a pápát, aki sutri vidékén elébe vonult. Megkapta tőle a törvényes tiszteletet, aztán az isteni Péter bazilikájában megkoronázta és a római nép törvényes császárának nyilvánította őt. Ekkor az Adorjánnal szemben álló és a kettejük kibékülésetől félő városi vezetők bezárták a kapukat. A nép ezek akarata ellenére Traianus hídján át rátört a Vatikánban talált teutonokra, közülük sokat megölt, és ellenség módjára kifosztotta azt. De nyomban jött a bosszú, mert a császár táborából, amely Néró rétjein állomásozott, felháborodott katonák megszámlálhatatlan sokasága rohant elő, mely a római népséget szétverte, sok foglyot elvitt, akit azonban a pápa kérésére a császár azonnal eleresztett. Ezután, mivel egyikük sem akart a városon keresztül vonulni a Lateránhoz, Maglianába mentek, majd a Lucanus hídon keltek át a Tiberisen a Lateránba, ahol rendbe tették a keresztény közösség dolgait, és Frigyes hazautazott Germániába. (385) Adorján az országnagyok kérésére Beneventóba ment, és az ország nagyobb részét elvette Vilmostól. Továbbá Palaeologus, egy nemes születésű görög, Emánuel császár követe Anconába hajózott, onnan Beneventóba sietett a pápához, azzal a császári üzenettel, hogy ha Emánuelnek mindössze három apuliai tengerparti várost odaígér, az ad a pápának ötezer font aranyat, valamint eltávolítja Vilmost Itáliából. Amikor erről Vilmost tudósították, azonnal szaladt a pápához, és megígérte, hogy mindent visszaszolgáltat, amit a római egyháztól elszedett, még hozzá is csap néhány várost, a római lázadókat leszereli, és megadja a görög császár által ajánlott aranyat, ha a pápa engedélyével mindkét Szicíliában szabadon és teljhatalommal uralkodhat, csak elegendő időt kapjon ígérete teljesítésére. A pápának tetszett ez az ajánlat, de a pénzsóvár bíborosok közbeléptek. Vilmos a visszautasításon felbosszankodva megtámadta Apuliát, mindent széltében-hosszában feldúlt, Brindisinél megverte a görög és apuliai csapatokat, hatalmába hajtotta az apuliaiakat és a salentinumiakat. A pápa ezért megharagudott a kardinálisokra, Vilmost odarendelte Beneventóba, és amikor megérkezett, a felajánlott feltételek fejében hozzájárult ahhoz, hogy a két királyságban szabadon uralkodjék.

(390) Adorján nemsokára Adriában meghalt, és huszonkét bíboros szavazata a sienai származású harmadik Sándort jelölte pápának. Ezzel szemben mindössze három szavazattal Oktaviánt választották római pápává, akit Viktornak neveztek el. Kettejük között versengés támadván, Sándor követek útján megkérte az akkor Cremát ostromló Frigyes császárt, hogy siessen a segítségére, ahogy mindkettejük tiszte megköveteli. Ez válaszképpen mindkét pápát meghívta Paviába, és megígérte, hogy ott mindkét fél érveit készséggel meghallgatja. Sándor tehát Agnonéba, Oktavián Sienába ment. Frigyes két püspököt küldött Sándorhoz, és kérte, hogy jöjjön Paviába a találkozóra. (395) Csakhogy a püspökök összetévesztették a két pápát, Oktaviánt keresték fel Sienában, és őt vitték Paviába. A találkozón a császár őt köszöntötte megválasztott pápaként, és lovát szokás szerint keresztülvezette a városon. Amikor Sándor minderről tudomást szerzett, felszólalt, mindkettejüket megintette, majd Oktaviánt és a császárt eltiltotta az emberekkel való érintkezéstől, a keresztény közösségbe mindenfelé diplomatákat küldött, hogy ügyének igazságát bizonyítsák. Fülöp gall király figyelmeztetésére és kérésére visszament Campaniába, aztán rövidesen a túlsó Galliába utazott. Majd Besançonban és Clermontban gyűlést tartott, és kihirdette a császár kiátkozását.

Míg Európában ezek történtek, Jeruzsálemben meghalt harmadik Balduin, és a királyságban öccse, Amalrich követte, aki nemsokára megütközött az egyiptomiakkal, és nagy csapást mért rájuk. (400) Megostromolta Alexandriai, melyet Száladin török király kapitánya, Tirakun csellel elszerzett az egyiptomi szultántól. Az alexandriaiak semmiképpen sem akarták magukra venni a keresztény igát, hanem azzal a feltétellel adták meg magukat Amalrichnak, ha az ő segítségével és közreműködésével visszakerülnek a szultán hatalma alá. Amalrich tekintélyes pénzösszeg fejében a várost visszaadta a szultánnak. Majd a szultán csalárdságáról értesülve megostromolta Carrhaet, a most Harrannak nevezett hatalmas várost. A zsarnokká lett Frigyes pedig kirabolta Tortonát, feldúlta Milánót, a hat kapu szerint kerületekre osztott lakosságot pedig arra kényszerítette, hogy a várostól távol, a tizedik mérföldkőnél hat helyen telepedjék le. Cremának óriási kárt okozott. Ezért a velencések ösztönzésére a veronaiak, a padovaiak és a vicenzaiak összebeszéltek, hogy a jövőben a törvényes birodalmi adón kívül semmit sem fizetnek. (405) Aztán ez a császár, akit melléknevén Rőtszakállúnak neveztek, követek útján kérte a franciák királyát, hogy hozza el Sándort a kitűzött gyűlésre, és az vezesse be őt győztesként. A gyűlést Dijonba hívták össze, ahol a Franchise patak a franciákat a németektől elválasztja. A fejedelmek a megállapodás szerint bámulatos sokasággal megjelentek, Sándor azonban, aki az aquitániai Dole kolostorában tartózkodott, megtagadta a zsinaton való részvételt, mert nem akarta a pápai tekintélyt kisebbíteni, mivel azt nem ő hívta össze. Ezért Frigyes feloszlatta a gyűlést, és visszament Germániába. Sándor Tours-ba hívott össze zsinatot, amelyen számos rendeletet hirdettek ki. Eközben Oktavián meghalt Luccában, és ellenpápaként a cremai Guidó követte. Az itáliai városok szövetsége kibővült, amennyiben a cremonaiak, a bresciaiak, a bergamóiak és a szétszórt milánóiak is beléptek a piacenzaiak társaságába. Végül, amikor olyan konzulokat választottak, akik Sándorral régi barátságban lévén az ő méltóságát támogatták, a rómaiak visszahívták őt Galliából Rómába, ami az ezer fölötti százhatvanötödik évben történt. (410) Mindez tehát Géza uralkodása idején esett meg. Továbbá azt mondják, hogy ebben az időben Alfonz, Hispánia királya, a szentföldi háborúból hazatérve meghalt, a királyságban idősebb fia, Sancho követte, őt pedig nemsokára öccse, Ferdinánd, akiről úgy tudják, hogy Arábiában esett el Krisztus nevéért harcolva. Az országot fia, Alfonz vette át tőle. És ezekben az időkben a kereszt jele világosan látszott a holdon.

Géza végül is betegségbe esett, amely napról napra súlyosbodván, magához hívatta barátait, a püspököket és a főurakat, és hogy ne távozzék végrendelet nélkül, intézkedett az országról. Királlyá az idősebb harmadik Istvánt jelölte. Arra kérte az előkelőket, hogy fogadják el őt maguk is királynak, tiszteljék és szeressék. Fiait fele részben tette örökössé; a többit részint a szent egyházakra, részint a szerencsétlen emberekre és mindenféle kegyes célra hagyta. (415) Aztán gyermekei és testvérei ölelő karjai között kilehelte a lelkét. Azt mondják, 20 évet, három hónapot és tizenöt napot uralkodott sértetlen hírnévvel és teljes hatalommal. Elszunnyadt pedig az úrban az üdvösség ezer utáni százhatvanegyedik esztendejében a június kalendája előtti napon, és mindenkiben nagy hiányérzetet hagyott maga után. Testét elvitték Fehérvárra, általánosan megsiratták, és fiai a királyok sírjai között helyezték el. A méltó gyászszertartás után a királyválasztó országgyűlés felé fordult a figyelem. Mert bár volt kijelölt és törvényes király, hogy az ősi szokás feledésbe ne merüljön, kitűzték a diéta napját.

Amikor Géza király halála után megnyitották az országgyűlést, behozták és nyilvánosan felolvasták végrendelkező levelét, és egybehangzó szavazattal valamennyien jóváhagyták az atyjától kijelölt harmadik István királyságát, akit szerencsekívánatokkal halmoztak el. (420) Minden jót Istvánnak, kiáltoztak, tisztelet és dicsőség Istvánnak, boldogságot és szakadatlan győzelmet Istvánnak, minden jót és szerencsét Magyarországnak! Valamivel később Fehérvárott szabályosan megkoronázták, és elődjének, az isteni Istvánnak a szent fejékével megerősítették. A királyság elnyerése után, uralkodásra már éretten, semmit sem cselekedett a tanács jóváhagyása és atyja barátainak megkérdezése nélkül. Hároméves adómentességgel ajándékozta meg az országot, és hogy népszerűségre tegyen szert, számos törvényt alkotott, erejéhez képest kezdettől fogva őrizte a békét és a nyugalmat, aztán szövetségesei és országa érdekében háborúkat viselt, melyeket váltakozó szerencsével vívott, és – mint a maga helyén elbeszéljük – övéi hűtlenségétől sem maradt ment. E tárgykörben azonban nagyon meg kell rónunk a magyarok évkönyveit, melyek nemcsak ízetlenül írnak, amit még megbocsáthatunk, elvégre inkább a történelemre, mint az ékesszólásra vagyunk kíváncsiak, hanem vétkes hallgatással elmellőzik egy sereg királynak, mint például Istvánnak valamennyi tettét, amelyet a legtöbb valamirevaló író egyáltalán nem hagy figyelmen kívül. (425) Hogy tehát a magyar történetírás e nagy hiányosságát pótoljuk, először is elmondjuk, mit tett a velenceiekkel és Emánuel császárral. Emánuel és Rőtszakállú Frigyes ezen időben egyformán gyakorolták az embertelenséget, a hűtlenséget és a kegyetlenséget, mintha szörnyű zsarnokságon kívül másra sem törekednének. Mialatt az Alpokon inneni Gallia Frigyes visszatérésétől rettegett, Róma városa pedig Sándor pápa visszatérésének örült, Emánuel sokat zaklatta a taljánokat, a dalmatákat meg az isztriaiakat, amit kissé előbbről kell kezdenünk, hogy a dolog világosabb legyen.

Azon időtől kezdve, hogy a jeruzsálemi helyzet válságosra fordulásakor a velenceiek Micheli Domonkos vezetésével emberséges segítséget nyújtottak a fogságba esett Balduin királynak, Emánuel ellenséges érzületet tanúsított velük szemben, akiket mindaddig hűséges társainak tartott, nem palástolva, hogy a segítségnyújtást nehezményezi. Hogy a velencéseknek ártani tudjon, görög szövetségbe vonta harmadik Istvánt, a magyarok királyát, továbbá a dalmatákat, az isztriaiakat, a liburniaiakat és az anconaiakat. (430) István szívesen lépett ebbe a szövetségbe, hogy a Dalmácia körül fennálló réges-régi ellenségeskedésért megfelelő elégtételt vegyen. A dalmaták, az isztriaiak meg a liburniaiak pedig még készségesebben álltak rá erre az egyezségre, mert hajdan császári meg konstantinápolyi felügyelet alatt álltak, most részint velencei, részint magyar fennhatóságnak engedelmeskedtek, és e zavarodás révén mindhárom hatalmasság jármát levethették a nyakukról, és a korábbinál is gátlástalanabbul gyakorolhatták a kalózkodást, hiszen már Livius is azt állítja, hogy ezek hozzászoktak a tengeri rabláshoz, és hogy ezt könnyebben folytathassák, e három hatalom barátságát gyakran megcsúfolták. Ezért Morosini Domonkos velencei dózse az üdvösség ezeregyszáznegyvenkilencedik évében a velencei tanács és nép határozatából az Adriai-tengert nyugtalanító isztriaiak ellen egy ötven hajóból álló flottát vezetett, amellyel rövidesen a velenceiek hatalmába vetette Polát, Rovigót, Parenzót, Nonát és Umagót. Ez után a hetedik évben az elhalt dózse helyébe Micheli Vitális lépett. Ebben az időben jelentette ki Adorján pápa, hogy a gradói egyház a velencei tartománynak, Isztriának és Liburniának a többi egyháza fölött az elsőséget tartja. Ulrik aquileiai pátriárka ezt rossz néven vette; segítséget kért István magyar királytól, akivel csakis ez ügyből kifolyólag kötött szövetséget, és részint csellel, részint erővel igyekezett elfoglalni Grado városát, reményében azonban csalatkozott, mert az odavezényelt velencei hajóhad elfogta őt hétszáz friulánnal, illetve magyarral együtt. (435) Azzal a feltétellel eresztették el mindnyájukat, hogy a friuliak évente tizenkét disznót és ugyanannyi kenyeret adnak adó gyanánt a velenceieknek. A következő évben a velenceiek leigázták az arbeieket és a liburniaiakat. Ugyanezen időben István király barátságot színlelt Micheli Vitálissal, és házastársul adott e dózse fiaihoz két magyar főnemesi szüzet, így aztán mesterkedései és közreműködése révén Spalato, Trau és Sebenico nemsokára elpártolt a velencei köztársaságtól. Sőt, a záraiak is, akik akkor velencei fennhatóság alatt álltak, nehezményezték egyházuknak a gradói alá vetését, és István király piszkálódásai hatására fellázadtak a velencések ellen, mert ő ez időben minden igyekezetét azok romlására fordította, mintha ennél fontosabb dolga nem is volna. Ezért Vitális dózse 30 csapatszállító hajóval Dalmáciába ment, hogy visszaszerezze, ami elveszett, de eredmény nélkül elűzetve jött vissza. (440) Továbbá az anconaiak, akik ez időben mindenestől Emánuel császár hatalmában voltak, az ő utasítására az anconai Guiscard vezetése alatt öt háromevezősoros hajóval rajtaütésekkel és rablótámadásokkal nyugtalanították a velenceiek egész partszakaszát. Michelit küldték ki ellenük, aki tengeri ütközetben elfogta és halállal sújtotta Guiscardot. Az elfogott hajókat elsüllyesztette, és véres győzelmet szerzett, mert az elesetteken és sebesülteken kívül elvesztett egy háromevezősorost is, a legnagyobbak közül, amelyet az ellenség elsüllyesztett. István király pedig nagy sereget vezényelt ki Magyarországról, Dalmácia városait mindenütt telerakta katonasággal, sőt, erről a területről széltében-hosszában háborgatta a velencei határokat. És hogy a kedvező alkalmat el ne szalassza, követei útján naponta ösztökélte és biztatta Emánuel császárt is a velencések ellen. (445) Ezért az ezeregyszáz fölötti hatvanhatodik évben a velenceiek kénytelenek voltak ugyanazon vezér alatt egy másik flottát küldeni Dalmáciába, melynek parancsnoka Morosini Domonkos volt. Amikor Vitális megérkezett Dalmáciába, legelőször a fővárost, Zárát támadta meg, amelyet földről, vízről keményen ostromolt, és végül elfoglalta. Sokan elestek, a tenger felőli falakat lerombolta, hogy a lázongásnak elejét vegye, továbbá a nemesi rendből kétszázat elvitt túszként. Ettől a szigorúságtól a többi dalmát úgy megijedt, hogy elkergette a magyar őrségeket, amelyeket István király az imént odahelyezett, és azonnal átpártolt a görögökhöz, Emánuel császárhoz, mert régebben sokáig az ő fennhatóságuk és uralmuk alatt élt. Ezt István sem bánta túlságosan, mert szívesebben látta ezeket császári, mint velencei uralom alatt. (450) Valaha Illíria egész területe a keleti császáré volt, és ennek partmenti szakaszát a velencések azért oltalmazták féltő gonddal, hogy egyrészt az Adriai-tengeren biztosabb hajóúttal rendelkezzenek, másrészt, hogy segítségnyújtás ürügyével a romladozó görög birodalom széleiből naponta lecsipkedhessenek. István király ajándékkal és pénzzel rávette Emánuelt, az ármány és hitszegés nagymesterét, hogy a görögök birodalmára ácsingózó halzabálók és halászok vakmerőségét fékezze meg, és ne engedje, hogy a rómaiak legnemesebb területét a velencések bekebelezzék, akik szívesebben foglalkoznak ember-, mint halfogással, mert mint valamikori pásztorokból a római nép, úgy kezdetei után a velencei hatalom növekszik akkorára, ha nem veszik elejét, hogy abból kár származik, mégpedig előbb Görögországra és Illyricumra, mint Itáliára és Pannóniára. Emánuel eléggé tűzbe jött ettől, hiszen az itáliaiak előmenetelén önmagától is bosszankodott a vele született irigység miatt, melyet a görög aljasság öröksége még tovább szított, a többieket sem kímélte, és nem mindennapi cselt eszelt ki. Nem állami okiratban, hanem nyilvánosan szavát adva felbiztatta a velencéseket, hogy a görögök egész birodalmában mindenütt szabadon foglalkozzanak kereskedelemmel. Amikor ezek a szokásos módon űzték ezt, egy napon mindannyiukat elfogta hajókkal, áruval együtt. (455) Ezt jelentették a velenceieknek, amin az egész nép úgy felháborodott, hogy a tanács határozatából megbízottakat küldtek, hogy azok követeljenek vissza mindent, ami elveszett. Megnyugtatta őket az a húsz kereskedőhajó, amely a görögök kezéből és csapdájából kimenekülve sértetlenül visszatért Velencébe. Ezek visszajöttén valamennyien úgy megörültek és felbátorodtak, hogy a tanács rendeletével azonnal hazahívták az összes többit, amely kereskedés céljából távol volt, és hallatlan hamarsággal akkora flottát állítottak össze, amekkorát hasonló gyorsasággal a római birodalom hanyatlása óta még sohasem szereltek föl, ugyanis azt mondják, hogy száz nap alatt száz háromevezősoros és húsz teherhajót gyártottak le, amelyhez a velenceiek utasítására a nemrégiben visszahódított záraiak és isztriaiak még tíz hosszú gályát adtak. Azt mondják, hogy ez a flotta elfoglalta Traut, és Micheli Vitális akarata ellenére lerombolta. Ugyanez elfoglalta Raguzát, majd elhajózott az Égei-tengerre; Euboiát hiába ostromolta. Elfoglalta Kiost, és miközben ott a velencések a császártól a megígért békét várták, váratlanul súlyos pestisjárvány támadta meg a hajóhadat, mely Micheli Vitális vezér szándéka ellenére kénytelen volt visszatérni Velencébe. Távozása után a fertőzött várost olyan súlyos ragály árasztotta el, hogy a betegség teljességgel elemésztette. (460) A vezér tanácskozást hívott össze, és amikor a népet vigasztalandó ott fellépett, rátámadtak, és sebesülésébe belehalt. István magyar király pedig Emánuelt mindenféle békéről le akarta beszélni, nem tűrte, hogy bármiféle egyezséget kössön a velencésekkel, a nagyra törő várost folytonos erőfeszítéssel és fáradságos hadjáratokkal igyekezett nyugtalanítani, alattomban uszította a dalmatákat, és titkos mesterkedésekkel igyekezett eltéríteni az irántuk való szimpátiától és hűségtől a már átpártolt záraiakat, trauiakat, raguzaiakat.

Míg ezek így történtek, Rőtszakállú Frigyes visszament Itáliába, elfeledte az ellenségeskedést, jóindulatot mutatott, és az elébe járuló népet nyájasan és szívélyesen fogadta. Amikor meghallotta, hogy a cremai Guidót, az ellenpápát, az etruszkok elutasítják, egy csapattestet Flaminián keresztül Etruriába küldött, a többit magával vitte a picenói területre. Az Emanuelnek engedelmeskedő Anconát kemény ostrom alá vette, hogy a görög császár iránti hajlandóságtól eltérítse. (465) Eközben a milánóiak a cremonaiak, a piacenzaiak és a veronaiak támogatásával erősebbé építették újjá városukat, mint azelőtt volt. A Frigyes által alapított új város, Lodi polgárai a szövetségesek háborújában a lombardok pártjához csatlakoztak. Emánuel felhagyott a velencei ügyekkel, ami István királynak nagyon rosszul esett, és követek útján ármányosan kezdte megkörnyékezni a pápai méltóságot már hetedik éve viselő Sándort, hogy fordítson gondot a római birodalom helyreállítására, mivel megbízhatóság és hatalom dolgában fölötte áll Rőtszakállú Frigyesnek. Azt remélte, hogy a kettejük között fennálló mély gyűlölet révén a pápát könnyen ráveheti erre. Eközben a rómaiak súlyos vereséget szenvedtek a németektől és a toszkánoktól. Amikor Frigyes ennek hírét vette, azonnal felhagyott az anconai ostrommal, és sietett a városba; Néró mezőin vert tábort, elment a Vatikánhoz, és birtokába vette volna, ha a pápai testőrség vissza nem veri. (470) A császár emiatt megneheztelt, csapataival körülállta Péter bazilikáját, össze akarta azt törni, és dühe fokozódván megparancsolta, hogy az ajtókra és a tetőre vessenek csóvát. A templomfelügyelők megijedtek a tűztől, megnyitották a kapukat, és beengedték az őrültet. Sándor félt a Rőtszakállú dühétől, és a Lateránból behúzódott a Frangipanik közeli épületeibe, melyek az amfiteátrumot, az isteni Mária új kolostorát és a palotát foglalták magukban. Aztán a normann Vilmostól, Vilmos fiától, Szicília királyától, aki apja meghagyása szerint a pápát szülője gyanánt tisztelte, három háromevezősoros gályát meg sok pénzt kapott, hogy azt akár meneküléséhez, akár az ellenálláshoz használhassa; a pénzt teljes egészében szétosztotta a Frangipanik, Leoni Péter fiai és a kapuőrök között. Amikor pedig hírét vette, hogy a császár tőrbe akarja ejteni, elment először Circébe, onnan Terracinába, aztán Gaetába és Beneventóba. A pápa menekülése közben a császár seregét súlyos pestis támadta meg, amely nemcsak az előkelők és a mágnások között, hanem szerinszerte az egész tömegben dühöngött. (475) Így békét hagyott a pápának, jóllehet eddig ezt nem akarta, és elfutott először Luccába, majd Tortonába és Paviába. Mivel a lombard szövetségesek háborújában a paviaiakon, a monferratiakon és a tortonaiakon kívül egy barátja sem akadt, az Alpokon inneni Galliából szinte kiűzetve visszament Germániába. Ezután építették a szövetségesek Frigyes örök gyalázatára a pápa nevéről Alessandriát. Azt olvastuk, hogy ez a tizenegyedik század utáni hatvannyolcadik évben történt.

Mialatt ezek így zajlottak, István, Magyarország királya, észrevette, hogy Emánuel alábbhagyott a velencések üldözésével, és más célokra törekszik, ezért kissé maga is lagymatagabb lett a dalmáciai ügyekben. Egy családi és belső gazság is hozzájárult ehhez. Ugyanis öccsének, a vak Béla királynak a fia, László herceg, uralomvágytól vezettetve megpróbálkozott a korona megszerzésével, abban a tudatban, hogy ezt megkaparintva az országot is könnyen megkaparinthatja. (480) Először is megtárgyalta a dolgot több bizalmasával, és titkos tervet főzött ki a korona elorzására, adományokkal, szolgálattétellel a főrangúak közül is maga mellé állított jó néhányat; befolyása alá vont városokat, hűbéreseket; a nép és a megyék pártokra szakadtak. Amikor aztán László úgy gondolta, hogy elegendő pártfogót és védelmezőt szerzett magának, ügyes mesterkedéssel ellopta a szent koronát, és kijelentette, hogy korát, az apja és a saját virtusát tekintve is ő az igazi, az országhoz méltó király. Számos főpappal együtt sok főúr is mellé állt, és támogatta a zavargásra áhítozó népes csőcsejék, amelyet egy könnyű fuvallat bármely párt mellé odasodor. István pedig a dolog váratlanságán meghökkenve engedett a fordulatnak, megerősített kastélyról kastélyra költözött, hogy a belháborút inkább félrehúzódással kerülje el, mint nyakaskodással. László megszerezve az ország fölötti hatalmat hat hónapig uralkodott, de aztán az üdvösség ezerszáz fölötti hetvenkettedik esztendejében, február kalendáján elragadta a halál. Testét az ősök sírjai közé vitték Fehérvárra.

(485) Éppen hogy véget ért nagybátyjának ez a pártütése, és a király László halála után igyekezett visszaszerezni előbbeni hatalmát, amikor közbelépett László öccse, István, ugyancsak vak Béla fia, aki ugyanazokkal a támogatókkal a bitorolt koronával február harmadik idusán megkoronáztatott, és azt öt hónapig magánál tartotta. A király azonban megelégelte nagybátyjai vakmerőségét, a főurak nagyobbik része is észre tért, és háborúba szállva hadat indított ellene. A két részre szakadt Magyarországot súlyos belső viszály gyötörte. Amikor pedig ütközetre került a sor, a nemesség a csatában akkora veszteséget szenvedett, amelynél borzalmasabb azon időkben nem esett Magyarországon. A nagybácsit végül is legyőzte az unokaöcs, az országból kiűzetett, és nem sokkal később egy várban, amelynek Zimony a neve, az üdvözítő ezer és száz fölötti hetvenharmadik esztendejében, április idusán meghalt; az ő testét is Fehérvárra vitték. Ugyanebben az évben István király, Géza fia, március negyedik nonaeján elköltözött az életből, mert a pannonok sorsa nem akarta tovább tűrni az egymással vetélkedő királyi atyafiakat. (490) Méltó végtisztességet kapott; testét Esztergomban hantolták el. Azt mondják, tizenegy évig, kilenc hónapig és három napig uralkodott. Ennyit tudtunk tehát összeszedegetni harmadik Istvánról, mást nem találtunk róla, mert az örökké hadakozó Pannónia nagyon-nagyon szenved a krónikások hiányától.

Ebben az időben Emánuel konstantinápolyi császár egy magas rangú diplomatát küldött Beneventóba Sándor pápához, az üzenetet nagy summa pénzzel toldotta meg, amelyet az kitett a középre, mielőtt megszólalt volna. A hosszú szónoklat végén kifejtette, hogy Emánuel szívesebben ajánlja fel a görögök alávetését, mint a két egyház egyesülését, ha a római birodalom helyreálltával a római pápa megajándékozza őt a nyugati birodalom koronájával, amelytől Rőtszakállú Frigyes gaztetteiért joggal megfosztatott. Sándor pápa ezt az ügyet nemcsak a bíborosok szentséges testülete, hanem a római szenátus elé is terjesztette. (495) Hosszas vita után végül is azt határozták, hogy Emánuelnek semmiképpen sem szabad odaadni a koronát, és a felajánlott pénzt vissza kell utasítani, nehogy úgy lássék, mintha a pápa kielégíthetetlen kapzsiságból végeérhetetlen háborúság magvát vetné el. Ugyanezekben a napokban lehelte ki nyomorult lelkét a cremai Guidó ellenpápa, akit Frigyes császár német őrség fedezete alatt Péter bazilikájában hátrahagyott volt, a császári frakció ennek helyébe az Alsó-Pannóniában született János szerémi apátot, ezt a tolvajsággal és útonállással hírhedett férfit állította. Ennyit harmadik Istvánról; most térjünk Bélára.

A rokonháború végével, László pártjának szétugrasztásával Pannónia, mely addig széthúzó törekvéseknek engedett, magához tért, és mert az előző király után nem maradt uralkodásra érett fiú, közös akarattal harmadik Bélát, István király testvérét kívánta megválasztani. Támogatta ezt a férfi becsületessége, igazságos szigora, nem akármilyen tekintélye, mert e tulajdonságokra ama belháborús fegyelmezetlenségtől szétzilált időknek igen nagy szükségük volt. Mindenfelé ment a tolvajlás, a rablás, a gonosztevők büntetlenül garázdálkodtak, erély nem torolt meg bűnt; ha királyi alattvaló gazságot követett el, átszegődött László oldalára, és bántatlanul megúszott mindent. Azok viszont, akik László alatt álltak, a gaztett elkövetése után a királyhoz szaladtak; mi több, maga a két fejedelem is kénytelen volt szemet hunyni nemcsak a kisszerű, hanem a legnagyobb gonoszságok fölött is, nehogy párthívei elhagyják. (5) Így, miután a nagy tekintéllyel rendelkező Bélát január idusán szokás szerint hódolattal megkoronázták, ki-ki rendeletileg kapott figyelmeztetést a tisztességes életmódra, és a bűnözés szabadsága mindenütt megszűnt. Sok tolvaj, gyilkos, rabló e rendelet után sem tartóztatta meg magát, hiszen hosszú idő alatt belerögződött a bűnözésbe, ezeket súlyos szigorral és a legkeményebb büntetéssel sújtották. Emiatt a gonosztevőket akkora félelem kerítette a hatalmába, hogy ettől kezdve megfékezték magukat, a király pedig akkora tekintélyt és megbecsülést szerzett, hogy mindenki a legkiválóbb uralkodónak mondotta. Korábban az emberek össze-vissza odaszemtelenkedtek az uralkodókhoz, akik fülét a tanulatlan tömeg hol végeérhetetlen locsogással, hol ügyetlen dadogással terhelte, így sem a méltóságukhoz illő tekintélyt nem tarthatták meg, sem illendő ítéletet nem hirdethettek, és Béla volt az, aki elsőként megszabta a kérvények és beadványok formaságait a császárok és pápák szokása szerint, alkalmazott két ügyhallgatót, aki a napi kérelmeket bizalmasan felolvasta neki, és a királyi kézzel ráírt választ visszajuttatta, így alakult ki ekkor Magyarországon az ítélethozatal és kegyadományozás legalkalmasabb módja.

Az országot később minden tekintetben derekasan oltalmazta, és nem engedte, hogy a szomszédok bármiben is kisebbítsék. A lengyelekkel és a csehekkel vívott alkalomszerű, rövid háborúkat, az ausztriaiakat határukon belül tartotta. (10) Szándéka mindvégig az volt, amire bátyja és a többi előző király is folyton törekedett, hogy Dalmácia fontos tengerparti szakaszát, amelyet a velencések elfoglaltak, aztán gyakran elvesztettek, a magyarok számára véglegesen megszerezze, és semmiesetre se engedje, hogy dalmát szövetségesei a velencések hatalmaskodó elnyomása alatt éljenek. De ennek megvalósítását akkor megakadályozta Velence szerencséje és hatalma, amelyet Sándor és Frigyes kibékülése folytán szerzett. A nagy tekintélyű atya tizennyolc évig viselte a pápaságot, és mindaddig nem tudott, de nem is akart összebarátkozni a gaz császárral, amíg a velencések közreműködésével Frigyes meg nem adta neki az óhajtott békét. Sőt, ez időben Vilmos szicíliai királlyal tizenöt, a lombard szövetségesekkel hat évre szintén fegyverszünetet kötött. A békeszerzők a velencések voltak; a békét ők hozták létre a legfényesebb körülmények között. Meghívták a császárt, aki az isteni Márk kapujához érve levette válláról a köpenyét, a földre borulva alázatosan megcsókolta az elnöklő főpap lábát, majd a szájához emelte és megcsókolta annak jobb kezét. A béke kihirdetése után a szerémi János az albai hegység rejtekeibe húzódott vissza. (15) Ehhez jött még Emánuel császár halála, aki bátyjához hasonlóan annyira gyűlölte a velenceieket, hogy Dandolo Henrik velencei diplomatát, aki megbízatását buzgón teljesítette, a nemzetközi jog megsértésével tüzes vassal megvakíttatta. A császárságban fiát, Alexiust hagyta utódául, akinek Fülöp francia király lánya, Ágnes volt a menyasszonya, és aki mellé a fejedelmi nemzetségből származó Andronicust állította gyámul azzal, hogy a kisfiú helyett néhány évig igazgassa a birodalmat. Továbbá ebben az időben súlyos háborúság dúlt negyedik Balduin jeruzsálemi és a kiváló Szaladin török király között. Nemsokára azonban, hogy Sándor pápa távozott az életből, és harmadik Lucius követte, Jeruzsálem és Görögország dolga gyors hanyatlásnak indult. Mert a szórakozásképpen hajókázó Alexiust az uralomvágyó Andronicus behajította a tengerbe, és magához ragadta a kényuraságot. (20) Balduint pedig egyszerre gyötörte a kor és a betegség, mivel elefántkór támadta meg, ami miatt a szokásosnál jobban félt Szaladin fenyegetésétől, akit azelőtt sokszor megfuttatott. Nem sokkal később Szaladin óriási sereggel megtámadta Jeruzsálem környékét, rengeteg barmot és embert elhajtott, hogy a keresztényeknek súlyos kárt okozzon; továbbá lemészárolta a templomosok és az egyéb katonaság nagy részét. A szorult jeruzsálemi helyzetben követek útján a pápától kértek segítséget, amiről Lucius halála után Kelemen pápa serényen gondoskodott is. Szaladin erőit a mieink széthúzása nagyban növelte, úgyhogy a keresztények óriási veresége után elfoglalta Jeruzsálemet, amelyet Gotfréd után királyaink nyolcvannyolc éven át dicsőségesen tartottak. A szent város elestének híre a palesztinai hadjáratot nagyon sürgőssé tette.

(25) Béla királynak igencsak rosszul esett, hogy ezek az idők nem voltak alkalmasak a velencei háborúra, de vágya később teljesült. Ugyanis Péter aranyos mester, velencei dózse, a pisaiakat elvonta az anconaiakkal való szövetségtől, akik ezek segítségével a velenceiek előtt bizonytalanná tették a tengert, majd arra kényszerítette a záraiakat, hogy a saját metropolitájukat rendeljék a gradói pátriárka fennhatósága alá; ezek úgy megnehezteltek a méltánytalanság miatt, hogy tudniillik a velencések nemcsak a világi, hanem az isteni jogszolgáltatás terén is szolgaságba vetik őket, hogy negyedszer is fellázadva átpártoltak harmadik Bélához. Ahogy a király a számára roppant kedvező zendülésről értesült, hatalmas hadsereget állítva Dalmáciába ment. Tekintélyes őrséggel erősítette meg a környék legnagyszerűbb városát, és néhány független városba is helyezett katonaságot. A dalmaták megörültek ennek a fordulatnak, és egész Pannóniát hangos öröm töltötte el. Ellenben a velencések az első hírre úgy letörtek, mintha ennél szomorúbbat még sohasem hallottak volna; (30) az atyák valamennyien felkészültek a dalmát háborúra és a sokszor megszegett hűség miatti megtorlásra; a düh és a bosszúvágy szörnyen gyötörte őket, és mire sem vágytak jobban, mint hogy az alaposan megbüntetett záraiak a többi hűtlen számára okulásul szolgáljanak. Egyetlen akadály merült fel, az, hogy az üres kincstár nem tette lehetővé a flotta gyors fölszerelését. E problémát sok tanácsos oldotta meg nagy odaadással, aki inkább a közös, mint az egyéni érdekkel törődve összeadta a pénzt, szerződtetett néhány rialtóit, és mihamar gondoskodott a felszerelt hajóhad kiállításáról. Ezt bámulatos gyorsasággal megteremtették, azonnal áthajóztak Dalmáciába, Zárát ostrom alá vették, és a szigeteket egykettőre visszaszerezték; a város ostromában azonban minden erőfeszítésük meghiúsult, mert Béla király azt alaposan megerősítette népes helyőrséggel és munícióval. A falak tövében sok velencei esett el; amikor a szárazföld felől próbálkoztak a várossal, a magyarok kitörtek, és visszavetették őket. A szigeteket könnyen visszavették, mert köztudomású, hogy a magyarság tengerészeti felkészültsége nem sokat ér. Egyesek úgy vélik, hogy ugyanekkor Raguza és Trau is elpártolt a velencésektől, de ezek nézetéhez én nem csatlakozom. (35) Ezek ugyanis dugig voltak népes velencei őrséggel, és jóval kisebbek voltak, ezért a magyarok régi hűségére nem tudhattak visszaállni. Béla tehát Dalmácia tengerparti területét úgy megerősítette, hogy a velencei flotta minden próbálkozása teljességgel meghiúsult.

Míg ezek történtek, a Jeruzsálem elfoglalásán fölzendült keresztény társadalom egybehívta a fejedelmeket, és lelkesen határozott az úr legszentebb sírjának visszavételéről, amely a szerecsenek rabságába esett vissza. Kelemen pápa lecsendesítette a többi hatalmasság viszálykodásait, és a legnagyobb jóindulattal intette a velencéseket meg a magyarokat, hogy a többiekkel összefogva kergessék ki Szaladint, a pogány ellenséget Palesztinából, ne hiányozzanak külön háborújuk miatt a legszentebb és legkegyesebb vállalkozásból, ne akarjanak önző vetélkedés miatt a keresztények általános vesztének és megcsúfolásának okaivá lenni. A pápai leirat hatására mindkét fél lecsillapodott. Béla tudta, hogy a többieket felülmúló velencei tengerészet nélkül a dolog nem történhet meg, a pápa javaslatára kétévi fegyverszünetet kötött a velencésekkel, hogy ne tartsák a keresztény közösség ellenségének, a szentséges vállalkozás kerékkötőjének. (40) Hadvezérként említik először is Frigyes császárt, aki Itáliában szerzett minden tartománya és városa élére a fiát, Henriket állította; továbbá Fülöpöt, a Galliák, és Richárdot, a britek királyát, Ottót, a belgák hercegét, számos nagy hatalmú főpap kíséretével; a pisaiak a velenceiekkel az Adriai-öbölből hajóztak be, és a többiek megérkezése előtt megostromolták a Szaladin által elfoglalt Ptolemaist, amelyet szárazon és vízen keményen rohamoztak. Mondják, hogy Rőtszakállú Frigyes, aki Béla javaslatára Magyarországon utazott keresztül, mint mások is, mindennel felszerelve a trákiai Boszporuszon kelt át Ázsiába, Fülöp és Konrád Messinában találkozott, és onnan indult; Richárdot heves vihar dobálta meg, Krétára vetődött, ahol megérkezése után nem engedték kikötni, mire az egész szigetet feldúlta; (45) aztán Szíriába ment, seregét egyesítette Fülöpével Ptolemaisnál, amelyet Szaladin flottájának legyőzése és az ellenség megfuttatása után bevett; Frigyes kisebb szerencsével járt, elfoglalt egy-két ázsiai városkát, majd a kisebbik Örményországba ment, ahol óvatlanul beleereszkedett egy folyóba, hogy izzadságát lemossa és a hőséget mérsékelje, ahol lélegzete azonnal elakadt, és menthetetlenül odaveszett. Fülöp kezdetben sikerrel harcolt Szaladin ellen, nemsokára azonban a fejedelmek széthúzása miatt hazament Galliába. Richárd, aki ottmaradt a tartományban, bátor lélekkel továbbfolytatta a háborút, aztán a következő évben visszament Britanniába. Rőtszakállú Frigyes halála után fia, Henrik következett, akit Celesztin pápa megkoronázott, a következő évben pedig napfogyatkozás volt. (50) Szaladin a keresztények hosszan tartó üldözése és pusztítása után Damaszkuszban meghalt. Fiai az országot felosztották egymás között, ahogy apjuk meghagyta. Ezt Szaladin testvére, Szafadin, rossz néven vette, mert úgy látta, hogy őt kifelejtették a végrendeletből, elkergette a gyermekeket, és birtokba vette az országot. Valamivel később Henrik császár elfoglalta Szicíliát, és ugyanebben az időben Itáliában kőeső hullott. A császár kisegítő hadsereget küldött Szíriába, azonban a következő évben Henrik meghalt Palermóban, mire a sereg visszajött. A Szíriában maradt keresztények így megfosztattak az oltalomtól, és ami még az uralomból megmaradt, azt mindenestől elveszítették.

(55) Egy kicsit azonban térjünk vissza a pisaiakhoz, akik három éven keresztül égő féltékenységgel hadakoztak a velencések ellen, és amikor az Adriai-öbölbe mentek, a velencei birtokban levő Polát elfoglalták. Bélát nem csekély örömmel töltötte el ez a hír, mert tudta, hogy a kétéves fegyverszünet már lejárt, és mert ő maga a szárazföldön nagy erővel bírt, kellemesen érintette, hogy akadnak, akik a velencéseket a tengeren is szorongatják. De a dolog nem sikerült valami fényesen, mert a velencések hevenyészett flottával elsiettek Polába; a várost gyorsan elfoglalták, megfosztották falaitól, hogy a pisaiaknak többé ne legyen menedékük. Aztán igyekeztek Methonéba, hogy összecsapjanak az ellenség teherhajóival meg azokkal, amelyek őrzésükre Polából mentek oda. Pár nap múlva, amikor ezek a velenceiekkel összefutottak, a várossal szemben megütköztek; az etruszk őrséget elkergették, két teherhajót elfogtak, amire – mint többen mondják – béke következett a pisaiakkal. (60) Béla nagyon aggódott Dalmácia miatt, és szerette volna a velencéseket súlyos háborúságokkal megakadályozni abban, hogy a dalmatákkal foglalkozzanak, eközben gyengeség lepte meg, és uralkodásának huszonharmadik évében, első hónapjában és tizenkilencedik napján eltávozott az életből; utána maradtak fiai, Imre és András, meg jámbor hitvese, Fülöp francia király nőtestvére, akiről a következőkben elmesélünk egyet s mást. Elszunnyadt pedig az úrban május kalendáján, az üdvösség tizenegyedik századát követő kilencvenkilencedik évben; testét Fehérváron a királyok sírjai között hantolták el tisztességgel.

Harmadik Béla távozása után az egész nép és főnemesség szavazatával fia, Imre követte atyját, mert az örökösödés joga mellett az ő megválasztására ösztönzött mindenkit becsületessége és okossága. Miután elnyerte a királyi tisztet, a legnagyobb gonddal tartotta életben apja minden intézkedését, amely az erkölcsök kordába szorítására és a vétkek elnyomására nézett. (65) És nemcsak az ország kormányzásában buzgólkodott, hanem a szövetségesek, elsősorban a dalmátok oltalmazásában is, nehogy az országból elveszítsen valamit. A magyar évkönyvek arról számolnak be, hogy még apja, Béla halála előtt eljegyezték vele Konstanciát, Aragónia királyának leányát, aki aztán az apostoli szenátus engedélyével Henrik császárhoz ment feleségül, aki Celesztin pápa hívására Itáliába ment; neje, Konstancia követte őt, és magával vitte négyéves fiát, akit mindenki várakozása ellenére élemedett korában szült. Ez volt második Frigyes, az egyház indulatos üldözője. Henrik Tankréd halála után, Rogerius csecsemőkorában nem sok fáradsággal megszerezte mindkét Szicília királyságát.

Míg ezek végbementek, a velencések, akik Zárát számos várossal együtt előzőleg elveszítették, a visszaszerzésére kínálkozó legkisebb lehetőséget sem hagyták figyelmen kívül, hanem ebbéli erős igyekezetükben várták, hogy valami tisztes ok színe alatt ürügyet találjanak. Erre jött közbe a jeruzsálemi hadjárat, melynek szervezőiként Montferrati Bonifácot, Balduint, Flandria, és Henriket, Saint-Paul hercegét említik, továbbá néhány herceget az allobrogok és a montferratiak közül. (70) Nem akartak a sereggel Germánián és a Pannóniákon keresztül utazni, mert úgy tudták, hogy ott nagy a nyugtalanság, hanem felkérték szövetségesül a velenceieket, hogy azok hajóhadának a segítségével biztonságban és kényelmesen eljussanak a tartományba. Mire Velencében összejöttek, útiköltségük jó részét már felélték, a velenceiektől kértek kölcsönt, amivel meglehetősen kiszolgáltatták nekik magukat, ezek pedig ezután is messzemenő bőkezűséggel tartották őket. Megígérték, hogy ezen kívül, amit úgy tekintsenek, mint ajándékot, többre is számíthatnak, ha egy kicsit segítenek nekik a velencei uralomtól folyton vonakodó Isztria és a hűtlen Zára megzabolázásában, mire ezek, a velencések adósainak tudva magukat, a nagylelkűségtől lenyűgözve, hogy hálájukat kimutassák, nemcsak némi segítségüket, hanem minden erejüket felajánlották. Kérték, hogy azonnal szereljenek föl a számukra hatvan háromevezősorost, amelyre katonáikat felültethetik; a velencések megadták ezt, és annyi teherszállító meg mindenféle más hajót csatoltak hozzá, hogy egy kétszáznegyven egységből álló flottával mentek Isztriába és Dalmáciába. (75) Amikor megérkeztek, a triesztiek meg a partvidék más lakói, akik a tengert kalózkodással nyugtalanították, megijedtek, békét kérve elébük járultak, és adófizetés fejében békét és bocsánatot nyertek. Isztria meghódítása után a gall katonasággal rakott hajóhad azonnal Zárához vonult, amely az előbb Bélához szegődött. Imre, Magyarország királya, ezt apja rendelése nyomán ellátja erős őrséggel, minden fölszereléssel, a mindeddig hallatlan nagyságú velencei flotta pedig körülzárja, a magyar őrség mégsem riad meg. Merészen szembeszáll, a lakosok az őrsereggel együtt sokszor kitörnek a kapun, az ellenség megszámlálhatatlan tömege mindenfelől odarohan, mindkét fél rengeteg vért ont. Egy összecsapás sem zajlik le óriási öldöklés nélkül, mindkettő felhasznál mindenféle szerszámot és gépezetet, amelyet ostromra és védelemre feltaláltak, és veszekedett makacssággal verekszik. (80) Ezek föltették, hogy mindenképpen megvédik a várost, azok, hogy vagy elfoglalják, vagy halálig kitartanak az ostromban. Zára ostroma több hónapon át folyik, és nincs nyugalom sem a tengeren, sem a szárazon, sem éjjel, sem nappal, és nincs egy pillanatnyi pihenés. A szárazföld felől minden fáradozás meghiúsul, mert nemcsak a bástyákról és a falról harcolnak, hanem a falak előtt is, olykor pedig az ellenfelet hátraszorítva szélesebb téren. A városbeliek és a magyarok gyakran nagy merészen megrohamozzák a szárazföldön álló tábort, sokan beugrálnak a sáncon keresztül, úgyhogy néha már a táborhely átköltöztetésére gondolnak. Miután a velencések látják, hogy a magyarok szakadatlan kitörései miatt a szárazföld felől igyekezetük meghiúsul, a tenger felől szándékoznak támadni minden erővel, teherhordó és magas hajókkal szorosan körbekerítik a várost, és mint valami tábori körsánccal bezárják, odaszállítják a kénvetőket, minden effélét, mégpedig időhúzás nélkül. Innen törik a falat, mert a hajókra bástyákat helyeztek, és néha oly közel viszik ezeket, hogy kopjával verekedhetnek, gyakran közelharcban. (85) A tenger felől sokáig szorongatott város gyengülni kezd, és lélekben is megtörik, úgyhogy az ellenség számára megnyílik a bejárás. A magyarok egy részét már elemésztette a szünet nélküli harc, az életben maradottak úgy határoznak, hogy véres győzelmet engednek a velenceieknek. A polgárok, az örökös lázadozás szerzői, elveszítve a siker és a kegyelem reményét, a végszükségben szétszökdösnek, és az örökös számkivetettséget választják. A velenceiek ezután még elszántabban támadnak, mert érzik, hogy a város szerencséje lehanyatlóban van, és a romlás közel. A magyarok látják, hogy az előkelőségek alattomban megszöktek, magára hagyták a várost, és bár a végsőkig kitartanak, amikor észreveszik, hogy a falakat az ellenség tömege már megszállta, nagy vérengzéssel kitörnek a szárazföld felőli kapun, és behúzódnak a közeli hegyekben álló városkákba; eközben a velencések szövetségeseik hathatós támogatásával birtokba veszik Zárát. (90) Az első benyomuláskor korra és nemre való tekintet nélkül sok embert leöldösnek, de aztán jóllaknak a gyilkolással, dühük elég gyorsan lecsillapul, már csak azért is, mert a lázadás főkolomposait nem találják odabent. Sem Dandolo Henrik dózse, sem a vele együtt jobb ügyért harcoló szövetségesek nem akarják mérgüket a mindenben ártatlan sokaságon kitölteni, és közbelépésük a veszett dühöngést megfékezi. A velenceiek tehát végül is megszerzik Zárát, és a szigorú télben az elfoglalt város iránti szeretetből ott telelnek. A Zárából kiszorított magyarok a szomszédos városokba vonulnak vissza.

Mialatt a sokféle nemzetiségű sereg Dalmáciában telel, odaérkezik a gyermek Alexius, Izsák fia, aki nagybátyja bűnös keze elől menekül, és alázatosan segítséget kér a francia vezérektől meg a velenceiektől. Ez emlékezetes história magyarázata hátráltat ugyan elbeszélésünkben, mégis kissé élőbbről kell végigkövetnünk, hogy érthetőbb legyen. (95) Ez időkben a görögök birodalmának élén Izsák állt, aki az előző császároktól eltérőleg a keresztények iránti szeretetből mindig szíves vendéglátásban részesítette a gallokat és a germánokat. Testvére Alexius volt, akit annyira kényeztetett, hogy a császár néven kívül semmit sem tartott meg magának, sőt, fivérét, aki saját meggondolatlanságából a barbárok kezébe esett, óriási pénzen kiváltotta. Ez a hálátlan azonban, minden gazemberségre készen, elvakult hatalomvágyában csellel elfogta és megvakította Izsákot, majd a vakot bilincsbe verte. De ezzel az aljassággal sem elégedett meg, hanem ugyanezen módon el akarta veszejteni bátyja fiát, az akkor még tizenkettedik évét meg nem haladó Alexiust. Az unokaöcs, a koraérett értelemmel megáldott Alexius, engedelmeskedett atyai barátainak, akik azt tanácsolták, hogy szökésben keressen menedéket, és elment a dalmáciai öbölben telelő velenceiekhez és franciákhoz, esedezve segítséget kért apja kiszabadításához, mégpedig azzal a feltétellel, amelyet a franciák és a velenceiek szabtak, hogy először is a görög egyházat a római alá veti, a kár fejében pedig, amit Emánuel császár egykor a velenceieknek meg a franciáknak okozott, tizenötezer font aranyat fizet; a velenceieknek megadta a hajóbért, és ezekkel a feltételekkel megkapta a kért pártfogást. (100) E megegyezés után az óriási flotta elhajózott Alexius megsegítésére.

Ezalatt a zárai előkelők, akik önként örökös számkivetést vállaltak, Imre király támogatásával az Adriai-tengert oly mértékben zaklatták, hogy úgy látszott, Zára elfoglalásával nem elült, hanem kitört a háború. Ezért, miután Alexius visszahelyezése végett elhajóztak Görögországba, egy másik velencei flottát rendeltek a zárai száműzöttek megfékezésére, akik széltében-hosszában, de főleg a velencések ellen a legkegyetlenebbül kalózkodtak. Henrik fia, Dandolo Rajner vezetésével ez legyőzte a zárai száműzötteket. Túszként gyermekeket szedtek közülük, és ezek átvétele után a számkivetett apákat visszahelyezték hazájukba, azzal a két fél között létrejött megállapodással, hogy a város elöljáróját, akit most várispánnak neveznek, és a gradói pátriárkának alárendelt metropolitát a záraiak a velencésektől kapják, továbbá adó fejében évente háromezer nyúlbőrt szolgáltatnak be.

Mialatt Dalmáciában ezek végbementek, a velencések meg a franciák elhajóztak Bizáncba, és nagy fáradsággal elfoglalták. Alexius császár valamivel korábban egy sötét éjjelen reményvesztetten titokban megszökött. (105) Ahogy a császár szökése kiderült, Izsákot kiszabadították a börtönből, és elővezették, a kaput megnyitották, és fiát, Alexiust, nagy örömmel beeresztették a városba, majd a nép üdvrivalgása közepette apjával együtt császárként köszöntötték. Aztán a görögök különféle mozgalmai és Alexius szerencsétlen végzete után a gallok meg a velencések még egyszer megszállták Bizáncot, megtették Balduint görög császárnak, Morosini Tamást pedig főpapnak. Az elfoglalt városok negyedét a velenceieknek juttatták, melyek közé tartozott az Égei-tenger szigeteivel együtt Kréta és Euboia. De elég minderről, amiről a történetírói hivatás talán a szükségesnél hosszasabb kitérőre késztetett; térjünk vissza a saját dolgunkhoz, és először is mondjunk el egy keveset Imre anyjáról és a testvérháborúról, amelyről a magyar évkönyvek hallgatnak.

Harmadik Béla Fülöp francia király nővérét vette feleségül, akitől a szóban forgó, egyesek által röviden Imrének nevezett Emerichet és Andrást nemzette. (110) Ez annak a Máriának is nővére volt, aki Richárd brit királynak anyja révén féltestvére volt, és Henriket, a jeruzsálemi királyt szülte, így tehát Imre király anyja a Palesztinában uralkodó Henrik anyai nagynénje volt. Béla halála és Imre trónra lépése után lángoló istenszeretettől vezérelve úgy határozott, hogy mielőtt távoznék az életből, meglátogatja az úr sírját. Népes magyar nemesi kíséretet válogatott maga mellé, hogy e társaságban méltóképpen tegye meg a szent zarándokutat. A Jeruzsálemben uralkodó unokaöccse iránti kíváncsiság is ösztönözte az utazásra; de vágya minden várakozása ellenére sem teljesült, mert amikor megérkezett Ptolemaisba, az utazás fáradalmaitól megtörve hamarosan meghalt. Az itteni időzés alatt még egy roppant szomorú esemény történt. Mert ugyanezekben a napokban unokaöccse, Henrik, a jeruzsálemi király, egy magas ebédlőasztalról az egyik udvaroncra támaszkodva kihajolt a palota ablakán, véletlenül kizuhant és meghalt. (115) A Campaniában uralkodó Mária nővére és fia halálától megtörve néhány nap múlva belepusztult a bánatba. Campania uraságában fia, Teobald, a nemes erkölcsű ifjú követte. Magyarország királyát anyja és unokatestvére szerencsétlensége nagy szomorúsággal töltötte el, mert arra gondolt, hogy jóságos szülője külhonban halt meg, nagyszerű unokatestvérét pedig a korai halál az ázsiai királyságtól fosztotta meg. Nemcsak Imre rendezett mindkettejüknek méltó gyászszertartást Pannóniában, hanem Fülöp és Richárd király is Galliában, illetve Britanniában. Mindezt tehát ezen időkről említik.

Hogy a magyarok történetét rendben kövessük, a hatalom átvétele után nem sokkal testvérviszály tört ki a királyi családban. (120) Azt mondják, hogy amikor az idősebb Imre elnyerte a királyságot, ahogy kellett, öccse, a nagy természettel megáldott és óriási terveket szövögető András emiatt megneheztelt, mert úgy érezte, hogy ő inkább uralkodásra, mint engedelmességre termett. Kárhoztatta az elsőszülöttség jogát, amely megfosztotta őt az uralkodás lehetőségétől. Elégedetlenségét fokozta, hogy testvérétől való unokaöccse, László miatt nemcsak a királyság, hanem még a hercegség elnyerésének a reménye sem volt meg a számára. Keserűségét vétkes vakmerőséggel akarta elűzni. Mivel nagyon népszerű és nyájas volt, tanácsot tartott először a barátaival, aztán több főnemessel, akinek szimpátiáját ügyességgel és szolgálatokkal kivívta. Titokban nagy tömeg hajlandóságát fordította maga felé, bátyját tőle telhetőleg ócsárolta, szidalmazta tunyaságát, és mindenféle mesterkedéssel szította vele szemben a gyűlöletet. Pártfogással és kedvezéssel, valamint ajándékkal és vesztegetéssel a nemesi és uralkodó rend sok tagját megkörnyékezte, hogy az ő méltósága mellett tegye le a voksát. (125) Amikor aztán sok köz- és főember vonzalmát megszerezte, úgy gondolta, hogy gátlástalanul és nyíltan kell hozzáfognia a dologhoz; bátyja ellen háborút indított, fölfegyverzett csapatait kivezette a csatatérre, és megpróbálta az országot Mars ítéletéből megszerezni. Imre király sem levelekkel, sem tekintélyes közbenjárókkal nem tudta megbékíteni az öccsét. A megegyezés reménye végül is meghiúsult, mert Andrást egy sereg zavargást kedvelő uraság polgárháborúra uszította, így Imre kénytelen-kelletlen sereget állított. Találkoztak az ütközetre kijelölt helyen, hogy nyílt csatában mérkőzzenek meg, mely alkalommal Imre, hogy a rokon vér ne rajta száradjon, dicsőségesebb győzelmet aratott magatartásával és szavaival, mint kardjával. Mert azt mondják, hogy amikor a két sereg harcra készen felsorakozott, ő fegyverét letette, testőrségét hátrahagyta, és kezében a jogarral öccse csapatai közé lépve így szólt:

Nos hát, vitézek, ki lesz az, aki a királyok szentséges vérére kezet mer emelni? Ki fog lesújtani arra, aki a mennybeli István akaratából e méltóságot elnyerte? (130) És ha minden hatalom az istentől való, hát ki lesz az, aki a királyi felséget erőszakkal meggyalázza? Hiszen maguk a királyok méltóságukra gondolva akár akaratuk ellenére is kénytelenek eltűrni a tiszteletet és a hódolatot. Nem Imre vagyok én, nem magánember, hanem a mennyei István helytartója, utóda és örököse, az állam képviselője, akit nem a ti hozzájárulásotok és nem az örökösödés joga tett meg Magyarország urának, hanem ama istenség és a szent korona szellemisége. Kire emeltek hát fegyvert, szerencsétlenek? Énrám vagy az égi István utódára, az összes rend akaratával megválasztott királyotokra? Ha énrám, akkor latrok és gyilkosok vagytok, hiszen én ember vagyok; ha a királyra, István utódára, akkor minden ítéletre és büntetésre méltó elvetemült felségsértők. Nem halandóval álltok szemben, nyavalyások, hanem azzal, akivel isteni rangjánál fogva minden a halandóságon felül történik. (135) A királyok a mindenható isten oltalma alatt állanak, és megsértésüket népek pusztulása sem képes kiengesztelni. Én is fegyvertelenül lépek kivont kardotok elé, mert az istenségtől kapott korona és ez a jogar, amelyet tartok, a dühöngők támadásai közepette megoltalmaz. Nézzétek meg, kire támadtok, vigyázzatok, óvakodjatok és ügyeljetek, nehogy a magatok és a fiaitok fejére ontsátok a szent vért! Imrének egyszer mindenképpen meg kell halnia, ámde egyáltalán nem mindegy, hogy ezzel vagy egy másik halállal; ez most nekem dicsőségemre, nektek veszedelmetekre szolgálna, az a másik számomra is, számotokra is természetesebb lenne. Öcsém könnyelműsége gonosz és szentségtelen kardot adott a kezetekbe, de míg van rá idő, üdvös és helyénvaló megbánással lemoshatjátok a vakmerőség és istentelenség bélyegét. (140) Térjetek észre, kérlek, én vagyok uratok és atyátok, és én a legkegyelmesebb indulattal, atyai engedékenységgel el fogom felejteni vétketeket. Ismerjétek fel atyátokat, és fogadjátok szívesen az átkos merészségetekkel szemben felkínált bocsánatot, ismerjétek el királynak azt, akit az istenségek akarata és a ti megfontolt szavazatotok kiválasztott!

E szavakra valamennyiük felfogása úgy megváltozott, hogy azonnal letették a fegyvert, egymással versengve kértek bocsánatot, szégyenkezve szemtelen vakmerőségükért, amelyet néhány mágnás aljas szándéka tüzelt föl. Miután mindnyájan ráébredtek a megbékélés szükségére, táborszerte keresni kezdték Andrást, hogy a jó királytól ő is kegyelmet kapjon, hiszen mindenki, aki a közös vétket őszintén megvallotta, őszinte bocsánatot nyert. Amikor egy vitéz katona és nyomozó menekülés és bujkálás közben ráakadt, rajtaütve kis híján megölte. (145) Azonban a király nagylelkűsége láttán, melyet nemcsak az övéi, hanem az idegenek iránt is tanúsított, a megérdemeltnél szelídebben bánt vele. Így nem a nyomozó, hanem a király adta vissza az életét, hogy testvérének jóindulattal büntetlenséget engedve megtanulja az uralkodás helyesebb módját.

E kérdésben nem tudom megvédeni a forli Biondo, hajdani kiváló historikus és a latin nyelv terén nagy érdemeket szerzett író nyilvánvaló tévedését, aki bizonyos hazug évkönyvek által megcsalatva azt írja, hogy az üldöző katonák Andrást felkoncolták, ami az igazságtól egészen távol esik, hiszen köztudott, hogy fivérétől való unokaöccse, László után a magyarokon ő uralkodott, és királyságáról maga Biondo is megemlékezik; nem tudom, e téren az évkönyvek tévedéseit vagy az ő figyelmetlenségét hibáztassam-e inkább. Az évkönyvek jórészt tudatlan és gondatlan írói számos eseményt az igazságtól eltérően adnak elő, úgyhogy a történtek elbeszélésében nap mint nap óriási kockázatot vállalunk. Ezért manapság annál elnézőbben kell ítélkeznünk az írók fölött, minél műveletlenebbek és az igazság felderítésében minél hanyagabbak voltak azok, akik az események hamis följegyzésével az utódokat történetírásra ösztönözték.

(150) Imréről nem tudtunk mást kibogarászni, mert azt mondják, hogy rövid ideig uralkodott. Amikor betegség támadta meg, néhány nap múlva végrendeletet csinált, majd engedett az emberi kényszerűségnek, László fiát hagyva hátra. Úgy tudni, hogy nyolc évig, hét hónapig és hat napig uralkodott, és az üdvösség ezer fölötti kétszázadik esztendejében, december kalendáján távozott; lelkülete szelíd és rendkívül türelmes volt. Testét az egri bazilikában tették le, mert azon a környéken halt meg.

Ez idő tájt a velenceiek visszavették Raguzát, amely régebben Zárával együtt átpártolt a magyarokhoz. Ugyanis Morosini Tamás, akiről említettük, hogy konstantinápolyi pátriárkává tették, elment Itáliába, ahol harmadik Ince pápa megerősítette, majd Görögországba visszatérőben elhajózott Dalmácia partjai mellett, és ekkor négy háromevezősorossal bevette a felkészületlen Raguzát, valamint visszaszerezte a görög császárok által magára hagyott Durazzót. A görög császárságban szabályszerűen Balduin öccse, Henrik következett, aki Montferrati Bonifáccal együtt folytatta Drinápoly ostromát, de kénytelen volt abbahagyni és elvonulni Konstantinápolyba, mert közbeléptek az oláhok, akiket a görögök felkértek, hogy ne engedjék a latin csapatoknak ezt a jelentős várost elfoglalni. (155) Az oláhok pedig a rómaiaktól erednek, amit a nyelvük mindmáig tanúsít, mely a rengeteg barbár népség közé ékelődve sem veszhetett ki máig, ezek az Al-Dunának azt a túlsó vidékét lakják, amelyen valaha a dákok meg a géták éltek; az innensőt később elfoglalták a Sarmatiából kivonuló bolgárok. Az oláhok azokból a légiókból és kolóniákból származtak le, amelyeket Traianus és más római császárok telepítettek Dáciába. Pius ezeket német kiejtés szerint Flaccusról mondja vlaccoknak; mi azonban úgy gondoljuk, hogy a lövésről és a nyílhegyről, [az eredetiben ez a rész görögül] kapták a nevüket, mert kitűnő íjászok. Néhányan úgy vélik, hogy Valacchia Diocletianus lányáról vette a nevét, aki azok fejedelméhez ment hozzá, így tehát a görögök kérésére ezek felszabadították Drinápolyt a latinok ostroma alól. De ennyit elég erről beszélni.

Imre halála után örökösödés címén fia, harmadik László vette át Magyarország királyságát, és úgy tudják, hogy október hetedik kalendáján rendben megkoronázták. (160) A tisztség felvétele után nem kis gondja volt arra, hogy a lázongásra hajlamos országot lecsendesítse, mert ezt a király halála némileg megbolygatta. Nagybátyja, András mozgalma még nem csitult el egészen, sőt, a rövid interregnum alkalmával élénkült is; és amire ez oly sokáig vágyakozott, azt váratlanul elérte. Mert László alig töltött el a királyságban hat hónapot és öt napot, amikor elragadta a korai halál, amely az üdvösség ezerkétszázegyedik esztendejében, május nonaeján érte el. Idő előtti távozását mindenki kegyelettel megsiratta, András tisztes gyászszertartást rendezett neki Székesfehérvárott, és testét illendően elhelyezték ott a királysírok között.

És most itt az idő, hogy rátérjünk második Andrásra, akiről elmondhatjuk, hogy valóban uralkodásra szülte a természet. (165) Nem is hiányzott belőle sem a lelkierő, sem a hit, sem a megfontoltság, sem az igazságérzet, éppen csak hatalomvágya látszott túltengeni, mint azt a bátyjával szemben megmutatta, ahogy elbeszéltük. Ámde azt mondják, a trónra is azért vágyakozott módfelett, hogy valami magához és őseihez méltó dolgot cselekedhessen. Miután Lászlót a korai halál elragadta, mindenki őt óhajtotta királynak. Alig hogy letudták unokaöccse végtisztességét, a főpapok meg az előkelők egyetértésével és a többiek szavazatával királlyá tették. Az unokaöccse halálát követő huszonhetedik napon Fehérvárott szertartásosan átadták neki a felségjelvényeket. Aztán hozzálátott az országos ügyek intézéséhez, és sok éven át igazsággal és becsülettel fenntartotta a békességet. A nemes alemann nemzetségből született Gertrúdot vette feleségül, akitől sok gyermeket kapott, elsősorban Bélát és Kálmánt, aztán Andrást és az életszentségéért az utókor szemében mindörökké tisztelendő Erzsébetet. (170) Gertrúd azonban egy bűnnel tönkretette a maga és a férje boldogságát, örök és feledhetetlen gyalázatot hozott magára és a családjára. Mielőtt e gazságot rendre elbeszélnénk, néhány kiegészítést tartunk szükségesnek, hogy a történet érthetőbb legyen.

Mialatt a keresztény közösség többi fejedelme gyakran vállalt szent hadjáratot Szíriába, Magyarország királyai hol a szomszédokkal hadakoztak, hol otthon őrizték a nyugalmat, ezért a pápák néha, mások elég gyakran a szemükre vetették, hogy ez nem rendes magaviselet, elvégre éppen azok henyélnek otthon haszontalanul, akiknek a legnagyobb a gazdagságuk és a tekintélyük, éppen ezek nézik el, hogy a keresztények ügye veszélyben forog, és egyáltalán nem segítik a többieket, akik iparkodnak, fáradoznak. Ezt még Bélának is többször felhánytorgatták, aki pedig önmagát is felajánlotta az üdvözítőnkért való katonáskodásra, hogy e gyalázkodást elkerülje. Nagyon szégyellte ugyanis, hogy elszalasztotta a részvételt sógora, Fülöp francia és Richárd brit király hadjáratában, de akkor mindenféle elfoglaltság, utóbb meg halála akadályozta jámbor fogadalma teljesítésében. (175) Fia, András, úgy határozott, hogy ő fog helytállni apja nevének meghurcolásáért és kötelezettségének teljesítéséért, minek megtételére, mikor még a hercegséget viselte, pápai üzenet is többször sürgette. Sőt, olykor éjszakánként apja szelleme is erősen ösztökélte, hogy oldozza fel őt a fogadalom kötelékéből. Erre az időre esett a keresztények javára nagy gondot fordító Honorius pápasága, aki – miután Perugiában harmadik Ince örökébe lépett – azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy mihamar megszilárdítsa a szíriai keresztény közösség bizonytalan helyzetét. Hogy a görögök támogatása ne hiányozzék, illetve azok ellenkezése ne hátráltassa az ügyet, az isteni Lőrinc egyházában, mely a Tiburba vezető úton áll, császári fejekkel megkoronázta a császárrá jelölt auxerre-i Pétert, aki ezt követelte, és feleségét, Jolét. Aztán az apostoli szék legátusaként kiküldte Görögországba és Szíriába bíborosát, Colonna Jánost. Ez haladéktalanul elutazott a városból, elment Brindisibe, ahova magával vitte a császárt és feleségét. (180) Innen a velencei flottával mindannyian áthajóztak Durazzóba, melyet Tódor, az albánok fejedelme elfoglalt a velencésektől, Péter pedig önként megígérte, hogy visszaadja nekik; megostromolta, de a támadás nem járt eredménnyel, majd valamivel később beleesett Tódor hálójába, és a legocsmányabb tömlöcbe csukták. A bíboros elment Konstantinápolyba, a keresztények érdekére gondolva a fejedelmeket mindenfelé buzdította, és gondoskodott a hadiszükségletről. A keresztény fejedelmek, akik a kegyes hadjáratra szívesen vállalkoztak, eközben nagy sereggel összegyűltek.

E fontos háború vezéréül Andrást nevezték ki, aki a szentséges sorozásnál elsőként adta a nevét e katonaságra. András után közülük elsősorban Ausztria hercegét és Henrik nevers-i grófot említik, továbbá Valtert, Gallia királyának a kamarását, a maule-i Milót és az isteni Zsuzsanna vicomte-ját. (185) A velencei évkönyvek azt állítják, hogy Andrást és seregét a velencei flotta vitte el Szíriába, és a velencések ezt azért tették meg nagy örömmel, mert András csupán csak a szállítás fejében önként odaadta nekik Dalmácia teljes tulajdonjogát, amely előzőleg a magyaroké volt. Erről azonban a magyar évkönyvek hallgatnak, vagy azért, mert ilyen egyezséget a király sohasem kötött azokkal, vagy – ha a história igaz és megtörtént tényről beszél – jogtalanul mellőzik. Ellene szól azoknak a magyaroknak a hagyománya, akik az eleiktől hallottak erről, és úgy emlékeznek, hogy András király Pannóniából kivonulva Konstantinápolyba ment a sereggel, mint ahogy azt az alább következőkből gondolni is lehet, és a trákiai Boszporuszon kelt át Ázsiába. Ugyanis a pápai legátus és Jole a velencei flottával Konstantinápolyba ment el, oda gyülekeztek mindenhonnan a kereszt felvarrt jelével megjelölt csapatok. A legkevésbé sem látszik valószínűnek, hogy a keskeny kis szoroson való átszállítás fejében mondott volna le önként Dalmácia jogáról, amelyért annyi sok vér ömlött. (190) Amikor tehát András, akire pápai felhatalmazással a keresztény közösség főségét bízták, megérkezett Konstantinápolyba, ott találta a pápai legátust, és egy darabig kénytelen volt várakozni társaira, míg a többi hadvezér összegyülekezett. Eközben történt az a szörnyű és örök emlékezetre méltó eset, amelynek során Magyarország királya bizonyságát adhatta lelkierejének és szilárdságának.

Elmondják ugyanis, hogy mielőtt András külföldre indult volna, hogy az országról megfelelően gondoskodjék, egész Magyarország élére állította a nemes Bor nemzetségből született, próbált hűségű és bölcsességű férfiút, Bánk bánt, rá ruházta a királyi palota igazgatását, becsületére bízta a királynét, gyermekeit és vagyonát, mindenekelőtt arra intette, hogy törvényesen kormányozza az országot, senkivel szemben se tűrje el a jogtalankodást, minden szomszéddal egyformán tartsa a békét; továbbá figyelmébe ajánlotta a nyugalmat és a tisztességet. Bánk bán erős lélekkel vette át az ország reá bízott főségét, arra gondolt, hogy remek alkalma nyílik erényeinek és hűségének bizonyítására. A szerencse féltékeny lett rá, és igyekezetének kedvező kimenetelét meghiúsította. Egyszer odaérkezett Alemanniából Gertrúd királyné fivére, hogy a férje távollétén szomorkodó nénjét vigasztalja; néhány napig ott tanyázott nála, és az asszonyt mindenféle pajzánsággal szórakoztatta; nem ártatlanul cselekedett így, hanem mert tudta, hogy az mindig nagyon elnéző iránta. (195) A királyné körül éjjel-nappal ott forgolódott Bánk bán felesége, egy feltűnően szép, rendkívül bájos és hihetetlenül szemérmes asszony; Gertrúd nagyon kedvelte a társaságát. Öccsét azonnal elfogta az asszony iránti szerelem, tisztessége még külsejénél is jobban izgatta, és rövidesen úgy nekitüzesedett, hogy majd belepusztult. A királyné észrevette öccse lángolását, és valami meggondolatlan együttérzésből, mely többnyire az asszonyi lélek sajátja, túlságos engedékenységet mutatott. Nemcsak beszélgetésre hívta magához kettejüket, hanem sokszor lakomára is, a csevegőket magukra hagyta, és amennyire az illem látszata alatt lehetett, alkalmat teremtett a szerelmeskedésre. Végül, amikor látta, hogy az asszony hajthatatlan tisztessége semmiképpen sem inog meg, egy félreeső szobában otthagyta őt az öccsével együtt, ahol az szemérmén erőszakot vett. (200) Szegényke hallgatott a gaztettről, hazament a férjéhez, de amikor az magához ölelte, hogy utódról gondoskodjon, így szólt: Milyen asszonyt szeretnél ölelgetni, te boldogtalan, vajon a feleségedet, vagy egy büdös kis kurvát? Bizony, ha a feleségedet, akkor csalatkozol, ha pedig egy becstelen szajhát, akkor jól vigyázz, hogy meg ne fertőztesd magad egy bemocskolt ringyóval. Meggyalázták a te nyoszolyádat, Bánk bán, mert hitvesedet a királynéra bíztad, ő meg elvetemült kerítőnőként odavetett az öccsének, hogy megerőszakoljon. Nosza, szabadítsd meg ártatlan lelkemet ettől a testtől, amelyet nem az én vétkem, hanem a másé fertőztetett meg. Kérlek tehát, Bánk bán, itt helyben ölj meg, hogy az ártatlanság szellemének megsértéséért bosszút állj, ne kelljen lelkem és testem engesztelhetetlen gyilkosává válnom, és becsületedet ne szennyezze ez az aljasság. (205) A felháborodott férj haragját leplezve vigasztalja asszonyát, ölelgeti, csókolgatja a zokogót, kérleli hitvesi szerelmükre, melyet nem az ő hibája, hanem más kéjvágya sértett meg, hogy titkolja el közös gyalázatukat, és megígéri, hogy ha itt lesz az ideje, mindkettőn a legsúlyosabb példaadással fog bosszút venni. Az asszony lelkét megnyugtatja, de saját elleplezett haragját nem tudja fékezni, másnap néhány emberrel bemegy a mit sem sejtő királynéhoz, kirántja a köpenye alatt viselt kardot, nekimegy, és halálos szúrással keresztüldöfi. Aztán a véres karddal a hökkentek elé lép, kiáltozik, hogy jogos haragjában ölte meg Gertrúdot, mert az az ő feleségét aljas kerítőnő módjára erőszakra vetette oda elvetemült öccsének. A tömeg közepén becsülettel megvallja, hogy semmiféle büntetést sem fog visszautasítani, hanem másnap néhány főnemes kíséretében egyenesen megy Andráshoz Konstantinápolyba, és ott önként vállalja a felségsértésért járó büntetést. E szavakra a zajongás elül, ő pedig a főurak közül maga mellé vesz néhány kísérőt, és megállás nélkül megérkezik Konstantinápolyba; ott találja a királyt, aki még nem hagyta el Európát. Ahogy a színe elé lép, így szól: Itt van, király, országod kormányzója, akit mások alighanem aljas királygyilkosnak tartanak. (210) Az igazságosságodban bízó Bánk bán elkövetett bűne után nem keres szökéssel büntetlenséget, hanem tisztességes úton a méltányos bíróság ítéletét várva hozzád jön, hogy ha törvényesen alulmarad, elszenvedje az azonnali súlyos büntetést. Nem kér magának más bírót, csak azt, akit megsértett, és aki inkább lehet vádló és bosszúálló, mint bíró. De a vádlott e hallatlan merészségét fejedelmének hallatlan igazságossága szüli. Gertrúd a feleségemet, akit szolgálóként bíztam rá, odavetette féktelen öccsének, hogy megerőszakolja. Jogos haragomban megöltem álnok úrnőmet, mert nem tűrhettem a gyalázatot, amelyet – mint a te példádból megtanultam – a halálnál is rosszabbnak tartok. Itt van, király, a jogosan gyilkoló kard, amelyet hitvesed vére szennyez. Hát ha vétkeztem, amikor az elviselhetetlen szégyentől megszabadítottam magamat, ezzel a karddal vágj le nyomban; ha úgy gondolod, hogy joggal tettem ezt, az egész világ előtt emlékezetes ítélettel ments föl most engem, nehogy úgy lássék, mintha hiába jöttem volna ide az igazságban bízva. (215) A király nagy önuralommal hallgatta a vétkest, hogy arca és lelke a legkisebb változást se mutassa, így felelt: Irántam való bizalmad, Bánk bán, eléggé megnyugtat felőled. Ha a dolog úgy áll, ahogy mondod, térj most vissza az országba, viseld szokott hűségeddel a rád bízott tisztet, és mert ezt a szent hadjáratot nem illik főbenjáró ítélettel megakasztani, majd megítéllek, ha visszatértem Magyarországra. Ezekkel a szavakkal elbocsátotta az embert, és hozzálátott, hogy csapatait átszállítsa Ázsiába.

Miután a vezérek a pápai legátussal megérkeztek Szíriába, csapataikat egyesítették János jeruzsálemi királyéval, és elsősorban Damiata ostromát tervezték, mely Egyiptom ősi, Nílus menti városa, egykor Heliopolisnak nevezték, mely név a Napból származik, melyet a görögök Héliosnak mondanak. Ugyanis úgy gondolták, hogy sokat használ az ügynek, ha először ezt a várost támadják meg, melynek birtokában könnyebben szerezhetik meg Kairót és a közeli Babilont. Tudták, hogy e két város birtokbavétele után a szerecsen nemzetet gyorsan kiirthatják. Az üdvösség ezerkétszáztizennyolcadik évében, május idusán András fővezér az összes fejedelem egyetértésével elindította a tábort Damiata felé; a várost bátran megtámadta. (220) Hármas téglafal, valamint a Nílusból kivezetett árok vette ezt körül, és hosszúkás sziget formájára nyúlt el. Mellette állt egy fároszi torony, vaskosságára és magasságára nézve nem hasonlítható ahhoz a régihez, amelyről Pharosnál és a Nílusnál olvasunk, de amely a külvárost, a kereskedők bódéit és a városi magtárt a kalózoktól és rablóktól megvédte. András király nekimegy ennek a városnak, amelyet a szultán sok és sokféle munícióval látott el, és mert két elővárosa van, az egyikhez ő maga lát hozzá Ausztria hercegével, a másikhoz a kamarás meg a többi. Először is a tornyot törik a mellé állított masinákkal. Az öldöklés mindkét részen napról napra fokozódik, azonban többen esnek el azok, mint a mieink közül. A katonák ereje és a vezérek tehetsége elfoglalja a tornyot meg az elővárosokat, megszerzi a csűrt meg a dúsgazdag áruraktárakat, a katona pedig nemcsak az éhségtől szabadul meg, hanem busásan meg is gazdagszik. (225) Az őrség részint elesik, részint fogságba jut; aki közülük fölveszi az igaz hitet, nemcsak életét és szabadságát nyeri vissza, hanem elvesztett javait is. Viszont azok, akik megátalkodottan kitartanak átkozott pogány hiedelmeik mellett, halállal bűnhődnek; néhányan szolgaságba kerülnek. A szerencse ez első kedvezése a keresztények önbizalmát nem kevéssé növeli. Elszántságukat nemcsak a győzelem derűs előjele dagasztja, hanem a dús préda öröme is, ugyanis minden élelmiszert és elraktározott árut a katonaság kap meg. András e módon kívánja a közvitézeket fellelkesíteni a harcra. A hadvezér bőkezűségének eredményeképpen a katonaság mit sem óhajt jobban a csatánál. A tél fele már eltelik, amikor kellemetlen áradás érkezik. A Nílus ebben az időszakban nem szokott kiönteni, azonban a heves délkeleti szél a tengert úgy feldagasztotta, hogy visszaáramolva felduzzad, a tábort mindenestől elárasztja, ami a felszerelésben és az élelmiszerben szörnyű károkat okoz, az elemózsia az árvízben megrothad. (230) A fővezér összehívja a püspöki kart, mert úgy véli, hogy a bajt égi eszközökkel kell orvosolni, és az isten segítségéért kell folyamodni, nehogy a szentséges kezdeményezést e roppant csapás meghiúsítsa. Ezért a püspökök utasítására általános böjtöt hirdetnek. És íme, a böjt végére a tenger lecsillapodik, és teljes szélcsend áll be.

Ezenfelül az isteni gondviselés váratlanul egy még nagyobb diadal lehetőségét kínálja fel a keresztényeknek. A Nílusnak az az említett keskeny árka, amely Damiatát körülveszi, az választja el a mieinket a szultán egy sokkal nagyobb táborától, amely alig ezer lépésre, az öreg Nílus partján áll, amelyen a szultánnak lehetősége van csapatokat meg ellátmányt ki-be szállítani. Amikor ezt a mieink észreveszik, hogy hiábavaló ostrommal ne csapják be magukat, Andrásban az a vágy ébred, hogy a várost minden oldalról ostromolja, ezért úgy dönt, hogy a sereget a Níluson túl és innen is elhelyezi. (235) Azonnal átküld a Níluson egy erős hadtestet táborverés végett, mégpedig azon a részen, ahol – mint mondtuk – az ellenséges tábor helyezkedik el. Ezt a szultán a kémeitől megtudja, megijed a keresztények rajtaütésétől, és fölszerelést, poggyászt hátrahagyva azonnal kivonul a dúsgazdag táborból. A vezér ennek láttára nyomban megszállja az üres tábort, amelyet minden szükségessel reményen felül rakva talál. A túlparton felállítja a másik tábort, a kettőt híddal kapcsolja össze, hogy kölcsönösen oltalmazhassák egymást, és a várost szorosabban zárják körül. Damiatát erre súlyos kétségbeesés keríti hatalmába, melynek oka a szultán menekülése. Karadin, a néhai Szaladin fia, a szultán szökéséről és a keresztények sikereiről értesülve letesz arról a reményről, hogy Jeruzsálemet továbbra is tarthatja, de hogy azt elfoglalása után a keresztények se tarthassák meg, elhatározza, hogy lerombolja. (240) Megváltónk sírjának és templomának háborgatásától visszatartja a kezét, amit egyesek az istenség tiszteletével, mások a keresztény polgárok tiltakozásával magyaráznak, tudniillik Jeruzsálemet szírek, örmények, etiópok, grúzok és más, hitünkön levő ázsiai népek lakták, és azt mondják, hogy Karadin ezek kedvéért tartóztatta meg magát. András emellett flottát állíttat a Nílusra, nehogy bárkinek is bejárása legyen a városba, ostromtetőket vitet oda, körös-körül több vívótornyot is állít; semmi eszközről sem feledkezik meg. Az ostrom alá fogott városból semmiféle fölszerelés sem hiányzik, és ennek birtokában bátran áll ellent. A lakók a falakon harcolnak, az árok távoltartja a támadót, és néhány hónapig nem kell aggódniuk sem az őrszemélyzet, sem az élelmiszer miatt; eközben itt is, ott is sokan elesnek, így telik el Damiatánál az első nyár, a tél, a rá következő tavasz. (245) András nagyon aggódik, de a gall előkelők még inkább, hogy katonai vállalkozásuk a háború kezdetén meghiúsul Damiatánál, nem nyílik lehetőségük a szultánnal való ütközetre, akit – ha a szerencse úgy hozza – legyőzve, a többit játszva birtokba vehetnék.

Miközben a keresztény sereg ég a harci vágytól, június idusa táján váratlanul felbukkan a szultán, mérhetetlen sereget vezet, és tábort ver Babilon és Damiata között, azt minden lehető módon biztosítja, ám az ellenségnek minden heccelés ellenére sem kínál lehetőséget a csatára. A francia vezetők, hogy felrázzák tespedtségéből az ellenfelet, aki biztos győzelem nélkül nem hajlandó ütközetbe bocsátkozni, András király tiltakozása ellenére kedvezőtlen harci feltételek mellett is harcba indulnak a szerecsen katonaság ellen, azzal kérkedve, hogy a szultánt megcsúfolják vagy megkárosítják. János jeruzsálemi király támogatja a franciák meggondolatlan vakmerőségét, inkább a velük való rokonság miatt, mint vezéri tiszténél fogva. A gallok tehát nekiveselkednek a tábor ostromának, a sáncok mögött meghúzódó ellenfelet gyalázkodó ordítozással hergelik; az meg az erődítmények mögül nézegeti, hogy hányan lehetnek az ingerkedők. (250) A barbár látva a támadók kis számát, úgy nekibátorodik, hogy rögtön kitör, megrohanja a franciákat, és akkora tömeggel ront a hetvenkedő népségre, hogy jóformán a legelső rohammal nemcsak visszaveti, hanem leveri, lekaszabolja, elfogja. A foglyok javaként Valtert, Gallia királyának a kamarását, a maule-i Milót és az isteni Zsuzsanna vicomte-ját említik. Mondják, hogy János királyt kezén és arcán összeégette az úgynevezett görögtűz, amelyet a szerecsenek fáklyákkal és hajítódárdákkal szoktak dobálni. András király a gallok példájával figyelmezteti a többieket, hogy ne csak a szultánnal, hanem az ostromlott várossal való küzdelemmel is hagyjanak fel. Rájön ugyanis arra, hogy a várost sem erővel, sem kiéheztetéssel nem lehet elfoglalni. A vallásos király isteni segítséget vár, hogy a bevehetetlen várost bevegye. (255) A hadvezér nem is csalatkozik reményében, mert a várost váratlanul pestisjárvány támadja meg. A franciák szerencsétlen csatája után az ötödik hónapban néhány katonának akaratlanul is feltűnik a városban uralkodó csend, közelebb lappanganak a kapuhoz, hogy kifürkésszék, mi történt odabent. Amikor a bástyákon és a falak mögött mély némaságot tapasztalnak, azt hiszik, hogy az előőrsök elaludtak, vagy valami okból távol tartózkodnak, ezért óvatosan visszahúzódnak, hogy társaikat sürgessék a létrák azonnali odavitelére. Ez megtörténvén, az odatámasztott létrákon felmásznak a kapubástyára, és mert senki sem áll ellen, egy szakaszt beküldenek, baltával, feszítővassal betörik a kaput, az előszaladó szerecseneket leöldösik. A kapu megnyílván a többiek előtt is, az ostrom tizennyolcadik hónapjában egykettőre birtokba veszik az óhajtott várost. (260) Oda benyomulva senki sem bukkan fel előttük, ezért eleinte arra gyanakodnak, hogy az ellenfél lest és cselt vetett; a tereken, sarkokon senkit sem találnak, az ablakokban senkit sem látnak. Mivel azonban a piacokon, utcákon, épületekben és templomokban holttestek hevernek, ez nyomban elárulja a város katasztrófáját; az ostrom kezdetén hetvenezer ember élt ott, e napon pedig alig találhatnak háromezer haldoklót vagy egészségeset. András a főpapok egyetértésével először is könyörgést tart, és buzgón gondoskodik az istennek való hálaadásról, mert ezt az ősrégi és dúsgazdag várost az ő kegyelméből és segítségével szerezte meg véráldozat nélkül. Aztán a kapukhoz őrséget és mindenhova hadiszerszámokat helyez, majd úgy határoz, hogy mindaddig a táborban marad, míg a pestis gyanúja eloszolván a levegő egészsége helyreáll. Ezért a szerecseneknek meghagyják az életüket, hogy a tisztogatás feladatát és gondját ellássák. (265) A járvány elmúltával Mohamed irdatlan költséggel épült bazilikáját a püspökök határozatából a hatalmas szűz Mária anyának szenteli fel, és püspöki rangban főpapot állít az élére. Amikor a szultán megtudja, hogy a magyar király fősége és parancsnoksága alatt Damiatát elfoglalták, táborát azonnal megbontja, elindítja, és Kairóba meg Babilonba vonul vissza. A keresztények a tavasz kezdetén, február kalendáján a levegő megtisztultával bevonulnak a városba; másnap a pápai legátus a püspökök páratlan koszorújában megtartja az isteni szűz tisztulásának az ünnepét. Az utcákon, tereken, sarkokon mindenfelé fáklyákat, gyertyákat helyeznek el, hogy a győzelem istenének illő tiszteletet adjanak. A királyt e napon a többi vezérrel együtt a katonák üdvrivalgása közepette ujjongva bevezetik a városba, ő elnököl az ünnepségeken, és minden oltárnál hálaadást rendez. (270) A dúsgazdag és hatalmas városból szedett zsákmányt a katonák között rang szerint szétosztja, a többit istentiszteletre és adományra fordítja. Aztán a fejedelmi tanács elé terjeszti a terület felosztásának az ügyét, ahol mindannyian úgy vélekednek, hogy miután a szultánt Babiloniából kiűzték, a katonák házakat és hozzájuk tartozó földeket foglaltak el, azokból az ő példájukra kolóniát szervezzenek, és azt írják a nevükre. Tehát törvényt alkotnak a gyarmat megszervezéséről és a földügyről.

Mialatt Szíriában így mentek a dolgok, Péter konstantinápolyi császár Tódor durazzói zsarnok börtönében meghalt; birodalmát eközben Jole kormányozta. A latin előkelők erre visszahívták a Galliákból és császárrá tették Péter fiát, Róbertet. Honorius pápa Toulouse-ban az isteni Domonkos segítségével úrrá lett a szakadárokon, és nyomban megerősítette annak szerzetesrendjét. Ugyanezen időben a római császárrá jelölt Frigyes Ottó halálával visszatért Rómába, ahol Honorius átadta neki a császári koronát. (275) Valamivel előbb elveszítette az anyját, Konstanciát, bitangságának józan féken tartóját, és most mintegy zabláját vesztetten rávetette magát a féktelenkedésre, és a pápa ellen számtalan gaztettet és jogtalanságot követett el. Honorius megharagudott rá arcátlan pimaszsága miatt, és a fiatalurat súlyos átokkal büntette meg.

Szíriában ezekben a napokban virágzott a keresztény közösség, mert a keresztény vezérekbe nagy lelkesedést öntött az a remény, hogy a szultánt és az egész szerecsen népséget rövidesen megsemmisítik. És ezt a vártnál gyorsabban el is érték volna, ha nem jön közbe János jeruzsálemi király önhittsége, amely miatt a nagy vállalkozás némi késedelmet szenvedett. Ez ugyanis úgy vélekedett, hogy Damiatának az ő uralma alá kell kerülnie, és nem vette figyelembe, hogy mennyivel tartozik a pápa bíborosának és Andrásnak, a szentséges hadjárat fővezérének; az illendőség ellenére ezek jelenlétében mindent az ő megkérdezésük nélkül intézett. (280) E szemtelenség miatt a legátus egyszer-kétszer finoman figyelmeztette, hogy ne sértse meg a magyarok királyát meg a többi előkelőséget, ő azonban nem tűrte a kioktatást, hanem az élelem fogytára hivatkozva elment Jeruzsálembe; sok katona követte, és csak kérlelgetéssel lehetett rávenni a visszatérésre. Eközben András a többi csapattal Damiatában töltötte el a nyarat meg a telet, János pedig tavasszal jött vissza a táborba. Azért a Damiatában eltöltött, a vártnál több idő nem múlt el haszon nélkül, mert a genovai, a velencei meg a pisai flotta rengeteg katonát hozott Szíriába, akit a dúsgazdag város bevétele odacsábított. A jeruzsálemi király visszajövetele után tanácsot tartottak, és mindenkinek úgy tetszett, hogy a tábort helyezzék át Kairóhoz és Babilonhoz, ami június idusán megtörtént. A Nílus Damiatát körülvevő csatornája mentén tették meg az utat; a Nílushoz érkezve találtak ott egy hidat, amelyet az ellenfél épített, és látva, hogy gyenge őrség védelmezi, András azonnal elfoglalta. Péter és Pál apostol születésnapja másnapján Babilontól három mérföldnyire tábort vert. (285) A szultán Kairóba és Babilonba megszámlálhatatlan szerecsen sokaságot vont össze, és látszott, hogy ez nem fog egyhamar kifogyni az élelemből; a keresztény hadvezér, aki részint a Níluson, részint szekéren körülbelül négy hónapra való eleséget szállított oda, azt remélte, hogy az ellenfelet sokkal gyorsabban győzi le fegyverrel, mint kiéheztetéssel. Ezért naponta provokálta a szultánt, hogy az ütközetbe bocsátkozzon, az ellenfél félelmet színlelt, és a mieink ellen hallatlan veszedelmet agyalt ki. A mieink mintegy két hónap alatt beteltek itt a pusztítással és a rohamozással, az pedig kivárta az alkalmat, a Babilon és Kairó alatt az átlagosnál is magasabb partok közt hömpölygő Nílust eltorlaszolta, és amikor az néhány nap múlva a vártnál gyorsabban felduzzadt, hirtelen átvágta mindkét partot, és a folyam árját az ellenséges táborra vezette rá. A folyó kiömlött, mint az özönvíz, és roméi nagyobb magasságban mindent beborított, a mieinknek elviselhetetlen kárt okozva, a jószágot nemcsak a legelőtől, hanem a begyűjtött takarmánytól is elvágta, az emberek táplálékát tönkretette, és a táborban semmi sem maradt, amivel a katonaság három napig táplálkozhatott volna. Azonnal pusztító ínség keletkezett, amelyet csak békekéréssel lehetett elhárítani; a visszavonulást az áradás akadályozta, a talaj egyenetlensége és a gázlók bizonytalansága pedig egyenesen reménytelenné tette. (290) Csak a Nílus töltésén nyílt kijárás, de azt az ellenség oly sűrű és erős őrséggel lepte el végig, hogy semmiképpen sem lehetett elkergetni onnan. A keresztények végül a legnagyobb szorultságra jutottak, és kénytelenek voltak meghatározott feltételekkel békét kérni Bár jobb szerettek volna éhen veszni, mint szégyenteljes egyezséget kötni, mégis figyelembe vették a közérdeket, hiszen pusztulásuk a keresztény közösségre óriás: csapást jelentett volna, azt pedig, amit megszereztek, a nagy bukásban úgyserr tarthatták meg. András király küldöttei azzal a feltétellel hoztak békét az ellenféltől, hogy Damiatát a benne talált javakkal egyetemben visszaadják a szultánnak, ő viszont a kereszt egy darabját átengedi Andrásnak; a foglyokat mindketten el eresztik; a keresztények visszavonulnak Tyrusba és Akkonba, mely városok nyolc évig békét élveznek. Az isteni szűznek Damiatában szentelt püspökség a barbárok visszajövetelével éppen az ő születésnapján visszatért az ocsmány és istentelen szerecsen szertartáshoz, és ez a tizenkettedik századot követő huszonnegyedik évben történt. (295) Szíria dolga így rendeződött, a szultán visszakapta Damiatát, a változatos szerencséjű András király, Colonna kardinális, az apostoli legátus, aztán Ausztria hercege meg szinte az összes többi keresztény fejedelem ugyanazon az úton, amelyen ment, visszajött Európába.

A következő évben a szultánnal kötött béke oltalmában János jeruzsálemi király is eljött Rómába, ahol Honorius pápa bőkezűen megajándékozta. A pápa ellenfelével, a súlyos átokkal sújtott második Frigyessel kötött rokonságot, amennyiben eljegyezte vele Jolétól született lányát, hozomány fejében pedig szülöttére ruházta azt az anyai jogkört, amely Jeruzsálem királyságában Jole kezében volt. Ez adott aztán a nápolyi királyoknak jogcímet arra, hogy a jeruzsálemi király titulusát is használják. Elutazott Hispániába, ahol Fülöp király káprázatos végrendelettel gazdagította, tudniillik hatvanezer font ezüstöt hagyott Jeruzsálem királyára, ugyanennyit a templom vitézeire és ugyanennyit az ispotály felügyelőjére. Végezetül fogadalomból meglátogatta az isteni Jakab hispániai templomát. Berengariát, a hispán király lányát vette feleségül.

(300) A magyarok évkönyvei elmondják, hogy a magyar légiókkal Pannóniába visszatérő András magával hozta István első vértanú és az isteni Margit koponyáját, továbbá Tamás és Bertalan jobbját, Áron vesszejének egy darabját és ama kancsók egyikét, amelyekben megváltónk a vizet borrá változtatta, valamint nagy tiszteletre méltó ereklyék sokaságát. Az országot a legnagyobb nyugalomban találta, ami valószínűleg nem annyira a vezető politikusoknak tulajdonítható, mint inkább azoknak az istenségeknek, akiknek relikviáit elhozta. Az ereklyéket elsősorban azok a főpapok kapták meg a királytól, akik a néhai királyné jegyzőjének, Erga fia Benedeknek a figyelmeztetésére tiszteletadás végett a visszatérő uralkodó elé vonultak. Ámde alig lépett be András a palotába, máris megrohanta a halott királyné emléke. Sokan azt mondják, hogy megőrizte kezdeti kiegyensúlyozottságát, másnap Bánk bánt törvény elé idézte, és ítéletet hirdetett. Tudomást szerezve felesége bűnéről, úgy ítélte meg, hogy az ártatlanság megvédelmezésének példájaként joggal ölték meg őt. (305) A legfőbb bíró ítélete a felségsértés és királygyilkosság vádlottját felmentette. Később azonban Bánk bán egész családja kegyetlen pusztítást szenvedett, mert a királyné gyermekei nem tudták nyugodt szívvel bosszulatlan elviselni szülőjük halálát. Azt mondják, Gertrúd testét a pilisi zárdában helyezték el. Vannak, akik arról tudósítanak, hogy a királyné veszte után gyilkosát és annak gyermekeit azonnal keményen megbüntették.

Az András visszatértét követő kilencedik évben – mint mondják – lányát, Erzsébetet, a szentséges szüzet, hozzáadták a főrangú nemességéről és életszentségéről híres Lajos türingiai tartománygrófhoz. Beszélik, hogy ez korát meghazudtolva olyan hitbuzgó volt, hogy még alig volt ötéves, amikor úgy belemélyedt az imádkozásba, hogy az oltár elől nem lehetett elvonszolni; (310) a leánykákkal való játszadozás közben sokszor kiosont, hogy óránként alázatos imát mondjon az istennek, akire szünet nélkül gondolt; gyűrűben és ékkőben játszott, hogy amit nyer, azzal a szegényeket segélyezze; a szüleitől fondorlatosan elcsent pénzt a rászorulók között szétosztotta; amikor az apostolok oltárára névkártyákat szórtak, és a szólított leánypajtások ezek közül húztak pártfogót, ő János evangélista nevét húzta ki, és az ő védnökségének úgy örült, hogy annak nevében senki semmit sem kért tőle hiába; öltözetében utálta a luxust és a női cicomát; állandóan isteni elmélkedésbe merült, a legmélyebb alázattal hallgatta a misén az evangéliumot, csodálta a szent áldozást, a bűnbánat napján mezítláb lépett be; a büdös és nyomorult koldusoknak a szolgálók nevetgélése közepette gyakran megmosta a fejét, az önsanyargatás és önmegtartóztatás, a kegyesség és könyörület egyetlen nemét sem hanyagolta el. (315) Amikor férje, a tartományi gróf, Frigyes császár látogatására Cremonába ment, éhínség dühöngött, ő pedig az éhezők tömegét összegyűjtötte, és a magtárt kiürítve jóllakatta, a palotát megtöltötte a nyomorgó sokasággal. Életszentségének láttán férje teljes szabadságot adott hitvesének az adományozásra, és vele versengve gyakorolta a keresztényi kötelességeket. Sőt, az ő ösztönzése és kérése felgyújtotta benne az istenszeretetet, elment Jeruzsálembe, és a szent tartományban fejezte be az életét. Férje halála után egyesek mint az országra kártékony prédát és fecsérlőt kiűzték. Miközben nyomorultan bolyongott, szállást egy valamikori disznóólban talált. Éjfél után felkereste Ferenc közeli kolostorát, és megkérte a barátokat, hogy adjanak hálát a magasságosnak az ő páratlan nyomorúságáért. (320) Anyai nagynénje, a szent szüzek főnökasszonya azonban megsajnálta a számkivetettet, elvitte nagybátyjához, a bambergi püspökhöz, aki kegyesen fogadta és tisztelettel tartotta őt, hogy egy másik férfival összeházasítsa. A nagybácsi sokáig huzakodott az unokahúgával, de a roppant szemérmes és állhatatos asszonyt nem tudta eltéríteni a céljától; mi több, ez elhatározta, hogy ha a házasság kedvéért amaz erőszakot alkalmaz vele szemben, inkább levágja az orrát, hogy az ocsmány sebbel arcát eltorzítva megmeneküljön a második házasságtól, mintsem hogy engedjen nagybátyjának és magát megadva visszatérjen az emberi bujaságok közé. Mialatt e kényszerhelyzetben gyötrődött, íme, a messzi szíriai szolgálatból meghozták a férje csontjait, és amikor püspök nagybátyjával együtt páratlan pompával könnyezve odajárult, zaklatója megsajnálta, és az alkalmatlankodás abbamaradt. Ezután belépett az isteni Ferenc szerzetébe; miután a megvetett hitvány kék posztóból varrt ruhát felöltötte, hallatlan alázatosságról tett bizonyságot ebben a rendben. András királynak fülébe jutott ez a feneketlen nyomorúság, nagyon megsajnálta a lányát, és elküldött hozzá egy főembert, hogy hívja haza az atyai királyságba, azonban semmiképpen sem tudta ezt elérni. (325) Úgy tudják, naponta arra szokta állhatatosan kérni az istent, hogy ültessen bele lemondást az emberi dolgokról és elsősorban a gyermekekről, türelmet a megaláztatással és kitartást a szenvedéssel szemben, hogy annál készségesebben imádja és szeresse teljes szívvel és lélekkel megváltóját, és semmi se legyen számára fontosabb az istenszeretetnél. Az életszentségre Konrád, azon idők rendkívül hitbuzgó embere tanítgatta. Az apácakolostorban nemcsak gyapjúfonással és szövéssel folytatta alázatos életét, hanem a lemondás gyakorlása kedvéért a legpiszkosabb szolgálatot is elvégezte. Gyakran szokta mondogatni, hogy még megvetettebb életmódot kívánna, ha volna ilyen, hogy az istennek tessék. Azt mondják, szent életével és elragadtatott elmélkedéseivel végül is elérte, hogy az eget nyitva látta maga előtt, szemlélte a vigasztaló isten derült ábrázatát, beszélgetett vele, és ha megkérdezték, bevallotta, hogy sok titkos dolgot látott. Egyszer egy bíborköpenybe öltözött ifjúval találkozott, akit megkérdezett, nem akarja-e, hogy imájával üdvösebb életmódhoz segítse őt, amikor pedig az akarta és megkérte erre, imádkozott annak üdvéért, mire az nyomban megérezte, hogy elragadja az isten utáni vágyakozás. (330) Azt az ötezer font ezüstöt, amit hozományként kapott, részint a jámbor szegényekre fordította, részint egy vendégfogadó ispotály építésére költötte, melyet még ma is meg lehet nézni Marburg városában. Többen mondják, hogy ott a betegeknek maga végezte a gyengéd szolgálatot, lábukat megmosta, gennyes kelevényeiket gyógyítgatta, gyakran elvállalta a ványolást, a gyengéknek lehúzta a saruját, naponta felsöpörte a piszkos padlót, megvetette az ágyakat, a szeretet semmiféle szolgálatától sem riadt vissza, miközben a szolgálók között sokszor örvendezve mondogatta: Ó, mi jól megy a mi dolgunk, hiszen urunkat mosdatjuk, takargatjuk; emellett gyapjút font, míg azok pihentek, és ebből szerzett keresetét az elesettekre költötte. Egyszer a nővér meglátogatására eljött a szegényházba egy Radegund nevű feltűnő szépségű és gyönyörű, dús hajú leányzó, akit Erzsébet elkapott, és ellenkezése, zokogása dacára levágta aranyhaját. Aztán megkérdezte, nem volt-e valaha szándékában üdvösebb életet kezdeni, ez válaszolt: Bizony, már rég, de hajam fénye visszatartott. (335) Erre ő: Jobban esik nekem, hogy a hajad lenyírásával elhárult minden akadály apácaéleted elől, mintha azt hallanám, hogy fiam római császárságra jutott. A leány felvette az apácaköntöst, és a kegyes szegényházban vele együtt szentséges életet élt. Azt mondják, legvégül, amikor a halandó királyság megvetésével már kiérdemelte a mennybelit, álmában megjelent előtte Krisztus, aki édes biztatással bátorította. Jöjj, kedves Erzsébetem, mondta, és lépj be a neked készített sátorba. Ezután lázas lett, elmélkedései közepette sokszor látták örvendezni, míg éjfélkor, azon órában, amelyben Krisztus született, kilehelte a lelkét. Itt az idő, szólt, amelyben a kegyelmes isten égi menyegzőre hívja barátait. És mihelyt ezt kimondta, elszunnyadt az úrban az üdvösség ezer fölötti kétszázharmincegyedik esztendejében. Négy napig volt kint a teste, mielőtt földbe tették volna, és édes illatot árasztott, aztán – ahogy sírba helyezték – hamarosan olajat bocsátott ki jótékonyságának és könyörületességének jeleként. (340) Ez asszony szentségét halála után számos csodatett bizonyította. Szászországban Henrik szerzetes, akit végtagjainak elviselhetetlen fájdalma gyötört, álmában figyelmeztetést kapott, hogy az isteni Erzsébet segítségéért könyörögjön, mire azonnal annak szelleméhez fordult, és meggyógyult. Egy mainzi leány, akinek elméjét gonosz démon szállta meg, sírjára fektetve rögtön megszabadult. Az utrechti Tódor, akinek jobb keze zsugorodásban szenvedett, egy szembejövő vén tanácsában bízva elment az isteni sírhoz, amelyre a kezét rátette, és mindjárt meggyógyult. Emlékeznek a kölni Hermanra is, akit főbenjáró bűnnel vádoltak és bilincsbe vertek, ez pedig ennek az istennőnek és tanítójának, Konrádnak a nevét szólította; a következő éjjel égi fénnyel övezve mindketten fölkeresték, és ez istenségek csodamód megvigasztalták; másnap aztán a bíró elítélte, és a harmadik mérföldkőnél felakasztották, szülei elkérték, hogy fiúk ne nélkülözze a temetés tisztességét; és azt mondják, hogy amikor a halottat elvitték volna, az istennő pártfogásáért folyamodtak, mire az nyomban visszatért az életbe. (345) Ugyanez történt a folyóba merült mainzi Burkharddal és földijével, Utelinnel is. Egy négyéves kisfiú, aki kútba pottyant, és élete kihunyt, e szellem segítségével visszakapta elveszett életét. A mainzi Frigyest, aki belefulladt a közeli folyóba, visszahívta a napvilágra. Az ugyanebben a városban született Jánost megmentette az akasztástól. Meggyógyította Bolemárt, akinek kezét a malomkő szétroncsolta, és felépülésében nem is reménykedett. Egy vakon született mainzi gyermeknek megadta a szeme világát. Teljesen egészségessé tette Beatrixot, a golyvás és púpos leányt, két Gertrúdot, egy sántát meg egy vakot. (350) Azt mondják, Erzsébet istensége a legjobb egészségre hozta vissza a szeme fényét veszített mainzi Henriket, a látni, hallani, beszélni, járni képtelen trieri Matildot, a hasonlóképpen vaksággal vert Heliburgot mind. Sokat lehetne beszélni erről a szentséges asszonyról, de legyen elég ennyi, nehogy messze kalandozzunk a tárgytól; térjünk vissza apjához, Andráshoz. Amikor a király értesült lánya haláláról, akit aztán a püspökök az istennők közé iktattak, nagy szomorúság fogta el, mert lánya kiválóságát nem tisztelte, ahogy kellett volna, mert megaláztatását és nyomorúságát eltűrte. Ennek elhunytát alig négy évvel élte túl, mert akkora testi gyengeség tört rá, hogy miután harmincnégy évig uralkodott, néhány nappal később kilehelte a lelkét, ami az úr ezerkétszáz fölötti harmincötödik esztendejében történt. Testét gyermekei a legtisztesebb temetséggel hantolták el abban a kolostorban, amelyet Egresnek neveznek.

András eltávozván az életből, minden magyar nagyobbik fiát, Bélát köszöntötte királyként. Rendben lebonyolították a királyválasztó országgyűlést, és az október idusa előtti napon szokás szerint megkoronázták Fehérváron Péter egyházában, amelyet ő szentelt neki. Az ünnepségen öccse, a herceggé tett Kálmán vitte a kardot. A lovat Dániel, a ruténok fejedelme vezette nagy alázattal. A kormányrudat kézbe véve igyekezett követni apja méltányosságát és igazságosságát. Kezdettől fogva rendben és nyugalomban tartotta az országot, a szomszédokkal őrizte a békét, amit azonban, mint alább szóba kerül, az ausztriaiaknál nem talált meg. (5) Alig uralkodott körülbelül öt évet, amikor a magyarokat rémületbe ejtette a tatárok jövetele, akiket egyesek mongoloknak neveznek. Nem lesz fölösleges, ha mielőtt továbbmennénk, szólunk ezek származásáról és gyarapodásáról, hogy ennek a zord és rusnya, a nemzetek megbüntetésére az Északról előszólított népségnek az eredete ne maradjon homályban.

A tatárok szkíta nemzete, miután őshazájából kimozdult, kipusztította és kifosztotta, majd birodalmához csatolta először Grúziát, aztán Nagy-Örményországot. Lerohanta a perzsákat, széltében feldúlta Ázsiát, és sok tartományt tett tönkre; ezután átkelt a Ripheus-hegységen, és elfoglalta Sarmatia nagy területeit. Rablással, gyújtogatással gyötörte a ruténokat, a lengyeleket, a kunokat, és jócskán meggyarapodva már elérkezett a géták és a dákok határához. (10) Néhányan bővebben s többet szólnak róluk, és elmondják, hogy ez a nemzet hajdan India királyának fizetett adót, de mert emellett katonai szolgálattal is terhelték őket, ezt megsokallották, és Dzsingisz vezetésével szövetkeztek Dávid király ellen, óriási tömeget szedtek össze, és fütykösökkel meg nyilakkal megtámadták az indusok országát, akire ráakadtak, azt mind lemészárolták, nemre, korra nem voltak tekintettel, és amikor a királyt megtalálták, azonnal felkoncolták. Gyermekei közül senkit sem hagytak életben egy szem lányán kívül, akit Dzsingisz feleségül vett. A szerencse pártfogása a király meggyilkolása után olyan elbizakodottá tette őket, hogy azt hitték, minden nehézség nélkül birtokukba vehetik az egész világot, mint ahogy annak országát is könnyen elfoglalták. Ezért máris követeket küldtek a velük szomszédos khorezmiekhez, hogy adjanak évi adót, mit ha nem tennének, tűzzel-vassal kényszerítik őket a szolgáltatásra. Ezek felháborodásukban megölték a követeket, mire azonnal fegyvert fogtak ellenük. A khorezmieket kikergették a táborukból, azok elmenekültek, és területükről elűzetve visszahúzódtak Grúziának egy, a Kaspi-tengerrel szomszédos városába és Tripoliszba meg Perzsiába. (15) Majd innen kiszorulva halálra gyilkolták őket, azután a tatárok egy árvíz alkalmával elfoglalták a perzsák fővárosát, Joppét, és az egész országot alávetették. Leigázták az ibéreken és az albánokon uralkodó kánt is. Amikor a keresztények az isteni sír visszaszerzésére súlyos háborút indítottak a szerecsenek ellen, a szultán kihívta őket Perzsiából, a rnieinket leöldösték, és bevonultak Jeruzsálembe, ahol minden szent helyet gyilkolással, erőszakoskodással, fosztogatással szennyeztek be. Ezért egyesek nem alaptalanul állítják, hogy azokból a tisztátalan nemzetségekből származnak, amelyeket hajdanában Sándor kettős kapuval zárt be a Kaspi-hegyek közé, és talán nem is képtelenség egyetérteni ezekkel.

Mindemellett szólni kell valamit a külsejükről is, mert e nemzet otrombaságáról hiba volna hallgatni. Borzasztó és zord ábrázatú emberek ezek, többségük zömök testű, nagy, dülledt szemű, melyet széles szempilla fed be, és kicsinek látszik, mert alig nyitja ki; (20) orra, homloka, arca széles; szakálltalan, felső ajkán és állán piheszerű ritkás szőrzet. Köldökig többnyire tömzsi, a középtermetet kevesen haladják meg. Fejüket oldalt a két halántékig borotválják a fejtető kivételével, és a tar részt lópatkó formára alakítják. Tarkójukat is borotválják, és hajukat a fültől hosszan lebocsátják, ahogy a törököknek, a szerecseneknek meg egykor a kumánoknak volt szokásuk. Testük könnyed és mozgékony, rövid lábszárukkal és vádlijukkal gyermekkoruktól tudnak lovagolni, gyalog szinte sohasem járnak. Utazás közben a szarvasmarhára is felülnek. Az essedók és a hamaxobiusok módjára ház helyett bőrökkel fedett szekeret használnak. (25) Sohasem haladnak lépésben, hanem vagy cammognak, vagy rohannak, mint a béka, ezért gyalogosan nem érnek sokat. Hasonlóképpen állatias, ronda asszonyaik férfimódra lovagolnak. Paripáik kezesek, árpát nem esznek, vaspatkót nem vernek rájuk, orrukat felhasítják, heréiket kimetszik. Beszédük zaklatott és lármás, csak kérdésre ered meg, ugató hangjukat a torokban képezik. Ha énekelnek, azt hinnéd, bika bőg vagy farkas vonít. Lakásuk változó és mozgó, sátrakat használnak, a nyarat a hegyekben, a telet a tengerparti síkságokon töltik. Barmuk rengeteg; testüket ugyanúgy edzik tornával mint nyilazással. Tejjel, kölessel, húsfélével táplálkoznak. (30) A fiúkat kezdettől fogva mindennap tanítják a nyilazásra, úgyhogy enni sem kapnak, míg bele nem találnak a célba. Csemegeként lóvért isznak, és gyakran emberhúst esznek. Remek vadászok, mert gyors nyilazók. A helyéből kiugrasztott vadat maguk előtt kergetik, terelik, majd körbeállják, mintha játszanának, és dárdával ledöfik. Egy istent hisznek, de tisztelettel, imával, dicsérettel nem illetik. Ember formájú, nagy csöcsű szobrokat és bálványokat készítenek rongyból, melyeket az ajtó két oldalán helyeznek el, és ezeket az állatok őrző és védő istenségeinek tartják. Azt hiszik, hogy ezeknek köszönhető a csorda teje és a sok baromfi. (35) Selyemből is csinálnak néhány bábot, felakasztják a szekerekre, és babonásán imádják; ha valaki ezekről a szekerekről lop, azt mint szentségtörőt perbe hívják és azonnal megölik. Ha efféle szobrocskákat akarnak csinálni, összehívják a nemesasszonyokat, akik áhítattal és tisztelettel elkészítik azokat. Az elkészült bálványnak birkát áldoznak, csontját elégetik, a többit megzabálják. A beteg gyermekekért is bábukat ajánlanak fel, amelyeket felakasztanak a fekhelyhez. Az ezredesek és századosok bakkecskéket tartanak a szállásukon, amelyeket szellemeknek hisznek, és az állatok és marhák tejének elsejét ezeknek áldozzák. Lakoma alkalmával mindenből, amit feltálalnak, ízelítőt ajánlanak fel. Ha állatáldozatot mutatnak be, a szívet egy bálványnak szentelik, aztán megfőzik és felfalják. Királyuk szállása elé tiszteletből egy nagy szobrot állítanak, és ennek felajánlanak egy lovat, amelyre többé senki sem ül fel; mindenféle állatot levágnak, a csontját elégetik, a többit megeszik. (40) Aki elmegy előtte, annak meg kell hajolnia és hódolattal kell köszöntenie, mit mikor Mihály rutén herceg megtenni vonakodott, ott helyben azonnal megölték. Imádják a napot és a holdat, a négy elemet is, melyeknek étkezés előtt ételükből, italukból kóstolót áldoznak. Első királyuk, Dzsingisz, azt a törvényt hozta, hogy aki nagyravágyásában a főemberek akarata ellenére magához merészeli ragadni az egyeduralmat, azt az ügy kivizsgálása után nyomban öljék meg; továbbá, hogy soha semmilyen nemzettel se tartsanak békét, amely nem akar engedelmeskedni, és ne nyugodjanak addig, míg meg nem szerzik a hatalmat, vagy pusztulásra nem jutnak. Az a fátumuk, hogy nyolcvan évig harcolniuk kell, tizennyolcig uralkodnak, majd egy másik nép legyőzi őket, és aki életben marad, azt a törvényt fogadja el, amelyet a győztesek tartanak; ezenfelül nagyon sokat adnak a látomásokra, jövendölésekre, kuruzslásra, bájolásra. Jóshelyeiken démonokat idéznek. (45) Egész hadseregüket ezredesek, századosok és tizedesek vezetik. A kán azt az általános rendeletet is kiadta, hogy akit ők vagy szolgáik elfognak, azt adják el örökös szolgaságra mind, a szolgákkal pedig legyen szabad kedvük szerint élni és visszaélni. Az utasokról ezt a törvényt hozták: Ha tatár vagy tatár szolgája az úton bárkivel találkozik, kivéve a tatár útlevéllel rendelkező kereskedőt, legyen joga azt örökös szolgaságra vetni, míg korábbi ura vissza nem váltja. A tatároknak két nemzetségük és többféle nyelvük van, de egy törvényük és egységes szokásuk. Emellett akkora bennük a barbárság, az embertelenség meg a gőg, hogy királyukat, a kánt, isten fiának merészelik állítani, istenként a földön csak őt tisztelik és imádják. (50) Ha idegen a királyuk elé lép, a trón előtt háromszor alázatosan meg kell hajolnia, és térdre esve háromszor a földhöz ütnie a fejét. Maguknál mindenkit alábbvalónak tartanak. Figyelik az álmokat, tisztelik a mágusokat és a bűbájosokat. Imádják a bálványokban jóslatot mondó démonokat. Az istent Itogának nevezik, urukat pedig, akit isteni tisztelettel imádnak és félnek, kánnak vagy káinnak. Ételükből, italukból áldozatot mutatnak be neki, mint az istennek, kijelentéseit és parancsait tisztelik és végrehajtják, mint az orákulumot. Mindegyikükben akkora a mohóság, hogy nincs az a lopás, rablás, útonállás, erőszak, uzsora és efféle, amit ne tennének meg. (55) Ki-ki kölcsön adja a magáét, és havi kamatként a hitelezett pénz tizedét szedi; az adó gyakori és súlyos. Mert járandóságot kell fizetni először a királynak, aztán a papoknak, aztán a tartományfőnököknek meg a helytartóknak. Ott van még az ajándék és a hozzájárulás folytonos kötelessége, amelyet naponta üzengetéssel sürgetnek. Minden egyes paraszt önmagáért három dénárt, mindenki önmagáért ugyanannyi borjút, ugyanannyi ökröt ad. Az ajándékot nem szokásuk viszonozni, mivel úgy vélekednek, hogy hallatlan kegyetlenségük fejében nekik minden kijár. Kezük az elvételre mindig kész, a viszontszolgálat megkurtítására hasonlóképpen. (60) Veszett kapzsiságuk következtében csordákat és nyájakat nevelnek, amelyekkel mértéken felül takarékoskodnak; egészséges vagy élő állatot sohasem készítenek el ételnek, csak azt eszik meg, amelyik elhullott, döglődik vagy megsérült. Szegénynek, koldusnak nem adnak semmit. Egy bizonyos tekintetben dicséretre méltó szokásuk van, hogy amikor lakomát tartanak, bárki odavetődőt szívesen fogadnak, és az asztalhoz engedik. Kéjvágyuk zabolátlan, amennyiben nemcsak férfiakkal és nőkkel képesek szerelmeskedni, hanem állatokkal is. A szerecsenek ocsmány szokása szerint kedvüktől és tehetségüktől függően több asszonyt tartanak. A házasságkötésnek nincsenek kötött szabályai; csak anyjuktól, lányuktól és nővérüktől tartózkodnak. A férfi semmibe veszi feleségét, míg az nem szül, és akkor kapja meg a szülőktől a hozományt. A meddőt a férj akarata szerint megtarthatja vagy elkergetheti. (65) Emellett pedig oly embertelenek és vadak, hogy az öregeket nem tisztelik, a gyermekeket nem kímélik. Nem átallják a vért úgy ontani, mint a vizet. A hullarakást olybá veszik, mint a trágyadombot. Az embertelenség semmi fajtájától sem riadnak vissza. Az emberhúst mohón felfalják, az öldöklésben gyönyörködnek. A legszörnyűbb halálnemeket alkalmazzák, iszonyú kínzásokat találnak ki. Egyeseket lehajítanak a szikláról, mások nyakát kőre fektetik, és szétverik a fejét; soknak a torkát addig ütik kővel, amíg keserves halált nem szenved. Az elrejtőzőknek bicskával átszúrják a szívüket, és a kicsorgó vért megisszák. Egyszóval, kegyetlenségük olyan iszonyú, hogy emberi elme alig képes felfogni. (70) Emellett ravaszságuk és álnokságuk a barbárt is meghaladja. Ha valamit ostromolnak, csábítgatják a védőket, biztatják a megadásra, és mindent megígérnek; ha céljukat elérik, az ígéretet nem teljesítik, a foglyokat részint megölik, részint szolgaságba vetik. Általában inkább csellel harcolnak, mint erővel. Ételük undorító, úgyhogy a tetvet egyenesen nyalánkságnak tartják, meddőség ellen eszik az öszvért, az emberhúst, főleg az ellenségét, kutyát, macskát hasonlóképpen, mindennél inkább a lótejet. A serpenyőt, fazekat sohasem pucolják meg; a piszok, a mocsok inkább kedvükre van mint ellenükre. A kumánokkal vívott háborúban sok foglyot ejtettek, és ezeket emberhúsra való szörnyű éhségükben falánk gyomruk kielégítése végett megtizedelték, és minden tizediket mohón felzabálták. Térdig érő fekete ruhát hordanak, amely sem a karjukat, sem az oldalukat, mellüket nem takarja, sem semmit elöl a köldök fölött és alatt, valamint mitraszerű süveget. (75) Karjukat a tehetősebbek bőrrel és vaslemezzel védik, sisakot bőrből készítenek. Lándzsája, pajzsa kevésnek van, inkább íjukban és lovuk fürgeségében bíznak. Csatába indulva gyors lovasokat küldenek előre, akik nem fosztogatnak, nem gyújtogatnak, nem öldösik az állatot, csak az ellenállókat vágják le vagy kergetik el. Utánuk jönnek, akik szedik a zsákmányt, és akik éles szimattal felkutatják az embereket. Ha az ellenséget megpillantják, sokan előretörnek, és ahogy csatába bocsátkoznak, háromnégy nyílvesszőt kilőve máris visszahúzódnak az övéikhez, hogy az ellenfelet az előkészített csapdába csalják; ha ez sikerül, bekerítik és lemészárolják. Ha látják, hogy nagy sereg jön ellenük, odahagyják a harcmezőt, két-három napi járóföldre hátrahúzódnak, elvonulnak, más területet rohannak meg és dúlnak fel; ha ez sem sikerül, tizenkét napi járóföldre mennek vissza. (80) Olykor egy-egy megerősített helynél addig tanyáznak, míg lopva vagy véletlenül meg nem állapítják, hogy az ellenséges sereg óvatlanná vált vagy szétoszlott. Inkább csellel és fortéllyal harcolnak, mint erővel. A főemberek nem bocsátkoznak a csatába, a távolban, a gyermekek és az asszonyok között lóhátról figyelnek. Néha emberi figurákat akasztanak a lovakra, mintha attól nagyobb védelmet élveznének. Az ellenséggel való összecsapásba indulva a foglyok sorát a magukéi között helyezik el. A bátran küzdő ellenfélnek utat nyitnak a menekülésre, mivel hátulról könnyebben tudják öldösni, mint szemből. Amikor egy területet le akarnak rohanni, mielőtt odamennének, szélesen elnyúló láncot alkotnak, amelyben senki sem hagyja el a helyét, és amikor odaérnek a határhoz, éjszaka megszállják az összes körben emelkedő hegyet. (85) Napkeltekor gyors lovasokat bocsátanak le a síkra, akik mindent beszáguldoznak. A felriasztott nép bemenekül a hegyek közé, ahol beleesik a kelepcébe és elhullik. Nagyon erős ellenféllel találkozva legtöbbször megfutnak, és a meneküléssel maguk után csalják, majd amikor a hosszú rohanásban kimerült, megfordulnak, rátámadnak és felemésztik. Ahol végigvonulnak és pusztítanak, ott nyomban szörnyű éhínség támad. Az ütközetben gyakran készakarva szétszaladnak, hogy az ellenfelet közelebb eresszék, aztán amikor közelebb jött, füttyszóra összeszaladnak, bekerítik és lemészárolják. A háborúból megmaradt rabszolgákon nagyon hatalmaskodnak, nemcsak meztelenül járatják őket, hanem állandó éheztetéssel halálukig kemény munkában tartják, és sokszor szeszélyből vagy szórakozásból megölik. Minden idegen vallást megtűrnek a területükön, ugyanis nem imádván saját istent, bármilyen felfogású felekezetet türelemmel elviselhetnek. (90) A mestereknek szívesen megkegyelmeznek, hogy a szükséglett cikkeket megszerezzék tőlük. A lányokat, matrónákat, asszonyokat, akiket hadijogon szereztek, nyomorult szolgaságra vetik, éheztetéssel gyötrik, és cselédmunkára fogják be. A háborúval elfoglalt tartományokban tizedet szednek a fiúkból és lányokból, ezeket rabszolgaként tartják, és ha gazdájuk haldoklik, közülük választják ki azokat, akiket vele együtt élve elföldelnek. A tatár asszonyok nagyon rútak. A férjezettek másfél láb magas kosárszerű, a felső részén kiszélesedő, kerek, selyemmel díszített, pávaszemmel, gyönggyel, ékkővel kivarrott főkötőt viselnek. Lovukon arannyal, sőt gyönggyel díszített takaró van. Többféle dologgal foglalkoznak, mint például a bőrruha, lábbeli, lábvért és effélék készítése. Szekeret hajtanak, javítanak, megrakják a tevéket. Férfi módon lövöldöznek a nyíllal, tegezzel lovagolnak, lóhátról harcolnak, és megtesznek minden férfidolgot. Combkötőt viselnek, mint a férfiak. (95) Ha valaki a köznépből halálosan megbetegszik, szálláshelyéhez és sátrához egy dárdára fekete süveget tűznek ki; e jel láttára senki sem lép be; az életből eltávozottat titokban temetik el a mezőn, és egy sátor belsejében ássák el. A temetéskor egy asztalt állítanak elébe, melyre egy serlegben lótejet és egy tálka húst helyeznek, odavezetnek egy tehenet borjastól, egy feldíszített mént, hogy a másvilágon legyen teje, tehene, fölszerszámozott lova. Egy másik jószágot megesznek, bőrét kitömik szalmával és kiakasztják egy póznára, az elfogyasztott ló csontját elégetik. Ilyen gyászszertartást rendez ez a kemény nemzet. Ha egy előkelőbb sorú férfi távozik az életből, legdrágább ruhájában temetik a földbe, de az emberek sokaságától távol, egy félreeső helyen, nehogy ruhája kedvéért kibontsák és kifosszák a sírt. Lovának bőrét barátai lenyúzzák, megtömik szalmával, karóra tűzik, és egy rangja szerinti magasságú póznára kiakasztják; a húst megeszik a toron. A halottat harminc napig gyászolják. (100) A főemberek haláluk előtt kiválasztanak egy szolgát, akit az úrral együtt élve eltemetnek. Néhányan egyebeket is tesznek ehhez, ami az emberi hihetőséget meghaladja. Sokan mondják, hogy a tatárok valamennyire ismerik a keresztény vallást, akik szüleiket megvénülni látván jó zsíros ételekkel tömik, majd gyorsan megfojtják őket, a halottat tűzön elégetik, a hamvakat gondosan összegyűjtik, hogy kosztjukat azzal fűszerezzék. Talán a szükségesnél hosszasabban foglalkoztunk a tatárok dolgával, akiket most némelyek tartároknak neveznek, hogy e különös és iszonytató barbárság ismeretlen szokásait bemutassuk. Hiszen bámulatra méltó, hogy ez a rút és átkozott emberi fajzat, miután az üdvösség ezer fölötti százkettedik esztendejében székhelyéről kitört, oly rövid idő alatt képes volt az egész Ázsiát és Európa nagy részét tűzzel-vassal végigpusztítani.

Béla tehát, hogy a kitérőhöz visszamenjünk, megtudta, hogy a tatárok nemcsak erősen zaklatták, hanem elfogták, öldösték, el is emésztették a kumánokat. (105) A kumánok pusztulása után Magyarországot féltette, amire annál is több oka volt, minél kitartóbban fenyegetőztek az ausztriaiak Frigyessel az élükön naponta háborúval, amely többször megindult, többször abbamaradt. Miközben mindenki a tatárok miatt riadozik, egyszer csak megérkeznek a kumánok királyának, Kötönynek a küldöttei, és üzenetet hoznak Bélának. Elmondják, hogy Kötöny sokáig viaskodott a tatárokkal, azok előnyomulását feltartóztatta, kétszer küzdött meg nyílt csatában ezzel a fékezhetetlen és kegyetlen néppel, meg is futtatta az ellenséget, de harmadjára, amikor a támadás készületlenül érte, övéi nagy veszteségével alulmaradt; Kumániát a tatárok elözönlötték és elpusztították, miért is alázattal kéri, hogy a földönfutó és menekülő nemzetet fogadja be szívesen, és tartsa úgy, mint a magyarokat; megígéri, hogy ha ezt kieszközölheti, népe nemcsak hogy áttér a földművelésre és állattenyésztésre, hanem a keresztény vallást is örömmel felveszi. (110) Béla ennek hallatára kétszeresen is megörül egyrészt, hogy a kumánok nála nem sokkal gyengébb fejedelme önként alája rendeli magát, másrészt hogy az igaz hitnek e sok ezer emberrel váratlan előmenetelt szerez. Azt válaszolja, hogy kész a kumánokat befogadni és ugyanúgy kezelni, mint a magyarokat, sőt, tragédiájukról hallva a legszívélyesebb vendégbarátságot ajánlja, hogy ne hanyagolja el az emberség és barátság kötelességét. Ezért nemcsak teljesíti a kérést, hanem arra is biztatja őket, hogy úgy fussanak Pannóniába, mint régi szálláshelyükre, vállalják örömmel Krisztus vallását, és megígéri, hogy ennek fejében jóvá teszi a kumán nemzet minden veszteségét. A követeket aranyos ruhákkal, lovakkal megajándékozza, útravalót ad nekik, hamar elbocsátja őket, papi kísérőket ad melléjük, hogy azok a kumánokat nyilvános prédikációkkal ösztönözzék a mi hitünkre, és készítsék fel a lelküket.

Kötöny erre egész nemzetével kivonul ősi székéből, otthagyja a barbár pogányokat, és útnak indul. Béla egészen a határszélig elébe megy, hogy menekült vendégét a legnagyobb tisztelettel fogadja. (115) És amikor a kumán elébe járul, a király mindenki várakozásán felüli szívélyességgel látja őt. De mert a két tömeg nem tud egyszerre haladni, hiszen együtt sehova sem férne be, emellett pedig úgy látszik, hogy a magyarok nem egykönnyen viselik el e durva nemzet társaságát, a király megbíz valakit a főurak közül, hogy a kincstár költségén vezesse be őket Pannónia közepére. A szolganépen kívül negyvenezer kumán jött Magyarországra a király pénzén. Befogadásuk nem csekély ellenségeskedést támasztott Béla és a magyarok között. Mert amikor a kumánok keresztülvonultak Magyarországon, elhajtották a nyájakat és csordákat, rengeteg állatot elvittek, a magyarok vetéseiben és szőleiben súlyos károkat okoztak, és igencsak megharagították őket. Sokkal komolyabb jogtalankodások is járultak ehhez, amelyek még barátságtalanabbá tették őket velük szemben. Mert amikor a falvakba és városokba bementek, semmibe véve a vendégjogot, az alacsonyabb rangú lányokat mindenütt megerőszakolták, de ha alkalmat találtak, a nemesek ágyát is meg merték gyalázni. (120) Innen is, onnan is folyt az erőszakoskodás, de ha egy magyar kézre került, rögtön végrehajtották rajta a büntetést, ha egy kumán, az megúszta szárazon. Ha a magyarok közül valaki szidta a királyi igazságszolgáltatást, vád alá helyezték és elítélték. Ezért Bélával szemben olyannyira feltámadt a harag, hogy jobban kedvelték az idegenek, mint a sajátjai. De más ok is akadt a gyűlöletre, mely a magyarokat a király ellen elkeserítette. Mert miután Bélát apja, András halála után a főpapság és az előkelők egyetértésével az esztergomi érsek Fehérváron szokás szerint megkoronázta, mértéken felül dühösködött ama főurak ellen, akik vele szemben apjának fogták volt a pártját, egyeseket száműzetésbe, másokat tömlöcbe küldött. De még magasabb körben is kegyetlenkedett, és megvakította Dénes nádort. (125) Szigorúságát megtoldotta rendeleteivel, hogy az országot megtisztítsa a bűnözéstől. A főnemesség tiszteletlenségének a megregulázása végett rendeletileg megtiltotta, hogy a tartományurak, érsekek, püspökök kivételével jelenlétében leüljenek, a főnemesek székeit előkerestette és elégette. A száműzöttek és elfogottak rokonsága nagyon félt tőle.

A Béla királlyal szembeni gáncsoskodáshoz az is hozzájárult, hogy az ősök szokásával szemben egyáltalán nem mutatkozott jóindulatúnak azok irányában, akik a lengyel, a rutén meg a kumán háborúban derekasan viselkedtek, és nemcsak hogy egyetlen faluval vagy birtokkal sem jutalmazta meg az érdemeseket, de még a régebben tett adományokat is visszavonta. Ezért sok nemes úgy elszegényedett, hogy nemcsak háza népét, de magát is alig tudta eltartani. Fokozta az ellenszenvet, hogy a királyt csak beadvány útján szólíthatta meg bárki is; a kérvénymesterek kedvük szerint intézték az ügyeket, kit-kit segítettek vagy elnyomtak, ahogy az ellen- és rokonszenv meg a vesztegetés kívánta. Ezért aztán a közvélemény azt kiáltozta, hogy a magyaroknak nem egy, hanem több királyuk van. Megkeserítette az emberek lelkét a király részéről a kumánok iránt tanúsított nagyrabecsülés és elnézés, hogy közülük akár a leghitványabbnak is szabad bejárása van hozzá, perelhet, mondhat, kérelmezhet, amit csak akar, mindenütt a magyarok fölött, nagy tiszteletben áll, ellenben a magyarnak tilos a királyhoz belépni, vele társalogni, csak kérvények formuláinak közvetítésével szólhat hozzá, és őket nem szabadoknak, hanem szolgáknak tartják mindenütt. Mindez a magyarokat nem engedelmességre, hanem dacosságra késztette.

(130) Ezzel szemben a király barátai, akik méltóságát óvták, mentegették Bélát, kegyes fejedelemnek mondták, hiszen a kumánokat a magyarok közös egyetértéssel és határozattal bocsátották be Magyarországra azon az országgyűlésen, amelyet a Kevinek nevezett kolostorban tartottak a Tisza folyó mellett; és hogy a jövevényektől ne szenvedjenek sérelmet, a kumánokat városonként és falvanként széttelepítették a tartományok között; a királyi ispánok azt az utasítást kapták, hogy kumánnak, magyarnak egyformán mérjék az igazságot, egyikkel szemben se alkalmazzanak megkülönböztetést; a kumánok nehezen tűrik széttelepítésüket, az országban így szétszóratva inkább hasznot, mint kárt okoznak; amit pedig némely előkelőségek száműzetéséről és bebörtönzéséről felhoznak, hát ez sem ok nélkül történt, ugyanis egyes főurak akkora gyűlöletet és viszályt szítottak az apa és Béla között, hogy többször polgárháborúba sodródtak; és ha a tisztességes főpapok meg főnemesek nem lépnek közbe, e gazemberek az apát és fiát nemegyszer átkos verekedésbe hajszolták volna; (135) ezeknek az volt a céljuk, hogy végül mindkettőjüket kiűzzék az országból, az egészet felosszák egymás között, és kedvük szerint intézzenek mindent; Bélát mindenféle gyalázattal és rágalommal illették, és ami még súlyosabb, összeesküdtek a királyi felség ellen; rögtön küldöncöt menesztettek Frigyeshez, Ausztria hercegéhez, egy levéllel, amelyben megígérték, hogy átadják neki a koronát meg az országot, ha írásban megküldi a paktumot és a feltételeket; a futárt útközben elkapták, Béla elé vitték, és az a levéllel együtt mindent elárult. Béla az összeesküvők ellen nem alkalmazta a legsúlyosabb büntetést, mint kellett volna, hanem szelídebben bánt velük, egy részt száműzött, más részt bebörtönzött és láncra vert, de az életét egyiknek sem vette el. (140) Mármost amit az adományok visszavételével kapcsolatban vetnek ellene, arra azt a választ adták, hogy Magyarország 70 úgynevezett megyére van felosztva, amelyeket a királyok az érdemeseknek szoktak átengedni, amiből azok hasznot és sok előnyt húztak, azonban a múltban több király bőkezűsége következtében a folytonos osztogatás a falvakat és birtokokat elfogyasztotta, a megyék nagyon megcsappantak, a királyoknak kevés haszonnal szolgáltak, és mert kincstárnokok, étekfogók, előkóstolók, szolgák és végül már istállómesterek is megtollasodtak az elkéregetett falvakból és birtokokból, Béla elhatározta, hogy mindent visszavesz, ami királyi tulajdonban volt és jogtalanul idegenítették el; ezzel azonban senkivel szemben sem követett el méltánytalanságot, csak a királyi javakat szedte vissza, az érdemesek iránt nagyon is kegyes volt; a kérvényformulák és beadványok dolgában szintén alaptalanul vádolják; fontos ügyekben bárkinek szabad elébe járulnia; a formulákat azért vezették be, hogy a kisebb jelentőségű ügyek gyorsabban elintéződjenek, ezeket döntik el a megbízottak; a komolyabbakat fenntartotta magának, nehogy jogaiból kiforgassanak valakit; hogy a király becsüli a kumánokat és nagy jóindulattal pártfogolja őket, azzal inkább dicséretet mint kárhoztatást érdemel, hiszen a legnagyobb gonddal őrzi a vendégbarátság jogát, és nem vonakodik semmiféle áldozattól annak érdekében, hogy sokezer embert keresztény hitre térítsen.

(145) A kumánok alig töltöttek el egy évet Magyarországon, amikor híre érkezett, hogy a tatárok már feldúlták Ruténiát, melyet most Roxánia helyett Ruxiának neveznek, és megközelítették Magyarország határát. Bélát többször figyelmeztették erre, mire elküldte a nádorispánt a Hegyinek mondott ruténiai kapu őrizetére, mert tudta, hogy ott van a bejárat az országba. Azonnal sorozást tartott, a főnemeseket egyenként hívta be; ahonnan lehetett, segítséget is szerzett, hogy a számlálhatatlan sokaságot, amely előzőleg elárasztotta és feldúlta Ázsiát, ne csak feltartóztassa, hanem messze is űzze. A magyarok viszont ezt álhírnek gondolták, mert azelőtt is többször elterjedt és nyomban alaptalannak bizonyult. Egypáran azt állították, hogy azért költötték e hírt, hogy visszatartsák a főpapokat, akiket a pápa Rómába hívott zsinatra. Azt is mondják, hogy Ugrin kalocsai érseket a király visszaszólította az útról. (150) A király iránti harag fokozása érdekében sokan azt találták ki, hogy a kumánok összeszövetkeztek a ruténokkal, számításból vonultak be Magyarországra, ahol oly sokszor okoztak háborút és rengeteg alkalmatlanságot, hogy átvegyék az itteni szokásokat, megtanulják a nyelvet, és amikor meghallják majd, hogy a ruténok Magyarországra támadtak, ők nyomban lerohanják Bélát, és a pannonokat kiüldözzék. Ahogy a tatároktól való félelem erősbödött, Béla király a lehető leggyorsabban elment Budára, és ott országgyűlést tartott. Sokáig tanakodtak a fenyegető veszélyről, amelyet mindenki igen súlyosnak ítélt, és határozatba ment, hogy minden főpap és tartományúr készítse föl magát és övéit a háborúra. Továbbá pedig Kötöny és gyermekei meg a kumán előkelők megfigyelésére állítsanak melléjük strázsát a gyanú miatt, nehogy valami bajt okozzanak a magyaroknak.

Még nem volt késő tavasz, amikor futár érkezett a nádortól, aki jelentette Bélának, hogy a tatárok már elérték a rutén gyepüt. (155) Nemsokára megjött maga a nádor, aki március idusán összecsapott velük, embereit elvesztette, és alig néhányadmagával menekült meg. A király a tatárok megérkezésének hírére minden főúrnak azonnal megparancsolta, hogy ki-ki tehetsége szerint azonnal készítse fel a csapatait, ő maga pedig a lehető leggyorsabban összeszedte a sereget. Utasította István váci püspököt, valamint az aradi meg a csanádi főpapot, hogy haladéktalanul menjenek a királynéhoz, és tudósítsák az újságról, főleg pedig Ausztria hercegét kérjék meg az ő nevében, hogy a leggyorsabban jöjjön hozzá. Elrendelte, hogy az összes kumán jelenjen meg nála, majd pedig azokkal a csapatokkal, amelyeket e nagy zavarodásban össze lehetett szedni, Esztergomból és Fehérvárról kiindulva Pestre ment, ahol a többi főurat és főpapot várta a lovassággal. Néhányan megmondják a tatár királyok neveit, akik Magyarországra törtek. (160) A királyok királyát, aki a többiek fölött uralkodott, Batunak hívták, mellette a hadseregparancsnok Bogotáj volt, továbbá Kadan, Koakton, Siban, Pejdar, Jerme, Keb és Okadar, akiket a tatár királyok között főbbnek tartottak. Rajtuk kívül volt még számos előkelő, akik összesen ötszázezer emberrel rohanták meg Magyarországot. Miután tehát a Sarmatiához tartozó Roxolániát és Kumániát kipusztították és lerombolták, benyomultak Magyarországra, ahol öt napig haladtak anélkül, hogy a falvakban, városokban kárt tettek volna, részint azért, hogy a rombolás híre ne érjen túl gyorsan a magyarok fülébe, részint, hogy visszavonuláskor ne szenvedjenek hiányt élelemben. Terv szerint Batu a rutén kapunál jött be az országba, ott, ahol Magyarország Erdéllyel érintkezik, megverte a nádort, mint feljebb elmondtuk, és igyekezett befelé. Pejdar Lengyelországba ment, megölte a fejedelmet, szanaszét száguldozott, tűzzel-vassal mindent szétrombolt. (165) Lengyelország kipusztítása után elment Boroszlóba, Szilézia nagy hírű fővárosába, azt lerombolta és elhamvasztotta. Aztán rátört Morvaországra, hasonló vadsággal betöltötte rablással és öldökléssel, majd felégette, és aláereszkedett Magyarországra. Kadan Kumánia és Ruténia között vonult három napig az erdőkben, és megérkezett a magas hegyek közé települt Radnához, ahol arany- és ezüstbányák voltak. Egy csomó teuton, aki a hegyvidéket lakta, nyereségvágyból fegyveresen elébük ment az erdőben. Kadan menekülést színlelve meghátrált. A teutonok, mintha megfuttatták volna az ellenfelet, vidáman hazamentek, letették a fegyvert, mulatságot rendeztek, és jól teleitták magukat borral. (170) Majd az ellenség váratlanul visszajön, a fegyvertelenül, óvatlanul tivornyázókat megtámadja, az erődítetten falvakat elfoglalja, és óriási mészárlást rendez. A teutonok győzelemben nem reménykedve az első összecsapásban rögtön megadják magukat. A barbár bántatlanságot ígérve Aristaldot, a tartomány grófját, és hatszáz katonáját besorozza a saját csapatai közé, és megparancsolja, hogy ugyanúgy szolgáljanak. Bogotáj a többi tatár királlyal átkel a Szeret folyón, elmegy a kumánok püspökének területére, leveri és elkergeti a lakosokat, aztán elfoglalja és fölperzseli a vidéket.

Miután Batu továbbhalad Magyarországon, kezd barbár vadsággal kegyetlenkedni, mindenfelé karddal, tűzzel száguldozik, mindent szétdúl, nemnek, kornak nem irgalmaz. Egyenesen Béla felé tartott, aki akkor Pestnél táborozott. Amikor Pesttől húsz mérföldnyire ért, azonnal sok embert küldött ki a pesti mezőre, hogy széltében-hosszában romboljanak mindent, öldössék le az embereket, hajtsák el az összes barmot. (175) A király mindig visszatartotta azokat, akik meg akartak mérkőzni velük, mert tudta, hogy azok inkább csellel, mint ravaszsággal [!] játsszák ki az ellenfelet; ezért túlságosan félénknek gondolták. Mert azok, amikor úgy látszott, hogy jönnek, elmentek, amikor azt lehetett hinni, hogy eltávoztak, támadásra lendültek. Ugrin kalocsai érsek ettől türelmetlenné vált, és a király tilalma ellenére megtámadta őket; azok azonban hátat fordítva lassanként visszavonultak; ő hátulról a nyomukban maradt. Végül egy vizenyős völgykatlanhoz értek. A könnyűfegyverzetű tatárok nehézség nélkül átkeltek. Az érsek vértes lovassága nem gondolva a súlyára, belegázolt a mocsárba, és a tapadós sárba úgy beleragadt, hogy sem előre, sem hátra nem mert mozdulni. Amazok nagy hirtelen visszajöttek, körülfogták a mocsarat, hogy ki ne jöjjön valaki, és mind lenyilazták. Ugrin alig tudott három vagy négy emberrel kimenekülni. (180) A királyhoz visszatérve elsősorban nem a bánat töltötte el, hogy a lovasság odaveszett, hanem a méreg, hogy nem siettek a segítségére. Ez az úr kínszenvedése ünnepét megelőző napon történt, vasárnap pedig Batu csapatai megostromolták Vácot, amely a Duna-parton 20 mérföldre fekszik Pesttől, ahol a király tartózkodott a sereggel, aki övéivel együtt nyomban futással mentette az életét. A papok, a polgárok és a közeli falvakból számosan gyerekestől, asszonyostól bemenekültek a várszerűen megerődített bazilikába; a tatárok ezt az első rohammal bevették, az egyházi kincstárt, az aranyedényeket széthurcolták, az oltárt megfosztották szent térítőitől és felszerelésétől. A foglyul esett tömeget a barbár nem kaszabolta le karddal, hanem csóvát vetve mind elemésztette, miért is úgy emlékeznek, hogy a váciak üdvözítőnkkel együtt szenvedtek ki. Ausztria hercege, Frigyes, akit, mint fentebb mondtuk, a király elhívott, mintha mit sem tudna, egynéhány emberrel fegyvertelenül érkezett. (185) Amikor egy napon a tatárok, mint rendesen, ott kóvályogtak Pest falai körül, Frigyes kiszállt ellenük, mire azok szokásuk szerint futásnak eredtek, ő a nyomukba szegődött, egyiküket lándzsával átdöfte, egy másiknak kardcsapással lemetszette a karját, a többi elszaladt. Az ellenség megkergetése után egypár fogollyal visszatért Bélához, mire a magyarok újabb okot találva a rosszmájúskodásra az ausztriaiak hercegét az egekig magasztalták, a királyt viszont pirongatták félénksége miatt, és mindenféle gyalázkodással kezdték gúnyolni.

Ez időben a magyarok bűnei is fölkeltették az istenek haragját, mert Kötönyt különböző vádakkal ostorozták, azzal gyanúsítgatva, hogy ő az oka a tatárjárásnak; meg hogy azok, akik Magyarországot elözönlötték, nem is annyira tatárok, mint kumánok; ezért mindenfelé mindenki azt kiáltozta, hogy Kötönyt, a magyarok veszedelmének okozóját, meg kell büntetni; Bélának kötelessége mindannyiuk érdekeit megvédelmezni, ő pedig az országot felforgató kumánokat hallatlan engedékenységgel dédelgeti, és csaknem az összes tanyát meg birtokot nekik ajándékozza. (190) A király tehát magához rendelte Kötönyt, hogy a többi kumánnal meg a magyarokkal együtt ő is szálljon szembe a tatár dühöngéssel. Kötöny azonban az ellene zúgolódó néptől félve azt felelte Bélának, hogy nem mehet hozzá királyi védelem nélkül, mely a magyarok kezétől megoltalmazza. Erre a felzúdult sokaság rohamot intézett Kötöny szállása ellen; az alemannok és a magyarok felkoncolták őt több kumánnal együtt. Fejét az ablakból kidobták a tömeg közé, és a vendégjogot elvetemülten megsértették. Mások ezt Ausztria hercegére, Frigyesre kenik, egy rész Bélára, a többség úgy véli, hogy a magyarok eszeveszettsége volt az oka, és az uralkodót minden gyanú alól felmentik; elvégre a szent hitbe ő avatta be, és megengedte, hogy Pannóniában békén éljen, márpedig becsületességétől mi sem állt távolabb, mint a hitszegés. (195) Mivel tehát a tatárok napról napra nagyobb merészséggel és kegyetlenséggel grasszálnak, a kalocsai érsek folytonosan követelőzik Bélánál, hogy vonuljon ki az ellenség ellen. Ahogy a tábort a megérkező számos csapat jócskán feltöltötte, Ausztria hercege, akiről semmiképpen sem hihetem, hogy Frigyes császár lett volna, mint az évkönyvek közlik, eltávozott, a király pedig hadra kész sereggel elindult az ellenségre. A király által odahívott kumánok megérkezve értesültek Kötöny meggyilkolásáról, ami felháborította őket, és miközben egymás között vitatkoztak, a magyarok nekimentek az ellenszenves népségnek, és kezdték mindenfelé fosztogatni, öldösni. Azok viszont egybetömörültek és bátran védekeztek, szanaszét felgyújtották a falvakat, kaszabolták a parasztokat, és a bosszú meg a kegyetlenség minden fajtáját elkövették.

Ez események alatt Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós, továbbá nemesek gyermekekkel és asszonyokkal siettek Felső-Pannóniába, hogy csatlakozzanak a királyi táborhoz, és útközben kumánokra akadtak. (200) Könyörtelen csatában csaptak össze; a magyarok kevesebben voltak, és nem tudtak sokáig ellenállni, kénytelenek voltak meghátrálni, és szinte mind legyilkolták őket. A püspök betegsége miatt szekéren utazott, és a verekedés közben elhajtott. A kumánok szövetséget kötöttek a tatárokkal, és átkeltek a Dunán. Megtámadták és tűzzel-vassal pusztították a győrieket és Felső-Pannóniát. A többieknél is jobban tomboltak; ha megöltek egy magyart, ezt ordítozták: Vedd ezt a döfést Kötönyért! Az Olaszinak nevezett falut fölégették. Lerombolták Szombathelyet, az isteni Márton hazáját; egy tanyát sem hagytak érintetlenül. Végül leöldösve az embereket, elhajtva a marhát, hatalmas zsákmánnyal elkanyarodtak Bulgáriába, mely Alsó-Mysiában van. (205) Benedek, a váradi püspök, a király hívására sereget állított, és iparkodott hozzá, hogy Magyarország veszélyben forgó ügyén segítsen. Útközben megtudta, hogy a tatárok felgyújtották Egert; hallotta, hogy senki sem maradt életben, aki az egriek tetemeit összegyűjtse, ezért seregét elbocsátva néhányadmagával odasietett. Bátorságot adott neki egy friss győzelem, tudniillik az előbbi napokban összecsapott néhány tatárral, akit könnyen megvert és elkergetett. Amikor az ellenség látta ezt, hosszú menekülést színlelt, majd megállapodott egy közeli helyen, de mert kevés lova volt és száma is igen csekély, taktikát eszelt ki. Kitömött zsákokból emberalakokat csináltak, lóra ültették, hogy lovasoknak látszódjanak, és otthagyták ezeket egy domb alján pár emberrel, akit kitanítottak, hogy ha az ütközet kezdetét észreveszik, azonnal induljanak mint valami erősítés, mímeljenek fegyveres sereget, és haladjanak lépésben. (210) A többiek a mezőn várták a magyarokat. Ezek nemsokára megérkeztek, és a két fél nagy lendülettel csatába kezdett. Bot meg az urak, akik a püspökkel jöttek, keményen verekedtek. A tatárok megegyezésük szerint hátat fordítottak, szaladtak a domb irányába, társaik a beöltöztetett lovassággal előreindultak onnan; ekkor azok, akik menekültek, mintha feltámadt volna a bátorságuk, visszafordultak az őket üldöző magyarokra. Bot azt hitte, hogy az ellenfél csapdát állított, övéivel nyomban megfordult, a tatárok üldözőbe vették, hátulról nyilazták és halálra kaszabolták őket. A püspök egypár emberrel alig tudott visszatérni Váradra, majd átkelt a Dunán, és biztonságosabb helyre húzódott.

Miután Béla Pesten az összes csapatot összevonja, a tatárok pedig széltében-hosszában mindent dúlnak, elindul az ellenség felé, mely lépésről lépésre hátrál, ő lassúdan követi; mindkettő próbál az ütközetre kedvező alkalmat találni. (215) Végül elérnek a Sajó folyóhoz, amely Eger közelében folyik, és némi bolyongás után a Tiszába ömlik. A folyónál tábort ver, a hídhoz strázsát állít, hogy az átkelőt éber őrizettel védje. A tatárok átkeltek a folyón, és már előzőleg felállították a táborukat a síkon egy mocsár mellett, úgy gondolva, hogy onnan az ellenség részéről nem fenyegeti őket veszély, mert abban bíztak, hogy a posványos talajon híd nélkül semmiképpen sem lehet áthatolni. Eközben a király harcra buzdítja a magyarokat; szemük elé festi az általános pusztulást, a bősz náció állati kegyetlenségét, amelyről nemcsak a fülükkel, hanem igen sokszor a szemükkel is meggyőződhettek; fölemlegeti a gyújtogatásokat, öldökléseket, szentséggyalázásokat, a hallatlan kínzásokat, amelyeket mostanában elkövettek. Nem felejti el, hogy ezt a borzalmas emberi fajzatot az isten haragja bocsátotta ki Szkítiából, és az nemcsak Sarmatiát és most Magyarországot dúlta fel, hanem előzőleg egész Ázsiát is. (220) Mindenkit int és figyelmeztet arra, hogy aki ebben a helyzetben nem mozdul, azt a gyermekeit és feleségét fenyegető veszedelem fogja rákényszeríteni. Ámde a tébolyodott magyarok alig figyeltek a király intelmeire, grimaszokat vágtak, és az egészből viccet csináltak. Hogy ők jobban örülnének Béla menekülésének és vereségének, a tatárok győzelmét kívánják, hogy azután a király jobban kedvelje majd őket; úgy vélekedtek, hogy ez nem közös veszedelem, hanem rideg önkényeskedése miatt csakis az övé, és ők, ha akarják, mindent játszva visszaszerezhetnek, ahogy a kumánok és besenyők idejében is gyakran megtörtént. A király eközben minden éjjel ezer katonát állíttat őrségbe a sereg körül, jól tudva, hogy roppant furfangos ellenféllel van dolga; megparancsolja, hogy a hidat, mely a tatártól elválasztja őket, a legnagyobb gonddal vigyázzák. Az pedig talál egy helyet, ahol az egész hadsereg átgázolhat, és észrevétlenül átjut a mocsáron. (225) Hajnal előtt bekeríti Béla táborát, aztán hirtelen óriási üvöltözéssel valamennyien megkezdik a harcot, távolról, a tatár nyílvesszők záporként repülnek. A magyarok, amikor észreveszik, hogy várakozásuk ellenére megtámadták őket, megriadnak és annyira összezavarodnak, hogy nem tartanak rendet; félelemből verekednek, a nyílzápor elborítja őket, és senki sem mer kibújni az árokból. E szörnyű zavarodottságban nem indítják előre a hadsort, de azt még csak felállítani sem lehet, mert a király és a kalocsai érsek sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel, sem biztatással, sem figyelmeztetéssel nem tud a táborból kiküldeni senkit sem. Hajnaltól délig kínlódnak e nagy szorongattatásban, amikor Kálmán, elvégre ő a fejedelem öccse, maga mellé vesz néhány embert, akit a kapkodásban lehet, és rohammal a tatárokra tör. Kegyetlen verekedést kezd velük, néhányat lekaszabol, és azt hiszi, hogy eközben övéi megsegítik oldalról; ámde amikor észreveszi, hogy a táborban visszamaradtak mindannyian magára hagyják, visszahúzódik az ellenség elől, és embereivel útnak eredve elmenekül. (230) Erre a példára igen sokan jönnek elő, és az ellenfél nem akadályozza őket; Béla azt hiszi, hogy csatába akarnak bocsátkozni, és egy ideig e tévedésben elég nagy tömeget enged ki. Ámde amikor rájön, hogy egyedül marad, néhány ember közé ékelődve ő is kijön, és a közeli erdőbe veszi be magát. Kálmán társaival úttalan utakon Pestre húzódik vissza, hanyatt-homlok átkel a Dunán, és elvonul a somogyi földre. Másnap megérkeznek a tatárok, a pestieket gyermekestől, feleségestől tűzzel és karddal elveszejtik, vagy belekergetik a Dunába, ahol elmerülnek. Bertalan pécsi főpap Kálmán és Béla menekülése után a hadsereg vesztét látva, amikor a tatárok már kezdik a tábor nagyobb részét felégetni, hadrendbe állított tekintélyes lovassággal utat tör magának; az ellenség üldözőbe veszi. És míg így szenved, hát felbukkan egy kitűnő magyar, László, aki a vereségről mit sem tudva nagy lovassággal iparkodik a királyhoz. A főpap, amint barátja zászlóját felismeri, csatlakozik a menethez. A hátulról üldöző tatárok megijednek az ismeretlen ellenféllel való találkozástól, és visszakoznak. (235) Bertalant tehát az ispán váratlan felbukkanása megmentette a tatár fogságtól. A hadsereget, amelyet a király is, Kálmán is, a többi is magára hagyott, az ádáz népség halálra gyilkolta. Mert akik egyenest Pestnek futottak, azokat útközben mészárolták le; akik a táborban maradtak, azokat az ellenség bekerítette, és egy szálig eltiporta. A halottak száma meghaladja a hihetőt; a főnemesek közül elsősorban említik Mátyás esztergomi érseket, akinek segítségét és tanácsát Béla a legkomolyabb ügyekben vette igénybe, mivel együtt nevelkedtek; a legelőkelőbb törzsökből származott Ugrin kalocsai érseket, aki a legsúlyosabb teendőket intézte, és nemcsak a nemességet szerette, gondozta, hanem a köznépet is; ama idők nagy tudományú emberét, Gergely győri főpapot, és Rajnáld erdélyi püspököt, az igen derék nyitrai püspököt. (240) Mellettük a szebeni Miklós, Béla úgynevezett vicekancellárja, aki mielőtt elesett volna, hogy ne haljon bosszulatlanul, levágott egy tatár óriást; Heradius bécsi főesperes, Albert esztergomi pap, az egyházjog tudora. Az egyháziakról eddig az emlékezet; a világi tömeg felmérhetetlen, ez részint elmerült a mocsárban, részint elemésztette a nyíl meg a tűz. Mindenfelé megcsonkított, szétdarabolt hullák látszottak. Akik a falvakban az istenek templomaiba beszaladtak, ott égtek el. Kétnapi járóföldre szétszórt tetemeket és véres földet lehetett látni. A szanaszét heverő testek úgy szóródtak szét a széles mezőn, mint az elbitangolt marhacsorda. Ennél nagyobb, ennél emlékezetesebb vereség nem volt soha. Magyarország bőven megadta galádságának és megátalkodottságának az árát. Nagy engesztelő emberáldozatot mutatott be tűznek, víznek, földnek. (245) Rengeteg ló kóborolt szabadon, melyről sebesült gazdája lezuhant; és hatalmas zsákmányt szedtek össze. Az ellenség nem töltekezett meg jobban vérrel, mint ahogy meggazdagodott a prédával.

A pompás győzelmet szerzett tatárok a fegyverzsákmányt a legnagyobb gonddal összeszedték, egybehordták, és mint valami gabonaasztagot felhalmozták a mezőn. Szétosztását a királyra és néhány kiválasztott előkelőre bízták. A titkár holtteste mellett talált királyi pecsétet örvendezve elragadták, arra gondolva, hogy az nagyon alkalmas lesz a magyarok veszedelmére hamisított levelek megpecsételésére; barbárt is lepipáló furfangot agyaltak ki. A többi tatár királynak, aki még nem érkezett meg Magyarországra, jelentették a fényes diadalt; biztatták őket, hogy jöjjenek utánuk, mert az úton nincs veszedelem, hogy ők is kivegyék a részüket e széles országból. Az Itália felé néző innenső Magyarországot nem bántották, nehogy a magyarok elhagyják az országot. (250) Eközben, hogy Magyarország többi lakója Béla menekülésének és az óriási vereségnek a hallatára el ne párologjon, egyes diákokat, akiket a háborúban megkíméltek, arra kényszerítettek, hogy Béla király nevében hamis leveleket írjanak magyarul, amelyekben az egész népet arra biztatja, hogy lakását semmiképpen se hagyja el, a tatár vadságtól ne tartson, mert némelyek oktalansága miatt elvesztette ugyan málháját, de reméli, hogy hamarosan mindent helyrehoz; ezért hát int és utasít mindenkit, hogy nyugton maradjon otthon, és kérje az istent, hogy a pogány horda fölött gyorsan megszerezze a győzelmet. A Béla pecsétjével lezárt leveleket Magyarország-szerte szétküldözték. Azok, akik megmaradtak, hittek a levélnek, és hasonló szörnyűséggel vesztek el. Mert jóllehet naponta hallottak az ellenség állandó portyázásáról, a rablásokról, a gyújtogatásokról, a levél igaz voltában nem kételkedhettek, és mielőtt elszelelhettek volna, már mindenfelől bekerítették és lemészárolták őket.

Itt az ideje, hogy visszatérjünk Bélához, aki a hadsereg szétverése előtt pár emberrel bemenekült az erdőbe, és futott Lengyelország felé. (255) Szerette volna az ausztriai határt is fölkeresni, hogy szót váltson a királynéval, akit ott hagyott. Amikor pihenés végett egy kicsit megállapodik, és fegyverét letéve álomba merül, íme, felbukkan előtte Ausztria hercege, aki azt színleli, hogy tisztelgésre jött. Az álmából fölserkent király nagyon megkönnyebbül a herceg láttára, akivel már kibékült. Ez pedig leplezve ellenszenvét és álnokságát, arra biztatja őt, hogy keljen át a Dunán, mert így könnyebben menekülhet nyugodt helyre, felajánlja a saját városait, és azt ígéri, hogy azokban mindig biztonságban lesz. A király saját ártatlansága tudatában szívesen veszi az ajánlatot, hiszen az alkalom és a helyzet is így kívánja. Elmennek egy közeli kastélyba, ahol néhány napig nagy barátsággal társalkodnak. Aztán a herceg, hogy végrehajtsa az elméjében megfogant galádságot, hozzákezd; Bélától valami pénzt követel, amiről azt panaszolja, hogy egyszer jogtalanul csikarta ki tőle. A király látja az álnok gazda vakmerőségét, de hogy a nagyobb kellemetlenséget elkerülje, lefizeti, ami készpénz van nála, a többit arany- és ezüstedényekkel egyenlíti ki, és hogy a másik mohóságát teljesen kielégítse, átenged az országból három, Ausztriával határos úgynevezett megyét, az pedig kétezer font ezüst fejében átveszi tőle a sokkal többet érő drágaköves edényeket. (260) A herceg azonnal a három megye birtokába lép, és gyorsan megerősíti a tatárok támadásával szemben. Néhányan azt mondják, hogy tízezer fontot zsarolt ki, többen, hogy kevesebbet. Az egyezséget mindketten esküvel pecsételték meg. Béla aztán elsietett a közelben tartózkodó királynéhoz, akit maga mellé vett, majd István váci püspököt elküldte a római pápához és a császárhoz, hogy mindkettő küldjön megfelelő segítséget, nehogy a pogányok Magyarország eltörlése után a többi keresztény államot veszélyeztessék.

Ezalatt az összegyűjthető lovassággal Segesd vidékén töltötte az időt. Ausztria hercege értesül arról, hogy a magyarok mindenütt megfutottak, és elérkezettnek látja a pompás alkalmat a bosszúállásra, sereget állít, átküldi Pannóniába azzal az utasítással, hogy amint a tatárok a túlsó, úgy ez az innenső Magyarországot dúlja fel. Ez teljesíti a parancsot, és ugyanúgy, mint amazok, fölperzseli a falvakat, összeszedi a zsákmányt, és az embereket mindenütt öldökölve száguldozik, felgyújtja Győr elővárosait, és megpróbálja elfoglalni a várat. (265) Közben a szomszéd falvakból és községekből egy jókora csapat sereglik össze, mely a veszélyeztetett város segítségére siet, és a várat teutonokkal megszállva találja; ennek láttán a magyarokat úgy elfutja a méreg, hogy a várral együtt az összes teutont elégetik, Amikor ezt a hercegnek hírül adják, felháborodik, és a többi magyart, aki sértetlenségének és teljes vagyona érintetlenségének ígéretében Ausztriába menekült, a védelmezés ürügyével súlyos adóval terheli meg, és akkora nyomorba taszítja, hogy az még az ellenséget is szánakozásra késztetné.

Itt van azonban az ideje, hogy sorban visszatérjünk a többi tatár királyhoz, aki az elsők után érkezett Magyarországra. A másik király, Kadan, aki, mint feljebb elmondtuk, kiostromolta Radnát, elfogta Aristald őrparancsnokot, és katonái közül hatszázat besorozott, ezek vezetésével az erdőkön, úttalan és meredek ösvényeken óriási tatár sereggel leereszkedett Várad vidékére, ahova a felfordulásban a környező falvakból férfiak és nők mérhetetlen sokasága szaladt össze. A főpap néhány egyházfival együtt távol volt; a többi, aki helyben maradt, lehetőségei szerint eléggé megerősítette a várost, vagy jobban mondva ezt a nagy kiterjedésű falut. (270) A lényegesen erősebb vár meglehetősen biztonságosnak látszott, hiszen erős őrség, valamint árok, sánc és fabástyák védelmezték. Egyszer csak megérkeznek a tatárok, egyetlen rohammal elfoglalják a várost, mert nem fal keríti, hanem sánc és palánk. Elfoglalása után halálba sodornak férfit, nőt, gyermeket, öreget egyaránt. Nemre, korra nincs tekintet, egyházi, világi egyformán romlik és ég. A papi testület egyik tagja, Rogerius, akinek emlékirataiból mindezt kigyűjtöttük, a tatárjárás hallatára bemenekült az erdőbe, és ott lappangott egy ideig biztonságban, hogy e pusztulásról tanúságot tehessen. A város feldúlása után a tatárok 25 mérföldnyire visszavonultak, hogy akik a várban megmaradtak, felbátorodjanak. (275) A barbár nem is csalódott reményében és várakozásában, mert azok, akik a várban meghúzták magukat, látták, hogy az ellen elvonult és néhány napon át nem jelenik meg, mire abban a hitben, hogy egészen eltávozott, hozzákezdtek a leégett város helyreállításához, a házak újjáépítéséhez, a külváros rendbehozatalához, és éjjel-nappal nyugodtan tanyáztak a városban. Amikor aztán az ádáz ellenség észrevette, hogy a várost felújították és ismét lakják, az őrség is nagy biztonságérzettel nap mint nap kijárogat a váron kívülre, napkelte előtt a terv szerint megint rátört a váradiakra, a vigyázatlanokat megtámadta, és akit csak a városban meg a külvárosban talált, mind levágta. A nyomorult város pusztulása megismétlődött, és a rettenetesnél is rettenetesebb ostor lesújtott; csak azok maradtak meg a katasztrófából, akik bemenekültek a várba, meg akik behúzódtak az erdőkbe. Végül a tatárok birtokba vették az újjáépített várost, és bekerítették a várat. Annak egyik részén a ledőlt falat nemrégiben állították helyre; ezt elkezdték valami kezdetleges faltörő kossal ütögetni. A friss anyag könnyen enged, hiszen még nem volt ideje megkeményedni; itt a támadó előtt megnyílik a bejárás, odaviszik mindenfelől a hajítógépeket, amelyek kemény ostrom alá veszik a várat; elárasztja a nyílzápor, és aztán másnap elesik. (280) A papokat és a nemeseket, akiket ott találtak, részint megölték, részint halálos sebükkel ledobálták a fal omladékáról. Az asszonyok, a lányok, a harcképtelenek befutottak a bazilikába, mert azt hitték, hogy a szentélyben nagyobb biztonságban lesznek, mint a profán helyeken; reményüket a templomépület erődített volta is fokozta. Mégis tüzet vetettek rájuk, és a bazilikával együtt az egész tömeg elveszett. De a többi szent helynek sem volt kegyelem, és nincs az az elvetemültség, vadság, amelyet azokban mindkét nem ne kényszerült volna elszenvedni. A nemességet, az egész köznépet, a lovagrendet, a papi testületet a falak tövében egy szálig kiirtották. Meggyalázták az istenségek emlékműveit, összetörték a szobrokat, megtiporták, tönkretették a szent ereklyéket mind. (285) A templomokban hallatlan szentséggyalázás folyt, az egyházi ruhákat összetépték, az aranyat, ezüstöt elorozták. Férfiakon, nőkön kitöltötték a kéjvágyukat, aztán beterelték a bazilikába és megölték őket. Ez iszonyú pusztulás után, ahogy az ellenfél eltávozott, a többiek, akik a közeli erdőkbe menekültek és még mindig ott rejtőztek, mardosó éhségtől hajszolva összegyűltek elhagyatott hazájukban, hátha találnak ott valamit. A tatárok ugyanazzal a fortéllyal megint visszajöttek, és Váradon senkit sem hagytak életben, aztán elmentek, mert elfogyott a gyilkolnivaló. Rogerius, aki a fák közé vette be magát, hazája odalévén elment az úgynevezett Tamáshidához, a teutonok falujához, mely a Körös folyónál helyezkedett el. Aztán elvetődött egy szigetre, amelyen azok, akik a közeli falvakat, Ágyát, Vajdát, Gyarmatot lakták, a tatár őrület elől összegyűlve eléggé megerősítettek; a tanyának három bejárata volt, és mindegyiket egy-egy torony őrizte; néhány napot itt időzött. (290) Aztán félve a barbártól, elment Csanádra, mely a Maros folyónál fekszik, és mintegy negyven mérföldre van a tanyától; a várost úgy találta, ahogy előző nap fölperzselték azok a tatárok, akik egy másik úton nyomultak be Magyarországra. Mi több, széltében-hosszában száguldozó ellenségbe botlott; nappal bujkált a szerencsétlen, az éjszaka beálltával az ellenséges csapatok között osonva a szigetre húzódott vissza, azonban odaérkezve látta, hogy az ellenség órákon belül ott lesz; visszafutott az erdőbe, amit mások is megtettek. Másnap a tatárok elfoglalták a szigetet, és szokásuk szerint mindenkit legyilkoltak. Akik még mindig az erdőkben lapultak, éhségükben visszamentek a tanyára, ahol megtalálták és megölték őket, majd jó szimatú kutyák módjára felkutatták a többieket; sokat fölfedeztek és irgalmatlanul felkoncoltak.

Tudták, hogy sokan az erdőkbe vették be magukat, és egy koholmányt agyaltak ki. Néhány elfogott magyart életben tartottak; ezeket körben szétküldték azzal az üzenettel, hogy aki az általuk előírt határidőre visszatér az otthonába, az nyugodtan élhet a házában, művelheti a földet és gondozhatja a családját. (295) Az emberek nagy része hitelt adott ennek, de az ínség is arra késztette, hogy ezt szívesen megtegye, ezért a bujdosó magyaroknak az a része, amely háromnapi járóföldön belül szóródott szét, ostoba hiszékenységében hazament. Emellett az aratás ideje is elérkezett, és a betakarításból ez is, az is, kumán, tatár, magyar egyformán kivette a részét. A szülők többnyire leányuk, a férjek feleségük, a fivérek nővérük áruba bocsátásával váltották meg az életüket az undok ellenségnél. Sőt, a tatárok jelezni akarták, hogy ez a kerítés kedves a számukra, ezért gyakran az említettek szeme láttára állatok módjára a szabadban közösültek ezekkel. A vad dühöngés csillapodván elöljárókat állítottak, hogy igazságot szolgáltassanak, és ezeket kenézeknek nevezték el, ilyenformán ezek a területek némileg megbékéltek. (300) Mindenki megkapta, ami megillette, mely jóindulat vagy kegy kieszközlése fejében időnként egy-egy szemrevaló leányt küldtek az elöljárónak, az meg a kerítőnek viszonzásul juhval, lóval, borjúval, más effélével szolgált. Rogerius, akinek emlékirataiból, mint említettük, mindezt kigyűjtöttük, egy elöljáró pártfogása alá húzódott, hogy önmaga és a köz számára az idő szerint megmaradjon. A kenézek hetenként gyűlést tartottak; mert százan voltak, úgy működtek, mint egy százas kormányzó testület. Nemsokára kiadták azt az utasítást, hogy az asszonyok, a gyermekek meg a férfiak egy kitűzött napon minden faluból jelenjenek meg a százas törvényszék előtt, és hozzanak illendő ajándékot. Sokan erősen gyanakodni kezdtek, és elsősorban Rogerius, akinek az elméje élesebb volt. A parancsra összegyűltek, hozták az asszonyt meg a gyereket, tekintélyes ajándékokat ajánlottak fel. (305) Rogerius, nehogy gyanúba kerüljön, egynéhány tatár közé beállt azok hadseregébe. A sokaság, amely a kenézekhez ment, átadta az ajándékokat, aztán behajtották egy völgybe, ahol állítólag kifosztották és irgalom nélkül lemészárolták.

A vadállati nemzet nem tudott betelni a gyilkolással, hanem egy adott napon megtámadta a többi falut, amely a túlsó Magyarországon még megvolt. Mindenkit megölt, de nem gyújtogatott, hogy a következő télre meglegyen az élelme. Egy darabig néhány embert is életben hagytak, hogy megművelje a földet, elvégezze az aratást és a szüretet. Rendeletileg megtiltották, hogy a részét valaki is kivegye. E rengeteg pusztítás után Arad és Csanád felé fordultak. Újfalut, melyet régen Peregnek neveztek, készakarva érintetlenül hagyták maguk mögött, valamint a ciszterci rend kolostorát is, amely várszerűen meg volt erődítve. (310) E két helyre ugyanis a szomszédos tanyákról nagy embertömeg szaladt össze minden vagyonával, és ezekhez nem nyúltak, hogy aztán az odagyűlt sokaságot elkaphassák. Eközben szerte mindent feldúltak. Aki közülük odavetődött, a magyarok elől az is rögtön elmenekült, minek folytán ezekbe akkora elbizakodottság fészkelt, hogy azt hitték, egymaguk el fogják hárítani a magyarok veszedelmét. A tatárok lerombolták az összes körben fekvő városkát és falut, majd végezetül visszamentek e két helyhez. Hogy a saját vérüket kímélve foglalják el, először a magyar, majd a rutén és a kumán foglyokat küldték csatába, ők maguk tartalékban maradtak, hogy mások veszedelmével szerezzék meg a győzelmet. A magyarok, akik az első sorban verekedtek, szánandó módon kénytelenek voltak az övéikkel harcolni; a tatárok hátul röhögtek, és nagy vidáman tapsolták a testvérháborút. (315) Hét napig harcoltak tehát szakadatlanul, az árok végül megtelt magyar és rutén testekkel, és Újfalu elesett. Az összes férfi és nő a kezükre került, kivezették őket a széles mezőre, kétfelé osztották, ide a parasztokat, oda a nemeseket, akiket megfosztottak ruhájuktól, fegyverüktől, pénzüktől, ékszereiktől, és irgalmatlan vadsággal leölték mindannyiukat két lány kivételével, akit szerelmi játékra megtartottak. Csak azok maradtak életben, akik a többiek vérével bemocskolva megbújtak a hullák között. Újfalu elpusztítása után szoros ostrom alá fogták Egres kolostorát, különböző ostromgépeket vontattak oda, és a nyomorultakat megadásra kényszerítették. Azonban a megadás után, amikor az aljas népség hatalmába kerültek, a szokott álnoksággal megölték mindet, kivéve egypár szerzetest és néhány csinosabb asszonyt meg leányt, akiket kéjvágyuk kitombolására megkíméltek. (320) Bizony, nehéz volna felsorolni a hallatlan kegyetlenség minden fajtáját, mert bármely könyörtelen gonosztettet vetünk is össze az övékével, az a legkisebb mértékben sem ér fel idáig. Kétségtelen, hogy ez minden más istencsapást felülmúlt. Ezen a nyáron a tatárok áradata Ausztria és Csehország határáig mindent elpusztított. A túlsó Magyarország, Kumánia, Lengyelország, Szilézia egészen a Dunáig körben-körben mindenütt elképzelhetetlen romlást szenvedett.

A túlsó Magyarország megszerzése után a tatárokat fékezhetetlen sóvárgásuk az innenső megtámadására ragadta. Égő mohóságukat fokozta Esztergom városának a látványa, melyet gazdagságban és népességben Pannónia minden más városánál többre tartottak, és abban bíztak, hogy ha ezt elfoglalhatják, a többit könnyűszerrel megszerzik egészen az Adriai-tengerig. (325) Elszántságukhoz tápot adott a tél szigora, tudniillik pár nappal később a sűrű hótól és a fagytól a Duna beállt. Szemben az esztergomiak naponta törték a jeget, hogy az ellenség ne mehessen át a befedett folyamon. Azonban a dühöngő tél minden igyekezetüket meghiúsította; a folyó végül is beállt, és a gyalogosok összecsaptak rajta. A tatárok azonban csalókának tartották a jeges talajt, és nem mertek komoly lovasságot rábízni; úgy gondolták, hogy ajánlatos lesz előbb kísérletet tenni. A hallatlanul agyafúrt barbár kihajtott a partra egy csomó marhát, és három napig otthagyta őrizetlenül. Az esztergomiak azt hitték, hogy a támadók elmentek, átsétáltak a folyón, az összes állatot megfogták és áthajtották az innenső oldalra. A gonosz fajzat ebből megállapította, hogy ő is hasonló biztonsággal eresztheti lovasságát a megszilárdult folyóra, mint amazok, és a számlálhatatlan tömeg minden fölszerelésével együtt száraz lábbal azonnal átkelt a Dunán, a teljes partot sok ezer lépés hosszan ellepte népes lovascsapataival. (330) A sereg aztán két részre oszlott; az a rész, amelynek Kadan állt az élén, Béla nyomába eredt, aki minden támasztól megfosztottan egyenesen Dalmácia felé menekült, de mert ott sem lehetett bizton, átkelt a közeli szigetekre, és csak ott talált olyan helyet, amely minden barbár támadástól védelmet nyújtott. Kadan csalódva Béla elfogásának a reményében elfordult Horvátország és Felső-Mysia irányába, melyet most Rácországnak és Boszniának neveznek, ott mindent szétrombolt, kiirtott, a lakosságot lemészárolta, és szörnyű égetéssel száguldozott mindenfelé. E tartomány elpusztítása után, nehogy valamit épségben felejtsen, Bulgáriába vonult, amelyet Alsó-Mysiának hívunk.

A másik tatár horda siettette Esztergom ostromát; a tábort a város közelében állították fel. Látták, hogy nemcsak fallal, árokkal, sánccal van ellátva, hanem fabástyákkal és mindenféle munícióval is, ezért készítettek vagy harminc masinát, és azokat odahúzva vették ostrom alá a várost, amelyről hallották, hogy a legkülönbözőbb emberekkel van tele. (335) Itt lévén a régi királyi udvar, sok francia, német és olasz kereskedő gyűlt itt össze; a falvakból, a városkákból nemesek és parasztok nagy számban húzódtak be mindenfelől, ezért remélhető volt, hogy képes lesz ellenállni a tatároknak. A harmadik napon megparancsolták a foglyoknak, hogy mindegyikük vigyen egy-egy rőzsenyalábot a falhoz, amelyből a fallal szemben csináljanak töltést, hogy arról a várost közelebbről támadhassák, így a város árka előtt a nyalábokból falat emeltek, majd odavitték a vívótetőket meg a különféle ostromeszközöket, kifeszítették a hajítógépeket, melyekbe földdel tömött zsákokat raktak, feltöltötték az árkot, kődarabokkal összetörték a fatornyokat, és azokkal csépelték a városbelieket is. Odabent nagy fejetlenség keletkezett, a nép megzavarodott a félelemtől, az egység megbomlott, senki sem merészkedett a falak védelmére, nehogy összerontsa a kő- meg a nyílzápor. A polgárok akkora kétségbe estek, hogy a tanács rendeletére felgyújtották a külvárost, ruháikat, lovaikat elégették mind, az aranyat, ezüstöt, a többi ilyesmit elásták a földbe, hogy a bősz hordának ne legyen rajtuk nyernivalója; amikor ezt az ellenség megtudta, még jobban vicsorította rájuk a fogát. (340) A külváros leégése után mind visszahúzódtak a kőépületű belvárosba; ezt a tatárok késedelem nélkül körülzárták, minden oldalról megrohanták, és nagy hévvel veselkedtek neki, úgyhogy alig pár óráig állt ellen; a védművekről leszorított polgárok a tatárok kezére kerültek. Az elfoglalt városban az ellenség akkora mészárlást csapott, hogy az egész lakosságból mindössze tizenöt ember maradt meg. Minden nem és kor ellen a hihetőség határán túl tomboltak, azt beszélik, hogy élő embereket nyársra húzva tűzön pörzsöltek, mint a disznót. Az egyik palotában hazai módi szerint felékszerezett nemes matrónák húzták meg magukat, akik végpusztulásra szánva a tatárok vezéréhez folyamodtak, és a városon kívül elébe vezették őket, ahol rimánkodva kérték, hogy hagyja meg az életüket, de engesztelhetetlen és irgalmatlan ellenfelet találtak, aki előbb kifosztotta, majd egytől egyig halállal sújtotta őket. Az esztergomi vár, amelynek akkori parancsnoka erős őrség élén Simon volt, a támadástól elriasztotta az ellenséget. (345) A barbár otthagyta, és elsietett Székesfehérvárhoz, amelyről tudta, hogy királysírok vannak benne, és azt hitte, hogy bőven rabolhat aranyat és ezüstöt a királyi adományokból; e vélekedésében azonban csalódott, mert a mocsarak közé települt várost semmi erőfeszítéssel és mesterkedéssel sem bírta elfoglalni. Ezután az isteni Márton kolostorához igyekezett, ahonnan eredmény nélkül távozott. Azt mondják, csak ez a három hely maradt érintetlen a tatár pusztítástól. Az innenső Magyarországot nem érte több csapás, mert ott nem rendelkeztek állandó táborral; csak azt rombolták le tűzzel-vassal, amire útközben ráakadtak. Ezután mindenütt elterjedt a hangos hír, hogy a tatárok úgy határoztak, hogy az ausztriaiaktól és az alemannoktól megtartóztatják a kezüket, és általános rendelettel visszahívták a seregüket, hogy sikeres vállalkozásukat befejezve visszamenjenek óhazájukba. Tehát megpakolták a szekereket, és útnak indultak visszafelé azokon a kipusztított területeken át, amelyeken benyomultak volt, miközben szemesen fürkészték a homályos rejtekhelyeket, végigkutatták a bozótot, hogy amit idejövet kifelejtettek volna, elmenet elvegyék. (350) Némi maradék magyart tehát még megöltek, de kivonultak Magyarországról, és Kumánián meg Ruténián keresztül visszamentek régi helyükre.

Béla pedig, aki Dalmáciába futott, a tatárok távozásáról értesülve, amit alig tudott elhinni, nagy kisegítő sereggel hazajött Magyarországra, hogy erejéhez képest segítsen a tönkretett Pannónián, és országának szétszórt maradványait összeszedje. Ha pedig valaki a tatár királyok közül a vidék termékeny és kies voltától csábítva visszamaradt volna, azt ezekkel a csapatokkal nehézség nélkül kikergesse. Ugyanis a rodoszi keresztes vitézek, akik szentséges szolgálatot végeznek, valamint néhányan a Frangepán uraságok közül, akik Dalmáciában és Horvátországban a Száváig nagy területen uralkodtak, megsajnálták a pusztuló Pannóniát, és segítőkész századokkal, tekintélyes lovassággal visszahozták a királyt Magyarországra. A királyi oklevelek világosan tanúsítják, hogy e derék cselekedetükért nemcsak széles körű kiváltságokat kaptak tisztességgel, hanem mezővárosokat és falvakat is; úgy mondják, M. és B. volt ez. (355) Ezek bizony nem akartak hitványabbak lenni dicső őseiknél, akik – mint a római évkönyvek bőven elbeszélik – mindig is a szenátori rend kiválóságai voltak, és a városbeli pártharcok miatt húzódtak Dalmáciába, melynek Japidia nevű részén uralkodtak. Székhelyüknek Zengget választották, és az illír főemberek között mindig az elsőséget tartották. A hazatérő király puszta országot talált, amelyet – mint mondják – három évig dúlt a veszekedett népség. A földművelés elhanyagolása akkora éhséget idézett elő, majd az éhség nyomán pestist, hogy aki megúszta a halált vagy a rabságot, azt elvitte a koplalás vagy a fertőzés. Béla pedig nem feledte a csúf sértést, amelyet isteni és emberi tisztesség ellenére Frigyestől, Ausztria szószegő hercegétől elszenvedett, hadseregét meg a Dalmáciából hozott segédcsapatokat ellene vitte, hogy illendően és kamatostól behajtsa a büntetést az istenek és emberek meggyalázóján. (360) Tehát nagy hévvel megtámadja az ausztriai Újhelyt, úgyhogy az ellenfelet segítségnyújtásra kényszeríti. A városfalak alatt megkezdődik a küzdelem, amelyben az életben maradt magyarok oly vadul verekednek, hogy az alemannokat súlyos vereséggel megfuttatják. Frigyes nem úszhatja meg galádságát büntetlenül, egy magyarral vívott párbajban az arcát keresztüldöfik, összerogy és meghal. A győztest a király fényesen megjutalmazta, mely adományról máig fennmaradt a díszes oklevél. Az alemannok fölötti győzelem után feldúlta Ausztria legnagyobb részét, visszatért Pannóniába, és hozzálátott, hogy az országot megnyugtassa, és ami megmaradt, azt összeszedje. (365) Sokáig fáradozott az ország újjáépítésén, megkapó gyöngédséggel keresgette össze a hajótörés szétroncsolt darabkáiként tartományok és nemzetek között szétszóródott, zömmel földönfutóvá lett magyarokat. De még a gazdájukat vesztett, szabadon nyargalászó lovak is elvadultak, mely fajta patáig lógó sörényével máig tenyészik a Kárpátok hegyei között.

Frigyes herceg halála után, aki gyermek nélkül távozott az életből, és akit a magyar évkönyvírók alighanem tévesen tesznek meg császárnak, Ausztriát nővére, Margit örökölte a fivérétől, aki második Frigyes császár fiához, Henrikhez ment feleségül, és miután az utód nélkül elhalálozott, visszatért a hazájába. Meddő vénasszonyként férjül kapta Csehország királyát, Ottokárt, akit inkább a hozomány, mint az asszony kora és az utód reménye vonzott. Ez annak a Primiszlávnak volt a fia, akit harmadjára második Frigyes testvére, Fülöp császár koronázott meg. (370) Idősebb testvérének, Vencelnek, magtalan halála után Ottokár megszerezte az országot, és a csehek ötödik királyának számítják. Azt mondják, kiváló jelleme és szelleme, harciassága és nagyratörése nem volt haszon nélkül való. Miután magtalan házasságát megkötötte, Ausztria megszerzése még nagyobb uralomvággyal töltötte el. Tekintélyes pénzösszeg ígéretével rávette Ulrik karantán herceget, akinek nem volt férfi utóda, hogy fizetség fejében adja el neki Karintiát, Krajnát, Tótországnak azt a részét, amelyet most őrgrófságnak neveznek, és Lajbachot, sőt, a veronaiak, a feltreiek és a trevisóiak sok friulival együtt önként alája vetették magukat, és megállapított évi adót fizettek. Stájerország miatt, amelyet a magyarok elfoglaltak, meg a régi, főleg a Frigyes herceg halálából eredő ellenségeskedés miatt súlyos háborút indított Béla király ellen. Pannónia elfoglalásának erős vágya is ösztökélte erre, melyet Magyarország mostani tönkremenetele ültetett bele; bátorította hadiszerencséje, amely mindig, a tatárjárás idején pedig a szokásosnál is jobban pártfogolta, mert ezt a dögvészt bátor lélekkel kiűzte Poroszországból, amelyet a régiek Ulmigeriának neveztek. (375) Megalapította a németül Königsbergnek nevezett Királyhegy várost. Béla összeszedte a seregét, és sietett fegyvert ragadni Ottokár ellen, bár a sivataggá lett országban ez nehezen ment. Az évkönyvek azt írják, hogy ez a cseh háború, amely egyesek szerint határproblémák miatt tört ki, az üdvösség ezer fölötti kétszázhatvanadik esztendejében kezdődött. Mindketten Morvaországba mentek; Béla a fiával, Istvánnal, és a kumánok vezérével, Alpárral érkezett. Miután a két sereg felállt, zászlót bontva kemény csatába kezdtek. Az ütközetben több kisegítő csapat vett részt, mint magyar, hiszen Pannóniát a tatár a végsőkig kipusztította. Idegen erővel ritkán születik győzelem. Bár sokáig kitartóan és egyenlő eséllyel verekedtek, később a pannonok nagy veszteséggel kezdtek ingadozni, és hátat mutattak a cseheknek. (380) Béla katonaságának megfutamodását, lovasságának meghátrálását látva maga is kiszorult a táborból, hátat fordított, és elmenekült Hainburgba, ami július harmadik idusán történt, mint írják. Mások azt mondják, hogy a pannonok közül menekülés közben tizennégyezer belefulladt a közeli folyóba, amit kötve hiszek, hiszen a tatár háborúban Magyarország úgy kiürült, hogy Béla serege nemigen rúghatott ennyire. Úgy látszik, a jámbornak született Béla inkább békére, mint hadra termett.

Ottokár pedig a magyarok legyőzése és elűzése után még elbizakodottabbá vált, törvényes felesége életében másikat vett, a moszkvai király lányát, akit Kunigundának hívtak. Később azok, akik a császárválasztást intézik, meghívták a császárságra, amit pimaszul visszautasított, miért is ezek Rudolfot, Habsburg grófját jelölték császárnak, aki hajdan Ottokár udvarmestere volt. (385) Ottokár kénytelen volt visszaadni neki Ausztriát, hiszen az nem eshetett női tulajdonjog alá, ebből háború keletkezett, amelyben Ottokár, mint mindjárt elbeszéljük, elesett. Csehország királyságába öt év múltán visszakerült fia, az alig hétéves Vencel, aki Ottó brandenburgi herceg gyámsága alatt nevelkedett.

Állítsuk vissza a figyelem középpontjába az oly sok vesződséggel és bajjal vert Bélát. Ezt a derék és hitbuzgó fejedelmet senki sem fogja hibáztatni, mindenki azt mondja, hogy szerencsétlen volt a háborúban. Gondoskodott Esztergom városának újjáépítéséről. Miután az országot lecsillapította és lehetőségeihez képest helyreállította, Esztergomban fejedelmi költséggel templomot szentelt az isteni szűznek, tudva, hogy annak istensége őrizte meg, hogy halála után ott nyugodhasson, ahol az udvarát tartotta. Feleségétől, Máriától, akit a görög császár lányának tartanak, két fiút kapott, Bélát és Istvánt. Béla az apja előtt hunyt el, István követte az apját. (390) így hát a már megvénült, de inkább a bajok roppant súlya alatt megrokkant király az üdvösség tizenkettedik századát követő hetvenötödik évben, május nonaeján a budai szigeten meghalt, és egész Pannónia keservesen megsiratta. Testét elszállították Esztergomba, és tisztességgel eltemették abban a fényes egyházban, amelyet ott épített volt; a főoltár előtt vörös márványból emeltek egy kriptát, amelyben elhelyezték Béla király, hitvese, Mária, és Béla fia testét. Azt beszélik, hogy a kedves emlékétől buzgó Fülöp esztergomi metropolita később szabadságot vett magának arra, hogy Béla király tetemét ebből a templomból átvigye a maga bazilikájába, hogy azt a királyi egyházat királyi testtel ékesítse. Ezt az isteni Ferenc szerzetesei, akik a templomot gondozták, igen rossz néven vették, és az ügyet a római szék elé terjesztették. A per sokáig húzódott, és végül az lett az ítélet, hogy a metropolita vigye vissza Béla elorzott tetemét az eredeti templomba; korunkban mindezt nemcsak a sír, hanem egy rávésett epigramma is tanúsítja. (395) Úgy tudják, hogy Béla, a becsület és béke barátja, körülbelül harminchat évig uralkodott.

Béla kimúltával örökösödési jogon fia, István nyerte el Pannónia királyságát, akinek az uralkodói felségjelvényeket méltán adták át mindenki támogatásával. Nem ugyanazzal a szerencsével hadakozott, mint az apja, tudniillik oly fényes diadallal verte tönkre az ausztriaiakat és a cseheket, hogy szülője nevének meghurcolását e tekintetben a legnagyobb részt jóvátette. És bizony, ha tovább élhetett volna, mindenki a legjobb és legjelesebb fejedelemnek tartaná; dicsőségének útját állta az irigy és idétlen halál. Ottokárt, aki atyját, Bélát, Morvaországban megverte, és a határt megsértve óriási cseh és ausztriai sereggel elözönlötte az országot, sőt brandenburgiakat is hozott, akkora vereséggel sújtotta a Rábca folyónál, hogy apjáért megfelelő elégtételt vett az ellenfélen. (400) Ezután Bulgáriába vezette a sereget, mert az parancsait nem teljesítette, és ott néhány hónap alatt felforgatta Alsó-Mysiát, ahonnan nagy zsákmányt szedett. Végül, hogy a tartományt ne hagyja el dolgavégezetlenül, megostromolta a fővárost, Bodonyt, a harmadik hónapban elfoglalta a várost, amelynek megszerzése után a bolgárok királyát egész Mysiával együtt adófizetőjévé tette. Lányát, Máriát, törvényesen feleségül adta Sánta Károlyhoz, annak a Károlynak a fiához, aki apostoli felhatalmazással elfoglalta Szicília királyságát. Ettől született Martell Károly, aki – mint a maga helyén később előadjuk – Rudolf császár lányától, Klemenciától, Károlyt, Lajos király apját nemzette. Végezetül, királyságának harmadik esztendejében István eltávozott az élők sorából; azt mondják, a nagy szigeten halt meg, és a püspökök engedelmével a budai szigeten, az isteni szűz egyházában temették el.

László, akit a magyarok aztán Kunnak neveztek el, ötödik István önfejű, nagy természetű, inkább harcra, mint nyugalomra vágyó, a tisztességre keveset adó, vágyait nemigen fékező fia, ugyanazon évben, melyben az apja meghalt, teljes egyetértéssel átvette a királyságot, és szabályszerűen megkoronáztatott, amiről az üdvösség tizenkettedik századát követő hetvenhatodik esztendőnél olvasunk. (405) Nem sokkal az ország átvétele és lecsendesítése után kiújult a cseh háború, mely István előző győzelmével elülni látszott. A csehek ugyanis módfelett igyekeztek határaikat kiterjeszteni, ami a magyaroknak nem tetszett, és a háború Morávia határai miatt újra kitört. A magyarokat bátorságra és hadakozásra késztette az a kitűnő alkalom, amelyet azon idők kínáltak. Mert amikor Ottokár, mint ide fel érintettük, Ausztria fölött veszekedni kezdett Rudolf császárral, és kettejük között súlyos viszálykodás támadt, a császár többszöri követküldéssel ösztökélni kezdte a háborúban való részvételre a pannonokat, a csehek ellenlábasait, jól tudva, hogy magyar segítséggel megtámogatva biztosabban remélheti a győzelmet. Az óhajtott háborúra felszólított László hűséges és tevőleges segítséget ígért. Eközben egyes jóakarók mindkét oldalon közbeléptek, hogy Rudolfot és Ottokárt összebékítsék, mert attól féltek, hogy ha ez a belső civakodás tovább tart, a németekre nem csekély pusztulást hoz. (410) Munkálkodásuk nyomán az a megállapodás született közöttük, hogy az ellenségeskedésnek kölcsönös rokonsággal vessenek véget, ez is, az is adja oda a lányát, hozomány legyen Karintia és Krajna tartománya, Ausztria pedig maradjon a császáré. Rudolf Ausztria megszerzése után azt kívánta, hogy Ottokár az ősök szokása szerint tegyen neki hűségesküt. Ennek büszke lelke viszont hallani sem akart erről, mert úgy vélekedett, hogy ezáltal úrból szolgává válnék. Ebből új viszály támad, és mindkettő hadat üzen. A császár frigyre lép László királlyal, örök szövetséget köt vele, majd pannon segítséget kér, amelyet azonnal megkap. Amikor a két fél fegyveres sereggel ütközetbe bocsátkozik, és kettejük között alig van ezerlépésnyi távolság, Ottokár félni kezd Rudolf csapataitól, és az összecsapástól még inkább elijeszti a magyar segítség. Érdekeire gondolva már egyezkedésre hajlik, követeket küld, akik révén megígéri, hogy leteszi a szokásos esküt, ha az méltóságára való tekintettel a császári sátorban titokban történik. (415) A császár elfogadja ezt a kikötést, ám egy mulatságos ötlettel gúnyt űz a másik szégyenlősségéből. Az említett térség közepén kifeszítik a császári sátrat, belül a császár parancsára, istenuccse!, magas emelvényt állítanak egy trónussal. Aztán koronásán, császári jelvényekkel tetőtől talpig felékesítve, a padokon rendben körben ülő birodalmi választók és a többi előkelőségek karéjában magához kéreti Ottokárt. Ez néhány főemberrel belép a sátorba, alázattal föl az emelvényre, megáll a másik lábainál, és miközben a szokásnak megfelelően mondja az ünnepélyes esküszöveget, hát az agyafúrtan megszerkesztett sátor hirtelen négyfelé bomolva leomlik. A kifundált romlás a két sereg szeme elé tárja a császár térde előtt alázatoskodó Ottokárt. Az egyik oldalon az alemannok örvendezve szemlélik a dicsőséges, a trónuson felmagasztosult császárt, a másikon a csehek búslakodnak a megalázkodó királyon. Ottokár egyelőre hallgat, és dúlva-fúlva hazamegy. Amikor ezt elmesélték nejének, Margitnak, akinek jogán Ausztriát elnyerte volt, ez addig szidta a férjét, amíg az ismét ki nem robbantotta a háborút a császár ellen, hogy lemossa ezt a gyalázatot. (420) Rudolf az egyezség felbomlása után látta, hogy harcra kényszerül, és újjászervezte a hadseregét. László királyt a szövetség címén megint felszólította a csehországi hadjáratra, annak pedig semmi sem volt fontosabb, mint hogy megkísértse a szerencséjét a csehekkel szemben, akik atyjával és nagyatyjával is küzdöttek. Összeszedte a segítséget, amennyit tudott, és táborával csatlakozott a cézárhoz. A két ellenfél a túlsó Ausztriában, a Duna-part mellett találkozott. A csehek számban és haderőben, a svábok és a magyarok szervezettségben és hozzáértésben álltak feljebb. A csatajel elhangzása után a seregek összecsapnak, mindkét fél sokáig és elszántan verekszik, mindkét oldalon sokan esnek el. László, emlékezve nagyapja vereségére, mást sem tesz, mint Ottokárt keresve kutakodik az egész csatamezőn. Végül megtalálta a csehek királyát, és párbajra hívta ki; megállapodtak a feltételekben, és – ha a magyarok évkönyveire adunk valamit – az összecsapásban László megölte őt; ezután a csehek hadrendje felbomlott, és óriási vereséget szenvedtek. (425) Egyesek azt mondják, hogy Ottokárt az övéi cserbenhagyták, két stájer pedig az egész csata alatt őt kereste, hogy megbosszulja rajta fivérük halálát, akit törvénytelenül megölt, és amikor rátaláltak, azonnal leterítették. Rudolf engedélyével testét visszavitték Csehországba, és fejedelmi pompával eltemették. Az uralomban Vencel követte, amint alább a maga helyén elbeszéljük. A cseh háborúról ennyit.

Miután László a dicsőséges zsákmányt hazahozta Magyarországra, hírneve jócskán megnövekedett, mert csupán ez egyetlen tettéért mindenki atyja és nagyatyja fölé helyezte. És a Rudolf császárral múltkor kötött szövetség jóvoltából az országnak oly nagy nyugalmat teremtett, hogy néhány éven át békességben uralkodhatott. Aztán váratlanul a kumánokkal tört ki egy összecsapás; mondják, hogy ez az üdvösség ezerkétszáz utáni nyolcvankettedik évében történt. (430) Ugyanis Oldamir kumán fejedelem összegyűjtötte a seregét, és tábort ütött egy tónál, amelyet Hódnak neveznek, hogy onnan Magyarországot fegyveresen megtámadja, majd amikor elviselhetetlen rombolással kimerítette, az egészet a hatalmába ejtse. László a kumán zavargásról tudomást szerezve összeverbuválta a légiókat, és kiszállt ellenük, hogy fosztogatásaiktól megmentse az országot. Másnap, amikor nyílt ütközetben összecsaptak, roppant súlyos csata bontakozott ki. Azt mondják, miközben mindkét részről elkeseredett verekedés folyt, Tamás fia Lóránt bátran viselkedett. Mert amikor a kumánokkal összerontott, igen sokat megölt, előreszegzett lándzsával sokat keresztüldöfött, és nem annyira szavakkal, mint inkább vitézségének példájával tüzelte győzelemre a magyarokat. De ez ütközet folyamán még az istenségek is jóindulatúak voltak hozzá, mert váratlanul zápor kerekedvén amazok íjai, amelyekben a legjobban bíztak, úgy megereszkedtek, hogy többé nem látták hasznukat. (435) Az ellenséget így megszorítva a magyarok bátorsága megnövekedett, úgyhogy rohamukat amazok már nem bírták feltartóztatni. Az ellenség mindenütt összeomlott, nagy része elesett, sokat elfogtak, és az egész környéket mindenfelé feldúlták. Aztán a magyarok zsákmánnyal rakodva ujjongva hazajöttek.

A kumánok közül a vereséget kevesen úsztak meg, ezek összeszedték a többieket, akik egykor szétszóródtak, és elmenekültek a tatárokhoz, hogy védelmet és megtorlást kérjenek tőlük; éjjel-nappal hergelték őket, és védnökeiknek meg szószólóiknak felkérték azokat a kumánokat, akik a régebbi bejövetel alkalmával Kötöny meggyilkolása miatt csatlakoztak a tatárokhoz, és velük együtt katonáskodtak. A tatárok az uszításra az üdvösség ezer fölötti kétszáznyolcvanötödik esztendejében visszajöttek Magyarországra, a túlsó Magyarországot megint tűzzel-vassal végigdúlták, a nemrég újjáépített falvakat lerombolták, szokás szerint legyilkolták az embereket, sokat rabbá tettek, elvitték az összes állatot, és Pestig mindent kiirtottak; e szennyáradatot semmi módon sem lehetett feltartóztatni.

László korábban Károly szicíliai királlyal kötött rokonságot; ez a Károly pedig Lajos francia királynak és Róbertnek volt a fivére, akik együtt hajóztak el Szíriába, megszállták Damiatát, amelyet aztán Lajos fogságba esése miatt kénytelenek voltak visszaadni a szerecseneknek. (440) Szicília királyságát kiragadta a németek és Frigyes utódai kezéből, mivel a németek előtt ez a normannok fennhatósága alatt állt. Frigyes fia, Konrád, Germániából kivonulva megszerezte Apulia királyságát, amelyet Manfréd, a néhai Frigyes császár ágyasától született fia tartott, akit Károly csapatai Benevento közelében legyőztek és megöltek. Károly nem sokkal később Alba határában legyőzte és bárddal azonnal lefejezte Korradint, Konrád fiát, Frigyes unokáját. László tehát ennek a Károlynak a lányát vette feleségül, azonban sem illő megbecsülésben, sem házastársi szerelemben és szeretetben nem részesítette; ugyanis azt beszélik, hogy a kumán menyecskékkel szerelmeskedett, törvény és illem ellenére azok közül tartott szeretőket. Az erkölcstelen szenvedély túlságosan is hevítette, és mindenestől azok befolyása alá adta magát; ezek közül főleg hármat emlegetnek, Ajduát, Kupcseket és Mandulát. (445) Ezért legfontosabb emberei oly nagyon megharagudtak rá, hogy úgy látszott, mintha senkit sem utálnának jobban gyalázatnak kiszolgáltatott uruknál. Innen származott a Kun László nevezet. Életvitelének erkölcstelenségét a pápa elé terjesztették. Emellett a kumánokkal való érintkezés az eretnekség gyanúját is fölkeltette. A többi keresztény fejedelembe is befészkelte magát az aggodalom, hogy a magyarok, akik már máskor is elpártoltak a bevett vallástól, királyuk példájára visszatérhetnek őseik hajdani tévelygéséhez. Ezért hát a legszentebb szenátus úgy látta jónak, hogy legátust küldjön Pannóniába; az apostoli szék legátusává a tekintetes Fülöp fermói polgárt és bíborost nevezték ki. (450) Ez megállás nélkül iparkodott Magyarországra, majd megérkezése után a főpapság és a főnemesség kérésére naponta korholta a királyt, eleinte a legnyájasabban figyelmeztette és kérlelte, hogy mondjon le a pogány szeretőkről, becsülje meg a megszentelt hitvesi ágyat, ne tegyen semmit az igaz hit ellenében; hiszen mindaz, ami a többi, alacsonyabb rangú emberben kárhoztatandó, az a fejedelmi személyben sokkal szembeszökőbb és súlyosabb, és nem is ok nélkül, elvégre azoknak, akik a többiek erkölcseinek irányítására és tisztogatására születtek, azoknak úgy kell élniük, hogy mások a legkisebb gyalázattal se illethessék őket; a jó király legfontosabb kötelessége, hogy olyan példát mutasson a többieknek, akik neki szolgálnak, amelyből mindenki megtanulja a leghelyesebb életmódot. Szigorúan dorgálta, amiért a pogányokat a keresztények elé helyezi, hogy inkább a hitetleneknek, mint az övéinek akar tetszeni, hogy jobban szereti az átkozott kumánokat, mint a magyarokat, és ezzel nem csekély gyanakvást kelt maga iránt. Ezért hát figyelmeztette, biztatta, korholta, szigorúan megrótta, végül kiátkozással fenyegette, ha erkölcseit ki nem igazítja és meg nem javítja, ha nem él jámborabb és dicséretesebb életet, és ha életmódjának megváltoztatásával be nem bizonyítja, hogy nem tért el a katolikus vallástól. (455) Mindezek után a király még jobban megmakacsolta magát bevett szokásai mellett, még tüzesebben ölelgette ágyasait, és kereken kijelentette, hogy napról napra egyre jobban átadja magát az eszeveszett kéjelgésnek és önfejűségnek. A legátus mély felháborodásában átokkal sújtotta a királyt, a magyaroknak megtiltotta a hosszú szakáll viselését, megparancsolta, hogy nyírják le a hajukat, apostoli rendelettel betiltotta a kumán süveg viselését, beszüntette a kumán ceremóniákat, amelyeket a király példájára sokfelé sokan követtek, és a katolikus vallás megszilárdítása után hazament Itáliába. A kumánokkal való közösködés nemsokára veszedelmére lett a királynak, mert a keresztény üdvösség ezer fölötti kétszázkilencvenkilencedik esztendejében annak a kastélynak a közelében, amelyet a magyarok Körösszegnek neveznek, dédelgetett kumánjai kegyetlenül meggyilkolták. A dicső Pannónia az ő idejében kezdett veszíteni tekintélyéből, mert mint alább a megfelelő helyen elbeszéljük, ekkor kezdte belső háborúság marcangolni, melynek során a falvakat, városokat, mezővárosokat a tűz és a kard oly nagyon rontotta, hogy úgy látszott, mintha végpusztulásra jutottak volna, hiszen béke és egyetértés sehol sem mutatkozott, a gazdagság mindenestől eltűnt. A súlyos elszegényedés következtében a nemesség paraszti életmódra és, ami alig hihető, a kétkerekű kordé húzására kényszerült. (460) Tudniillik nem volt ökör, sem másféle jószág, és az ínség miatt efféle, emberek vontatta kordét használtak, amelyet máig László szekerének hívnak. A belháborúban nap mint nap kölcsönösen irtották egymást, és a csordák, az igásállatok kipusztulásával végül is oda fajult a helyzet, hogy barom helyett az emberek húzták párosával a szekeret. Ennyit Lászlóról; most térjünk sorban Velencei Andrásra.

Mielőtt László, aki körülbelül tizennégy évig uralkodott, kegyetlen sorsát elszenvedte volna, a magyarok behívták Pannóniába Andrást, akit melléknevén Velenceinek mondtak, és megtették őt hercegnek, mely méltóság az elhalt király helyébe szokott lépni. Származását kissé távolabbról kell nyomon követnünk, hogy ki ne maradjon valami, ami a történethez nagyon fontos, vagy ne tűnjék fel úgy, hogy jogtalanul számított a királyságra. Mondtuk, hogy második András negyedik Bélának és Kálmán hercegnek volt az apja, hogy a pápa ösztönzésére és megbízásából a szentséges hadjárat élére állva felesége megölése után elhajózott Szíriába, elfoglalta Damiatát, és sok derék tettet hajtott végre; úgy tudják, hogy a velencei flotta hozta vissza az Adriai-öbölbe, ahol az estei herceg régi barátként fényesen fogadta, és hogy a keresztény közösség előtt nagy érdemeket szerzett, nagy dicsőséggel visszatérő tekintélyes királyt szívélyesebben vendégelje meg, csodás szépségű lányát arra utasította, hogy folyvást mellette tartózkodjék, étkezés közben szolgálja ki, hogy baráti érzelmei nyilván megmutatkozzanak. (5) A lány bájainak, nyílt tekintetének, csoda jó természetének láttán lángra gyúlt, annál is inkább, mert felesége nem volt. Még aznap őszintén megvallotta szerelmét az apának, és a lányt feleségül kérte. Az apa, tudva, hogy az ő rangja sokkal alacsonyabb, hogy gyermeke szerencséjét ne akadályozza, a magáét meg elősegítse, nemcsak örömmel beleegyezett, hanem azonnal odahívatta őt, és tanúk előtt megtörtént az eljegyzés. András az eljegyzés napján apósánál megtartotta az esküvőt, lezajlott a nászéjszaka, aztán, ahogy illik, elhozta magával Pannóniába. András halála és temetése után az asszony összehívta a főpapokat, és az előkelők sokaságának a jelenlétében cáfolhatatlan bizonyítékokkal igazolta, hogy teherben van. Néhány nap múlva engedélyt kért a távozásra, hazament az apjához, és Estében lakott, ahol megfelelő időben egy fiút szült, aki az István nevet kapta, és akiről mindenki úgy beszélt, mint Magyarország királyának a fiáról. (10) E vélemény hitelét növelte a gyermek szépsége és fejedelmi természete, mely kétségkívül tanúsította, hogy királyi vérből származik; később támogatta az a tény is, hogy még ki sem nőtt az ifjúkorból, amikor ifjonti uralomvágytól ösztökélve megpróbálta nagyapját kitúrni a hatalomból. A dolog azonban nem sikerült elképzelése szerint, ezért elkergették, és Hispániába ment Jakab aragóniai királyhoz, aki hajdan az ő nővérét, András király lányát vette feleségül; ott tanyázott egy darabig, majd visszament Itáliába, hátha véletlenül alkalom adódik az uralkodásra. Amikor a ravennaiak megtudták, hogy hazajött, nyomban megválasztották elöljárójuknak, hogy a város élére arisztokratát állítsanak. Azonban a poszt átvétele után nem sokkal, vagy a polgárok pártoskodása, vagy a saját hibája miatt, ezt sohasem tudhattam meg biztosan, kiűzték onnan, és elmenekült Velencébe. Ott éldegélt egy ideig, és barátai javaslatára feleségül vette egy, a Morosini családból született dúsgazdag patrícius férfiú lányát, akinek Tomasina volt a neve, és hozományképpen megkapta apósa terjedelmes birtokát. (15) Ez szült neki egy fiút, akit a nagyapjáról Andrásnak neveztetett el; Velencében születvén és neveltetvén, e városról kapta a melléknevét. Mihelyt dúsgazdag nagybátyját mellett nagyobbacska lett, nem annyira a saját elhatározásából, mint övéi biztatására reményt kezdett táplálni a nagyatyai trónra, ezért még László életében az ellenszenves király iránti gyűlöletből több főnemes behozta Pannóniába. Hogy nagyapja országának jussából ki ne semmizzék, László király halála után az egész nép szavazatával kihirdették királynak, és a koronajelvényeket szabályszerűen átadták neki. Mivel András király fiától, Istvántól, és Morosini Tomasinától született, anyja családi címerét használta, amelybe mindössze egy körkeresztet illesztett bele, hogy a többi Morosinitól megkülönböztessék, szülője nemességét annyira tisztelte, hogy az anyja iránti szeretetből és ama város nagyrabecsülése miatt az alacsonyabb rangú címert a hatalom elnyerése után sem tagadta meg. De rá kell térnünk a háborúkra, amelyeket viselt.

A hatalom megszerzése után bátor lélekkel hadjáratot vezetett Ausztriába. Serényen sorozást tartott, összeszedte a csapatokat, és Ausztriába vonult, a tanyákat mindenfelé feldúlta, felégette, több kisvárost erővel bevett, sok foglyot ejtett, és meglehetős sikerrel tért vissza Pannóniába, mert arról értesült, hogy néhány pár-toskodó nyugtalanságot szít ellene, és e gyanút helytállónak tapasztalta, miért is elkeseredett, hogy nem fejezheti be a megkezdett háborút, amellyel az ausztriaiak galádságait és hűtlenségét méltóképpen megtorolhatná. (20) Úgy vélekedett, hogy egy új fejedelemnek nem kell azonnal kegyetlenkednie a pártütőkkel szemben, inkább a szemhunyás és a megbocsátás mellett döntött, hogy ne keménységgel, hanem jósággal alapozza meg a hírnevét. A lázadók ebből még nagyobb bátorságot merítettek, mert a király óvatosságát és türelmét tunyaságra magyarázták. Azt mondják, vezetőjük János és Henrik bán volt, továbbá Pócs fia, az Újlakon született Ugrin, akik a többi összeesküvővel együtt követek útján a gyermek Károlyt kérték Bonifác pápától. A pápa nemcsak az előkelők kérésére, hanem Szicília királyának követelőzésére is, aki úgy vélekedett, hogy fia révén az ország örökösödés jogán neki jár, a tanácsban úgy döntött, hogy el kell küldeni a pannonoknak Károlyt, Károly szicíliai király alig tizenegy éves fiát. És az apostoli tanács tudtával súlyos lépést tett ez ügyben, amennyiben ennek felhatalmazásával Károly az üdvösség ezer fölötti kétszázkilencvenkilencedik esztendejében, még András király életében eljött Magyarországra. Azonban kissé vissza kell kanyarodnunk, hogy Károly származása ne maradjon homályban.

(25) Ötödik Istvánnak, negyedik Béla fiának a lánya Mária volt, aki néhai nagyanyja nevét kapta, aki a görögök császárának volt a lánya. Apja, István, törvényes kötelékkel fűzte őt Sánta Károlyhoz, annak a Károlynak a fiához, aki az apostoli szenátus felhatalmazásával és jóindulatából Szicília királyságát szerezte meg. Ebből a frigyből született Martell Károly, aki feleségétől, Klemenciától, Rudolf császár lányától, egy fiat nemzett, akit eleinte Karobertnek, vagyis Károly Róbertnek neveztek, amikor azonban elküldték Magyarországra, csak az első nevét tartotta meg, és Károlynak hívták. Ebben a magyarok évkönyvei tévednek némiképp, ugyanis Magyarországra Martell Károly jött és nem a fia. Tudniillik második Károly szicíliai királynak feleségétől, Máriától, Magyarország királyának lányától hat fia és öt lánya volt. (30) A legnagyobb, Martell Károly, anyai örökségként Magyarország királyságának, a második, Róbert calabriai herceg, apai örökségként a nápolyi királyságnak volt a várományosa, a harmadik, Fülöp, a tarantói hercegséget birtokolta. A Klemencia nevű elsőszülött lányt hozzáadták Károlyhoz, Fülöp francia király elsőszülöttjéhez, a másodszülöttet, Blankát, a Szicíliában uralkodó Jakab vette feleségül, a harmadikat, Leonórát, az aragon Frigyes, Jakab öccse nyerte hitvesül. Mindez Biondótól, a régi történelem jeles tudósától származik. De első Károly szicíliai király genealógiájáról egyebeket is ideiktatunk azokról az ólomtáblákról, amelyek Nápolyban, az ő sírján találhatók. E tekintetben bocsánatot kérek, ha messzire kalandozom, hogy az egész témát megismertessem. A legkeresztényibb Vilmos király lánya, Konstancia királyné ugyan apáca volt Palermóban, az egyház utasítására mégis férjhez adták a sváb nemből származott Henrik császárhoz. (35) E nászból született az üdvösség ezer fölötti ötvennyolcadik [!] esztendejében a mennyei István ünnepén lesiben Frigyes császár. Ezek eleinte nem tudták birtokba venni az országot, mivel Rogerius király házasságon kívül született fia, Tankréd, erősen ellenállt. Tankréd halála után megint hadjáratot indítottak Szicíliába, és az isteni megváltás ezer fölötti százhetvennyolcadik esztendejében nagy erőfeszítéssel elfoglalták az országot. Ebben a királyságban Konstanciát fia, Frigyes követte, aki itt ötvenegy évig, római jelvényekkel 32 évig uralkodott, Jeruzsálemben pedig huszonnyolcig. Az úr megtestesülésének 1251. esztendejében december idusán 56. életévében, Luca istennő ünnepén tűztől és víztől eltiltatott, sőt, negyedik Ince pápa a lyoni zsinaton főpapi határozattal a császárságtól is megfosztotta. (40) Az úr 1255. évében az isteni Magdolna ünnepének előestéjén pedig elhalálozott. Fia, Konrád, szabályszerűen követte őt. Vagy két évig ostromolta Nápoly városát, falait lerombolta, mert az hű engedelmességet tanúsított a római egyház iránt. Konrádot a törvénytelen születésű Manfréd követte a királyságban, és tíz évig uralkodott. Beneventónál legyőzték és megölték őt, tudniillik Alemanniából származó menyét nem minden alattomosság nélkül bevádoltatta, mert Konrád, Konrád király fia, meghalt. A fejedelmek és tartományurak rendeletéből, a római egyház engedélye nélkül megszerezte Szicília királyságának a koronáját, így csinálták ezt Szicília többi királyai is, akik a felségjelvényeket a saját elhatározásukból csupán a palermói bazilika egy szál főpapjának a révén szokták fölvenni. Ezután Károly, Anjou grófja, Lajos francia király és Blanka kasztíliai királylány második fia, aki az életszentsége folytán az istenségek közé emeltetett Lajos francia király és provence-i gróf testvére volt, nőül vette Rajmund Berengár provence-i gróf legfiatalabb lányát és örökösét, Beatrixot, akitől Károly született. (45) Később negyedik Orbán főpap és pápa az isteni megváltás 1274. évében Anjou Károlyt fölkeltette Manfréd, Szicília királya ellen, úgy hívta be a Galliákból, mint a római egyház védelmezőjét, és ráruházta Szicília királyságának teljes jogát. Amikor azonban Orbán eltávozott az életből, elképzelésének pedig nem mutatkozott eredménye, negyedik Kelemen pápa pápaságának első évében a lateráni bazilikában a szicíliai királyság koronáját szabályszerűen átadta a most szóban forgó első Károlynak az isteni megváltás ezer fölötti 275. esztendejében. Ez szerencsével kísérve bevonult az országba, és rövid idő alatt az egészet a hatalma alá hajtotta, amikor pedig első Károly a Foggia nevet viselő városban élete utolsó napját befejezte, és testét átszállították a nápolyi bazilikába, szabályszerűen követte őt fia, második Károly, a salernói herceg.

Most már azonban második Károlyról és termékenységéről kell szólnunk. Feleségétől, Máriától, Magyarország királyának lányától 14 gyermeke született; fiú kilenc, lány pedig öt. Először is Martell Károly salernói herceg, akit még szülei életében Magyarország királyává választottak; Lajos toulouse-i püspök, aki nem érdemtelenül került az istenségek közé; Róbert, Calabria hercege; Fülöp, a tarantói herceg; Rajmund Berengár, aztán János és Trisztán; János durazzói herceg, végül Péter, Gravina grófja. (50) A lányok közül Klemencia volt az elsőszülött, akit Del Balzo Károly vett feleségül; Blanka, Jakab aragóniai király hitvese; Leonóra, Frigyesnek, a szicíliai királynak a felesége, Mária Mallorca királyáé, Beatrix Ferrara hercegéé, kinek halála után nőül adták a Del Balzo családból született Bertramhoz, Motecambio grófjához. Azonban második Károly a nápolyi királyságban az üdvösség 1308. évében, május negyedik nonaeján, uralkodásának 25. évében befejezte az életét, és a királyságban Róbert követte, mivel Martell Károly, az elsőszülött, az ő bátyja, Magyarország királyságát nyerte el, mint alább szóba kerül. Ő Rudolf római király leányát, Erzsébetet kapta hitvesül, akitől negyedik Károly és másodjára Klemencia született. Martell még szülei életében elhunyt Nápolyban, és feleségével együtt az ősök sírja mellett temették el a bazilikában. Fia, Károly, rendben követte az apját mind Magyarország királyságában, mind a salernói hercegségben. E kitérőnél még el kell időznünk egy kicsit, hogy az utókor számos dologról hasznos és tömör ismeretet szerezzen.

(55) Róbert apja életében, Calabria hercege lévén, elvette Violantát, Péter aragóniai király lányát; innen született Károly, Calabria hercege. Még nem követte atyját az uralomban, amikor anyja eltávozott az életből, Róbert pedig nőül vette Mallorca királyának lányát, Violanta unokatestvérét, Sanciát, akitől nem maradt gyermeke. Az apát, második Károlyt, VIII. Bonifác pápa rendeletére és pártfogásával ő követte az atyai királyságban, nem pedig Károly, Magyarország királya, az ő unokaöccse, Martell Károly fia. Az úr születésének 1308. esztendejében, augusztus kalendáján VIII. Kelemen pápa feleségével, Sanciával együtt megkoronázta őt Avignonban. Negyvenhárom évig, 8 hónapig és 11 napig uralkodott; Nápolyban halt meg; Klára istenasszony templomában temették el életének 63. évében. Unokája, Johanna nyerte el az ország uralmát. (60) A király halála után Sancia királyné özvegyi állását és ruháját szépen őrizte egy évig a palotában, aztán bevette magát a szent kereszt kolostorába a szűzi életű apácák közé, ahol a legnagyobb alázatban és szegénységben éldegélt az úr születésének 1345. esztendejéig. (65) Fülöp tarantói herceg két asszonyt vett, az egyik Görögország despotájának volt a lánya, a másik Károlyé, akinek mellékneve Valois volt; az elsőtől négy gyermeke született, két fiú, két lány. Az elsőszülött Péter volt; anyja öröksége jogán az úgynevezett Románia despotájának nevezték, és Mallorca királyának a lányát vette feleségül, akitől nem maradt utóda. Még atyja életében meghalt, és az isteni Domonkos templomában nagyatyja mellé temették; fiatalabb fivére Károly volt. A lányok egyike Alemannia királynéja lett, a másik, Beatrix, Brennai Valter felesége, akit athéni hercegnek és Licinio grófjának neveztek, és akitől nem származtak gyermekek. Fülöp tarantói hercegnek feleségétől, Katalintól, aki Balduin konstantinápolyi császár lánya lévén anyját követte az uralomban, három fia és két lánya született, elsőként Róbert, aki jogszerűen követte a szüleit, aztán Lajos és Fülöp, utánuk Margit és Mária. Ez a Fülöp tarantói herceg végül is meghalt Nápolyban, és az apja mellé temették Domonkos egyházában. Rajmund Berengár feleség és gyermekek nélkül zárta le az életét. János még nem vette föl a keresztséget, amikor csecsemőkorában meghalt, Trisztán hasonlóképpen kiskorában halt meg, amikor apja még fogoly volt Aragóniában. János, Peloponnesus vagyis Morea fejedelme, Durazzo hercege e félsziget úrnőjét vette feleségül, akitől nem kapott gyermeket, az viszont kijelentette, hogy még első férje életében másikhoz megy, ezért elváltak, és ő törvényesen feleségül vette Ágnest, Péter calicei gróf lányát. Innen három fiú született, Károly, Durazzo hercege, továbbá Lajos és Róbert. János meghalt Nápolyban, és az apja sírja mellé temették, az isteni Domonkos bazilikájában. (70) Azt mondják, Péter, második Károly legkisebb fia, Gravina grófja, unokaöccsével, Károllyal, Fülöp tarantói herceg fiával együtt meghalt abban az ütközetben, amely a firenzeiek megsegítéséért a most Catininak nevezett hegynél folyt. De rá kell térnünk második Károly lányaira. Első lányától, Klemenciától, Del Balzo Károly feleségétől, Fülöp, Franciaország királya származott, aki Burgundia fejedelmének lányától János királyt nemzette. Jánostól és János cseh király lányától Lajos született, Anjou, Berry és Burgundia hercege, továbbá Navarra királynője, előbb Vertus grófjának hitvese. Károlytól pedig és Bourbon hercegének lányától született Károly, Franciaország királya, meg Lajos orléans-i herceg. Második lányától, Blankától, az aragonok királyának nejétől Aragónia számos királya származott. (75) A harmadiktól, Leonórától, Frigyes szicíliai király hitvesétől, a következőket említik. Először Péter király, egy lány, az aragonok királyának felesége, utánuk János athéni herceg. Frigyes és Leonóra lányától Erzsébet született, aki Bajorország hercegéhez ment hozzá, innen született István, Bajorország hercege. Péter pedig, Szicília királya, a tarantói herceg lányát, Erzsébetet vette feleségül. Hét gyermeket nemzett tőle, elsőként Lajost, aki az uralomban követte, aki azonban életét gyermekáldás nélkül fejezte be, aztán Frigyest, akinek felesége Péter aragon király lánya, Konstancia volt, akitől Mária, Szicília királynője született. Ez elhalálozván, feleségül vette Antóniát, Andria hercegének a lányát; innen nem származott utód. Ezenkívül Péter király lányai öten voltak; az első Leonóra, a második Péter aragon király hitvese, akitől az aragon királyok és Blamont hercege születtek; a harmadik Messinában az isteni Klára szüzei közé állt, és életszentségéért örökös főnökasszonynak választották meg; a negyedik a Máriától született híres Eufémia szűz. Második Károly utolsó előtti lányának, Mallorca királya feleségének utódairól nem maradt hír. Az utolsó, Beatrix, Ferrara hercegének hitvese, nővérével vetekedett a gyermektelenségben. (80) Második férjétől, Del Balzo Bertramtól, a canosai hercegtől pedig egy lányt kapott, aki a Mária nevet viselte, és aki Alberikhez, az úgynevezett vienne-i koronaherceghez ment feleségül.

Mindazáltal, hogy végre visszatérjünk Magyarország királyaihoz, Károly, Magyarország királya, Martell Károly fia, Erzsébetet, Lengyelország fejedelmének a nővérét vette feleségül, fejedelemről beszélek, minthogy elnyerte Krakkó uralmát. Három fiúk lett, Lajos, András és István, akikről még sok szó esik. Martell Károly lánya, Klemencia, Lajost, Franciaország királyának, Szép Fülöpnek a fiát kapta férjül, csecsemőjük, az apja halála után született János, alig ért meg nyolc napot. Franciaország királysága ezután átszállt Károlynak és Klemenciának, második Károly lányának szülöttére, Fülöpre, akinek mellékneve, ahogy most mondják, Valois volt. Károly, Róbert király fia és Calabria hercege, két feleséget nyert. Egyikük Katalin volt, Ausztria hercegének a lánya, akitől nem született utód; ennek testét Nápolyban helyezték el az isteni Lőrinc templomában; (85) a másik Mária volt, Valois Károly lánya, Katalin konstantinápolyi császárné nővére, akitől két kisleányka született, mégpedig Johanna és Mária. Ez a Károly az úr születésének ezer fölötti 302. esztendejében az isteni Márton napján még apja, Róbert életében elhalálozott Nápolyban, és Calabria uraságában rendben az örökébe lépett lánya, Johanna. Károly király fia, Martell Károly unokája, Lajos király, Magyarország trónjára emeltetvén feleségül vette negyedik Károly római császár lányát, akitől nem származott utóda, ezután – amint a magyarok évkönyvei hagyományozzák, amelyek erről és egyebekről sok mindent elfelejtenek – elvette Erzsébetet, az úgynevezett bosnyák bán leányát. Ettől két lány született, Mária, Zsigmond király felesége, aki a magyar királyságban következett, és Hedvig, aki Litvánia fejedelméhez ment hozzá, és aki követte apját a lengyel királyságban, melyet anyai örökség jogán nyert el. András pedig, az öccse, a legkisebb, mint alább bővebben elbeszéljük, Róbert király unokáját, Károly leányát, Johannát kapta feleségül, akitől apja, András király halála után Martell Károly született, azt ugyanis az üdvösség ezer fölötti háromszáznegyvenötödik esztendejében, szeptember nonaeján, Aversában megölték, és a nápolyi bazilikában hantolták el, végtisztességét nem bűnös felesége adta meg, hanem jámbor módon egy nápolyi klerikus, Minutoli Orsello. (90) Testvére, Lajos, ezután a második évben tekintélyes sereggel benyomult Itáliába, és András halálát tetézve torolta meg; ugyanis bevonulása után még egy év sem telt el (mert az országba január hónapban érkezett), amikor Aversát elfoglalta. Tiszteletadás végett összesereglett minden rokon, Róbert tarantói herceg, akit konstantinápolyi császárnak címeztek, öccse, Fülöp, Károly, Durazzo kiskirálya, továbbá Lajos és Róbert, a testvérek, akiket Lajos király egytől egyig azonnal bilincsbe vert. Durazzo kényurát lefejeztette Aversában, ahol öccsét, Andrást, kötéllel megfojtották. Aztán elment Nápolyba, amelyet harc nélkül bevett. Castelnuovót, ahol a palota állt, és amely önként megadta magát, nyugodtan elfoglalta, ugyanis Johanna fiával, Károllyal együtt hajóra szállt, és pár nappal korábban eltávozott innen, miután a megadást megparancsolta. Az ország elfoglalása után Károlyt, Johannának Andrástól való fiát, négy királyi vérből származó rokonával együtt átvitték Magyarországra. Károly ugyanazon évben meghalt, és a királysírok között temették el Székesfehérváron. (95) A többi uraság ottmaradt a börtönben; István, Lajos magyar király fia, Bajorország hercegének lányát kapta feleségül, akitől csak Erzsébetet nemzette.

És hogy visszatérjünk a tarantóiakhoz, Róbert, Fülöp herceg elsőszülötte, akit konstantinápolyi császárnak és tarantói hercegnek neveztek, törvényes házastársul vette Máriát, Bourbon hercegének a lányát, akit előzőleg a ciprusi király fiával adtak össze, de tőle nem maradt utóda. Az üdvösség ezer fölötti háromszázhatvannegyedik esztendejében Nápolyban halt meg, és György egyházában temették el. Öccse, Fülöp követte; Mária is ugyanabban a városban halt meg, és az isteni szűz egyházában temették el. Lajos, a tarantói Fülöp második fia, pápai felmentés nélkül feleségül vette Johannát, Szicília királynőjét, akitől először a rövid életű Katalin született. (100) Aztán VI. Kelementől kieszközölte a pápai engedélyt meg az apostoli hozzájárulást, mivel ugyanazon szülőktől származott, és egy rövid ideig Avignonban élt, ahova Lajos és Johanna a magyar királytól, Lajostól való féltében elvonult, de – amint majd meglátjuk – ugyanez a pápa visszahelyezte őket a királyságba, és június negyedik kalendáján, pünkösdkor, Nápolyban a pistoiai főpap megkoronázta őket. A koronázást követő hatodik napon Franciskát elragadta a váratlan halál. Lajos pedig, Johanna férje, az üdvösség ezer fölötti háromszázhatvankettedik esztendejében az úr mennybemenetelének napján Castelnuovóban eltávozott az életből, és végrendeletének megfelelően anyja mellé a monteverginei kolostorban temették el. Johanna királynő még egy évet sem várva hozzáment Jakab mallorcai királyhoz, akitől nem szült utódot, hanem ez elment Hispániába, és amint mondják, Kasztflia királyságában fejezte be az életét. Az asszony aztán férjül kívánta Ottó braunschweigi herceget, akit valamivel később ő maga tett meg tarantói herceggé, utódot pedig nem hoztak világra. Johanna az üdvösség ezer utáni háromszáznyolcvankettedik esztendejében Muro városában halt meg, ahova harmadik Károly király parancsára távolították el, és az isteni Klára egyházában földelték el. Harmadik Fülöp, Fülöp tarantói herceg fia, akit konstantinápolyi császárnak neveztek, két feleséget kapott, először Máriát, Róbert király szülöttének, Károly calabriai hercegnek a lányát, de egy sarjuk sem élte túl a gyermekkort, másodjára Erzsébetet, Istvánnak, Magyarország királya harmadik fiának a lányát. (105) Miután utód nélkül meghalt Tarantóban, nővére, Margit követte jog szerint; ez pedig mint Fülöp tarantói herceg lánya, rokonai tudta nélkül törvényes házasságot kötött Del Balzo Ferenccel, akit később Lajos és Johanna királynő Andria hercegévé tett meg. Ezektől származott Del Balzo Jakab, akit egykor konstantinápolyi császárnak neveztek, a tarantói herceg, és Antónia, Frigyes szicíliai király hitvese, aki koraszülésbe halt bele. Margitot pedig, akiről beszéltünk, Johanna királynő a férje miatt Nápolyba távolította el, ott élte meg utolsó napját, és az ő elhunytával a nemes tarantói ház teljességgel kihalt, ugyanis a másodjára született Mária, ennek húga, Nápolyban szűzen halt meg. Károly durazzói herceg, János első fia, feleségül vette Máriát, Róbert király fiának, Károly calabriai hercegnek a lányát. Ettől egy alig pár napot megért kisfiú született, meg négy lány, Johanna, Ágnes, Klemencia, Margit. Azonban ez a herceg Aversában meghalt az isteni üdvösség ezer fölötti háromszáznegyvennyolcadik esztendejében. (110) Lajoshoz, Durazzó kiskirályához, János második fiához, Sanseverino Róbert lányát, Margitot adták nőül, aki Károlyt szülte. Lajost Johanna királynő utasítására a Castello d’Ovóban bilincsbe verték, és kilehelte a lelkét, majd az isteni kereszt templomában helyezték el. Ugyanezen Jánosnak harmadik fiától, Róberttől, egyetlen nő született, akinek két férje volt; az egyik, mint mondják, Lajos, Navarra királyának a fia, aki gyermek nélkül halálozott el Apuliában, és nápolyi földre, az isteni Márton templomába vitték el; a másik pedig Róbert, az artois-i gróf fia, akit harmadik Károly király parancsára a Castello d’Ovóban tömlöcbe csuktak, ahol kiszenvedett. Ágnesnek is két férje volt; az első Scaliger Cangrande, Verona zsarnoka, aztán Del Balzo Jakab, Andria hercege és Margit fia; utód egyiktől sem lett. Klemenciának De Pace Károly volt a férje, a saját unokatestvére, Johanna durazzói hercegnő szülöttének, Lajosnak a fia; a házasság apostoli engedéllyel jött létre. (115) Durazzó hercegének, Lajosnak a fia, Károly, Durazzó hercegének, Károlynak a lányát, Margitot vette nőül, akitől László és Johanna született. Ezt a Lajostól származó Károlyt VI. Orbán pápa az úr ezer fölötti háromszáznyolcvanegyedik esztendejében Szicília királyává nyilvánította, és pünkösd napján Rómában szabályszerűen megkoronázta, aki aztán ellenállás nélkül megszerezte Nápolyt.

Ugyanez a harmadik Károly itáliai koronázásának hatodik évében elnyerve Magyarország királyságát, mint alább bővebben megírjuk, az ország valamennyi főurának és püspökének, továbbá Erzsébetnek és Lajos király lányának, Máriának a jelenlétében és mindkettejük beleegyezésével Székesfehérvárott törvényesen megkoronáztatott, és ugyanezen a napon, mely december legutolsó napja volt, olyan mértékű napfogyatkozás történt, hogy annál nagyobb soha a mi időnkben, és ez azt jövendölte, hogy rövid ideig fog uralkodni. És a legközelebbi február idusán Mária és anyja, Erzsébet, pártütése során a budai várban számos sebbel átütötték, átszállították Visegrádra, ahol a 27. napon méreggel végeztek vele. Szicília királyságában László követte őt; kilencedik Bonifác Acciajuolo Angelo, a szent Lőrincről nevezett kardinális révén beöltöztette őt a királyi jelvényekbe, akit aztán Szicília királyságában örökség címén Johanna követett. Ha az egész téma kifejtésében messzire kalandozom, az utókor oktatására való tekintettel elnézést kérek, mivelhogy szólni kell a királyok által állított, hogy úgy mondjam, grófokról is.

(120) Mert először első Károly, Szicília királya, Vienne-i Valtert Licinio, Sanseverino Györgyöt Marsico, Ruffo Pétert Catanzaro, Fülöpöt, akinek mellékneve régebben Montefortei volt, Monteforte, Del Balzo Bertramot Avellino grófjává nevezte ki. Aztán második Károly Sabrano Hermengárt Ariccia, Del Balzo Bertramot Monte Canosa, Montefortei Jánost Scilla, Chiaromontei Vitardot Chiaromonte grófjává tette. Orsini Románnak, Orsini Gentilis fiának, a szicíliai királyság főbírájának Anasztázia, Montefortei Guidó gróf lánya lett a felesége, ezért nolai gróffá lett; Gaietano Gotfrédhoz, nyolcadik Bonifác pápa unokaöccséhez, Fondi Dominiát adták. A nápolyi Siginolf Bertalant ugyanez a király Caserta grófjává és Szicília királyságának nagykamarásává tette, Ser Jánost pedig, az öccsét, Alife grófjává nyilvánította, később Róbert király parancsára fivérével együtt kitették az uraságból. Ezután Róbert, Szicília királya alatt Marciano Tomasius Scilla, Gaietano Ferenc bíboros Caserta, Gianvillini Miklós Sant’Angelo, Ruffo Jordán Sinopoli, Sanseverino Fülöp Altomonte, Sanseverino Rogerius Melito, Miklós eboli és capuai herceg Trevi, Capuai Róbert Altavilla, Sanguivetói János Corigliano, Gianvillini Miklós a néhai feleségének, Lauriai Rogerius lányának a tulajdonában levő Terranova, (125) Pipin Miklós Minervino, Nizzai Gáspár Trilizio, Agnói Richárd Loreto, Acquaviva Miklós San Valentino, Lussano Richárd Sutri, Visonzi Róbert Mirabella, Pipin Péter Vico, Salvacossa Péter Bellante, Agno Tomasius Belcastro grófjává neveztetett ki mind. Pipin János, Miklós minervinói gróf fia, altamurai palotagróffá tétetett meg. Johanna királynő pedig uralkodásának kezdetétől fogva Artois Károlyt Sant’Agata grófjává és Szicília királyságának nagykamarásává tette meg, Campaniai Róbertet Eboli grófjává és az ország főudvarmesterévé, ez bűnös volt András halálában, és végül csúfosan megölték; Gammatesa Károly, Montoro grófja, Cabanói Sancia férje volt, akit a férje halálával gyanúsítottak, és szintén a fejét vették. Más grófokat Lajos nevezett ki, Del Balzo Ferencet Montescaglioso grófjává, akiből Andria hercege is lett; (130) Del Balzo Rajmundot Soleto grófjává és az ország nagykamarásává, Naupliust Manoppello grófjává, az ország kancellárjává és ítélőmesterévé, Canzolót Melfi grófjává és főudvarmesterré, Gubbiói Lajost Conversano, Sabrano Vilmost Agnone, Artois Carlettót Monteodorisio, Sanseverino Lajost Lauria, Samframund Tomasiust Cerreto, az aquilai Camponesco Lallót Montoro grófjává. Lajos király halála után pedig Orsini Ottó tarantói herceg, Marzano Gotfréd Alife grófja volt. Sanseverino Róbert Terranova, Orsini Rajnald Tagliacozzo, Ceper Jakab Minervino grófja és nagykamarás is, Gammatesa Károly, aki Montoro grófja volt, Muranóé is lett. Ezeknek harmadik Károly, Szicília királya is megadta a grófi címet. Acquaviva Antalnak San Fabiano, Protogiudice Jánosnak Acerra, Marsiglio bresciai zászlósúrnak Murano, Filangieri Jakabnak Avellino grófságát. Celano grófjáról nincs hír, mert ezek a grófok már a királyok megjelenése előtt megvoltak, és eredetükről nem maradt emlékezet. (135) Sabran Roberta anyai örökség jogán birtokolta Ascoli grófságát, mert ezt az uradalmat anyja, Marzanói Mária, szülője, Aquinói Margit révén nyerte el, aki Aquinói Trisztán ascoli gróf lánya volt. Végezetül László ezeket a rangokat a következőknek juttatta: az Orsini nemből született Del Balzo Rajmundnak a tarantói hercegséget, Montefortei Frigyesnek Bisceglie grófságát, Caracciolo Jánosnak a geracei, Burgio Ceccónak az oderisiói, Perettának a troiai, Montefortei Ungarónak a sarnói, a Tavernai melléknevű Marziano Konrádnak a castelnuovói és végül Brachatus Pálnak a nocerai grófságot.

E hosszú, de egyébként hasznos kitérő, e rengeteg dolog áttekintése és a Károlyok leszármazásának számbavétele után most, az írók hitelességét helyreállítva, visszatérünk Martell Károlyhoz, akitől egy kissé elkalandoztunk. Miután még Velencei András uralkodása alatt számos főember támogatásával bejött az országba, Károly fiával együtt néhány évig a magyarok körében tartózkodott, mielőtt a hatalmat megragadhatta volna. Eközben több pápai legátus érkezett, aki nagy igyekezettel, fáradozással és buzgalommal dolgozott azon, hogy az apostoli tekintéllyel támogatott fiút királlyá tegye, azonban semmit sem ért el, hanem minden törekvése meghiúsult, és András király befolyása nem tört meg egykönnyen. (140) Azonban nem sokkal később közbejött a király halála, ami a trónvitát nem hogy el nem vágta, hanem még jobban kiélezte, és új trónkövetelőket hozott, mert a pártoskodó előkelőségek esze járása ezt így kívánta. Azt mondják, az isteni megváltás ezer fölötti háromszázegyedik esztendejében, az égbeli Félix ünnepe táján hunyt el a budai várban; aztán megadva a végtisztességet, testét elhelyezték a mennyei János egyházában. Nevét senki sem kárhoztathatná jogosan, ha a szanaszét húzó arisztokraták civakodása nem késztetné véleményének módosítására.

Ez idő táján, amikor a velencéseket Ferrara elfoglalása miatt Kelemen pápa az egyház ellenségeinek nyilvánítja és a legszigorúbb kiközösítéssel sújtja, Velencében pedig kitör a Tiepolo-összeesküvés a patríciusok ellen, a záraiak az idők lehetőségét kihasználva elkergetik Morosini Mihály grófot, hatodszor is fellázadnak, és átallnak a magyarokhoz. Erre rögtön felkészül a flotta, élére kinevezik Giustiniani Belletót, aki a hajórajjal meg azzal az ezer lovassal, akinek az élére a velencések a próbált bátorságú és tapasztalául férfit, a hispán Dalmasiót teszik, partra száll a kontinensen Zára közelében, ezer lépésre annak falai előtt. (145) Dalmácia elöljárója, akit bánnak mondanak, erős csapatokkal tábort ver a közelben, és mindkét fél sánccal, árokkal biztosítja állásait. Az egész nyár különösebb esemény nélkül telik el; már itt az ősz, és még semmi remény a város elfoglalására. A bán ravaszságot eszel ki, Dalmasiót elcsábítja a velenceiek iránti hűségtől, kétezer aranyat és állandó járadékot ígér, ha egy meghatározott napig átáll a záraiakhoz; más előnyökkel is kecsegteti. A rábeszélt Dalmasio a megállapodás szerint a város megtámadásának színe alatt az egész lovassággal együtt bevonul a városba; az ígéreteket a paktumnak megfelelően teljesítik. Pár hónap múlva, hogy az árulás bélyegét elfedje, békét közvetít a velenceiek meg a polgárok között, amiért mindkettő szemében gyanússá válik; a béke végül is meghiúsulván kutyaszorítóba kerül, és átkel Itáliába. (150) Később a szelíd lelkületű Soranzo János vezette vissza a várost a hűségre, és bámulatos engedékenységgel eltekintett a feltételektől, amivel kivívta a záraiak jóindulatát, és sokan hiszik, hogy ez lett a hetedik lázadás oka.

A körülbelül tizenegy évig uralkodó András király halála után a főnemesek körében súlyos meghasonlás támadt, és a hatalom teljességgel kétfelé szakadt. A többség ugyanis felháborodott Károly bejövetelén, aki pápai felhatalmazás birtokában követelte a királyságot, ezek kijelentették, hogy a magyarokat megfosztják a választás jogától, azt a pápa isteni és emberi törvény ellenére kisajátítja, és hogy jussukról le ne mondjanak, mást kell behozniuk. Az elnézőbb gondolkodásúak pártját fogták; ezek élén a főnemesség nagy csoportjával Mátét, Amadét és Ugrint említik. Szembeszegült velük István fia Domonkos, az úgynevezett tárnokmester, Demeter, Henrik, továbbá János kalocsai érsek, András egri, Imre váradi, Háb váci, Antal csanádi, Miklós boszniai és Jakab szepesi főpap, akik valamennyien Csehország királyához, a néhai Ottokár fiához, Vencelhez fordultak, hogy a fiát elkérjék tőle, megígérvén, hogy Magyarország élére állítják. (155) Előadták, hogy nem átabotában jöttek erre a gondolatra, hanem részint, hogy a pápa elbizakodottsága ne fossza meg őket a választás jogától, részint, mert a királyságra a jelek szerint senki sem illetékesebb Vencel fiánál, Vencelnél. Hiszen Ottokár, akit – mint fentebb elbeszéltük – László király ölt meg, negyedik Béla Anna leányától született unokáját vette feleségül; tőle nemzette Vencelt. Ez uralkodásának elején gyönyörűen újjáépítette a szokásos tűzvészben elpusztult Prágát, koronázása alkalmával kilencvenkilencezer lovaskatonát saját költségén megvendégelt, leverte a polyákokat, és ragyogó tetteket hajtott végre. A magyarok kérésére végül átengedte a fiát, aki alig volt tizenhárom éves, amikor az ország elfoglalására meghívták; csoda jó természetű kamasz volt, akit az apjának felesége, Rudolf császár leánya szült.

A magyarok kérésére tehát Vencel királyt Hodonin falunál rábízta Pannónia főpapjaira, akik himnuszok hangjai mellett ünnepélyes szertartás keretében nagy tisztelettel átvették, örök hűséget esküdtek előtte, és megígérték, hogy mindig híven fogják szolgálni; majd elmentek Fehérvárra, ahol szabályosan megkoronázták, és Magyarország királyaként köszöntötték. (160) Úgy tudják, hogy János kalocsai érsek koronázta meg, mivel az esztergomi nemrégiben távozott az élők sorából. Amikor pedig megérkeztek Budára, a kalocsai és a szepesi főpap is megadta magát az emberi sorsnak, és a mennyei János egyházában temették el őket. Vencelt a magyarok Lászlónak nevezték el, ki koronázása után nem kapta meg a királyi jogokat, sem a hatalmat a városok vezetőitől, sem az engedelmességet másoktól, hanem egyesek László, mások Károly főségét hirdették. A mágnások között kiújult a zavargás és a súlyos viszály, és egy sereg ember az egyiket, egy sereg a másikat követte. Mindez gyorsan eljutott az apa fülébe; féltette a csemetéjét a magyaroktól, és nehogy azok hálójába belebonyolódva elpusztuljon, nagy sereget gyűjtött, és az ezer fölötti háromszázharmadik évben alábocsátkozott a túlsó Magyarországra. (165) Pestre ment, a budai várból kihívta királyi fiát a koronával meg Verner fia Lászlót, a városbírót, és harckészültségben tartott sereggel mindkettejüket visszavitte Csehországba. A fiú később, miután az apja hazavitte, nyájasságával és jóságával kivívta a csehek szeretetét, úgyhogy amikor harminchárom éves korában belepusztult a sorvadásba, azok sokáig siratták. Hozzájárult ehhez csodálatos életszentsége, melyről az emberek meggyőződtek, és egy saját maga által épített prágai szentélyben szobrot állítottak neki. Vencel kivonulása után, aki félénk bitorló módjára önként távozott. Károly még erőteljesebben ösztökélte a híveit, hogy e siker közepette tartsanak ki mellette. Nyolcadik Bonifác pápa egy másik legátust küldött a városból, az ostiai bíbornokot, akinek Miklós volt a neve, hogy a Károllyal szemben konokul ellenálló magyarokat az átok szigorával kényszerítse, rójon ki egyházi büntetést, és fenyítse meg a nemzet megátalkodott vadságát, ha a pápai akaratnak nem enged. (170) Mert azt remélte, hogy ez a közreműködés Károly barátainak a segítségével könnyen megszerzi annak az országot. A legátus Budára érkezve egypár napig mással sem foglalkozott nagy buzgalommal, mint a főpapság és főnemesség széthúzó álláspontjainak az összehangolásával, de akkora ellentéteket talált, hogy reményét máris feladta. Voltak sokan, akik Károly iránti ellenszenvüket eltitkolták, és megígérték, hogy engedelmeskednek a pápa utasításának, valójában azonban kemény ellenállást fejtettek ki. Ámult az emberek véleményének sokféleségén, azt azonban sohasem tudta kideríteni, hogy magukban mit gondolnak; megértette, hogy minél tüzetesebben fürkészgeti a szándékokat, annál több üres szóval traktálják. Végezetül, küldetése meghiúsulván, nem volt hajlandó távozni addig, amíg az összes budai templomot és kápolnát felhatalmazásánál fogva átok alá nem veszi. (175) Amikor ez megtörtént, visszautazott Rómába, ahol a pápa elhunyta után elnyerte a pápaságot, és Benedeknek nevezték el. Erre azonban a felháborodás még nagyobb istentelenséget szült, mert míg a papok szüneteltették a szentségek kiszolgáltatását, és engedelmeskedtek a pápai ítéletnek, addig számos álpap lépett fel, aki úgy akarta visszaadni a kölcsönt a pápának és a többieket elfordítani az igaz pásztortól, hogy a pápát és Magyarország főpapjait szentségtelen és átkos rendelettel nemcsak a szentségektől, hanem víztől és tűztől is nyilvánosan eltiltotta, és hangosan hirdette, hogy ezek mind pogányok és méltatlanok az emberi társaságra. E rendeletet ünnepi külsőségek között szabályszerűen kihirdették, mégpedig abban az időben, amikor a budai vár őrségének az élén Peterman állt, akire – mint mondják – egykor maga Vencel király bízta a fogoly László őrizetét.

Míg ezek lejátszódtak, Károly még mindig képtelen volt megragadni a hatalmat, és az őt támogató főnemesek sem tudtak annyi erőt összeszedni, hogy királyt csináljanak belőle. A magyar helyzet már odáig jutott, hogy a belső viszálykodás következtében mindeddig egy király sem lehetett maradandó. (180) A magyarok érzületét leginkább az a tapasztalat keserítette meg, hogy a királyválasztás jogát, amelyet addig sohasem veszítettek el, most a pápa magához akarja ragadni; és mert ezt eddig nem bírta elérni, most, hogy kicsikarja és e jogot kisajátítsa, a pápai büntetés legvégső eszközéhez, Jupiter villámához nyúl, Pannóniát napról napra súlyosabb törvénytelenséggel akarja sújtani, márpedig ennek minden püspöktől, de leginkább a legfőbbiktől távol kellene állnia. Akik tehát a pápa szándékának és parancsának ellenálltak, azok a gyermek Károly ellenségei lettek, összeszövetkeztek a köznemesség nagy sokaságával, és behozták Magyarországra királynak Ottót, Bajorország hercegét.

Amikor ez bevonult az országba, magával hozta a Venceltől kapott koronát, amelyet e választás után elkunyerált tőle, Fehérváron felmutatta a népnek meg a püspököknek, akik annak látványára, mintha szelleme biztatta volna őket, valamennyien Ottó pártjára álltak. E cselekedetre részint a tömeg által mindig csodamód kedvelt zavarkeltés, részint a pápa iránti bosszúság és ellenszenv vezette őket, és így az isteni megváltás ezer fölötti háromszázötödik esztendejében Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök felruházta a királyi jelvényekkel, és megkoronázta őt. (185) Ez a minden tekintetben hetvenkedő, megbízhatatlan és meggondolatlan ember Budára érkezve, fején a szent koronával, népes lovasság élén a tereken, utcákon látványosságul állította ki magát a népnek, a falvakban, kisvárosokban mindenfelé mutogatta, hogy ő az úr. Elhatározta, hogy meglátogatja Erdélyt és az ország más széleit, hogy törvényes fejedelem voltát személyes megjelenésével bizonyítsa, ezért nagy lovassággal maga mellé vesz kísérőül egy bizonyos Tamás fia Bélát. Elmegy Erdélybe, melynek László vezér az elöljárója, amit az ottaniak vajdának mondanak. Ahogy odaérkeznek, László tüstént csellel elfogja a vigyázatlan királyt. Láncra veri, az pedig a trónról lepottyanva nyomorult rabsorsot visel, amelyből nem szabadulhat addig, míg uralkodói méltóságáról le nem mond, és el nem hagyja az országot. Csúfosan kikergettetvén innen, hazament Bajorországba, és a saját példáján tanulta meg, hogy senkinek sem ajánlatos hebehurgyán erején felüli és törvénytelen vállalkozásokba fognia. (190) Azt a történetet sem szabad elhallgatnunk, amelyet a korona leeséséről beszélnek, hogy senki se kételkedhessen abban, hogy ez isteni oltalom alatt áll. Elbeszélik, hogy Ottó az országba való bejövetelekor a koronát egy esztergályozott csobolyóba zárta be, nehogy esetleg valami álnoksággal elcsenjék, rábízta leghűségesebb kamarására, de nem árulta el, hogy mi van benne. Amikor mind úton voltak, a nagy értékű edény, amely egy paripa nyergén lógott, a szíj megoldódván, a szolga tudtán kívül leesett, és elvesztését csak késő este vette észre, amikor már húsz mérföldet megtettek. Ahogy azonban rájött, hogy elvesztette, azonnal visszafordult, másnap az út közepén megtalálta, visszavitte Ottóhoz az edényt, amelyet az oly szigorúan a gondjára bízott. Bár azon az úton sokan jártak, azt mondják, mégsem vette észre senki. A jósok e csodajelet fejtegetve kijelentették, hogy Ottó igen rövid ideig fogja bírni a királyságot, a korona pedig azért került meg, mert e szent és szinte isteni fejéket a magyaroktól nem lehet elvenni.

Verner fia László, akiről elmondtuk, hogy Vencel a fiával együtt elvitte, eközben kiszabadult a fogságból, és körülbelül háromévi raboskodás után Jánossal, Csák fiával együtt az isteni Petronella ünnepén titkon behatolt a budai várba, mégpedig a zsidók zsinagógájához közel eső részen. (195) Ezután kézre kerítette a várat, rajtaütéssel megrohant és megölt számos ellenséges polgárt, aki őt elárulta volt. Peterman városbíró alig menekült meg. A tízes tanács két tagját, akiknek egyikét Herman Mártonnak, másikát Mártonnak hívták, akiket legnagyobb ellenségeinek tudott, ló farkához köttette, végigvonszoltatta a tereken, utcákon, aztán irgalmatlanul széttépette, máglyára rakatta őket, majd minden vagyonukat elkobozta. Valamivel kisebb kegyetlenséggel büntette meg azokat az istentelen papokat, akik törvény és jog ellenére iszonytató átokkal sértették meg a pápai felséget, kezüket, lábukat megbilincselve átadta őket büntetésre Tamás esztergomi érseknek, aki – hogy törvény szerint büntesse őket – mindannyiukat koplalással és örökös börtönnel pusztította el. László azért döntött velük szemben a kemény kíméletlenség mellett, hogy ezzel a szigorúsággal elriassza a többieket, akik Károly méltóságának az útjában álltak. Bár László ezzel a könyörtelenséggel jócskán ráijesztett a király ellenfeleire, Károly még mindig nem volt képes a hatalom megragadására, csak a remény növekedett meg.

(200) Eközben egy másik apostoli legátus érkezett, egy igen tekintélyes, megfontolt és erkölcsös bíbornok, akinek Gentilis volt a neve. Az ezer fölötti háromszáznyolcadik évben érkezett Pannóniába, itt egy esztendeig forgolódott, mialatt kipuhatolta és teljesen kiismerte az előkelők gondolkodását, mielőtt komolyabban hozzáfogott volna bármihez is. Majd, amikor már néhány ellenkező lelket rávett a pápa iránti engedelmességre, és az előkelőségek vezetőit elgondolása mellé állította, úgy gondolta, már itt az ideje, hogy nyugodtan belevágjon terve megvalósításába, és Károly megátalkodott ellenfeleire súlyos átkot hirdetett ki: Aki tehetős és nemes magyar, hasonlóképpen püspök vagy pap nem adja meg az illő engedelmességet vagy a felségjogot Károlynak, a törvényes királynak, vagy vonakodik őt királynak nevezni, vagy alkalmatlanságot okoz neki, vagy e dologban kétségbe vonja az apostoli szenátus akaratát és tekintélyét, az legyen eltiltva a híveknek kiszolgáltatott minden szentségtől, a temetség tisztességétől, víztől és tűztől, legyen a keresztény társadalom ellensége mindenütt e világon, éppen úgy, mintha az oltárra és a szentélyre tüzet vetett volna. Egész Magyarország törvényes királya anyai örökség jogán legyen Károly, Károly szicíliai király fia. Védelmezzétek az igaz hitet, mindenben engedelmeskedjetek a pápának és a római tanácsnak, óvjátok a római egyházat, mint illik. (205) László, az úgynevezett erdélyi vajda ellen szigorú rendeletet hoztak, mert a koronát, amelyet az Erdélyben elfogott Ottó királytól elvett, vonakodott átadni Károlynak, és mindeddig sem ajándékokkal, sem fenyegetéssel, sem erővel nem lehetett rábírni a visszaszolgáltatására. Mi több, az igaz vallást teljességgel semmibe véve, lányát törvényes házastársul adta Istvánnak, a most Szerbiának mondott Macedónia királyának a fiához, holott tudta róla, hogy szakadár. Őt tehát e kettős ok miatt a legátus súlyos átokkal sújtotta.

A magyarok, látva, hogy el vannak tiltva mindenféle alkalmatosságtól, amely nélkül hívő ember nem élhet tisztes és jámbor életet, hogy a holtak számára nincs temetés, ezen mindannyian megszeppentek, és egy akarattal elhatározták, hogy királyválasztó országgyűlést kell tartani azon a Pest melletti mezőn, amelyet Rákosnak neveznek. Itt mind összegyűltek a főnemesek, a nemesek és a megyének mondott ispánságok küldöttei, és egységes szavazattal, bámulatos egyetértéssel megtették királynak Károlyt, majd a mennyei István ünnepének nyolcadnapján Székesfehérvárott az ezer fölötti háromszáztizedik esztendőben szokás szerint megkoronázták a szent fejékkel, amelyet László vajda nemrég visszaadott. Ugyanebben az évben egy pápai okirat és rendelet teljes bűnbocsánatot és a lelkek biztos megváltását engedte a híveknek a rodoszi vitézek javára, akik egy jeruzsálemi hadjárat ürügyén Kelemen pápa tekintélyével támogatva annyi pénzt harácsoltak össze mindenfelől, hogy azt elhinni sem lehet, végül azonban a pápa gyalázatára az egészből semmi sem lett.

(210) Két év múlva Károly új háborúba indult. Trencséni Péter fia, Máté, elfoglalt egy királyi várat, amelybe őrség élén behelyezte Miklós fia Demetert. Ez a tartományúr vagyonban is, katonai erőben is egyformán hatalmas volt; megvetette az uralkodó parancsait, és az elfoglalt városkát a sokszori felszólítás és a király ellenére is makacsul tartotta. A király nem akarta vakmerőségét helyén nem való engedékenységgel dagasztani, ezért néhány csapatot összeszedve megtámadta a kastélyt, hogy Demetert megadásra kényszerítse. Máté a vártnál gyorsabban kiállított ezerhétszáz vasas lovast meg egy nagy gyalogoscsapatot. Az ostrom feloldása végett a király ellen indította ezt egy lovaszászlóaljjal együtt, amelynek az élén Demeter és a Nagy melléknevű Aba állt. (215) Károly megijedt az ellenfél jövetelétől, mert úgy érezte, hogy ereje nem ér fel azzal, ezért rögtön visszavonult a Szepességbe; az ottaniak, mint illett, bebocsátották, segítséget is hoztak, és lovashadsereget toboroztak össze nem csekély számú gyalogsággal. A Szepesség ekkor jelentékeny számú sereget állított ki, amellyel megkezdte Kassa város ostromát, mert meg akarta torolni a bűntettet, hogy a Szászországból kiszármazott polgárok meggyilkolták Amadé nádort. A király érkeztének hírére a szászok kivonultak ellene, és mindkét fél versengve iparkodott elfoglalni egy közeli, ütközetre felettébb alkalmas helyet; emezek egy dombocskát szálltak meg, a király a völgyet, és a Hernád mellett ütött tábort. Jelen volt a rodoszi vitézeknek egy harcban kiválóan edzett segédcsapata is, amelyben a király erősen bízott. A csata küszöbén mindenkit biztatott a helytállásra; először is arra kérte őket, hogy minden buzgalmukkal és erejükkel védelmezzék a király jogát és a királyi felséget. (220) Mindenkit tüzelt az ország ellenségeinek eltiprására, erősítgette, hogy jobb meghalni, mint eltűrni amazok ártó kevélységét. Miután a légiókba lelkesedést öntött, kivezette a hadsort. Eközben az ellenfél a hegyoldalon aláereszkedett, és rohamot indított a tábor ellen. Károly sürgősen segítséget vitt, és egyszerre viselte a hadvezér meg a közkatona tisztét; ahogy az idő és a helyzet megkívánta, úgy váltott. Mindkét fél akkora elszántsággal küzdött, hogy az első összecsapásban sokan elestek, azonban a király részéről valamivel többen. Azt mondják, ez a csata Vitus és Modestus ünnepén zajlott le, és a tatárjárás óta nem volt ennél véresebb. Igaz, hogy a király került ki belőle győztesen, de mégis többet veszített, mint az ellenfél. (225) Mert a király főemberei közül odaveszett Porcs István fia Kakas, Bágyon István, Tamásfi László, Aladár fia Jakab, Péter fia Mihály, Beregi Péter és a Györke fiak, Györke és Mihály. Györké zászlótartó jobb kezét levágták, és ő előbb szakadt ízekre, mint ahogy a zászlót elengedte. A másik oldalon az ellenfél két vezére, Demeter és Aba, meg Amadé két fia és nem csekély tömeg esett el. Az ütközet olyan ádáz és makacs volt, hogy a tartalékra is sor került; a zászlótartó elesvén, a királyi jelvényt megtapodták. Károly a rodosziak zászlaja alá húzódott; a két fél szinte egyenlő bátorsággal és reménységgel küzdött a végsőkig, míg végül Károly véres diadalt aratott.

Károly több feleséget vett, először a lengyel nemzetből származó Máriát, Kázmér fejedelem nem kevésbé szemérmetes mint szépséges leányát. (230) Ez az isteni Luca ünnepének másnapján Dömös városkánál eltávozott az életből; tetemét Fehérvárra vitték; azt mondják, az üdvösség ezer utáni háromszázötödik esztendejében a szűz egyházában hantolták el. Férje három évig tartózkodott az új házasságtól, aztán feleségül vette Beatrixot, hetedik Henrik római császár és luxemburgi gróf leányát, a csehek királyának nőtestvérét, aki még egy évet is alig tölthetett el férje oldalán; sírja a váradi bazilikában látható. Károly nem feledkezve meg a jámborságról, a fehérvári egyházat, amelyet a folytonos tűzvész már tönkretett, ebben az esztendőben elkezdte oszlopokkal szilárdítani és ólomlemezekkel erősíteni; látványos boltozatot is épített hozzá. Ekkortájban távozott az életből Máté nádor is. Az ezer fölötti háromszázhuszadik esztendőben barátai nógatására törvényesen nőül vette Erzsébetet, László lengyel király lányát. Többi feleségével nem sok szerencséje volt, ettől azonban a következő évben fiút kapott, akinek az apja nevét adta; ez azonban igen korai haláltól elragadva alig egy esztendeig táplálhatta atyja reménységét. (235) A kisded gyászszertartását Fehérváron rendezték meg, és testecskéjét a királyi kápolnában fektették le. A királyné erre a harmadik évben Visegrádon Lászlót szülte.

Ezután valami sajátos buzgalom szállta meg a királyt, melynek ösztökéje annyira sarkallta, hogy nem tudott veszteg maradni addig, amíg fogadalmának nem tett eleget. Néhai nagybátyja Lajos volt, az elsőszülött, kiemelkedően jámbor, aki kora ifjúságától kezdve viszolygott a világi hiúságoktól, papságra adta magát, és annyira előrehaladt a szentségben, hogy a toulouse-i polgárok őt követelték ki püspöküknek. Nemcsak halála után tett számos csodát, hanem életében is, és amikor az istenségek közé iktatták, égi erejét egészen kimutatta. Hogy tehát a családi szellemek pártfogását mindörökre biztosítsa magának, Lippán királyi költséggel egyházat alapított az isteni Lajosnak, mellette felállította Ferenc szent kollégiumát, ami nem ok nélkül történt. (240) Ugyanis Lajos, Mária fia, ötödik István unokája, negyedik Béla dédunokája, fogadalomtételekor Ferenc rendjébe lépett be, ahol csodás előrehaladást ért el, és Károly is neki szentelte az egyházat az ugyanazon szerzetbeli rendházzal együtt. A jámbor és tisztességes buzgalom soha senkinek sincs ártalmára, és a jogos, a törvényes szándék nem hiúsul meg. Károly évi fogadalmi ajándékot rendszeresített Lajosnak, az pedig az ő kéréseit sohasem hagyta teljesítetlenül. Mert amikor jövendő utódért fordult hozzá, az ezer fölötti háromszázhuszonhatodik évben, március harmadik nonaeján megszületett Lajos. Az atya a nevének első felét Layusról adatta neki, hogy a gyermek mindenben szerencsés legyen; a születését kísérő csodák azt jósolták, hogy nehéz munkára jött a világra. Bár a csecsemő külseje a legjobbakat ígérte, más jelek mégis fenyegetőek voltak, amelyek azt jövendölték, hogy próbatételekre termett, mint Herkules. (245) Azt mondják, ezek a jelek meg is ijesztették volna az apát, ha nemes természete nem ígérte volna, hogy a legnagyobb nehézségekkel is meg fog birkózni. Úgy véljük, a csodajelek közül az egyiket nem mellőzhetjük. Mert a következő évben, ama nap előestéjén, amelyen a virágok ünnepét ülik, a mennyei István király bazilikája, amelyet – mint mondtuk – Károly ólommal erősített meg, rettenetes tűzvészben elhamvadt, a lángoktól izzó lemezek teljesen szétolvadtak, csak az a harangtorony maradt meg, mint mondják, égi oltalom alatt, amely azon szentély fölött emelkedik, ahova a legszentebb királyok ereklyéit helyezték. Károlyt szánalomra indította a pusztulás, a templomot újjáépítve gyorsan helyrehozta a tűz okozta romlást, a bazilikát megint ólomtetővel látta el. És még ugyanabban az évben, hogy hite ne hagyja őt magtalanul, András apostol ünnepén fia született, aki az apostolról kapta a nevét. Ő és Lajos sokáig életben maradt. Lászlót azonban elragadta a korai halál, és ötödik évét is alig érhette meg.

(250) Bizony, csodálatos az isteni végzés az emberi dolgokban, mert úgy látszik, mintha néha szigorúbb lenne a jókhoz, mint a rosszakhoz. Ezért, ha eszünkbe nem jutna, hogy a kegyelmes Krisztus, a mi megváltónk, meg akarja osztani velünk a szenvedés kelyhét, hogy ugyanazzal a tűréssel kiérdemeljük az alázatosság jutalmát, és ezt az életet nem szabad szorongattatás és fáradozás nélkül leélnünk, hogy mint tűzben az arany, úgy a bajban mi is megpróbáltassunk, hát bizony néhanapján visszariadnánk az erény útjától. A hasonlíthatatlan jámborsággal és igazságossággal tündöklő Károly, bizonyára az ég engedelméből, gyermekeivel és hitvesével együtt olyan rettenetes és veszedelmes sorsot volt kénytelen eltűrni, hogy az nemcsak az emberi várakozást, de a képzeletet is felülmúlja. Volt mellette egy férfi, akit Feliciánnak neveztek, és a Zách famíliából született; ez régebben Trencséni Máté nádor mellett vagyonban és rangban alaposan megszedte magát; aztán tőle elbocsáttatván nyomban beállt a király szolgálatába, hogy méltóságát sorsát meghaladó mértékben kényelmesen gyarapítsa. Szertelenségét és nagyravágyását elpalástolva, a legnagyobb gonosztettre is kész elszántsággal és hajlandósággal rablás és mindenféle bűntény útján vitte előre a dolgát. (255) A kegyetlenség, szószegés és hűtlenség egyedülálló példája volt, azonban súlyos vétkeit valaminő könnyed vakmerőséggel és tettetett folytonos szolgálatkészséggel úgy elleplezte, hogy nagyon beférkőzött az uralkodó kegyeibe. Az utasítások látszólag engedelmes és buzgó végrehajtása révén oly könnyű bejárást teremtett magának a királyhoz, hogy az ajtó éjjel-nappal nyitva állt előtte. A gyalázatos bűn lehetősége hallatlan vakmerőséget plántált bele. Elhatározta, hogy étkezés közben váratlanul megtámadja a királyt, a gyermekeit és a királynét, hogy vele együtt utódait is megölve zsarnoki uralomra tegyen szert, és mindennel kénye-kedve szerint rendelkezzék. Látta ugyanis, hogy az ország békében lévén nyugalommal és tétlenséggel semmire sem mehet, ha viszont felfordulást csinál, a gazemberek előtt mindenféle lehetőség megnyílik. Mások azt mondják, hogy e súlyos bűntettre az ragadta, hogy a királyné öccse meggyalázta a feleségét. Terve szerint tehát május tizenötödik kalendáján Visegrád elővárosában szolgálattétel ürügyével belépve rárontott a nejével és gyermekeivel az asztalnál ülő felségre, kardot rántott, megtámadta a királyt, és a csapást elvétve könnyű sebet ejtett a jobb kezén. (260) Rögtön a szentséges nagyasszony felé fordult, és a jobbjáról levágta négy ujját, amelyeket bízvást mondhatunk az asszonyi kötelességtudás és az áradó nagylelkűség szolgáinak, hiszen éjjel-nappal egyházi ruhákat szőtt-varrt velük. Nem kímélte az ott ácsorgó kicsiket sem, akikre kardjával hadonászva rárohant, mire a nevelők rögtön közbeugrottak, és saját testükkel dicséretes hűséggel megvédelmezték a rájuk bízott gyermekeket; ezalatt azok kiszaladtak. Az egyik nevelő Knyezsic, Gyula fia volt, a másik Miklós, János nádor szülötte. A nagy felfordulásban, az urak megrökönyödése közepette Pataki Sándor fia János, a királyné szolgája, derék jellemű fiatalember odaugrott, a szanaszét dühöngő Feliciánnak nekiment, tőrével átütötte a nyakát, és a földre teperte. A teremben támadt ordítozásra a testőrkatonaság több tagja összefutott, az istentelen királygyilkossal vívni kezdett, az az asztal előtti pamlagon szembeszegült velük, azok pedig szétvagdalták, majd darabokra tépték. (265) Kisvártatva a király az egész udvarral együtt magához tért, és számba véve, ami történt, mintegy álomban látta magát, és még mindig nem hitte, hogy igaz; fejét később Budára küldték, kezeit és lábait a bűnözéstől való elrettentés végett széthordták Pannónia különböző városaiba. Felicián fia hű szolgájával együtt szökésben reménykedett, de hamar elkapták őket, és ló farkához kötözve adták ki a lelküket, tagjaikat a piacon az ebek elé vetették, és a kutyák meg a disznók sokáig hurcolászták szétmállott csontjaikat. Feliciánnak volt két lánya; az egyiket a királyné szolganépe közé adta, ennek Klára volt a neve, a másikat, a Sebe nevűt, Kopaihoz adta nőül, ez a királynénak szolgált. Amannak ajkait, orrát, nyolc ujját lemetélték, úgy hordozták körül a tereken és utcasarkokon, ahol ezt kellett kiáltoznia: Aki királyát elárulja vagy a vesztére tör, ezzel a büntetéssel lakol. (270) Sebét pedig lefejezték Léva váránál Becsei Imre utasítására, aki a várban az őrség parancsnoka volt; férje, Kopai, tömlöcbe került, és éhhel fejezte be az életét. Fiait a keresztes vitézek elszállították Rodoszra, és örökre száműzték őket. Ezenkívül mindazokat a nemeseket, akiket Felicián nemzetségéből bárhol feltaláltak, mind halálbüntetéssel sújtották. Ez volt tehát a Felicián vége, aki a bűne nagyságához illő büntetést sohasem fizette meg. E fenyegető veszedelem után a kedélyek elcsitultak, és Károly jóravalósága egy ideig pihent; azt mondják, nem sokkal később kezét és lábát megtámadta a köszvény, de mindent ugyanazzal a kiegyensúlyozottsággal viselt el.

Hogy azonban hitét ne hagyja cserben, közismert életszentségén csorbát ne ejtsen, és istenes zarándoklattal minden vétkét jóvá tegye, váratlanul elindult Jeruzsálembe, hogy megváltónk sírját meglátogassa. (275) Nem sokat hajókázott előre, amikor barátai leveléből arról értesült, hogy sokan új háborút szítanak ellene, figyelmeztették, hogy az oláhokkal roppant súlyos viszály áll a küszöbön, és nem hiszik, hogy az a király jelenléte nélkül sikerrel megoldható. Ehhez járult a Felicián családjától való félelem, mert a nemzetség ugyan eltöröltetvén szinte kipusztult, ámde akik mégis életben maradtak, szintén veszedelmeseknek látszottak. A királyt tehát mindez megtartóztatta, és ha kelletlenül is, de megkezdett zarándokútjáról visszajött Pannóniába, melyet hazatérésekor nem kis zavarodásban talált, a békesség felbomlóban volt, több szomszéd háborúra készült. Visszatérésére sok minden lecsillapodott, néhányan, akik a távollétében lázongásra gondoltak, lekushadtak. Úgy látszott, csak a hegyeken túli oláhok merészkednek valamire Bazaráb vezérletével.

Abban az évben, amelyben Feliciánt egész sarjadékával együtt megölték, Károly hadjáratot vezetett az oláhok ellen. (280) Bár Magyarországon nagy sorozást tartottak, a csapatokat szétosztották a különböző területeken és az országhatárokon, ahogy a helyzet és az óvatosság megkívánta; ő maga a maradék légiókkal megindult az oláhok ellen, akik most a géták helyén laknak. Erre a háborúra Tamás, az úgynevezett erdélyi vajda, és az Ivánka véréből származó Miklós fia Dénes ösztönözte őt, akik arra számítottak, hogy ha Bazarábot elkergetik vagy legyőzik, ők a király engedelmével birtokba vehetik a géták terjedelmes birodalmát. A támadás megindításának semmiféle jogszerű oka sem volt, mert Bazaráb fizette a megállapított évi járandóságot, az évi adóból egy fityinget sem felejtett el, mindeddig senki sem vádolhatta hűtlenséggel, hanem a békesség az említettek bujtogatására indokolatlanul szakadt meg most. így hát az Erdélyben kiállított sereg megindult az oláhok ellen. A király legelőször Szörényi támadta meg, ugyanis e városkát így nevezték, és néhány napos ostrommal elfoglalta, majd a környéken szétbarangolva feldúlta a falvakat, és nem kevésbé rombolt tűzzel, mint vassal. Az erővel elfoglalt mezővárost adományul adta a reményében nem csalatkozott Dénesnek, és a király előtt megnyílt a Fekete-tenger felé felmérhetetlenül húzódó, bővizű, széles tartomány. (285) Amikor Bazarábnak hírt adtak erről, a legkevésbé sem zökkent ki higgadtságából, hanem mielőtt bármire is vállalkozott volna, követeket küldött a királyhoz, akiknek azt az utasítást adta, hogy jelentsék Károlynak, hogy ezt a háborút jogszerűtlenül indította meg, hiszen ő minden részben megtartotta a kötelező hűséget, teljesítette a parancsokat, megfizette az évi adót is; de mert a fejedelmek sokkal többet engedhetnek meg maguknak a saját jogukon, mint az alantabb állók, és törvénysértéseiket sokszor törvény gyanánt veszik, Bazaráb hajlandó magára vállalni az egész hibát, hogy királyától ne forduljon el; nem vádolja őt, hanem megígéri, hogy az elfoglalt városkát tartozékaival együtt önként átengedi neki, átengedi afölött a teljes joghatóságot, sőt, a hadjárat költségeinek megtérítésére hétezer font ezüstöt fizet; megadja az évi járandóságot, mindenben engedelmességet tanúsít, túszként odaadja a fiát, hogy az állandóan az udvarnál szolgáljon a királynak; egyszóval megtesz mindent és minden mást is, ha békén hagyja és elvonul; ha viszont szolgálatait visszautasítja és megveti, ha ellenséges indulattal továbbvonul, figyelmezteti, hogy e perctől kezdve vigyázzon a fenyegető veszedelemre, mert nemcsak megbánja majd a jogtiprást, hanem csúnyán meg is bűnhődik. (290) Midőn Károly ezt az üzenetet vette, azon híveinek biztatására, akik e hadjáratra felpiszkálták, eléggé gyalázatosan azt válaszolta, hogy Bazaráb igencsak pimasz, ha urát is fenyegeti, holott tudja, hogy csak az ő nyájának a pásztora; hozzátette, hogy az oláht szakállánál fogva ráncigálja ki állati vackából. E feleletre az előkelők egyike, Zólyom és Liptó ispánja, akit Doncsnak neveztek, némi szabados bizalmaskodással barátilag megdorgálta, hogy az őszintén és tisztességesen beszélő Bazaráb nem érdemel ilyen választ; az atyai barát szolgálatkészségét nem szabad visszautasítani, a békéért folyamodókat sohasem szabad ellökni, legkevésbé azokat, akik mindig híven engedelmeskedtek; azokkal szemben, akik hű szolgálatot ajánlanak és méltányosat kérnek, nem kell kevélyen fellépni; elvégre a királyi felségtől mi sem áll távolabb, mint a dölyf és a törvénytelenség. Károly felbosszankodott erre a figyelmeztetésre, válaszát makacsul megismételte, és Doncsra oda sem hederítve másnap megindította a tábort Bazaráb ellen. (295) A hegyek és erdők között haladva sem a lónak legelőt, sem a katonának élelmet nem találhatott, a parasztoktól elhagyott falvakra bukkant, amelyeket szántszándékkal kiürítettek, hogy a támadót általános ínséggel veszejtsék el. A sereg szörnyű éhségre jutván Károlyt a végszükség arra kényszerítette, hogy az oláh hűségnyilatkozatát elfogadva békét kössön vele, módot kérjen és kapjon tőle a biztonságos visszavonulásra. Visszafordulván, semmit sem tartott a hitszegő ellenféltől, nem sejtette, hogy reménye csalóka; visszavonulása közben a másik lest állított neki; mert amikor a hegyszorosokban menetelt, az elfoglalta előtte az útkanyarulatokat és a hegygerinceket. Ahogy a magyarok serege a szurdokokba beszorulva haladt előre, felülről kődarabokkal, nyilakkal rontotta, gyilkolta, és amikor meg akart fordulni, minden fordulót megszállva talált, a félelemtől mindenki megzavarodott, és sem előre, sem hátra nem tudott mozdulni. (300) A meredek, megközelíthetetlen helyekről nem tudták leszorítani az ellenséget, valamennyiüket fenyegette a halál és a pusztulás, reményük odaveszett, erőfeszítéseik meghiúsultak, és sokan elhullottak. Az előkelők a tisztekkel, a közkatonákkal együtt pusztultak, és négy napig vergődve a szorosban, szinte mindannyian odavesztek, akik pedig menekülni próbáltak, egymást összenyomva haltak meg nyomorultul. A légiók elképzelhetetlen veszteséget szenvedtek itt, óriási volt a pusztulás, ezt az isteni Márton ünnepe tájára teszik. András, a fehérvári bazilika kitűnő főpapja, aki a király jegyzője volt, Mihály pozsegai és Miklós gyulafejérvári pap, továbbá András, a sárosi egyház főpapja Domonkos szent szerzetéből, páratlanul derék ember, több társával együtt, ahogy az ellenség kezébe került, koponyájukba szöget ütvén mind kegyetlen halállal szenvedett ki. A királyi kápolna papjai is, akik az ellenség hatalmába estek, egytől egyig embertelen kínokat szenvedtek el. (305) Emellett számláihatatlan sokaság esett el a kumánok közül is, a legutolsó életben maradt csapat pedig részint sebesülten, részint épségben az oláh kezére került. Az elhullottak mérhetetlen tömege, amely a hegyszorosokba és völgyekbe belezuhant, nem kapta meg a temetés tisztességét, mert a barbár dühe a halottaknak sem kegyelmezett. Azt mondják, Károly úgy menekült meg, hogy fegyverzetét elcserélte, a magáéba beöltöztette Dezsőt, annak a Dénesnek a fiát, aki a géta háborút kiagyalta; a király a hadastyánok egy kisded csoportjának a fedezéke alatt alig illanhatott el; a királyi fegyverzetbe bújt Dezsőt az ellenség a király helyett megölte, mert apja vétke így követelte. Azok közé, akik a fejedelmet a legvitézebbül védelmezték, odaszámítják Doncsot és fiát, Lászlót, továbbá Berend fia Mártont, a testőrség egy részével. A felfelé nyomuló vagy kitörő magyarok rengeteg sokaságát az ellenség nyilai terítették le. A két félen elesettek számát fölbecsülni sem lehet, de hogy mindkettő emlékezetes veszteséget szenvedett, azt mindenki tudja, bár az évkönyvek nem mondják, hogy a magyarok pusztulásra jutottak volna. (310) Végül is miután a király e nagy veszedelemből inkább isteni, mint emberi segítséggel fiával és sebesült kíséretével együtt kiszabadult, először Temesvárra, aztán Visegrádra ment. Szokás szerint hálaadó istentiszteletet tartott először a szabadító Jézus Krisztusnak, aztán a többi istenségnek. Kísérőinek hűségét örökre szóló adományokkal és jótéteményekkel hálálta meg, többeknek városokat adományozott, menekülésének elősegítőit a szokásos tisztségekkel magasztalta fel. E vereség és veszedelem után, midőn a mennyei István király ünnepét ülték, gyógyírként a balszerencsére Károlynak csinos fiacskája született, akit szintén Istvánnak neveztetett el, és azt mondják, hogy ez a tizenharmadik századot követő harminckettedik esztendőben született.

Aztán jó remény támadt a nápolyi trónra, amelyet a következő évben próbált megszerezni. A dolgot azonban valamivel távolabbról kell áttekintenünk. Második Károly néhai apuliai királynak a többiek előtt két remek fia volt, Martell Károly, ahogy mondtam, aki fiát, Károlyt, Magyarország királyául rendelte, és Róbert, Calabria hercege, aki apja halála után a római pápa engedelmével és örökösödés jogán átvette a nápolyi királyságot. (315) Mivel pápai uradalom birtokába jutott, hogy e nagy jótéteményért ne mutatkozzék hálátlannak, amikor Itáliát a guelfek és a ghibellinek pártharca hosszasan marcangolta, minden igyekezetével és erejével védelmezte a pápai pártot. Miután a firenzeieket a pártfogásába vette, fiát, Károlyt állította azok élére. Ez Etruriában hosszadalmas háborút viselt, és a firenzei földön uralkodott, halála után azonban, még Róbert király életében, Firenze az athéni hercegek zsarnoksága alá került. Ezekben az időkben Európa és elsősorban Itália a szokottnál zaklatottabb volt. Mert azt mondják, hogy miután Kelemen pápa, aki Celesztint az istenségek sorába iktatta, elhalálozott, a római trón sokáig üresen állt. Germánia fejedelmei, akiknek császárválasztó joguk van, ekkor meghasonlás következtében két cézárt választottak; egyesek Lajost, Bajorország, mások Frigyest, Ausztria hercegét, minek következtében fegyverrel kellett a vitát eldönteni. Az ütközetben Frigyes vereséget szenvedett és fogságba esett. Lajost elkapatta a szerencse kedvezése, és pápai hozzájárulás nélkül felvette a császár és felséges címet. (320) Barátságot kötött a Viscontiakkal meg Itália néhány tartományurával, és mert János pápától nem tudta kicsikarni az elismerést, Itáliába ment. Rómába bevonulva Jánost megfosztotta a pápaságtól, és Colonna Sciarra megkoronázta őt. János helyébe Corbières-i Pétert választotta meg, akivel ismét megkoronáztatta magát. A pisaiak, akik Castruccio tirannus halála után Lajos császár hatalmába kerültek, felszabadították magukat, és miután Lajos visszament Germániába, a hamis pápát elfogták, és a foglyot nyomban elküldték az akkor Avignonban tartózkodó János pápához (tudniillik a római testület ebben az időben mintegy 74 éven át ebben a városban lakott), ez vétkét őszintén megvallotta, mire megtarthatta az életét, és háromévi tisztes fogság után halt meg. Miután a pisaiak ezt megtették, a következő évben János, Csehország királya, hetedik Henrik császár fia és Károly császár atyja, benyomult Itáliába, és hatalmába kerítette Bresciát, Bergamót, Luccát, Parmát, Reggiót, Modenát. Mindeme viharok közepette Róbert végig kitartott az egyház oldalán, azonban a pápai legátussal szövetkező János királlyal való barátkozás miatt pártot cserélt, és csatlakozott a Scaligerekhez, a Gonzagákhoz, a Carrarákhoz és az Estékhez; mert rossz szemmel nézte, hogy egy császár bevonul Itáliába, és ott valamiféle jogot gyakorol.

(325) Mivel azonban néhány hónappal előbb elveszítette Károlyt, Firenze kiskirályát, akit korai halál ragadott el, becsvágya és hataloméhsége némileg megcsappant, és a királyság utódlásáról kezdett gondolkozni. Fia haláláról azonnal tudósította fivérét meg unokaöccsét, Károlyt, aki Magyarországon teljhatalommal uralkodott, és akiről tudta, hogy bő gyermekáldásnak örvend; tőle kért segítséget az utódláshoz. Károly megsajnálta Róbert szerencsétlenségét, és úgy döntött, hogy Itáliába küldi András fiát, aki alig volt hatéves, hogy annak szerencséjét ne akadályozza, és ne engedje, hogy nagyapja országa idegenre szálljon. Többen azt írják, hogy Andrással együtt nagyapja, Martell Károly is elment Itáliába, de ez nem biztos. Hogy rangjához illő kíséretet vigyen magával, magához hívatta elsősorban az esztergomi érseket, akinek a neve Csanád volt, és András váradi főpapot, a longobárd nemzetségből született Jakab csanádi püspököt, Doncsot, akiről fentebb szóltunk, meg egy népes nemesi csapatot, majd az ezer fölötti háromszázharmincadik esztendőben az apa és András elindult Visegrádról, és a tizedik napon megérkezett Zágrábba. (330) Úgy határoztak, hogy Dalmácián át utaznak, ezért átkelve Japidia hegyein alászálltak Zenggbe, ahol hajórajt állítottak, és négynapi hajózással átkeltek Apuliába. Az apát leginkább az a remény vezette, hogy a Róbert király kérésére megválasztott fiát XXII. János pápa engedélyével rövidesen meg is koronázzák, őt otthagyja Itáliában, Magyarország trónját pedig átadja, mint illik, az elsőszülött Lajosnak, és azt hitte, hogy belőle így a legszerencsésebb apa válik. Róbert örvendezve sietett az érkező elé, megölelte unokaöccsét, Károlyt, és a fiút, Andrást, megvallotta, hogy jövetelük jóvá teszi utódjának elveszítését. Mert ő már vénségtől megtörtén, miután életét derekasan és bölcsen leélte, úgy döntött, hogy hátralevő éveit szentséges elmélkedéssel kívánja tölteni, a királyságot unokaöccsére bízza; azonban hívei állhatatos kérlelésére elhatározását megmásította. Ezért élete utolsó napjáig uralkodni kíván, Andrást pedig unokájával, Johannával együtt örökbe fogadja, hogy majd az ő halála után a rájuk hagyott országot egyenlő hatalommal kormányozzák. (335) Az anyanyelvben és a latinban egyaránt kitűnő Petrarca Ferenc Róbert királyt azon idők minden fejedelme elé helyezi, mert csodás tisztességgel és minden tudományban fényeskedve a tanulmányoknak és a tudósoknak szentelte magát. Károly fia, a firenzei fejedelem, halála után Róbertnek két leányunokája maradt, Johanna, akit Andráshoz adott hozzá, és egy másik, aki kevésbé nevezetes. Azonban nem szabad hallgatással mellőznünk azt sem, amit a magyar évkönyvek írója hanyagságból vagy tájékozatlanságból elhagy. Róbert király fivére, Martell Károly, fiával, Károllyal együtt eljött Magyarországra, és sokáig itt tartózkodott, mielőtt a hatalmat elnyerte volna, végül úgy határozott, hogy inkább szülöttét koronázzák meg. Amikor ez a felségjelvényeket megkapta, apjával együtt uralkodott, és mint az előbb elmondtuk, Lajost meg Andrást nemzette, majd a végzet korán elragadta, és befejezte az életét. Ezalatt az apa, Martell Károly kormányozta az országot. (340) A magyar történetíró összekeveri a két Károlyt. Biondo és a többiek Lajost és Andrást Martell Károly magyar király unokáinak írják, mert Róbert és Martell Károly a saját fiaikat egyformán elveszítve kénytelenek voltak adoptálni unokáikat. Martell halála után Lajost Magyarország, Róbert unokáját, Johannát, és Andrást Apulia élére állította végrendeletében. Egy kicsit elkalandoztunk, hogy az itáliai eseményeket és az idők állapotát áttekintve könnyebben felfogjuk a történteket. A pannóniai évkönyvek úgy tartják, hogy Károly otthagyta Itáliában Andrást, akit Róbert azonnal a fiává fogadott, de megkoronázni haláláig nem engedett; ugyanazon évben, amelyikben odament, visszajött Magyarországra, abban a biztos tudatban válva el Róbert bátyjától, hogy az az országot kétségkívül unokaöccsére, Andrásra, és a vele összeházasított Johannára örökíti, ami nemsokára a megegyezés és a várakozás szerint meg is lett.

(345) Miután Károly Magyarországra visszajött, a következő évben János, Csehország királya, és fia, Károly, aki nemsokára elnyerte a római császárságot, valamint Kázmér, Lengyelország királya, Márton ünnepe táján Visegrádon találkozott Károlynál, hogy a béke megteremtéséről tárgyaljon. A fentebb néhány szóval már említett János, aki a luxemburgi grófok nemzetségéből eredt, a viszálykodó cseheket keményen megleckéztette, az ausztriaiakat súlyos háborúval megbüntette. Itáliában sok várost meghódított, Lengyelországot elfoglalta, de nem tudta nyugton birtokolni, ezért jogát önként átengedte Kázmérnak, aki ezért húszezer font ezüstöt fizetett. Krakkó ostromától az élelemhiány miatt elállt, amikor a gallok királya a rokonságra hivatkozva a britek ellen hívta. Miután harmincöt esztendeig uralkodott, egy irgalmatlan ütközetben az ellenség sűrűjében veszett el. (350) Úgy emlékeznek, hogy fia, Károly, semmivel sem volt nála hitványabb, hiszen még apja életében vitézül leverte a tatárokat. Az Alpokon inneni Gallia városait, amelyeket egykor az apja elfoglalt, hősiesen megvédte. A veronaiakat bátran megfuttatta; ebben a háborúban kétszer lőtték ki alóla a lovat, felült a harmadikra, és mitől sem félve a legmerészebb katonai tetteket hajtotta végre. Pannában sűrűn gyalázott meg idegen ágyakat; atyja korholása sem tartóztatta meg. Csehország trónját hitbuzgóságával és kitűnő intézkedéseivel felmagasztalta. Prágában meghonosította a tisztes tudományok oktatását. Az Újvárost fallal vette körül, számos kolostort alapított, csodálatos várat emelt, csinos palotát épített, végül is az egész országot békességre hozta. Amikor császárságra jutott, ismét bevonult Itáliába, a longobárdokat a hatalma alá hajtotta, Firenzéből kiűzte a guelfeket, és visszahozta az elkergetett ghibellineket, Etruria többi részének a saját akarata szerint szabott törvényt. (355) Rómában pazar külsőségek között koronázták meg, ezért – hogy a római testülettel ne kerüljön szembe – a lázadás minden vezetőjének a megbüntetését rábízta a pápára. Morvát átengedte az öccsének, akinek János volt a neve. A prágai bazilikát érseki ranggal ékesítette. A birodalmi választóktól kérleléssel és tekintélyes vesztegetéssel kieszközölte, hogy szülöttét, Vencelt, még az ő életében római királlyá válasszák. Károly másik fiát, Zsigmondot, jóval később Lajos, Magyarország királya fogadta örökbe a királyság ígéretével. Minderről ennyit. Jánosról és Károlyról ezt mondtuk el, és hozzátettünk valamit Kázmérról is, hogy világosan meg lehessen ítélni, mily nagy fejedelmek voltak azok, akik Károlyhoz, Pannónia királyához a béke megteremtése végett eljöttek. (360) Miután tehát ez uralkodók között Visegrádon lezajlott a tárgyalás az egyetértésről és az örök szövetségről, néhány nap múlva létrejött a béke. Akkora bőkezűséggel tartották őket, és olyan ellátást kaptak, hogy a csehek és a lengyelek között egy sem akadt, aki eléggé bámulhatta volna a bor és a koszt bőségét. Mindenféle szükségletüket fölösen kielégítették, rangjuk szerint ajándékokat osztogattak a királyoknak, akik szüntelen dicsérettel tanúsították a pannon fejedelem nagylelkűségét. János, Csehország királya, más ezüstneműkön kívül kapott Károlytól ötvenkét puzdrát és ugyanannyi hevedert, ezenfelül egy csodás mívességgel, rengeteg arannyal kidolgozott sakk-készletet, amelyen sarokbástyák, kétfelől felsorakozott fegyveres gyalogok, vértes lovasok és lobogó zászlók alatt igazi csatát megjelenítő királyok voltak láthatók, akik mind aranyos, ékköves fegyverzetben, jáspissal és smaragddal kockázott harcmezőn ütközetre készültek, továbbá két, nemcsak arannyal, hanem kövek sorával is díszített nyerget. Ehhez járult két drágaköves kehely, az egyik 200 font súlyú ezüstből, a másik kagylóformára sáraranyból, mind kidolgozottságra, mind a kövek számára nézve igencsak szemrevaló. (365) Kázmér iránt sem mutatkozott kevésbé bőkezűnek, aki lerótta a Csehország királyának járó adót, ugyanis – mint az előbb elmondtuk – az a Lengyelország fölötti teljes joghatóságot nemrégiben átengedte neki, majd Magyarország királyától ötszáz font aranyat kapott ajándékba, hogy mielőtt elbocsátást nyer, Jánosnak az utolsó fillérig kifizesse a járadékot. A béke és a tartós szövetség tehát úgy jött létre közöttük, hogy annak, akit e királyok közül első ízben sért meg valaki erővel vagy fegyverrel, a többi a szerződés értelmében azonnal segítséget vigyen. A megállapodást mindannyian a legkomolyabb esküvel kötötték és erősítették meg.

Mindezek az elbeszélt dolgok az üdvösség ezerháromszázharmincötödik esztendejében történtek; három évvel ezután Visegrádra érkezett Lokka rutén fejedelem, válogatott lovasságot hozott magával, örökös békességet kért, és minden hűséges baráti szolgálatot megígért. Károly jóváhagyta a kérést, és a szerződés megkötése után nagy tisztelettel megajándékozva bocsátotta el az embert. (370) A következő évben a lengyelek királya, Lajos nagybátyja, Kázmér jött vissza Károlyhoz, arisztokraták és főpapok fényes kíséretét véve maga mellé. A király főembereinek és püspökeinek népes gyülekezetében fogadta, hogy rokonával rangjához illően találkozzék. A két fél előkelőségeinek nagy számú gyülekezete előtt Kázmér gyermektelenségére hivatkozva Lengyelország királyságát nyilvánosan ráhagyta Lajosra, nővérétől való unokaöccsére, Károly elsőszülött fiára, fiává fogadta őt, és felkérte valamennyi jelenlevő püspököt és főnemest, hogy végakaratának tanúja legyen; a megjelent többi lengyel ezt készséggel megerősítette, és erről ünnepélyes okiratot állítottak ki. Károly a reményén felüli kedvességnek megörülve Kázmér és a többi lengyel fejedelem iránt a hála és a nagylelkűség legkisebb jelét sem hanyagolta el.

Két évvel ezután a Szerémség felől akkora sáskajárás árasztotta el Pannóniát, hogy a vetésből, az erdőkből, a fűből semmi sem maradt; azt mondják, a szőlőt minden várakozás ellenére megkímélte. (375) A harmadik évben Lengyelországra, Ausztriára és Csehországra támadt rá, majd kétfelé oszolva Itália és a Galliák felé özönlött, fölemésztette a földeket, és általános pusztulást hozott mindenütt. Ugyanebben az időben üstökös is tűnt fel az égen, és Etruriában, de leginkább Firenzében óriási pestisjárvány dühöngött. E fertőzésben tizenhatezer ember veszett el, miután tavaly a városban népszámlálást és szokásos tisztújítást tartottak, mely alkalommal kilencvenezer lakost számláltak össze.

A következő évben az üstökösök és az uralkodókat fenyegető csodajelek a leghatalmasabb urak végét hozták. Mert a tizenharmadik század fölötti negyvenkettedik esztendőben történt Róbert és Károly halála, kiknek végzete mind Itáliát, mind Magyarországot megrázta; eme korszak mindkettőt a legkiválóbbnak teremtette, aki mind békében, mind háborúban egyaránt ragyogott. (380) Róbert úgy rendelkezett, hogy utána az unokaöccse, testvérének, Károly magyar királynak a fia, András uralkodjék, akihez feleségül adta unokáját, Johannát, és ő – mint alább elbeszéljük – három évig uralkodott Itáliában, amikor az uralomra áhítozó rokonság felesége tudtával álnokul megfojtotta. Apja, Károly, negyvenkét esztendei királyság után forró lázba esett, és augusztus 17. kalendáján befejezte az életét Visegrádon, nevének örök dicsőségét hagyva hátra. Azt mondják, olyan széles területen uralkodott, hogy Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia, Bulgária, Magyarország és a Gargano-heggyel együtt Salerno engedelmeskedett és megállapított évi adót fizetett neki. A király halálának a híre elfutván, mindenkit úgy elfogott a szomorúság, hogy Magyarországot szerinszerte megrázta a zokogás; a főpapokat, az előkelőket, a köznépet és a nemességet egyformán megszállta a bánat mind, a magyarok és a szomszédok között egy sem akadt, akinek a lelkébe ne hatolt volna be a bú. Legkeservesebben Erzsébet, Lajos és István siratta meg távozását, akit a gyász a legközelebbről érintett. (385) A püspökök, a tartományurak, az előkelőségek, a papi testületek mindenfelől összesereglettek, a testet ráfektették egy magas ravatalra, amelyhez odarakták a skarlátköpenyt, az ékköves koronát, a kardot, az aranysarkantyúkat meg a többi uralkodói jelvényt. A gyászszertartás kitűzött napjára a városokból és a falvakból mérhetetlen tömeg jött össze, minden a rengeteg nép szerteáradó jajongásától visszhangzott; a koporsót átvitték az isteni szűz egyházába; a gyászruhás rendek tiszteletüket tették előtte. Miután az istentisztelet végbement, másnap rátették a Bucentaurusra, és népes hajókísérettel alábocsátották a folyón Budára. Itt megismételték a szertartást; másnap elvitték Fehérvárra; amely falut, kisvárost érintettek, ott a férfiak, a kibontott hajú asszonyok összeszaladtak, a szertartást újból megtartották, és a lehangolt népséget szakadatlan gyászra késztették. Menet közben a koporsó előtt mindvégig a főnemesek egyike, a tót nemzetből született Lőrinc vitte a jelvényeket, kiválóan bátor és erős férfi, egykor zászlótartója, előtte haladt és fegyvereit vitte három bíborral, drágakővel, arannyal ékes vértes lovag. (390) Károly sas helyett struccot viselt. Ezek mindenütt uruk vesztén jajongtak, és a többieket kegyes gyászdalokkal ríkatták meg. A testet végül közszemlére kitették az isteni István bazilikájában, ahol sokat siránkoztak fölötte. Az ékköves fegyverzetet, a ruhákat, az aranyedényeket, a tekintélyes fogadalmi ajándékot kifüggesztették a templomban. A következő hónapban Kázmér Lengyelországból, János, Morvaország tartományura, Károly császár testvére, nemesek és püspökök tisztes gyülekezetével találkozott Visegrádon, a gyászszertartást kegyeletesen megismételték, aztán elmentek Fehérvárra, és Károlyt szertartás szerint elparentálták, majd miután úgy vélték, hogy eleget tettek az elhunyt királynak, a királynét, Lajost és Istvánt vigasztalgatták buzgón. Azt mondják, Károly temetésén dicsőségéről a csanádi és az esztergomi főpap tartott gyönyörű szónoklatot, amelyre a hallgatóság bőséges könnyáradatban tört ki.

Ez időben Petrarca Ferencet, a ragyogó költőt, Orso néptribun, Colonna István kollégája, a Capitoliumon borostyánkoszorúval adományozta meg. (395) Néhány évvel korábban földim, a szintén ascoli Cicco, aki Róbert királysága alatt működött, és azon idők legjelesebb asztronomusai és mágusai között tartották számon, mert megjövendölte Johannának, Károly firenzei kényúr lányának a végzetét, Accursius inkvizitor vádaskodására halálbüntetéssel távozott az életből, és mindenki úgy vélekedik róla, hogy igazságtalanul szenvedte el a halált. Négy évvel előbb pedig négy hónapon keresztül egy üstökös mutatkozott, amely mielőtt leáldozott volna, egy másik tűnt fel két hónapra, és ezekből nem volt nehéz megjósolni két király végzetét. Ugyanezen időben a hispánok megöltek tízezer szerecsent, és elfogtak ugyanennyit. Továbbá a gallok összecsaptak a britekkel, kikaptak és megfutottak, mely ütközetben tízezer veszett oda közülük.

Többen azt állítják, hogy miután Károly gyászszertartását rendben lebonyolították, a fiú után életben volt még Martell Károly, Lajos nagyapja. A magyar évkönyvek nem határozzák meg, hogy kettejük közül melyik halt meg előbb, mi pedig úgy véljük, hogy dicsőséges cselekedeteire való tekintettel egyiket sem fosztották meg a temetés tisztességétől. Mindkettejük távozása után a nép felkiáltása és az előkelőségek szavazata az ősei erkölcseivel felruházott ifjú Lajost tette Magyarország királyává. Nemes természete, apja és nagyapja gondos nevelése alapján a közvélemény a legjobbakat várta. (5) Nagy reményt keltett a fiatalember nemes megjelenése, mert olyan méltóság sugárzott belőle, hogy aki csak rátekintett, azt könnyen lekötelezte magának, bámulatra ragadta, és valamiféle hallgató tiszteletet parancsolt. Kegyes tekintete nemcsak szíves választ ígért, hanem engedékeny jóságot és szolgálatkészséget is. És bár lelki nagyságát láthatóan kimutatta, mégsem hiányzott belőle a szemérem és a szerénység. A korából következő hevességet komolysággal és önmérséklettel úgy visszafogta, hogy ugyanazon személyben egyazon időben lehetett tapasztalni a fiatalos élénkséget és az öreges higgadtságot. Mindezt kiegészítette a mély vallásosság, a hallatlan jámborság, a páratlan igazságérzet, a természetes nagylelkűség és a nagyvonalúsággal párosult érett megfontoltság. Kedveltségét és tiszteletét növelte a rendkívüli közvetlenség és a fáradhatatlan szívélyesség, természete és erkölcsei elárulták, hogy uralomra termett. (10) Elmondhatod, hogy a francia és a pannon fajta legjobb adottságai találkoztak benne. Semmit sem tartott magára nézve méltatlanabbnak és kellemetlenebbnek, mint ha jótékonyságban vagy nagylelkűségben alulmarad, vagy ha uralkodói jogait mások elorozzák; békében, háborúban egyaránt feltalálta magát. Az apja és nagyapja halálát követő általános szomorúságot mindenféle szolgálattétel reményével enyhítette, csökkentette, és életszentséggel párosult derekassága a legkegyeletesebb vigaszt nyújtotta jámbor szülőjéért, ami az összes főpap és főúr reményeit naponta növelte. Ezért a királyválasztó országgyűlésen mindenki őt választotta, és a pannonok teljes gyülekezetében Fehérváron szertartásosan azonnal megkoronázták. Mint mondják, a nép és az összes rend ehhez hasonló teljes támogatásával és készséges egyetértésével még soha senkit sem tettek királlyá.

(15) Úgy tudják, az emberek jókívánságaira nem felelt egyebet, mint hogy mindenkit megnyugtatott maga felől, hogy az ország javáért kész lesz eltűrni minden veszedelmet és fáradságot; ezért mindenkit megkért, hogy öltsön fegyvert; készüljön fel a háborúra, és vele mint vezérrel és közvitézzel támadják meg azokat, akik az ország széleiből lecsipkedtek, elszereztek, békéltessék meg Pannóniát, Illyricumot és Dáciát; az esküszegők és árulók ellen erővel és fegyverrel kell fellépni, a hazáért, a gyermekekért, az oltárokért és a tűzhelyekért a legbátrabban kell harcolni. A magyaroknak a fejedelmek halálán elkeseredett lelke Lajos király biztató szavaira úgy nekitüzesedett és megerősödött, hogy mire sem vágytak jobban a bosszúálló Marsnál. Követelték, hogy azonnal tartsanak sorozást, és felkiáltással mindannyian önként jelentkeztek, de még a vének és az egyházi emberek is fellelkesültek az üdvös hadjáratra. A legtöbb asszony is megígérte a segítségét. A magyarokban úgy megnövekedett a bátorság, hogy fogadkozva sürgették a hadüzenetet. (20) Lajost nap mint nap erősen fűtötte a halhatatlanság iránti vágy és a hazaszeretet is. Ezért mielőtt ez a koronázógyűlés eloszlott volna, összehívta a tanácsot, és megparancsolta, hogy tárják az atyák elé az összes elszenvedett sérelmet, az alattvalók hitszegését, az ország javainak megkárosítását, és mindazt, amit erővel elhódítottak. Legelőször is az Erdélyben lakó szászok nyakaskodása és lázongása került szóba, ezek ugyanis a fejedelmek halálhírére, az utód jóindulatát lefitymálva, a változást kihasználva beszüntették a királynak járó adó fizetését, megtagadták az engedelmességet, és egyáltalában is elpártoltak a király hűségéről. A szenátusnak tehát úgy tetszett, hogy először is a szászok ellen indítsák meg a hadat, a többiek elrettentése céljából, akiket titkos fondorkodással gyanúsítottak. Valamennyien nagyon kívánták ezt a háborút, mindenekelőtt hatalmas sereget verbuváltak, és szinte az összes országnagy csatlakozott az ifjú királyhoz. Amikor benyomultak Erdélybe, egynéhány vár megszerzése után a többi szász, elszégyellve könnyelműségét és pimaszságát, visszaállt a magyar fennhatóság alá. (25) Akiket a megbánás idejekorán szállt meg, azokkal szemben jóságosnak mutatkozott, akik hűségesek maradtak, azokat kegyelmességével és nagylelkűségével megszilárdította. Volt néhány közrendű és nemes, aki már korábban bizonytalankodni kezdett, vagy meggondolatlanul ütött pártot, és idejében bocsánatot kért, meg is kapta azt, mielőtt a büntetőhadjáratról értesült volna. A tartomány megbékéltetéséhez nem csekély mértékben járult hozzá Sándornak, a havaselvi Oláhország fejedelmének a példája. Ez régebben elpártolt Károly királytól, akinek ősei szokása szerint addig engedelmeskedett, makacsul kitartott a lázadás mellett, és semmiféle erőszakkal, kérleléssel, figyelmeztetéssel sem lehetett a kötelező szolgálattételre visszakényszeríteni. Annak halála után, amikor megtudta, hogy Lajos vette kezébe a kormányt, értesült az ifjú áldott nagylelkűségéről, remek jelleméről, és amikor hírét vette, hogy az ő területe felé közeledik, azonnal hódolattal elébe járult, átölelte a térdét, bocsánatot kért, drágalátos ajándékokat ajánlott fel, és hogy ne úgy lássék, mintha megtagadná a kötelező adófizetést, átadott tízszer száz font aranyat azzal az ígérettel, hogy ezután minden utasítását teljesíti, és mindig engedelmes lesz. (30) Lajos viszonzásképpen békét engedett neki, és nemcsak hogy büntetlenségben részesítette, hanem hasonló bőkezűséggel meg is ajándékozta, és úgy bocsátotta el. Ezért Sándor, akit a fiatalember nyájassága és jótékonysága lebilincselt, megújította vele a szövetséget, és a hűséget mindvégig megőrizte.

Erzsébet pedig, a legjámborabb anya, a matrónák páratlan dísze, a bölcsesség és életszentség példája, férje halála és Lajos uralkodásának kezdete után részint távollevő gyermeke, András kedvéért, aki még nem kezdett el Apuliában uralkodni, részint Róma városának meglátására vágyva, mert mind a földi, mind a mennyei szeretet ösztökélte, másik fiától kíséretet kért, hogy átkeljen Itáliába. Előkelő férfiakból és asszonyokból tisztes csapatot válogatott össze, tudományban és becsületben kiváló főpapokat kért maga mellé. Hogy útravalóban ne legyen hiány, sok pénzt vitt magával; azt mondják, 27 ezer font színezüstöt és tizenhétezer font próbált, tiszta aranyat, emellett nem kis mennyiségű aranypénzt és dénárt. (35) Lajos négyezer font aranyat tett ehhez hozzá, hogy magához és anyjához méltóan bocsássa el őt. A velencések két háromevezősorost készítettek föl ingyen, amelyen ő és egész kísérete szerencsés hajózással átkelt Apuliába a tizenharmadik századot követő negyvenharmadik esztendőben. Alig ért a Sipontói-öbölhöz, már meg is pillantotta a fejedelmek díszes társaságában elébe siető Andrást és Johannát. A találkozás pillanatában kitört a vidámság és az öröm, és a kölcsönös üdvözlésbe könnyeik vegyültek. Erzsébet a hosszú és nehéz várakozás után majd odalett fiának és menyének ölelésében, mire csókjaiktól megkönnyebbülve nagy nehezen magához tért. Majd elindultak Nápoly felé; minden városban kitüntető tisztelettel fogadták őket. (40) Róbert néhány nappal korábban halt meg, mint ahogy Nápolyba megérkeztek, és már küszöbön állt András és felesége, Johanna koronázásának az ideje, de nem volt szabad más koronát föltenniük, mint amelyet a római pápától kérnek. A fejedelmeket összehívták, és a tanács megbízottként nagy nemesi sokaság élére kijelölte Miklós nádort, Pál udvarbírót, Rufus Tamást, Vitus nyitrai püspököt, Péter fia Tamást, valamint a beneventói érseket, bizony, igen tisztes küldöttséget, amely a nagy fontosságú feladathoz a legkevésbé sem volt méltatlan. A készület sem volt ennél alábbvaló. Avignonba indultak, hogy Andrásnak és feleségének koronát kérjenek hatodik Kelemen pápától, akinek fennhatósága alá tartozott a nápolyi királyság, s így mindkettő pápai felhatalmazással birtokolja az országot, amit – mint alább kiviláglik – elég nehezen értek el.

Erzsébet a főurak és főpapok válogatott csapatával a szent kereszt ünnepén kiindul Nápolyból, és Rómába megy, hogy az apostolok bazilikáit meglátogassa. A nápolyi érsek elkíséri őt. Campanián átutaztukban a falvakból és a városkákból mindenki szalad bámészkodni; nem annyira a ragyogó kíséretet csodálják, mint inkább a kegyes királyné ájtatosságát. (45) Bámulják a jámbor asszonyságot, aki sohasem hagyja abba az imádkozást, és útközben minden kéregetőnek és nyomorultnak bőségesen osztogatja az alamizsnát. Dicsfényét emeli a kedvességgel párosult erkölcs, amely minden nézőt lángoló tiszteletre indít. Már minden tekintet feléje fordul, és kezdik istennőként imádni; mind azt mondják, hogy ő Sába másik királynője. Az egész utazást imával tölti; amikor a várost három mérföldnyire megközelíti, az egész nép, a szenátori és a papi rend elébe özönlik, a város vezetői, elsősorban az Orsinik és a Colonnák, versengve sietnek a tiszteletadásra. A városba belépve a római nők szerencsekívánatokkal köszöntik, a népség mindenütt kiáltozik: Éljen Magyarország királynéja, éljen Andrásnak, Itália királyának jámbor szülője, éljen a legszentségesebb nagyasszony! Nem istenes zarándoklatnak, hanem a szentség fényes triumfusának látszik ez. Ahogy az isteni Péter bazilikájához érkezik, a főpap a teljes papi testület élén azonnal fogadja őt, odavezeti az üdvözítő főoltárához, ahol az istenségnek tekintélyes adományt ajánl fel, gyöngyökkel hímzett egyházi ruhákat, ékköves aranyedényeket és gyertyatartókat, más effélét, és mint mondják, emellé négyezer ezüstpénzt. (50) Felkeresi a többi templomot és szent zárdát, és egyiket sem hagyja fejedelmi adomány nélkül; a szent apácakolostorokat hihetetlen jótékonysággal halmozza el. Többször kap engedélyt, hogy felmenjen az üdvözítő kendőjéhez, amelyen az istenség izzadságtól letörölt képmását szabad szemlélni, és azt a legnagyobb tisztelettel nézi; mondják, hogy szentségtartójának díszítésére rengeteg aranyat és ezüstöt ajánlott fel, és ott oly bensőségesen könnyezett, hogy – mint sokan írják – azon helyt feloldozást kapott minden vétke alól; úgy tudják, hogy gyóntatója, egy igen tekintélyes lelkész, az ő halála után ezt a nyilvánosság előtt kijelentette és állította. Aztán, amikor úgy gondolta, hogy eleget tett fogadalmának és a vallás kötelezettségének, az isteni Ferenc ünnepnapja után elutazott.

Egy ideig a fiánál tartózkodott Nápolyban, és gyorsan kiismerte menye, Johanna mértéktelenségét, meggondolatlanságát, gátlástalan mohóságát; nem talált benne semmi becseset, semmi szégyenérzetet, jámborságot. (55) Andrást lenézte, és inkább parancsolni akart a férjének, mint engedelmeskedni, szégyentelen könnyelműséget mutatott, és a tűrhetetlen gőgön meg az eluralkodó élvhajhászáson kívül semmi sem látszott benne. Galád erkölcsei úgy megviselték nagyon fegyelmezett anyósát, hogy visszaűzték Pannóniába. De mielőtt ezt bejelentette volna, hogy ne mulassza el a jó szülő kötelességét, menyét először nyájas figyelmeztetéssel és intéssel kereste meg, majd amikor belátta, hogy ezzel semmit sem használ, olykor-olykor keményebb szavakkal dorgálta; szeme elé idézte a királyi rang tekintélyét, az erkölcstelenség, a gyalázat, az elvetemült gondolkodásmód kárhozatos voltát, a bűnre következő büntetést, ami ezt az istentelent a legkevésbé sem indította meg. Amikor aztán egyre jobban átlátta veszekedett elbizakodottságát és szemérmetlen lelkületét, letett megmentéséről, nagy fájdalommal megvált a fiától, akinek rossz házasságát felismerte, és bár a küldöttek, akik a galliai Avignonba Kelemenhez mentek, még nem érkeztek vissza, mert András megkoronázását illetően a pápát némileg nehézkesnek találták, a következő esztendőben az isteni Mátyás ünnepe táján elutazott Nápolyból, és elment Bariba, hogy fölkeresse a mennyei Miklós egyházát, amelynek nagyszerű adományt szentelt. (60) Aztán egész kíséretével megérkezett Sipontóba, itt hajó hiányában néhány napot időzött, majd húsvét ünnepe után gyorsan felszállt az András által küldött négy gályára, és háromnapi hajókázással Zenggbe ért. Bevonult az országba, ahol jelentették a királyasszony hazaérkezését, mire a városokból és a falvakból mindenki kicsődült az üdvözlésére, mintha a haza vagy az istenek anyja volna, mindenhol hihetetlen örömmel fogadták, egészségben való visszatéréséért minden oltárnál hálaadást tartottak. Még nem kelt át mindenestől a Dráván, amikor két gyermeke üdvözlésére elébe sietett, és ezt tették a főemberek meg a főpapok is; e napot az általános vidámságnak szentelték. Ahogy az egész örvendező sokasággal végre megérkezett Visegrádra, ott az anya és fiai az összes istenségnek misét mondtak, ezek azért, mert szülőjüket visszahozták, ő pedig, mert a gyermekeket egészségben találta és mindent biztonságban, épségben.

A megbízottak még mindig nem érkeztek vissza a pápától, és nem tudtak megbízatásuknak megfelelően eleget tenni, mert a kúriabeliek kapzsisága napról napra húzta az ügyet, és bár a királyságot illető örökösödési jogot kifejtették, a remélt gyors döntés helyett mégis vesztegetéshez kellett folyamodniuk. (65) A kiküldött bírák késlekedtek; a per igen nagy javadalom körül forgott, ezért nem dőlhetett el a pápa beleegyezése nélkül, aki midőn meghallgatta a kérelmező megbízottakat, kiszámította, hogy bőséges sáp jár neki, elvégre ez az ország az ő fennhatósága alá tartozik. A koronázás ügyét többször visszautalták az apostoli tanács elé, és látszott, hogy tekintélyes summa nélkül sohasem lesz vége. A megbízottak ugyan nagyon féltek attól, hogy András királyra a vesztegetés szégyene hárul, vagy úgy fog feltűnni, mintha nem a saját jogán, hanem kenőpénzzel szerezne királyságot, mégis, amikor kiismerték a főpapok gyengéjét, a pápai megerősítést pénz ígéretével vásárolták meg. És bár az üzlet megkötésére nem volt felhatalmazásuk, hogy e súlyos dologban ne menjenek haza eredmény nélkül, az uralkodók tudta nélkül, mint mondják, negyvennégyezer márkát ígértek a pápának. Galliában így megoldva az ügyet, megírták Lajosnak és Andrásnak, hogy mennyit ajánlottak a nápolyi királyság megerősítése fejében, és kérték, hogy a kitűzött határidőre küldjék meg a pénzt. (70) Lajost vele született becsületessége és a testvéri szeretet mozgatta, és hogy András ne legyen kénytelen lemondani az országról, magára vállalta annak egész terhét, bár erősen bosszantotta a pápa kapzsisága és a drága pénzen vásárolt királyság szégyene. A helyzet méltatlanságát fokozta, hogy öröklött birtok jogáért volt kénytelen árverezni, de hogy a fivére méltóságát ne kisebbítse, az országra rendkívüli adót vetett ki, és azt gyorsan behajtva elküldte a pápai kincstárnak. A megbízottak a megerősítés árát a megegyezés szerint lefizették, és dolgukat végezve hazajöttek. Andrást a megküldött koronával a pápa nevében megkoronázták.

Az isteni megváltás ezerháromszáznegyvennegyedik esztendejében, mielőtt a megbízottak hazaérkeztek volna, Lajos, hogy ne töltse életét haszontalan tunyaságban csendesen, elment Lengyelországba, hogy segítséget vigyen a lengyelek királyának, akinek Margit nevű lányát feleségül vette volt, és a fiának, Kázmérnak. Ennek a hadjáratnak a keresztény vallást nem ismerő Litvánia volt a célja, mely régiót, ha nem csalódom, sokan Livóniának neveznek; ez az igaz hit törvényét makacsul visszautasította. Lengyelország királya semmiképpen sem tudta elérni, hogy a vele szomszédos, szinte atyafi nemzet jobb belátásra térjen, ezért fegyverrel akarta erre rákényszeríteni. (75) Az üdvös háborúra elhívta Lajost, aki apósa segítségére és a hit védelmének a reményében erős lovassággal indult oda. Gondoskodtak minden hadiszükségletről, és megszámlálhatatlan sereggel a jégen át benyomultak Litvániába, ahol a megátalkodott fajzatot intéssel meg kérleléssel nem bírták az üdvösségre rávenni, ezért úgy gondolták, hogy tűzzel és vassal kíméletlenül kell fellépniük, azonban feltámadt a déli szél, amely a jeget lágyítani kezdte, és ezért kénytelenek voltak eredmény nélkül, kárba veszett fáradsággal máris visszafordulni. Senki sem csodálhatja eléggé, milyen messzire ment el Lajos az övéi iránti odaadásban.

Nem sokkal ezután Kázmérnak másik, nehéz háborúja támadt, amelyet Csehország királya, János robbantott ki, akiről valamivel előbb beszéltünk. János ugyanis, ez a hatalmas fejedelem, országának kiterjesztésére vágyva megint rátör Lengyelországra, sok falut és községet elpusztít, néhány nagyvárost megadás útján elfoglal, végül megszáilja és megtámadja Krakkót, a lengyelek fővárosát. (80) Lajostól apósa a rokonság jogán segítséget kér; ő rögtön sorozást tart, és népes sereget küld, amelyben ott említik a két kiváló lovaskapitányt, Szécsi Miklóst és Poháros Pétert. A sereg megérkezik Krakkóhoz, és megszabadítja a várost az ostromtól, Lengyelországot a cseh támadótól, mire Lajos csapatai dolgukat jól végezvén ujjongva térnek vissza Magyarországra. Ez a ragyogó hőstett a lengyelek lelkét örök jóindulatra kötelezte a magyarok iránt, úgyhogy mind a mai napig őszintén megvallják, hogy múlhatatlan hálával tartoznak nekik.

Ezután tatár háború tört ki, nemcsak súlyos, hanem veszedelmes is. Lajos azonnal magához rendelte a szerteszét szórtan telelő valamennyi légiót, nehogy ugyanazt a sorsot szenvedje el, mint az ősei, vagy az övékhez hasonló nemtörődömség válságos helyzetbe sodorja Magyarországot, ezért a nagy hirtelen összetoborzott sereget elküldte Erdélybe, mert a tatárok annak a határaira törtek rá, és az oláhok székelyeknek nevezett szomszédait zaklatták keményen. (85) László fia András, a serény hadfi, aki vajda címmel a tartománynak parancsol, Lajos király utasítására azonnal a csapatok élére áll. Lajos kinevezi őt a lovasság parancsnokának, mire nyomban elindul a tatárok ellen, és a bősz ellenséget az országhatárnál megtámadja; egymással szemben felállítják a tábort, és másnap zászlót bontva ütközetbe bocsátkoznak. András a jobb, István a bal szárnyon verekszik vitézül. A tatárok eleinte megpróbálják nyilaikkal elborítani a magyarokat, ezek annál keményebben állnak ellent, mert feltették magukban, hogy a régi vereséget megbosszulandó, vagy győznek, vagy meghalnak. Ezek, nem tudva a nyomást tovább viselni, nemzeti szokásuk szerint lassanként hátrálnak, tudva, hogy ha futnak, kevésbé döfködhetik lándzsáikkal az ellenfelet, mint helyben állva. Ezek után a magyarok oly erősen kezdik őket hátulról szorongatni, hogy aztán az egész mocskos népséget menekülésre kényszerítik. Futás közben legnagyobb részük elesik. (90) A tatárok vezérét, Atlamost, elfogják, és amikor visszavonulót fújnak, a táborba viszik, és rögtön lefejezik. Az ellenség táborát kifosztják, zászlait megszerzik, a foglyok megszámlálhatatlan sokaságát megkötözve elviszik Visegrádra a királyhoz. A Lajos nevében kivívott győzelmet megünneplik, és a bosszúálló isteneknek háromnapos hálaadást rendeznek. Ezután a székelyek a Havaselvén többször megtámadták a tatárok maradékát, amely – hogy pusztulásra ne jusson – hamar odahagyta ezt az oláh területet, és visszahúzódott övéi rengeteg sokaságához, amely a Fekete-tenger partvidékén áradt szét. Így következett Lajosra mindvégig az egyik háború a másik után, mintha csakis fegyverre és szakadatlan fáradozásra született volna.

Mert Horvátországban és Dalmáciában egynéhány tartományúr sok nemessel együtt fellázadt; egyesek úgy gondolják, hogy ez a velencések bujtogatására történt. (95) Az a hír járta, hogy vezetőjük a horvát Cirjék fia Gergely és Nelipic, akik hűtlenségének és vakmerőségének erővel való megfékezését a többi főnemes gyakran javasolta a tanácskozásokon. Ezt a király is helybenhagyta, mert ezeket a pártütőket sem levéllel, sem követek útján nem volt képes a hű szolgálattételre visszakényszeríteni; ezért hadat üzentek nekik, mint az állam ellenségeinek. Előnyükre szolgált, hogy Horvátországban mindenfelé sok várost és kastélyt elfoglaltak, és ezért minél lassabban haladt a dolog, annál nagyobbra nőtt a veszedelem. E hadjáratra szövetség címén csatlakozásra szólította fel Istvánt, a bosnyákok fejedelmét, akinek lányát, Erzsébetet később törvényes házassággal kötötte magához. Abessusok, mint az elején elmondtuk, régi népség voltak, akiket a görögök gyakran bossusoknak neveztek; ezeket a bolgárok Alsó-Mysiából kiszorították, átköltöztek a Felsőbe, és a Száva közelében azt a területet lakták, amelyet a bossusokról néhány betű elhagyásával Boszniának neveztek el. (100) Ezen a vidéken uralkodott tehát István, a mysusok királya, aki ez időben hatalmát Illyricumig és Macedóniáig kiterjesztette; felkéretvén e háborúra, szívesen eljött, számra, erőre nézve kiváló segítő csapatokat hozott, és a Száva folyónál egyesítette Lajossal elszánt seregét. Horvátországba benyomulva eljutottak egy településhez, amelyet Bihácsnak neveznek, és itt tábort ütöttek egy patak forrásánál, amelyet Klokocsfőnek hívnak, és miközben egy darabig itt állomásoztak, tűzzel és vassal úgy megrémítették a zendülőket, hogy valamennyien kénytelenek voltak bocsánatért jönni. Elsőként a két kiskirály jött, a pártütés kezdeményezői, Gergely és Nelipic fia Iván, akinek az apja pár nappal korábban meghalt; szépszámú nemesi csoport követte őket; kieszközölve a kegyelmet és elnyerve a békét, valamennyien letették Lajos kezébe az esküt, hogy a törvényes adót évente megfizetik, utasításait és a Magyarország iránti hűséget mindörökre megtartják. Miután ez végbement, Horvátország és Dalmácia behódolt, a király elbocsátotta őket, és a tábor feloszlott. Nem sokkal később jelentették Lajosnak, hogy Gergely megint mozgolódik Horvátországban, adott hitét megszegte, letett esküjét megtörte. Lajos bosszankodott a tartományúr hűtlenségén, és ahogy az idő szerint lehetett, újra felállította a sereget, és egy lovaskapitányt két légióval elszalasztott Horvátországba. (105) Miután ez odaért, egy rövid csatában megtörte Gergely nyakasságát, az elpártolt városokat azonnal visszafoglalta, és megszilárdította, ami a velencei mesterkedések hatására megrendült. Miután a tartomány lecsöndesedett, Gergely pedig örök engedelmességet ígért, amit esküvel is megerősített, a lovaskapitány hazajött Pannóniába, és derekas helytállásáért a királytól nem csekély dicséretet és adományt kapott.

Horvátországban rendeződvén a dolgok, nehogy a sors nyugalmat engedjen Lajosnak, Dalmáciában egy másik háború támadt a velencésekkel; ez Zára miatt tört ki, és hogy erről világosabb ismerettel szolgáljunk, a dolgot kissé távolabbról tekintjük át. A velencei évkönyvek is tanúsítják, hogy a záraiak magyar védnökség alatt szoktak élni, ám a velenceiek sokszor megszállták őket; és amikor már régóta cipelték azok igáját, Lajos uralma idején, megemlékezve a pannon szabadságról és az üdvös szövetségről, szét akarták azt törni, azt gondolva, hogy ehhez most a legjobb és leghatalmasabb támogatóra és védelmezőre találnak. Ezért a velencésektől hetedszer is elpártoltak, elkergették a velencei tisztviselőket, és valamennyien elszánt szívvel ráadták magukat a lázadásra. (110) Nyomban követeket küldtek Lajoshoz, akik által megüzenték és megígérték a királynak, hogy ha seregével bejön Dalmáciába, nemcsak a régi engedelmességet tanúsítják, hanem készséggel átadják a várost, a kikötőt és a földet, valamint minden vagyonukat. Lajos a legkevésbé sem becsülte le a záraiak buzgó hűségét, hanem elhatározta, hogy védelmükben egész erejét próbára teszi; hatalmas sereget verbuvált, mert tudta, hogy igen erős ellenféllel lesz dolga. Eközben a velenceiek értesültek Zára elpártolásáról, ingerültségükben nagy sorozást tartottak, szinte hevenyében flottát állítottak, mert azt rég megtanulták, hogy ebben az ügyben nagy gyorsaságra van szükség. A sebtében felszerelt öt háromsorost tehát Canale Péter parancsnoksága alatt elküldték Dalmáciába; ez a kis hajórajjal Zárához ment, és felvette Cornaro Márkot gyermekeivel és feleségével meg a többi velenceivel, aki a zavarodásban ott ragadt. Ezután visszament Pago-szigetre, bevonult a városba, és a lakosokat visszatartotta a hűségen, a záraiak által küldött tisztviselőket az éppen ott talált többi záraival együtt a pagóiak beleegyezésével bilincsbe verte, és azonnal Velencébe küldte. (115) Pagóba őrséget állított, a közeli szigetek körül a záraiak számos hajóját megrongálta, és köröskörül bizonytalanná tett mindent. Miután megtudta, hogy Giustiniani Márk a szárazföldi sereggel megérkezett Zárához, és a város melletti forrásnál megállapodott, ő is Zárához vitte a flottát. Giustiniani a forrásnál katonáival erődöt emeltetett, hogy ha Lajos király megérkezik, amiről tudta, hogy hamarosan bekövetkezik, ne téríthesse el őt a szárazföld felől az ostromtól. Dalmácia elöljárója a tenger, Giustiniani a száraz felől éjjel-nappal iparkodott Zára ostromával, hogy mielőtt Lajos megérkeznék, szerencsét próbáljanak; tudták ugyanis, hogy érkezése után a rendíthetetlen várost rengeteg vér nélkül nem lehet elfoglalni. Ezért a tengerről és a földről keményen támadják a falakat; a falakhoz ostromtetőket, kosokat, emelvényeket, efféle eszközöket vontatnak, a matrózok pedig közelebb húzódnak a gályákkal, és az árbocok magasságában pallókat fektetnek, amelyekről a városra törnek; mindkét részről akkora erővel folyik a verekedés, hogy csúnya vérengzés keletkezik. (120) A falaktól folyvást elűzött velenceiek elfoglalják a Damján erődöt, és miután ez megtörtént, a flotta hol lehorgonyoz, hol eltávozik, majd a korábbinál hevesebb rohammal visszatér, megtámadja a kikötőt, és naponta viaskodik a kifeszített vaslánccal, amely a kikötőt és a dokkokat oltalmazza. Megérkeznek a tanács kiküldöttei, akiket biztosoknak neveznek, mint mondják, egyikük Morosini András, másikuk Dandolo Simon; ezek még jobban sürgetik és szorgalmazzák a város elfoglalását, mert azt állítják, hogy Lajos órákon belül elképzelhetetlen sereggel itt lesz. A csata kiújul, a várost a szárazföld meg a tenger felől irgalmatlanul támadják; mindkét felet egyenlő makacsság tart megszállva, ezeket a hetedik pártütés, azokat a fenyegető végveszély tüzeli. Sokat, aki a falról a városba beugrik, nyomban széttépnek, másokat emezek szerencsétlensége visszariaszt, és hátrahúzódnak, nehogy véletlenül leessenek; végül is eddig a velencések minden erőfeszítése meghiúsult.

Aztán megérkezett Lajos százhúszezer emberrel, hogy Dalmáciát, amely magyar fennhatóság alá szokott tartozni, megszabadítsa a velencei szolgaságtól; mások azt hiszik, hogy csak húszezret hozott. (125) Érkezése másnapján akkora rohamot intézett a velenceiek által a város előtt felállított, olasz és német őrséggel meg mindenféle hadieszközzel alaposan felszerelt erődítmény ellen, hogy sokan a cölöpsánc közé bezuhanva elvesztek, azonban a hajítógépek visszavetették a magyart, Lajos nagy öldöklés után takarodót hívatott, és a támadást abbahagyta. Ezt a kastélyt a magyarok sztekátnak nevezik. Másnap megint megtámadta az erősséget; megparancsolta, hogy ugyanakkora erőfeszítéssel harcoljanak szövetségeseik felszabadításáért, mint önmagukért. A matrózok féltették a szárazföldi csapatokat, és látva az övéiket ért súlyos támadást, kiugráltak a partra, hogy a szorongatottaknak segítséget vigyenek. A király kétfelé osztotta a hadat, és a tengerészeket is visszaszorította a hajókra, a kastélyt is ostromolta. Emellett a záraiak részint a tengerészek, részint az erőd ellen állandóan rohamoztak, úgy támadták az ellenséget, ahogy a helyzet kívánta; mindkét részen sokan elestek. A polgárok bátor küzdelme még hevesebb verekedésre ösztönözte a magyarokat. A velencések kitörtek az erőd sánca mögül, és mindkét fél akkora makacssággal küzdött, hogy óriási mészárlás keletkezett; a csata estélig tartott. (130) Eközben az erőd személyzetét a kemény támadás alaposan megtizedelte, Giustiniani a flottából feltöltötte, a lehetőséghez képest megerősítette, és mert eddig kitartott, ebből még nagyobb bátorságot merített. A falakról sok embert letaszítottak, és hogy a hajóhadat el ne fogyassza, a közeli szigetekről szerzett utánpótlást, de az atyák is naponta új meg új csapatokat küldtek, hogy a kimerült hadsereget megsegítsék. Állandóan az lebegett a szeme előtt, hogy ha az elveszett Zárát nem szerzi vissza, a még meglevő tengermelléki városokat hamarosan elveszíti; Lajos viszont arra gondolt, hogy ha most a velencéseknek enged, valamennyi dalmát elveszti a felszabadulás reményét, és örökös szolgaságba süllyed. Ezért elhatározta, hogy újra meg újra a végsőkig megfeszíti az erejét; másnap kivezette a sereget a táborból, és ismét megtámadta a kastélyt, aztán minden módon nekifeküdt az ostromnak, és megparancsolta, hogy ne engedjenek, hanem halálig verekedjenek, míg az ellenséges erődítményt el nem foglalják, és gondoskodott az állandó utánpótlásról, hogy bár a csata éjszakáig tartson is, a segítség hosszú sora ne fogyatkozhasson meg; aztán megadatta a csatajelet, és habozás nélkül nekimentek a sáncnak. Az ellenfél igyekezett őket kopjával, kővel, mindenféle hadiszerszámmal lekergetni, a felfelé igyekvőkre sokszor olvasztott szurkot, ként, tüzet, más effélét zúdítottak alá, sokra rátapadt a forró ragacs, és lángolva verekedett az ellenféllel. (135) Többen fölkapaszkodtak a sáncra, a töltésre, az ellenséges kardok között próbáltak behatolni, és siker nélkül estek el a cölöpök között; a király parancsára többször kiegészült a hadsor, és az ostrom makacsul megújult; a várvédők bekeríttetvén, nem tudtak kitörni, és így a szükség akaratuk ellenére is arra kényszerítette őket, hogy nagy bátorsággal küzdjenek; éjszakáig megszakítás nélkül csatáztak. Lajos sajnálta övéi veszteségét, és bár az éjszaka késztette a csata félbeszakítására, mégis megkönnyebbüléssel hívta vissza légióit az ostromtól. Nagyon bosszantotta, hogy erőfeszítése és iparkodása meghiúsult, de lovasainak épségét is figyelembe kellett vennie; arra gondolt, hogy hosszú ostrommal kimeríti az erődöt, ebben azonban akadályozta, hogy hatalmas serege az élelemhiány miatt nem tartózkodhatott sokáig Zára környékén, rövid ostrommal viszont nem bírta kiszorítani onnan az ellenfelet. Végül úgy döntött, hogy engednie kell a kényszernek, ezért a várost megerősítette őrséggel és felszereléssel, ő maga még egy meghiúsult roham végrehajtása után nagy veszteséggel elvonult Zára környékéről, arra gondolva, hogy más módon távolítja el onnan az ellenséget.

A velenceiek évkönyvei azt mondják, hogy a király kikapott és elmenekült onnan, ami azonban a történeti igazságtól igen messze áll, mivel nem szorgos kutatómunka, hanem elfogultság alapján nyilatkoznak így. (140) Ki hinné el egykönnyen, hogy legyengült kevesek elkergettek volna egy mérhetetlen, hatalmas erejű és a halálra elszánt tömeget? Ezek hozzáteszik, hogy Lajos veresége és szökése után a rothadó hullák bűzéből a velencei táborban pestisjárvány tört a katonákra, újrakezdték az ostromot, melynek során nem féltek a fáradságtól és a virrasztástól, áttörték a kikötő előtt kihúzott láncot, a záraiak pedig csalódva a segítségben, saját erejük kimerülvén, Giustinianitól engedélyt kértek arra, hogy követeket küldjenek Velencébe, akik bocsánatot nyerve a várost átadják az atyáknak, és ezt nehézség nélkül kieszközölték tőle. Ezek végül kegyelmet kaptak, a várost átengedték Giustinianinak, aki mihelyt velencei uralom alá vette azt, a hetedik zendülést szervező záraiakat messzire száműzte hazájukból, a többieknek elengedte a büntetést, és egy darabig ő állt a város és Dalmácia élén. A magyar évkönyvek, amelyek nem térnek el a pőre igazságtól, másképp adják elő a történteket, mint ezek; nem tagadják, hogy Lajos övéi és ellenfelei óriási vesztesége után eredmény nélkül tért vissza Pannóniába, és ebben a háborúban elesett többek között a Tótok nemzetségéből született Lőrinc fia Bertalan meg a teuton Haschendorfer, két lovaskapitány. Hozzáteszik, hogy a velencések folytatták az ostromot, és egyes polgárok árulása folytán megadás útján megszerezték a várost, számos polgár és nemes ellen embertelenül dühöngtek, a zendülés több szerzőjét különféle kínzásokkal büntették, sokat örökre száműztek, férfiak és asszonyok nagy tömegét börtönözték be, nemre és korra való tekintet nélkül kegyetlenkedtek, egyesek éhen vesztek, mások hosszú fogságot szenvedtek. Hogy melyik esik közelebb az igazsághoz, senki sem tudja jobban, mint a záraiak.

(145) Hogy Lajos királynak milyen fáradságos volt az élete, megállapítható abból, hogy uralkodásának megkezdése után egy évet sem töltött nyugalomban. A dalmát után nápolyi háború támadt, amelynek oka András király veszte volt. András apuliai királyt ugyanis uralmának harmadik évében a királyi hatalomra áhítozó összeesküvő rokonság felesége, Johanna egyetértésével Aversában selyemkötéllel aljasul megfojtotta. E merénylet kiagyalójának Catanzarói Konrádot, hóhérnak Sancia vitézt mondják. András rokona, Novello gróf pedig, aki a király gyalázatos halálán felháborodott, hogy a hitvány királygyilkosok ne ússzák meg büntetlenül, egy hevenyészett csapattal elfogta őket. (150) Amikor a bűntettről tudomást szerzett, úgy döntött, hogy nem kevésbé kegyetlenül bünteti meg őket, mint ahogy azok eljártak, hogy egyidejűleg álljon bosszút fejedelmének méltatlan végzetéért, és e szigorúsággal a többiek vakmerőségét is visszariassza a szörnyű bűntettektől. És megparancsolta, hogy grófságának minden faluján hordozzák körül a királygyilkosokat, tüzes fogókkal szaggassák őket cafatokra, és végül négyeljék fel. András szörnyű halálát a sebes hír sokkal gyorsabban megvitte Pannóniába, mint a futárok; a szóbeszédnek nemigen adtak hitelt. A küldöncök szavára mindenki lelkét összetörte a fájdalom, elsősorban Lajos volt az, aki mint hihetetlenül kegyes és szerető szülő, nem talált mértéket a búbánatban; úgy vélték, hogy e tettet nem követhették el Johanna tudta nélkül, és ezt mindenkinél inkább hangoztatta a királyné, aki menye aljasságát és vakmerőségét kiismerve azóta is féltette a fiát; egész Pannónia önként tartott emiatt siratást és hosszú gyászt. (155) Pár nap múlva meghozták Lajosnak Johanna levelét, amelyben minden gyanú alól mentegette magát, azt mondta, hogy nem tudott a gyalázatos bűntettről, szomorúságot mímelt, és annak mélységét hangoztatta. Hozzáment másik unokatestvéréhez, a tarantói herceghez, annak a Fülöpnek a fiához, akiről elmondtuk, hogy Róbert király fivére volt. Ezt Lajosnak nevezték, és uralomvágytól hajszolva ugyanúgy összeesküdött András meggyilkolására, mint Johanna, akit aztán feleségül vett. Azt mondják, Lajos ilyesfélét válaszolt neki: A segítségnyújtás elmaradása, a királyi hatalom nagyravágyó megragadása, a bosszú elmulasztása és az utólagos mentegetőzés azt bizonyítja, hogy tudtál férjed meggyilkolásáról, és annak részese voltál, ámde az aljas bűntettért járó világi és mennyei büntetést senki sem kerüli el. Az itáliaiak felháborodtak a király halálán, és Johannát, akinek ezt a legkevésbé lett volna szabad megtennie, mindannyian meggyűlölték. (160) Csodálkoztak is azon, hogy a minden bölcsességben és a legkiválóbb tudományok ismeretében jeleskedő Róbert király, azon idők egyedülálló ékessége után ilyen alávaló unoka maradt. Valamennyien bosszúért kiáltottak az ártatlan és derék fejedelem haláláért, követelték a hadüzenetet, és hirdették, hogy e szörnyű gazságot egész Itáliának kötelessége megtorolni; Lajos királyt be kell hívni Pannóniából bosszúállásra. Itáliából számos főúr és tartományúr írt neki, kérve, hogy egész seregével keljen át Apuliába, foglalja el a neki járó királyságot, ne engedje, hogy azt az aljas bűnözők jogtalanul bitorolják, ők Itáliában sohasem fognak hiányozni mellőle segítséggel, ellátmánnyal, pénzzel, segédcsapatokkal. Lajost ugyan e sok levél is serkentette, mindazáltal a testvéréért való bosszúállás vágya önmagától is ingerelte erre a hadjáratra. De nem vesztette el az óvatosságát, és az apuliaiak véleményének kipuhatolására gondolva, elküldte Tót Lőrinc fiát, Miklóst, akit később Kontnak neveztek el, hogy tapasztalja ki a főemberek és hatalmasok hajlandóságát, vizsgálja meg az emberek szándékát, hogy megtudhassa, mit kell mondania és tennie; (165) tartson tanácsot az idővel, a helyzettel, a személyekkel, akit lehet, állítsa Lajos pártjára, ereje szerint fordítsa ide a hercegek jóindulatát, alakítson ki elegendő egyetértést a hatalmasságok között, és iparkodjék, buzgólkodjék. Ez elmegy az akkortájban jeles Aquilába; itt találja Lallót, András király egykor serény szolgáját, aki az Újváros elöljárója, amit joggal mondhatunk városbírónak. Becsületes és hű embert találva benne, érzelmeit kipuhatolja, és apránként feltárulkozik előtte, ismerteti vele megbízatását, és rendben elbeszéli, mit szándékozik tenni. Mivel Aquila a marsok, a praecutinusok, a samniumiak, továbbá az apuliaiak és campaniaiak fölött áll, és ezért jelentékeny hatalommal rendelkezik, kéri és biztatja, hogy a kedvező lehetőségekkel rendelkező várost állítsa Pannónia királya, Lajos oldalára, ösztönözzön erre másokat is, hogy azok az aquilaiak példájára és a szerencsétlen András fölötti szánakozásukban szövetkezzenek össze azokkal, akikről beszéltünk. Aztán a történtekről rendben beszámol Lajosnak.

Mialatt Itáliában ezek titkon zajlanak, a király napról napra gyűjti a hadat, mindenhonnan összehívja a segédcsapatokat, és nem hanyagol el semmit, ami a háborúra szükséges. (170) Miután összegyűjt tizennyolc légiót és igen erős lovasságot, az Adriai-öblöt megkerülve az isztriaiakon és a friulánokon át Itáliába vonul. Oda benyomulván, a falvakban és városokban tisztelettel fogadják; a köz- és főnemesek versengenek a szolgálatkészségben. Midőn a Venetóba behatol, mindenki ingyen szállásolja el; az Alpokon inneni Galliának majdnem az összes egyeduralkodója a fejedelem üdvözlésére siet, sokan követek útján teszik tiszteletüket. Visconti Lucchino, Scaliger Mastino, Gonzaga Fülöp, Carrara Albertin, Este Opizo, a ravennai Polenta Guidó, mely tartományurakat a pápa, aki akkor Avignonban lakott, helytartói minőségükben nem sokkal ezelőtt erősített meg az uraságban, teljesítik a vendéglátás kötelességét. Amikor pedig Flaminiába érkezett, nagy lovassággal elébe sietett Malatesta Galeotto a testvéreivel; azt mondják, társuk volt a forli Ferenc és a faenzai Manfredi János. (175) Apicenói területen az urbinói Ferentinói Antal, a fabrianói Clavello Allegretto, a matelicai Bulgaritius, Sanseverino Ismeducius, Varano Gentilis, Milonei Mihály, a cingoli Pangonus, picenói tartományurak, a tőlük telhető szívélyességgel, élelemmel, adományokkal segítették a királyt. Közülük sokan egészen Nápolyig tisztes kísérettel követték őt, úgy tudják, hogy ezek élén Ordelaffi Ferenc és Gonzaga Fülöp állt számos picenói és praecutinus nemessel. Amikor a Tronto folyóhoz jutottak, az ascoliak fogadták tisztelettel és mindenben a legnagyobb szolgálatkészséggel. Az ország határát elérve Teramót, Adriát, Chietit, a penneieket messzemenően engedelmesnek találta, és ezek minden utasítását buzgón teljesítették.

Elsőként a sulmonaiakat látta ellenszegülni, akit nyíltan Johanna pártját követték, és az általa odahelyezett őrség segítségével szembe merészeltek szállni a magyarokkal; a király szoros ostromgyűrűvel vette körül a várost, hogy ezzel biztosítsa a jövőbeli győzelmet. (180) Petrarcánk ostromlott barátainak a néptribuntól segítséget ígért, és egy levélben, amelyet a sulmonai Barbatóhoz írt, akinek a kedvéért a tribunus segítségét ajánlotta, megmondja, hogy Lajos elfogta őket. Az új tribunus emlékezetre méltó tettéről bővebben kell szólnunk. A rómaiakat hatodik Kelemen pápa igazgatta a nemesség soraiból az ő nevében állított szenátorok révén. A szenátori hatalmat öt éven át gyakorló Colonna István, továbbá Orsini Rajnald és Colonna Jordán meg Péter után Lőrinc fia Miklós római polgár és közjegyző magasztos lelkületétől vezettetve és nagy népszerűségére támaszkodva zendülést keltett, megtámadta a Capitoliumot, elkergette a szenátorokat, és Rómának visszaszerezte ősi szabadságát. E hőstettel annyira a saját akarata alá édesgette a római népet, hogy kedve szerint vezette és kormányozta. Azt mondják, titulusában ily szerénységgel élt: Miklós, a szabadság, a béke és igazság szigorú és kegyes tribunusa, a szent római köztársaság nemes szabadítója. (185) Itália többi népe annyira csodálta ezt a férfit, hogy kevesen akadtak, akik ne várták volna tőle a legnagyobb tettek végrehajtását, sőt, abban bíztak, hogy Róma városának visszaadja régi tekintélyét. Itália többi fejedelme és tartományura, a római nép hajdani hatalmát és birodalmát visszakívánva, versengve küldte hozzá a követeket, akik révén áldásos kezdeményezésekre ösztönözték, támogatást ajánlottak, és készséggel felkínálták minden vagyonukat és erejüket a római köztársaság helyreállítására; sőt, azt beszélik, hogy erre a hírre a római nép külső tartományai is mind örömmel ujjongtak fel. A római szabadságnak ez a védnöke, anélkül hogy a pápa vagy a rómaiak erővel elüldözték volna, a hetedik hónapban a városból titkon, álruhában elment Csehországba Luxemburgi Károly választott császárhoz, hogy szövetséget kössön vele, ez azonban, mint a történtek mutatják, kicsinyes lélekkel a tribunust megkötözte, és elküldte ajándékba a pápának.

Sulmona elfoglalása után Lajos átkelt az Appenninek hegyein, és az egész országot könnyűszerrel hatalmába vette. Johanna megijedt az ellenség jövetelétől, és Nápolyban őrséget állítva otthagyta azt a férjével, Tarantói Lajossal együtt, és – mint mondják – három gályával elhajózott Avignonba, a narbonne-i Galliába. (190) Az ország védelmének élére állította a durazzói herceget, a gravinai gróf fiát, akiről azt tartják, hogy Róbert király fivére volt; amikor ez meghallotta, hogy a magyar egyenesen Nápoly felé tart, összes csapatával és egész lovasságával azonnal odasietett, nehogy a főváros és a királyi palota elfoglalása után az ellenség a többit is könnyen megszerezze. Amikor a király ideért, egy kényszeredetten ellenálló várost talált, bejáratát a herceg elállta, akit a szükségesnél makacsabbnak és ellenségesebbnek ismert meg, ezért az ellenállásra merészkedőt megrohanta, benyomult a városba, az egész őrséggel együtt nyomban elfogta, és a foglyot halálbüntetéssel sújtotta, a többieknek megkegyelmezett. Az előkelők és a nápolyi nép nagy tetszéssel fogadta, sőt, kivétel nélkül mindenki Szicília és Jeruzsálem királyaként köszöntötte. Aztán vizsgálatot rendelt el a királygyilkosok fölött. Sokat állítottak elő, kik közül emlékezetre leginkább méltó először is Durazzo hercege és két fivére, Lajos meg Róbert, továbbá Lajos tarantói herceg és unokaöccse, Fülöp. Durazzo hercegét Aversában, abban a várban, ahol Andrást kötéllel meggyilkolták volt, a király parancsára mint a királygyilkosság főkolomposát az állami hóhér kivégezte. (195) Az András király fiaként emlegetett gyermek Károly kíséretéből való többi uraságot, mivel a gaztettet nem akadályozta meg, a felségsértés bűnének elkövetőit nem nyomozta ki, ahogy illő és kötelező lett volna, a bűnösöket halállal sújtani elmulasztotta, mint a szörnyű cselekedetbe bevatottat testőrség kíséretében őrizet végett elszállították Magyarországra. A foglyokat felügyelet mellett a visegrádi várban tartották bőséggel és tisztelettel, nem másképp, mint ahogy a királyi rokonság megkívánta, mely fenyítésben Lajos király nem mindennapi jószívűsége dicsérhető, hiszen kevesek vérével megengesztelődve a királygyilkosság többi részesével emberségesen és szelíden bánt.

Ezenközben az egész földkerekségen és elsősorban Itáliában mindenfelé kegyetlen pestisjárvány dühöngött, nem látszott enyhülés, és a kór szeszélye oly irgalmatlanul tombolt minden nemzet között, mintha az emberi nemet az isten haragja ezzel a legújabb fertővel ki akarná irtani. Ezért Lajos, hogy a közjóról gondoskodjék, megbízható magyar lovasságot hagyott hátra Apuliában, szükség szerint mindenhova őrséget rendelt, és az ország meghódítása után, hogy a szörnyű pestis elől kitérjen, a többi csapattal az érkezése utáni harmadik hónapban visszatért Magyarországra. Azt mondják az évkönyvek, hogy a sereg élére állította László fiát, a hadi tapasztalatban és vitézségben kiváló István erdélyi vajdát, átadta neki a főhatalmat, Nápoly városba pedig erős őrséggel a teuton Volfardot helyezte be.

(200) Nagyjából ugyanezen időben halt meg Visconti Lucchino, és az uralmat fivére, a város nagy bölcsességű, páratlan becsületességű érseke, János vette át. Továbbá a genovaiak és a velenceiek súlyos tengeri háborút vívtak, és kölcsönösen károsították egymást. Valamivel korábban, kilencedik Gergely idején, a genovaiak olyan szerencsével ütköztek meg a velenceiekkel, hogy az ő akaratuk ellenére senki sem merészkedett hajózni az egész tengeren; a szerencse fordulása szerint hol a velenceiek, hol a genovaiak kerekedtek fölül. Petrarca elmondja, hogy az a néptribun, akiről az imént beszéltünk, Avignonban Kelemennél őszintén bevallotta, hogy fel akarta szabadítani a várost, és bár a pápa kegyét keresők közül sokan úgy vélekedtek, hogy örökös rabsággal, néhányan, hogy halállal kellene sújtani, azonban költő hírére való tekintettel enyhébb végzéssel tömlöcre ítélték. De térjünk vissza a tárgyhoz.

Miután Lajos király Magyarországra visszajött, Johanna pártja azonnal lázadást keltett Nápolyban. A nápolyi és a campaniai előkelőségek összeesküdtek, hogy a nápolyi vár kapitányát, akiről elmondtuk, hogy Volfardnak hívták, kergessék el, és a visszaszerzett várat adják vissza Johannának meg a szeretőjének. (205) A szerencse eleinte nem kevéssé kedvezett az összeesküvőknek, Volfardot elűzték, és ő elment az ország helytartójához, Istvánhoz. A nápolyiak és a campaniaiak valamennyien összegyülekeztek Aversa és Nápoly között; azt hitték, hogy a két város közé szinte beszorított magyart könnyűszerrel legyőzhetik. A magyarból nem hiányzott a bátorság, hogy az összeesküvők vakmerőségét megtörje, és mindkettő ellen felvonultatta a sereget; véres ütközet kezdődött. Az előkelők nem engedtek, hanem keményen ellenálltak, az első összecsapásban mindkét részről sokan elestek, és eleinte egyenlő szerencsével verekedtek. A magyarokat tüzelte a nagy pimaszság és a hitszegés fölötti méltatlankodás, és elhatározták, hogy vagy győznek, vagy meghalnak; nagy bátran megújították, felfokozták a harcot, és ezután az olasz főurak közül többen elestek, a többiek lassanként hátrálni kezdtek. (210) A magyarok valamivel keményebb nekirugaszkodására nyíltan megfutottak, az előkelők, nemesek, országnagyok közül sokan fogságba estek. A lázadást kezdeményező nápolyiakkal szemben nagyon kíméletlenül léptek fel; kastélyaikat feldúlták, és tekintélyes zsákmányt találtak bennük; a szerzeményből a sereg igencsak megszedte magát, mert hiszen az összeesküvőket sok kiskirály és dúsgazdag ember követte; nagy volt a foglyok száma is, akik súlyos pénzen váltották ki magukat. E győzelem eredményeképpen a köznép és a főnemesség köréből sokan, akik addig ingadoztak, maguktól a magyarok pártjára szegődtek, és nyíltan elátkozták Johanna uraságát és tettét. A jól végzett munka hamar lecsendesítette az országot. Említik, hogy ráadásul István néhány nappal korábban Cornetónál elfogta Verner herceget ötszáz lovasával együtt. (215) Ugyanis ő állt Tarantói Lajos csapatainak az élén, és azért érkezett, hogy Johanna királynő megsegítésére fellázítsa a népeket; az ellenfelek bátorságát e reményük ellenére történt események alaposan megrendítették.

A megbízható István vajda azokban a csatákban is hasonló sikert aratott, amelyeket valamivel később vívott, amikor tudniillik Tarantói Lajos pártja felújította a háborút, és nem kisebb veszedelmet kellett vállalnia; mert annak jókora serege Nápolyhoz vonult, hogy Istvánt kiűzze a királyi várból és a várost visszafoglalja, mert úgy gondolta, hogy ha azt megszerzi, az ellenségnek befellegzik, ezért a falak előtt a városért és az országért kellett küzdeni. Lajos és Johanna serege számra sokkal nagyobb volt, emez erőben és hűségben kiválóbb; a kitűzött napon mindkettő kivezette a hadsorokat, és nem sebtében, hanem megfontoltan kezdtek az ütközethez. Zászlót bontva egyenlő hévvel csaptak össze, és egy ideig egyforma erővel csatáztak, sokan hullottak el azok közül, akik nem alacsony sorsot viseltek; az öldöklés megindulása mindkettőt egyformán harcra ingerelte; az ádáz gyűlölet makacs verekedésre ösztökélte őket. (220) A taljánok nagyon nehezen tűrték, hogy idegeneknek engedelmeskedjenek, pláne a magyaroknak, akiknek műveletlenségét megvetették. Ezek viszont állhatatosan törekedtek András vesztének megtorlására, kitartóan az őket illető ország megtartására, és inkább meghalni akartak, mint engedni az ellenszenves nációnak. Amikor már hosszan verekedtek és sokan elestek, végül is az olaszok meghátráltak, és nyílt futásnak eredtek, az üldöző magyarok hátulról öldösték, kapdosták őket; egy jelentős rész már előre elszaladt és megmenekült; a mágnások és a tartományurak közül sokan fogságba estek, akikre nagy váltságdíjat szabtak ki. A diadal után István azokra a városokra és helységekre vezette a tábort, amelyek Tarantói Lajost támogatták, és a háborúban élelmet meg segítséget küldtek neki, sokat elfoglalt megadás útján, néhányat erővel kényszerített az engedelmességre, a lázadás többi részvevőjét szigorúan megbüntette; ezzel a példaadással a többieket visszarettentette a hűtlenségtől, és mindenütt mindenki engedelmeskedett a magyarnak. Az olaszok visszaadták a kölcsönt a barbárnak, tudniillik – ha évkönyveiknek adhatunk valami hitelt – úgy gondolták, hogy akit a magyarok közül elkapnak, megnyúzzák, vagy más roppant súlyos büntetéssel sújtják. (225) Tehát mindketten úgy vélekedtek, hogy az országot nem tisztességes háborúval, hanem kegyetlen kínzással és vadsággal szerzik meg. István cselekedeteiről a Lajos király által adományozott privilégiumok tanúskodnak, ezek között elsősorban azoknak a kastélyoknak az odaadományozása, amelyek, mint mondják, a Dráva meg a Mura között állnak, az egyiket Stridónak, a másikat Csáktornyának hívták; azt mondják, hogy a király Itáliában viselt derék dolgaiért számos mezővárossal és faluval is megajándékozta.

Johanna királynő és Tarantói Lajos, akit férjének vagy szeretőjének mondhatunk, hiszen igazság szerint a kettő között nincs nagy különbség, meghallva, hogy a pannonok megtartották Apulia királyságát, összeszedték a bátorságukat, mert nem akartak oly színben feltűnni, mintha tunyaságból lemondanának e tekintélyes birodalomról, ezért a narbonne-i tartományból és Avignonból, ahova – mint elmondtuk – rögtön az elején menekültek, népes sereggel visszajöttek Itáliába, tehetségük szerint zaklatták a pápát, és igyekeztek a saját oldalukra vonni. Amikor István megtudta, hogy ezek Calabria felé közelednek, amire a nép hangulatváltozásából nem volt nehéz rájönni, rögtön futárokat menesztett Lajoshoz Magyarországra, és ezek révén jelentette Johanna visszatértét és az ország veszedelmét, figyelmeztette, hogy királyt a királyságból király nélkül nem lehet egykönnyen kiűzni. Lajos felpattant a fenyegető veszélyre, még össze sem gyűjtötte a sereget, amelyet maga után rendelt, amikor nagy főnemesi sokasággal már vissza is sietett Itáliába. (230) A mágnások és főpapok rendjéből elsősorban Gilétfi Miklós akkori nádort említik, fiait, Jánost és Domonkost, fivérét, Jánost, ugyancsak Gilét szülöttét, aztán Miklóst, aki Tót Lőrincnek volt a fia, és akit két testvére, Lukács és Bertalan követett, ezeken kívül Bebek fiait, Istvánt és Györgyöt, Szécsi Miklóst, Tamás vajda fiát, Kónyát, és Andrást, a másik úgynevezett vajdát, fivéreivel együtt, továbbá László fiait, Miklóst, Pált és Mihályt. Hasonlóképpen szolgálatot teljesítettek a főpapok, Miklós zágrábi püspök, akit Aversában szenteltek volt püspökké, István, a budai bazilika főpapja, testvére, a roppant erejű János, Kanizsai Lőrinc fia. Mindezek a király nyomában átkeltek az Adriai-öblön, és elmentek Apuliába. A király elfoglalta Siponto kikötőjét, bevonult a magát önként felkínáló városba, ahol megpihent, majd másnap erővel visszavette Teano és Barletta városkákat. Nyomban megtámadta Barit, amelyet néhány napos ostrom után bevett, megszállt a várban, és kifizette a zsoldot a teuton századoknak, amelyek parancsnoka Volfard testvére, Konrád volt. Aztán megjött Magyarországról a többi egység, melyek megérkezése a királyi tábort napról napra jobban feltöltötte. (235) Mivel Bariban teuton és magyar katonák tanyáztak, nemsokára komoly zendülés támadt közöttük; ennek a teutonok voltak az okai, akik eredendő ellenszenvtől vezettetve isteni és emberi törvény ellenére aljasul összeesküdtek a király ellen. Egy megbeszélt napon tervük szerint fegyvert ragadtak, hogy a királyt megölve, a pannonokat elkergetve kipusztítsák a várost, és azoktól elragadjanak minden zsákmányt. Felzendülnek, és mindannyian fegyverre kapnak. A magyarok elfoglalják a piacokat, a tereket, az útkereszteződéseket, mindenfelé kifeszített láncokkal záriak el az utcákat, és így a bekerített teutonok nyomorultan elesnek, a többiek fogságba jutnak, és ha egy kaput meg nem szálltak volna, amelyen át megfuthatnak, egy szálig odavesznének. Akik kiszöktek innen, nehogy a mezőkön szanaszét leöldössék őket, azzal a kikötéssel nyertek bocsánatot a királytól, hogy semmiképpen sem szolgálnak az ellenfél parancsnoksága alatt, hanem azonnal kivonulnak Itáliából, és a kiszabott feltételt esküvel fogadták el; közülük néhány ártatlant Lajos visszafogadott a korábbi szolgálatba.

Amikor a király megállapította, hogy a tábor már eléggé felduzzadt, továbbvonulva a Cannae mellett fekvő Canosához vezette a sereget, mert hallotta, hogy az elpártolt az oldaláról. (240) Ezt a helyet ugyanolyan szerencsétlennek tartják Lajos számára, mint amilyen a rómaiaknak volt, ugyanis miközben az ostromlott várost bevették, az odatámasztott létrára szinte az elsők között felfelé nyomakodó királyt a kőzápor lesodorta és összetörte, úgyhogy majdnem halálra zúzta magát, és ha a testőrkülönítmény nem siet a segítségére, és meg nem szabadítja a városlakók fenyegetésétől, Lajos úrnak e napon bizony vége lett volna, miért is a katonák meg a kapitányok alaposan megszidták, hogy magával mit sem törődve életét meggondolatlanul veszélyeztette. A sereg innen elvonulva Lucera felé haladtában több kisvárost visszaállított a hűségre. Ahogy Lucerába érkezett, falaitól megfosztott és ezért készséggel engedelmeskedő várost talált. Szemben, a harmadik mérföldkőnél egy természet és emberkéz által alaposan megerődített vár állt, amelyet a tarantói herceg helyőrsége védelmezett. Mialatt a király pár napig a városban időzött, a Lászlótól született Miklós és Pál a környék felderítése közben körülbelül százötven ellenséges lovasba botlott; mindketten restelltek meghátrálni a másik előtt, ezért hirtelenében ádáz összecsapás kerekedett; miután az ellenség tisztjei közül néhányan az első rohamban elestek, a többieknek inukba szállt a bátorság, és önként megadták magukat a magyarnak. (245) Miklós hátrakötözött kézzel vezette őket a királyhoz; az pedig megparancsolta, hogy az isteni Ferenc kollégiumában fogadják és traktálják meg őket bőségesen, majd másnap katonai szokás szerint elvette a fegyverüket, és mind eleresztette. Ezután Salernóhoz ment a tábor, amely néhány napi ostromra megadta magát; a környező városkákat is visszafoglalták. A sikeres győzelmi sorozat a királyt Nápoly megtámadására késztette. A Vezúvhoz vonult, a várossal szomszédos helységeket elfoglalta, és mindenhonnan kiűzte az odaállított gall őrséget. Majd elvonult Aversához, melyet akkor még nem vett körül fal, csak sánc meg erős töltés, és mert ez ellenségesnek mutatkozott, kemény ostrom alá fogta. A támadás vezetésével Istvánt, az úgynevezett vajdát elmozdítva, a bátorságban és eszességben kitűnő Kont Miklóst bízta meg; ez a sokak által helytelenített intézkedés Istvánt nagyon elkeserítette, mert eléggé rosszul esett neki, hogy ő, aki derék tettei fejében nap mint nap jogosan remélte méltóságának gyarapodását, a saját és a többiek várakozása ellenére ez utódállítás folytán kisebbséget szenved; (250) Lajos előrehaladását ez igencsak hátráltatta. Aversa körülzárása és az ostromhoz használatos hajítógépek felkészítése után másnap három órakor megindult a támadás. Lajosnak szokása volt, hogy a háborúban ugyanúgy szolgáljon közvitézként, mint hadvezérként, és noha az iménti veszedelem óvatosabbá tehette volna, amikor megkezdődött annak a városnak az ostroma, amely öccsének méltatlanul elszenvedett halálára emlékeztette, annak bukására gondolva feldühödött, és kockázatos verekedésbe bocsátkozott, úgyhogy belevetette magát a nyílzáporba, és a lábát egy vesszőtől súlyosan sebesítve húzta vissza; azonnal orvosi segítséget kapott, amely azonban nyilvánvaló isteni oltalom nélkül mit sem használt volna. Az ostrom a harmadik hónapra húzódott át, miközben a városbeliek és az őrkatonák éjjel-nappal sűrűn intéztek kirohanásokat; mindkét részről sokan hullottak el; a város elfoglalásának nehézségét az élelem és egyéb dolog hiánya oldotta meg, amely váratlanul keletkezett odabent. (255) Pignataro Jakab, a város és az erődített vár kapitánya titokban tárgyalt Lajossal, és megígérte, hogy ha katonáival és a felszereléssel sértetlenül elvonulhat, a várat a várossal együtt átadja. A király, hogy ellenfelével, akit végszükségre juttatott, szelíden bánjon, szívesen engedett; másnap a sereggel bevonult a városba, és egyúttal birtokba vette a várat, az ellenfélnek biztosította a megígért bántatlanságot. Lajos Andrásnak gyásszertartást és halotti játékokat rendezett, a katonák közé pénzt szórt, a kapitányok és az érdemes lovagok iránt különös nagylelkűséget mutatott, közülük sokat magyarországi birtokkal, mezővárossal, faluval adományozott meg fényesen; az adományok nagyságát a számukra kiállított kiváltságlevelek tanúsítják. Lajos ezután néhány napig lába gyógyítása végett a várban pihent, mely nyugalom közben, nehogy túlságosan henyélni lássék, naponta kihallgatta a kérvénymestereket, okleveleket írt alá, tisztségekről rendelkezett, másodnaponként ítélkezett, és senki számára sem nehezítette meg a bejutást. Ahogy a lába meggyógyult, Lackfi Andrást, az úgynevezett vajdát kinevezte a lovasság teljhatalmú parancsnokává és az ország helytartójává, hogy a nagy tapasztalatú, hadban erős és megfontolt férfiút meg ne fossza az őt megillető rangtól. (260) Druget Miklóst, Vilmos nádor fivérét, Salerno, ennek öccsét, a hadászatban jártas keresztes vitézt, Vrána főpapját Aversa élére állította, ez azonban később Johanna ajándékaitól és ígéreteitől megrontva nem törődött a hűtlenség gyalázatával, hanem a várost a várral együtt átadta a királynőnek.

A tisztségek és egyéb, nagy fontosságúnak számító ügyek elintézése után, mivel Itáliában mindenfelé súlyos dögvész pusztított, és küszöbön állt a jubileumi év, amelynek alkalmából a bűnbánók könnyen találnak Rómában bűneikre bocsánatot és lelkűknek tisztulást, a nagyon jámbor és mélyen vallásos király az emberi üdvözülésnek eme nagyszerű alkalmát semmiképpen sem akarta elszalasztani, hanem elhatározta, hogy ellátogat Rómába, és azután visszatér Magyarországra. Szándékát a többi magyar főúr is helyeselte, tudniillik ezek, amilyen nehezen fogadták el az igaz hitet, olyan állhatatosan tartják és ápolják azt. Acampaniai földön utazott keresztül a legpompásabb lovas kísérettel, fölkereste Capuát, elhaladt Montecassino falai alatt, amelyeket nemrégiben földrengés rontott le. Amikor híre futott, hogy közeledik a városhoz, a város tribunusa, akiről valamivel feljebb szóltunk (ez időben ugyanis a pápa Avignonban székelt), hogy a nagy uralkodónak megadja az illő tiszteletet, a tisztviselői karral és az egész nemességgel együtt páratlan készülettel elébe sietett a tizedik mérföldkőhöz, ahol körülbelül négyszáz, látványosan egyforma bíborba öltözött tanácsnok, bíborszegélyű tógások számlálhatatlan sokasága és a római régiséget pontosan felidéző tógás nép jelent meg. (265) Úgy vélekednek, hogy a tribunus nem oktalanul cselekedett így, hanem részint azért, hogy a ragyogó és hatalmas királyt méltósága szerint fogadja, részint pedig, hogy a kitüntető vendéglátással kivívja Lajos háláját, minek segítségével szövetségre és egyezségre léphet vele, hogy támogatásával könnyebben megoltalmazza Róma város függetlenségét. A kövezett utcákat bámulatra méltóan felvirágozták és feldíszítették, és a tiszteletadásból semmi sem maradt el. Hát a néptribun, a szabadság bajnoka, ilyen nagyszerű pompával fogadta a királyt. Ő e napon oly kedves volt a római néphez, hogy szinte mindenkinek hagyta, hogy megfogja, megölelje, nem király, hanem közember módjára nyájasan magához engedett mindenkit, aki elébe lépett. Amikor Rómába bevonult, mindenki megcsodálta a szeretetre méltó, közkedvelt fejedelmet, mindenhol szerencsekívánatokkal üdvözölték, a keresztény társadalom védelmezőjének, a legkegyesebb atyának nevezték, őt mondták Itália királyának, a keresztény vallás egyetlen oltalmának, fohászkodva kérték fel a római szabadság megmentésére, megvédésére; a római nép nem úgy bocsátotta be a városba, mint külföldi uralkodót, hanem ujjongva, kitörő tetszéssel és örömmel, mint római császárt. Ahogy bevezették a pápai palotába, hogy illendően fogadják, a néptribun és az összes szenátor felkérte, hogy fogadja el a római köztársaság főségét és védnökségét, amit azonban határozottan visszautasított, hogy ne sértse meg a római egyház tekintélyét. (270) Azt mondják, a főpap sem illette kisebb megbecsüléssel; a tribunus a szenátori renddel együtt naponta tiszteletét tette. Amikor népes és bőséges lakomára invitálták, nehezen állt kötélnek, nehogy a szentséges szemlélődés tervétől eltérítsék; az apostolok bazilikáját többször felkereste gyalog, Péter egyházában a főoltár előtt naponta részt vett a szent misén. Mindennap meghatottan szemlélte az üdvözítő izzadságával nyomott képmást, miközben a többi hívő őt nézte; meglátogatta az üdvözítő oltárát, és a pápai engedély szerint minden bűne alól feloldozást nyerve négyezer aranyat ajánlott fel az oltár részére; más ajándékokat is hagyott ott, és azt mondják, egy bazilikát sem felejtett ki. A városból elindulva Umbrián és Flaminián át utazott, és mindenütt hasonló nagyrabecsüléssel fogadták. Amikor Veronába érkezett, a Scaligerek tartották szíves vendégszeretettel, otthagyott négyezer teuton gyalogot, akik élén Volfard meg Konrád állt, és megparancsolta, hogy maradjanak ott mindaddig, ameddig Pannóniából meg nem érkezik a zsoldjuk. Az ország meghódítása és a tisztségek kiosztása után visszajött Magyarországra, majd néhány nap múlva megküldte a katonáknak járó bért, és elbocsátotta őket. (275) A századparancsnokokat magához rendelte, és mihelyt megérkeztek Pannóniába, tetézve megadta a fizetségüket; földekkel, mezővárosokkal adományozta meg mindegyiküket, és – mint a kiváltságlevelek mutatják – más fejedelmi jutalmakkal is megbecsülte őket.

Úgy látszott, hogy Johanna, aki az országból kiűzetve férjével együtt Avignonban élt, Lajos király távozása után másra sem gondol éjjel-nappal, mint a királyi hatalom visszaszerzésére. Ezért naponta állhatatosan könyörgött Kelemen római pápának, hogy adja neki örökölt országát, pápai tekintélyével állítsa őt vissza, ne tűrje, hogy atyja utódlásának jogától a barbár erőszak elüsse. Szem előtt tartotta a pápa kapzsiságát, és hogy célját könnyebben elérje, megígérte, hogy önként átengedi az egyháznak a narbonne-i Gallia legjelesebb városát, Avignont, örökös birtokát, ha annak támogatásával és akaratából megkoronázva visszakerül a nápolyi királyságba. De hogy ne úgy lássék, mintha megvásárolná az országot, úgy tesz, mintha az odaajándékozott várost eladná, amivel szemben a pápa az évi adóból vételár gyanánt valami csekélységet fizet Johannának; így találtak tehát csinos leplet ennek vesztegetésére, annak kapzsiságára. (280) Végül megegyeztek, Kelemen pedig a tisztesség örve alatt vállalta királyságának gondját, és hogy úgy lássék, mintha törvényesen járna el, Limoges-ból Itáliába küldte az apostoli szék követeként rokonát, Guidó kardinálist, portói püspököt, hogy Lajos király és Johanna között békét szerezzen. Ezenkívül ír a királynak, és megkéri, hogy – mivel az atyafiak már eleget csetepatéztak egymással – vele született becsületességénél fogva az egyház kérésére és az apostoli testület kedvéért fejezze be a hadakozást az övéivel, engedje vissza húgának, Johannának a hatalmat, kedvezzen egy kicsit rokonának, és ne azon rágódjon, hogy mit érdemel az asszony jelleme meg egyesek bűnös vakmerősége, hanem inkább azon, hogy mi illik hozzá, mi kell Itália nyugalmához, mit kér nyomatékosan a pápa meg a szent szenátus; elég büntetést vett már azokon, eléggé kitombolta magát Itáliában, most itt az ideje a nyugtalan ország megbékítésének, a vihar lecsendesítésének, és annak, hogy jóságával ne csak az országot, hanem a római egyházat is mindörökre lekötelezze magának; fontolja meg, mit kíván Róbert szelleme, akinek jóindulatából a királyság joga reá szállt, mit kíván a római egyház tekintélye, amelytől elődei ideiglenesen birtokul kapták ezt az országot; gondolja meg, hogy a legfőbb püspökre is adnia kell valamit, akié az ország fölötti minden hatalom, hozzáteszi, hogy elég birtoka van, és két, ilyen nagy földrajzi távolsággal elválasztott, természeténél fogva háborgó, terhes és veszedelmes országnak nem elég egy uralkodó; (285) a királyi felség jelenléte nélkül, helytartók, lovassági parancsnokok és elöljárók útján képtelenség ezt a civakodó országot rendesen kormányozni; ezenfelül azt ajánlja, hogy emlékezzék meg a hánykolódó egyházról, hogy Pétert, az isten helytartóját a Galliákba száműzték, eltávolították a narbonne-i tartományba, és egy nemzetnél sem lel nyugalmat; római székéből kiűzetve több jámborságot talált a barbárokban, mint a rómaiakban és az itáliaiakban; Lajos sokkal többet tud használni a keresztény közösségnek a Pannóniákban, a Mysiákban és a Dáciákban, mint Apulia szűk országában félreállítva, ahol vagy elsenyved a kedvetlen tespedésben, vagy az itáliai pártoskodásokba belebonyolódva semmit sem cselekedhet, ami méltó a halhatatlanságra; kéri tehát Lajost újra meg újra, hogy Itália megbékítése kedvéért engedje át Johannának a királyság egész jogát, amely az övé volt, és bocsásson meg öccsének, Tarantói Lajosnak; a fogolyként Magyarországra hurcolt itáliai tartományurakat a pápa kérésére engedje el, rendezze övéivel az ügyet, nagybátyjait kötelezze le jóindulattal, tartózkodjék az erőszaktól, hívja vissza onnan a hadsereget, és a pápa kívánságára, ösztönzésére, parancsára, kérésére hagyja azt rokonának. (290) Azt mondják, a levéltől meggyőzött Lajos a legátus közbenjárására kedvére tett Kelemennek, és miután a dühöngő pestis miatt kivonult Itáliából, a pápa akarata szerint rendbe hozta a dolgot Johannával. A magyar történetíró ebben némiképp eltérni látszik a többi évkönyvtől, mert azok Johanna és Lajos egyezségének megkötését Kelemen idejére teszik, ez pedig hatodik Ince pápaságára, aki Kelement követte.

Miután Lajos visszament Magyarországra, kapitányai és a lovasok parancsnoka körülbelül három évig maradtak Itáliában; mert Guidó legátus nem tudta olyan gyorsan tető alá hozni a megegyezést. Ez idő alatt ezek állandóan harcban álltak Tarantói Lajossal, csapataival gyakran megütköztek, és ellenfelük erejét úgy kimerítették, hogy nem bírt tovább mozogni; őrcsapatai bevették magukat a városokba, és oda befészkelődve védekeztek. Eközben szakadatlanul folyt a tárgyalás a békéről és a megegyezésről; a legátus semmit sem felejtett el dolgából, kötelességének serényen nekilátott, úgy tárgyalt András lovasparancsnokkal meg a többi főtiszttel, valamint Tarantói Lajossal és Johannával, hogy minden feladatát terv szerint elintézte. (295) Az ügyet jócskán előmozdították a pápa által állandóan küldözgetett nunciusok, legutoljára az egyházjogban igen jártas Bertalan, akik valamennyien szüntelenül a pápa óhajtása irányába tuszkolták Lajost. Azt mondják, végül is úgy egyeztek meg, hogy a felségjogot átengedi Johannának, az országot és egyúttal a királyi rangot önként visszaadja neki, Lajos, legyen akár férj, akár szerető, csak a tarantói herceg címét használja, uralkodónak csak Johanna neveztessék. Mindenki csodálja a pannóniai király nagylelkűségét ebben az ügyben, tudniillik a pápa tekintélyét oly nagyra tartotta, mint illett, hogy János veszprémi püspököt néhány főemberrel azonnal elküldte Kelemenhez, hogy ez adja vissza az összes nagy- és kisvárost, erődöt és kastélyt, helyezze vissza Johannát a királyságba, és nevében ígérje meg a főpapnak és a szent atyának a legszolgálatkészebb fiú örök engedelmességét. A tartományurakat és országnagyokat, akiket Visegrádon tartóztatott, nagyvonalúan megajándékozva küldte vissza Apuliába, és megparancsolta, hogy a pápa tetszése szerint mindegyiküknek adják vissza az uraságát. Lajost Kelemen és az egész testület csodás dicséretekkel halmozta el, mint aki nagylelkűségével, jóságával és becsületességével az apostoli szenátus örök háláját érdemelte ki, ellenfeleit, akiket előzőleg fegyverrel győzött le, páratlan szolgálatkészséggel megbékítette, egyszóval kimutatta, hogy nemcsak a háborúnak, hanem a békének is mestere.

(300) A békekötés évében napnyugta után délnyugaton széles sávban tűz csapott fel az égen, és rettenetes lángolással, óriási morajjal keresztülrohant a mennybolton. A következő évben is egy hasonló láng, hosszú, elhalványuló nyomot húzva maga után, északról délre futott át. A másik évben pedig sáskák végtelen raja jelent meg Afrikában és Cipruson, mely a füvek és fák leveleit elpusztítva hallatlan ínséget idézett elő az élelemben és más cikkekben; de a napfogyatkozás sem maradt el. A következő évben negyedik Károly, Csehország királya, ellenszavazat nélkül elnyerte a császári koronát.

Magyarország királya tehát az Apuliából visszarendelt csapatok tisztjeit és legvitézebb katonáit fényesen megadományozta. (305) Az itáliai ügyek lezárulása után kellemetlen tétlenségre kényszerülve töprengeni kezdett az ország elfoglalt területei és leginkább a velencések által kisajátított tengerpart fölött. A talján nemzetiségű nép ellen vonakodott újrakezdeni a hadakozást; érzékeltetni akarta, hogy nem hatalomvágyból, hanem a sajátja visszaszerzésének a reményében lép fel, ezért az ügyet először levelek és követek, majd diplomaták útján akarta újra határozottan fölvetni. Nem tűrhette egykedvűen, hogy az Adriai-tenger számos római településsel ékes legnemesebb traktusát, amelyet előbb Attila hajtott a hatalmába, aki a velenceiek városa előtt uralkodott a széles világon, a hun háború potyadéka tartsa megszállva. A témáról sokáig folyt a tárgyalás levelek, küldöttek útján, többször diplomaták révén kérte vissza Dalmáciát, a levelek és a követek azonban mind hiábavalónak bizonyultak. Azt is nehezen viselte, hogy először üres szavakat kapott, aztán azt vette észre, hogy szemtelenül megtagadják tőle a sajátját. Látva, hogy a vitát karddal kell elvágni, tanácsot tartott, nehogy az előkelők tudta nélkül cselekedjen. (310) Amikor az atyáknak az elfoglalt Dalmáciáról, a szolgaságba vetett szövetségesekről és végezetül a tengermellék visszaszerzéséről beszélt nem csekély hatással, mindenki nagy egyetértésével határozatba ment a velencések elleni háború megindítása, aztán minden korábbinál nagyobb arányú sorozást tartottak. A velencei évkönyvírók, hogy maguk előtt tetszelegjenek és dicsekedjenek, ám egyértelmű állásponttal akkor sem rendelkeznek, amikor koholmányokkal próbálnak hencegni, e háborúnak két okát adják, mindvégig bizonytalankodva abban, hogy melyiket állítsák inkább; egyszer, hogy amikor Lajos Johanna ellen csapatait át akarta dobni, a velencések megtagadták tőle a hajókat, másodszor a zárai háborút, amelyből szerintük Lajos vereséggel távozott; hozzáteszik, hogy midőn Apuliában tartózkodott, követeket küldtek hozzá, és nyolc, vagy mint többen mondják, tíz évre fegyvernyugvást kötött velük; sőt, a liguriai háború kitörésekor Lajos alattomban támadással kezdte zaklatni a velenceieket Dalmáciában, jóllehet a fegyverszünet még nem járt le, és ha abba nem hagyja a háborút negyedik Károly közbelépésére, aki ráparancsolt, hogy várja ki a fegyverszünet végét, már rég megüzente volna a hadat; emiatti féltükben siettették a békekötést a genovaiakkal. Az mégis tagadhatatlan, mint ők maguk is őszintén elárulják, hogy a velenceiek, mihelyt meghallották, hogy a magyar hadat indít ellenük, azonnal két követet küldtek hozzá, az egyiknek Cornaro Márk, a másiknak Grimani Marin volt a neve. (315) Ezek elmentek Pannóniába, de nem ajánlottak méltányos feltételeket, hanem makacsul próbáltak ragaszkodni Dalmácia felségjogának a birtokához, és eredménytelenül mentek haza. Egynémelyik évkönyvük azt mondja, hogy a követek békét köthettek volna vele, ha megígérik, hogy a dalmát királyságért évi adó gyanánt az állam nevében egy fehér lovat küldenek Lajosnak. Ebből könnyen belátható, hogy ő nem a hasznot, hanem a dicsőséget, nem az adót, hanem az uralkodói jogot tartotta fontosnak.

A fegyverszünet idejének lejártakor Lajos szövetséget kötött Lipóttal, Ausztria hercegével, meg Carrara Ferenccel, és egész seregével betört egyfelől Dalmáciába, másfelől Isztriába és a friuli területre. A pannóniai évkönyvek azt mondják, hogy negyvenezer, a velenceiek meg, hogy százezer emberrel szállt ebbe a hadjáratba; (320) tehát irdatlan tömeggel özönlötte el az Adria táját; egyazon időben vette ostrom alá Zárát, Sebenicót, Spalatót, Traut, Nonát, majd titkos szövetséget kötve az ausztriaiakkal, az aquileiaiakkal, a Carrarákkal meg a padovaiakkal, alábocsátkozott a trevisói földre, ahova megérkezvén a Collalto grófok, számos tartományúr és nemes átálltak a magyarokhoz. Pár napos ostrommal megadás útján elfoglalta Coneglianót, melynek élén Contarini Zakariás állt, és Sacilét. Ezután a táborral odavonulva megtámadta Trevisót, amelyet a velencések a pannon támadás első hírére gondosan elláttak fegyverrel és élelemmel, erős őrséget helyeztek bele, melynek élére Giustiniani Márkot, Delfino Jánost és Loreo Pált tették. A király ekkor a Carrarákkal kötött szövetséggel egyidejűleg kihirdette azt a rendeletet, hogy padovai területre senki sem léphet fosztogatás vagy legeltetés céljából, és ott nem alkalmazhat erőszakot; aki másképp cselekszik, feje vétessék; ebből mindenki megtudta, hogy a pannóniai és a padovai között érvényes és hatályos barátság áll fenn. Gradenigo velencei fejedelem az ostrom kezdetén elhalálozott, és helyébe a távol levő János került, akit a fejedelemség elfoglalására elhívtak Trevisóból, de a támadó Lajostól nem tudta kieszközölni az engedélyt a sértetlen távozásra, ezért a város túlsó részén titokban szökve ment Velencébe. (325) Lajos mindenféle gépezetet összeszed, elrendezi a hadsorokat, és körös-körül hozzálát a város ostromához, odaviteti az ostromtetőket, tornyokat emel, létrákat hozat, és a falakat olyan hevesen támadja, hogy alattuk sok nemes elesik; említik, hogy a falaknál a király egyik rokona is meghalt. A várost azonban a velencei őrség remekül védelmezi. A király a környező települések felé fordul, sokat bevesz erővel, elfoglalja Asolót, Crespignanát, Gorgoniát [?], Fregonát és több más Treviso vidéki kastélyt. Aztán, amikor rájön, hogy alkalmatlan időben való erőfeszítései kárba vesznek, hogy ne fáradjon hiába, az ostrom folytatására elegendő létszámmal hátrahagyja Tamás lovassági parancsnokot, aki az említett Miklós esztergomi érseknek volt a fivére, és telelőre eltávozik Pannóniába. A velenceiek megneheztelnek a Carrarák meg a király barátkozása és szövetkezése miatt, és a padovaiaknak megtiltják a sószállítást, megakadályozzák a kereskedést, és hazahívják onnan Morosini Marin bírót. Germániából busás zsolddal nem csekély létszámú sereget hoznak, amelyet a szakadatlan esőzéstől megáradt Brenta folyó feltartóztat, és néhány napig kénytelen a parton megülni; (330) ezt a magyarok a táborban kémeiktől megtudják, gyorsan felsorakoznak, meglepik az óvatlan német csapatokat, és rövid csatában nagyobb részüket levágják, a többi szétszalad.

A Pannóniába visszatért király Kont Miklós nádort hadvezérként rögtön visszaindította Itáliába, nehogy távollétében a hadviselés ellanyhuljon. Ez nem akart szünetnyi lélegzetvételt engedni a velencéseknek, és hogy Treviso könnyebben jusson magyar kézre, szoros ostrom alá vette Castelfrancót, sok-sok napon át szorongatta a városkát, azonban a támadással semmire sem ment, mert olyan erőddel állt szemben, amelyet emberkéz, természet és őrszemélyzet roppant biztonságossá tett, és semmiképp sem volt könnyű bevenni. Hogy ne fáradozzon hiába, a király beleegyezésével hátrahagyta a város ostromára Tamás parancsnokot, és hazament Magyarországra. Ez a hadászatban jártas férfi gyakran csapott össze sikeresen a velencésekkel, csatába bocsátkozott a városkapu előtt a kitörő őrséggel és a városbeliekkel, mely alkalommal sokat leölt, sokat elfogott, és végül az ellenfelet visszaszorította a városba. (335) Aztán velencei sereg érkezett az ostrom feloldása céljából; ezzel a várossal szemben nyílt csatában ütközött össze, és mint a kimenetel mutatja, a velencések kikaptak és megfutottak. Ezután a Brenta folyónál a teutonokkal vívott ádáz küzdelmet, akik mindenestől beálltak a velenceiek zsoldjába, mely ütközetben nagy részüket elfogta, és itáliai hadiszokás szerint fegyvereiktől megfosztva eresztette el; a többiek meghaltak vagy elmenekültek, és mert a mély folyón ezek is, azok is lóval úsztattak át, sokan elmerültek. Említik, hogy a magyarok között katonáskodó igen derék férfi, a német Pál, János fia, Kél unokája, számos magyarral együtt megfulladt itt. Tamás utóda ezután a király parancsából Himfi Benedek lett, aki nagy katonai tapasztalatával a parancsnokság átvételekor sok sikeres harcot vívott a velencésekkel. Tamás pedig egy idő elteltével visszament Itáliába, miután nem járt kisebb szerencsével, mint korábban, mert mindazt, ami Itáliában a király fennhatósága alá került, szilárdan megtartotta, a trevisóiakat pedig szorosabb ostrom alá fogta, mint azelőtt.

(340) Mialatt a magyarok tették azt, amiről beszéltünk, azonközben a velenceiek huszonöt férfit választottak, akire rábízták a hadviselés gondját, és a tanács figyelmeztette őket, hogy ne engedjék az államot megkárosítani Ezek úgy határoztak, hogy azonnal követeket küldenek Pannóniába, akik Lajossal a békekötésről tárgyaljanak. Contarini Andrást, Falieri Mihályt és Bonitendi jegyzőt küldték; azonban a Pannóniákba érkezve dolgukvégezetlenül mentek haza. A fegyverszünet lejártával a támadó elfoglalta Serravallét, és a velencéseknek még nagyobb károkat okozott Dalmáciában. Ugyanis a háború roppant terhe miatt ezek kénytelenek voltak Dalmáciából kivonni a csapataikat, nehogy míg külföldön nagy buzgalommal gondoskodnak az ügyeikről, odahaza súlyosan megszenvedjenek, és a kiürített tartományban Spalato, Sebenico, Trau meg számos szomszédos kisváros átállt a magyarhoz. (345) Nonát, ahol az őrparancsnok Giustiniani János volt, ennek elszánt okossága és bátorsága megvédelmezte, noha akkora éhség és általános ínség kínozta, hogy a katonaság a legocsmányabb eledelt sem vetette meg. Miközben Trevisót erősen ostromolták, azalatt Zára a teuton Ellerbach merészségének és ravaszságának köszönhetően visszakerült Lajos hűségére és hatalmába, mert ez egy pannóniai egységgel észrevétlenül behatolt, és a városból kizavarta a velencei kapitányt és katonaságot; a város elfoglalása után a dicső tett végrehajtója halálos sebesülésébe belehalt. A Dalmáciában hátralevő többi hely rohanvást pártolt át a magyarhoz.

Az itáliai helyzet válságosra fordulván, Treviso rég szorultságban lévén, a velencei tanács úgy határozott, hogy újra követeket küld Pannóniába, akik Lajostól, mint a velencei évkönyvek elmondják, bármely lehetséges feltétellel szerezzenek békét. Pannóniába utazott Trevisani Péter, Gradenigo János és Bonitendi jegyző, akik a nagylelkű uralkodóval a békéről tárgyaltak, és méltányos feltételeket kérve tőle, nehézség nélkül megkapták. Lajost sem ellenségeinek erőszakoskodása, sem barátainak jótékonykodása nem tudta könnyen megingatni, ezért szívesen megadta a békét, melyet oly feltételekkel emlegetnek, hogy mindaz, amit a Quarnero-öböltől Durazzóig a velenceiek birtokoltak, legyen Lajos királyé, a velencések vonuljanak ki Dalmáciából, a terület másik fele pedig, amely az öböl körül és azon innen esik, velencei birtok legyen; (350) ezzel szemben, amit Lajos Isztriában, Treviso és Cerreto vidékén a velencésektől elvett, önként visszaadja; továbbá megígéri, hogy egy dalmatát sem enged kalózkodni, a kikötőktől és szigetektől távol tartja az idegenek rablótámadásait, végezetül mindent megtesz, hogy a velencések számára egész Dalmácia ugyanolyan biztonságos legyen, mint annak előtte volt. A velencések viszont Lajos király kérésére megígérték, hogy semmiféle vizsgálatot vagy büntetést nem kezdeményeznek azokkal szemben, akik a trevisói háborúban a királyt támogatták vagy az ő oldalán álltak, hanem örökös büntetlenséget biztosítanak nekik, és sem azokat nem száműzik ismét, akiket Lajos visszahívott, sem Dalmácia titulusát nem bitorolják ezután.

A béke tehát e feltételekkel létrejött, azonban a velenceiek azt hazudjak, hogy először Lajos szegte meg azt, amikor a tartományból kivezényelt tisztviselőknek nem engedte meg, hogy a holmijukat elszállítsák, ami hogy így volt-e, nem tudom bizonyosan. Az azonban mindenki számára világos, hogy a velencések kelletlenül fogadták el a békét, és ők sértették meg elsőként, tudniillik a megállapodást felrúgva úgy gondolták, hogy irgalmatlanul meg kell büntetniük azokat, akik a trevisói harcokban a pannóniaiakat támogatták. Mert az összes városban, amely ebben a háborúban Lajosnak megadta magát, a bírákat, a hivatalnokokat és a nemeseket részint lefejezték és vagyonukat elkobozták, részint messzire száműzték. (355) Legkegyetlenebbül a coneglianóiakkal bántak; sokukat a legcsekélyebb gyanúra örökös börtönnel sújtották, amely eljárás során letett esküjükre oda sem hederítettek. Ez Lajost nagyon feldühítette. Emellett még a háború idején felakasztották Marin velencei dózsét, akit a király barátságával gyanúsítottak; számos tanácsnokot hasonló kegyetlenséggel büntettek, akiket ugyanezzel a vétekkel vádoltak. Továbbá erősen dühöngtek a trevisóiak ellen, akiket a leghalványabb gyanú alapján fővesztésre vagy vagyonelkobzásra és számkivetésre ítéltek. Ez az embertelenség azt eredményezte, hogy a trevisóiak, mint alább elmondjuk, nemsokára átpártoltak Ausztria hercegéhez, Lipóthoz, aki egy darabig a fennhatósága alatt takargatta őket, majd átengedte Carrara Ferencnek.

A király, rendezve dolgait a velencésekkel, a litvánok ellen kezdett hadjáratot, mert ezek szakadatlan rajtaütésekkel háborgatták nemcsak a szomszéd keresztényeket, hanem a Lajosnak alávetett Roxia országát is. (360) Ezt a háborút nem megbízottak útján akarta megvívni, hanem elment Sarmatiába, elfoglalta és kifosztotta az egész tartományt, elfogta a tirannust, aki hű engedelmességet és megállapított évi adót ígért, mire busás ajándékokkal hamarosan eleresztette őt. A szószegő litván nemsokára megtörte a hűséget, a Lajosnak adózó Roxiát fegyveresen lerohanta, széltében-hosszában tűzzel-vassal dúlta. A király a kért segítséggel tüstént ott termett, elzavarta a barbárokat, és megnyugtatta a tartományt. Magyarországra hazajőve alig hat hónapot nyugodott, amikor megjött a hír, hogy Sarmatiában kiújult a háború. Ezért hadvezéreket küldött a neki engedelmeskedő Roxiába, kénytelen volt azt harmadszor is kiszabadítani a litvánok markából, és hadnagyok, helytartók, lovassági parancsnokok révén tartotta azt meg sokáig az engedelmességben és a hitben. A tartomány igazgatásából a püspököket sem hagyta ki, hanem a most ruténoknak nevezett roxánok kormányzására felhatalmazással odaküldte Imre egri püspököt, továbbá Cudar Györgyöt a fivéreivel, aztán Bebek Imrét meg Kapolyai Jánost, akiknek bölcsessége és virtusa Roxia tartományt kiválóan igazgatta Lajos fennhatósága alatt.

(365) A római pápák érdekében hadvezérei révén háromszor vállalt hadjáratot Itáliába, hogy Ince, Gergely és Orbán pápának a kért segítséget megadja. Ugyanis a megváltás tizenharmadik századát követő ötvenkettedik évben Kelemen távoztával Ince kapta meg az első püspökséget, és mert a püspökök nem tartották rendben az egyházat, valamennyiüket visszaparancsolta a saját egyházmegyéjébe, és olyan legátust akart Itáliába küldeni, aki képes az apostoli tulajdonba tartozó városokból és tartományokból az önkényurakat kikergetni és visszaszerezni azokat a pápa birtokába. A püspökök közül egyedül a Károlyok nemes nemzetségéből született hispán Egyed jutott az eszébe, aki bölcsességben, lelki nagyságban és gyakorlati tapasztalatban kitűnve e feladat elvállalására a legalkalmasabbnak látszott, és ez elnyerve az egyházi állam főségét felhatalmazással elment Itáliába. Lajostól is kapott segítő csapatokat, amelyekkel Flaminiából, Picenóból, Umbriából és az isteni Péter birtokáról elüldözte a tirannusokat, tudniillik bajor uszításra hajdan mindezeket számos önkényuraság ragadta magához, ő pedig ismét apostoli birtokba vette ezeket, azzal a csekély kivétellel, hogy aki a parancsait teljesítette és a helytartóság tisztét elvállalta, ezeket a saját hatáskörében megerősítette; közöttük volt több mással együtt Malatesta Galeotto, Polenta Guidó és a Varano család. Az egyházi városokban erődöket emelt, amelyek segítségével azokat könnyebben tarthatta meg az engedelmességben. Egyed bíboros támogatására a király az első csapattesttel Itáliába küldte László fia Miklóst. (370) Lajos őutána Móric fia Simont küldte, aki nem nagyon buzgólkodott, ezért visszahívatván, a király kegyét egészen elvesztette. Aztán Péter bán ment erős lovassággal Orbán pápához, hogy Bolognát visszavegye Bernabo és Visconti Galeazzo kezéből, és az Itáliába épp akkor visszatért Egyednek e háborúban jelentős támaszt nyújtott. Mert amikor ez küldetésének ötödik évében megbízatását letette, és átadta utódának, a burgund Arduin cisztercita apátnak, a Viscontiak rögtön fölemelték a fejüket, elfoglalták az Oleggiótól átadott Bolognát. Egyed visszament Itáliába, a Viscontiak ellen az egyházi szövetségbe vonta Cangrandét, Gonzaga Lajost, Este Miklóst, Carrara Ferencet, és magyar segítséggel visszavette Bolognát. Ebben a csatában Bernabo vereségét hozta a sors, mely összecsapás során sok emberét elfogták; Visconti Lajost, Bernabónak ágyasától született fiát, és Pepoli Andrást elkergették Bolognából. Ordelaffi Sinibald, Mirandola Pál, Polenta Guidó, Correggiói Azo, a cremonai Cavalcabo Vilmos fogságba esett, a kezén sebesült Bernabo pedig futással menekült meg. (375) A Cesenában tartózkodó Egyedhez eljöttek a franciáknak, Britannia és Ciprus királyainak a követei; békét kértek a Viscontiaknak, mely a hadi szövetségesek összehívása után létre is jött. Péter tehát, dolgát jól végezve, csapataival visszament Magyarországra.

Azonban térjen vissza a szó Lajoshoz és a velenceiekhez, akik a fegyverek letétele után a csalafintasághoz nyúlva három követet küldenek Germániába Károly császárhoz, hogy valami ellentétet szítsanak ő és Lajos között, amely Dalmácia visszaszerzésére lehetőséget kínálna. Úgy mondják, Cornaro M., Gradenigo János és Celsi Lőrinc volt ez. Celsi ott maradt Károlynál; a többiek Germánián utaztak keresztül, ahol egy kiskirály elfogta és tömlöcbe dugta őket. Aztán közbejött a triesztiek elpártolása, akik a velenceiek zászlaját lehajították a magasból, és nemcsak kézzel tépkedték, hanem csúf szitkozódással szidalmazva a földhöz is csapkodták. A pártütést jelentették az atyáknak, mire Micheli Domonkos a szárazföldi, Molin Cressius a tengeri csapatokkal azonnal ott termett. (380) A triesztiek krajnai segédcsapatokkal rakták tele a várost, és a támadókkal szemben vitézül védekeztek; az ostromló velenceiek minden igyekezete meghiúsult volna, ha nem érkezik utánpótlás. A városbeliek látták, hogy az ellenfél ereje napról napra növekszik, mire Ausztria hercegének segítségéért folyamodtak, akinek átengedték a várost, a földet és mindent, ami egyházi és világi, csak hogy védelmét és segítségét megkapják. A herceg támogatást kért Lajostól, szépszámú sereget állított, és idejében megérkezett; Trieszt falai alatt hosszasan csatázott a velenceivel, de mert az ostromot nem tudta megakadályozni, úgy döntött, hogy visszahívja a csapatokat. A velenceiek évkönyvei azt mondják, hogy így a triesztiek békefeltételek mellett visszakerültek az ő szolgálatukba, viszont a magyar szerző úgy emlékszik, hogy Lajos csapatkapitánya, akinek László fia Pál volt a neve, az ausztriaiaknak és a triesztieknek segítséget vitt, és a várost megszabadította a hosszú ostromtól.

A velenceiek ezután Carrara Ferenccel keveredtek háborúba, és hogy ez ne lássék jogtalannak, határproblémát koholtak hozzá. (385) Itália számos helyéről meg Pannóniából jöttek követek, akik elmondták, hogy a Carrarák Lajos király védelme alatt állnak, és igyekeztek a köztük levő vitát megoldani. Kéthavi fegyverszünetet kötöttek, mindkét fél kinevezett öt-öt férfit, hogy közös megegyezéssel szabják ki a határokat. De amikor ezek veszekedés nélkül semmit sem tudtak fölmérni, a velencések panaszkodni kezdtek, hogy a Carrarák bizonyos bérenceket küldtek a városukba, hogy a szenátori kar több tagját megbízásuk értelmében meggyilkolják; egy előállított besúgó feltárta a fondorlatot. A tanács határozata alapján vizsgálatot tartottak ellenük, és törvény szerint megbüntették őket. A tanácstagok közül is lelepleztek néhányat, aki bizalmas közvetítők útján titokban mindent jelentett a tirannus Carrarának, ami a szenátusban történt; ezeket kivetették a szenátori rendből és minden hivatalból. Bár a nézeteltérés elsimítása végett a küldöttségek kölcsönösen ide-oda járkáltak, mégsem történt semmi, hanem az egész ügy Mars ítélőszéke elé került; a velenceiek ennek tudatában minden tehetségüket és az állam egész erejét a padovai háborúra fordították. (390) A velencei szenátus Etruriából elhívta a hadimesterség kitűnő szakemberét, Vasco Rajnert, hogy a padovai hadjáratban megtegyék fővezérnek. Ez a parancsnokság átvétele után roppant sereggel betört Padova területére, hevesen támadta, pusztította azt. A padovai nagyúr látva, hogy külső segítség nélkül nem bír ellenállni a velenceieknek, Pannónia királyától, Lajostól kért támogatást, akivel a trevisói háború alkalmával szövetséget kötött, és mert azt messzemenő lelkiismeretességgel megtartotta, nem kételkedett abban, hogy az akkor megnyert királytól megkapja a segítséget. Ahogy a pannonok óriási hada a trevisói területre belépett, kezdett mindent öldökléssel, fosztogatással, gyújtogatással pusztítani. A pannon erők visszaszorítására Giustiniani Tádé a Stella folyóhoz sietett. A folyónál hevenyében csatát vívtak, amelyben a magyarok úgy megverték a velencéseket, hogy a gyilkolásból kevesen menekültek meg. Mint históriájuk tanúsítja, a legnagyobb rész elesett, igen kevesen jutottak fogságba, akik között említik magát Tádét és Caminói Gellértet. (395) A magyarnak nem lévén felhatalmazása a további harcra, visszavonult a krajnaiak területére, és a bellunóiakon meg a feltreieken keresztülvonulva harcra kész sereggel elment Bassanóhoz, a vicenzai környék városkájához. Belluno és Feltre Albert hercegé volt, akit Lajos, mint azelőtt is, hadi szövetségbe vont; egyesek úgy említik, hogy Albert a Carraráktól kapta ezeket vissza azért, hogy a velencések ellenében fegyvert fogjon. Valamivel később a velencei szerencsétlenül harcolt a mocsarak között; mert amikor egy nagyon veszélyeztetett helyet megerődített, Carrara váratlanul rajtaütött, először szétzilálta, majd megverte és megfuttatta az ellenséget, mely ütközetben sok patrícius és rengeteg íjász veszett el, a többiek fölmenekültek a hajókra. Az erdélyi István pedig a velenceiekkel harcolt szerencsétlenül ugyanott, ő ugyanis csatát kezdett, hogy az állást, amelyet ellenfele a két tábor között kezdett kiépíteni, meghiúsítsa vagy erővel lerombolja, de – mint mondják – az ellenfél akkora rohammal söpörte el, hogy sokan elestek, ő maga számos nemessel együtt annak hatalmába került; a talján nemzetiségűek közül fogoly lett Lupius Bonifác és Antal. Lajos tudomást szerezve övéi vereségéről és az erdélyi fogságba eséséről, nem kívánta a háborút önmaga és barátai vesztére folytatni, ezért gyorsan válaszolt, és tárgyalni kezdett a békéről. (400) A velenceiek azzal a feltétellel kötötték meg a békét Carrara Ferenccel, hogy az közreműködik a Lajos királlyal való kibékítésükben, és a magyar segédcsapatokat elbocsátja.

Ezután mindössze három évre megszületett a nyugalom, amelyet Ausztria hercege, Lipót szakított meg; ő ugyanis négyezer emberrel betört Treviso földjére, szanaszét dúlt és rombolt mindent, támadta a velenceieket és széltében pusztított. Ezek segítséget kértek az Estéktől, hevenyészett sereget verbuváltak össze, és Cavallo Jakab vezérletével Onigónál vertek tábort, ahol alkalmat találva az ütközetre néhány embert lekaszaboltak, és Lipótot megverték, elkergették. Aztán gyorsan elvonultak a vittoriói szoroshoz, utána megostromolták Feltrét, a külvárost felgyújtották, az egész környéket csúnyán kipusztították, majd amikor meghallották, hogy Lipót felmentő csapatokkal érkezik, visszavonultak Treviso tájára. Lipót Bellunóhoz megérkezve megorrolt, amiért a velenceiek távozása nem adott neki alkalmat a csatára, majd Lajos király közbenjárására kétéves fegyverszünet jött létre vele. (405) Lajos jól ismerte a velencések esze járását, és ezért ezalatt szövetségre lépett ellenük a genovaiakkal, az aquileiai főpappal meg a Carrarákkal. Azok viszont tudva, hogy suttyomban háborút készít elő ellenük, nehogy egy időben túl sok ellenféllel kényszerüljenek megküzdeni, Lipót kegyét keresték, és amilyen feltétellel lehetett, békét teremtettek vele; Dandolo Lénárd és Cornaro Péter közvetítésével önként visszaadták a helységeket, amelyeket elvettek. Nemsokára negyedszer is kiújul a háború a genovaiakkal, melynek folyama alatt Carrara fejedelem meg az aquileiai főpap Lajossal együtt megállapodásuk szerint hadat indít a velenceiek ellen. Amikor ezek észreveszik, hogy birodalmuk megsemmisítésére ennyi sok hatalmasság kelt föl, szövetségbe fogadják Visconti Bernabót és Petrinust, Ciprus királyát. Aztán innen a padovaiak, onnan a kránicok serege rátör Treviso környékére, mindent dúl és pusztít, Caminói Gellért Meta [?] városkáját elragadja fivérétől, Richárdtól, és elszakad a velenceiektől. (410) A genovaiak a tőlük elvett némely liguriai városkákért elfoglalják a ciprusi Famagusta várost. Pisani Viktor tizennyolc háromevezősoros gályával elfoglalja és lerombolja Lajos király városát, Cattarót. Aztán a liguriai flotta felvonul az Adriai-öbölben, és a velenceiek számára a tengermellék minden pontját bizonytalanná akarja tenni, Pisani viszont, a velencei tengernagy, mindent védelmez. Eközben a szárazföldön Carrara és az aquileiai főpap a magyarokkal ostrom alá fogja Mestre városkát, de Delfino Ferenc serénysége és a kellemetlen időjárás megmenti. Ezután Pisani a most Sebenicónak nevezett Sicum felé irányítja a hajóhadat, nagy rohamot indít, és a meglepett várost odatámasztott létrák segítségével elözönli. Alakosok közül sokat lekaszabol a falak mögött. Ennek vára azonban igen erős, a pannóniai őrség visszaűzi, elhajózik Trauhoz, mert tudja, hogy a genovai flotta ott van; igyekezete meghiúsul, és innen Zára háborgatására siet. (415) Tíz háromsorost küld az arbeiek szándékának a kipuhatolására, akik a cattaróiak és sebenicóiak bukásán megrémülve ellenállás nélkül megadják magukat a velenceieknek. Végezetül Trau és Zára elfoglalásában csalódva, a dühöngő télben visszahúzódik Isztriába.

A következő évben Polánál szerencsétlen vereséget szenvedett a genovaiaktól, tizenöt háromsorosát vesztette el matrózostól; kevesen menekültek meg a partra kievickélve; kétezer ember fogságba került; a többiek részint elestek, részint megsebesültek. Ez a vereség a március nonaeja előtti napon történt, és szinte az egész tengeri haderő megsemmisült. A ligurok merészsége megnőtt, flottájukat kibővítették, tizenhat hosszú teherhajót vonultattak ki Zárából, és ugyanazon időben foglalták el Umagót, Gradót és Caorlét, nyomába szegődtek egy teherszállítónak, amelyet a várossal szemben kifosztottak és felgyújtottak. Ezután elsiettek Kis-Chioggiához, mely városrészt az első rohammal bevették és tűzzel elemésztették, a városból kirohanó őrséget visszakergették a hídon, majd nagy örömmel eltelve a velenceiek Polánál elragadott zászlóit kivitték a tenger közepére, aztán ujjongva visszamentek Zárába. A sok vereségtől megtört velencések mérlegelték a város erejét, és mert nem volt, amivel a ligurokkal szembeszállhattak volna, a harcra felkészített legtöbb hajó pedig távol járt, a Lajos király által előidézett mindenre kiterjedő súlyos szorultságban kénytelenek voltak hazájuk megmentésére gondolni. (420) A kikötő védelmére egy tizenöt gályából álló rajt állítottak fel; a szenátus határozatából Giustiniani Tádét választották parancsnokául. Lajos király oly kétséges és nyomorult helyzetbe szorította a hetyke velencéseket, hogy azok, akiknek a foga folyvást a máséra vágyott, most a sajátjukért és mindenekelőtt az otthonukért kényszerültek verekedni. Aztán a tenger felől a genovaiak, a föld felől pedig a Carrarák és a pannonok elfoglalták Chioggiát. A város bevétele és a velenceiek kiűzése után egy magaslaton nyomban kitűzték Lajos király és a ligur zászlaját; a városiak és a velenceiek közül hatezer ember esett el, az asszonyokat a győztes beparancsolta a templomba, és másnap mindnyájukat hazaküldte. A velenceiek minden módon igyekeztek Chioggiát visszaszerezni. Eközben tízezer pannonnal Trevisónál megállapodott Károly, mint egyesek vélik, Lajosnak, vagy mint mások mondják, annak a Károlynak a fia, aki Manfrédot, Apulia királyát legyőzte, de ezt nemigen hiszem. Érkezésére összegyülekeztek Carrara Ferencnek, valamint a genovaiaknak és az aquileiaiaknak a küldöttei, hogy üdvözöljék, és döntsenek a békéről vagy háborúról aszerint, ahogy Lajos király és szövetségesei tekintélye megköveteli. (425) Másnap követségbe érkezett Morosini Miklós, Gradenigo János és Contarini Zakariás, akik felhatalmazást kaptak, hogy akár a legkellemetlenebb föltételekkel is megteremtsék a békét. Pár napig eredménytelenül vitatkoztak a békéről, mert a velencéseknek életükön kívül semmit sem óhajtottak meghagyni, mire ezek feldühödtek, és dolgukvégezetlenül búsan eltávoztak. Károly két hónapig tartotta táborát a trevisói földön, látta, hogy ha nem mozdul, semmit sem ér el, ezért végül felhagyott az ostrommal, és hazament Pannóniába.

Aztán különféle hadiesemények után a velenceiek szerencséje feltámadt, a ligurok pedig sikertelenül harcoltak Chioggiánál, azt mondják, hogy közülük háromezer, a padovaiak közül kétszáz, az illírek és görögök közül egy csomó a velenceiek kezére került. Ettől a vereségtől a liguroknak nem szállt inukba a bátorság, hanem újjászervezték a flottát, és az előzőnél is nagyobb hévvel támadták a velenceieket. (430) A triesztiek Lajos király mesterkedésére és liguriai támogatással megint elálltak a velenceiek mellől, Trono Donát városbírót egész famíliájával együtt bilincsbe verték, a városbeli ikervárból kikergették az őrséget, és elfoglalták azt. Hasonló sikerrel szerezték meg Polát, aztán Arbét. Trevisót pedig a padovai herceg kemény ostroma gyötörte. Serravallét a velencei átengedte Lipót ausztriai hercegnek, sőt, hogy ezt a zsarnokot támaszul megnyerjék, a tanács határozata alapján odaadták neki Trevisót, nehogy a padovai Ferenc szerezze meg, és azt hiszik, hogy ez negyvenhárom évvel az után történt, hogy a Scaláktól elvették azt. Carrara herceg Lipót közeledtére odébb húzódott ugyan Trevisótól, azonban a város földjének a dúlásával nem hagyott fel, egy sereg helységet elfoglalt, és nyíltan mondogatta, hogy ő itt Lajos király utasítására forgatja a fegyvert. Azt beszélik, hogy Lipót, aki Magyarország királyával újabban rokonságot kötött, emberei előtt királyi zászlóval állt meg a város közepén. (435) Lajos nem akart olyan színben feltűnni, mint aki a rokona érdekeit nem tartja szem előtt, ezért megkereste a középutat, ne gondolhassák, hogy hadi szövetségeseit elárulta, és megkérte Lipótot, hogy viselje türelemmel Carrara szemtelenségét. Amikor a súlyos háború már régóta dúlt közöttük szárazon és vízen, az allobrogok hercege, Haimon, közbelépett, és attól számítva, hogy utoljára harcoltak a genovaiak ellen, a hatodik évet követő negyedik hónapban a velenceiek a genovaiakkal, Lajos királlyal, a padovai herceggel és az aquileiai főpappal békét kötöttek a következő feltételekkel: Először is, hogy a foglyokat mindkét fél elengedi, a padovai visszaadja a velenceieknek Cavallinót és Moranzanit, a vízen és a folyóknál felállított erődítményeket lebontja, ezzel szemben a velenceiek otthagyják neki a Curame tornyot; Padova és Velence határvitáját Este Albert döntse el; a velencei kivonja az őrséget Tenedosból, a szigetet két évig az allobrogok hercege őrizze saját fegyvereseivel; a firenzeiek kétszázezerért elvállalták a kezességet arra, hogy a Don környékén sem velencés, sem ligur nem kereskedhet, nehogy – mint annyiszor megtörtént – a régi vetélytársak megint ölre menjenek; (440) ezenfelül a velencei tíz éven át hétezer aranypénzt fizet Lajos királynak, ő viszont a velencei kereskedők számára a dalmát partvidéket megtisztítja a kalózoktól, és sem a dalmata, sem az illír nem gyárt sót. Azt beszélik, azon nap, amelyen a békét kihirdették, négykarú, négylábú csecsemő született. Úgy tartják, hogy ez a háború alaposan letörte a velencések gőgjét, és senki sem kétli, hogy ez Lajos király tevékenységének és erejének volt a következménye; aki a saját és barátai erejét próbára tette azért, hogy az elfoglalt Dalmáciát kiragadja a velencések torkából, hogy a nagyszerű fejedelem, akihez hasonló addig még sohasem jutott Magyarországnak, ne hagyjon fel csúfosan nagyszerű vállalkozásaival.

Rá kell azonban térnünk a vezérlete és irányítása alatt vívott többi háborúra is. Azt mondják, hogy azt a hadjáratot, amelyet a néhány nemes pártütése által fellázított Boszniában, amely a magyar birodalom adófizetője volt, egy lovashadnagy és megbízottak útján vállalt, kevés szerencsével folytatta le. Ugyanis Miklós nádorispán és Miklós esztergomi metropolita előkelők tekintélyes seregével ment a tartományba, megostromolta Szreberniket, de miután a támadást megkezdték, mint mondják, kénytelenek voltak óriási emberi és anyagi veszteséggel felhagyni az ostrommal. (445) Még egy másik kellemetlenség is történt. Mialatt a táborban voltak, az érsek sátrából titokban ellopták a királyi pecséteket, a tolvajlással Beliál fiait vádolták; néhány évvel később Besztercén egy ezüstműves műhelyében megtalálták ezeket összetörve. Lajos nem sokat törődött a pecsétek elvesztésével, hanem királyi utasításra rögtön másikat készítettek, és megparancsolta, hogy minden korábbi oklevelet és privilégiumot ezzel pecsételjenek és erősítsenek meg.

Aztán a pannóniai fennhatóság alá vetett Bulgáriába vezetett a király sereget, az ottani fejedelem, Stracimir lázongása miatt; itt a háború sikeresen zajlott le, amennyiben a fővárost, Bodonyt az első lendületben megtámadta, és rövid ostrom után bevette. Stracimirt, aki mindenfelé császárnak neveztette magát, elfogta; aztán alig három hónap leforgása alatt egész Bulgáriát a hatalmába hajtotta. Stracimirt elhozták Magyarországra, egy ideig őrizet alatt Govnievóban, a zágrábi püspök kastélyában tartották. (450) Aztán Lajos király kezébe letette az esküt, Pannónia uralkodójának örök hűséget és engedelmességet ígért, mire fényesen megajándékozták, országát visszakapta, és hazaengedték, a visszanyert Bulgáriában pedig, míg élt, betartotta a kikötött feltételeket és a parancsokat.

Ezenfelül Károly császár ellen indult háború; oka ismeretlen. A velencések fentebb említett diplomatái gyanúsíthatók vele. Összegyűjtve a sereget, Morvaország határára ment, saját kezűleg aláírt levéllel megüzente a hadat a császárnak, bevonult Trencsénbe, és körülötte elhelyezte a tábort. Mialatt ott várakozott a többi csapatra, Károly nevében számos előkelővel megérkezett a swidnicai herceg; néhány napig vitatkoztak a békéről, amelyet ilyen gyorsan nem lehetett tető alá hozni, mire fegyverszünetet kötöttek. Miklós nádort és Bebek István országbírót pedig elküldték Károlyhoz, hogy tárgyaljanak a békekötésről; ezek a császárt a hadsereggel Brodnál találták, tanakodtak vele a békéről, de végül eredmény nélkül jöttek vissza. (455) Lajos a fegyvernyugvásra való tekintettel tábort bontott, és visszavonult Pannóniába. Amikor a fegyverszünet lejárt, Lászlót, Oppeln hercegét, és Péter bánt gyors lovassággal elküldte Morvába, akik a tartományba behatolva a tanyákat és a hanyagul erődített várakat pusztították, fölperzselték, elhajtották a marhát, és számos foglyot ejtettek, majd a vidék felégetése és kifosztása után zsákmánnyal rakottan eltávoztak. A dolog oly hirtelen történt, hogy nem lehetett megakadályozni.

Ezt követte Kázmér lengyel király halála, akit Lajos nagybátyjának mondtunk. Ez gyermekek híján Lajosra testálta Lengyelország királyságát, mert közelebbi rokona nem volt, a király pedig nem szándékozott késlekedni, hanem nagyarányú sorozást rendezett, és indult Sarmatiába. Krakkóba ment, ahol valamennyi tartományúr, főpap és nemes számára országgyűlést tartott, felbontotta a végrendeletet, felolvastatta, és mert abban az állt, hogy a testamentum szerint ő az egyetlen örökös, emberséges szónoklatban arra kérte a fejedelmeket és a nép képviselőit, hogy őt, mint Kázmér unokaöccsét, válasszák önként királyuknak; így aztán egy akarattal mind uruknak és Lengyelország királyának jelentették ki, és megkoronázták.

Az ország birtokbavétele és a tisztségek szétosztása után visszatért Pannóniába, ahol máris tudomást szerzett a havaselvi részek úgynevezett vajdájának, Lajknak az elpártolásáról, ami miatt megneheztelt, mert mindkét Oláhországot a saját birtokának tudta; haragját hadjárat indításával fejezte ki. Úgyhogy nagy hirtelen összeállít két hadsereget, elmegy a havaselvi Oláhországba, és a tartományt két oldalról rohanja meg; (460) hátulról, és ahol Erdélyt érinti, Miklós erdélyi vajdát és Móric fia Simont küldi rá nagy nemesi sereggel, ő maga szemből támad az ellenségre a hajdan Mysiának nevezett Bulgária felől. Lajk a Duna-parton próbálja megakadályozni Lajos seregének az átkelését; hátulról Miklós szorongatja őt, aki minden csapatával benyomul Oláhországba, és a Jalomica folyónál ver tábort. Hallja, hogy áthaladását néhány őrséggel rakott erőd akadályozza, az őrséget hamar elkergeti, az erősségeket elfoglalja, majd átvonul a sereggel, megütközik Lajk lovasságával, amelynek az oláh Dragomir áll az élén; egy rövid csatában megveri és elsöpri az ellenfelet. Miklós a győzelem után megnövekedett bátorsággal behatol a tartomány belsejébe, ahol összes légiójával együtt belegabalyodik az erdők és hegyek rengetegébe, a hegytetőkről támadó ellenség nyíl- és kőzáporral úgy tönkreteszi, hogy a nemesek többségével meghátrál, de menekülésének útja elzáratván nyomorultul ott pusztul; a többiek részint elhullanak, más rész a poggyászt otthagyja, az ellenség pedig elereszti. Említik, hogy Miklóssal együtt veszett el Péter alvajda, Vörös Péter, Küküllő vár kapitánya, továbbá a székely László és Péter meg a nemesek sokasága. (465) Miklós tetemét kiragadták az oláhok kezéből, a katonák elvitték Esztergomba, és az isteni szűz egyházában helyezték el. E vereséget Garai Miklós tette jóvá egészen, aki bámulatos bátorsággal és páratlan hadtudománnyal a királyi sereget Lajk akarata és ellenállása ellenére hajókon vitte át Bulgáriából Oláhországba, a Duna partján megverte az ellenséget, sokat lekaszabolt, aztán a közeli városkákat megszállta. Lajos király, hogy az oláhoktól békén uralkodjon, ekkor építette újjá Szörény városát, amelyet hajdan Severus császár emelt, a régiség pedig tönkretett. Aztán a Prut folyónál egy várat állított, amelyet Törésnek neveznek, és mindkettőbe őrséget helyezett. Végre meghódítva a tartományt, elment Pannóniába.

Az volt a szokása, hogy a lázadók, az ellenségeskedők, a gyanúsak ellen évente hadat indított, az elleniéinek nem adott lehetőséget a fellélegzésre, nem adott alkalmat a pihenésre, bátorsággal rémítgette, és szakadatlan háborúval fárasztotta, a makacsok, az árulók, a megbízhatatlanok ellen még állhatatosabban küzdött, és nem hagyta magát legyőzni sem az ellenség bosszúja, sem a barátok jótéteményei által, a könyörgők iránt engedékenynek mutatkozott. (470) Azt mondják, emellett dicsvágyó volt és erősen törekedett a halhatatlanságra, szüntelen háborúval gyötörte a rácokat és a moldvaiakat, akik Alsó-Dáciát lakják, és a hegyi Oláhországban tanyáznak, főleg a rácokat, akik Felső-Mysiában élnek, mert úgy tapasztalta, hogy mindkettő álnoksága meghaladja a barbárét. Ezért Osl sarját, Domonkost, Szemerével együtt Mysia tartománya élére állította; ezeket Garai Miklós követte, mert Lajos látta, hogy lelki és testi erényekben kiemelkedik. Ezek a legnagyobb buzgalommal tartották a mysusokat és a dákokat a pannóniai király szolgálatában.

Továbbá semmit sem tartott fontosabbnak, mint az előrelátást, a nagylelkűséget meg az ország gyarapítását és a dicsőséget, minden tudománnyal mohón ismerkedett, főleg az asztronómiával, amelynek megkérdezése nélkül semmibe sem szeretett kezdeni. Jogot elfogulatlanul szolgáltatott, lelkesen öregbítette az országot, a vallási ügyekben, valamint a törekvők iránt mindig rendkívül nagylelkűnek tartották. Hogy a népet és a paraszti tömeget az adószedők és az elöljárók ne terheljék a szokásosnál súlyosabb adóval és vámmal, ne nyúzzák hamis bírák, ne nyomorgassa kizsákmányolás, gyakran álöltözetben mint valami ravaszdi kém végiglátogatta a tanyákat és községeket, hogy kifürkéssze a köztisztviselők és hivatalnokok erkölcseit, visszaéléseiket a nép panaszaiból megtudja, és azt mondják, a jóságos fejedelem azért cselekedett így, hogy ne csak a főrangúak, hanem a köznép gondját is viselni lássék. (475) Mi több, álruhában sokszor a király magatartása iránt is érdeklődött, és az együgyűek feleletei alapján olykor önmagát is megmegzabolázta.

Hogy milyen jámbor volt és kedves az istennek, az látható az alább következőkből. Először is, hogy a zsidók a kegyetlen járom szorításából kiszabaduljanak és kijózanodjanak, megígérte, hogy magyarokként fogja kezelni és örökös adómentességgel adományozza meg őket. Amikor azonban végül is sem az ő, sem a szent atyák szava nem tudta ezeket az igaz hitre téríteni, állami rendelettel valamennyit kiűzte Magyarországról, megengedve, hogy holmijukat és vagyonukat sértetlenül magukkal vigyék; ezek aztán kiűzetvén, elárasztották Ausztriát és Csehországot.

Az isteni Pál első remete rendje bejött Magyarországra, testét Velencéből áthozták Lőrinc egyházába, amely Budától három mérföldre egy közeli hegyen magaslott, mely remeték szerzetét először atyja, Károly vezette be, ezek pedig birtokba vették Lőrincnek, a szent keresztnek, a szent léleknek és az isteni Lászlónak a szentélyeit. Lajos Nosztrán adott nekik gyönyörűséges kolostort, és a karthauziaknak Lövöldön épített egy másikat, amelyet nagyszerűen megajándékozott. (480) Továbbá királyi költséggel két kápolnát emelt a hatalmas anyának, és bő adománynyal tisztelte meg; az egyiket Aachenben, a másikat Zellben. Példájával a főpapok, a főnemesek és a nemesek közül sokat késztetett a vallásos kegyelet szolgálatára, akik nem akartak elmaradni királyuk nagylelkűségétől, és maguk is áldoztak templomra, adományra. Ily módon Magyarországon a vallás minden várakozás fölött megerősödött, és oly nagy teret hódított, hogy az országnak több mint harmada az egyház birtokában állt.

A tatár vadsággal és szokásokkal fertőzött kumánokat állhatatosan igyekezett megtérítem az igaz hitre, reményében nem is csalatkozott, a megtérteket pedig szent prédikátorok és hitoktatók küldésével, amennyire rajta állt, gondosan erősítgette. Boszniában a patarénokat térítette a helyes vallásra, akik mindenféle tévelygésbe keveredve átkos istentelenségbe süllyedtek; ebben a dologban a szentséges Peregrin bosnyák püspök közreműködését vette igénybe. (485) Arról is értesült, hogy szláv földön, mégpedig azon a területen, amelyet most Lippának neveznek, sokan vallanak elferdült nézeteket, akiknek a szerzetesek a néhai szentséges Jeromos oktatása szerint szolgáltatták ki a szentségeket, ezeket visszavezette az igaz bölcsességhez; azonban azt mondják, hogy most visszaestek korábbi tévelygésükbe. Az ő idejében Bogdán, az oláhok fejedelme, aki régebben Máramaros mellett az Oláhország belsejét képező, a tatár szomszédság miatt kiürült Moldáviában lakott, összeszedte az oláhokat, és visszaköltözött a Lajos király fennhatósága alatt álló ősi földjére, ámde ezt a király tudta nélkül tette, amit az rossz néven vett; amikor azonban azt hallotta, hogy ezek szaporaságukkal kezdik máris benépesíteni a tartományt, szerződést kötött vele, és szívesen megengedte, hogy Moldávia úgynevezett vajdája a pannóniai királynak hálás szolgálatot teljesítsen és megállapított évi adót fizessen. Lajos uralkodása alatt kegyetlen pestis, kártevő sáska- meg egérhad és veszedelmes földrengés is meglátogatta Magyarországot. Ezenfelül, mert mindenki iránt roppant nagylelkű volt, azokat, akik szokás szerint a királyi udvar szolgálatában álltak, emberségesen a nemesi rendbe emelte, és felszabadította őket e szolgálat alól.

(490) Felesége kettő volt. Az egyik annak a Károlynak a lánya, aki aztán a római császárság csúcsára emelkedett; ennek Margit volt a neve, és korai haláltól elragadva gyermekek nélkül távozott az életből. A másik Erzsébet, Istvánnak, az úgynevezett bosnyák bánnak a lánya, akitől három leánygyermek született, Katalin, Mária és Hedvig. Katalin nem lépte túl a gyermekkort. Máriát kisded korában eljegyezték a cézári törzsökből származó brandenburgi Zsigmonddal, aki aztán elnyerte a császári méltóságot és koronát. Hedvig apja halála után a főnemesség egyetértésével megkapta Lengyelország királyságát, feleségül ment Jagulához, Litvánia fejedelméhez, aki még nem vette föl az igaz hitet; ez a házassági szerződés szerint együtt vette az országot a keresztény vallással, és elnevezték Ulászlónak, így ugyanazon időben váltott sorsot és nevet.

(495) Lajosról azt mondják, hogy odahaza mindig békét, külföldön háborút kívánt, hiszen egyiket a másik nélkül nem lehet megteremteni, otthon igazságosságot, jóságot, vallásosságot, kint bátorságot, szigorúságot, lelki nagyságot és mindenütt bölcsességet tanúsított; a nép kiváltságait és mentességeit tiszteletben tartotta, a szent egyházak jogát sohasem sértette meg, a tartományokat, amelyeket Krisztus hitére térített, a legkészségesebb szolgálattétellel láncolta magához, és mindenki, de leginkább a nyomorultak és szerencsétlenek iránt kegyelmes volt. A zsarnok nevezettől a halálnál is jobban irtózott, ezért nemhogy zsarnoknak nem mutatkozott soha, hanem áradó nyájasságával és szelídségével még királynak sem, hanem a haza atyjának, az ország legéberebb őrének és győzhetetlen védelmezőjének mondták. Ifjúságában szívesen vadászgatott, előrehaladottabb korában katonáskodott, érett nyugalomra jutva az ügyintézés gondjaitól az isteni elmélkedéshez vonult vissza. Ekkor, amennyire tehette, félrehúzódott a közügyektől, szent atyák társaságát kereste, az örök üdvösségnek áldozta magát buzgón, mindkét élet kötelezettségét egyszerre teljesítette, nem feledkezett meg ezenközben az ellenség ármánykodásairól és az ország védelméről sem, mert erre késztette a fiúgyermek hiánya. (500) Hogy az országot biztosítsa, azt mondják, örökbe fogadta Zsigmondot, akiről tudta, hogy császári származású és a legkiválóbb jellemű; fiai hiányát ezen a módon kívánta pótolni, és nem oktalanul, mert ez a mélyen bölcs fejedelem ennél jobban és nagyszerűbben nem gondoskodhatott volna Pannónia javáról. És a dolgok alakulása megmutatta, hogy senki sem csodálhatja eléggé e férfiú bölcsességét, aki jóval a halála előtt már látta a jövendőt, övéi érdekéről sokkal előbb megfelelően gondoskodott, mint ahogy a helyzet azt a maga idején megkövetelte volna, és előrelátóan intézkedett. A király egészsége ötvenhat éves korában kezdett kedvezőtlenre fordulni; és meg is lehetett jósolni, ahogy történt, mert a háborús fáradozások, a napi gondok, az ártó hőség és hideg, a folytonos utazás, menetelés testét úgy tönkretették, hogy aztán könnyen esett súlyos betegségbe. Miután gyógyulásáról lemondva élete utolsó napját közeledni érezte, összehívta a főnemeseket, és a királyságot Mária lánya kezébe tette. (505) De parancsa nélkül is mindenki a saját jószántából megesküdött, hogy ugyanúgy engedelmeskedik neki, mint apjának, és nemcsak a köteles hűséget és szolgálatot teljesíti, hanem ha a helyzet úgy kívánja, akarata és parancsa szerint önként felajánlja fiait, erejét, testét, vagyonát, istenit, emberit egyaránt, a legnagyobb veszedelmet is örömmel vállalja. Miután az előkelők gondolkodását kitapasztalva azt messzemenően készségesnek találta, sírva fakadt. Amikor Lajos haldoklásának híre kelt, a köznép olyan aggodalomba esett, mintha ki-ki a tulajdon életét féltette volna, a király egészségéért nyilvános könyörgéseket tartottak, városonként és falvanként minden ember az oltárok elé járult, hogy el ne veszítse ezt a jeles bajnokot és szülőt; korra és nemre való tekintet nélkül egyformán rémüldözött mindenki, mintha az ellenség ott állt volna a ház közepén, íme, valamivel a halála előtt megjelent egy üstökös, amiből mindenki arra következtetett, hogy a király végzete közel van. A betegség tehát előrehaladván szeptember idusán befejezte az életét, és akkora űrt hagyott maga után, hogy Pannónia minden más királyánál jobban siratta. Amikor a halálhír elterjedt, a városokból és falvakból mindannyian összegyülekeztek Visegrádon, mindenhonnan összefutottak a fejedelmek és a főpapok, a nemesek és a tartományok küldöttei, akik folyamatos gyászszertartással tisztelték meg Lajos tetemét. (510) Különböző népek különböző nyelvű jajszava hallatszott, mindenfelől hangzott az asszonyok jajongása, akik gyermekeikkel együtt jöttek el vidékükről önként, úgy, mintha mindegyikük a saját szülőjét gyászolná. Ezek a jóságos atyáért, azok a kegyelmes királyért zokogtak. Egyik a hős védelmezőt és a győzhetetlen harcost kiáltotta, másik legkegyelmesebb ura után jajgatott, sokan az ország oltalmát, Dalmácia szabadítóját emlegették, sokan az ellenség megfékezőjét könnyezték, és úgy látszott, hogy senki sem tud betelni a kegyelet kötelezettségével. És bár mindenki versengve és szíve mélyéből gyászolt, lányai jajveszékelése a népet akkora siralomra késztette, hogy úgy látszott, mintha halálra zokognák magukat. A főpapok és lelkészek, az előkelők és nemesek rendjéből senki sem nézhette száraz szemmel ezt, sőt, sok pap ömlő könnyei között alig tudta elvégezni a misét. A lovaskapitányok és katonák közül egynémelyik mellé őröket kellett állítani, hogy végtelen fájdalmukban ne emeljenek kezet magukra, és ha nem vigasztalja őket, hogy itt van Mária, akit mindannyian királyuknak választottak, sokan öngyilkosságukkal tartottak volna könnyes gyászszertartást. (515) Mit még? Hogy halála mekkora búbánattal töltötte el a magyarok és szövetségeseik szívét, köny-nyen lemérhető abból, hogy három éven keresztül egész Magyarország fekete ruhában járt, és kerületenként ugyanannyi ideig tartották a gyászt. Nem volt sehol mosoly, tréfa, dal, tánc, semmiféle ünnepség, hároméves országos gyászt rendeltek el. Azt mondják, a gyermekek, mintha apjukat vesztették volna el, sóhajtozva járkáltak; a szövetségesek mind, leginkább a roxánok, a mysusok, a bolgárok és az oláhok, akiket leigázott, szomorúságuk jeléül levágták a szakállukat. A velencések kivételével mindenki megsiratta ezt a fejedelmet, ezek viszont halálának első hírére akkora jókedvre derültek, mint mondják, mintha ennél kellemesebbet és örvendetesebbet sohasem hallottak volna; és bizony nem ok nélkül, hiszen tudták, hogy egyedül ő okozta Velence szerencsétlenségét Dalmácia miatt. Testét Fehérváron temették el a szentséges István bazilikája melletti kápolnában, amelyet sírhelyéül építtetett. (520) Azt mondják, hogy Erzsébet királyné ez után a tizenhatodik napon a nagyszerűen megajándékozott kápolnát tisztes papi gyülekezettel bővítette ki, hogy ott Lajos lelkéért naponta misézzenek. A király az üdvösség ezerháromszáz fölötti nyolcvankettedik esztendejében halt meg; negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott. Középtermetű, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú volt, derült ábrázatú, kissé előreugró ajkakkal, enyhén hajlott vállal, és úgy emlékeznek rá, mint mindenki más fölött álló királyra.

Lajos királynak halála után két leánya maradt és egy unokaöccse, Károly; a lányok egyike Magyarország, másika Lengyelország királyságát nyerte el. A nagyobbik Mária volt, a kisebbik Hedvig. Károly, aki a Kis melléknevet kapta, és akiről azt beszélték, hogy András király fia volna, még Lajos életében elfoglalta Nápolyt, mint később előadjuk, de bizony hogy Lajos fiának mondhatnám-e őt, mint sokan, vagy Andrástól való unokaöccsének, nem tudom pontosan, hacsak tán azt nem hisszük, hogy adoptálta őt. Midőn tehát egyik oldalról, a tenger felől a ligurok, a másikról, a szárazföld felől az aquileiaiak és a carraraiak, Lajos szövetségesei háborgatták a velencéseket, a chioggiai flottát meg a nem sokkal előbb kötött békét, Orbán pápa, aki szerette volna megzabolázni Johanna királynő pimaszságát, felkérte Lajost, hogy az ő segítségével tetézve bosszulja meg fivérének, Andrásnak a halálát, szerezze vissza az országot, amely a rokonaié volt, kergesse el Johannát, aki nemcsak övéivel, hanem a római egyházzal szemben is gonoszul viselkedett. Lajos készségesen megragadta a háborúzásra felkínált alkalmat, hogy mint két lányának, úgy unokaöccsének is országot szerezzen, mégpedig éppen azt, amelyet övéi jogarával volt szokás kormányozni. (5) Ezért Károlynak, aki – mint fentebb mondtuk – a trevisói földön ügyködött a velencések ellen, megparancsolta, hogy onnan kivonulva támadjon, igyekezzék visszaszerezni az atyai királyságot. Károly engedelmeskedett az utasításnak, a velencei és liguriai béke megkötésének örve alatt magához kérette a velenceiek követeit, de a békéről említést sem tett, hanem azt tárta fel előttük, amit az elméjében forgatott, majd nagy hirtelen hazament Magyarországra, és nyolcvan bajtársát elküldte a Piave folyóhoz, hogy átkeljenek rajta. Seregének vezéreként hátrahagyta Giannozzót, Salerno hercegét, és megparancsolta neki, hogy siessen Etruriába. Giannozzo maga mellé vette társként Alberiket, Cuneo grófját, és a germán Ferrobracciót, az egyik csapatkapitányt. Benyomulva Etruriába, összegyűjtötte a firenzei száműzötteket, és leszállt a sienai tájra. A sienaiak és a pisaiak a salernói Giannozzót sok pénzzel megengesztelték, hogy ne dúlja fel a földjüket. Ugyanezt szerették volna a firenzeiek is, de mert kénytelenek voltak visszafogadni száműzöttjeiket, semmit sem bírtak kieszközölni tőle. Zsoldjukba fogadták az Acutónak nevezett Jánost, hogy az ő vezérletével űzzék el Giannozzót. (10) Míg ez végbement, Károly nyolcezer lovassal megjött Magyarországról, először lerohanta Arezzo környékét, megadás révén elfoglalta a guelfek és ghibellinek pártoskodásától marcangolt várost. Aztán sienai területre nyomult, megtámadta a firenzeieket, akik vezérüket tüstént elveszítve 40 ezer aranyért békét vásároltak tőle. Acuto Bagnacavallo városát eladta Este Miklósnak és Albertnek, akiknek nem sokkal előbb Manfredi Astorre a polgárok árulása révén titokban megnyerte Faenzát. Károly aztán egyenest Rómába ment, hogy fölkeresse Orbán pápát. A pápa tisztességgel fogadta, felhatalmazta őt az ország visszaszerzésére, aminek számos csapattal és erős lovassággal bátran neki is vágott. Azonnal szembeszegültek Johanna királynő csapatai, s mihelyt ezeket legyőzte, Nápoly felé fordította az útját; az ellenség megújította a hadseregét, ismét ellenállt, és miután ezt többször megfutamította, megverte, végre elérkezett Nápolyhoz, majd megadás útján elfoglalta a várost. (15) Abban a várban, amelyet Castelnuovónak neveznek, megostromolta Johanna királynőt; hogy az országot tehermentesítse, Alberiket és a germán Ferrobracciót önként elbocsátotta azzal, hogy próbálják meg a sereget zsákmányból vagy valami más módon táplálni. Károly Arezzo élére a verduni püspököt állította, aki a pártoskodást utálta, és egyformán bánt a ghibellinekkel meg a guelfekkel. De mert méltányossággal és jósággal nem tudta magához édesgetni a polgárok hajlandóságát, utóda Caracciolo Jakab nápolyi polgár lett. Amikor ez elkezdte a kormányzást, és hasonló igazságossággal, méltányossággal igyekezett lecsendésíteni a meghasonlott várost, a guelf népség lázadást szított, és beszorította őt a várba, ahová vele együtt a ghibellinek is beszaladtak. Caracciolo magához parancsolta Alberiket, aki Todi környékén tevékenykedett, éjszaka titokban bebocsátotta őt a városba, aki miközben a guelfek merészségét megfékezni iparkodott, a ghibellinek jószágát is szétdúlta, bár az asszonyok megerőszakolásától tartózkodott. (20) Kisvártatva követte őt Ferrobraccio, és ami még megmaradt, mindenestől elpusztította, nagy zsákmányt juttatott a firenzeieknek is.

Mindez a nyolcvanegyedik évben történt ezerháromszáz után, mely időben új vihar kerekedett Galliából Itália fölé. Anjou Lajos ugyanis, feltüzelve a frankok királya és Kelemen ellenpápa rábeszélésétől, egyrészt Johanna kiszabadítása, másrészt Orbán letétele végett 30 ezer lovassal benyomult Itáliába, és először Bologna vidékén szállt meg. Károly észlelte a fenyegető veszedelmet, hátrahagyta a nemességet, és Arezzóból magához hívta Alberiket meg Ferrobracciót. A firenzeiek Orbán pápa kérésére Acutót Károlyhoz küldték. Lajos a marsokon keresztül a cassinói hegységhez ment. (25) Anjou megérkezésének második esztendejében tizenkétezer lovas jött át Galliából, akik az ő vezetésével a piacenzai, luccai, firenzei, sienai földön keresztül Arezzo területére érkeztek. A guelfek beengedték őket a városba, és azt Alberik vereségének harmadik évében a ghibellinekkel házról házra folytatott utcai harcban szétdúlták. A város erődjét a guelfek őrsége tartotta, melyet körülbelül negyvennapi ostrom után a gallok a hatalmukba kerítettek volna, ha Lajos végzete közbe nem szól. Ennek hallatára Anjou engedett a kérésnek, felhagyott a hadjárattal, és eladta Firenze városát, majd feloldva az ostromot, visszatért Galliába. A nagy riadalomban Lajos hadserege nyomban feloszlott, méghozzá olyan csúfos módon, hogy a katonák kettesével-hármasával koldulva húzódtak vissza Galliába. (30) Orbán ezután udvaroncainak egész seregével Nápolyba ment, hogy unokaöccse számára elnyerje a capuai hercegséget, és amikor ez nem sikerült, reményében csalatkozva fenyegetőzni kezdett. Károly tudomást szerzett a pápa nagyravágyásáról és állhatatlanságáról, ezért ezután őröket állított mellé, akik elálltak a palota kijáratát. Orbán elpalástolta galád terveit, elbocsátást eszközölt ki, és azt színlelve, hogy nyaralni akar, Nocerába ment, ahol számos bíborost nevezett ki; a régiek közül hetet, akikről azt állította, hogy a királlyal együtt összeesküdtek a pápa ellen, tömlöcbe vetett. Aztán Károly ellen kezdett el dolgozni, hogy úgy lássék, mintha törvényesen tenné le őt a trónról. A jogszerűség látszatának a kedvéért kitűzte lemondatásának a napját, hogy ez jelenjen meg a pápai ítélőszék előtt. Károly azt válaszolta, hogy a mondott napra készséggel megjelenik, aztán haladéktalanul légiókat gyűjtött, és Nocerába ment, nem mint vádlott, hanem mint bíró, és megszállta, mint ellenség, hogy a pert Mars döntse el, ne pedig a száztagú bíróság. (35) Közbeavatkozott az Orsini családból származó Del Balzo Rajmund, a nolai gróf fia, aki ezután a tarantói fejedelemséget szerezte meg; ez maga mellé vette a csapatokat, amelyeket a király alatt vezényelt, és Orbánt az egész pápai kollégiummal együtt a tengerhez vezette, majd felrakta a liguriai flottára. Miközben Genova felé hajózott, a Nocerában elfogatott hét bíboros közül ötöt zsákba varrva a tengerbe dobott, ugyanúgy, mint az apagyilkosokat, akiket bőrtömlőkbe dugva szoktak a mélybe vetni.

De a történelem arra késztet, hogy térjünk vissza Máriához, és ezután sorra beszéljük el, mi történt koronázása után vele és Károllyal. Mária, Lajos lánya, ahogy apja a végrendeletében meghagyta, szerződés szerint úgy házasodott össze a brandenburgi Zsigmonddal, Károly császár akkor még gyermek fiával, hogy az idején való nászig ne vegye őt maga mellé férjként, a nász végrehajtása után pedig Zsigmond uralkodótársként álljon mellette. Ezt a feltételt akkor egész Magyarország szívesen fogadta, hiszen Lajos király felejthetetlen jótéteményei mindenkit egyformán leköteleztek. (40) Mivel a nász ekkor még korai lett volna, az atyának, Lajosnak érdemei miatt viszont mindenki adósnak érezte magát, az interregnumot pedig nem szívesen fogadták, Máriát olyan szeretettel és olyan kedvező szavazataránnyal emelte királyi trónra egész Pannónia, hogy nem királynőnek, hanem királynak kiáltották ki, és úgy tisztelték őt. Amit nemétől a természet megtagadott, azért a szerencse áradó kedvezéssel kárpótolta; királynő helyett mindenütt királyként üdvözölték, és míg férjet nem vett maga mellé, Pannónia akaratából mindig királynak nevezték, és így írták valamennyi oklevélben. Sőt, a teljes főpapi, főúri és nemesi rend kíséretében elvitték Fehérvárra, ahol szabályszerűen megkoronázták, nehogy azt mondhassák, hogy a szent korona, melyet valami isteni szellem Magyarország fejedelmeinek rendelt, őt méltatlannak találta; könnyen le lehet ebből mérni, mekkora volt Lajos jósága és milyen kegyeletes volt az emléke. Bár serdülő leányként jutott uralomra, és úgy látszott, hogy éretlen kora még nem tud megfelelni a feladat súlyának, anyja