Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával, a felsőoktatási tankönyv- és szakkönyvkiadási program keretében

 

NAPLÓ BUDA AVAGY OFFEN

ERŐS VÁROSÁNAK

HÍRES OSTROMÁRÓL…

Anonymus


Tartalom

1. BEVEZETÉS
A NEM VÁRT FORDULAT
BÉKE VAGY HÁBORÚ?
BEVEHETŐ-E BUDA FEGYVER ÁLTAL?
A KUDARC TANULSÁGAI
BUDA VÁRÁNAK FELSZABADÍTÁSA
A MAGYAROK BUDA ALATT
HÍR – EMLÉKEZET – VALÓSÁG
A NÉVTELEN ÖNKÉNTES NAPLÓJA
2. NAPLÓ BUDA AVAGY OFFEN ERŐS VÁROSÁNAK HÍRES OSTROMÁRÓL 
A KÖNYVÁRUS AZ OLVASÓHOZ
NAPLÓ BUDA AVAGY OFFEN ERŐS VÁROSÁNAK HÍRES OSTROMÁRÓL ÉS BEVÉTELÉRŐL
AZ EREDETI KIADÁS TÉRKÉPMETSZETÉNEK MAGYARÁZATAI
3. KORABELI RÖPLAPOK
RÖVID ÉS HITELES SZÓBELI BESZÁMOLÓ ARRÓL, AMI A KORÁBBI KIRÁLYI REZIDENCIA, A NEMES BUDA VÁROS SIKERES, ÁMBÁTOR VÉRES OSTROMA SORÁN TÖRTÉNT
ÚJ HÍRADÁS A CSÁSZÁRIAK ÁLTAL KIVÍVOTT GYŐZELEMRŐL, BUDA VÁRÁNAK ÉS KÉT TORNYÁNAK BEVÉTELÉRŐL
ÚJ HÍRADÁS BUDÁBÓL. HOGYAN VÁGTÁK NÉGYBE A VEZÉRLŐ PASÁT, RAKTÁK DARABJAIT EGY ZSÁKBA, S DOBTÁK A VÍZBE AZT
KIVONAT, KELT BÉCSBEN, 1686. SZEPTEMBER 5-ÉN. KÉSZÜLT EGY BUDA MEGHÓDÍTÁSÁNAK RÉSZLETEIT TARTALMAZÓ ÍRÁS UTÁN
A LEVÉL MÁSOLATA, MELYET ŐCSÁSZÁRI FENSÉGE ÍRT A BRANDENBURGI VÁLASZTÓFEJEDELEM FIÁNAK
ÚJ HÍRADÁS A NAGY GYŐZELEMRŐL, AMELYET A CSÁSZÁRIAK ARATTAK BUDA POMPÁS ÉS DICSŐ VÁRÁNAK ÉS VÁROSÁNAK OSTROM ÁLTALI BEVÉTELÉVEL
GYŐZELMI ÉNEK A CSÁSZÁRI FENSÉGE DICSÉRETÉRE BUDA BEVÉTELÉRŐL, 1686. SZEPTEMBER 2-ÁN
4. IRODALOM
RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK
KÉPEK
 

BEVEZETÉS

A NEM VÁRT FORDULAT

Lipót császár 1682 kora nyarán lehangoló tartalmú jelentéseket kapott a vasvári béke meghosszabbítása céljából Isztambulba küldött rendkívüli követétől. Ezekben Albrecht Caprara kifejtette: Kara Musztafa nagyvezír igen kedvezőnek ítéli a helyzetet a háborúra, mivel a magyarok az oszmánok oldalán fognak harcolni. Thökölyék sikereitől a török csak vérszemet fog kapni, ezért ellenük mielőbb hatásos akciót kell indítani.[1]

Caprara Magyarországgal kapcsolatos helyzetmegítélése reális volt. A királyi Magyarország területét ekkor már több mint egy évtizede dúlta a „kuruc-labanc” polgárháború. Ennek egyik alapvető oka a császári politikának a XVII. században tapasztalható irányváltása volt, melyet vallási ellentétek súlyosbítottak, ám az elsőleges mozgatórugókat a nemzetközi politika porondján kell keresni.

Az oszmán fenyegetettség árnyékában élő Habsburg-dinasztiának, a század hatvanas éveitől kezdve egyre súlyosabb kihívással kellett szembenéznie a birodalom nyugati felén. A Bourbonokkal való hatalmi vetélkedés igazi tétje az európai hegemónia megteremtése volt, s ehhez mindkét uralkodóház számára a spanyol trón megszerzésén keresztül vezetett az út. Az 1670-es években úgy látszott, hogy e nagy politikai játszmában a „Napkirálynak”, XIV. Lajosnak jobbak az esélyei. A nymwegeni békében (1678) a franciák megszerezték Spanyol-Németalföld és a Rajna menti területek jelentős részét, békeidőkben pedig az úgynevezett „reuniós kamarák” segítségével, régi történelmi jogokra hivatkozva csatoltak kisebb-nagyobb területeket a Francia Királysághoz a Német-római Birodalom nyugati felén. XIV. Lajos úgy tartotta: minden veszély, amellyel a Habsburg-dinasztiának szembe kellett néznie, az ő hatalmát erősíti, s lehetőséget jelent, hogy majdani spanyol örökségét megszerezze. Ezért nem meglepő, hogy a „Napkirály” nemcsak nyugaton, hanem a királyi Magyarországon is sok borsot tört ellenfele orra alá, a „bujdosó-kuruc” felkelők támogatásával, valamint azzal, hogy a Török Birodalmat támadásra inspirálta.

A bécsi udvarban tisztában voltak azzal, hogy a birodalom ereje egyelőre nem elegendő egy kétfrontos háború megvívásához, ezért Lipót császár és környezete úgy vélte, hogy most kisebb baj elveszteni valamit a török ellenében, mint nyugaton egyetlen lépést is megengedni a Habsburg-ház ellen.[2] Ez gyakorlatilag a status quo fenntartását jelentette a török ellenében, akár politikai vagy területi engedmények árán is. A királyi Magyarország ügyeinek ilyeténképpen való háttérbe szorulása a magyar társadalomban csak tovább növelte a magárahagyatottság érzését, mely a század első évtizedeitől egyre fokozódott, és az ország lakosainak jelentős hányadánál törvényszerűen vezetett a dinasztia uralmának elutasításához és a török orientációhoz. Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és I. Rákóczi Ferenc 1670 tavaszán gyorsan hamvába holt felkelése után a császári adminisztráció megtorló intézkedései, a protestánsok üldözése, valamint az abszolutisztikus kormányzati és adórendszer bevezetése elmélyítette a válságot, polgárháborús viszonyokat eredményezve a királyi Magyarországon. Ez kapóra jött az Oszmán Birodalom politikai irányítóinak, akik a felkelők burkolt és nyílt katonai támogatásával gyakorlatilag újabb magyarországi hódításaikat készítették elő.

1683 tavaszán úgy látszott, hogy az országban dúló Habsburg-ellenes polgárháború végleg a „kuruc király”, Thököly Imre javára dől el. Thököly elsődleges szövetségesévé a török vált. Miközben anyagi és fegyveres támogatást nyújtott, a hetvenes évek közepétől eredményesen aknázta ki a „bujdosó-kuruc” mozgalom Habsburg-ellenes küzdelmét, és egyre nagyobb területre terjesztette ki közvetett vagy közvetlen befolyását a királyi Magyarországon. Kassa és Fülek elfoglalása után a Garam folyótól keletre létrejött Thököly felső-magyarországi fejedelemsége, ahol 1682–1683 telén 17 662 kuruc katona vonult téli szállásra.[3] Ezek a fejlemények méltán táplálhatták Kara Musztafa nagyvezírben azt a hitet, hogy a Habsburg császár gyenge, neki csak Bécs falait kell betörnie, s akkor nemcsak a nagy hadizsákmány lesz az övé, hanem érett almaként hullik az ölébe a királyi Magyarország maradék része is.

Az 1683. esztendő eseményei kezdetben Kara Musztafa várakozásait igazolták. A több mint százezer főt számláló szultáni sereg akadálytalanul nyomult előre Magyarország területén. A nagyvezír vezette sereg június végén Székesfehérvárnál egyesült Murád Giraj krími tatár kán csapataival és a hódoltsági török erőkkel. Különösebb erőfeszítés nélkül elfoglalták Pápa, Szentmárton-hegy (Pannonhalma), Tata, Veszprém várát, és július 5-én Győr alá értek. A Dunántúlon Thököly Imre fejedem biztosainak hajtottak fejet a magyar főurak, Alsó-Magyarország nemesei, várai és városai pedig az előrenyomuló kuruc csapatoknak és vezérüknek, a kuruc királynak hódoltak meg.

„Hogy így Isten áldásábúl igaz Magyari szível lélekkel mehessünk Vérünket, s Országunkat szomjúhozó Török igája alól alól szabadítsuk föl, eggyet értvén keggyelmes Urunk eö Fölsége, s több körösztény hazánk segítségére jövő sok szép hadakkal…” – ezekkel a szavakkal fejezte be Esterházy Pál nádor 1683. március 12-én Bécs városában, a királyi Magyarország vármegyéit hadba hívó pátensét.[4] Azt nem tudjuk, hogy a kiáltványok szokásos, túlzó retorikája, avagy Esterházy Pál belső meggyőződése dominált a török alóli felszabadításra buzdító sorokban, hiszen a politikai és katonai helyzet vajmi kevés reménnyel kecsegtetett. Forrásaink tanúsága szerint 1683 áprilisában a királyi Magyarország fegyveres ereje több mint 15000 katonát számlált. Lotharingiai Károly herceg pedig mintegy 30-35000 főnyi seregével előbb Esztergom ellen készült, majd júniusban Érsekújvár ostromával próbálkozott, abban a reményben, hogy az oszmán csapatokat el tudja téríteni Bécs ostromától.

Kara Musztafa nagyvezír azonban kétkedő alvezérei véleményét figyelmen kívül hagyva, Bécs ostroma mellett döntött. Lotharingiai Károly a helyzethez képest higgadtan intézkedett. Mintegy 10000 katonával erősítette meg Bécs védőit, akiknek létszáma így elérte a 18000 főt.[5] Köztük volt Gombos Imre putnoki kapitány, néhány tucat katonájával.

A magyarok részéről Esterházy Pál nádor az 1683-as év tavaszán 10000 főnyi mezei katonaság kiállítását ígérte, az Udvari Haditanács pedig elrendelte a király által fizetett végvári katonaságnak „im alten Stand”, tehát a régi létszámra történő kiegészítését.[6] Alsó-Magyarországon és a Dunántúlon a várakban maradt őrséget nem számolva, április végén és május végén 6713 lovas, illetve 2515 gyalogos sorakozott fel a törökkel szemben, de a nádor még közéjük várta Trencsén vármegye, az esztergomi érsek és káptalan, a győri, a nyitrai, a veszprémi és a váci püspökök bandériumait, akik 330 lovas és 210 gyalogos kiállítását ígérték az év elején. Az Udvari Haditanács június 23-án újabb 5000 magyarországi katona toborzását rendelte el.[7] Ez utóbbi intézkedés azonban minden bizonnyal papíron maradt, mivel Lotharingiai Károly a Győr felé hömpölygő oszmán sereg előőrseit visszaverve, Óvárnál állomásozó lovasságával már Bécs megerősítését fedezte. Leopold Schulz altábornagy parancsot kapott Alsó-Magyarország kiürítésére, mivel 8000 fős hadtestével a magyar–morva határszélen a lengyel segélyhadak felvonulását kellett fedeznie.

A királyi Magyarország területének feladása törvényszerűen magával vonta a magyarországi katonaság összeomlását. Esterházy Pál nádor június utolsó napján a válságos helyzetről ekképp tudósította az uralkodót: „Én itt állok katonaság nélkül az ellenség előtt… könyörög tehát lakossága általam mint nádor és közbenjáró által Fölségednek: méltóztassék neki tudtára adni, mitévők legyenek e végveszélyben? S ha képes Fölséged a lakosokat megoltalmazni, vagy sem? Ha igen, úgy mihamaribbi oltalomért esedeznek: mert az ellenség küszöbünkön áll s már-már reánk tör eltapos bennünket; ha penig nem: akkor nevegye nekik Fölséged rossz néven, ha az időkhöz szabván magokat s a kénytelenség tanácsára hallgatván, magok, nejeik és gyermekeik megmaradásáról gondot viselendők… Thököly hatalmának hódolnak.”[8]

Tudjuk, hogy a magyarországi katonaság zöme kényszerűségből behódolt, ha nem is közvetlenül a töröknek, de Thököly Imrének. Az, hogy végül is milyen létszámú katonaság maradt meg a császár hívségén, még további kutatásokat igényel. Esterházy Pál nádori katonasága a hozzájuk csapódottakkal együtt legalább 1000 főt számlálhatott. Komárom, Győr, Lipótvár és Pozsony falai között legkevesebb 2000 katona állomásozhatott, nem számítva az olyan kisebb földesúri magánvárakat, mint Fraknót vagy Vöröskőt, ahol a főúri magánkatonaságon kívül a vitézlő rend számos tagja dacolt az oszmán áradattal.

Meghódolni vagy ellenállni? Örök dilemma. A választás nemcsak a kortársak, de az utókor számára sem mindig egyértelmű. Hogy miért volt ott a magyarság, ahol volt? Többsége miért a török oldalán? Nehezen megválaszolható kérdések. Az egyik legújabb magyar történeti szintézis summázata szerint a korszak alapvető problémája az, hogy a Zrínyi Miklós által propagált hazai kezdeményezés, mely a török uralom felszámolására irányuló nemzetközi összefogást elindíthatta volna, nem valósult meg, és a számos kívülről, részben Bécsből érkező „kedvezőtlen kihívás” dezorganizáló hatásai a magyar politikai és katonai vezetést megosztották s részben tévútra vitték. Ezért, „amikor a nagy fordulat valóban elkövetkezett, Magyarország a nemzetközi politika országútján szinte keresztben állt. Thököly Imre magyar csapatai ugyanis a török oldalán vonultak Bécs felé, egy olyan lehanyatló hatalom segéderőjeként, amely Magyarország legrégibb igazi ellensége és romlásának fő okozója volt.”[9]

E problémakör összetett voltára pedig éppen egy osztrák történész figyelmeztet, mikor megállapítja: „A harmincéves háború előtt és különösen II. Rudolf udvarában a kormányzat még feladatának tekintette Magyarország visszaszerzését. Azután beleragadtak a status quóba; ez azonban csak előnyt jelentett a törököknek, és előbb-utóbb oda kellett vezetnie, hogy a Habsburgok egész Magyarországot elveszítik, mivel a magyarok magától értetődően nem voltak hajlandók országuk szétdaraboltságát véglegesnek tekinteni. A legnagyobb szolgálat, amit Kara Musztafa a Habsburgoknak tehetett, a Bécs elleni hadjárat volt. A császáriak felébredtek kényelmes illúzióikból, a császár Lengyelország, a birodalom és Olaszország [sic!] segítségével győzelmet aratott, ez ismét lendületet adott politikájának, s a császári udvar hamarosan kész volt Magyarország visszaszerzéséért harcolni.”[10]

A „csoda”, melyben talán kevesen hittek, bekövetkezett. Lotharingiai Károly sokat kockáztatott, de stratégiája bevált. A Sobieski János lengyel király seregével és a Német-római Birodalom segélyhadaival 70000 főre duzzadt sereg 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél közel félnapos ütközetben tönkre verte a Bécset ostromló oszmán haderőt.

 

BÉKE VAGY HÁBORÚ?

E kérdésben igen hamar döntenie kellett a Habsburg Birodalom politikusainak és katonáinak. A katonák természetesen a hadjárat folytatására voksoltak. Győzelmi mámorában Sobieski János lengyel király már egyenesen Buda alá kívánt vonulni. Lotharingiai Károly herceg azonban a párkányi erődítmény és Esztergom elfoglalásával a további küzdelemnek, így Buda bevételének stratégiai hátterét akarta megteremteni.

Ezzel szemben az udvar úgynevezett „spanyol pártja”, vagyis a nyugati érdekek elsőbbségét, elsősorban a XIV. Lajos elleni fellépést sürgető politikai érdekcsoportosulás a békekötés irányába befolyásolta a császárt, tegyük hozzá, nem is ok nélkül. A bajorokon kívül a birodalmi segélyhadak jelentős része ugyanis hazaindult, köztük a szász választófejedelem 11000 fős serege. Kara Musztafának viszont sikerült rendet teremteni menekülő csapatai között. Érsekújvár őrségét – a szövetségesek ostromától tartva – 10000 főre növelte és mintegy 30-35000 katonát állított újra csatasorba. Úgy látszott, az események hasonló irányt vesznek, mint közel húsz évvel azelőtt, amikor a győztes szentgotthárdi csata után, ahelyett, hogy a szövetséges csapatok ellentámadásba mentek volna át, az udvar húsz évre békét kötött a törökkel. Kuniz, a császár portai rezidense, Maurocordato, a portai tolmács útján békeajánlatot tett Kara Musztafának.

Ám az ambiciózus nagyvezír, bízva erejében s a magyarok, vagyis Thököly Imre támogatásában, nem reagált az üzenetre, hanem újabb támadásra készült. Számítása ezúttal sem vált be. A Kara Mehmed budai pasa vezette csapatok előbb október 12-én, Párkánynál szenvedtek súlyos vereséget, majd rövid ostrom után, október 28-án a törökök Esztergom várát is feladták.

Bár a szövetségesek gyors hadisikerei jótékonyan hatottak a kétkedőkre, legalább ilyen súllyal esett a latba a mélyen vallásos I. Lipót császárnál XI. Ince pápa bécsi nunciusának, Buonvisi bíborosnak a pogányok elleni harcra buzdító szavai. A vallási érvek mellett a pápa jelentős anyagi támogatást, a velencei követ pedig a köztársaság hadba lépését helyezte kilátásba, új frontot nyitva a Földközi-tenger keleti medencéjében. Szeptember–október havában IX. Ince pápa eszmei és anyagi ösztönzése mellett már formálódott az új törökellenes szövetség, a „Liga Sacra”, vagyis a Szent Szövetség. Bár a Szent Szövetségben ekkor már elsősorban a politikai érdekek domináltak, a törökellenes összefogásban mégis megtestesült a keresztes háborúk eszméjének nosztalgiája, hiszen önkéntesek ezrei harcoltak évekig a magyarországi, a podóliai hadszíntéren, valamint az Égei-tenger medencéjében az ősi pogány ellenséggel szemben. Katolikus és protestáns katonák tízezrei, akik nemrég még halálos ellenfelek voltak, együtt küzdöttek az oszmánok ellen.

1684 tavaszán a Habsburg császár, a lengyel király és a velencei dózse formálisan is aláírta a Liga Sacra okmányát, s ezzel végleg eldőlt a felszabadító háború sorsa.

De mi legyen a rebellis magyarokkal? – tették fel a kérdést sokan a Habsburgok politikai berkeiben. A politikusok egy része, a magyarok árulása miatt, a szigorú megtorlást javasolta I. Lipót császárnak és magyar királynak. A háborút folytatni akarók, élükön Lotharingiai Károly herceggel, ezzel szemben józanul felmérték, hogy egy ilyen megoldás végleg az oszmánok karjaiba taszítaná az egész országot. Tapasztalatai alapján maga Sobieski János lengyel király is azon a véleményen volt, hogy a császárnak a magyarokkal szembeni megtorló politikája csak a fegyveres ellenállást erősíti.

A reálpolitikai megfontolások végül is erősebbnek bizonyultak az érzelmeknél, s a nyáron „megtévedt” nyugat-magyarországi főurak megbüntetése, némi fenyegetés után, lekerült a napirendről. Hiszen, amilyen gyors volt a kényszer szülte behódolás július táján, olyan gyors lett szeptember második felében az uralkodó hűségére való visszatérés.

Esterházy Pál nádor a kahlenbergi győzelem után alig egy hónappal már mintegy 5000 magyarországi katonával vett részt a harcokban, november közepén pedig 8000 főnyi magyar sereg meglétéről tett jelentést az Udvari Haditanácsnak.[11] Ezt támasztja alá az is, hogy Czobor Ádám 1683. december végén 3000 katona kiállítását jelezte az Udvari Haditanácsnak a következő hadiévre.[12]

 

BEVEHETŐ-E BUDA FEGYVER ÁLTAL?

Lotharingiai Károly, aki a híres hadtudós, Raimondo Montecuccoli mellett tanulta a hadakozást, mesterének elvei szerint tervezte meg a Buda ellen indítandó hadjáratot. A fő csapást a Duna mentén Buda irányába kívánta mérni. A Felvidéken és a Dráva mellékén csak kisebb erőkkel szándékozott hadakozni, mivel ha Budát elfoglalták, Belgrádig nem volt jelentősebb vár. Amennyiben tehát a hadműveletek fő irányától távolabb eső várakat rendszeres blokád alatt tartották, azok idővel ostrom nélkül is elestek. Lényegében elmondható, hogy Belgrád 1688-ban történt bevételéig ez az alapkoncepció érvényesült.

Kezdetben úgy tetszett, megismétlődik az előző év őszének forgatókönyve, vagyis a keresztény seregek sikert sikerre halmoznak. A több mint 40000 katonából álló fősereg, amely magában foglalta az Esterházy János győri vicegenerális vezette tizenhat zászlóaljnyi, mintegy 1600 fős magyar katonaságot is Párkánynál átkelve a Dunán, június 18-án elfoglalta Visegrádot, és visszaverte Kara Musztafa budai pasa támadásait. Lotharingiai Károly ekkor úgy döntött, hogy nem vonul közvetlenül Buda alá. Átkelt a Duna bal partjára, hogy az utánpótlás zavartalanságát biztosítandó, elfoglalja Vácot és Pestet. Eközben Bekri Musztafa aleppói pasa, magyarországi szerdár, csapataival[13] Belgrádból Buda megerősítésére sietett. A császári sereg előrenyomulásának megakadályozására közel 20000 fős hadtestet indított el, de az június 27-én vereséget szenvedett, s a törökök három nap múlva Pestet is elvesztették. Tíz nappal később a császári haderő, miután átkelt a Dunán, Szentendrénél két napig tartó elkeseredett harcot vívott Musztafa szerdár erőivel, döntő győzelmet azonban nem sikerült kicsikarnia.[14]

Buda körülzárása 1684. július 15-én kezdődött meg. Az ostrom hadászati hátterének biztosításáért folyó egyhónapos küzdelem, valamint Visegrád, Vác és Pest helyőrséggel történő ellátása 34000 főre apasztotta a fősereg létszámát. Három nappal később azonban Esterházy Pál nádor vezetésével megérkezett 9417 magyarországi katona.[15] Éppen jókor, mivel e kontingens kétharmadát a török harcmodort jól ismerő könnyűlovasok képezték, akik jelentős szerepet játszottak a Bekri Musztafa vezette felmentő sereg felett július 22-én, Érd mellett aratott győzelemben.

Az eddig ismert adatok szerint Budát legalább 200 ágyú és 10000 főnyi őrség védte. Ezzel szemben Lotharingiai Károly hercegnek a magyarokkal együtt alig volt 47000 katonája és ebből mindössze 27000 gyalogos. Badeni Lajos, a Haditanács elnökének unokaöccse, ifjonti hevületében nyolc nap alatt bevehetőnek vélte a várat. Ám a tapasztalt katona, Rüdiger Starhemberg tábornagy, aki az előző évben eredményesen védte meg Bécset, ilyen kis létszámú, meglehetősen leharcolt és fáradt sereggel nem tartotta lehetségesnek Buda eredményes ostromát. Elsősorban Érsekújvár bevételét szorgalmazta, melynek blokádja jelentős erőt, 4700 magyar katonát és több császári ezredet kötött le. Emellett a vár őrségének portyái bizonytalanná tették a fősereg utánpótlását is.

A Víziváros július 19-én történt elfoglalása, majd három nap múlva a felmentő sereg támadásának visszaverése még az ostromot vezető Starhemberg tábornagyot is optimistábbá tette. A hadiszerencse azonban hamarosan elpártolt a keresztényektől, s a problémák egyre sokasodtak. Elégtelennek bizonyult a tüzérségi előkészítés, a vívóárkok lassan és nem megfelelően készültek, az aknászok tevékenysége pedig általában több veszteséget okozott az ostromlóknak, mint a védőknek. Az oszmán védők előbb Kara Musztafa, majd annak eleste után Sejtán Ibrahim pasa vezetésével fanatikusán küzdöttek, és nap nap utáni kitöréseikkel lehetetlenné tették nagyobb szabású roham indítását.

Az egyre súlyosabb veszteségek, az akadozó ellátás augusztus derekára kritikus helyzetet idéztek elő az ostromló seregben. Lotharingiai Károlynak a hónap közepén Bécsbe küldött jelentése szerint serege 21000 főre olvadt, sok volt a beteg és a sebesült, s katonasága már a vár körülzárására sem volt elegendő. Maga a fővezér, a lotharingiai herceg is ágynak esett. Rüdiger Starhemberg, aki betegen vezette a hadműveletet, egyenest az ostrom abbahagyását javasolta a Haditanácsnak. Úgy vélte, a védők ereje már erősebb a támadókénál. Szerinte csak isteni csodában lehet reménykedni, abban, hogy a védőket esetleg pánik fogja el, és megadják magukat.[16]

Szeptember 13-án Miksa Emánuel bajor választófejedelem 8000 fős seregével megérkezett a Rajna mellől, de Bekri Musztafa 20000 főnyi hadával újra feltűnt, és szeptember 22-én Budaörs irányából a circumvallatio, vagyis a körsánc nyugati része ellen intézett támadást. Ezzel egyidejűleg a védők kirohanása a szövetségesek ostromműveiben is jelentős károkat okozott. Néhány nap múlva Musztafa szerdárpasának sikerült 600 fős erősítést a várba juttatnia. Bár eközben több egység érkezett a Német-római Birodalomból, a katonai helyzet mégsem javult. Végül elhatározták, hogy minden erőt egy helyre koncentrálva, október 4-én rohamot indítanak a déli Nagyrondella ellen, de ez a támadás szintén kudarcba fulladt.

Eközben a török felmentő sereg állandóan zaklatta az ostromlókat, Ahmed egri pasa pedig visszafoglalta Pestet, s a Dunán keresztül élelmet és katonákat juttatott a várba. A helyzet egyre tarthatatlanabbá vált, hiszen az ostromlókból ostromlottak lettek, különösen azután, hogy Bekri Musztafa szerdár-pasa további 10000 főnyi erősítést kapott, s így lehetősége nyílt a szövetséges seregek utánpótlásának elvágására.

Reményvesztettség, demoralizálódás lett úrrá a szövetséges csapatokon. Az Esterházy Pál nádor parancsnoksága alatt álló magyar katonaság már régóta zúgolódott a fizetetlenség és a rossz ellátás miatt, és mivel a hadvezetőség képtelen volt biztosítani élelmezésüket és zsoldjukat, nagyobb részük már október 26-án tábort bontott. A kialakult kritikus helyzetben a császári hadvezetés november 3-án elrendelte a csapatok visszavonulását. Buda tehát továbbra is oszmán kézen maradt.

„Es így az egeß nyarat Buda alat töltvén meg nem vették Budát, mert in Octobri szok hidegh esö járt, ejel-nappal iobbára czak est, elegh maradót valamely nemeth lo, mind megh döglöt; az nemet is igen holt. Az hidegekis es havaß esök el érkezvén, az mint ößel szokot lennj, nagy károkkal, mégh álgyukot is köllött ott hadni – ot hatták Budat…” – így emlékezett vissza később az 1684. évi budai ostromra Lipthay András.[17] A XVII. században immáron harmadszor maradt sikertelen Buda ostroma.

Történetírásunk Buda 1684-es ostromát meglehetősen mostohán, gyakorlatilag a sikeres 1686. évi ostrom kellemetlen előjátékaként kezeli. Ezért részleteiben igazán ma sem ismerjük az ostromot és a hozzá kapcsolódó hadműveleteket. Számos kérdés máig megválaszolatlan maradt. A vereségek ellenére miért volt olyan aktív az oszmán felmentő sereg? Milyen helye és szerepe volt a magyarországi katonaságnak a hadműveletekben? Ez utóbbi kérdés tisztázása különösen azért fontos, mivel ezután a nádor személyesen már nemigen vett részt a törökellenes felszabadító háború harcaiban, s ez a tény tovább szaporítja a kérdőjelek számát.

 

A KUDARC TANULSÁGAI

A Buda alatt elszenvedett fiaskó a hadi céloknak és a megvalósítás eszközeinek módosítására késztette a császári hadvezetést. Bebizonyosodott, hogy csak megfelelő erőkoncentrációval lehet eredményt elérni. Ennek alapfeltétele az volt, hogy a Német-római Birodalom katonai erői felszabaduljanak, de 1684-ben erre még nem volt mód. XIV Lajos Luxemburg vára ellen intézett támadása miatt a birodalmi kontingensek a Rajna mellett voltak lekötve. Bár a pápa közvetítésével I. Lipót és XIV. Lajos augusztus 8-án békét kötött, a birodalmi segélyhadak zöme csak október elején érkezett Buda alá, amikor az ostromlók sorsa már megpecsételődött.

Az 1684. évi hadműveletek kudarca sok tanulsággal szolgált. Kiderült, hogy a jövőben biztosabb és zavartalanabb ellátás kiépítésére van szükség; az ellenfél felmentő hadainak felvonulását és utánpótlását időben meg kell majd akadályozni; és módszeresebb és szakszerűbb tüzérségi, valamint ostromtechnikai előkészítés szükséges a rohamok előtt.

A szövetséges erők katonai vezetőinek gyakorlatilag nem voltak tapasztalatai török erősségek ostromában. A „szabályos” ostromhoz szokott hadvezérek jócskán alábecsülték az első pillantásra korszerűtlennek látszó oszmán várak és a bennük lévő fanatikus őrség védelmi képességét. Ennek árát 1684 nyarán Buda falai alatt mintegy 23000 halottal fizették meg. A kedvező külpolitikai és anyagi háttér 1685-ben tette lehetővé a következő évek sikersorozatának megalapozását. Heves viták után végül Érsekújvár és Székesfehérvár ostroma mellett döntöttek. A fősereg létszáma az előző évihez képest megduplázódott, mivel a birodalmi segélyhadak 30000 embere időben megérkezett, s emellett a magyarországi katonaság is az előző évinél nagyobb létszámban vonult ki a harcmezőre. Zichy István július 20-án kelt levelében arról tudósított, hogy Érsekújvár alatt 65000 katona van, „pénzes nép, kenyerek, pecsenyéjek untig elég gyün, egészséges nép”.[18] De még ide várták idősebb Bercsényi Miklóst a bányavidéki, Batthyány Ádámot a Kanizsa elleni, Esterházy Jánost a győri főkapitányság csapataival. Ez utóbbiak létszáma mintegy 5000 főre rúgott.[19]

A több mint 70000 katona nemcsak Érsekújvár ostromához volt elegendő, hanem lehetőséget teremtett a török felmentő sereg legyőzéséhez is. A szultán a magyarországi erők szerdárjává Buda előző évi sikeres parancsnokát, Sejtán Ibrahim pasát nevezte ki. Ibrahim pasa, aki Buda megvédése után a „Melek”, vagyis az „angyal” melléknevet kapta, hogy az ellenfél főerőit Érsekújvár alól elvonja, 45-50000 fős hadával Esztergom ostromához kezdett. Ekkor azonban Lotharingiai Károly herceg, közel 20000 embert hátrahagyva Érsekújvár ostromának folytatására, a szövetséges csapatok 40000 katonájával Esztergomhoz vonult, és Tát mellett augusztus 16-án szétverte a török sereget. Három nappal később Aeneas Caprara tábornagy rohammal bevette Érsekújvárt, s ezzel teljessé vált a siker.

Miközben Lotharingiai Károly csapatai Esztergomhoz közeledtek, a Jacob Leslie tábornagy vezette csapatok megrohanták Eszéket. A híd jelentős részét felégették, a török csapatok utánpótlását pedig zsákmányul ejtették. A keresztény sikerek hatására Thököly Imre katonasága egyre jobban demoralizálódott. Miután a császáriak kéthavi ostrom után szeptember 11-én bevették Eperjest, szeptember végére–október elejére a kuruc haderő már a bomlás jeleit mutatta: egymás után adták fel Leopold Schulz tábornagy csapatainak a nagyobb erősségeket: Tokajt, Kallót, Kisvárdát és Szerencset. Eközben Peter Mercy altábornagy csapatai szinte kardcsapás nélkül elfoglalták Szolnokot a töröktől.

Máig nem tisztázottak pontosan azok a béketapogatózások, melyeket a török hadvezetőség kezdeményezett a császáriaknál, mint ahogy az sem, hogy a béke zálogául valóban felajánlották-e Thököly Imre személyét. Mindenesetre tény, hogy a kuruc király október 15-én történt elfogatása után, felsőmagyarországi uralma két hónap leforgása alatt összeomlott. Munkács várának kivételével az összes erősség megadta magát, és december elejéig 17000 kuruc katona állt át császári szolgálatba.[20]

Összefoglalásként elmondható, hogy az 1685. évi hadjárat eredményei bőségesen kárpótolták a szövetségeseket az előző évben elszenvedett kudarcért. Érsekújvár elfoglalásával nemcsak Bécs fenyegetettsége múlt el, hanem Esztergomig biztonságossá vált a Duna völgye, a fő utánpótlási vonal. Megszűnt Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemsége, katonáinak zöme pedig a szövetséges haderő oldalára állt. Gyakorlatilag szabaddá vált az út Buda felé.

 

BUDA VÁRÁNAK FELSZABADÍTÁSA

A forrásokat számba véve, úgy tűnik, Buda 1686. évi ostroma a magyar történelem talán legrészletesebben feldolgozott eseménye. Ami az ostrom történeti részét illeti, ez a megállapítás valóban igaz. A most közreadásra kerülő hadinapló azonban újabb értékes forrása lehet Buda június 18-tól augusztus 2-ig tartó ostromának.

Bevezető tanulmányunkban ezért tárgyaltuk részletesen az 1686. évi ostromhoz vezető eseményeket, szándékunk szerint megfelelő hátteret adva történések megértéséhez. Most sem az ostrom eseményeinek részleteit kívánjuk feltárni, hanem e hadművelet hátterét akarjuk röviden megvilágítani.

A törökellenes háború során talán az 1686. esztendő volt az az év, amikor a keresztes háború eszméje, a keresztényi szolidaritás a legerősebben hatott Európában. Több ezer önkéntes jött el Buda alá, parasztok, kézművesek éppúgy, mint a kontinens leghíresebb famíliáinak tagjai. Számukat nehéz meghatározni, hiszen az önkéntes fogalmi kategóriája igen tág. A korabeli beszámolók általában 5-6000 főre becsülik a táborban lévő önkénteseket, míg az eddigi legátfogóbb történeti feldolgozás ezres létszámot valószínűsít, amit a magunk részéről csekélynek tartunk. A különböző ezredek kötelékeiben mindenesetre számos önkéntes hadakozott saját költségén vagy csupán ellátás fejében. A zsoldoskatonák nem csekély hányadát a fizetség mellett valószínűleg a pogányok elleni küzdelem keresztényi vagy keresztyéni kötelessége is lelkesítette.[21]

Lotharingiai Károly herceg, az előző év hadisikereire építve, Buda ostroma mellett szállt síkra. Régi ellenfelei, köztük elsősorban Badeni Hermann, az Udvari Haditanács elnöke, viszont inkább Székesfehérvár és Eger elfoglalását javasolták. Emellett voksolt a már jó ideje önálló fővezérségre áhítozó Miksa Emánuel bajor választófejedelem is. Az érvek és ellenérvek párharcából meglehetősen zavaros és nehézkes haditerv bontakozott ki. Eszerint a főerőket megosztanák, Miksa Emánuel választófejedelem csapataival Székesfehérvárt, míg a sereg másik része, vélhetően Lotharingiai Károly herceg vezetésével, Egert ostromolná, a lovasság zöme pedig az eszéki várat és hidat foglalná el. A későbbi, a császár elé terjesztett változat szerint, amíg a bajor hadtest Székesfehérvárt venné ostrom alá, addig a császári seregtest birtokba venné Eszéket, majd a bajorokkal egyesülve Buda ellen indulnának. Eger megtámadására azonban csak akkor kerülne sor, ha Buda bevételére nem maradna idő.[22] Végül, május 31-én szinte az utolsó utáni pillanatban, Lotharingiai Károly, hercegnek egy vacsora alkalmával sikerült meggyőznie a császárt tervének helyességéről. Miksa Emánuel, önállóságát hangsúlyozandó, június 13-án Komáromból indult el a Duna bal partján, de első dühében még Hatvan várának megvételére gondolt, míg Lotharingiai Károly, ugyanezen a napon, csapataival Párkánynál átkelve a folyón, a másik parton vonult Buda felé.

Sajnos a hadvezetésen belüli torzsalkodások hatása hamarosan megmutatkozott az egyes hadműveletek eredménytelenségében. Buda 1686. évi ostroma alkalmával mégis számos hadászati és taktikai hibát sikerült kiküszöbölni, s ez nagyban elősegítette az ostrom sikerét.

Miután az előző év harci sikerei megtisztították a vár hadászati előterét, a felvonuló erőknek nem kellett komolyabb harcba bocsátkozniuk. Ezért közel egy hónappal a kitűzött idő előtt, viszonylag pihenten és veszteségek nélkül értek a vár alá.

A francia királlyal időközben létrejött békekötés következtében a német birodalmi segélycsapatok jelentős része, a bajorok és a szászok, már a vár körülzárásában is részt vettek. Az ostromló sereg nagyságára vonatkozóan a levéltári forrásokban és a könyvekben különböző létszámadatokkal találkozunk. Véleményünk szerint a vár körülzárását Pest városának elfoglalása után – június 18. és 21. között – mintegy 25000 katona hajtotta végre. A következő két hét során, további császári és magyarországi alakulatok mellett, folyamatosan érkeztek a Német-római Birodalomból a szász, a frank, a sváb és – július első napjaiban – a brandenburgi kontingensek. Június elején tehát az ostromló sereg összlétszáma – figyelembe véve az addigi veszteségeket – 60000 fő körül mozgott. A vár megvívásához mintegy 38000 gyalogos és 4000 gyalogsági harcra is kiképzett dragonyos állt rendelkezésre. Szükség is volt rájuk, mert a várban lévő oszmán erők létszámát a fegyverforgató lakosokkal együtt 10-12000 főre becsülték.

Természetesen e több mint 60000 katonának csak egy része tartózkodott állandóan a táborban. Ezáltal az ellátást könnyítették meg, hiszen például a lovasság takarmányozását részben a mai Csepel-szigeten, részben pedig a Mezőség és a Sárvíz mellékén oldották meg.

A hadművelet eredményességének egyik kulcsa a csapatok megfelelő anyagi és élelemellátása volt. Buda 1686. évi ostromáról elmondható, hogy a sereg szükségleteit a kor viszonyaihoz képest kielégítő színvonalon tudták biztosítani; a hadjárat előre tervezett költsége 14-15 millió rajnai forintra, a végösszeg pedig ennél jóval többre rúgott.

Hatalmas feladatot kellett Rudolf Rabatta altábornagynak és hadbiztosainak megoldani. Július első heteiben, ha a délen és keleten cirkáló lovasalakulatokat nem számítjuk, akkor is legkevesebb 40-45000 katona ellátásának gondja nehezedett rájuk a Buda alatti táborban, ha pedig ehhez hozzávesszük a kiszolgáló személyzetet is, akkor 60-65000 embert kellett élelmezni. Ez a létszám megfelelt egy korabeli nagyváros lakosságának. Csak a szárazföldi szállítást végző háromezer szekérhez 6000 emberre volt szükség. Ha figyelembe vesszük a csapatok veszteségeit és a létszámhullámzásokat, az ostrom alatti lisztszükségletet 45-50000, a hússzükségletet 16-17000 mázsára becsülhetjük.

Természetesen az ellátás színvonala a társadalmi és katonai hierarchia, valamint az egyes személyek anyagi lehetőségei szerint változott. Johann Dietz, a brandenburgi csapatokkal érkezett orvos, visszaemlékezéseiben lehangoló képet festett a táborról. Szerinte a katonák rongyos egyenruhájukba burkolózva a csupasz földön feküdtek; jó hangulatukat csak a magyar újbor és a mézsör tartotta fenn. Francesco Grimani velencei önkéntes viszont egészen más viszonyokat vázolt fel levelében: „Az ostromló sereget képző gyalogcsapatok mindannyian egészségesek, jól ruházottak és nagyszámúak. Minden dolognak annyira bőviben vagyunk, hogy igények és szükségletek dolgában nemcsak az van meg, ami kell, de még az is, ami kívánatos… Élelmiszerekben nincs hiány, s ami kell, minden megvan… Takarmányban meglehetős nagy a hiány, de végre erről is gondoskodnak, részint úgy, hogy a kényelmesebb vízi úton, részint úgy, hogy távolabbról, kényelmetlenebb úton hoznak.”[23] Több mint egy hónap múlva, augusztus 22-én egy névtelen önkéntes alább közlendő naplójában hasonlókat jegyez fel: „Eleség, zab, kenyér, hús, hal, bor, sör, s mindaz, ami úgy embernek, mint lónak táplálékul szolgálhat … oly bőségesen volt a táborban, Rabatta főhadbiztos jó rendszabályainak és helyes gazdálkodásának köszönhetően, hogy semmi sem volt drágább, mint Bécsben.”

Miután a szövetségesek most jelentős időelőnyben voltak, eredményesen zavarták és lassították az ellenfél felmentését megkísérlő csapatok felvonulását. Ehhez az új nagyvezír, Szári (Szőke) Szulejmán hadvezetési hibái is hozzájárultak, bár ezek okait még nemigen kutatták a történészek.

Az ostrom első hetében Aeneas Caprara tábornagy és Pálffy János Károly altábornagy vezetésével 10-15000 főnyi lovasságot, köztük mintegy 7-8000 magyar lovast irányítottak az egri és székesfehérvári török őrség, továbbá a Buda felmentésére gyülekező csapatok mozgásának és akcióinak kikémlelésére. Ehhez jelentős segítséget nyújtott Antonio Caraffa és Donath Heissler altábornagyoknak a Tisza vidékén és Szolnok környékén működő 10000 fős hadteste, melynek nagyobbik részét a felső-magyarországi és végvári katonaság alkotta.

A július első felében egyre sűrűsödő tatár-török portyák miatt Lotharingiai Károly herceg további jelentős lovas és gyalogos erősítéseket küldött Buda és Pest déli erőterébe. Miután a felderítők jelentették, hogy Hatvan táján 4000 török készül támadásra, ezért – nehogy az 1684. évi eset, vagyis Pest elfoglalása megismétlődjék – Mercy tábornagyot 2-3000 lovassal és több száz gyalogossal a város helyőrségének megerősítésére küldték. A hirtelen támadásokat megelőzendő, egy 600 fős naszádos hajdúkülönítmény, Kalocsa-Földvár térségéig a Dunán lehajózva, a lovasság támogatásával a folyó két partján felégette és elfoglalta a török palánkokat, többek között Ercsit, Adonyt és Kalocsát.

A Víziváros ez alkalommal is viszonylag könnyen került a szövetségesek kezére. Ám okulva az 1684. évi tapasztalatokból, úgy határoztak, hogy ezúttal két helyen rohamozzák meg a várat. Északon, a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között a lotharingiai herceg csapatai, délen, az úgynevezett Nagyrondellánál, Miksa Emánuel egységei készítették az ostromműveket. Luigi Fernando Marsigli császári hadmérnök, aki terjedelmes értekezést írt az 1684-es ostrom tapasztalatairól, most megvalósíthatta elképzeléseit. A katonai szaknyelven contravallatiónak nevezett sáncrendszer, a közelítő és parallelárkok és a redutok (kiserődök) elkészítése közel egy hónapot vett igénybe. A legújabb kutatások azonban súlyos hiányosságokat tártak föl például az aknászok munkájában, éppen úgy, mint a hadműveletek összehangoltságában.

Szomorú példát szolgáltatott erre Lotharingiai Károly hercegnek a július 13-án a vár északi oldalán indított, elhamarkodott rohama, amely közel 1400 áldozatot követelve kudarcba fulladt. Az első igazán összehangolt támadást július 27-én hajtották végre. Északon a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között 10000 brandenburgi, császári, magyar és sváb katona rohamozott, míg a déli oldalon 4000 bajor és szász fegyveres indított támadást a Nagyrondella ellen. Az ellenség erőinek megosztására, a meredek keleti oldal azon pontján, ahol öt nappal előbb a lőportorony felrobbanása a palota falán hatalmas rést ütött, Esterházy János 2000 hajdúja néhány száz német gyalogossal álrohamot kezdett. Bár a veszteségek hatalmasak voltak – mintegy 4500 halott és sebesült –, mégis jelentős eredményeket értek el. Az északi oldalon három ponton, a déli oldalon, a Nagyrondellán, pedig egy helyen sikerült magukat befészkelni, és ezeken a pontokon tüzérséget telepíteni. Az itt felállított ágyúkkal közvetlen közelről lőhettek a belső védműveket.

Mivel a török felmentő sereg mind jobban közeledett, a szövetséges hadvezetés augusztus 3-án újabb támadást rendelt el, de a második általános roham a bajorok kezdeti sikere ellenére sem hozott számottevő eredményt.

Az ostromművek építése, a védők kitörései, a két roham, valamint a betegségek következtében az ostromló sereg létszáma igen megfogyatkozott. Francesco Grimani június utolsó napján úgy tudta: a táborban a 7-8000 magyar katonán kívül a szövetségeseknek már csak 15000 harcképes gyalogosa és 17000 lovasa található.[24] Erről tanúskodnak az ezredkimutatások is. Július 29-én a budai táborban a Baden-gyalogezrednek az eredeti 1500 fős létszám helyett csak 955, a Beck-ezrednek 599, az Aspremont-ezrednek 602, a Fürstenberg-ezrednek 586, a Steinau-ezrednek pedig 659 embere volt.[25]

A helyzet azonban gyökeresen különbözött a két évvel azelőttitől. Friedrich Scherffenberg erdélyi hadteste és a Caprara-Heissler-féle tiszai hadtest 20-22000 fős mozgósítható erőtartalékot jelentett Lotharingiai Károly számára. Thököly katonái most már nem lekötötték, hanem erősítették a keresztény sereget, hiszen a két hadtestben lévő 6-7000 katona zöme a volt kuruc haderőből rekrutálódott. Caraffa és Heissler 10000 fős hadteste augusztus 2-án, Scherffenberg csapatai pedig a legjobbkor, a felmentő sereg támadásai közben, a végső roham előtt, augusztus utolsó napjaiban érkeztek meg. Mivel az első általános roham előtt már bizonyossá vált, hogy a nagyvezír hamarosan megjelenik Buda alatt, ezért június második felében megkezdődött a tábort védő körsánc, az ún. circumvallatio kiépítése. Mire Szulejmán nagyvezír derékhada megérkezett Budához, összesen 30000 keresztény katona várta a tábor külső védművei mögött.

A nagyvezír augusztus 14-én szánta el magát az ütközetre. Terve az volt, hogy nem frontálisan támad, hanem Budakeszi felől egy erős hadtesttel megkerüli a keresztény sereg északi szárnyát, így juttatva erősítést a várba. Az utat elzáró kis létszámú horvát és magyar lovasokat majdnem bekerítették, de a lovasság zöme Dünnewald, Mercy és Pálffy János Károly vezetésével visszaszorította a támadókat. Ekkor Lotharingiai Károly déli irányból 20000 emberrel megindult a sáncok mögül a török centrum felé, mire a nagyvezír visszavonta csapatait.

Szulejmán belátta, hogy a zömében lovasokból álló seregével nem tudja áttörni a szövetségesek sáncrendszerét, ezért inkább kisebb, gyors különítményeknek a várba küldésével próbálkozott. Az egyik ilyen meglepetésszerű támadást augusztus 20-án hajtotta végre 1000-1500 lovas, de csak mintegy 150-300 török jutott be a várba. A következő akciót, talán babonából, az oszmán hadvezetés a nagy török diadalok (1521: Nándorfehérvár elfoglalása, 1526: a mohácsi győzelem, 1541: Buda, 1660: Nagyvárad bevétele) napján, augusztus 29-én indította, 1000 szpáhi és 2000 janicsár részvételével. Hatalmas küzdelem kezdődött a tábor területén, amelyben a támadók szinte teljesen felmorzsolódtak, s csak alig néhányan verekedtek be magukat Budára.

Miközben a szövetséges csapatok egy részét a felmentő kísérletek megakadályozása kötötte le, addig az Esztergomi rondellánál és a palota déli oldalán tovább folyt a döntő roham tüzérségi előkészítése, a befészkelések kiszélesítése. Bár a bajorok augusztus 22-én elfoglalták az István-tornyot, azt hat nap múlva Iszmail pasa visszavette. Erre a tüzérség a török védőkkel együtt szétlőtte a tornyot.

Friedrich Scherffenberg hadtestének beérkezése után a tüzérség már oly mértékben megrongálta a falakat a támadásra kijelölt pontokon, hogy szeptember 2-án elrendelték a harmadik, általános rohamot. Délután három órakor indultak meg a tüzérség által lőtt rések felé a rohamoszlopok, és nem várt gyorsasággal alig két óra alatt elfoglalták a várat. A különböző források szerint a császáriaknak az előző rohamokhoz képest csekély volt a vesztesége: 400-600 halott és mintegy 400-500 sebesült. Több mint 4000 török halott maradt a földön a harc és a szövetségesek azt követő öldöklése után. Abdurrahman pasa karddal a kezében esett el a mai Hess András térnél.

A roham a török felmentő sereg szeme láttára folyt le, s amint egy Amszterdamban megjelent újság hírül adta, Buda elfoglalására „maga a nagyvezír a tanú, aki 50000 emberrel a maga nemzetéből mindezt megszomorodott szemmel nézte végig, majd hátrahagyva táborát szégyenszemre a menekülést választotta…”[26]

Ezzel Buda vára hetvenhét napos ostrom és több mint 20000 katona – köztük legalább 2000 magyar vitéz – elvesztése után felszabadult a száznegyvenöt évig és három napig tartó török megszállás alól. Lotharingiai Károly herceg háromnapos szabad rablással jutalmazta sokat szenvedett katonáit. A dúlásból hatalmas tűzvész kerekedett, s a rommá lőtt, hullahegyekkel teli város végképp üszkös romhalmazzá változott.

Lotharingiai Károly herceg 6000 katona és civil lakos fogságba eséséről számolt be a jelentésében. Az ostrom utáni napokban a budai tábor rabszolgapiachoz kezdett hasonlítani. Szemtanúk szerint kezdetben olyan sok volt a fogoly, hogy egy kupa borért akár két-három törököt is lehetett kapni. A katonák bosszúja nem kímélte a Budán élő zsidó közösséget sem, ám a pogrom elmaradt, mert Oppenheimer Sámuel udvari hadiszállító megbízottjai fejpénzt fizettek a megkímélt zsidók életéért. Egy korabeli újsághíradás szerint: „Néhány száz zsidó, akik 1000 tallért” adott a katonáknak, életben maradt.[27]

A foglyok közül sokan betegség vagy sebesülés következtében elhaláloztak, sokan pedig megszöktek. Török foglyok százait vitték Európa azon királyságaiba vagy fejedelemségeibe, amelyekből csapatok vettek részt Buda ostromában, de ennek ellenére 1686 decemberében még 2260 rabot őriztek Budán. Bajorországba 345 török került, nem számítva a Miksa Emánuel választófejedelem és a bajor főtisztek szolgáivá és ágyasaivá tett moszlim férfiakat és nőket. A szintén bővérű Erős Ágost szász választónak is megtetszett egy szép török rabnő. Kedvesét később illendően kiházasította, s a szerelmükből született fiúgyermeket Rutkowsky néven grófi rangra emelte. Ám a legtöbb rabságba vetett töröknek, ha nem váltották ki, nem alakult ilyen szerencsésen az élete - zömüknek megaláztatás és kényszermunka jutott.

 

A MAGYAROK BUDA ALATT

Milyen volt a szerepe a magyar (magyarországi) katonaságnak Buda visszafoglalásában? Lotharingiai Károly a Buda elleni hadműveletek megtervezésénél mintegy 12-15000 főnyi magyarországi katona csatasorba állításával számolt. Történet- és hadtörténetírásunk lényegében ezt az adatot fogadta el a Buda körüli hadműveletekben részt vett magyar katonaság létszámaként. Természetesen ilyen létszámú magyar katonaság egy időben nem tartózkodott a Buda alatti táborban. Annál is inkább, mivel a honi katonaság nagyobb része könnyűlovasokból állt, akiket nem ostromműveletekre, hanem – harcászati és fegyverzeti sajátosságaiknál fogva – a török sereg felmentő kísérleteinek visszaverésére lehetett eredményesen felhasználni. A vár elleni támadások alkalmával viszont kedveltek voltak a magyar hajdúk, akik igen gyakran kerültek a rohamoszlopok élére. Könnyűfegyverzetűek lévén, igen gyorsan felértek a falak tetejére, s megpróbálták megvetni lábukat a fal peremén, amíg nehézfegyverzetű társaik be nem érték őket, hogy aztán együttes erővel űzzék el az ellenséget.

Ismeretlenségbe burkolózó naplóírónk több helyen is beszámolt az első hullámban rohamozó hajdúegységekről. A július 27-én végrehajtott általános roham alkalmával leírta Esterházy János győri vicekapitány 2000 hajdúval indított álrohamát „a víz felőli oldalon, ahol a lőporraktár felrobbanása miatt a fal megnyílt, és 300 fő támogatta őket”, az északi oldalon pedig arról számolt be, hogy „50 kaszával felfegyverzett katona” ment előre, egy másik rohamoszlopban pedig az Esztergomi rondellától bal kézre eső rondellán 50 hajdú a brandenburgiakkal együtt ásta be magát. A magyar egységek szintén igen nagy veszteséget szenvedtek, s a napló írója feljegyzésre érdemesnek tartotta, hogy „a császári, a bajor, a szász, a brandenburgi, a sváb és a frank seregekből, valamint a hajdúk közül mindent összevetve 4000 ember esett el vagy sebesült meg”. Létszámukról megjegyezte, hogy a felmentő sereg feltűnésekor a fővezér „4000 talpast és magyar huszárt az előőrsben, a védműveken kívülre rendelt, s 20000 főt, köztük 2000 talpast belül hagytak”. Francesco Grimani augusztus elején úgy értesült, hogy „jönnek a legderekabb magyarok, és úgy számítanak itt, hogy egészében vagy 8000 emberből álló hadtestet fognak képezni, alkalmas és hatásos erősítésül”.[28]

Véleményünk szerint az eddig feltárt adatok alapján az 1686. évi hadműveletekben a magyarországi katonaság összlétszámát legkevesebb 25-26000 főre tehetjük. Ennek több mint kétharmada valószínűleg megfordult a budai táborban az ostrom alatt.[29]

Buda még javában lángolt, a városban tombolt az erőszak, amikor Európa már örömmámorban úszott. A templomokban Te Deum laudamust, hálaadó istentisztelet tartottak a győzelem és az elesettek emlékére. Rómában XI. Ince pápa, a törökellenes szövetség létrehozója és a háború bőkezű támogatója elrendelte, hogy Szent István magyar király tiszteletére minden évben ünnepeljék meg szeptember 2-át, Buda felszabadulásának napját. Valószínűleg így kívánt emlékezni arra a több tucat tábornokra, több száz magas rangú tisztre és a közkatonák tízezreire – összesen mintegy 43-45000 emberre –, akik 1684-ben és 1686-ban életüket áldozták a vár felszabadításáért.

A Habsburg-politika irányítói propagandacéljaikra használták föl a világra szóló győzelmet. Dicsőítő versek tucatjait íratták az uralkodóról és a hadvezérekről, a „törökbarátnak” bélyegzett XIV. Lajost pedig gúnyos pamfletekkel vették célba.

Az emberek a gyász és az emlékezés mellett fényűző fogadásokkal, mulatságokkal, tűzijátékkal, díszkivilágítással ünnepelték a győzelmet. „Buda eliberata” – harsogták a piactereken, s a vándorkomédiások rögtönzött színdarabokkal szórakoztatták az egybegyűlteket. Az utolsó roham részleteiről Európa nyugati felének városait újságkiadványok rövid beszámolói árasztották el, amelyekből néhányat most közreadunk.

A túláradó győzelmi mámort csak fokozták a keresztény fegyverek újabb sikerei. Nap nap után érkeztek a hírek arról, hogy a Szent Liga csapatai egymás után vették be az oszmánok erősségeit: Kaposvárt, Pécset, Siklóst, Szegedet. Sokan most már valóban kezdték hinni, hogy a török félhold egyre kisebb lesz, s talán hamarosan eltűnik Európa egéről.

 

HÍR – EMLÉKEZET – VALÓSÁG

1682-ben a korabeli újságokban, krónikákban és naplókban feljegyezték, hogy Európa egén hatalmas, szabad szemmel is látható üstökös tűnt fel. A kor emberét babonás félelem töltötte el: nagy háború lesz a kontinensen. Ezt a bekövetkező háborút Magyarországon és Európa-szerte másként élték meg, s a reakciók még Magyarországon belül is eltérőek voltak. A keresztény csapatok 1683. évi kahlenbergi, illetve párkányi győzelme mást jelentett a Bécstől és a hadszíntértől távol lévő erdélyi politikusoknak és mást a Nyugat-Magyarországon katonáskodó középnemes Lipthay András hadnagynak, aki 1683 nyarára később úgy emlékezett, hogy „…minden felé látván az szok tatár tüzeket, mindenüt égetvén az falukot, mentem Vereskö várában, gondolván, minthogy Vereskő Méltoságos Pálffj urak vára, azok azok nem adgyak az kuruczoknak magokat…”

Bethlen Miklós, a külhonban tanult, művelt erdélyi tanácsúr önéletírásában így emlékezett a félelmet keltő eseményre [Teleki Mihálynak és Rhédei Ferencnek]: „…mikor Bécs alól hazajövétek [1683 őszén], mit mondék: Valamit a nem régen látszott üstökös csillagnak (volt ez in anno 1680.) nagy farka vala, bizony elhat ez még Erdélyre.

Bethlen Miklóson és Lipthay Andráson kívül még számosan lejegyezték a nagy török háború eseményeit, melynek közvetve vagy közvetlenül részesei voltak. Mégis a harcok lefolyásáról, például Buda ostromáról a magyar résztvevők tollából csak kevés leírást ismerünk. Ottlyk és Lipthay ott voltak a Buda körüli harcokban, de Cserei Mihály vagy Bethlen Miklós Erdélyben már csak hallomásból értesült a történtekről. Az ő munkájuk fennmaradt az utókor számára, de ki tudja, mi enyészett el a több mint három évszázad alatt. Gondoljunk csak a verseket faragó Koháry István esetére, akinek írásai egy kuruc támadás alkalmával lettek a tűz martalékává. Koháry később legnagyobb részüket fejből lejegyezte, s nála így vált az emlékezet valósággá.

A török elleni háború olyan érdeklődést keltett Európa-szerte, hogy a lengyelországi (podóliai), a dalmáciai, az égei-tengeri és a magyarországi frontokon zajló hadi eseményekről a kontinens valamennyi jelentősebb nyelvén ezrével jelentek meg a különböző röplapok, leírások, naplók, s a harcokat összefoglaló könyvek. Naplónk kiadója, Oossaan könyvárus meg is említi az olvasóhoz írott előszavában, hogy másodszor is megjelenteti az Érsekújvár bevételéről és a Peloponnészosz félszigeten lévő Koron kikötőjének a velencei csapatok által 1685-ben történt elfoglalásáról szóló írást.[30] (A Buda visszavívásának 250. évfordulójára készített bibliográfiai összesítő 1618 olyan korabeli nyomtatott kiadványt sorol fel, amely az 1683–1718 közötti magyarországi törökellenes háborúkkal foglalkozik.)[31]

Az utóbbi másfél évtized forrásfeltáró munkája alapján azonban úgy tűnik, hogy tucatjával lelhetők fel a magyarországi hadszíntér eseményeivel foglalkozó, még ismeretlen kiadványok. Egyikük a fent említett holland nyelvű kiadvány Érsekújvár, illetve Koron bevételéről, az esztergomi (táti) csatáról és az eszéki híd felégetéséről.[32]

Lehetséges, hogy csupán az Európa lakosságának akkoriban még igen kis hányadát kitevő olvasóközönség „híréhségének” kielégítéséről van szó? Valószínűleg nem csak ez a magyarázat. A legutóbbi évek kutatásai rávilágítottak arra, hogy a magyarországi háborús eseményekkel kapcsolatos korabeli kiadványok tömeges megjelentetése a „híréhség” kielégítésén túl a politikai propaganda, a közvélemény-formálás eszköze volt.[33] Hiszen az olvasóréteg jelentős része, anyagi vagy politikai eszközei révén, a politikai hatalom részese, alkalmazottja, támogatója vagy meggyőzendő adóalanya volt. Emellett a kiadványok tartalma papok, vásári komédiások, társasági beszélgetések és felolvasások útján az olvasni nem tudó tömegekhez is eljutott. Így e propaganda nemcsak a tájékoztatást, hanem a pogányok elleni harcra való buzdítást s nem utolsósorban a háború következtében megemelkedő adók és egyéb szolgáltatások „könnyebb” elviselését is szolgálta.

Magyarországon, jelenlegi ismereteink szerint, a Buda ostromáról szóló első nyomtatott magyar nyelvű mű – egy holland nyelvű kiadvány magyarítása – 1688-ban jelent meg: „Jetző könyvecske, az kibemindennapi [sic] dolgokat irtunk…” Egy évvel később a lőcsei kalendáriumban Brewer Sámuel a következő rövid összefoglalást adta ki Buda ostromáról: „A végtelen hatalmas Isten a mi kegyelmes Urunk Ő Felsége és meg-edgyezett keresztény Fejedelmek fegyverét boldogítván, Szent Mihály havának második napján három felöl való kemény ostromok után, híres Buda várát (kit boldog emlékezetű Királyaink sokszor hiába vívtak) kezében adta, úgy hogy az benne valók, valakik fegyverre nem öltek, mind rabbá estek, az számtalan várai kincsével együtt. Kiért ő szent felségének neve áldassák örökké.”[34] Ezt követte P. Landovics István prédikációs könyve, mely 1689-ben nyomattatott Nagyszombatban, Hauck András nyomdájában, s amely szintén megemlékezett Buda visszavívásáról. Jaklin Balás nyitrai püspök Czobor Ádám Buda alatti haditetteit méltatta a tábornok felett tartott halotti beszédében, melyet 1692-ben Bécsben jelentettek meg.[35] Buda 1686. évi ostroma eseményeinek részletes leírását Bél Mátyás, a XVIII. századi ismert magyar polihisztor, éppen III. Károly második török háborújának idején, 1737-ben adatta ki Notitia Hungariae novae historico geographica (Az Új Magyarország történeti és földrajzi ismertetése) című, latin nyelven írott munkájának III. kötetében.[36]

Mi az oka annak, hogy Buda ostromairól, illetve az egész törökellenes felszabadító háborúról csak elvétve találunk magyar nyelvű nyomtatott műveket? Valóban csak a magyarországi lakosság közönyéről volna szó, ahogyan azt hazai történetírásunkban közel kilencven éve Acsády Ignác kifejtette, és amely véleményt azóta történetírásunk kisebb nagyobb korrekciókkal elfogadott?

Nem tagadható, hogy a háború tizenöt éve alatt a magyar társadalom különböző rétegei belefásultak a harcba, a menekülésbe, a pusztulás, a halál borzalmaiba. Azt is tudjuk, hogy a magyarországi hadszíntéren tevékenykedő 150-200000 katona ellátása és atrocitásai hatalmas terhet róttak a lakosságra. Azonban az ez irányban folytatott legújabb vizsgálódások summázata szerint: „…az 1680-as évek társadalma az ország másfél százados béke utáni vágyainak beteljesülését várta a török hatalmat visszaszorító háborútól. S ha a mindennapok várakozásai vakmerőnek is bizonyultak, a hosszú távú jövőre tekintvén mégsem kívánta vissza a török világot.”[37]

A közvéleményformálás, a tájékoztatás Magyarországon másként történt, mint Európában, éppen ezért megjelenési formája is eltérő. A magyarországi lakosság a levelek ezreiből, a szóban terjesztett hírekből viszonylag pontosan tájékozódott, tájékozódhatott Buda visszavívásáról vagy a háború egyéb eseményeiről. A társadalom számottevő rétege aktív részese volt a küzdelemnek. Emellett a magyar nemesek és polgárok egyre nagyobb hányada tudott írni és olvasni. Sokuk németül és latinul is értett, sőt a fő- és középnemesek s a gazdag polgárok egy szűkebb csoportja, ha nem irodalmi szinten is, de bírta az olasz, esetleg a francia nyelvet. De hogy e számtalan kiadványból mennyi jutott el hozzájuk, az még további kutatás tárgya.

Véleményünk szerint tehát az alapvető különbség abban rejlett, hogy az európaitól eltérően Magyarország társadalma átélte ezt a háborút, másfél évszázadra a mindennapjaivá vált. Így a véleményformálás-formálódás legfőbb színtere a levelezés és a szóbeli közlés volt. A levelezés, az úgynevezett „hírlevelek”, a papok, prédikátorok, katonák, kereskedők, utazók, menekültek hírei általában nemcsak a köznép, hanem a felsőbb társadalmi rétegek érdeklődését is kielégítették. Politikusok és magas rangú katonák levelezése mutatja, hogy olykor naponta több levelet is írtak egy és ugyanazon személynek, tehát a hírek nyomtatott kiadványok nélkül is bőségesen áramlottak az országon belül.[38]

Az átélt eseményeket sokan a leveleken kívül is írásba foglalták. Ahogy már említettük, Cserei Mihály, Lipthay András, Ottlyk György lejegyezték élményeiket. Az ő emlékirataik fennmaradtak, de nem tudhatjuk, hány feljegyzés enyészett el nyomtalanul az évszázadok során.

 

A NÉVTELEN ÖNKÉNTES NAPLÓJA

A kötetünkben magyar fordításban megjelenő holland nyelvű napló eredetileg: a „DAGVERHAAL / Van de Vermaarde belegering der sterke Stad / BUDA, /of / OFFEN/ Door de zeeghastige Wapenen van den onverwinnwlyken / Roomschen Keizer / LEOPOLDUS de I. / Onder het beleid der voortreffelijke Vorsten den / Hertog van Lotharingen en den Keurvorst van Beyeren. / Op den 2 September 1686. Stormender hand ingenomen” („NAPLÓ BUDA avagy OFFEN erős városának híres ostromáról, a legyőzhetetlen Római Császár, I. LIPÓT győzedelmes fegyverei által / Mely a kiváló fejedelmek, a Lotharingiai Herceg és a Bajor Választófejedelem vezetésével, 1686. szeptember 2-án rohammal vétetett be”) címet viseli. A naplót, amelyet egy, az ostromban részt vett önkéntes jegyzett le, még az ostrom évében tárta az érdeklődők elé Amszterdamban Aert Dirksz Oossaan könyvárus és könyvkiadó.

A napló egyik példánya megtalálható Bécsben az Österreichisches Nationalbibliothek gyűjteményében.[39] Német nyelvű fordítást nem találtunk, de rábukkantunk egy olyan, szintén az 1686. esztendőben kiadott német nyelvű nyomtatott naplóra, melynek szövege mintegy 50-60%-ban csaknem szó szerint megegyezik a kötetünkben közölt holland nyelvű változattal. Az ebben lévő illusztráció és annak magyarázata szintén azonos az amszterdami kiadással.[40]

Valószínűnek látszik tehát, hogy az ostromról szóló, közvetlenül Buda bevétele után megjelent művek nagy része néhány alapforrásból táplálkozik, melyekből önálló vagy kompilált munkákat készítettek.

A rejtélyes önkéntes személyére és nemzetiségére nézve csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Naplójából mindössze annyi derül ki, hogy a lotharingiai herceg vezette seregtesttel érkezett Buda alá. Nincs rá adatunk, hogy holland lenne. Elgondolkoztató azonban a fordító felvetése, miszerint az amszterdami Oossaan kiadónak jó kapcsolata volt Hollandia bécsi követségével. Ekkoriban az a Jacob Jean Hamel Bruininks (Bruyninks) volt a követségi titkár, aki később, az 1704–1706-os béketárgyalásokon II. Rákóczi Ferenc és a Habsburg-udvar között közvetített. De számos ország követségének ágense, rokona, illetve ismerőse is jelen volt a budai táborban. Erre a legjobb példa Frederico Cornaro, Velence bécsi követe, aki az ostrom idején, augusztusban Bécsben tartózkodott ugyan, de Budán harcoló unokaöccse, Francesco Grimani szinte naponta beszámolt neki a táborban történt eseményekről.

Valószínű, hogy a holland követ is kapcsolatot tartott az ostromlókkal. Azt nem tudjuk, hogy önkéntesként vagy zsoldosként hány holland földről származó katona harcolt Budánál. Ismeretlen önkéntesünk egyetlen alkalommal, mégpedig a július 18-ról 19-re virradó éjszakán történt eseményekkel kapcsolatban említi a következőket: „De azért felrobbantottak egy [akna] kemencét az aknánk mellett, miáltal Libert, az aknászok parancsnoka, egy holland és két másik eltűnt…”

Hollandiában nemcsak a XIV. Lajossal kötött törékeny béke miatt kísérték élénk figyelemmel a magyarországi hadieseményeket, hanem azért is, mert a Habsburg császár 1684 végétől spanyol és holland Németalföldön jelentős számú katonaságot toboroztatott. Fernando de La Verne, a spanyol szolgálatból átlépő vezérőrnagy parancsnoksága alatt 8000 gyalogosra, 1600 lovasra és 500 dragonyosra számítottak az udvarnál e területekről.[41]

Az Udvari Haditanács 1685 januárjában 3000 gyalogos és 1000 lovas Hollandiában történő verbuválására kért engedélyt. D’Erbey ezredes részére január 22-én állították ki a Hollandiába szóló toborzó pátenst egy 1500 fős ezred létrehozására. Az ezred végül nem alakult meg, mert csak ezer regruta jelentkezett, ezért az újoncokat a Dippenthal-, a Rosen-, a Salm- és a Houchin-gyalogezredekbe olvasztották be. Hasonló sorsra jutott a Buda ostrománál és a naplónkban is feltűnő Wilhelem de Maigret ezredalapítási kísérlete is 1685 tavaszán, miután a néhány száz szolgálatra jelentkező németalföldi zsoldost szintén szétosztották a különböző ezredek között.[42]

Bár a naplóíró személyét nem tudtuk azonosítani, az általa lejegyzett események elsődleges forrásnak minősülnek. Ezek számos ponton egészítik ki a Buda 1686-os ostromáról való ismereteinket. Nyelvezete a ma embere számára is könnyen érthető. Remélhetően, az ostromról szóló naplót, a függelékben közölt hírlevelekkel együtt, nemcsak a szakemberek, hanem a história iránt érdeklődő laikus közönség is majd haszonnal forgathatja.



[1] Klopp, Ono, Das Jahr 1683 und der folgende große Türkenkrieg bis zum Frieden von Carlowitz 1699. Graz, 1882. 106-111.; Leitch Walter, Miért akarta Kara Musztafa meghódítani Bécset? In Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Szerk. Benda Kálmán–R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1988. 79.

[2] Wentzke, Paul, Feldherr des Kaisers. Leben und Taten Herzogs Karl von Lothringen. Leipzig, 1943. 94–95.

[3] Distributio Militis Eqvestris Ordinis Ungarici Hybernatis. [1682/1683 tele] MOL P 659 Teleki cs. lt. 98. fol.

[4] Esterházy Pál nádor kiáltványa Győr vármegyének. Bécs, 1683. március 12. MTA kt. Ráth Károly gyűjteménye. 201/III.

[5] Klopp, i. m., 1882. 214.; Rázsó Gyula, Az oszmán hadsereg Bécs alatt. In Benda–Várkonyi, i. m., 1988. 225–226.

[6] Az Udvari Haditanács utasítása a magyar kancelláriának, 1683. április 11. ÖStA KA HKR Prot. Reg. 367. k. 277. fol.

[7] ÖStA KA HKR Prot. Reg. 1683. június 23. 417. fol.

[8] Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez. Budapest, 1883. 18–19.

[9] Kosáry Domokos, Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Magyarok Európában III. Budapest, 1990. 28.

[10] In Benda–Várkonyi, 1988. 85.

[11] Iványi Emma, Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713. Budapest, 1991. 116.

[12] Czobor Ádám felterjesztése a Haditanácsnak. ÖStA KA HKR Prot. Exp. 1684. január 365. k. 43. fol.

[13] A szerdár a Magyarországon működő török hadak seregparancsnoki posztja.

[14] Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme. 17. Budapest, 1940. 66–73.

[15] Numerus Militia Hungarova per Palatinum Congregatione 1684. Augusti 12. OL P 125. Esterházy Pál nádor iratai, 95. k. 9787. sz.

[16] Renner, Victor, Vertrauliche Briefe des Grafen Ernst Rüdiger von Starhemberg. Wien, 1890. 39–41.

[17] Lipthay András Életemnek emlékezete. Sajtó alá rendezte Rédei Éva, a bevezető tanulmányt írta Czigány István és Rédei Éva. Szerkesztette Tarnai Andor. Budapest, 1988.

[18] Czigány István, A magyarországi csapatok szerepe a török alóli felszabadító háborúban. HK 1989/2. sz. 164.

[19] Az Udvari Haditanács rendelkezése a bányavárosi, a Kanizsával szembeni és a győri főkapitányságoknak, 1685. június 9–10. ÖStA KA HKR Prot. Reg. 371. k. 294–297. fol.

[20] Csáky István jelentése és listája Thököly átállt katonaságáról, 1685. december. ÖStA. KA HKR Prot. Exp. 370. k. 563. fol., Az iratot említi Károlyi Árpád–Welmann Imre, Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Budapest, 1936. 97.

[21] Szakály Ferenc, Önkéntesek Budavár visszavívásánál. In Budavára visszavétele 1686-ban. Egy ismeretlen angol kortárs beszámolója. Deák Farkas 1886-ban megjelent fordításának hasonmás kiadása. Füzetek Budapest múltjából 4. Szerk. Faragó Tamás. Budapest, 1986. XII–XIII.

[22] Bánlaky, i. m., 176–177; Károlyi–Welmann,. i. m., 125–132.; Szakály Ferenc, Hungaria Eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. Budapest, 1986. 54.

[23] Francesco Grimani jelentése Frederico Cornarónak, Buda, 1686. július 16. In Bubics Zsigmond, Cornaro Frigyes velencei követ jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről. Budapest, 1891. 189–190.

[24] Francesco Grimani két jelentése Frederico Cornarónak, Buda, 1686. július 31. In Bubics i. m., 241, 247.

[25] Haubt Tabelle… 1686. july 29. ÖStA KA AFA TK 1686-13-48.

[26] Rövid és hiteles beszámoló arról, ami a korábbi királyi rezidencia, a nemes Buda város sikeres, ámbátor véres ostromakor történt. Amszterdamban, Jan Potgieter könyvárusnál, a Beurs-slys-ön. Lásd e kötetben a röplapok között.

[27] Kivonat, kelt Bécsben, 1686. szeptember 5-én, készült egy Buda meghódításának részleteit tartalmazó írás után. Nyomtattatott Bécsben, Broer Appalaernál, 1686-ban.

[28] Francesco Grimani jelentése Frederico Cornarónak, Buda, 1686. augusztus 6. In Bubics, i. m., 260.

[29] A magyarországi katonaság jelentős létszámát jelzi, hogy Buda bevétele után, az Udvari Haditanács kimutatása szerint a király által fizetett felső-magyarországi végvári katonaság létszáma 6000 fő volt. ÖStA KA HKR Prot. Reg. 1686. szeptember 30. 373. k. 334. fol.

[30] Az 1686-os holland kiadás előtt, Koron, Eperjes, Érsekújvár bevételéről és az eszéki híd felégetéséről már az előző évben megjelent egy munka, Koron és Érsekújvár ostromának, a táti csatának és az eszéki híd felégetésének metszetével: Das triumphirliche Klee-Blatt, der an dreyer Oertern, wieder den Erb-Feind erwachsenen herrlichen Victorien, Römisch-Kayserlichen Majestät: durch einen um und vollständigen Berichl… Nürnberg zu finden bey Johann Christoff Locher, 1685.

[31] Buda és Pest 1686. évi visszafoglalásának egykorú irodalma. 1683–1718. A Fővárosi Nyilvános Könyvtár budapesti gyűjteményének bibliográfiai munkálatai. III. In A Fővárosi Könyvtár Évkönyve. V. 1935.

[32] Erre nézve lásd Buda Expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683–1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai. II. Szerk. Bariska István–Haraszti György–Varga J. János I–II. Budapest, 1986.

[33] Erre nézve lásd Köpeczi Béla Magyarország a kereszténység ellensége. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Budapest, 1976; Csapodi Zoltán, A Thököly-felkelés visszhangja a Német-római Birodalom területén. Aetas 1995/1–2. sz.; G. Etényi Nóra, A 17. századi közvéleményformálás és propaganda Érsekújvár 1663-as ostromának tükrében. Aetas 1995/1–2. sz.

[34] Buda és Pest 1686. évi visszafoglalásának…, i. m., 104.

[35] I. m., 142, 146, 154.

[36] E rész fordítása megjelent Bél Mátyás Buda visszavívásáról. Fordította, a bevezetőt írta, a jegyzeteket és a fordításokat készítette Déri Balázs. Budapest, 1986.

[37] R. Várkonyi Ágnes, Búcsú és emlékezet. In Europica Varietas-Hungarica Varietas. Tanulmányok. Budapest, 1994. 181.

[38] R. Várkonyi, i. m., 162–171.

[39] Jelzete: ÖNB 735075-B.11

[40] Journal oder warhafftig und ausfürliche Erzehlung alles desseni was zu Anfang und Ende Beläger bis zu glücklicher Eroberung/ Durch die Sieg:reiche Waffen Irho Kayerl Majestet/ und dero hohen Würrenl Der Haupt Vestung und Königl. Stadt Offen/ vom Tage zu Tage remarquables passiert… Gedruct im Jahr Christi 1686. ÖNB 175527-B. A metszet német nyelvű magyarázata egy ponttal bővebb, mint a hollandé. Csak az utolsó pontban térnek el egymástól, mely a német változatban meglévő levágott ellenséget mutató alakra vonatkozik. Itt, a 43. pontban „a levágott felmentő” magyarázat található.

[41] Hollandiai területre szóló toborzási kérelem. Wien, 1684. szeptember 8. ÖStA. KA HKR Bestallung Protocoll 2. k. 1630–1655.

[42] Wrede, Alphons, Geschichte der k. und k. Wehrmacht. II. Wien, 1868. 168.; Beszámoló báró Johann D’Erbey ezredes Hollandiában folytatott toborzásáról 1685. február. ÖStA KA Prot. Exp. 370. k. 73–74. fol

.

NAPLÓ BUDA AVAGY OFFEN ERŐS VÁROSÁNAK

HÍRES OSTROMÁRÓL ÉS BEVÉTELÉRŐL

 

NAPLÓ

BUDA

avagy

OFFEN

Erős városának híres ostromáról

A legyőzhetetlen Római Császár

I.  LIPÓT

Győzedelmes fegyverei által

 Mely a kiváló fejedelmek

a Lotharingiai Herceg és a Bajor Választófejedelem

vezetésével

1686. szeptember 2-án rohammal vétetett be.

Lejegyeztetett egy önkéntes által, aki az egész ostromot végigélte;

Offen városának és az ostrom állásának érdekes cifra rézbe metszett képével.

 

AMSZTERDAM,

Aart Dirksz. OOSSAAN könyvárusnál a Damon 1686.

 

 

A KÖNYVÁRUS AZ OLVASÓHOZ

Buda erős várának ostromáról olyan sok híresztelés kering világszerte, hogy úgy ítéltem meg, kivételesen nagy szolgálatot teszek a köznek egy hiteles napló közreadásával, és ennek érdekében összegyűjtöttem minden fellelhető írást; amikor ez a jelenlegi a kezembe került, mely magában a seregben jegyeztetett le a legnagyobb igyekezettel egy önkéntes által, felhagytam a további kereséssel, melyet máskülönben még folytattam volna, és inkább azon kezdtem fáradozni, hogy a nyomdagép mielőbb munkához láthasson, hogy az oly híres ostrom részleteire kíváncsiak ne várakoztassanak sokáig. Adja Isten, hogy a keresztény fegyverek küzdelmét a jószerencse tovább kísérje; az eseményeket az Olvasó lépésről lépésre követheti a hadjárat végén megjelenő Második részben; melynek lehetséges lesz majd könyv formában való méltó kiadása együtt Érsekújvár bevételével[43] és Coron[44] elfoglalásával a velenceiek által (melyet, bár ugyanabban a háborúban történt, újra kinyomtattam). Hogy a magam részéről mindent megtegyek a köz megelégedésére, a dalmáciai buduai csatáról, melyet a bátor St. Paul tábornok[45] vezetésével vívott a velencei sereg, készíttettem egy lenyomatot, amely két napon belül meg fog jelenni. Addig is ég veled Nyájas Olvasó, bizton számíthatsz a fenti ígéretek teljesítésére.

 

NAPLÓ BUDA AVAGY OFFEN ERŐS VÁROSÁNAK

HÍRES OSTROMÁRÓL ÉS BEVÉTELÉRŐL

Mielőtt a törökök betörtek Magyarországra, Buda, avagy Offen városa volt Magyarország fővárosa és királyainak székhelye. A régiek Curtának nevezték, a németek pedig Offennek, mivel a környéken valamikor mészégető kemencék voltak. A város szép, termékeny területen feküdt, a Magyar Királyság közepén, 40 német mérfölddel Bécstől délre, körülbelül ugyan ilyen távolságra Belgrádtól északra, Eger[46] és Székesfehérvár[47] között, körülbelül egyformán hosszú, 12-13 órás útra, egy hegy oldalában, melynek lábait a Duna vize mossa, amely ezen a helyen egynegyed mérföld széles. Egy jó hajóhídon lehet átkelni, mely Buda városát a túlsó parton fekvő, kisebb Pest városától választja el. A város fekvésénél fogva nagyon jól védhető, csak két oldalról lehet megközelíteni, és több toronnyal, valamint öt erős, sánccal megerősített rondellával ellátott kettős falgyűrű védi, mely más és más basák alatt építtetett az ismétlődő ostromok miatti szükségben. A legpontosabb felosztás szerint, Pestet is hozzávéve, [a városnak] hat része különböztethető meg. Az első részt, mely elég nagy, Kastélynak nevezik; a második, mely hosszában nyúlik el egy hegy tetején, a Felsőváros;[48] a harmadik, mely a hegy oldalában fekszik alant a Felsőváros és a Kastély előtt, az Előváros;[49] a negyedik, mégpedig amelyik a Duna partján van és a legnagyobb, az úgynevezett Vízi- vagy Zsidóváros.[50] Ezelőtt látható még egy Előváros,[51] amely az ötödik részt alkotja, és a folyó túlsó partján van Pest városka, a hatodik rész: azonban a közönséges felosztás szerint csak három része van, mégpedig: a Kastély, a Város és az Alsó-, Vízi- vagy Zsidóváros. Buda városában sok fenséges palota romjait láthatjuk, melyeket Corvin Mátyás,[52] a magyarok királya – aki egy csodálatos könyvtárat is alapított – és az ő elődei építtettek egykor; de a törökök, akik mindent a sorsára hagynak, pusztulásra ítélték őket. A város nagy, szép és sűrűn beépített, de a már említett ok miatt, valamint azért, mert lakossága csaknem teljesen a helyőrség szpáhijaiból és janicsárjaiból áll, akik a hatalmas házakat a kellő eszközök szűkös volta miatt alig tudták fenntartani, sokat vesztett eredeti pompájából: habár láthatunk néhány szép mecsetet[53] és karavánszerájt.

A [Kastély] a Dunából kap tiszta vizet, mesterséges úton, a pasa Kastély alatti istállóiba vezetve.[54] Az udvaroknál és a kerteknél nagyon egészséges meleg fürdők vannak, amelyekben megél és tenyészik a hal; ha azonban hideg vízbe dobják őket, azon nyomban elpusztulnak. A Duna partján egy dombon két szökőkút látható, melyek közül az egyik jéghideg, a másik pedig olyan forró, hogy az ember nem tudja benne tartani a kezét.

Ez a város egy beglerbej[55] szálláshelye, akinek a hatalma húsz szandzsákra[56] terjed ki. A helyőrség létszáma általában 8-10000 fő. Egyesek Ptolemaiosz[57] után Curtának nevezik, mások Antoninus útikönyve alapján Aquincumnak. Az ilyen dolgokról nehéz megbizonyosodni; az ember találgatásokra van utalva. Az viszont, hogy Attilának, a hunok híres királyának a fivére alapította volna, és adta volna neki a Buda nevet, csak mendemonda: ugyanis Attila fivérét Bledának és nem Budának hívták, amint azt a mesék kiötlői szeretnék.

A Duna másik partján, a keleti oldalon Pest városa látható, mely négyszögletes alapú és egy igen szép sík területen fekszik. Falainak és a benne levő mecsetek tornyainak köszönhetően felettébb szép látványt nyújt, ha a budai[58] oldalról tekintünk rá. Róla nevezték el a körülötte fekvő területet is, melyet ezért Comitatus Pesthiensisnek hívnak: mivel Magyarország éppúgy, mint Anglia, grófságokra van felosztva. Tekintve, hogy ezt a várost már többször elfoglalták, majd újra visszafoglalták, igen romos állapotban van; és Buda városa, amely közvetlenül vele szemben fekszik, teljesen uralja, mert míg emez magasan, addig Pest vele szemben alant, a síkságon fekszik, úgyhogy teljes egészében tűz alatt tartható az egyetlen Egri kapu[59] kivételével, melyet eltakar a város. Buda városát sokszor sújtotta a háború veszedelme, hogy a tűzvészekről és egyéb szerencsétlenségekről ne is beszéljünk. 1526. szeptember 8-án,[60] II. Lajos magyar király[61] idejében, azután, hogy ő maga egy balszerencsés ütközetet követően életét vesztette egy mocsárban, a várost Szulejmán szultán bevette, s hiába állomásoztattak benne német csapatokat, hagyták, hogy az összes magyart, még a gyerekeket és az asszonyokat is nyomorúságos módon elpusztítsák. Ennek a Szulejmán és Lajos közötti háborúnak az volt az oka, hogy a magyar rendek nagyon csúnyán megalázták a követet, akit Szulejmán 1520-ban, az országba jövetele után küldött hozzájuk, hogy békét vagy háborút ajánljon nekik.[62]

A következő évben I. Ferdinánd, Bohémia[63] királya, V. Károly császár[64] öccse, akit Lajos halála után Báthory István nádor [65] és a nemesség legértelmesebb része[66] kikiáltott királynak (mert Szulejmán megengedte a magyaroknak, hogy új királyt válasszanak), erős sereggel Magyarországra jött,[67] mert Zápolya Jánost,[68] Erdély fejedelmét[69] a nemesség másik része lázadó módon királynak választotta vele szemben; a Királyság nagy részét uralma alá hajtotta, s azt követően magát a fővárost, Budát is.

János, aki megszökött, a törökökhöz fordult segítségért, és el is érte, hogy Szulejmán (akinek megígérte, hogy amennyiben Magyarország trónjára helyezi, a vazallusává lesz és éves hűbért fog neki fizetni)[70] az 1529-es évben 200000 fős sereggel Magyarországra vonult és csapást mért Budára, amelyet a helyőrség árulása révén minden ellenállás nélkül elfoglalt.[71] Ugyanezen hadjárat során Szulejmán ostrom alávette Bécset,[72] mely ostrommal több véres roham után szégyenteljes módon fel kellett hagynia. Ennek utána Budára visszatérve visszaállította János, az erdélyi vajda[73] hatalmát a királyságban, és hátrahagyta az erődítményben a vajda védelmére az áruló Grittit,[74] 3000 janicsárral.

Ezt követően Ferdinánd, Bohémia királya az 1530. évben ostromoltatta meg Buda várát Rogendorf tábornokkal, de hiába.[75]

Mivel Zápolya János az 1539. évben meghalt,[76] egy 11 napos kisfiút hagyva maga után, az anyja, Izabella hercegnő[77] és György barát[78] gyámsága alatt, Ferdinánd követséget küldött Szulejmánhoz, és gróf Niklaas Salmot[79] Izabella özvegy királynéhoz, felszólítva őket arra, hogy a két király által kötött érvényes szerződések alapján maradéktalanul adják át neki a királyságot;[80] ennek ellentételezéseként Ferdinánd megígérte, hogy a meghalt király fiát Zips területtel[81] tiszteli meg és a királyi özvegynek megfelelő járadékot juttat élete végéig. De ahogy a királynő Zsigmond lengyel királyhoz, apjához fordult azzal, hogy bármit, amit ebben az ügyben tenne, elfogadhatónak és kívánatosnak tart, Salm gróf megsejtette, hogy Ferdinánd király – mert mindez csak a Barát sugalmazására történt – nem viheti véghez tervét nyílt erőszak nélkül; ezért azt tanácsolta neki, még azelőtt induljon hadjáratra erős hadsereggel a királynő ellen, hogy az képes lenne megvédeni magát. A király jónak ítélte ezt a tanácsot, és az 1540. évben nagy sietséggel Magyarországra küldte nagyszámú lovassággal és gyalogsággal Leonard Velsen tábornokot,[82] aki rövid idő alatt elfoglalta Visegrád, Vác és Pest erődítményét és ostrom alá vette Budát,[83] mellyel a célja inkább a város megfélemlítése volt, mintsem hogy azt elfoglalja a királynőtől; végül azonban, látva, hogy minden fáradság hiábavaló, elvonult.

Eközben a követek, akiket a királynő Szulejmánhoz küldött támogatásért, olyan hírekkel érkeztek vissza, amelyek a királynő és a Barát nagy örömére szolgáltak; ugyanis Szulejmán megígérte, hogy védelmébe veszi az ifjú királyfit. És valóban, a következő év nyarán a török sereg Magyarországra jött, megostromolta és rohammal bevette Vác városát. Onnan az ottománok Pest alá vonultak; de Barcajo kormányzó,[84] egy magyar, vereséget mért rájuk. Mivel naponta több lovuk elpusztult, és a királynő nem tudott elegendő élelmet biztosítani sem nekik, sem a többieknek, és másfelől a török gyalogság tudomására jutott, hogy Károly császár Regensburgban nagy haderőt állított fel, elhagyták a csatamezőt; a királynő visszaküldte a tüzérséget, és mindenki elvonult saját hazájába.

Erre Ferdinánd király Magyarországra küldte Rogendorf tábornokot 40000 jól felfegyverzett emberrel és 40 darab ágyúval, hogy harmadszor is megostromolja a várost.[85] Ekkor a királynő ismét a török szultán segítségét kérte, aki azon nyomban parancsot adott Mehmed basának,[86] induljon segítségére az európai hadsereggel, azzal az ígérettel, hogy személyesen is segítségére siet majd. Mehmed basa hadseregével letáborozott az erődítmény alatt, Rogendorf úr serege mellett.[87] Amikor az megtudta, hogy maga Szulejmán is felvonulófélben van, úgy döntött, hogy Pest alá vonul; azonban egyik parancsnoka, Peren Peter[88] nevezetű, aki a magyar katonákat vezette, átállt, ezek a katonák pedig, így vezető nélkül maradva, olyan bomlást indítottak el a seregben, hogy a keresztények nagy részét lekaszabolták a janicsárok.[89] Ehhez a balsikerű eseményhez még az is hozzájárult, hogy Ferdinánd flottájának nagy részét szétverték és nyomorúságosán szétzilálták; ez Pesten olyan riadalmat keltett, hogy mindenki elmenekült a városból, és hagyták, hogy az ellenség bevonuljon, amely rettenetes öldöklést vitt véghez. Ez alkalommal Willem van Rogendorf generális 36 nagy, 150 közép- és kisméretű löveget, valamint 25000 embert veszített, nem számítva azokat, akiket fogságba hurcoltak.[90]

Ezt követően, amikor Szulejmán az 1541-es év augusztus havában a hadseregével Magyarországra jött, és Budát két mérföldre megközelítette, rangos ajándékokat küldött a királynőnek, és azt kérte, küldje el hozzá a fiát a seregbe a legelőkelőbb urak kíséretében, mert nagyon szeretné látni. Minek utána Szulejmán hatalmába kerítette a kis királyt, és az urakat, akik hozzá vitték, fényes lakomával megvendégelte, katonái közül néhányat beküldött a városba; ezek látván, hogy elég erősek, lerohanták a kapuőrséget és beengedték az embereiket, akik a város körül rejtőztek, megszállták a piacot és a palotát, és lefegyverezték a polgárságot. Nem sokkal ezután a templomokat mecsetekké alakították, és erős helyőrséget hoztak létre. Így váltak uraivá a törökök a kereszténység ezen védőbástyájának, melyet oly sok éven keresztül a hatalmukban tartottak, és amelyet most az isteni kegyelem révén éppen azon a szeptember 2-i napon veszítettek el, amely napon 145 évvel ezelőtt csalárd módon megszerezték.[91] Ami Izabella királynét és a fiatal királyt illeti, őket György barát felügyelete alatt Erdélybe küldte uralkodni.[92] A későbbiekben a keresztények többször is megpróbálták visszavenni ezt az erődítményt, de mindig sikertelenül.

Az 1542-es évben a brandenburgi őrgóf azt a látszatot keltette, hogy Budát veszi célba, minek érdekében arrafelé vonult, de csak hiábavaló támadást intézett Pest ellen, majd minden további kezdeményezés nélkül hazavonult.[93] Swartsenburg[94] grófja, azután hogy Javarint,[95] avagy Raabot 1598 március havában egy fantasztikus hadicsellel visszavette a törököktől, ugyanazon év októberében[96] Mátyás főherceg vezetésével Budát vette ostrom alá, mely ostrommal az állandó esőzés miatt harminc nap múlva kénytelen volt felhagyni.[97] Érdemes megjegyezni, hogy ugyanekkor az erdélyi Váradot[98] ostromló törökök szintén emiatt hagytak fel vállalkozásukkal.

A keresztények 1602-ben is megostromolták a várost Roswurm tábornok vezetésével,[99] de a Duna-híd lerombolása és Pest elfoglalása után, a hideg beállta miatt kénytelenek voltak felhagyni a dologgal.[100]

A lotharingiai herceg, a császári csapatok főparancsnoka[101] is belekezdett ugyanebbe az ostromba, miután az ottomán seregre már háromszor csapást mért, és elfoglalta Visegrádot, Vácot és Pestet,[102] de mivel túlságosan eltelt az idő, úgy ítélte meg, hogy nem teszi kockára a sereget és abbahagyja az ostromot, és így is tett 1684 október havában.

Ebben az évben azonban a Mindenható Isten megáldotta a keresztény fegyvereket ugyanezen tábornok vezetése alatt, és a fontos erődítmény hosszú és véres ostrom után visszavétetett a törököktől, úgy, ahogy azt az olvasó elé tárja az alábbi, legnagyobb gondossággal elkészített napló.

Miután egyöntetűen[103] az ostrom mellett döntöttek, a legfőbb tábornokok úgy találták, hogy azt a lehető legnagyobb éberséggel és erővel kell lefolytatni, mindenekelőtt át kell kelni a Dunán és biztosítani kell annak vonalát, hogy az élelmiszer- és hadianyag-utánpótlás könnyen eljuttatható legyen hajókkal; így a hadi tanács megtartása után a lotharingiai herceg június 13-án korán reggel a Párkány[104] körüli gyülekezőhelyről felkerekedett és az előőrsöt képező szász népekkel szép hadrendben az esztergomi hídon megkezdte az átkelést a Dunán, ami egész nap és fél éjszaka eltartott, amíg a folyónak ezen az oldalán Esztergom[105] várától nem messze le nem táboroztak; a bajor választói seregek, akik ugyanehhez a megindult hadsereghez tartoztak, gyalogosan és lóval ugyanott táboroztak le. 11-én egy 50 huszárból és 30 horvátból álló csapatot küldtek ki a budai oldalon az ellenség megfigyelésére. Másnap dél körül tértek vissza a táborba, magukkal hozva két foglyot a török seregből és 5 lovat, amelyet a legelőn szereztek. Már amennyire sikerült megérteni, amit mondtak, az derült ki a [foglyok] szavaiból, hogy az ellenséges sereg ekkor nem volt több 10000 jó harcosnál; ezen felül haderő nem látszott.

E hó 14-én hajnalhasadtától a lotharingiai herceg a lovassággal és a felszereléssel három órányira Visegrád fölé ért, és beszállásolta magát a környező falvakba. A gyalogság és a tüzérség Starrenberg[106] tábornok irányítása alatt maradt, mivel a hely túl szűkös volt a táborozáshoz és az odavezető átkelők is olyan keskenyek voltak, hogy nem lehetett mindent egy nap alatt átvinni. Ezalatt a bajorok a másik oldalon egyenesen Váchoz[107] vonultak végig a Duna mentén.

E hó 15-én a lovasság ismét hajnalhasadtával indult útnak, és Visegrádhoz egy órára állt meg, a gyalogság pedig a lovasság előző táborába vonult. Az előrs egy török különítménybe ütközött, amely azonnal menekülésbe fogott, méghozzá olyan sebesen, hogy csak egy foglyot sikerült ejteni; ez elmondta, hogy Budán 12000 fős gyalogság és 3000 fős lovasság található, valamennyien bátor vitézek.

16-án egy órára annyira megközelítették a hegyen Budát, hogy a város jól láthatóvá vált, anélkül azonban, hogy ellenséggel találkoztak volna. A gyalogság ismételten abba a táborba vonult, ahol előzőleg a lovasság éjszakázott, [a lovasság] egy része elkezdte Buda városának körülzárását és az átjárók megszállását. Eközben a bajor sereg kitartóan menetelt tovább Pest felé a Duna másik oldalán; és a brandenburgi választó népei a tüzérségükkel együtt, benne sok másfél kartaunos[108] löveggel, erősen közelítettek és Nyitrához[109] érkeztek.

A bajor választó[110] parancsnoksága alatt lévő császári csapatok élén, Magyarországon harcolt a törökök ellen. 1688-ban a szövetséges csapatok főparancsnoka, huszonhat napos ostrom után szeptember 6-án bevette Belgrádot. A spanyol örökösödési háborúban a franciák oldalán harcolt. Előőrse elfogott két törököt, akik egyhangúlag azt állították, hogy Buda parancsnoka az egész garnizonnal egyetemben egyáltalán nem számított az ostromra. Budától nem messze a mieink egy hajóhidat építettek, hogy a két sereg közti kapcsolatot fenntartsák.

17-én semmi említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy a gyalogság továbbra is hátramaradt; így a lovasság egy kicsit kipihente magát, mert elég nagy terület állt rendelkezésére.[111] A gyalogság a tüzérséggel dél körül érkezett meg. Eközben az ellenségnél a legkisebb mozgás sem volt tapasztalható.

18-án az egész sereg előbbre vonult, és a gyalogság Budának ezen az oldalán egy órányira helyezkedett el. A lovasság, valamint néhány gyalogos ezred eközben átvonult a hegyen és megszállta a várost három különböző helyen;[112] miáltal az összes szoros és átjáró elzáródott.[113] Megközelítéskor az erődítményből többször is élesen lőtték a mieinket; anélkül azonban, hogy különösebb kárt tettek vona bennük egyetlen tartalék ló elhullásánál. A Bécsi kapunál[114] lóháton is és gyalogosan is nagyszámú ellenség mutatkozott; mégsem mertek semmit sem tenni a mieink ellen. Körülbelül 100 főt küldtek oda a törökök kicsalogatására, de azok semmiképpen nem akartak kimozdulni előnyös helyzetükből. Kettőt mégis sikerült meglőni közülük, ezen felül egy lovat, amire viszont semmit sem válaszoltak.

19-én az egész sereg a város közelébe ért, a várhoz és a meleg fürdőkhöz. A főhadiszállást a várostól csak negyedórányira helyezték el. Ezen a napon vízi úton megérkezett a nagy ágyú, valamint másfél, egész, háromnegyed, fél- és negyedkartaunos lövegek, egy csomó mozsárral,[115] bombával, gyújtólövedékkel, ágyúgolyóval és egyéb tüzérségi eszközzel[116] együtt. Hírt kaptunk arról, hogy a budai pasa[117] nemrégiben 2000 főt[118] Eger várába[119] küldött és ugyanennyit Székesfehérvárra; mert meg volt győződve róla, hogy ez a két hely és nem Buda kerül megostromlásra: ezzel saját helyőrségét nem kevéssé meggyöngítette.

A bajor választói csapatok eközben még a másik oldalon állomásoztak; Pest alá érkezésükkor, amely e hó 20-án történt,[120] a helyet a törököktől elhagyva találták, akik csak egy agát és 30 katonát hátrahagyva, a falak lerombolása, négy kivételével az összes ágyú és minden mozdítható elszállítása és a város felgyújtása után Budára menekültek, és a hidat lerombolták; de a tüzet a mieink azonnal eloltották, és bajor garnizont helyeztek el e helyütt,[121] akik nagy sietséggel nekiláttak az erődítmények helyreállításának és kijavításának. Ekkor már javában folyt a futóárkok ásása és az ágyúütegek felállítása; hatalmukba kerítették a meleg fürdőket, melyek közvetlenül a város alatt vannak.

Azok belülről erősen ágyúzták a mi munkásainkat és több különböző kicsapást kíséreltek meg, többek között ma reggel is 2000 emberrel; de mindannyiszor visszafordították őket, veszteségek mellett. Időközben elkészült két tüzérségi üteg a Vízivárossal szemben, amelyekre azonnal ágyút állítottak fel. A Szent Endre-szigeti[122] hidat is teljesen befejezték, és egy másiknak is nekikezdtek a Szent Margit-szigetre.[123] Ma vízi úton a seregbe érkeztek a nehézágyúk: egész, fél és egynegyed kartaunos lövegek, valamint más könnyű tüzérségi eszközök, nagy mennyiségű sánckosár,[124] rőzseköteg és más hadianyag.

21-én megkezdték a futóárkok[125] ásását a Víziváros felé, mellyel a munkások elég jól haladtak az ágyúk védelmében. A bajor választói csapatok az elfoglalt Pestet maguk mögött hagyva, átkeltek az Óbudánál [126] vert hajóhídon, és ezúttal is, éppúgy, mint két évvel ezelőtt, a kastély oldalán kvartélyozták be magukat; a lotharingiai herceg a Vízivárosnál, a brandenburgi segédcsapatok pedig a Vízivárostól balra. Éjszaka a törökök átjöttek Budáról a Dunán, hogy némi zsákmányt szerezzenek a bajoroktól; de a lovasság felfedezte őket, és úgy elbánt velük, hogy négy közülük holtan maradt a helyszínen, az ötödik pedig a legnagyobb szükségben a csónakba rejtőzött, amivel jöttek.

22-én elkészültek és megnyíltak a sáncárkok,[127] valamint egy üteg hat nagy ágyúval; ezáltal formálisan is kezdetét vette az ostrom: a várost egyszerre három ponton szándékoztak megtámadni, az első egység a bajor választó irányítása alatt, ugyanazon a helyen, ahol két évvel ezelőtt; a második Starrenberg gróf vezetése alatt, de máshol, mint előzőleg; a harmadik Schoning[128] tábornokkal és a brandenburgi választói és csatolt csapatokkal.

A lovasság nagy része Pálffy tábornok[129] vezetése alatt Székesfehérvár felé ment, hogy jobb minőségű legelőket keressen, mert azok Buda körül nem voltak túl nagy bőségben.[130] A seregben csak 2000 irányított lovas maradt a munkások fedezésére.[131] Az ellenség erősen tüzelt az éjjel, emiatt 9 sebesültünk és egy halottunk volt.

23-án éjjel az előző napon elkészült másik tüzérségi ütegbe három fél- és három negyedkartaunos löveget helyeztek, és ezekkel olyan sikeresen lőtték a Víziváros falát, hogy annak nagy része lerombolódott. Ezen az éjszakán néhány talpas és magyar elhaladt a vízen Budánál, és tőle három mérföldnyire lefelé 14 hajót talált, 500 fővel és bútorokkal megrakva; főleg asszonyok és gyerekek voltak; egy részüket felkoncolva, néhányukat foglyul ejtve, nagy zsákmányra tettek szert. Ezek azon sokasághoz tartoztak, akik a közelgő talpasokat látva, kétségbeesésükben vízre szálltak és Pestről megszöktek.

24-én a szakadatlan ágyúzásnak köszönhetően a rés 20 láb szélesre tágult a Vízivárosban, mire úgy döntöttek, hogy rohamot kísérelnek meg. Az előző éjjel a réstől 50 lépésre 100 fővel állást foglaltak emberveszteség nélkül; csak egy mérnök sebesült meg. Estére mindent előkészítettek a rohamhoz, 500 fő állt készen a kezdéshez; amire megkapták a parancsot. Elsőként 100 gránátos egy parancsnok[132] vezetése alatt, utána 100 muskétás egy kapitány alatt, utána 200 munkás rőzsekötegekkel és sánceszközökkel, ezeket követte egy vezérőrnagy 300 fővel; utánuk következett egy főhadnagy 500 fővel az előzőek megerősítésére. Driupen őrnagy[133] és Souches gróf altábornagy[134] egy másik helyen előrenyomult a városfalig. Bal oldalon velük együtt egy parancsnok 100 gránátossal, hogy petárdát robbantson a kapunál. Őket követte 100 muskétás, 200 munkás és egy vezérőrnagy 300 fővel. Utánuk egy főkapitány 400 fővel. A segéderőket, melyek a kapuhoz nyomultak, Diepenthal[135] generális és a fiatal nieuburgi herceg[136] vezette. Egészen balra a víz mellé egy vezérőrnagyot vezényeltek 500 fővel és 50 áccsal[137] a paliszádok[138] összeállítására, és hogy a víznél őrködjenek; ezután az éjszaka közepén, egy órakor, egy ágyú jeladására, mind jobbról, mind balról megkezdődött a roham. A jobb oldalon a gránátosok a rés közepébe nyomultak és elűzték az ott lévő törököket; ezután az Alsóvárosban a rés előtt állást készítettek 300 fő számára.

A bal oldalon petárdát[139] vetettek a kapura, ami igen jó hatást fejtett ki; ezután a vezérőrnagy benyomult az ácsokkal, és megvetette a lábát a rondellán. A törökök kevés ellenállást tanúsítottak, elhagyták a falat és néhány ágyúval együtt egy moszkéba bújtak, a gránátosok közeledtére azonban azt is elhagyták; ezután a mieink két helyen állást szereztek. Ebben a rohamban a keresztények nem veszítettek többet 30 főnél, és néhányan megsebesültek. A fiatal nieuburgi herceg bátran viselte magát és folyamatosan az elsők között volt.

Ezen előnyön kívül előző nap egy másik, nem kevésbé jelentősre is szert tettek. A magyarok és a németek, akik Komáromból[140] és más helyekről 7 hajóval Budához hajóztak, a Szent Margit-szigetnél[141] 24-30 hajóba ütköztek, melyek asszonyokkal, gyerekekkel és értékesebb javaikkal együtt Budáról Belgrádba próbáltak szökni. [A mieink] szétverték a kísérőket, és sok lovon és marhán felül közel egymillió birodalmi tallér értékű zsákmányra tettek szert, készpénzben, ékszerben, arany- és ezüsttárgyakban, valamint rengeteg férfi, női és gyermek fogolyra. Az egészről Budiani lovaskapitány[142] hozott jelentést a lotharingiai hercegnek.

Időközben olyan személyek, akiket a harcra való alkalmatlanságuk miatt elűztek a várból, hírt hoztak arról, hogy a helyőrség janicsárjai és szpáhijai megfogadták, hogy védekezni fognak, a következő feltételek mellett: 1. valamennyien kapnak 10 birodalmi tallért; 2. kiengedik a börtönből azt a néhány parancsnokot és közkatonát, akiket valamely bűncselekményekért fogva tartottak; 3. hogy a dolgokat nem hagyják a legvégsőkig fajulni:[143] ezen feltételeket a vezír jóváhagyta. Az említett foglyok is megerősítették, hogy a helyőrség, mind a gyalogosok, mind a lovasok tekintetében nem több 8000 főnél, mert nem számítottak az ostromra, és úgy hitték, hogy az Székesfehérvárnál lesz, amit ezért utoljára még hadakkal erősítettek meg. Elkezdték a lövedékeket, mozsarakat, bombákat, gyújtóbombákat[144] és a spanyol mérnök, Gonsales[145] egyéb munícióját behajózni a Duna nagy ágán, amihez 20 bárka állt készenlétben. Tekintettel a híres pap[146] lövedékeinek hatékonyságára, melyekkel csodálatos távolságokra lehetett tüzelni, futárokat küldtek Stájerországba és máshová, hogy azonnal csináltassanak 1000 bombát és 1000 gyújtólövedéket Rabatta főhadbiztos[147] parancsára. Ezen az estén Marsigli grófot[148] megsebesítette a karján egy muskétagolyó.

25-én reggel az ellenség erős ágyúzásba kezdett, miközben a mieink 2000 fővel megszállták az állásokat az Alsóvárosban; a városnál bátran folytatták az ostromművek emelését, hogy támadni tudjanak. Ezen a napon a seregbe érkeztek a brandenburgi előcsapatok. Minden eszközt bevetettek, hogy a Buda és Pest közötti hidat, mivel annak egy része még a törökök kezén volt, lerombolják, hogy ezzel a Pest és a sereg közötti kapcsolat zavartalanná váljon. Leopoldstadt parancsnoka[149] 10000 paliszádot hozott a táborba a lotharingiai herceg parancsára. Mindenféle helyről sok sánckosarat is beszereztek. Ezen az estén átszökött a mieinkhez Budáról egy török fiú, és utána még egy másik is, aki magyarnak adta ki magát. Mindketten arról tudósítottak, hogy a benti helyőrség nem erős, hogy a törökök nagyon félnek, hogy a bombák miatt lerombolták a házak tetejét, és hogy nem hitték, hogy a keresztények vállalkozni fognak erre az ostromra.

26-án az ellenség még semmit sem csinált az erős ágyúzáson kívül, mellyel nem okozott nagyobb kárt, eltekintve attól, hogy egy hadnagyot halálos ágyúgolyó-találat ért a résen. Ezen az éjszakán elfoglalták az Előváros jobb oldalán levő jól megerősített kaput, mely a réstől elég messze volt, ott, ahol a mieink egyenes futóárok ásásába kezdtek, és állást szereztek a város bejárata előtt. Hogy a munkások előtt szabaddá váljon az út, Souches gróf altábornagy úr megparancsolta, hogy gyújtsák fel azokat a nem messze lévő házakat, ahol kitartottak a törökök, és ahonnan károkat okoztak a mieinknek. A városon kívül is készítettek sánckosarakból és spanyol lovasokból[150] egy átjárót az úton keresztül, amögött pedig, a fal sarkánál a bejárati kapun kívül, hogy az említett átjáró védhető legyen, földsáncból készítettek még egyet, szemben a mocsárral[151] és a futóárkokkal, ahová szintén felállítottak két könnyűlöveget.[152] Ezt az átjárót a közlekedővonalból és a résig húzódó futóárokból védték, ahol szintén három könnyűüteg állt. Ezen az éjszakán biztosították a két rést a víznél, valamint a futóárkot, amelyet előző éjjel csináltak, és sánckosarakat és rőzsekötegeket hordtak az új ágyúütegekhez, melyeket nem messze a kaputól egy hegyen vagy magaslaton emeltek.

Eközben az ellenség csendes volt és hagyta, hogy a mieink nyugodtan dolgozzanak. Másnap hajnalhasadtával hat zászlóalj, egy Starrenbergtől, egy Mansfeldtől, egy Nieuburgtól, egy Souches-től, egy Diepenthaltól és egy Thungentól,[153] tábort vert a városfal víz felőli rondellájától végig a résig; és mert mind a bástyánál, mind azon a helyen a városban állást foglaltak, elegendő ember lévén az említett állások megszállva tartásához, a többiek a kivezényelt 2000 főből a rés és a kapu közötti futóárokban maradtak, ahol előző este foglaltak állást, hogy szükség esetén a többiek segítségére siethessenek. Ma este 6 és 7 óra között a törökök félelmetes ordítással kicsaptak a víz felőli bástyánál levő állásainkra; de mivel a mieink nagy lelkesedéssel és bátorsággal rájuk vetették magukat, és számos sortüzet bocsátottak rájuk eredményesen, többször is visszavonulásra kényszerítették őket: ehhez nagyban hozzájárult, hogy az első és hatodik zászlóalj katonái, akik a fal mögött táboroztak, segítségükre siettek, elsősorban a Starrenberg [ezredbeliek], akik a legjobban csépelték az ellenséget. Ez a csetepaté több mint fél órán át tartott; és a mieink olyan bátran viselkedtek, hogy az csodálatot keltett, és Starrenberg gróf tábornagy úrnak és a lovasság más ezredeseinek nagy erőfeszítésébe került a visszavonásuk. Gróf Aversberg[154] őrnagy úr különösen jól tartotta magát és a csapataival előrenyomult.

Ezzel a kicsapással kétségkívül nem volt más szándéka az ellenségnek, mint hogy megnézze, milyen erősek a mieink állásai és hogy mit szólnak hozzá;[155] az eredmény biztos nem volt kedvükre való. A Starrenberg-ezred egyik parancsnokának ez alkalommal a fogába lőttek.[156] Az ellenség közül soknak el kellett hullania, mivel a nevezett ezred katonái sok török fejet hoztak, melynek minden egyes darabjáért a lotharingiai herceg őfelsége és Starrenberg gróf alezredes úr egy dukátot fizettetett ki nekik.

A mai napig a nagy hőség ellenére nem észleltek betegséget a seregben. A törökök, akik a mai napon fogságba estek, elmondták, hogy az igazi vezír vagy budai helytartó[157] nem sokkal azelőtt, hogy a császáriak a város alá érkeztek, 2000 emberrel Székesfehérvárra ment, és a váratlan ostrom miatt ott kívül rekedt. Ezen a napon nagyon messzire haladtak a futóárkokkal, és hír érkezett a seregbe, hogy a törökök 15000 fős sereggel Belgrádból betörtek Magyarországba, hogy egyesüljenek azzal a 10000 fővel, akik az eszéki hídnál állomásoznak; és hogy a Tisza folyónál 20000 török áll.[158]

Úgy intézték, hogy az ostromárok irányítását folyamatosan egy altábornagy és egy vezérőrnagy végezze, amit ma 2000 fővel meg is kezdett az egyik nieuburgi herceg és Diephental vezérőrnagy. Hat zászlóaljnak nem szabadott túl messze maradni tőlük, hogy ha a szükség úgy kívánja, az ostromárokban levő népeket megsegíthessék.

27-én délelőtt 11 óra körül a bentiek gyalogosan és lóval kicsaptak a mieink alsóvárosbeli állásaira; de visszakergették őket 20 halott elvesztése mellett, ezen felül voltak sebesültek, akiket behúztak magukkal. A mieink közül csak egy lövész maradt ott holtan. A lovas őrséggel maga Hofkirchen[159] gróf haladt előre. Ezen az éjszakán keményen folyt a munka: egy 400 lépés hosszú párhuzamos vonalat csináltak a városnál a jobb oldali kaputól egy fordulattal a középső kapuig, ezzel az ágyúütegeket és a futóárkokat 200 lépésen biztosították; ugyanott a sánckosarakból lőréseket alakítottak ki, hogy 12 ágyúval, amelyek közül 8-al a sarokrondella jobb oldalára, 4-gyel pedig ugyanezen rondella bal oldalára lőhessenek, és hogy a másik irányból is védhető legyen, nem állhatva, hogy belülről bombákkal, kövekkel és gránátokkal erősen lövik a rondellát, amint észrevették, hogy a mieink vakmerő gyorsasággal közelednek: ennek ellenére a nekünk okozott kár nem volt nagy, csak 8 sebesültet szereztünk. Ez idáig a várost nem lőtték nehéz ágyúkkal, nem is bombáztak, csak amikor az alsóvárosbeli rést ütötték, lövetett ki a bajor választó könnyítésül egy kis ágyúütegből néhány könnyű bombát.

A mieink jól haladtak az ostromművekkel; de a köves talaj sok nehézséget okozott. Ma két csapat érkezett a táborba Salzburgból és Regensburgból, Souches generálist a szokásos 2000 fővel Diephental vezérőrnagy és a német nagymester[160] váltotta le az első vonalban. Ma a lotharingiai herceg azt a hírt kapta Dunewald tábornoktól,[161] hogy a törökök ezen a Székesfehérvár felőli oldalon elhagyták a Kastély-Palotát,[162] amelyet ő megszállt és ahol néhány ágyút talált.

29-én befejezték az előző éjjel elkezdett ostromművet és folytatták a toronnyal szemben lévő fal alá, amely a kiszögelléstől jobbra nyúlik el, ezzel egyidejűleg pedig egy lyukat is vág tak a középső kapuhoz, úgyszintén a vonalak segítségére. A sereg és a középső kapu között is csináltak egy kommunikációs vonalat,[163] hogy fedezékben lehessen eljutni az ágyúüteghez, amin ezen az éjszakán keményen dolgoztak, hogy két napon belül teljes erővel lehessen ágyúzni. A futóárok jobb oldalán az ágyúüteg alatt erődítményt is csináltak négy mozsárnak.[164] Az ellenség hagyta, hogy ezen az oldalon békésen dolgozhassunk. A bajor választóiak a mieinkkel megegyezően vezették a vonalaikat, hogy egyszerre lőhessük és bombázhassuk a várost. De este 5 óra körül a törökök 800 emberrel kicsaptak a császári tartalékra, akik Furstenberg gróf[165] irányítása alatt álltak. Ez a csata majdnem egy órán át tartott; de végül is [a mieink] 62 halott veszteséget hátrahagyva, visszakergették őket. A mi oldalunkon 29 halott és sebesült volt. 3000 fővel meglepetésszerű kicsapást hajtottak végre a bajor futóárkok ellen is. Az őrséget adó Hofkirchen gróf kétszer is visszaverte a törököket a városba, sok halott hátrahagyása mellett: de a bajor oldalon is 3-400 főt lemészároltak, Switterthal alezredes[166] és Bilbis lovaskapitány[167] megsebesült.

Az a hír érkezett a seregbe, hogy a törökök az ettől a várostól Eszékig[168] levő összes kastélyt elhagyták, és a szeraszkir[169] parancsára átkeltek a hídon, hogy ott, amennyire lehetséges, tekintélyes sereget képezzenek, mire a lotharingiai herceg a Buda alatt fekvő két erős sáncot, Ercsit és Adonyt[170] jó néhány fővel megszállta és a törökök hátrahagyott ágyújával látta el.

30-án a nehézágyút a bajorok nagy tüzérütegére szállították. A brandenburgiak azon az oldalon dolgoztak, ahol két évvel ezelőtt a lotharingiai herceg ostromárka volt. Este 10 óra körül kipróbáltak négy mozsarat, melyek jónak bizonyultak. Souches generális[171] és Thunger[172] vezérőrnagy váltotta le a német nagymestert és Diephental vezérőrnagyot. Ma a sváb és a frank csapatok is megérkeztek a táborba. Az alsóvárosbeli támadási vonallal 300 lépésnyire megközelítettük a felső falat, és parancs érkezett, hogy másnap a nehézágyú kerüljön bevetésre. A 2000 főn kívül további 300-at vezényeltek ki, hogy az ágyúütegen dolgozzanak. Az éjjel esett egy kis eső, így a futóárkok jobban haladtak és a jobb oldali kommunikációs vonal az Alsóvárosban 200 lépésnyit épült felfelé. Előkészületek történtek egy másik párhuzamos vonal kiépítésére is, amelyik még inkább a hegyekben húzódna, lefelé a kicsapásokkor használt kapuhoz,[173] és jobb kéz felől a város alá hozva, ahol előző éjjel állást foglaltak, hogy két ezredrészt elhelyezzenek benne a kicsapások ellen, és hogy ebből az állásból egy közlekedővonalat húzzanak a másikhoz, amely az üteget biztosítaná. Az ellenség hagyta, hogy a mieink éjszaka nyugodtan dolgozzanak az ütegek elkészítésén és a vonalak meghúzásán, melyek már 600 lépés hosszúak voltak, míg a mieink 4 óra körül újra elkezdtek bombákat és gyújtó lövedékeket hajítani a 4 mozsárból, ezen az éjjelen 2 halott és 2 sebesült volt. Közben olyan szorgalmasan folyt a munka, hogy 150 lépésnyire előrehaladt. Úgy 1000 fő a lovasságból és egy dragonyosezred[174] az Eszék felőli oldalra vonult, hogy az ellenséget megfigyelje.

Július 1-én egy szökevény arról tudósította a lotharingiai herceget, hogy a bombák nagy kárt tettek a városban, az emberekben és a jószágban; időről időre tűz ütött ki, mely a gyerekek és asszonyok körében nagy riadalmat keltett. Előző hónap 29-e óta a 4 mozsárból rengeteg bombát és gyújtóbombát vetettek a lotharingiai herceg harcvonalán a városra.

2-án a mieink 11-től 6 óráig folyamatosan égő tüzet láttak, az éjszaka további 6 nehézágyút és 4 mozsarat vittek az ütegre, amelyből másnap kora reggel elkezdték lőni a rést, és 8 mozsárból szórták a bombákat és gyújtólövegeket. A bentiek ezen az éjjelen bombázták a futóárkainkat.

3-án 4 francia átszökött a seregből a városba. A brandenburgiak is megérkezett a teljes tüzérségükkel a táborba (a generális és a főmérnök[175] már néhány napja ott volt), megkapták a számukra kijelölt helyeket és megnyitották a futóárkokat, amelyeket a sváb és frank csatolt csapatok csináltak. A bajor oldalon két nagy bombát vetettek a városra, melyek tüzet okoztak, s melyeknek egyike a rondellára esett és két törököt a levegőbe repített, mire a bajorok az említett rondellára nyomultak, és azt 60 ember elvesztése mellett rohammal elfoglalták, és ott a lehető legnagyobb sietséggel beásták magukat: de a törököknek volt ezzel szemben belülre egy átvágásuk,[176] így a bajor választóiak és az említett törökök ott lapultak egymáshoz közel. Habár az átálltak a garnizont egészen kicsinek mondták, néhány napja gyanú támadt, hogy több mint 12-13000 főnek kell lennie; mivel a törökök néha egyszerre 1000 fővel is kicsaptak, és sok embert pazaroltak.

1-je és 4-e között mind a császári, mind a bajor oldalon a futóárkokban több vonalat is befejeztek, és az ütegeket és a telepeket több ágyúval és mozsárral is ellátták, mellyekkel bátran folyt az ágyúzás, és két bástya eléggé leromboltatott, olyannyira, hogy a törökök, akik ott voltak, többé nem tudtak kárt okozni a lőfegyvereikkel. A Nagytemplomot felgyújtották a bombák. 1500 főt és a Keizerstein-[177] és Croy-ezredek két zászlóalját a fal alatt táborozók megerősítésére rendelték. Ma hajnalban a lotharingiai herceg Schoning generálissal átkelt a hegyen, hogy megnézze a brandenburgi csapatokat; három sortűzzel üdvözölték őket. A herceg megadta a nevezett generálisnak, hogy hol akarja a támadást elkezdeni; amaz pedig a herceg két évvel ezelőtti helyét foglalta el. Ma a lotharingiaiak a bástya jobb oldalán 100 lépésnyire haladtak a réshez; az ellenség a miénktől 50 lépésnyire egy vonalat kezdett csinálni. Az éjszaka a mieinknek 8 halottja és sebesültje volt, mivel belülről rengeteg követ vetettek az ostromárkokba és folyamatosan puskáztak. Ezzel szemben [a mieink] 14 mozsárból szórták a bombákat és a gyújtólövedékeket a városra.

5-én, nem kevés fáradsággal lerombolták a törökök árkát,[178] és elkezdtek egy új 6 mozsaras telepből bombázni. 1200 brandenburgi jó sikerrel nekikezdett a futóárkoknak a lotharingiai harcvonaltól; de, annak ellenére, hogy jól fedezve voltak, elvesztettek néhány tisztet, többek között Dorfling generális[179] fiát, egy mérnököt és két hadnagyot, emellett több közkatonát. Közben a rés egyre hosszabb és szélesebb lett, és amit az ellenség éjszaka megjavított, azt napközben szétlőtték.

6-án a kommunikációs vonalat egyesítették a brandenburgi harcvonallal. Ezen a reggelen távolról lőtték a két rondellát, valamint az elővédeket,[180] egész éjjel bombákat szórtak, ami háromórás nagy tüzet okozott a nyugati rondellánál, mely idő alatt a lotharingiai herceg Starrenberg gróffal 11 óráig a futóárokban volt, a Sousich-ezred alezredese[181] megsebesült a lábán, kettőt agyonlőttek és további hat fő megsebesült; a brandenburgiaknál egy gránátos kapitány sebesült meg, nyolcan meghaltak és négyen megsebesültek. Ma a brandenburgiak bátran előrenyomultak, mire a törökök nagy erővel és elkeseredéssel kicsaptak rájuk: azonban olyan fogadtatásban részesültek, hogy nagyon sokan elestek közülük, és karddal a kézben a város kapujáig üldözték őket, ahol a brandenburgiak állást szereztek, és beásták magukat. Ez az akció nagy hírre tett szert; és úgy tartották róluk, hogy lassú előrehaladásukat[182] rövid idő alatt mutatott bátorságukkal és férfiasságukkal megfelelően jóvátették. Belefogtak az ágyútelepeik és a tüzérségi eszközök elkészítésébe is, melyeknek két napon belül késznek kellett lenni; a várost közben minden oldalról bátran szorongatták. A futóárkokkal mind a lotharingiai, mind a bajor és a brandenburgi oldalon olyan messzire előrehaladtak a falak alatt, hogy két napon belül neki tudtak állni az aknafúrásnak; remélték, hogy a futóárkokat gyorsan be tudják fejezni, a rést pedig ágyúzással jelentősen meg tudják nagyobbítani. Abban is bíztak, hogy hamarosan az általános roham mellett döntenek majd.

A bajorok keményen dolgoztak a kastély nagyrondelláján és sok bombát behajítottak. A mai napig a császáriaknak körülbelül 100 halottja van, a bajoroknak meg két nap alatt már 20. A törökök falkonetteket[183] helyeztek el a lerombolt hajóhíd hozzájuk tartozó részén, hogy ezzel is nehezítsék az áthaladást; ennek ellenére a bajor választói hajók többször is átkeltek ott az élelmiszer-utánpótlással. Szeged felől az a hír érkezett, hogy 300 törököt áttették a Szent Margit-szigetre,[184] ahol a takarmányozóink közül néhányat, valamint a Badeni Lajos herceg[185] kilenc legényét levágták és sok foglyot magukkal vittek.

7-én megérkeztek a seregbe a spanyol mérnök, Gonzales bombái és lövedékei, őt magát minden pillanatban várják. A bajorok elkeztek a két új ágyúütegen felül, melyek az egyike 10, a másik 7 lövedékes, még egyet csinálni a vízhez közelebb, hogy onnan lőhessek a támadás alatt levő rondellát és a kaput, melytől az ostromlottak egy fedett úton[186] jártak, amelyet a rondellán kívül csináltak, és a futóárkaikkal olyan közel értek a kastély falához, hogy nem tudtak továbbhaladni, amíg a rést ki nem tágították; ez azt eredményezte, hogy az ágyúütegeket közelebb kellett hozni. A lotharingiai oldalon is olyannyira előrehaladtak a munkával, hogy anélkül, hogy a rést meg nem szállták, amely erre már majdnem alkalmas volt, nem tudtak továbbhaladni.

8-án, azon az oldalon két új ágyúüteg emelésébe kezdtek 3 félkartaunos lövedékkel, hogy a rést tágítsák. Az éjszaka folyamán a futóárkokat továbbvitték a bal oldali rondellától a falig, de a közelség miatt 20 katona, a legtöbbje kőtől vagy gránáttól találva, meghalt vagy megsebesült; köztük volt Thungen vezérőrnagy, aki ezen az éjjelen Souches gróffal az őrséget adta, őt egy kő találta el a lábán, és Bisschofshausen őrnagy,[187] akit egy golyó talált el a könyökén, a Starrenberg-ezred egyik kapitánya, akinek veszélyesen megsérült a válla, és a Souches-[ezred] főkapitánya, aki a lábán sérült. Az aknászok a jobb oldali rondellától 25 lépésre kezdtek el dolgozni, és olyan döntés született, hogy a következő éjjelen a középső rondellánál állítják őket munkába. Néhány paraszt jött ki és ment át a városból a mieinkhez, akik elmondták, hogy bent még legalább háromszázan vannak, akik különböző helyeken folyamatosan aknákon dolgoznak. Ekkor belátták, hogy bár már egészen a falnál vannak, az ellenség rejtett aknái miatt óvatosnak kell lenniük a bástyák rohamozásakor. A brandenburgiak egy új vonalat csináltak, hogy ostromműveiket hozzákapcsolhassák a császáriakéhoz; folytatták a circumvallatiós[188] vonalat, és elkezdtek lőni az ütegeikből. Az este a váltást a német nagymester és Diephental tábornok adta. Egész éjszaka szünet nélkül tüzeltek a városra, hogy az ellenséget úgy lekössék, hogy ne törődjön sokat az aknászainkkal; ennek ellenére azok felfedezték, hogy a mieink fatáblák védelmében[189] a középső bástya felé haladnak, erre erősen elkezdtek lőni, és menekülésre kényszerítették az aknászainkat.

9-én, napkelte előtt elkezdett esni az eső; de nem tartott sokáig. Az ostromlottak öt órakor felrobbantottak egy aknát a középső rondella és a kapu között a falon kívül a brandenburgi harcvonalra; ezután rögtön kicsaptak; és olyan sikerrel haladtak előre az első harcvonallal szemben, hogy a mieink megzavarodva visszahúzódásra kényszerültek a második vonalba, alkalmat adva ezzel az ellenségnek, hogy a császári és a brandenburgi körlet közé férkőzzön: de a mi tartalékunk majdnem onnantól kezdve aprította és visszaverte őket. A csata, melyben többek között Vivres báró,[190] a Starrenberg-ezred vezérőrnagya igen férfiasán vitézkedett, olyan kemény volt, hogy a császáriaknak körülbelül 40, a brandenburgiak pedig több mint 100 sebesültje és halottja volt, közöttük néhány tiszt is és az egyik legjobb tüzér; de az ellenség sem csinált jó vásárt, sokkal több halottat hagyott hátra és sebesültet húzott be magával, és semmit sem rontott a futóárkokon. A nagy rondellánál levő aknához kiásott föld az ellenséges akna robbanása miatt, hat aknászt maga alá temetve, visszaomlott. Wachenheimb, a sváb csapatok alazredese fejlövést kapott.[191] Funk, a Souches-ezred alezredese,[192] belehalt sebeibe. Mivel csaknem mindenki, akit az ellenség megsebesített, belehalt sérüléseibe, kezdték azt hinni, hogy mérgezett golyókat használnak. A bajor harcvonalon összeomlott a rondellánál levő kapu,[193] amely a folyamatos ágyúzás miatt már amúgy is rossz állapotban volt.

10-én a bajorok két aknát tettek a paliszádok és a bástyánál levő fal alá, és három nap alatt készen álltak arra, hogy felrobbantsák azokat. Egy szökevény arról tudósított, hogy az ostromlottak eddig még a legcsekélyebb segítséget sem kapták, de 24 órán belül meg kell érkeznie 3000 embernek; ehhez hasonlóan tudósított néhány kém is, 7000 főről. A törökök a rabló tatárok segítségével azt tervezték, hogy új parancsnokot[194] hoznak be Budára: ennek megakadályozására nemcsak az őrséget erősítették meg minden oldalon, hanem 400 embert átküldték Pestre, hogy redoute-okat[195] és sáncokat emeljenek és az átszállítást megakadályozzák, és néhány csapat gyalogost küldtek a lovasságunk mellé, hogy az ellenséget vigyázzák. A földet, amelyet tegnap a török akna dobott a miénkbe, újra kiásták, és megtalálták a hat elveszett aknászt. Ma hír érkezett arról, hogy a huszárok bevették a dunai Szent Margit-sziget Kalocsa kastélyát, és mindenkit lekaszaboltak, aki bent volt.[196] Különböző forrásokból arról is hír érkezett, hogy személyesen a nagyvezír érkezett Görögfehérvárhoz[197] egy elég nagy ázsiai sereggel, és útját egyenesen az eszéki híd felé vette.

A budai vezír néhányakat kishajókkal kitetetett a pesti oldalon, és tudatta a szeraszkirral,[198] milyen nagy veszedelemben van jelenleg a szóban forgó Buda városa, minél fogva szívből kérte megsegítését; a lotharingiai herceg minderről pontosan informálva volt, és arról, hogy a szeraszkir 10000 fővel és 7000 tatárral Szegednél betört és Pest irányába halad; emiatt kivezényelte Mercy generálist[199] 3000 lovassal. A brandenburgi lovasság is átkelt a Dunán Pest oldalára.

10-e és l l-e között a lotharingiai harcvonal két új ágyúütegére 5 löveget és más redoute-okra 2 mozsarat vittek; két katona megsebesült. A brandenburgiak 3 löveget szállítottak az ágyúütegeikre. A 400 fő, akiket előző nap Pestre küldtek, redoute-ok készítéséhez látott, hogy megakadályozza a segítség szállítását ezen az oldalon; néhány lovassal és dragonyossal megerősítették őket.

12-én éjjel befejezték az összes ágyúüteget, mind a lotharingiai, mind a brandenburgi oldalon, és összekötötték a brandenburgiak első vonalát a lotharingiaiakéval; az ellenség, látván a mieink tevékenységét, kézigránátokkal és kövekkel próbálta megakadályozni: de kevés kárt okozott. Az aknával bal oldalon 5-6 araszra a fal alá jutottak az aknászok; de a jobb oldalon a rés megnövelése előtt nem lehetett ilyen messzire haladni. Souches altábornagy Starrenberg tábornagy parancsára megvizsgáltatta a rést, és megállapították, hogy már félig alkalmas a megmászásra. A brandenburgiak 22 löveggel, köztük 2 haubitzcal,[200] két mozsárral, robbanógolyókkal és egyéb lövedékekkel kezdték lőni a várost és a középső rondellát, de kevés eredménnyel, mivel az ostromlottak az összes háztetőt leszedték. Gonzales mérnök találmányát is bevetették, de eleinte kevés, később több hatása volt: mindent megtettek a rés megnagyobbításának és használhatóbbá tételének érdekében. A hírre, amelyet a lotharingiai herceg napokkal azelőtt kapott, hogy a szeraszkir több ezer fővel már elhagyta Kecskemétet,[201] és 3 mérföldnyire Pesthez, a Dunának azon az oldalán közeledik, őfejedelemsége 3000 lovast, hat zászlóalj gyalogost, ebből két brandenburgit, Mercy altábornagy vezénylete alatt még aznap átküldött a Dunán, hogy megakadályozzák az utánpótlás behozatalát.

Ez a császári, bajor és brandenburgi lovasság és gyalogság 6000 főt számlált, és a hídnak a túloldalán táborozott lőtávolságon kívül; úgy tűnt, hogy ott várják be az ellenséget, aki, mint kiderült, egy Ahmed pasa nevű új parancsnokot próbál majd behozni a városba, vagy ha megbizonyosodnának afelől, hogy a törökök még valamennyi utánpótlásra várnak a Tiszának a túlsó partján, megkeresnék őket, aminek érdekében a lotharingiai herceg további ezredeket különített el, hogy ezekkel a csapatokkal egyesüljenek. A bajor harcvonalon időközben jelentősen kiszélesítették a nagy rondellánál levő rést, és az aknászokat az ároknál levő paliszádokig vitték. A következő éjjelen, pontosabban a 12-éről 13-ára virradó éjjelen, a lotharingiai harcvonalban nem történt semmi más, mint hogy továbbhaladtak a középső rondella alatti aknával, és felgyújtották a paliszádokat, melyeket az ellenség épített a résre; de az ostromlottak csaknem azonnal eloltották a tüzet.

13-án reggel az ellenség felrobbantott egy aknát, de csak egy új építmény sérült meg, amelyet a közelében csináltak, anélkül, hogy a mieink egyetlen katonát is vesztettek volna. Ezzel szemben az aknának olyan hatása volt, amilyent a mieinktől várnánk el, a bástya, melyen azelőtt még nem volt rés, egy részén úgy megsérült, hogy nem is volt szükség további aláaknázásra. A törökök készen álltak, hogy az akna védelme alatt kicsapjanak a mi vonalainkra, de miután észlelték az ellenkező hatást, a városban maradtak. Ezen a napon a három császári ezred átkelt a hídon, hogy egyesüljön a Mercy altábornagy vezette csapatokkal; hír érkezett arról, hogy a törökök Hatvan és Eger felé húzódtak, valószínűleg azért, hogy megerősítsék magukat az ottani helyőrségekkel; de az, amit ezzel együtt terjesztettek, hogy az eszéki híd lerombolásába kezdenének, semmilyen módon nem nyert megerősítést. Starrenberg egyik kapitánya belehalt a sérüléseibe. Ezen az estén rohamra indultak, hogy állást szerezzenek a résen, melyet Starrenberg tábornok a következő módon rendelt el. Jobb oldalról Guido Starrenberg[202] alezredes rohamozta a rondellát, gróf Herberstein[203] őrnagy a középső elővédet és Aversperg alezredes a bal oldalt, mindegyiküknek 280 embere volt, emellett rengeteg gránátos, lövész, munkás és egyéb. A maradékot 2000 főig a tartalékba osztották.

A lotharingiai herceg azt szerette volna, ha a brandenburgiak egyszerre támadnak a 2. és 3. rondella között; de mivel a rés ott erre még nem volt alkalmas, ez elmaradt: de ők kapták a harcvonal bal oldalának, Ottingen gróf[204] pedig a sváb csapatokkal a jobb oldalának a tartását. Miután az összes ágyú elsütése megadta a jelet a bombák tömegének kilövésével, kezdetét vette az ostrom; de meglepetésre az ellenség készen állt a résnél, puskagolyók, gránátok és kövek sokaságát zúdítva a mieinkre, és sok katonát és mérnököt megsebesítve, mintha csak tudott volna az akcióról, fel is merült a gyanú, hogy titkos információhoz juthatott. Ennek ellenére a mieink nagy merészséggel másztak felfelé, különösképpen középen, és háromnegyed órán keresztül bátran védték magukat a résen: de eközben az ellenség felrobbantott egy aknát az első vonal alatt, ami Kalchreiter úrnak, Starrenberg kapitányának, és néhány katonának a halálát okozta. És a sok paliszád és fríz paripa[205] is nagyon megnehezítette a bástyára való feljutást, és a törökök sok kárt tettek a katonáinkban, akiknek legjobb vezetői meghaltak vagy megsebesültek, [ezért] legjobbnak ítéltetett a visszavonásuk, és a haderő megőrzése egy következő rohamra; ez szép rendben végrehajtatott. Ebben az akcióban a Souches-, a Mansfeld- és a Starrenberg-ezred egy része szenvedett a legtöbbet.

A csata véres volt, és két órán keresztül tartott. Az angol, spanyol és francia önkéntesek hihetetlen nagy bátorsággal harcoltak, és mivel ki akarták szakítani a paliszádokat, olyan makacssággal kapaszkodtak beléjük, hogy néhányuknak, mikor már golyótalálat érte őket, a törökök levágták a kezét. Az angolok és skótok közül tizenöten, a franciák közül szintén tizenöten, a spanyolok közül néhányan haltak és sebesültek meg. Az angol sebesültek közül másnap meghalt a bátor nemes, Dudley, Robert herceg természetes fia;[206] a francia sebesültek közül Commercy herceg,[207] De Crequi marsall fia és Blanchefort márki; a spanyolok közül Vexar márki, spanyol grand,[208] aki az elsők között ért fel a résre; a német neves önkéntesek közül Laurentio Picolomini[209] herceg és Schordenbag gróf, egy Harwart báró, egy Schiefer báró[210] és Veldents hercege;[211] a katonatisztek közül Herberstein gróf,[212] a Scherffenberg-ezred vezérőrnagya, Kurstein gróf,[213] a Starrenberg-ezred kapitánya, ezenkívül ugyanezen ezrednek még egy kapitánya, a Souches-ezrednek egy kapitánya és Dhona gróf[214] a brandenburgiaktól, aki önkéntesen vett részt a rohamban. Ezeket az urakat és Picolomini herceget nagyon dicsérték. Ezen kívül különböző kapitányok, hadnagyok, zászlósok és 300 közkatona halt meg. Souches gróf ezredében csak egyetlen olyan kapitány maradt, aki nem sebesült meg. Guido Starrenberg gróf, Aversperg gróf, és más főhadnagyok, kapitányok, hadnagyok, zászlósok és 30 alacsonyabb rangú tiszt, valamint 500 közkatona sebesült meg ebben a csatában. A föld ott, ahol a mieink állást akartak szerezni, olyan kemény és köves volt, hogy lehetetlen volt ilyen rövid idő alatt beásni magukat, bár mindent megtettek ennek érdekében. A törökök közül szintén soknak el kellett esnie, mert látták őket légyként lepotyogni: de időről időre pótolták őket. A paliszádok előtt, a rés mögött mély árkot ástak, és a paliszádok mögött még egy fal volt, bár nem olyan magas és erős, mint a külső. Az önkéntesek egymást biztatták; és ha nem parancsolja őket szigorúan vissza a lotharingiai herceg és Starrenberg tábornok, akik az egész akció alatt jelen voltak, még többen maradtak volna ott holtan, mert az állást erőnek erejével meg akarták tartani. A harcból való visszavonulás közben az ellenség kicsapott a bal oldalon a sáncra, anélkül azonban, hogy az állást egy pillanatig is tartani tudta volna; [az ellenséget] 24 főt veszítve kergették vissza a brandenburgiak, akiket éppen ott helyeztek el és akik a csatában nem vettek részt, mert az ő oldalukon nem volt elég nagy a rés.

14-én egész nap nehézágyúval, bombákkal és robbanólövedékkekkel lőtték a falakat és a várost; miáltal nagy darabok omlottak le a bástyákból, rondellákból és falakból, és a város több helyen kigyulladt. Ezt az egész napot az árkok rendbehozatalára, több ágyúnak a telepekre szállítására és az aknák továbbfúrására fordították, melyet az aknász a nagy rondella alatt csinált; és két aknafolyosót csináltak az elővédnél az első és a második rondella között. A brandenburgiak is felrobbantottak két aknát, de nem volt jó hatásuk; ellenkezőleg, 30 főt elpusztítottak a mieink közül, köztük a két legjobb aknászt. A spanyol tűzszerész, Gonzales, ma estefelé a seregbe érkezett. Az ostromlottak ma este felrobbantottak egy aknát a kastély rondellájának bal oldalán; de ebből egyedül csak nekik származott káruk. A bajorok is felfedeztek és használhatatlanná tettek két ellenséges aknát a rondella alatt. A 13-a és 14-e közötti rohamban a fönt említett önkénteseken kívül elesett még Tettow grófja, Rolle báró, Kirchmeyer úr, a Souches-ezred kapitánya, és még többen, akikről nem is tudunk; a sebesültek között találták Scalona herceget, spanyol grandot, Vexar herceg testvérét, az összes honfitársuk legtöbbjével együtt, 40 kitűnő személyt, 30 kapitányt és 2 hadnagyot.

15-én Souches generális és Thungen generális, valamint Jurgern[215] és Rothern[216] főhadnagyok parancsnokoltak az árkokban, ahol folytatódott a helyreállítás, az ágyúütegek készítése és az aknafúrás. Délután néhány paraszt kiszökött a városból a császári körletbe, és elmondták, hogy a törököknek a rés rohamozásakor 400 halottjuk és több mint 600 sebesültjük volt, és hogy maguk látták, amint 100 halottat egy sírba temettek. A Duna túlsó partjáról az a hír érkezett, hogy a törökök, akik egy konvojjal Szegednél átkeltek a Tiszán, Hatvannál állnak; mire a lotharingiai herceg megparancsolta a Taf-,[217] a Styrum-[218] és a Truches-lovasezredeknek,[219] hogy a Dunán átkelve csatlakozzanak Mercy altábornagy csapataihoz, hogy arra kényszerítsék az ellenséget, húzódjon vissza a Tisza vonala mögé. Az ostromlottak az előző éjszakákon keményen dolgoztak a résen. A szökevények állítása szerint nagy a bűz a halott emberek és állatok miatt, akiket nem tudnak eltemetni. Gonzales, a spanyol mérnök egész nap azon buzgólkodott, hogy a saját találmányú robbanólövedékeit a városra dobja. Este a váltást a német nagymester, Diephental generális, Archintos[220] és Truchses alezredesek[221] hozták.

A 15-e és 16-a közötti éjszakán nemcsak az aknázást folytatták egész éjszaka, hanem felállítottak egy új ágyúüteget is a lotharingiai harcvonalon a Víziváros falánál, a harcvonal jobb oldalán, a nagy rondellával szemben, amivel reggel a nagy rondella fele belőhető volt, míg a másik oldal egy másik ágyúüteg segítségével lövetett, hogy a rést minél jobban megnöveljék, és az egész rondellát messziről lőjék, hogy ezt a fontos állást, amelyen annyi múlott, elfoglalhassák. Még néhány paraszt szökött át a mieinkhez, akik megerősítették az ellenség veszteségéről szóló híreket, hozzátéve, hogy a janicsárok, részint szükségből, részint pedig a parancsnok ígéretére, hogy néhány napon belül felmentést kapnak, még egy ideig a hely megvédésén vannak; ezt nem sokkal azután megerősítette egy török fiú is, aki a városból szökött ki. Az is megerősíttetett, hogy 2000 ottomán átkelt az eszéki hídon, de amikor rájöttek, milyen közel van a lovasságunk, visszatértek az eszéki híd túloldalára, és a híd egy részét lerombolták. Aversperg alezredes, akinek gyógyulására nagy remény volt, azon volt, hogy Bécsbe viteti magát, de gróf Guido Starrenberg alezredes nagy veszélyben volt. Meglátogatták a sebesült katonákat, közülük körülbelül kétszázat halálos betegnek találtak, míg a többiek túl voltak a veszélyen és képesnek ítéltettek arra, hogy hamarosan újra szolgálatba álljanak. Az utoljára megsebesült angol herceg ma belehalt a sérülésébe; úgyhogy ebből a nációból nem maradt kettőnél több egészséges az önkéntesek közül a seregben. Ma reggel a bajor választóiak felrobbantottak egy aknát a harcvonalukon, amely kevés kárt okozott; hanem éppen ellenkező hatást váltott ki, a mieink közül körülbelül húszat a levegőbe röpített.

A 16-a és 17-e közötti éjszakán éjfélkor 60 bajor választóit vezényeltek ki, hogy vágják szét a paliszádokat, amelyeket a törökök a nagy és erős rondella lábánál levő árokba építettek, hogy végre be lehessen jutni a résbe; ezt olyan bátorsággal és szerencsével sikerült véghezvinni, hogy a mieink állást szereztek, és az ott lévő törököknek úgy elvágták az útját, hogy egytől egyik lekaszabolhatták őket; anélkül, hogy ők maguk sok csapást szenvedtek volna, azonkívül, hogy meghalt Fontaine gróf altábornagy,[222] Aspremont vezérőrnagy[223] golyó által sebesült meg a fején. Lavergne márki[224] is megsebesült ekkor. A rondella nagy részét sikerült elfoglalni, de [mieink] az aknáktól való félelmükben visszavonultak. Ezzel körülbelül egy időben újra átszökött valaki a városból a mi seregünkbe, aki aknásznak adta ki magát, és elmondta, hogy az ostromlottak belülről mindent aláaknáztak, meg is jelölte, hol vannak azok az aknák, ahol előkészületeket tettek az ellenállásra és átvágásokat csináltak arra az esetre, ha a mieink a rondellákat elfoglalnák; hogy mindenféle ágyúkat is készenlétbe helyeztek, hogy a mieinknek kárt okozzanak, és el vannak szánva, hogy kitartanak a legvégsőkig; hogy sok helyen ágyúkat telepítettek, melyeket gyújtóbombákkal töltöttek meg, hogy ha a mieink elfoglalnák a falakat, azzal védhessék meg magukat; hogy a város jól el van látva utánpótlással, viszont a lakosok közül mindenki és az egyéb népek nagy szükséget szenvedtek a harcképes férfiak kivételével; hogy a városban nagy a bűz a halottak és az elhullott lovak miatt, mert nem tudták hol eltemetni őket. Ez után a jelentés után egy örmény szökött át a mieinkhez az Orientalis de Companie-től, akit az ostromlott pasa küldött levelekkel a székesfehérvári basához öt lovas kíséretében, és aki tőlük megszökvén három csomag levelet bocsátott a lotharingiai herceg rendelkezésére, amelyekben (mint később kiderült) a parancsnok nagy szükségben lévén alázatosan sürgős segítséget kér a fővezírtől; melyet [leveleket] ezután az említett ráccal,[225] avagy örmény kereszténnyel a lotharingiai herceg a császári udvarba küldött. Egész éjjel erősen lőttek befelé, és Gonzales spanyol mérnök bombái jó hatást fejtettek ki. Reggel az ellenség bombái és lövései néhányat megöltek a katonáink közül, többek között a dán önkéntest, Bonjenburg őrnagyot.[226] A nap folyamán később egy török és nyolc paraszt szökött át a mieinkhez, akik az előzőek beszámolóit teljességgel megerősítették, hozzátéve, hogy a harcképes janicsárok, akik közül sokan meghaltak vagy megsebesültek, létszámban már nem érték el az 1500 főt. És mivel biztosak voltak bennek, hogy az ellenség nem tud állást foglalni a Dunának azon az oldalán, visszavonták a táborba a gyalogos zászlóaljakat, amelyeket a Mercy tábornok alatti csapattesthez küldtek: de a lovas századok ott maradtak az ottománok megfigyelésére, hogy ha azok a Tiszának ezen az oldalán állomásoznának, megpróbálják elűzni őket. A Duna másik oldalán, Pestnél a mieink találtak egy török nyerget egy levéllel, amelyben a fővezír felmentést ígér az ostromlottaknak. Mindent előkészítettek, ami egy általános rohamhoz szükséges volt; de még 8-10 napba telik majd, amíg használatba kerül. A mai napon, vagyis 17-én, az ellenség négy nehézágyúval kezdte a lotharingiai harcvonalat lövetni a belső falról; amire a mi nehéztüzérségünk olyan sikeres választ adott, hogy a török ágyú néhány óra alatt használhatatlanná vált.

A 17-e és 18-a közötti éjszakán, jobb oldalon egy új vonalat húztak meg néhány lépéssel, az aknászok a jobb fedezésére. Ez a vonal az általános roham alatt is jól használható volt. Ezen az éjszakán fel akarták vinni a spanyol tarackokat az ágyúütegekre, ha az egyik útközben fel nem borult volna, s nem telt volna el az éjszaka nagy része, még mielőtt eredeti állapotába visszaállították volna, s nem hajnalodott volna meg. A brandenburgiak az eddigi 6 mellé még 3 ágyút vittek az ágyúütegekre. A császári aknászok a fal alatt két helyen az elővédhez értek, és azzal biztattak, hogy hamarosan teljesen készen lesznek; és az aknászok a jobb oldalon nemsokára a rondella alá érnek. A lövedékeink, bombáink és kézigránátaink, melyek közül sokat a Mieth császári tüzérezredes[227] irányítása alatt álló mozsárból egymás után lőttek be, a kívánatos legjobb hatást fejtették ki. A bajor oldalon, az árokban, ahol az előző éjszaka szereztek állást, ágyúüteget hoztak létre, és erősebben folytatták a támadást. Reggel további két paraszt szökött át a városból a mieinkhez, de semmi olyanról nem tudósítottak, amit az előzőek ne mondtak volna el. A 17-én érkezett Károly nieuburgi herceg a híd másik oldalán táborozott le az ezredével.

A 18-a és 19-e közötti éjszakán az ágyúütegekre ültették a fent említett haubizeket, és a vonalat sáncpadkával látták el. 11 órakor a törökök rettenetes üvöltéssel riadóztatták, megjelentek a résen és kicsapási szándékot mutattak; látva azonban, hogy a mieink készen állnak a vonalakon és szünet nélkül tüzelnek a könnyű- és nehézlövegekkel, visszavonultak. De azért felrobbantottak egy kemencét[228] az aknánk mellett, miáltal Libert,[229] az aknászok parancsnoka, egy holland és két másik eltűnt, és az akna nyílása olyan nagy lett, hogy új bejáratot kellett keresni. Azonnal keresni kezdték a három eltűnt személyt, amit egész nap folytattak, míg a két eltűnt aknászt megtalálták, de a parancsnokot nem. Egy magyar paraszt, aki 19-én jött ki a városból, arról tudósított, hogy az ostromlottaknak sok kárt okoztak a bombák, de kitartóan várnak a felmentésre. Ma ellőtték Dann mérnök lábát;[230] és a bajor választói oldalon több löveget szállítottak az ágyúütegekre, a kapu alatt elfoglalt állás megtartása és a rés megnövelése végett. Hír érkezett arról, hogy 1500 magyar a Duna másik oldalán megtámadta az ellenséges tatár csapattestet, akiket a törökök hoztak magukkal, és jó részüket levágták; néhány paraszt pedig azt jelentette, hogy a törökök Belgrádnál gyülekeznek. A mai napon haditanácsot tartott a lotharingiai herceg néhány tábornokkal. Este Maigret márki[231] jelenlétében, aki gróf Souches altábornagy alatt parancsnokolt mint vezérőrnagy, egy muskétagolyó megölt egy skót nemest, Carré urat, lord Orberry testvérét.

A 19-e és 20-a közötti éjszakán befejezték a fent említett vonalat, és ismét egy újat kezdtek. Háromszor volt álriadó, és néhány gránátos rohamot intézett a rés ellen, hogy megnézze az ellenség védműveit és néhány gránátot behajítson. Közben mindenhol, a legtávolabbi állásokban is nagy mozgásokat végeztek, hogy a törököket becsapják és arra a helyre csalogassák őket, ahová szeretnék; ez a csel igen jól sikerült: mert alighogy megjelentek az említett gránátosok: az 50 muskétás, és körülbelül ugyanennyi munkás mögöttük, és közelítettek, az ellenség szép számban a falra és a paliszádok alá sereglett, mire azonnal lőni elkezdték őket az odairányított ágyúink és mozsaraink, és sok bombát hajítottak a paliszádok alatt álló ellenségre; látható volt, hogy az ostromlottak nagy károkat szenvedtek. Ezeket a látszattámadásokat azért alkalmazták, hogy folyamatosan foglalkoztassák az ellenséget és a figyelmét eltereljék a valódi támadás idejéről. Egész éjszaka, 200 hajdú segítségével szakadatlanul dolgoztak a circumvallatiós vonalon, és folytatták az aknákat; egy Brikstorf[232] nevezetű német egy új aknát is kezdett. Az aknász, aki a sarokrondellánál dolgozott, azt mondta: reméli, hogy ma vagy holnap a falak alá ér.

Ma rábukkantak arra az aknára, amit két évvel ezelőtt még a mieink csináltak, és elég sok vizet találtak benne. Az aknász azt ígérte, úgy vezeti az aknát, hogy a paliszádok, melyeket a résre állítottak befelé, és azzal szemben a kő és föld kifelé hullik majd; ezen feltétel mellett Starrenberg tábornagy 100 birodalmi tallért ígért neki. Az aknász, aki a középső akna felé haladt, azt remélte, hogy másnap, július 22-én készen lesz; a harmadik azonban, aki a elővéd oldala felé haladt, azt mondta, nem tudja siettetni az időt, és hogy sok nehézséget okozott neki az ellenséges akna által okozott károk kiküszöbölése. Az ostromlottak felrobbantottak még egy ellenaknát: de nem okozott egyéb kárt, mint hogy elzárta annak a bejáratát, amelyiken a jobb oldali vastag toronynál dolgoztak, és a feltúrt földdel betemetett négy aknászt; a parancsnok kivételével, aki betemetve maradt, élve előkerítették őket. Egy átszökött rác megerősítette, hogy a bombáink nagy károkat okoztak a városban, és elmondta, hogy többek között egy összeomlott boltozat körülbelül 100 embert csapott agyon; és hogy a zsidók nem akartak segíteni a hely megvédésében, hanem inkább pénzt adtak helyette; és hogy az ellenség hamarosan segítséget vár, és úgy határozott, hogy a végsőkig kitart. Ezután az ágyúütegekre, a spanyol haubitzok mellé, még két császári löveget helyeztek. Este a váltást a német nagymester és Diephental generális hozta.

20-a és 21-e között, egész éjszaka mind a három harcvonalnál jó sikerrel tovább folytatták az aknákat, de Libert parancsnokot, aki az ellenség aknája alatt feküdt betemetve, továbbra sem találták. Hallották, ahogy a törökök ellenaknákat csinálnak az aknáink körül. Annál az ágyúütegnél, amelyiken a spanyol lövegek voltak és ahonnan a jobb oldali rondellát lőtték, csináltak egy erődítményt 4 mozsárnak.[233] Ma egész nap mindkét irányból szakadatlan ágyúzás folyt és szórták a bombákat, a köveket és a gránátokat, ami miatt a mieink közül is többen meghaltak vagy megsebesültek, többek között Larneux kapitány a Starrenberg-ezredből, immár ötödikként. A mozsarakat és a lövegeket mostanra a réshez közelebb kellett helyezni; hogy minél előbb megközelíthetőek legyenek: mert amikor az ostromművek minden harcvonalon a fal lábához és a rondellákhoz érnek, akkorra tervezték az általános rohamot, amelynek érdekében létrákat is csináltattak. Eközben a bentiek még erősen védekeztek és kitartóan fáradoztak a paliszádok felállításán és a rések megjavításán; de ezeket lövegeink újra és újra szétlőtték. A legtöbb tisztet és önkéntest, akik ez idáig életüket vesztették, köztük a dán Bonkenburg őrmestert,[234] az óbudai templomban temették el. A Caprara-ezred[235] egyik lovasa, aki kiment kacsát lőni, meglepte és behozta Husszán szpáhit, akit 15 nappal ezelőtt tettek át Budáról a pesti oldalra, és küldtek Belgrádba segítségért a fővezírhez, és aki egy közeli mocsárba rejtőzve a kedvező alkalomra várt, hogy visszajuthasson a városba; ami nagy megelégedésre[236] szolgált; és a nála lévő levelekből sok fontos dologra derült fény, például arra, hogy a nagyvezírt 20000 emberrel Görögfehérvárnál találta; hogy 3 pasa a Szávánál táborozott; hogy a nagyvezír a szegedi határnépeket[237] várta, hogy átkeljen az Eszéknél levő hídon a Dunán[238] és Buda felmentésére jöjjön.

Guido Starrenberg gróf valamivel jobban lett; mindazonáltal nem hitték, hogy az ostrom alatt még valami szolgálatot tehetne. Ma 4 magyar átjött hozzánk a városból, és arról tudósítottak, hogy bent rettenetes a bűz és több mint 2000 halott és sebesült van. Este az ellenség erős kicsapást intézett a bajor oldal ellen; a vonalban levő összes népeket kiűzték; körülbelül 60 embert levágtak, köztük a Steinau-ezred[239] egyik vezérőrnagyát, és egy löveget és egy mozsarat beszögeztek a legközelebbi telepen. A legtöbb kárt a szászok szenvedték, akik az első állásokban voltak, és a bajorokat is úgy megzavarták, hogy eleinte sem parancsnokaik, sem maga a választó nem tudta őket ellenállásra késztetni; olyannyira, hogy a főtisztek, hogy kényszerítsék őket, saját kezűleg voltak kénytelenek néhányat keresztüldöfni közülük. Őhercegi fenségének még azt a botot[240] is kiütötték a kezéből, mely egy aranylánccal volt odaerősítve, és a Baden-ezredhez kellett menekülnie; de amint a bajoroknak segítségére sietett Badeni Lajos herceg, visszanyerték a bátorságukat, nagy dühvei a törököknek estek, és meglehetősen nagy veszteségek[241] hátrahagyása mellett visszaűzték őket. Az említett vezérőrnagyon kívül holtan maradtak még a mieink közül Lebel úr,[242] a szászok parancsnoka, Geschwint[243] úr, a bajor tüzérség parancsnoka, Perner ezredes,[244] két hadnagy; Joan Baptista de Poly kapitány, Friese van Lasichen kapitány,[245] Ende alezredes, és 300 közkatona pedig súlyosan megsebesült. A török foglyoktól, akiket a lovasság ejtett fogságba, az a hír érkezett, hogy az ottománok több mint 1000 emberrel Eszéknél állnak, és hogy az embereik közül jó néhányat hátra fognak hagyni a híd megvédésére, a többivel pedig Budát próbálják felmenteni: a mieink nagyon résen lesznek.

22-én éjszaka úgy találták jónak, hogy az ellenséget ne nagyon zavarják, mert a brandenburgiak új ágyúüteget akartak csinálni. Ezután elkezdték a sarokbástya alatti akna kamráját: de az ostromlottak ezt észrevették, és elkezdtek ellene dolgozni; és erővel behatoltak, és undorító bűzös füstöt csinálva arra kényszerítették a mieinket, hogy a helyet elhagyva, visszavonuljanak; és hogy a tőlünk odavezető árkon keresztüli kapcsolatot megszüntessék, néhány tonna puskaport felrobbantottak. A másik aknász a bal oldalon, az elővédnél dolgozott, és amikor beért az eltűnt Libert parancsnok aknafülkéjébe, úgy ítélte meg, hogy a legjobb lesz azt felrobbantani; és hajnalban fel is robbantotta (bár ez hamarabb történt, mint várták, mert az aknász az ellenségtől való felfedeztetéstől való félelmében, elmondása szerint a közelben munkazajt hallott, vagy elővigyázatlanságból, mert a puskapor behordása közben egyet s mást elmozdítottak a megfelelő helyről, vagy mert egy tonna puskaport túl közel tettek a gyújtószerkezethez[246]; a robbanástól megégett a kapitány, a hadnagy pedig a bajor választói ágyúüteghez repült. Az akna visszafelé sült el, mivel nem volt elég mélyen beásva a fal alá, és semmi más eredménye nem volt, csak egy kis kétarasznyi nyílás a rondella lábánál a falban; mire aztán a törökök azonnal nagy számban kitódultak: de a rájuk irányított lövegeink visszaűzték őket. Mivel az aknák ilyen rosszul sültek el, ettől kezdve csökkent a beléjük vetett bizalom, függetlenül attól, hogy a harmadik aknász megígérte, hogy 24-én sokkal jobb hatást fog elérni. Ma reggel, nem sokkal ezután, lőni kezdték a várost a bajor választói lövegekkel, néhány bombát és gyújtóbombát a kastélyra vetettek, amiből az egyik, melyet ugyanabból a mozsárból lőttek ki, amelyet a törökök az előző este beszögeztek, a falat és a kastélyt a várostól elválasztó árok közé esett, oda, ahol a legnagyobb lőportár volt, miáltal ezen alkalmatosság, rengeteg puskaporral, gránáttal és golyóval megrakva, olyan leírhatatlan füsttel és gőzzel és iszonyatos lánggal röpült a levegőbe, hogy utána fél óráig az egész városból nem lehetett semmit látni, és úgy mozgott a föld, mintha egy földrengés most mindent összedöntene. Miután a füst elszállt, jól látszott, hogy a fal és a rondella a kastély víz felőli oldalán 50 lépés szélességben teljesen romba dőlt, és a kastélynak a bajor harcvonalnál lévő fala is erősen megrongálódott. A robbanásnak olyan hatalmas ereje volt, hogy néhány száz nehéz kő és sok félkartaunos golyó átröpült a Gellérthegy fölött a lovasőrségig, az úgynevezett Sváb-hegyig, ahol a svábok állásai voltak, át a Duna másik oldalára és más távoli helyekre, sokat megölve és megsebesítve a mieink közül, és egyéb károkat is okozva. A bajor futóárokba becsapódott egy 600 fontos kő, és egyedül ott 70 embert agyoncsapott. A bajor választó, Badeni Lajos herceg és más tábornokok, akik meglepve odafutottak a helyszínre, a portól, füsttől és kőzáportól nem tudták kivenni, hogy mi okozta a robbanást, nagy veszélyben voltak, mert az említett kövek sok tisztet és katonát megsebesítettek. Többek között nagyon megsebesült Lavergne úr; hadsegéde, valamint egyik önkéntese az orra előtt halt meg. A Dunát, melynek oldalát a legtöbb hatás érte, teljesen befedte a kő, a fa s az egyéb épületrom. Mikor itt valamennyire csendesült a helyzet, Starrenberg tábornagy átlovagolt a pesti oldalra, hogy lássa, nem rombolódott-e le a városnak az az oldala annyira, hogy a mieink könnyedén rohamra indulhatnának; de látnia kellett, hogy a víz felőli oldal, azon a helyen, ahol a legnagyobb pusztítás történt, megközelíthetetlen a meredek hegyoldal miatt. A törökök az egész napot a lőporraktár felrobbanása miatt betemetettek kiásásával töltötték.

23-án a középső rondellánál dolgozó aknász azt ígérte, hogy az aknáját még az éjszaka beállta előtt teljesen elkészíti, és a kívánt hatás elérésének reményével biztatott; mire a lotharingiai herceg az összes tábornok részvételével haditanácsot tartott, melyen úgy döntöttek, hogy ha az akna a reményeik szerint sül el, ismét rohamra indulnak a rondella ellen, és megpróbálnak állást foglalni; de még azelőtt megpróbálják megszerezni a várost, hátha az egy nappal azelőtt történt baleset hatására az ellenség hajlandó lesz a város ésszerű feltételek mellett való feladására: ennek következtében, miután a tüzérség egész délelőtt szünet nélkül lőtte a várost, délután 3 óra körül Konigs-Egg gróf főhadsegéd,[247] a megfelelő jelzés megadása után, egy tolmács és egy dobos kíséretében a városhoz lovagolt. Három török azonnal kijött eléje a városból, átvették a megadásra felszólító levelet, aztán pedig visszatértek. A levél a következőt tartalmazta:

Tudatjuk a Pasával, Buda jelenlegi főparancsnokával és az erődítmény összes parancsnokával, hogy miután mi a nagyhatalmú és legyőzhetetlen Római Császár, [248] a mi legkegyelmesebb Urunk áldott hadseregével ezen erődítmény alá jöttünk, ostrom alá vettük, lőfegyvereink erejénél fogva réseket ütöttünk rajta, elsődleges szándékunkban áll rohamot indítani ellene. Ha feladjátok a várost, összes népével, lakosával és minden vagyonnal együtt szabad elvonulást biztosítunk: ezzel szemben, ha az erődítményt fegyveres ellenállás közben foglaljuk el, korra és állapotra való tekintet nélkül mindenkit lemészárolunk.

Amíg a városban voltak, ami körülbelül 2 órán át tartott, az összes ellenségeskedés szünetelt; katonáink a résnél a rondelláig közeledtek, bárminemű rossz szándékú összeütközés kezdeményezésének szándéka nélkül. Az említett idő elteltével ismét megjelent a három török, és skarlátvörös kendőbe kötött írásos választ hozott vissza Konings-Egg grófnak, mely a következőképp hangzott:

Tudatjuk, írásodat megkaptuk és tartalmát megértettük. Már azelőtt is tudatában voltunk, hogy ezen erődítmény ellen szándékozol jönni, mielőtt országodból megindultál volna; ennél fogva mi az isteni kegyelemhez fordultunk és éjjel-nappal hitünk szereteténél fogva minden erőnkből szorgoskodtunk: számunkra lehetetlen elfogadni az erődítmény átadásának gondolatát. Említed, rohamozni akarsz. Már kétszer megpróbáltad, de Isten megállított. Ha tehát az a szándékod, hogy tovább rohamozol, akkor az imádságunk és a Mindenhatóba vetett reménységünk szerint sem hagyja majd, Igazságos Apostolát és Nagytiszteletű Prófétáját, Mohamed Musztafát, s minden erejénél és hatalmánál fogva megbüntet majd mert kevély lettél, és Isten pedig megbünteti a kevély ellenséget.

Erre fel ismét megindult az ágyúzás és a bombázás, bőszültebben, mint valaha. A bajor választófejedelmi oldalra egy szökevény érkezett azzal a hírrel, hogy a fegyver- vagy lőporraktár felrobbanásakor a várban több mint 1000 ember vesztette életét. Ezen az éjjelen, miután a vívóárkokban megtörtént a váltás, a megerősített brandenburgi üteget még több löveggel látták el, és, ha arra alkalmas lett volna, az aknát is meggyújtották volna; mivel azonban meghibásodott, meggyújtását a következő napra kellett halasztani.

24-én reggel 7 órakor, miután minden előkészületet megtettek, egy főhadnaggyal és 3 kapitánnyal a császári seregből még 300 embert vezényeltek a vívóárkokba a szokásos állományon felül, hogy az akna felrobbantása után megrohamozzák a rést, s ha lehet, megvessék ott a lábukat. Három csoportra oszlottak, az alábbi módon. Az elsőben a beszámolók szerint 1 császári kapitány, 1 brandenburgi hadnagy, 1 császári aknász, 3 még alacsonyabb rangú tiszt és 30 császári gránátos; a másodikban 1 brandenburgi kapitány, egy császári hadnagy, 1 brandenburgi zászlós, 3 császári és egy brandenburgi altiszt, 30 császári és 10 brandenburgi lövész; a harmadikban pedig 1 császári kapitány, 1 brandenburgi hadnagy, 1 császári aknász, és 3 császári, köztük 1 brandenburgi alhadnagy, valamint 30 császári és 10 brandenburgi közkatona kapott helyet, mindenféle szerszámmal ellátva. A 300 odavezényelt ember maradékát Souches tábornok 3 csoportra osztotta, azzal a szándékkal, hogy elvégeztesse velük a munkát, és az ostromlók támogatására is bevethesse őket. A sereg maradékát, mindazokat, akik a fentieken kívül még a vívóárkokban tartózkodtak, olyan helyekre állították, hogy ne csupán segédkezni tudjanak a 300 embernek, hanem, amint az akna felrobban, nagy erejű támadást indíthassanak. Ezalatt az említett akna, noha 36 mázsa lőporral töltötték fel, minthogy nem pontosan a fal alatt húzódott, nem a várt hatást fejtette ki, hanem visszafelé sült el, és nemcsak első vonalainknak repült neki, hanem a hátsó vívóárkokban is iszonyú pusztítást végzett, részint megölve, részint megsebesítve 200 császári és 100 brandenburgi katonát. A falban egyáltalán nem esett kár, a mieink viszont elég tetemes veszteségeket szenvedtek, a hasadék megrohamozását pedig meghiúsította az a nagy halom hatalmas kő, amelyet az akna a falból kivetett.

A Brukstorf nevezetű aknásznak,[249] másik két seregbéli társával egyetemben, nyoma veszett, kérdés azonban, a föld temette-e maga alá, avagy a menekülést választotta. Ugyanezen a reggelen a lotharingiaiak harcvonalánál is meggyújtottak egy aknát, de ez sem fejtette ki a remélt hatást; ahogy a brandenburgiak harcvonalánál egy másik, szintúgy ellentétes hatással: így mind 22-én, mind ezen a napon a hátracsapódó aknáktól több mint hatszázán estek el vagy sebesültek meg. Ezen a reggelen egy rác szökött át a városból, aki megerősítette, hogy a lőporraktár felrobbanásakor több mint 1500 személy vesztette életét, mivelhogy annak igen sűrűn lakott a környéke, a nevezett lőporraktárban pedig 12000 mázsa lőpor volt; hogy az ostromlottak még 5000 harcképes emberrel rendelkeznek, ami egyáltalán nem egyezett az előző szökevény beszámolójával; hogy a várban mostanság már ráfanyalodtak a lóhúsra; hogy az elpusztult jószágoktól, amelyek az utcákon hevernek, valamint a halott és temetetlen parasztoktól és szegény emberektől elviselhetetlen bűz terjeng; hogy az ellenség vesztesége az utolsó ostrom alkalmával 200 halott és 150 sebesült volt; hogy azt a basát, akire a levegőbe repült lőporraktár felügyelete volt bízva, lefejezték, mintha a véletlent az ő rövidlátóságának számlájára kellene írni; hogy a budai pasa a zsidó utcákban, a Bécsi kapu közelében bújt meg, ahol egy pincében a bombák elől sok lőport helyezett biztonságba; hogy az ostrom kezdete óta valóban 2500 katona és helybéli vesztette életét, és 1000 sebesült meg; s hogy a sebesülteknek, amint lábra tudnak állni, máris őrt kell állniuk a várfalon. A Duna-parton felállított új ütegen csakúgy, mint azon, amelyet az ároknál állítottak a bajor harcvonalon, még ezen az éjszakán el akarták végezni az utolsó simításokat.

25-én, ahogy hajnalhasadtával megdördült az említett két üteg; az, amelyiket az árok partján állítottak fel, tágítani kezdte az elővéden jobb felől tátongó hasadékot, a másik pedig ugyan ezt balkéz felől tette: olyannyira, hogy azt remélték, kétszer 24 órán belül mindkettőt rohamra alkalmassá tehetik. A lotharingiai herceg ennek lejártakor minden előkészületet megtett az újabb rohamra; ezalatt döntöttek arról, hogy a bajorok minden erejükkel az ellenség figyelmének elvonására törekednek majd, és kiosztották a szükséges parancsokat a harcvonalak megnyitására és a gyülekezőhely[250] alkalmassá tételére. Délután 4 és 5 óra között az ellenség aknát robbantott a rondella jobb oldalánál – aminek következtében a mieink közül néhánynak nyoma veszett –, s nem sokkal ezután mintegy 200 emberrel kitört; ezt a támadást azonban visszaverték, s törököknek, anélkül, hogy bármekkora ellenállást is kifejthettek volna, sok halottat hátrahagyva és számos sebesültjüket magukkal vonszolva, menekülniük kellett. Nem sokkal ezután az ostromlottak a brandenburgiak hadállásának bal oldalán nagy erővel kitörtek; a brandenburgiak azonban, akik meglehetősen messzire követték őket, az előbbihez hasonlóan visszaverték a kitörésüket. Mindazonáltal rögtön ezután még nagyobb erővel és mintegy 1000 emberrel megint csak kitörtek, és csekély veszteséget okozva a megzavarodott brandenburgiakat meghátrálásra kényszerítették; mire a lotharingiai herceg hívatta a tartalékként az Alsóváros falai alatt várakozó zászlóaljakat. Souches tábornok a bal kéz felőli oldalon három részre osztotta seregét, egyik részüket a vízpartra, másik részüket az ostromárkokba, a fennmaradó részt pedig a mecset alá irányítva. A bal kéz felé eső oldalra a lotharingiai herceg a Mansfelt-, a Solm-,[251] a Souches-[252] és a lotharingiai ezredek zászlóaljait küldte,[253] hogy jobb és bal felől egyszerre támadjanak; amit látván, az ellenség megnövelte serege létszámát.

A harc igen heves volt, a törökök legalább öt alkalommal hátráltak meg és indították újra támadásukat, rémisztő kiáltásokat hallatva, mígnem nagy veszteségeket szenvedve, az ágyúzás visszavonulásra nem kényszerítette őket, miközben a mienk közül is vagy húszan elestek, illetve megsebesültek. A vicegenerális parancsnoksága alatt frissiben érkezett 2000 hajdú és talpas rátámadt ugyan az ottománokra, de kitartani nem volt képes, elég nagy zavart támasztva ezzel a mieink soraiban. Bal kéz felől úgyszintén nagy erővel nyomultunk a második mecset felé; amire válaszul az ellenség megállás nélkül ágyúzta a mieinket, de nem sok eredménnyel. Starrenberg tábornagy őexcellenciája az egész akció során személyesen jelen volt, mindenütt kiadta a szükséges parancsokat. Hadsegéde mindkét lábát elvesztette; Asti báró[254] a lábfején sebesült meg; Hohenwarth báró,[255] Souches egyik zászlósa, és néhány más tiszt a halálát lelte. Souches és Mansfeld zászlóaljai szenvedték a legnagyobb veszteségeket, sok halottjuk és sebesültjük volt.

26-án folytatódott az ellenség aknája által romba döntött állás kijavítása, a lotharingiai, bajor és brandenburgi vívóárkokban megnyitották a vonalakat és a gyülekezőhelyeket, hogy a továbbiakban semmi se akadályozza a roham szempontjából szükséges előkészületeket.[256] Ennek befejeztével a lotharingiai herceg még összehívatta a nagy haditanácsot, amelyen, bár számos ellenvetéssel hozakodtak elő, egyhangúlag a roham mellett döntöttek. Minekutána tehát mindhárom hadállás generálisainak egybehangzó akaratából megszületett a döntés, a sereget mindazzal ellátták, ami csak egy ilyen nagy vállalkozáshoz elengedhetetlenül szükséges volt, úgymint rőzsekötegekkel, gyapjúzsákokkal, gránátokkal, fejszékkel, csákányokkal, ásókkal és egyéb felszerelésekkel. A lotharingiai herceg, a bajor választófejedelem és a brandenburgiak generálisa a maguk állásán parancsot adtak minden fő- és altisztnek, akik készen álltak a támadás megindítására, mely időben, helyen, s mi módon kell majd cselekedniük, mihelyst megadják a csatába hívó jelet. Ez a jel három 12 fontos ágyúból egyszerre leadott lövésből állt; az ágyúkat Pesten állították fel, a várossal szemben úgy, hogy dördülésüket mind a bajor, mind a lotharingiai és brandenburgi körletben meghallják. Estefelé az ostromlottak kicsaptak a bajor harcvonalra, de olyan éber fogadtatásra találtak, hogy szétzilálva és veszteségeket szenvedve, kénytelenek voltak visszavonulni. Ezalatt a két nap alatt az árkokhoz vitt valamennyi ágyúból kitartóan folytatták a tornyok és az elővédek ágyúzását; a mozsárágyúk pedig szünet nélkül bombákat és gyújtóbombákat repítettek a városba és az ostromlottakra; ezek nagyon hasznosnak bizonyultak, nagy zűrzavart keltettek közöttük, és gyakorta okoztak tüzet. Két, a városból ma érkezett szökevény beszámolt róla, hogy 300 temetésre kirendelt ember sem képes elég gödröt ásni, pedig százával hányják egymásra a halottakat.

27-én, miután mindent előkészítettek, a szükséges, mintegy 15000 főből és 2000 hajdúból és talpasból álló legénységet odavezényelték, és a pesti oldalról délután 5 órakor megadták a jelet (időközben az ostromot ily hosszan elhalasztani kényszerültek, mivel a tűz, amelyet még az éjszaka folyamán gyújtottak az ostromlottak paliszádjain, még túl erősen égett), a lotharingiaiak harcvonalánál 40 gránátos egy kapitány vezetése alatt, egy hadnaggyal és egy őrnaggyal, akiket 50 könnyűlövész[257] és 50 kaszával felfegyverzett katona követett egy kapitány parancsnoksága alatt, egy hadnagy s más altisztek, rendezett sorokban megkezdték menetelésüket a jobb kéz felé eső nagy rondella irányába. Egy kapitány, egy hadnagy és egy őrnagy 100, fejszével és ásóval felszerelt emberrel menetelt az első sorban; mögöttük, támogatásukra, 200 muskétás, 2 kapitány, 2 hadnagy, 2 őrnagy és más, alacsonyabb rangú tisztek vezetése alatt. A hadállásnak[258] ezen az oldalán a nieuburgi herceg, a német lovagrend nagymestere volt a parancsnok; középütt az elővédnél pedig Souches gróf altábornagy, 50 gránátossal maga előtt,1 kapitány, 1 hadnagy és 1 őrnagy vezetése alatt, 100 könnyűlövésszel, ugyanennyi tiszttel és azok altisztjeivel, valamint ugyanennyi kaszával és mindkét végén veretes bottal felfegyverzett katonával, ugyanilyen számú tiszttel; mögöttük, támogatásukra, 2 kapitány, 2 hadnagy, 2 őrnagy 200 muskétással, két csapatra osztva; őket követte 150 ember fejszével és ásóval, hogy állást[259] csináljon, ha az ellenséget sikerülne kiűzni állásaiból és sáncaiból. A rohamot, amelyet a brandenburgiaknak a rondellán bal felől tátongó résen át kellett indítaniuk, ugyanúgy rendelték el, mint a jobb oldalon. 200 válogatott lövész a legkiválóbbak közül támogatta azokat, akik a második sorban a gyapjúzsákokat vitték, 2 kapitány és mindenféle rangú altiszt vezetése alatt, és folyamatosan tüzeltek a törökökre, amikor csak az átvágásaikon[260] kívül feltűntek. A hajdúk, Javarin alezredesének parancsnoklatával,[261] külön támadást indítottak a víz felőli oldalon, azon a helyen, ahol a lőporraktár felrobbanása miatt a fal megnyílt, és 300 fő támogatta őket egy őrnagy, 3 kapitány és mindenféle rangú altiszt parancsnoksága alatt. A többi főtisztet különböző helyekre állították, hogy ott lássák el a tisztüknek megfelelő szolgálatot, és rendre betartassák a kiadott parancsokat. Nigrelli márki, a zászlóalj főparancsnoka,[262] Keth ezredes, Reder báró és a Starrenberg [ezred] őrnagya segédkeztek a német lovagrend nagymesterének, hogy parancsainak minél nagyobb érvényt szerezzenek; és Souches gróf altábornagy mellett volt Diepenthal vezérőrnagy, Oetingen ezredes, Jorger gróf alezredes, és De Croy őrnagy.[263] Emellett tartalékban, a hasadék lábánál egy mélyedésben még 1200 fő, Thungen vezérőrnagy parancsnoksága, valamint 12 kapitány és altiszt irányítása alatt, 2 alezredessel és 2 őrnaggyal, hogy nyomban át tudják venni a meghaltak és a csatasorból kidőltek helyét. Rendezett sorokban kellett előrenyomulniuk, s úgy, ahogy az előttük haladók engedték, hogy ha bajba kerülnének, segíteni tudják őket. A fennmaradó gyalogság egésze parancsot kapott, hogy amennyiben a szükség úgy kívánja, a főparancsnokokkal s más tisztekkel, akikre a futó- és a vívóárkok őrzését bízták, előrenyomuljon.

Miután így rendelkeztek a rohamról, a tisztek és a katonák, mindenki rangjának és posztjának megfelelően, éppoly körültekintően, mint amilyen eltökélten, a rések felé nyomultak, mindenekelőtt a rondella oldalán, ahol az aknák a falat még nem eléggé döntötték le. Ezenközben az ostromlók ágyúi, bombái, gyújtóbombái, gránátjai és muskétái az ostromlottak kőrombolóival, ágyútűzével és más fegyvereivel együtt, nyílzáportól, szurokkoszorúktól és más hasonló szerkezetek kartácstűzétől kísérve, amelyet, hogy védjék magukat, a résen keresztül zúdítottak alá oda, ahol [az ostromlók] fedezetlenül maradtak, kölcsönösen olyan bömbölést és recsegés-ropogást idéztek elő, hogy azt gondolhatta az ember, a pokol tornáca se lehet ilyen iszonyú. S hiába az ostromlók rendíthetetlen bátorsága, kétszer vagy háromszor is visszaverték őket, olyannyira, hogy a lotharingiai herceg – látván, hogy széltében-hosszában magasra csapnak köröttük a lángok, úgy az előbb leírt gyújtó hadieszközöktől, mint öt aknától, amelyek egyikét az ostromlottak az ennél a harcvonalnál tátongó rés aljánál robbantottak, és ezen felül még másik négytől, mielőtt a mieink bármilyen szálláshelyet is készíthettek volna – arra kényszerült, hogy a rés lábához nyomuljon, bátorságot önteni a keresztényekbe, ahol is a lábán egy kő kissé eltalálta, s sokan mások is megsebesültek, illetve halálos lövést kaptak, az utóbbiak egyike a herceg főhadsegéde volt. Látván, hogy tetteiket a főparancsnok ily közelről figyeli, egészen új harci kedv költözött valamennyi tisztbe és közkatonába, s oroszlánként harcolva a rondella átadására késztették a törököket, ahol azon nyomban el is kezdték beásni magukat, ahogy az elővéden és a bal kéz felé eső rondellán, amelyet a brandenburgiak 50 hajdú – akik alaposan kivették a küzdelemből a részüket – segítségével vettek be. Az ostromlottak időközben még egyszer ki tudták űzni őket onnan, muskétagolyók, nyilak, ágyúk, s más efféle harci gépezetek pergőtűzével, melyeket lángolva a már bevett állásokra zúdítottak, azokat végül mégis újra a hatalmunkba kerítve, a valaha tapasztalt legmakacsabb ellenállás dacára. A legnehezebb azon a pusztításon volt úrrá lenni, amelyet a mozsárágyúkkal kilőtt kövek végeztek; valamint az aknákén és a lőporos zsákokén, melyeket [a törökök] állásaikból való visszavonultukban gyújtottak fel, s melyek többet öltek és sebesítettek meg a mieink közül, mint ágyúik, muskétásaik, kaszáik, nyilaik, s minden más harci szerszámuk együttvéve, melyekkel csaknem három órán át, midőn a roham kimenetele még bizonytalan volt, védték magukat.

A bajor választófejedelem a rohamra való felkészülés végett a következőket rendelte el személyesen saját oldalán: miután előző nap 40 vakmerő emberrel felgyújtatta a résre telepített paliszádokat, odavezényelt egy hadnagyot 20 könnyűlövésszel, egy őrnagyot 6 önkéntessel és 10 gránátossal, valamint egy káplárt 6 áccsal, hogy tüntessék el a paliszádok maradványait, amelyek később még akadályt jelenthetnének; utánuk küldve 100 muskétást, egy kapitány és 2 hadnagy vezénylete alatt azzal a paranccsal, hogy másszák meg a rést és vessék meg rajta a lábukat, az említett muskétások muskétáinak segítségével, akik a paliszádoknál szereznek majd állást, és a gránátosokéval, akik folyamatosan gránáttűz alatt tartják majd az ellenséget, hogy alkalmat adjanak a 25 ásóval és 75 csákánnyal felszerelt 100 munkásnak a szállást elkészítésére a rondella magasságában, 2 kapitány parancsnoksága alatt, egy alezredessel és egy őrnaggyal megerősítve, akiket 50 rövidfegyverrel ellátott katona követett egy kapitány vezénylete alatt, és 30 gránátos egy hadnagy vezénylete alatt, 200, 2 kapitány és 2 hadnagy alá tartozó válogatott muskétással együtt. Miután elrendelték a sáncárokban, hogy jobbról s balról induljanak rohamra, őfensége, a választófejedelem legjobb tűzmesterei közül is odavezényelt harmincat, hogy a 3 császári, bajor és szász zászlóaljat, melyeknek az előbbieket kell támogatniuk, mindkét oldalról segítsék; azzal a paranccsal, hogy minden üteg megállás nélkül tartsa tűz alatt a réseket, a magas falakat és a kastély ablakait, s ugyanígy szüntelenül repítsenek bombákat és gyújtóbombákat a kastélyba és az ostromlottak védőárkaira, és a Duna felőli oldalon álló két első fal közé. Amint megadták a jelet Pestről, az ostromlók, pillanatnyi késedelem nélkül, rendezett sorokban rohamra indultak a nyílásokon át, amelyeket az árkokban a rés mögött csináltak (bárha a fal még túlontúl magas és nehezen megmászható volt) a rondellától jobbra és balra, sőt a mellette fekvő elővéden is; ez pedig oly erővel, oly körültekintéssel, oly rettenthetetlenül történt, hogy sikerült bevenni az állást, s kiűzni belőle az ellenséget, noha az a fal párkányzatáról és a kastély réseiből és ablakaiból megállás nélkül muskétagolyók és kövek záporát zúdította az ostromlókra, akik bal kéz felől az alacsony kapun keresztül elfoglalták a Dwingert,[264] a házak és a legkülső fal közti területet, habár, mivel ezt a kastély magasan fekvő helyeiről lőtték, a törökök muskétatűzzel, gránátokkal, kövekkel, bombákkal és lőporos zsákokkal igencsak hátráltatták őket; olyannyira, hogy a folyamatos tüzelés és a rövidesen beálló éjszaka megakadályozta az ily sikeresen kivitelezett vállalkozás további előrehaladását. Őválasztófejedelmi kegyelmessége ezért azt parancsolta, ne nyomuljanak tovább, hanem álljanak meg és készítsenek szállást a rondellán és a többi állásokban, melyeket bevettek. Ezt teljesítették is. Bevehettek volna ugyan még a kastélyt is ezzel a lendülettel, ha nem látták volna tanácsosnak csupán a már bevett állásokban fedezékbe vonulni, mivel a törökök olyan nagy tüzet gyújtottak, hogy azt képzelték, az egész kastély rommá lesz. Féltek az elrejtett aknáktól is, s nem mertek előrenyomulni, mivel az ellenség sok lőport szórt szét s ásott el. A választófejedelem ott volt a hatalmas vállalkozás lángözönében, ellenőrzött minden állást, s mindenhol kiosztotta a munka befejezéséhez és biztonságos kivitelezéséhez szükséges parancsokat, nemeslelkűségének példájával bátorságot öntött a katonákba, hogy rábírja őket, ugyanilyen buzgalommal vitézkedjenek továbbra is. Badeni Lajos herceg is mindenütt ott volt, ahol a veszély megkövetelte a jelenlétét, s az egész csata során éppen annyira kitette magát a lövéseknek, mint jó néhány másik tiszt, éppoly nagy bátorságot, mint amekkora jártasságot és megfontoltságot mutatott, nemcsak addig, amíg az állások az ellenség hatalmából biztonságba nem kerültek, de az éjt is ott töltötte, akárcsak De la Verne márki, altábornagy, aki a kínálkozó pillanatban rettenthetetlenségének és elővigyázatosságának újabb példáját adta. Bek báró,[265] vezérőrnagy, aki ebben az akcióban szintén gyakorolhatta tisztét, megtett mindent, ami egy ilyen rangú tiszttől elvárható volt; akárcsak Aspremont gróf, vezérőrnagy, aki ezúttal a tartalékot vezette; Steinau[266] és Rummul[267] vezérőrnagyokkal együtt, akik bátorságukról és katonai tapasztalatukról tettek tanúbizonyságot; s példájuk nyomán minden más alacsonyabb rangú tiszt. Minden egyes katona, aki részt vett ebben a támadásban, lett légyen császári, bajor vagy szász, oly buzgón és állhatatosán harcolt, ahogy csak vitézségétől elvárható volt, s nem csupán a várossal és a kastéllyal szemben ásták be magukat átlós irányban a rondella körül, de még egy párhuzamos sorban is, az elővéd mentén, egy elágazással, mely a Dwinger mögött vezetett, ahol sánckosarakkal erősítették meg magukat; s ahonnan az átlós vonalak mentén még összeköttetésben álltak a rondellán levő többi szállással és még két másikkal mindkét oldalon úgy, hogy az ostromlók ellenőrzésük alatt tartották a hidat és a kastély legkülső kapuját. A második fal belseje nyitva s az ostromlottak által elhagyottan állt, mivel nem lehetett többé bezárni, mert az ágyú ezen keresztül tüzelt, és muskétásaink, mihelyst csak el lehetett érni az ellenséget, folyamatosan lőtték.

A törökök zöme, és különösen a Dwingert és a rondellát védő janicsárok, elesett vagy harcképtelenné vált, minthogy keveseknek sikerült biztonságba helyezni magukat, s 8 darab ágyút, valamint 2 mozsárágyút hagytak maguk után. A mieink azon nyomban belekezdtek 3 akna fúrásába az elfoglalt mélységben, amellyel másnapra kész kívántak lenni, hogy felrobbanthassák őket; s hogy romba dönthessék az utolsó falat, melyet a törökök a város erődítményrendszerén belül átvágássá[268] alakítottak, s ahová a külső fal elhagyása után visszavonultak; és hogy rohamaikkal tovább támadhassák a várost. Ebben a bőszült rohamban, amely egészében körülbelül 5 órán keresztül tartott, a mieink közül mintegy ezren vesztették életüket és közel kétezerre volt tehető a sebesültek száma; a mieink közül, tudomásunk szerint, a következő magas rangú katonák haltak vagy sebesültek meg: De Croy herceget aknatalálat érte és maga alá temette a föld, s bár onnan minden látható sebesülés nélkül rögvest előbújt, később egy eltévedt golyó megsebesítette a térdén; Courlant hercegnek,[269] a brandenburgi csapatok egyik parancsnokának testét olyan lövés érte, hogy kétséges volt, felépül-e még valaha; Barfus vezérőrnagy,[270] Golling parancsnok,[271] 2 alezredes, 3 kapitány, s valamennyi kivezényelt hadnagy és zászlós megsebesült; egy Dona gróf, a család másodszülötte[272] és 2 kapitány meghalt; Thungen vezérőrnagy halálos fejsebet kapott;[273] Diepenthal vezérőrnagy egy felrobbant aknától szenvedett könnyebb sebesülést; Welfersheimb báró, alezredes egyik karját szétlőtték; a Starrenberg-ezred vezérőrnagya és két kapitánya megsebesült; Rottern alezredest és a lotharingiai ezred vezérőrnagyát, Donáti kapitányt, valamint Schlik grófot[274] csúnyán meggyötörték a golyók és kövek; a lotharingiai herceg hadsegéde, De Arben, elesett; De Hanerai márki, Don Gaspar de Zuniga, Don Juan Francisco Manrique és Don Mattheo Moran megsebesültek.[275] Bajor-választófejedelmi oldalról Lavergne és Aspremont tábornokok[276] másodszor is megsebesültek; rajtuk kívül még sok olyan kapitány, hadnagy és más tiszt halt vagy sebesült meg, akinek feledésbe merült a neve; alig volt olyan vezénylő tiszt, aki ne viselt volna sebhelyet. A török assszonyok ez alkalommal több, mint asszonyi bátorságot mutattak, olyan vitézséggel segédkeztek a rések védelmében, hogy a mieink csak nehezen tudták kiűzni őket onnan. A város és a kastély ellen intézett eltökélt roham során meghódított állások bevétele után nem maradt más elfoglalni való, mint egy kiszáradt árok és egy fal, amely alá az aknászok különböző pontokon befészkelték magukat. A tornyokra és az elővédekre néhány ágyút, valamint mozsárágyút vittek, hogy az ellenséget minden lehetséges erővel támadják és megpróbálják rábírni a vár átadására.

27-e és 28-a között valamennyi tábornok és a teljes gyalogság a posztján maradt; az ellenség pedig felgyújtotta a rondella jobb oldalán lévő paliszádokat: amit könnyen megtehetett, mivel a mieink azzal voltak elfoglalva, hogy vesszőkből és zsákokból mellvédet emeljenek. Ez a tűz olyan heves volt, hogy egész éjjel nem sikerült eloltani, márcsak azért sem, mivel az ostromlottak lőport, gránátokat és faanyagot hordtak a réshez, nehogy [a tűz] kihunyjon. Souches tábornok mindent rendbe hozatott a középső rondellán, s megparancsolta az aknászoknak, hogy lássanak munkához az utolsó fal két végén. A brandenburgiak kommunikációs vonalat építettek ki ahhoz az álláshoz, amelyet a roham után megtartottak. Az ellenség egész éjszaka tétlen volt: 28-án hajnaltájt azonban a bal oldali paliszádok kigyulladtak; de a mieink gyorsan eloltották a tüzet. Ezen a napon nem a megszokott módon történt a váltás, mivel azok a tisztek, akik a parancsnoki tisztet szokták ellátni, meghaltak vagy megsebesültek, az egyes zászlóaljak meglehetősen megfogyatkoztak és szétzilálódtak, és csapataink sem rendezték még újra soraikat.[277] Az aknászok olyannyira előrehaladtak aknáikkal, hogy még ezen az éjszakán elkezdték megtölteni őket. Eközben a törökök meglehetősen sok kárt okoztak kilőtt köveikkel. Kiderült, hogy az előző napi rohamban, a többi sereggel összehasonlítva, tisztek tekintetében a brandenburgiak szenvedték a legkisebb veszteséget; s hogy így a császári, a bajor, a szász, a brandenburgi, a sváb és a frank seregből, valamint a hajdúk közül mindent összevetve 4000 ember esett el vagy sebesült meg.[278]

Minekutána a 28-áról 29-re virradó éjszakán az aknák teljesen készen lettek, megtöltötték és hajnaltájt szép sikerrel felrobbantották őket; különösen a harmadik ütött elég nagy rést a belső falon, 15 ölnyit levetve róla a legkülső árokba, amin az ellenség felettébb megrökönyödött, annál is inkább, mivel ezeket az aknákat oly rövid idő alatt készítették, de egy négy lövegből álló ütegüket mégis úgy fellökték, hogy annak két része is az árokba zuhant. Mégsem rendeltek el rohamot; egyrészt, mert a lovasság és a dragonyosok, mivel gyalogságunk még meglehetősen zilált volt, elfoglalták a réseket; de azért sem, mert kevéssé bíztak az aknák hatásában, mivel az aknászok már oly sokszor ámították a mieinket. Azok közül, aki azt az állást védték, ahol az említett akna ily jó hatást ért el, mindenkit betemetett a törmelék, köztük sok janicsárt is. A többiek minden oldalról fenyegetve érezték magukat, s féltek, hogy ugyanaz a sors vár rájuk, mint az Érsekújvár bevételekor legyőzöttekre,[279] és a pasa tudomására hozták, hogy ha eddig nem tették, most legfőbb ideje megadni magukat; azonban a pasa titkára érvelésének meggyőző erejével és a mihamarabbi biztos segítség hírével elérte, hogy ismét harci kedv költözzön beléjük. A bajor hadállás felőli oldalon a rondellán tátongó rést, minthogy kissé meredek volt, elegyengették. Eközben a mieink jobb kéz felől tovább nyomultak, s még 2 mozsárágyút zsákmányoltak, melyeket aztán beépítettek az ütegükbe, hogy a kastély ellen fordítsák őket. Egy szökevény a városból megerősítette, hogy a törököknek a roham során, csak a bajor oldalon, 300 halottjuk és 700 sebesültjük volt. Estefelé először került sor újra a rendes váltásra, és 1200 gyalogost és 400 dragonyost vezényeltek az ostromárkokba. Souches gróf ekkorra a futóárkokba jött; s minthogy Nigrelli generális volt a gyalogságból az egyetlen, aki képes volt szolgálattételre, a lotharingiai herceg a lovasság két őrnagyának, mégpedig Ladrumnak és Stirumnak,[280] parancsba adta, hogy felváltva lássák el a parancsnoki tisztet a futóárkokban.[281]

29-e és 30-a között a mieink megállás nélkül egy 3 lövegből álló üteg felállításán fáradoztak az elővéden, amellyel reggelre el is készültek; úgyhogy még az est beállta előtt elkezdték lőni vele a várost. Az elővéd alatt elhelyezett, négy mozsárágyúnak szolgáló telepen is elvégezték az utolsó simításokat, amellyel a ostromlottakat úgyszintén szüntelen rettegésben tartották. A jobb oldali rondella mögött a mieink ismét 3 aknát vezettek át az utolsó fal alatt, melyeket az aknászok már másnapra elkészíthetőnek véltek. Az ellenség ellenben minden igyekezetével azon volt, hogy elsáncolja magát a belső fal és az aknáink révén benne keletkezett rés mögé. Délután a lotharingiai herceg úgy ítélte meg: nem a császár érdeke szerint való eme jeles erősséget fosztogatásnak és egyéb szélsőségeknek kitenni; s miután nagy haditanácsot tartott, egy, a város átadását célzó levelet küldött be, amely először esti 9 órakor ért a kapuhoz, és tüntető udvariassággal vétetett át; azonban a pasa az azt átnyújtó tiszt értésére adta: minthogy túl kései az időpont, nem áll módjában a többi hadvezér beleegyezése nélkül átadni a várost; ezért haladékért és ezzel együtt fegyverszünetért folyamodik másnapig, hogy haditanácsot tarthasson; ebbe a tábornoki kar bele is egyezett. Eközben azonban a törökök nem tűrhették, hogy tisztjeink közül bárki is belásson a rés mögé, s miközben Starrenberg tábornok az ütegen messzelátóval egy lyukon az ellenséges védműveket fürkészte, s mivel a karját a szeme előtt tartotta, ellőtték a bal kezének középső ujját, valamint a bal orcájának egy darabját, megsebesítvén a bal vállán is; s többször is előfordult, hogy ha valakit közeledni láttak a harcvonalunkból, rögtön tüzet nyitottak rá. Este a német nagymester és Ladron tábornok hozta a váltást.

31-én reggel meggyújtották az éjjel elkészült három említett aknát; az egyik azonban hátrafelé sült el, s mintegy 100 brandenburgit maga alá temetett. Ezen a reggelen, 9 órakor, a lotharingiai herceg Lamberg gróf úr[282] főhadsegédet egy tolmáccsal a törökök által előző nap megígért válasz átvételére küldte; a pasa úgy nyilatkozott: lehetetlen a számára, hogy eme jeles erősséget, amely nem más, mint Ura és Parancsolója országának kulcsa, átadja; ezért eltökélte, utolsó csepp véréig védelmezni fogja; azonban azt ígérte: ha a mieink visszavonulnak, számukra a Duna ezen partján egy másik helységet, vagy két másikat a Duna túlpartján, melyet a mieink maguk választhatnak meg, kiüríttet majd; avagy, ha nagyobb hajlandóságot mutatnának az örök békére, ő ennek megkötésére teljes felhatalmazást nyert a nagyúrtól,[283] s ebben az esetben szó lehetne az erősség átadásáról. Eme választ meghallván, a lotharingiai herceg ismét lövetni kezdett és folytatta az árkok feltöltését, s két újabb akna fúrásába kezdett. Délután az ellenség a bajor oldalon fegyverszünetért folyamodott, s két agát küldött túszként a választófejedelemhez, aki viszont Kreutz bárót[284] küldte be egy tolmács kíséretében; őt, noha tüntető udvariassággal fogadták, mégsem azon nyomban a pasa elébe, hanem először egy másik házba vezették. Az utcákon jártában mindent jól felfegyverzettnek s rendezettnek látott, ámde a létszámot csekélynek ítélte. Az említett házban a törökök rizzsel, sült tyúkhússal, némi krémes süteménnyel, kávéval és borral vendégelték meg.

Ezalatt a pasa kimentette magát: nem hívathatta egyből magához, azzal volt elfoglalva, hogy a javaslatról tanácskozzék; közben különféle törökök siettek a báró köszöntésére. Félóra múltán, a pasa a bárót két törökkel, akik török szokás szerint karon fogták, mások társaságában egy, a palotájától nem messze felállított s szőnyegekkel teleaggatott faházikóba vitette. Itt megismételte Lamberg grófhoz intézett javaslatát, s nagyban panaszkodott a nagyvezírre, hogy ilyen soká váratja a segítséggel; nem kevésbé amiatt, hogy lévén a hely olyan kitüntetett fontosságú, hogy élete árán is megvédene, semmiképp sem dönthet az átadása mellett; ám ha az ostromlók más magyar városokat szeretnének, azokat azon nyomban a kezükre adja. A báró úgy igazította válaszát, hogy a maga részéről nem hivatott ilyen feltételekről nyilatkozni; ő egyedül azt a parancsot kapta, tudja meg a pasától, át akarja-e adni a várost vagy sem; hogy bizalmasan közölnie kell vele, a mieink két helyen is elfoglalták a városfalat; s hogy amennyiben megvárna egy második rohamot, már túl késő lenne kapitulálni, tekintve, hogy a tiszteknek nem áll hatalmában a katonák dühét megfékezni és megakadályozni, hogy Buda is Érsekújvár sorsára jusson: amire a pasa csak megvonta a vállát, anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna. S mikor a báró távozni készült, megkérte, kövesse kabinetjébe; ahol is, hivatva a muftit[285] és másik három törököt, újfent tiltakozott, miszerint ily kitüntetett fontosságú hely átadásával, mely alá 200 mérföldnyi terület tartozik, s amely Törökország kulcsa, császárát megkárosítaná; amiért is ezen a helyen még egyszer felajánlott egy másik magyar várost. Végül mégis úgy nyilatkozott: amennyiben biztosítanák az örök béke felől, még dönthetne amellett, másképp azonban inkább halna meg Budán, mint Konstantinápolyban. Erre a báró, aki kizárólag azt a parancsot kapta, hallgassa meg, át akarja-e adni a pasa a várost vagy sem, búcsút vett tőle, mondván, mindenről rendre be fog számolni, de biztosíthatja, a dolgok nem maradnak majd ennyiben. A pasa azt kívánta, töltse nála az éjszakát, de a báró kimentette magát, s azt kérte, vigyék vissza arra a helyre, ahol fogadták; ezt tüntető udvariassággal meg is tették, s visszakísérték a kapuig. A fegyverszünetnek, amelyet a megbeszélés tartamára rendeltek el, este vége szakadt, mivel a lotharingiai herceg hallani sem akart a javaslatról, s olyan bőszülten indult meg ismét az ágyúzás, mint annak előtte soha. A báró nem talált szavakat a pusztítás leírására, amelyet bombáink végeztek a városban, látván, hogy egész utcákat rontanak össze.

A 27-i roham óta, minden nap más és más rácok jöttek a táborba, akik teljesen egybehangzóan megerősítették, hogy a legénység igen megfogyatkozott, s jelenleg nem számlál többet 2000 főnél, eltekintve a nagyszámú sebesülttől; s hogy egyre lohad bennük a harci kedv, mivel tisztában vannak a gyengeségükkel, s nem bíznak benne, hogy ki tudnának tartani a segítség megérkeztéig, amellyel hitegették őket.

Augusztus elsején, éjjel, még egy 2 ágyúból álló ütegen végezték el az utolsó simításokat a rondellán a lotharingiaiak hadállásában, s ráhelyezték az ágyút; ugyanezen a reggelen robbantották fel a harmadik aknát; s bár ez jó hatást fejtett ki, mégsem vittek végbe ezenkívül semmi mást, mivel az árok még nem volt kellőképp feltöltve, amiért is úgy döntöttek, hogy földdel teli hordókat és zsákokat dobnak bele, ami meg is történt. Az ezt megelőző napon a mieink olyan bűzt éreztek az említett aknában, hogy alig bírták elviselni, s két aknász csaknem ott pusztult. Olyan hír érkezett, hogy a fővezír előkészületeket tett az eszéki hídon való átkelésre, s hogy Szekszárdnál, Budától 13 mérföldnyire, 7000 török várakozik; erre válaszul a mi oldalunkon megkétszerezték az őrséget. Dunewald tábornok is megérkezett az alá adott[286] lovaszászlóaljakkal, és Caraffa altábornagy,[287] valamint Heissler tábornok,[288] akik parancsot kaptak a lotharingiai hercegtől, hogy két nap alatt Szolnoktól néhány lovasezreddel és 1000 gyalogossal jöjjenek át, és akik a Duna partján helyezkedtek el; másnapra pedig Budiani tábornokot[289] várták 2000 magyarral. A szökevények közlése szerint Budán csak három előkelő főparancsnok nem kívánta átadni a várost; a többiek viszont hajlottak volna rá. A bajorok rohama következtében ezen a napon a fal nagy része leomlott; így a mieink immár hatalmukban tartották mind a két Dwingert; az ellenség itt is elvesztette egy ágyúját és mozsárágyúját.

2-án továbbfolytatták a két árok ásását, hogy eljussanak a belső árokba, amelynek a megtöltésén is tovább fáradoztak; egyidejűleg, arra az esetre, ha az ellenség felmentéssel próbálkozna, egy, a császári körlettől a bajorokéig húzódó sáncárkot készítettek.[290] Oly sok bombát és gyújtóbombát repítettek az egyik lőportoronyra, hogy végül tűz ütött ki benne, s eme hatalmas alkalmatosságot a földdel tették egyenlővé, mert a levegőbe repült; gyanítható, hogy sok embert temettek maguk alá romjai, mert azt a rémisztő csattanást, amellyel a levegőbe repült, siralmas kiabálás és nyöszörgés követte. Ezen a napon rohamra is sor kellett volna hogy kerüljön; az az állandó esőzés miatt azonban elmaradt. Ezenfelül, mivel a kémektől folyamatosan olyan híradás érkezett, hogy az ellenség átkelt az eszéki hídon, minden előkészületet megtettek a fogadására.

3-án a három sebe miatt gyengélkedő Starrenberg tábornagy gyógyulása érdekében Komáromba vitette magát a táborból. Ezen a reggelen egy szökevény érkezett, aki egy tiszt szolgálatában állott, és beszámolt róla, hogy az ellenség egy aknát készít a brandenburgi oldalon, s belekezdett egy másikba is; hogy a segítséget türelmetlenül várják; hogy az ostrom alatt kiküldött követek egyike sem tért vissza; hogy a helyőrség mintegy 3000 főből áll. Aknászunk egy sziklába ütközött, ami nagyban hátráltatta a munkát; éjjelre mégis minden rohamra készen állott, s készültséget rendeltek el a katonáknál; annak érdekében, hogy a roham sikeresebb lehessen, mint megelőzően volt, azt a parancsot adták, hogy a támadás három oldalról történjen, mégpedig a rondellától jobbra 50 gránátossal, egy kapitánnyal, egy hadnaggyal és egy őrnaggyal,[291] 20, a gránátokat elhelyező emberrel, 50 könnyűlövésszel, egy kapitánnyal, hadnaggyal és őrnaggyal, s 50 fő más fegyverrel felfegyverezve; az elővéd bal oldalánál a brandenburgiak ugyanígy, miközben mindkét oldalon még egy ugyanekkora sereg állt tartalékban a támogatásukra; középen pedig a talpasok, előttük 30 német, s mögöttük még egyszer annyi, a szükséges tisztekkel. Ez utóbbiak áthaladtak a rondellán, s délután 5 és 6 óra között valamennyi tábornok jelenlétében megindították volna a támadást, amennyiben az akna a kívánt, s nem a fordított hatást fejtette volna ki, mivel túlságosan rövid volt, és csak a falnak egy, a paliszádokig terjedő részét rombolta le, amelyek viszont az ellenséges mellvéd mellett sértetlenek maradtak. Időközben azonban a lotharingiai herceg egyik hadsegéde azt jelentette, hogy a bajor választófejedelem már belefogott az ostromba; s ezért fejedelmi őkegyelmessége a maga oldalán szintén elrendelte annak folytatását. A csata két órán át tartott; az a 300 lovas az ezerből, amely ez alkalommal gyalogos szolgálatot teljesített, igen derekasan viselte magát a magyarok mellett: mivel azonban a rés még nagyon meredek volt, az ellenség harcvonala pedig éppoly erős, mint a mieinké, s sok paliszádjuk lévén, a lotharingiai herceg tanácsosnak látta, ha nem mozgat meg több csapatot, hogy ahol már bent voltak a mieink, a belső rést megtartsa, s visszavonulást rendelt el anélkül, hogy a mieink bármi egyebet véghezvittek volna, mint hogy egyetlen egy állást készítsenek a rondella jobb oldalán, ahol 40 főt helyeztek el. A bajorok ugyan előrehaladtak valamelyest; de nem tudták hatalmukba keríteni a kastélyt, ahonnan a törökök számos követ és bombát dobtak alá. A bajor választófejedelem mindenhol jelen volt, s kiosztotta a szükséges parancsokat. Ebben a támadásban a mieink közül kétszázan haltak vagy sebesültek meg; ez utóbbiak közé tartozott Kaunitz gróf, a Metternich-ezred alezredese,[292] akit egy muskétagolyó sebesített meg a karján, hozzá hasonlóan egy angol önkéntes, Leopold Herberstein gróf,[293] aki nagyon veszélyes sebesülést szenvedett, a savoyai herceget[294] pedig egy nyíl találta el a kezén. A halottak közt volt a vezérőrnagy is. Egy fiatal gróf a Starrenberg-ezredből röviddel a roham előtt esett el; Badeni Lajos herceg pedig hajnalban szenvedett sebesülést, amikor a ruhája tüzet fogott egy muskétagolyótól. Tisztjeink és katonáink derekasan helytálltak a kínálkozó pillanatban, noha a nyilak, a bombák, valamint az asszonyok és gyermekek kövei, melyeket a kastély ablakaiból deszkákon görgettek le, igencsak hátráltatták őket; amiért is a mieink nem tudtak beljebb hatolni a résnél. Ezen a napon teljes lovasságunk újra visszatért a táborba.

4-én mindhárom hadállásból vadul és bőszen ágyúzták a várost, s bombák és gyújtóbombák sokaságát repítették rá; mivel azonban alig volt olyan épület, amely még állt, s így tüzet foghatott volna, amennyire ki lehetett venni, sehol sem keletkezett tűz. Újabb két akna fúrásába kezdtek, abban a reményben, hogy lerombolhatják a mellvédet és a paliszádokat. Hogy feltartsák a közeledő ellenséget, a mieink, amellett, hogy táborunkat megerősítették a gróf Caraffa altábornagy és a Heissler-zászlóalj tábornokának vezérlete alatt érkező csapatokkal, amelyek 5000 főt számláltak, valamint a Baragozi[295] altábornok vezérlete alatt érkező 33 zászlóalj magyar katonasággal, a circumvallatiós vonalat minden oldalán redoute-okkal és más szükséges védművekkel látták el, amelyekbe elégséges számú legénységet telepítettek. Néhány császári, bajor és brandenburgi csapat az erősség körüli magaslatokat is megszállta, s roham esetére 3000 gyalogost hagytak tartaléknak a régi állásokban, a hajdúkat pedig az Alsóváros falai mentén helyezték el; úgyhogy az ostrom pillanatnyi megállás nélkül ugyanazzal a lendülettel folytatódott, mint mielőtt hírét vették volna az ellenséges felmentő seregnek. Bajor oldalon a nagy üteg 12 nehézágyújából a kastély rondelláján tekintélyes rést ütöttek; mégsem ítélték tanácsosnak megtámadni az ellenséget, mivel a rés túlságosan szűk volt, semhogy olyan nagy sereggel, amekkora kívánatos lett volna, tömött harcvonalban meg lehetett volna közelíteni, ezáltal ugyanis az ostromlottak nagy előnyhöz jutottak volna a mieink előrenyomulásának megakadályozásában. A mieink két fedett utat[296] mégis a hatalmukba kerítettek. Badeni Lajos herceg oly szerencsésen felépült sebesüléséből, hogy még ezen a napon az összes állás szemrevételezésére indult, hogy kiossza a szükséges parancsokat.

A 4-ről 5-re virradó éjszakán az ellenség nagyon sok bombát, gránátot és követ lőtt ki, melyek 3 hajdút megöltek és számos más katonát megsebesítettek, mivel a helyszűke miatt nagyon szorosan kellett egymás mellett állniuk. Reggel megerősítést nyert, hogy ellenséges sereg közeledik; amire válaszul megkétszerezték az őrséget, és tovább folytatták a circumvallatión végzett munkálatokat, amibe a lovukról leszállított lovasokat is bevontak. A mieink a lotharingiaiak hadállásán igen jól megközelítették az ellenséges átvágást,[297] ahol két nappal azelőtt a rohamban állást szereztek, és az aknászok munkához láttak a nagy rondella mögött és az elővédtől balra, két oldalon, hogy a törökök által a rés mögé telepített átvágásokat a levegőbe repítsék. Az aknászok szép siker reményével kecsegtettek, amennyiben elégséges időt hagynak számukra, hogy mindent tökéletesen kimunkáljanak. Egy másik aknafolyosóba is belekezdtek az üteg jobb oldalán, hogy a belső árokba jussanak, és mivel észlelték, hogy hadállásaink oldalain, ahol korábban Starrenberg tábornokainak egyike is megsebesült, és az ellenség bombák, gránátok és kövek folyamatos kilövésével igen nagy kárt okozott, paliszádokat kezdtek telepíteni. Délután egy ellenséges bomba hullott az ütegünkön elhelyezett lőporba, amitől 5 személy megégett és másik négy megsebesült. Bajor oldalról a nagy üteg nemcsak hogy még jobban kitágította a rést, de a helyszűke miatt meglehetős kárt tett a katonaságban is. Estefelé ismét csak hírül hozták a törökök közeledtét; s mivel a hírek felől meg akartak bizonyosodni, különböző egységeket küldtek ki, hogy derítsék fel, fogságba lehetne-e ejteni néhány ellenséges takarmányozót vagy másokat. A következő éjszaka a belső árok[298] feltöltésével telt, és hogy nagyobb biztonságban tudhassák magukat, ha megérkezne a török sereg, egy rondella kialakításával a mögött az üteg mögött, amelyre korábban 12 löveget telepítettek.

6-án a lotharingiai állásoknál, a nagy rondella mögött egy két lövegből álló üteget állítottak fel, s ebből a kis rondella szélét, amelyből az ellenség folyamatosan meglehetősen nagy kárt okozott nekünk, nagyrészt lerombolták. Az egész nap a sereg átszervezésével telt, a török betörést megelőzendő. Kivezényelt csapataink 6 ottomán foglyot hoztak magukkal az ellenséges táborból, akik megerősítették, hogy 20000 török a szeraszkir vezetésével már Székesfehérvár alatt táborozik, és az ennél is nagyobb számú sereggel érkező nagyvezírre vár. Hírt kaptak arról is, hogy az új egri pasa Hatvannál áll, s előkészületeket tesz, hogy garnizonjának néhány janicsárját kocsikon a Dunához szállítsa, és, amennyiben lehetséges, Budára juttassa. A következő éjjel táborunkban több alkalommal is riadó volt.

7-én az összes beteget és sebesültet, valamint hajót és szállítóeszközt Szent Endre szigetére vitték, hogy megakadályozzák, hogy az ellenség bármit is megkíséreljen ellenük. Az öt készülő aknán kívül belekezdtek egy újabb, hatalmas akna építésébe, amely, mint remélték, 10-én vagy 11-én már alkalmas lesz a felrobbantásra, és olyan hatást fejt majd ki, hogy sikerrel lehet rohamozni. Aknászaink rábukkantak egy ellenséges aknára is, amelyből eltávolították a lőport. Az árkok feltöltése és a város lövetése megállás nélkül folytatódott; a Bécsi kapu melletti sarokrondellán elhelyezett ütegnél pedig egy szállást alakítottak ki. A brandenburgiak, mivel észrevették, hogy a törökök éjjelre szabadon hagyták a kis rondellát, elfoglalták azt; s mikor másnap, hajnalhasadtakor a törökök vissza akarták volna venni tőlük, visszaverték őket. Déltájban néhány fogoly ismét csak megerősítette a törökök közeledtét, s ezt hosszasan ecsetelték; hogy a nagyvezír, midőn különféle csauszoktól értesült róla, hogy Buda veszélyben forog, előző hó 26-án, Eszéknél, nagy haditanácsot tartott, a legelőkelőbb hadvezérek és a legnagyobb tapasztalattal rendelkező határvédő törökök[299] bevonásával, s a legszörnyűbb kegyvesztés terhe mellett, a nagyúrnak[300] tett eskü erejénél fogva rájuk parancsolt, és kötelezte őket, minden színlelés nélkül tárják elé, amit gondolnak: miként lehetne a legkönnyebben felmenteni a várost; sokak voltak azon a véleményen, hogy a pesti oldalról kellene próbálkozni; de a vezír ezt nem tartotta tanácsosnak, s jobbnak ítélte, ha Székesfehérvár felől közelítenek, s ezt követően, ugyanazon hó 30-án az előrsöknek utasítást adott az eszéki hídon való átkelésre, azzal a paranccsal, várják be Székesfehérvárnál, mivel elszánta magát, hogy kerül, amibe kerül, felmenti Budát; s a teljes ellenséges tábor közel olyan erős, mint amely előző évben Esztergom előtt táborozott.Erre a hírre a főhadiszállást valamelyest átalakították,[301] a Székesfehérvár felőli oldalon pedig kiegészítették a császári csapatokat. Befejezték a körsánc vonalát és a pesti oldalra vezető dunai hidat. Trausz,[302] a bajor választófejedelem vezérőrnagya belehalt sebesüléseibe. Ezekből a csapatokból legalább 40 tábornok, vezérőrnagy, alezredes, őrmester, kapitány, más altiszteket nem is számítva, halt vagy sebesült meg, s mindent összevetve nem voltak erősebbek 3000 főnél.

8-án, nagyon korán, a törökök 4000 emberrel megérkeztek a bajor oldalra; válaszul rögtön egy ugyanennyi magyart számláló osztagot alakítottak, amely megfutamította őket, 36-ot lekaszabolva közülük, s néhány foglyot ejtve, elhajtva tőlük magukkal hozott marháikat is. Az 5 ágyúból álló ütegre a résben az ostromlottak két bombája hullott; amitől a lőpor tüzet fogott, az üteg romba dőlt, s 12 személy a halálát lelte. Ekkor a haditanácsban elhatározták, könnyebbnek ítélvén sáncaink védelmét kívülről, mint belülről, hogy a körsánc vonalát még redoute-szerűbbé teszik, mint annakelőtte volt, ennek befejezéséig pedig megnövelik a munkások létszámát; akik szemmel láthatólag jól haladtak a munkával, s a vonalat védhető állapotba hozták. Az ezen a napon érkezett foglyok a korábbiakhoz hasonlóan megerősítették, hogy a szeraszkir mintegy 20000 emberrel Székesfehérvárnál áll, s minden nap várható a nagyvezír a sereg maradékával. A bajor választófejedelem, aki egy nappal korábban észrevette, hogy a kastély kapuja nyitva van, néhány embernek utasítást adott annak megközelítésére, hogy megnézzék, el tudnák-e foglalni; de alig nyomultak be 30-40 emberrel, látniuk kellett, hogy nagyszámú, kézigránátokkal felfegyverzett török készült fel a fogadásukra; amiért is azon nyomban parancsba kapták, ne nyomuljanak tovább, hanem a lehető leggyorsabban térjenek vissza; amit szerencsésen, mindössze 50-60 főt hátrahagyva, végre is hajtottak. Az ellenség sok nehéz kővel lőtte az elfoglalt fedett utakat, lerombolva szálláshelyeinket; amiért is, a katonaságot kímélendő, az ott tartózkodó embereket visszavonták az árkokba. Az ezen a napon érkezett szökevények arról számoltak be, hogy ahányszor csak rohamra került sor a kastély oldalán, az asszonyok és gyermekek kövekkel és nyilakkal férfiként vitézkedtek. Minthogy őfensége, a bajor választófejedelem, a kastély meghódítását, míg romokban nem hever majd, egyre nehezebben kivitelezhetőnek ítélte, az azt körülvevő sok fal, valamint az ostromlottak mindenre elszánt védekezése miatt, parancsot adott, hogy más-más oldalról lőjék és rombolják. Ehhez nyomban hozzá is láttak. A lotharingiai herceg ekkor egy, a korábbival csaknem azonos tartalmú levél eljuttatásával még egyszer intette a vezérlő pasát: de a parancsnok azt a választ adta, nem áll hatalmában átadni a gondjaira bízott várat; annak sorsa Isten kezébe tétetett le, aki az effajta dolgokat tetszése szerint vezérli majd.

9-én reggel egy ellenséges bomba esett néhány kézigránátunk közé, aminek következtében mintegy 1000 felrobbant, de csak csekély kárt okozott. Az aknászok megerősítették, hogy ha elegendő időt biztosítanának a számukra, az aknák a kívánt hatást érnék el, s a falakat teljesen romba döntenék, olyannyira, hogy ha a mieink esetleg nem is tudnának beljebb hatolni, legalább a lábukat megvethetnék. A lotharingiai herceg 4000 birodalmi tallért ígért a jelenlevő hajdúknak és talpasoknak, ha a belső árkot, amely két pika mélynek találtatott, rőzsekötegekkel és homokzsákokkal 48 óra leforgása alatt annyira feltöltik, hogy át lehessen haladni rajta. Buthiani[303] 30 huszárja, akiket a bajor választófejedelem küldött ki az ellenséges sereg felderítésére, a 30 törökből, akiket közel két órán keresztül üldöztek, négyet fogolyként magával hozott a táborba, köztük egy agát, aki négy évvel korábban 8000 birodalmi tallérért váltotta ki magát; akik egybehangzóan azt állították, hogy a vezírt nagyon megrázta a rés elfoglalásának a híre, a szakállát tépte, s azt mondta: noha szentül hitte, hogy a Kék Király (a törökök így hívják a választófejedelmet)[304] mindent megtesz majd, hogy hírnevét öregbítse, de, azt remélte, mindhiába, és sok keresztény vért elpazarol majd; s hogy a törökök semmiféle nyílt ütközetbe nem bocsátkoznak a mieinkkel, csak segítséget juttatnak át Budára. Ezenfelül a budai pasának egy, a nagyvezírhez intézett levele is a lotharingiai herceg kezére jutott; amelyben azt írta, a gondjaira bízott Buda főváros immár olyan siralmas állapotba került, hogy ők: ő maga, serege és a lakosság gyors segítség hiányában a keresztények áldozatául és prédájául fog esni. A mieink azt a hírt kapták, hogy az előző, gyaníthatóan ezzel azonos tartalmú levelére a pasa a nagyvezírtől olyan választ kapott, hogy védekezzen továbbra is vitéz katonaként, s e hó 10-e táján várhatja a felmentő csapatokat; hogy ugyan szíve szerint gyorsabban jönne, de nem szeretné seregét egy erős meneteléssel kifárasztani; azonban a szeraszkir azt a feladatot kapta, hogy még megérkezésük előtt, kerül, amibe kerül, némi segítséget bocsásson a rendelkezésére. Az ellenség ismét számos csapattal mutatkozott, ezek azonban nem rendeződtek zászlóaljakba. A mieinknek mégis az egész délutánt csatára készen kellett tölteniük. A körsánc vonalát, melyre, aki csak a táborban tartózkodott, lett légyen öreg vagy fiatal, mindenkit odarendeltek, egyre inkább olyan állapotba hozták, hogy megtörjön rajta az ellenség rohama. Este megint törökök tűntek fel jobbra a hegyen, ott, ahol 2 nappal korábban álltak, s néhány csapatot a császári körlet közelébe küldtek, melyekkel a császári önkéntesek kis ideig csatáztak, anélkül azonban, hogy, amennyire ki lehetett venni, akár egyetlen török is elesett volna. Az ostromlottak kicsaptak a bajor körletre, s mintegy 80 embert megöltek. Azt az üteget, amelyet 8-án, a lotharingiaiak támadása során a török bombák nagyrészt leromboltak, végleg helyrehozták, s most szorgosan tüzelt az ellenségre. A lotharingiai herceg, látván, hogy nagyszámú keresztény és zsidó ődöng a tábor környékén, minden feladat nélkül, összegyűjtette ezt a legalább 5000 embert, s ellátta őket lapáttal és ásóval, hogy az ostrom alatt sáncépítésre fogja be őket. A főhadbiztos[305]császári parancsra titokban mustrát tartott a sereg felett, s a lovasságot 35000, a gyalogságot pedig 25000 főre becsülte.

10-én az aknászok folytatták munkájukat, s noha panaszkodtak a munka nagysága miatt, szép siker reményével biztattak, s azzal, hogy még aznap este elkészülnek a két aknával. A magyarok elkészültek a Vízi rondellától a császári oldalig futó vonallal, egy jó árokkal és egy erős mellvéddel látván el azt. Ennél a rondellánál, ahol a Duna nem mély, vízbe süllyesztettek két kövekkel megrakott hajót, és spanyol lovasokat tettek rájuk, hogy az ellenséges segítség bejuttatását ezen az oldalon megakadályozzák. A törökök megint nagy riadalmat okoztak a bajor oldalon; s minden jel arra vallott, hogy a segítség átjuttatását erről az oldalról kezdik majd meg, ami viszont, tekintve, hogy minden ilyen jól előre látható volt, kevés aggodalmat kel tett. Croy herceg, sebesüléséből csaknem felépülvén, újra szolgálatba állt. A törökök ezen a napon a bajor rondellán, az ott parancsnokoló hadnagy mulasztása miatt lekaszaboltak néhány katonát, a maradékot pedig elűzték, de azonnal vissza is vonultak; amely hibájáért a nevezett hadnagyra rögtöni ítélet vár.

11-én, reggeli 10 órakor bajor oldalon feltűnt az ellenség néhány csapata, akik ellen seregünkből kivezényeltek egy osztagot; de, mivel a törökök Székesfehérvár felől oly erősen közelítettek, vissza kellett parancsolni őket, s a löveggel az ellenség közé lövetni. Immár az aknák is elkészültek, és feltöltötték őket. A főaknát, melyben 8 aknafülke volt, 50 mázsa lőporral töltötték fel. 3000 gyalogost és 1500 lovast rendeltek oda, hogy, amennyiben az aknák a kívánt hatást fejtenék ki, rohamot indítsanak. Négy válogatott huszár megközelített néhány ostromlottat és tüzet nyitott rájuk; másodszorra azonban bekerítették és megadásra szólították fel őket; minthogy azonban túl közel voltak őrségünk legkülső állásához, az őket is a törökökhöz számította, és tüzet nyitott rájuk, s az egyik huszárt le is terítették. Két másikat elfogtak a mieink; a negyedik bejutott a városba. A mieink mindkettőt vállalóra fogták, azok azonban mást se hajtogattak, mint hogy megkérdezték a törököket, át akarják-e adni a várost vagy sem: ennek azonban senki sem adott hitelt; s a mieinknek minden oka megvolt rá, hogy valami mást gyanítsanak a dolog mögött.

12-én reggel, miután minden készen állott a rohamra, végre felrobbantották a három említett aknát; azonban megint csak az áhított hatás nélkül, hiszen csupán a fal és a paliszádok egy kis darabját döntötték romba. A nagy akna hatástalan maradt; feltehetőleg felfedezte az ellenség, s eltávolította belőle a lőport. Mi magunk viszont számottevő veszteségeket szenvedtünk ettől a robbantástól, Ladron vezérőrnagy, valamint a nieuburgi ezred egy alezredese 70-80 katonával odaveszett, s sok volt a sebesültjük is, többek közt Wirtenberg herceg,[306]aki egy tőle nem messze felrobbant bomba repeszétől sérült meg a lábán, és Ridberg gróf, aki nagyon súlyos sebesülést szenvedett. Az ostromra rendelt sereg ezután ismét visszavonult; az aknászok pedig újrakezdték munkájukat, hogy olyan aknákat készítsenek, melyektől jobb hatás várható. Az ellenség a mi táborunk közvetlen közelében verte fel táborát, amely 50000 főre volt becsülhető, akik közül a parasztok beszámolója szerint 20000 janicsár volt. Egy töröknél, aki holtan maradt az ellenséggel való csatározásban, megtalálták a nagyvezírnek az egyik parancsnokhoz intézett levelét, miszerint az ostromlottak csak védekezzenek bátran tovább, mivel 50-60000 emberrel személyesen érkezett a felmentésükre. A törökök időről időre feltűntek sáncaink előtt, s megtámadták külső őrségünket; de a huszárok azon nyomban ellenük vonultak és visszaverték őket, elhárítva mindazt a kárt, amelyet máskülönben okoztak volna. Az ellenség megpróbálta hatalmába keríteni a Dunát, hogy megakadályozzon bármifajta, felénk irányuló szállítást; Heissler tábornok azonban parancsot adott ennek elhárítására. A tábor immár köröskörül fel volt szerelve paliszádokkal, mellvédekkel és lábtámaszokkal; így az ellenségnek rendkívül nagy erőfeszítésbe került volna ezeket áttörnie, s a sáncokat pedig úgy kellett volna ostromolnia, mintha egy város lett volna. A tábornoki kar arra is parancsot adott, hogy mindenkit, aki okmányok nélkül hagyná el a tábort, tartóztassanak fel, és küldjenek a résre dolgozni. Este a lotharingiai herceg, egy aznapi döntés értelmében, a seregünket, köztük 4000 talpast és magyar huszárt az előőrsben, a védműveken kívülre rendelte, 20000 főt, köztük 2000 talpast pedig belül hagyott, hogy eközben folytassák a támadást, s akadályozzák meg, hogy bármiféle segítség átjusson. Heissler generálist néhány zászlóaljjal és magyarral a Szent Pál-völgybe vezényelték, amelyen keresztül a törökök két éve segítséget juttattak a városba, hogy ennek ez alkalommal elejét vegyék, szikrányi reményt se hagyva az áttörésre. A pesti oldalra ugyanezért néhány magyar katonát küldtek. Rabatta főhadbiztos 16-ig szénát és élelmet osztatott a seregnek; az önkéntesek pedig egy századot alakítottak, melynek vezetését egy saját soraikból választott tisztre bízták. Eközben az ostrom csak kevéssé haladt előre, tekintve, hogy minden az aknászokra várt.

13-án az ostromlottak, mintegy 100 gyalogos és lovas, rátámadtak a mintegy 300 főnyi császári őrségre, akik először egy magaslatra vonultak vissza, és hagyták, hogy az ellenség mind jobban megközelítse őket, de ahogy előnyös helyzetbe kerültek, rájuk támadtak és soraikat szétzilálva, miközben az néhány halottat és sebesültet is hátrahagyott, visszakergették a városba. Este, legközelebbi sáncárkaink mellett ismét 7 ellenséges lovas lovagolta körbe a várost, felgyújtva egy paliszádokból és rőzsekötegekből készített redoute-ot, majd, beérve ennyivel, visszatértek a helyükre. A török sereg az egész napot csatasorban töltötte, a mieink szeme előtt; estefelé azonban, anélkül, hogy bármit is kezdeményezett volna, visszavonult a hegyen fekvő táborhelyére. Ezen az estén egy szökevény, születésére nézve francia, érkezett az ellenséges táborból jelentve, hogy a törökök, akiknek létszámát ő igen nagyra becsülte, elhatározták, riadalmat keltenek a bajor oldalon, s eközben, a császári oldalon a hegyen túl, nagyszámú janicsárral (kiknek mindegyikét puskával, 4 kézigránáttal, egy csákánnyal és egy lapáttal látják el, és előre lefizetnek nekik 5 dukátot) törnek majd át, s hogy ezalatt az ostromlottak egy kicsapással a sváb üteg lövegeit próbálják majd szétnyilazni, így egyengetve az utat a felmentő csapatok előtt. Más, ugyanezen az estén a táborunkba érkezett szökevények arról számoltak be, hogy éjjel az ellenség zászlóaljakba rendeződik majd, hogy hajnalhasadtakor megtámadhassa a mieinket; válaszképp a herceg minden előkészületet megtett a fogadásukra.

14-én, hajnalhasadtakor az ellenség ismét zászlóaljakba rendeződött, és egy 6-8000 főnyi hadtestet, köztük 2000 janicsárt átvezényelt a hegyen túlra, hogy a mély út mentén egészen a táborunkig nyomuljanak, kikémlelendő, át tudnak-e törni, vagy legalább a janicsárokat be tudják-e juttatni a várba. S minthogy a törökök mindenben a francia szökevény beszámolója szerint rendelkeztek, a lotharingiai herceg odavezényelte Dunewald tábornokot a balszárnyat alkotó 9 császári lovasezreddel: a Caprara-, Styrum-, Palffi-, Taf-, Ladron-, Nieuburg-, Furstenberg-, Schultz- és Serau-ezreddel, valamint Heissler tábornokot ugyanennyi ezreddel, amelyek a jobb szárnyat alkották, hogy támadják meg az adott hadtestet. Elsőként Ladron horvátjai bocsátkoztak harcba, de, bármily férfiasan küzdöttek is, meghátrálásra késztették őket; amíg csak a megerősítésükre siető Schultze és Serau dragonyos regimentjei, valamint a másik oldalról közeledő Heissler tábornok az ellenség bal szárnyát, amely harsány kiáltásokkal és nagy dühvei bocsátkozott a harcba és konok ellenállást tanúsított, szét nem zilálta, és menekülésre nem késztette, miáltal a janicsárok nagy részét, akik, lévén gyalogosok, képtelenek voltak lépést tartani a lovassággal, s kellőképp ki voltak szolgáltatva nekünk, szám szerint mintegy 1700 embert, felkoncolták, a maradékot pedig, akik úgy voltak felfegyverkezve, ahogy azt a francia mondotta, azaz mindegyikük puskával, 4 kézigránáttal, egy csákánnyal és egy lapáttal, fogságba nem ejtették, és a 30 zászlón s a hozzájuk tartozó zászlótartó rúdon felül 8 ágyút, és tíz lőporral, gránáttal, ásóval és lapáttal teli kocsit zsákmányoltak, amelyet azok magukkal szerettek volna vinni a várba. Eközben az ostromlottak, mihelyst meghallották a lövöldözést, egy elég nagy erejű támadást indítottak; de a mieink, nagy veszteségeket okozva nekik, visszaverték őket. Ezen akció végeztével a lotharingiai herceg az egyesült haditanácson hozott döntés értelmében azt a parancsot adta, hogy a teljes lovasság támadjon az ellenségre. A bajor választófejedelem az övéivel közeledett; Dunewald tábornok pedig jobb felől a hegyen túlra vonult azzal a szándékkal, hogy az amögött fekvő völgyben csatlakozzék a lovasság fennmaradó részéhez: ami olyannyira sikerült, hogy a császáriak visszaszorították az ellenséget egészen a völgyig, majd visszaűzték arra a magaslatra, ahol tábora állt. Azok a törökök, akik hátramaradtak a visszavonulást megkönnyítendő, mikor észrevették az öveik sikertelenségét, egyesültek, s rátámadtak a csapatainkra, s mindent megpróbáltak, hogy a hátunkba kerüljenek: a lotharingiai herceg azonban az összes zászlóaljat egy vonalban vonultatta fel; miáltal az ellenséget megfutamodásra késztette és arra, hogy visszavonuljon táborába. S bár nem tudtak megálljt parancsolni maguknak, viszont a hadjárat sikere Buda bevételén múlott, a mélyen előrenyomult sereg, mivel lassan esteledett, parancsot kapott, hogy dobok és trombiták hangjainál térjen vissza a város alá; ami mintegy egy óra hosszat tartott. Ezt követően a három harcvonal minden ágyújából üdvözlő sortüzet adtak, s ezzel egyidejűleg az ostromlottak elrettentéséül néhány pikára tűzött török fejet közszemlére tettek a résben, imigyen tudatva velük a megszerzett győzelmet és értésükre adva, rájuk is ugyanez a sors vár, ha kikényszerítenék, hogy elmenjünk a legvégsőkig. Seregeink meglehetősen sok zsákmányhoz jutottak, s bár három nap, három éjjel sok mindent kellett kiállniuk, a fáradtság legkisebb jelét sem mutatták. Wirtenberg herceg, sebesülése dacára, amelyet három nappal korábban egy bomba okozott, számos önkéntessel együtt részese volt ennek az akciónak. Az ellenség soraiból számításaink szerint 2-3000 ember lelte halálát; a mieink közül pedig Ladron gróf, a horvátok alezredese, Caprara tábornagy, Dunewald egy kapitánya, és 100-200 katona. Késő este egy lengyel szökött át hozzánk azzal a hírrel, hogy az ellenség elhatározta, hogy ugyanott, ahol ma, még egy támadást indít, de gyengébb erőkkel, minthogy válogatott janicsárjai elestek.

15-én még néhány, lovasságunk által fogságba ejtett törököt hoztak a táborba, akik imitt-amott a sövényben és a bozótban helyezték biztonságba magukat, s közülük néhányat, aki nem akarta megadni magát, felkoncoltak; úgyhogy halottaik száma 3000 fölé, fogságba esettjeik száma pedig 500-ra emelkedett. Ez utóbbiak egybehangzóan arról számoltak be, hogy a nagyvezír elhatározta, mielőtt egész seregét felmorzsolnák, folyamatosan csapatokat próbál bejuttatni Budára, de semmiképp sem bocsátkozik nyílt ütközetbe. Az ellenséges táborból származott az a hír is, hogy a nagyvezír a visszatérő szeraszkirt, aki egy pasával együtt az első hadtestet vezette, veszett dühvei, a szakállánál fogva cibálta, az arcába köpött, s megfenyegette, nyúlszívűsége miatt alkalomadtán még megbünteti; s hogy eközben gyors megfutamodásuk miatt kivégeztette a pasát és 100 szpáhit; hogy az ellenséges tábor mindent összevetve, 40000 főt számlál, akik közül 20000 igen gyenge erőt képvisel. A jelenleg a törökökkel tartó valamennyi tatár alakulat parancsot kapott, hogy folyamatos portyázással pusztítsa a vidéket és fárassza seregünket; ennek elhárítására a lotharingiai herceg megbízta a könnyűlovasságot, hogy fel-alá vonuljon. Időközben tudomásunkra jutott, hogy a törökök felgyújtották a táborukat, s a Duna mentén három mérföldnyire visszavonultak. Esterhasse huszárjaink,[307] akik nyomban az üldözésükre indultak, még lángokban találták a tábort, és némi zsákmányra is szert tettek. A szökevények legutolsó kihallgatása szerint ez idő tájt még 800 janicsár és 1600 más, harcképes ember volt a várban.

16-án mindkét oldalon szorgosan tovább építették a védműveket, és az ellenség paliszádjait és más védműveit, amelyeket az ostromlottak a lotharingiai harcvonalon állítottak a résben, a Ferences Barát[308] olthatatlan tüzével lángra lobbantották, s dacára az ellenség a tűz elfojtására tett minden erőfeszítésének, porig égették; azonban, mivel a mieink még nem álltak készen rá, hogy egyszersmind rohamot is indítsanak, az ellenségnek szerencséje volt és a következő éjjel új paliszádokat tudott állítani, és más szerkezeteket készíteni a mieink behatolását megakadályozandó. Válaszképp a mi oldalunkon tovább folytatták az új aknák és egyéb szerkezetek készítését az ellenséges paliszádok, mellvédek stb. lerombolására, egy általános rohamra készülve. A bajorok is kitartóan folytatták az ostromművek építését, egyfolytában lőtték a kastélyt, belső tornyait részben lerombolva, a falban azonban csak nagyon csekély kárt tettek; kedvező helyzetüket kihasználva mégis ahhoz közelebb tudták megvetni a lábukat. Ezen az oldalon a törökök az e hó 14-i utolsó csata folyamán szintén nagy erejű támadást indítottak, de a Badeni- és Aspremont-ezredek nemcsak hogy visszaverték őket, de egy részüket le is kaszabolták, sokukat felkoncolva. Christiaan von Saxen-Weissenfels,[309] a szász csapatok főparancsnoka, aki hosszú időn keresztül beteg volt, de néhány nap lábadozás után helyreállt az egészsége, újra szolgálatba állt. Mától leváltották a spanyol tűzmestert,[310] kinek nagy hírét költötték, munkái mégis nagyon silánynak és szinte teljesen hatástalannak bizonyultak. A bajor választófejedelem második dunai hajóhídja kielégítő stádiumban volt; a császári oldalon lévőt pedig a szigetig vitték, hogy elejét vegyék az ellenséges akcióknak.

16-ról 17-re virradó éjszaka, 11 órakor 30 önkéntes muskétásnak fejenként 6 dukátot ígértek, ha a ferences tüzet a paliszádokra viszik, ami nagyon hatásosnak bizonyult; azonban, ettől a szerencsés és kívánatos hatástól eltekintve, szükségesnek látták, hogy a rohamot ekkor még elhalasszák, minthogy kifigyelték, hogy az ostromlottak a porig égetett paliszádok mögé másik dupla sort építettek. Azt a helyet, ahol az előzőek állottak, pillanatnyi késedelem nélkül újabbakkal töltötték fel, s olyan nagy számban érkeztek oda, mintha rohamtól tartottak volna. Az említett muskétások közül néhányan megégtek a törökök lőporos zsákjaitól, néhányukat pedig lelőtték. Bombáink meglehetősen sok kárt tettek a városban; az ellenség bombái, amelyek nagy számban hullottak védműveinkre, olykor meglehetősen hátráltatták a munkát, s nemegyszer nagy kárt tettek ütegeinkben. Ezen a napon ismét elkészültünk egy 6 lövegből álló üteggel. Előkészületek történtek arra is, hogy a redoute-on álló ütegből jobbra, a törökök paliszádjait láncos golyókkal rombolják. Estefelé az ostromlottak aknát robbantottak a brandenburgiak harcvonalán, de a hatás fordított volt, több kárt téve az ostromlottakban, mint ostromlóikban.

18-án délelőtt, miután minden készen állott a rohamra, a mieink ismét 2 aknát robantottak, amelyek, csakúgy, mint az előzőek, állva hagyták a törökök paliszádjait, megakadályozva így a rohamot; amiért is elhatározták, hogy az ellenséget más gépezetekkel támadják, és amint működésbe hozzák azokat, megvetik a lábukat a résben. Az új ütegre még négy löveget telepítettek, hogy a többivel együtt, szám szerint 19-cel, az ellenséges paliszádokat eltávolítsák az útból. Egy szökevény révén, aki a török táborból érkezett, amely most Ercsinél állt, tudomásunkra jutott, hogy 60000 birodalmi tallérért 2000 janicsárt fogadtak fel, hogy törjenek át az állásainkon, és jussanak be a városba. Az ezen a napon 4000 lovassal kivezényelt Caprara tábornok a törökök egy 3000 szpáhiból és tatárból álló osztagával találkozott, akik között olyan vérfürdőt rendezett, hogy több mint felük a csatatéren maradt, sokan mások pedig az ingoványban lelték halálukat. Estefelé a mieink elfogtak egy levelet, amelyet néhány nappal azelőtt a budai pasa két paraszttal küldött a szeraszkirhoz; amely így szólt:

Kegyelmes Úr,

Hű szolgája kegyelmességed lába nyomának porába borulva imigyen tájékoztatja Méltóságodat; a levelet, amelyben arról értesít, hogy megérkezett Eszékre, folyó hó, Ramazan áldott havának 12. napján egy átküldött budai révén kézhez vettem. A Legfőbb Igazság adjon Méltóságodnak hosszú életet, boldogságot, erőt és áldást, s futamítsa meg az Igaz Hit Ellenségeit, ámen. Azt az alázatos tudósítást, amelyet a szükség íratott velem, hogy Méltóságod megérthesse a várra és Isten benne állomásozó szolgájára leselkedő veszélyt, s egyben az ellenség legyőzésének legjobb s legkényelmesebb útját, két budaival átküldtem: minthogy azonban nem tudom, elért-e Méltóságod színe elé, szükségesnek látom a dolgok állását ily módon tudatni. Ez idő szerint a gonosz ellenség, Istennek hála, teljesen meg van félemlítve és zavarodva; azonban, merő önteltségből, mint annak előtte, egyetlen pillanatra sem szűnik meg bennünket ágyútűzzel, muskétákkal, bombákkal és aknákkal szorongatni, így eme levél kelte előtt két nappal is, Ramazan áldott havának 22. napján, hétfőn kora reggel a nagy Rondellánál egyszerre 6 aknát robbantottak, majd az átkozottak parancsot kaptak a rés megtámadására; az aknák azonban, Isten kegyelméből, az Úr és a Leghatalmasabb Próféta csodája révén és kegyelmes Uram jóindulatából hátrafelé csapódtak, és jó néhányat megöltek az átkozottak közül. Egyórai csatározás után, maguk is veszteségeket szenvedve, visszavonultak. A vívóárkokban mindkét oldalon jelen voltak átkozott generálisaik és szeraszkirjaik. Ezek, látván, hogy a Nagy Isten ezen a napon az igazhitűekre árasztja kegyelmét, az öveiket pedig megbünteti, a foglyok tanúsága szerint, igen szomorúak, bánatosak és zavarodottak voltak. Dicsőség Istennek, hogy mindez az én kegyelmes Uram jóindulatának gyümölcse; ezért kérjük Istent, hogy az elbizakodott ellenséget mihamarabb büntesse meg, s az igazhitű vezért győzelemhez segíteni kegyeskedjék. Reméljük a mi kegyelmes Urunktól, hogy a lehető legnagyobb iparkodással, mihamarább, s oly módon, ahogy az lehetséges, segítséget juttat a várba, s minden órában várjuk ideérkeztél. Legkegyelmesebb Uram ezelőtt Hozzá küldött írásomból értesülhetett, nagy zavart lehetne kelteni, ha az elbizakodott ellenséget néhány egymást követő éjszakán más-más oldalról rohanná le; s Isten kegyelméből megérhetjük, hogy legyőzetik, mert soraiban a legmagasabbra hágott az önteltség; amiért is reméljük, igen közéig szerencsétlenségének és pusztulásának órája. 1097. Ramazan hó 24. napja, ami 1686. augusztus 12-e.

19-én a lotharingiaiak harcvonalán elhelyezett új üteget az ellenséges lövedékek használhatatlanná tették. Este két, magát szökevénynek kiadó személy érkezett a várból, és miután alapos vallatásnak vettettek alá, bevallották, hogy a budai pasa azt tanácsolta a nagyvezírnek, nappal ne kíséreljen meg semmit, hanem, amit tenni készül, éjjel tegye; válaszul egész katonaságunk parancsba kapta, hogy legyen résen, amire egész éjjel olyannyira ügyelt mindenki, hogy lehetetlenné vált bármily csekély erőt is a városba juttatni.

20-án, napkelte után lezajlott az őrségváltás, más csapatok pedig, akik egész éjjel készenlétben álltak, mindenekelőtt a spanyol lovasság,[311] némileg visszavonultak állásaikból, hogy helyet csináljanak az élelmezés számára; 2-3000 mindenre elszánt janicsár, kiket hosszú ideig köd takart el a szemünk elől, közelített Szent Pál völgyén keresztül a Székesfehérvári kapu[312] oldalához, előőrseinkhez: mikor azonban látták, hogy nem tudnának mindannyian átjutni, mintegy 4-500, a többitől elválva lováról leugrott, s annak dacára, hogy a mieink, mindenekelőtt a brandenburgiak, folyamatosan tűz alatt tartották őket, csaknem valamennyiüknek sikerült átjutnia, miközben a többi 2500-at Heissler és Caprara lovasszázadai megfutamították. Ezután a diadal után Heissler tábornok azok felé fordult, akiknek sikerült áttörniük, s akik egy ideje kézitusába keveredtek a bajor választófejedelem lovas testőrségével, s akiket ezenkívül a brandenburgiak is üldözőbe vettek, mintegy százat kardélre hányva közülük, akiknek többségét, minthogy az ostromlottak cseltől való félelmükben nem akarván beengedni, a kapun kívül marasztották őket, a mieink a náluk lévő lőfegyverek segítségével még meg is sebesítettek. Amerre mentek, összesen mintegy 400 ellenséges holttestet találtak imitt-amott elszórva, anélkül, hogy ők maguk 8 embernél többet vesztettek volna e csatában. Heissler tábornok könnyebben megsebesült a lábán. Az ostromlottak közvetlenül ezután az akció után 3 nagy sortüzet adtak le, amelyhez, a szökevények beszámolója szerint a nőknek és a gyermekeknek is hozzá kellett járulniuk. Két, ebben a csatában ejtett fogoly elmesélte, hogy minden egyes janicsár 30 birodalmi tallért kapott, de ebből maguknak kellett lóról, s amire azon felül még szükségük volt, gondoskodniuk; hogy a nagyvezír 8000 szpáhit ajánlott fel a megsegítésükre, de azt a választ kapta, hogy ebből, mivel azok már máskor is cserben hagyták bajtársaikat, s most sem várható tőlük nagyobb állhatatosság, köszönik, nem kérnek; s hogy a nagyvezír eztán 60000 tallért ígért a tatároknak, ha segítséget juttatnak be a városba, de ők nem fogadták el ezeket a feltételeket. Az említett akcióban a törökök az előrenyomulás során foglyul ejtették Santini márki máltai lovagot,[313] valamint a saltsburgi zászlóalj kapitányát; és a körsánc vonalának kis redoute-jánál Maigret generálist több szablyavágással megsebesítették. Ugyanezen a napon, este 10 óra tájt, a törökök ismét ugyanott akarták meglátogatni az átkelőhelyet, de visszaverték őket, mivel a mieink ezúttal már jobban résen voltak.

21-én az ostromlottak ismét néhány sortüzet adtak le, de közel sem olyan erőset, mint az előző napi volt, valószínűleg a nagy ünnep[314] alkalmából, melyet szokás szerint ezen a napon ülnek meg. Rögtön ezután a nagyvezír 5000 tatárt küldött a Duna túlpartjára, hogy az élelmezőinket zargassák. A Szent Pál-völgy mögött fekvő helyen, ahol az ellenség áttört, most elkészült egy redoute, melyen 2 ágyút helyeztek el, s amelyet egészen addig a hegyig, amelyen Ladron körlete volt, s ahol a törökök néhány asszonyt és ifjat lekaszaboltak, erősen megszálltak.

22-én a törökök kitörtek a kastélyból a bajor vívóárkok és a nagy rondella ellen, s tombolásukban több bajorral végeztek; ezek azonban, mihelyst segítséget kaptak, nagy merészen ismét betörtek, egyszersmind be is hatoltak, s elfoglalták a kastély egyik tornyát. A törököknek különféle föld alatti helyiségekbe kellett visszavonulniuk, melyekben igen erős ellenállást tanúsítottak, úgyhogy a bajoroknak felfelé kellett nyomulniuk, s lyukakat vágni a födémzeten, hogy a törököket gránátok ledobálásával késztessék az alsó helyiségek elhagyására. Azok innen egy romos kőépületbe hátráltak, amelyet elölről már korábban megerősítettek paliszádokkal, és mindennel fel volt szerelve, de remélték, hogy ágyúval gyorsan ki lehet kergetni onnan őket. A törökök lőporos zsákokat erősítettek hátrahagyott ágyújuk ágyútalpára, hogy felgyújtsák, de ez csak részben sikerült. Itt szép számú ágyút foglaltunk el, olyannyira, hogy a bajorok, mivel a nagy torony már a kezükben volt, eléggé hatalmukban tudhatták a kastélyt, ahonnan a város egészét tűz alatt tudták tartani. Ennek az akciónak a során nem vesztettek többet 40 embernél, s csak 400-at vetettek be a támadásra. Minthogy a törökök az említett kőépületből már elég nagy veszteséget okoztak nekik, erőteljesen ágyúzták őket, s a mellvéden, amely a várost egy árokkal választja el a kastélytól, egy rést ejtettek, amely azonban ahhoz nem volt elég nagy, hogy rohamozni lehessen. A kastély elfoglalása után a budai pasa igen szorongattatva érezvén magát, megpróbált hírt adni erről a nagyvezírnek a helyi postamester fiával, akit a Duna átúszása közben a mieink felfedeztek, s leveleivel együtt elfogtak; a levelek arról tudósítottak, hogy a várost, ha három napon belül nem kap segítséget, rohammal bizonyosan beveszik majd, s a helyőrség maradékát, amely jelen állapotában nem több 2500 főnél, kardélre hányják. Eleség, zab, kenyér, hús, hal, bor, sör, s mindaz, ami úgy embernek, mind lónak táplálékul szolgálhat (mely utóbbiból számtalan volt, értvén ezalatt a hadvezérnek és környezetének, néhány előkelő önkéntesnek, a lovasságnak, a generálisoknak, a teherhordóknak és a markotányosoknak a lovait), oly bőségesen volt a táborban, gróf Rabatta főhadbiztos jó rendszabályainak és helyes gazdálkodásának köszönhetően, hogy semmi sem volt drágább, mint Bécsben. Ma a teljes török sereg csatasorba rendeződve megjelent állásainknál, a bajor körlet közelében; válaszul több ágyúlövést adtunk le rájuk. Katonaságunk várta a törököket; azonban alig indultak meg a császáriak, az ellenség máris meghátrált, s megint visszavonult korábbi szállására, amiből ismét világosan lemérhető volt, hogy nem kívánnak nyílt ütközetbe bocsátkozni.

22-ről 23-ra virradóan a törökök megállás nélkül lőporos zsákokat repítettek a bajorokra, akik már megvetették a lábukat a kastélyban; néhányukat megperzselték; de céljukat, azok kiűzését, nem tudták elérni. Ezek a bajorok most egy, a városra irányított üteg felállításán fáradoztak, hogy teljesen lerombolják a várat. A lotharingiaiak hadállásán a régi ütegre 5 új löveget telepítettek, melyekkel a belső fal résében álló paliszádokat vették tűz alá. Közvetlenül napkelte előtt két török úszott Budáról a Szent Margit-szigetre. Az egyik, egy mór, elmenekült, a másikat azonban foglyul ejtették és a táborba hozták; ez arról számolt be, hogy a mórnál a parancsnoktól a nagyvezírhez címzett levelek vannak, melyekben felettébb felindultan segítségért folyamodik, közölve azt is, nem lát reményt rá, hogy a várost három-négy napnál tovább tudná védelmezni. Egy, a városból ma érkezett szökevény beszámolt róla, hogy mivel a benti hadinép kivétel nélkül csüggedt, sebesült s harcképtelen, a parancsnok immár igen nehezen tudna visszaverni egy rohamot; amit pár nappal korábban véghezvitt, most nem lenne kivitelezhető mégoly sok pénzt adva vagy ígérve sem; hogy a városba utoljára érkezett törökök olyan állapotban voltak, hogy semmiféle szolgálatra nem alkalmasak; hogy a bajorok 22-i, kastély ellen intézett támadása során több mint 100 török, köztük egy magas, és 5 alacsonyabb rangú tiszt esett el; hogy a parancsnok, úgy ítélvén, hogy a kastély elesett, a legmagasabb rangú törököknek parancsot adott a városba való visszavonulásra; s hogy midőn az elrabolt ellenséges zászlókat közszemlére kitűztük a résünkön, a város lakói már kapitulációról kezdtek beszélni, a pasa azonban karddal a kezében vigasztalta őket, mondván, aki egy árva szót szól átadásról, azt saját kezűleg döfi le. Dél tájban egy áruló érkezett az ellenséges seregből, megerősítve, hogy a nagyvezír minden egyes janicsárnak, aki vállalkozik rá, hogy Budára bemegy, 30 birodalmi tallért, a szolgálattól való visszavonulás szabadságát, s élete végéig napi 5 grossen zsoldot ígért. Délután az ostromlottak pár lóval rátámadtak a bajor előőrsre, amely egészen a kapuig visszaverte őket; mivel azonban néhány janicsár megbújt az árkokban, amire a mieink nem is gyanakodtak, némi veszteséget szenvedtek azok állandó tüzelése miatt, s az ellenség, akinek végül is vissza kellett vonulnia az árkokból, a szász Pletze alezredest,[315] aki másik hárommal egyetemben életét vesztette, behúzta magával a városba. Ezalatt a császári harcvonalon tovább folytatódott az árok feltöltése, a redoute-ból pedig az ellenséges paliszádok ágyúzása. Az ostromlottak néhányszor sok lőporral jelt adtak seregüknek a nagy rondellán; válaszul egész katonaságunk azt a parancsot kapta, mivel kiderült, hogy az előbb említettek még nem készültek el, hogy hajnalhasadtáig végig éberen őrködjenek, hogy a törököket, ha megkísérelnének valamit, feltartóztathassák; ezért minden éjjelre a sáncokhoz állítottak néhány regimentet, akik nagy tüzeket raktak, hogy felfedezhessék a törököket, akik lopva akartak volna jönni. A lotharingiai herceg a kapuval szemben az átjáróra, ahol a török segítség e hó 20-án átjutott, egy paliszáddal ellátott sáncot, emellé pedig egy 16 nagy lövegből álló üteget állíttatott fel, hogy az utolsó nagy rondella védőit, ahonnan oly sok kárt tettek a mieinkben, hátba támadhassa.

24-én a mieink 2400 emberrel megszállták a körsánc vonalát, amely mindeddig üresen állt, attól félve, hogy az ellenségnek ott egy kisebb egysége lehet. A törökök ezen a reggelen ismét két csapattal mutatkoztak, a nagyobbal a császári, a kisebbel a bajor oldalon; válaszképpen a seregünk kijött a sáncokból, abban a reményben, hogy az ellenség kitart majd, ami mégsem következett be, hanem dél tájban szokás szerint ismét csak visszahúzódtak a magaslat mögé. Hírül adták, hogy seregük Érdig nyomult előre, egy mérfölddel közelebb hozzánk, mint annak előtte, s lehetőség szerint következő éjjel az óbudai oldal parti részén kísérelnek meg valamit; ennek megakadályozására a lotharingiai herceg 6 lovaszászlóaljat és hat zászlóaljat vezényelt oda Mercy, Souches és Heissler generálisok parancsnoksága alatt, amelyek az egész éjszakát készenlétben töltötték, s várták az ellenséget. Estefelé egy török elhagyta a várost, s magát a Dunába vetve, a két hidat maga mögött hagyva, egészen Szent Margit szigetéig úszott; de felfedezték, üldözőbe vették, s végül a huszárok fogságába esett: a leveleket azonban, amelyeket a nagyvezírnek vitt volna, még idejében a vízbe hajította. Mégis bevallotta, hogy segítség kieszközlésére küldte őt a pasa; azzal a paranccsal, szóban tudósítsa a nagyvezírt, már nem tarthat ki sokáig, lévén a várost mindkét harcvonalon egyre jobban szorongatják; s már csak azért sem, mert fogytán a muníciója.

25-én, mivel az ellenség nem mutatkozott, parancsot adtak, hogy 8 lovaszászlóalj várakozzon az Alsóváros falainál, s közben a lovasság fennmaradó része és a 6 zászlóaljnyi kivezényelt gyalogos jöjjön a táborba. Az Alsóvárosban található Vízi rondellát szintén paliszádokkal látták el, s 200 hajdún kívül még 400 németet vezényeltek oda, hogy az ottománok, ha ott át is törnének, céljukat el ne érhessék: s mivel hasznosnak ítélték, hogy egy főhadnagy folyamatosan ott tartózkodjon, d’Asti báró kapta ezt a feladatot. A mai napon a tábornokok megállapodtak, ki hol látja majd el a parancsnoki tisztet, s egy teljes, erre vonatkozó szabályzatot dolgoztak ki. A támadáshoz, valamint a Vízi rondella mellé 300 embert vezényeltek ki. Az elővárosi üteg lövegeit ismét leszerelték, s a redoute-okon állókhoz vitték, mert észrevették, hogy a korábbi helyen sok kárt tettek saját seregünkben, s mellvédünk miatt csak keveset az ellenséges paliszádokban. A mieink sok kémmel rendelkeztek, akik ide-oda közlekedtek, s folyamatosan jelentkeztek beszámolóikkal. Pár napon belül várták Scherffenberg generális[316] érkezését; s elhatározták, hogy megérkezését követően nagy horderejű hadműveletre vállalkoznak. A mai napon a bajor választófejedelem egy magyar renegátot, aki szökevényként érkezett a táborunkba, de időközben a nagyvezírhez címzett leveleket találtak nála, az ellenség elrettentéséül karóba húzatott a résen. Ezen az estén a választófejedelem bajorjait ismét kiűzték a kastélyban elfoglalt állásukból és a megerősített torony mögül; meglehetősen nagy veszteségeket szenvedtek, mivel a törökök megállás nélkül lőporos zsákokkal és kövekkel dobálták őket, amivel sok katonát megöltek és megsebesítettek, s az állást megerősítő fa védművet is felgyújtották, ami nagy tűzzel járt, s ennek a bajorok végül nem állhatták ellent. A következő éjjel a nagy rondellánál, az ellenséges paliszádoknál a mieink egy hidat építettek, hogy a következő roham alkalmával könnyebben vághassanak neki az ostromnak.

26-án a mieink értesültek róla, hogy a nagyvezír végre rászánta magát, hogy még Scherffenberg generális érkezése előtt nyílt összecsapást kezdeményezzen, és kerül, amibe kerül, segítséget juttasson a városba; válaszul a lotharingiai herceg 400 kocsit és 1000 lovat küldött az említett generális elé, aki már tegnap elindult Szolnok felől. A mieink megint elfogták a budai pasa egy, a korábbiakkal megegyező tartalmú levelét, amely arról tanúskodott, hogy ha nem kap segítséget, képtelen tovább tartani a várost. A törökök 8000 tatárt dobtak át a Duna túlpartjára, hogy Scharffenberg tábornok menetét feltartóztassák. A szökevények még arról is beszámoltak, hogy a nagyvezír, mivel az ellenség a saját táborában képtelen tovább élelemmel ellátni magát, mert hiányt szenved élelemben és lóeleségben, 100 birodalmi tallért ígért minden egyes janicsárnak, aki áttör és bejut a városba. Ma estefelé, a bajorok úgy ítélték, vissza tudják foglalni elvesztett állásukat, ám a lőporos zsákok, kövek és a rájuk dobált gránátok 4 ember veszteséggel meghátrálásra késztették őket. A császári futóárkokba 6 darab ágyút állítottak, hogy oldalról lőjék a kastélyt.

27-én az ellenséges paliszádoknál frissen épített hidat földdel takarták be a roham megkönnyítésére és megakadályozandó, hogy a törökök felgyújtsák azt. A redoute-on és az elővédeken felállított lövegeink szemmel látható kárt tettek a paliszádokban. Az ostromlottak valóban mindent megpróbáltak, hogy ugyanezt tegyék a mieinkkel, de nem tudták elérni céljukat. Egy, a török táborból érkezett szökevény arról számolt be, hogy a nagyvezír eltökélte, megtámadja táborunkat, s e célból parancsot adott 5 nehézlöveg kirakodására néhány magával hozott hajóból. Ma a bajoroknak sikerült visszafoglalniuk elveszett állásukat, csupán 20 embert vesztve s néhány sebesültet szerezve.

28-a éjszakáján és egész délelőtt a mieink, a foglyok beszámolójára hagyatkozva, harci kedvtől lángolva várták az ellenséget, mindhiába. Csak egy-egy csapat tűnt fel; este azonban az egész ottomán sereg arra a magaslatra vonult, amelynek mentén sikerült segítséget bejuttatniuk, és előőrsünket a táborba való hátrálásra késztette. Válaszul az egész seregnek parancsba adták, jelszóra minden harcképes katona jelenjen meg az ezredénél. Az ellenség mégsem kísérelt meg semmit, csak egy-két csapatát vonultatta fel s alá. A Dunánál egy Budáról érkezett személyt találtak, egy, a nagyvezírhez címzett levéllel, amely úgy szólt, hogy a budai pasa a maga részéről úgy tekinti, hogy vitéz ellenállásával teljesítette a kötelességét, sok dicsőséget hozott a nagyúrra,[317] s illő viszonzást érdemel; hogy protestál, mert a vezír nem tud majd számot adni arról, hogy miért nem mentette fel, és oly közeli seregével miért hagyja végveszélyben a várost, amely kimerültsége okán már nem tud sokáig ellen állni; hogy az átjuttatott segítség csak keveset használhat, mert nem több, mint 100, sebesülése miatt felerészt amúgy is harcképtelen ember jutott be a városba, ezzel szemben a kastély ellen intézett ostromban 100 embert, köztük két török előkelőséget és néhány tisztet vesztettek; hogy fél, ha a németek újabb rohamra indulnak, már nem tudja visszaverni őket; hogy emiatt sietnie kellene a segítséggel; hogy megítélése szerint a nagyvezír a kastély oldalán könnyen kivitelezhetné, amit kér, mert azt a harcvonalat ő maga a leggyengébben felszereltnek látja. Időközben a lotharingiaiak hadállásán a nagy rés széleinek tüzelésével foglalatoskodtak, ahogy a brandenburgiak is, hogy az ostromlottak védműveit lerombolják.

29-én, Keresztelő Szent János mártíromságának napján, melyet a törökök gonosz tévhitükben mindig is olyan napnak tartottak, amely szerencsét hoz birodalmukra,[318] hajnalban 1000 szpáhi és 2000 janicsár, kiknek a szultán fejenként 20 dukátot ígért, valamint zsoldjuk megemelését, 2 pasa parancsnoksága alatt, és 1500 tatár, akiket a szpáhikat és a janicsárokat az erősségbe segítendő vezényeltek oda, kelt át a hegyen a Víziváros felé, áttörés reményében; s kezdetben, az állandósult sortűz ellenére, át is törtek a lovasságon; a gyalogsághoz közeledvén azonban végleg szétzilálódtak soraik, mert a falnak azt az oldalát oly erősen megszállva találták, s olyan méltó fogadtatásban részesültek egy muskétasortűztől, hogy harci kedvük gyorsan elillant, s jobbnak ítélték, ha annak a völgynek veszik az irányt, amelynek mentén az említett csapat korábban a városba jutott; a lotharingiai herceg azonban az előző éjszakán azon az oldalon egy szekérvárat emeltetett, muskétásokat helyezve el benne, akik a törököket olyan fogadtatásban részesítették, hogy csupán tizenöten törtek át, kik közül útközben tizenegyet lekaszaboltak, s csak négyőjük jutott be a városba. 100 másikat lekaszaboltak, 96-ot a brandenburgiak csapatai, négyet pedig a központi körletben öltek meg. Ebben az akcióban 2 embert vesztettünk, egyikük Mercy hadsegéde volt; Mercy báró pedig a fején és két vállán kapott vágott sebet, másokkal egyetemben, akikben szintén kárt tettek a török fegyverek. Egy foglyul ejtett szpáhi megerősítette, hogy 3000-en vették fel a harcot a mieinkkel, azok, akik esküvel megfogadták a vezírnek, nem menekülnek el, s közülük kevesebb mint 5 ember tért vissza a török táborba; ennek azonban nem adhattak nagyobb hitelt, mint egy fogoly beszámolójának a sok közül. A mieink ez alkalommal ismét 30 zászlót, többségükben vöröset zsákmányoltak; ezt a színt azért választották, hogy kifejezzék: vagy bejutnak a várba, vagy meghalnak. Eközben az ostromlottak kicsaptak; mivel azonban a hajdúk hátba támadták őket, alig tudtak visszatérni, s 17 halottjuk maradt a csatatéren. A törökök a bajor oldalon egészen estig csatarendben álltak; midőn azonban közeledni látták Picolomini generálist,[319] aki a Scherffenberg-alakulat 3 regiment lovasával és 2 regiment dragonyosával ezen az estén érkezett, visszavonultak táborhelyükre.

30-án megérkezett a Scherffenberg-alakulat hiányzó része, amely a Veterani,[320] a Getz,[321] a Sereni[322] és a Scherffenberg gyalogos ezredekből állt, kivétel nélkül vitéz katonákból. Az árulók megerősítették, hogy a nagyvezír táborában nagy az ínség, és a kiéhezett katonák kifosztottak néhány magukkal hozott, ellátmánnyal teli bárkát, anélkül, hogy tisztjeik ezt megakadályozhatták volna.

31-én a lotharingiaik harcvonalán a mieink új állást foglaltak el a belső fal rése előtti árokban, amely csupán tíz ölnyire feküdt az ostromlottak paliszádjaitól; s lévén e hely igen mély, a törökök nem tudtak kárt tenni bennünk, s csak két katonánk sebesült meg. Ezen a reggelen a lotharingiai herceg a tábornoki kar társaságában a bajor választófejedelem körletébe vitette magát, ahol haditanácsot tartottak; s miután közösen elköltötték az ebédet, a herceg ismét visszatért a saját körletébe, majd megparancsolta, hogy a védműveket szélesítsék és mélyítsék ki, hogy az általános roham, amelyről eldöntötték, hogy egy-két napon belül megindításra kerül, kevesebb kockázattal járjon. A tüzérség fedezete mellett tovább folytatták a hídon végzett munkálatokat, hogy [a hidat] teljesen biztonságossá tegyék, s elvégezzék rajta az utolsó simításokat. Ma feltűnt az ellenséges sereg néhány csapata, de semmit sem kezdeményeztek. A szökevények állítása szerint a nagyvezír, látván az övéi szerencsétlenségét az utolsó akció során, a szakállát tépte, s nagyon leteremtette a csapatokat vezénylő 2 pasát.

Szeptember 1-én a törökök, napkelte előtt, a hold világánál 3000 fő lovassággal és gyalogsággal tűntek fel a bajorok arcvonalán; mivel azonban a mieinket rendezett sorokban találták, elvonultak anélkül, hogy bármit is kezdeményeztek volna. Straatman gróf,[323] aki a tegnapi napon a császár titkos megbízatásával érkezett a táborba, mára haditanácsot hívatott össze, amelyen a lotharingiai herceg, a bajor választófejedelem és az összes császári és királyi generális részt vett. Ezen a kancellár megmutatta titkos megbízatását, s közölte, mivel Őcsászári Fensége hőn óhajtja ezen véres ostrom mielőbbi befejezését, ki kell eszelni annak legcélravezetőbb és legalkalmasabb módját. Ezért két dolgot vettek megfontolás alá, mégpedig, hogy a nagyvezírt a sereg nagyobb részével támadják-e meg, annyi csapat hátrahagyásával, amennyi még elég a vonalak megtartására; avagy indítsanak általános rohamot a város ellen, nagyobb erőkkel, mint eleddig tették. A tábornokok többsége ez utóbbit hagyta jóvá, s a holnapi roham mellett döntött; minden ehhez szükséges dolgot előkészítettek; s nehogy neszét vegye az ellenség, azt az álhírt röppentették fel, hogy másnap csatát kezdeményeznek a nagyvezír ellen, ami nagy örömet okozott a tisztek és a katonák körében, akik másra sem vágytak, mint hogy tanújelét adhassák bátorságuknak. Eközben minden hadállásból folyamatosan ágyúztunk, hogy a rést kitágítsuk és az ellenség védműveit romboljuk.

2-án valamennyi generális lóra szállt, a csapatok rendezték soraikat, elhagyták a vonalakat, hogy a gyülekezőtereken egyesüljenek és a nagyvezír ellen vonuljanak, elhitetve vele, hogy a táborában akarjuk megtámadni. A lotharingiai herceg és a bajor választófejedelem megtekintették harcvonalaikat, s bátorították a tiszteket és a katonákat Isten ügyének és a császár dicsőségének oltalmazására. A gyalogság zászlóaljakba rendeződött, miközben mindhárom harcvonalon megkettőzték az ágyúzást, s félelmetes mennyiségű bombát és láncos golyót zúdítottak az ellenség védműveire, amelyek többségükben romba dőltek. Ezalatt, mikor a csapatok alkalmassá váltak volna arra, hogy a nagyvezír ellen vonuljanak, egyszerre megváltoztatták az előőrs menetirányát; s délután 3 órakor rohamra vezényelték a gyalogságot, amely az utóvédet alkotta, mert minden úgy volt rendezve, hogy a csapatok rendjének felforgatása nélkül rohamra indíthatták őket, amely három különböző oldalról történt, mégpedig a lotharingiaiak, a bajorok és a brandenburgiak harcvonalánál, leszámítva két különálló, az ellenség figyelmét elterelő támadást. A lotharingiai herceg ehhez a nagy fontosságú támadáshoz a maga oldaláról 3000 embert vezényelt ki, és a tartalékhoz is ugyanannyit, a bajor választófejedelem pedig 1500 embert a maga részéről, és a tartalékhoz is ugyanennyit: a bajoroknak azonban a kastélyban kellett maradniuk, s csupán egy diverziót tudtak végrehajtani. Délután 3 órakor az ellenséges tábor szeme láttára kezdetét vette a roham, amelyet a jobb szárnyon Croy herceg főparancsnoki minőségben és Souches tábornok, a bal szárnyon pedig Scharffenberg tábornok vezényelt: azonban, bár minden előkészületet megtettek annak megkönnyítésére, az ostromlottak olyan eltökélt ellenállásába ütköztek, hogy bizony nem kis erőfeszítésbe került fölülkerekedniük. [A törökök] több mint háromnegyed óra hosszat védték magukat bárddal, félhosszú pikákkal, oly félelmetes mennyiségű követ, nyilat és gránátot repítve ránk, hogy két alkalommal is meghátrálásra késztettek bennünket, amihez egy ellenséges akna felrobbanása nem kis mértékben hozzájárult: a mieink azonban tábornokaink közelségétől bátorítva mindhárom harcvonalon újrakezdték a rohamot, még jobban feltüzelve, mint annak előtte. A törökök sáncról sáncra visszavonulva védték magukat; végül a a császáriak, ahogy a maguk oldalán a brandenburgiak is, alig egyórányi csatározás után bejutottak a városba, s felkoncolták azt a 800 janicsárt, aki a résen állt, ahol a paliszádok voltak, kegyelem reményében eldobva fegyverét; mire a maradék, még jó 1000 fő, a kastélynak abba a részébe vonult vissza, amely még a fennhatósága alatt volt; ahol a lehető legkonokabbul védték magukat, ameddig, reményüket vesztve, ki nem tűzték a fehér zászlót, s kegyelemért nem folyamodtak; de minthogy ők is sokat megöltek a mieink közül, s magukat kilátástalan helyzetükben is több mint két óra hosszat védték, nem adván meg magukat, a lotharingiai herceg és a bajor választófejedelem úgy érezte volna méltányosnak, ha nem kegyelmez meg nekik: mérlegelvén azonban, milyen sokan vannak, mennyi kárt okozhatnának még nekünk, hogy közel az este, hogy katonáink fáradtak és pihenésre lenne szükségük, hogy a nagyvezír hatalmas sereggel nem messze a közelben táboroz, s hogy a város különböző pontokon lángban áll, végül mégis amellett döntöttek, hogy meghagyják az életüket, amiről a nyomorultak biztosítva lévén, elhajították fegyvereiket, és megadták magukat. Még mintegy 1000, a pincékben és mélyedésekben rejtőzködő török részesült kegyelemben. Katonáink, akik bőszült tombolásukban, aki csak az útjukba került, mind kardélre hányták, több mint 3000-et pusztítottak el a pogányok közül, a sebesülteket nem is számolva. A budai pasa bátor férfiként ott esett el a résen, szablyával a kézben, eltökélten védelmezve magát, anélkül, hogy meghátrált vagy kegyelmet kért volna. A helyettes pasa, aki a kastélyt védte, szintén híresen jó katona, látván, hogy minden elveszett, a végsőkig küzdve a kastély lábánál fekvő redoute-ba vonult vissza, az egyetlen helyre, amit még tarthatónak vélt; ott azonban belátta, hogy nem számíthat segítségre a nagyvezír részéről, inkább a győzők irgalmasságához fordult,[324] mintsem hogy társaival egyetemben lemészároltassa magát; így az összes többivel együtt a bajorok fogságába esett, akik Őfenségének, a választófejedelemnek ajánlották fel őket. A janicsáragát, akit a császáriak fogtak el, néhány más előkelő török tiszttel együtt a lotharingiai herceg kezére adták. Ami a zsidókat illeti, Schoning generális védelme alá kerültek, aki azon az oldalon a támadást vezette, s akinek sok pénzt fizettek, s még többet ígértek. Veszteségeink egészen elenyészőek voltak a törökökéhez képest; hiszen a lotharingiai oldalon Spinola ezredesen[325] és az Aspremont-ezred alezredesén[326] kívül nem vesztettünk többet 200 embernél, a bajor oldalon azonban, minthogy ott a törökök aknát robbantottak, több mint háromszázan haltak meg; a sebesültek száma összességében 500 főt tett ki. A katonák zsákmánya kivételelesen nagy volt, tekintettel a mérhetetlen kincsre a városban, amelyet a más magyar városokban élő törökök itt halmoztak fel, mint biztos és bevehetetlennek ítélt erősségben. Croy herceg katonái közül sokan 4-500 dukátnyi zsákmányhoz is jutottak. Olyan hadi- és élelmiszerkészleteket találtak, amely még több mint két hónap hosszat állta volna az ostromot; egy mindenféle támadó és védekező fegyverrel teli fegyverraktárat, több mint 30000 embernek elegendő fegyverrel, lószerszámokat, nyergeket, csizmákat, s más lovassági felszereléseket; s ezenfelül 400 löveget,[327] közötte 180 egészen nagyot, teljesen sértetlen állapotban, valamint 60 mozsárágyút. Lehetetlen még felsorolni is mindent; annyit azonban bizton állíthatunk, várost jobban nem lehetett volna ellátni egy hosszú ostrom átvészelésére.

Azon felül, amiről az imént beszámoltam, lassacskán egyre több drágaságot találtak a romok alatt, így a város fegyverraktárában néhány újonnan öntött s egyszer sem használt ágyút, melyeket valószínűleg abban az évben, még az ostrom kezdete előtt készíthettek, valamint egy hatalmas kincset elásva: 120000 aranydukátot, 200000 tallérnyit más pénznemben, s emellett sok ékszert, gyöngyöt, arany- és ezüsttárgyakat, amely a vezérlő pasa tulajdonát képezte. Sok könyvre is rábukkantak, minden kétséget kizárólag Corvin Mátyás király jeles könyvtárának maradványaira.[328] És minden nap újabb és újabb dolgok kerülnek elő.

Miután a meghódított várban minden elcsitult, a mai napon a lotharingiai herceg parancsot adott a tüzek eloltására, amit végül élete kockáztatásával fejenként 3 dukátért 200 katona végzett el. Ennek köszönhetően nem omlott össze számos ház, raktár és templom. A helytartóság Bek báró ezredének tábornokára szállt, 5000 gyalogost és 1000 lovast számláló helyőrséggel.[329]

Így tért vissza eme nagy és erős város, minden magyarok fővárosa és a hajdani királyok székhelye a győzhetetlen Lipót engedelmességére, azután, hogy 145 évig nyögte az ottománok uralmának igáját. Adná a Mindenható Isten, hogy a keresztény fegyverek útját továbbra is győzelem kísérje, hogy az Ő nevét a még mohamedán kézen lévő városokban is áldják.

VÉGE

 

AZ EREDETI KIADÁS TÉRKÉPMETSZETÉNEK MAGYARÁZATAI

Az eredeti kiadás térképmetszetei a kiadáshoz nem állnak rendelkezésünkre, de a metszet jelmagyarázatát érdekessége miatt az alábbiakban mégis közöljük.

A képen látható betűk és számok magyarázata

A. Császári harcvonal

B. Brandenburgi harcvonal

C. Ágyúüteg 22 löveggel, ahonnan a brandenburgiak tüzes golyókat lőnek ki

D. 12 félkartaunos ágyúüteg

F. 5 félkartaunos ágyúüteg

E. 4 félkartaunos ágyúüteg

G. 6 félkartaunos ágyúüteg

H. Ágyútelep 9 löveggel a résre

I. A nagy rondellára irányuló ágyúüteg 5 löveggel

K. Ágyútelep 8 löveggel, ahonnan a svábok lőnek

L. A spanyol tűzszerész/tüzér 8 mozsaras mozsártelepe

M. A brandenburgiak 4 mozsaras mozsártelepe

N. 8 mozsaras mozsártelep

O. 6 mozsaras mozsártelep

P. 4 mozsaras mozsártelep

Q. Két 2 mozsaras mozsártelep a rés alatt

R. 2 könnyű üteges ágyúüteg a kicsapások ellen

S. 2 könnyű üteges ágyúüteg a kicsapások ellen

T. A három rondella a falakkal, amelyet a mieink július 27-én rohammal elfoglaltak

V. Rés a belső falon

W. Egy 30 lépés széles, 3 pika mély árok, amelyet a mieink majdnem teljesen megtöltöttek

X. Az ostromlottak aknái

Y. A mi aknáink

Z. Tartalék, ahol a horvátok és a magyarok egy része is várakozott

1. A bajor választói harcvonal

2. A nagy Dwinger tele házakkal és egy mecsettel

3. A kis Dwinger

4. A nagy kapuk

5. A nagy rondella, amelyet július 27-én a bajorok elfoglaltak

6. Ellenséges átvágás, amely mellvédül szolgált ellenünk

7. A rondellán levő réshez vezető futóárok

8. Kis lépcső

9. A mieink nagy sánckosarakból készült átjáróvonala a rondellára

10. A paliszádok vonala

11. Földzsákokból készült mellvéd

12. Földzsákokból készült átjáró

13. A mieink 3 elfoglalt mozsara

14. Hordókból és paliszádokból készült átjáró

15. Kő- és földzsákokból készült átjáró

16. Nagy sánckosarakból készült átjáró, hogy jobban tartható legyen a 17. sz. híd

17. A mieink által megjavított ellenséges híd

18. Kis kapu

19. A mieink által július 29-én készített új futóárok

20. Rés a kastélynál levő nagy falon

21. A 3 mozsár, amelyet a mieink a nagy Dwingerben elfoglaltak és beszögeztek

22. A mieink által elfoglalt és beszögezett 3 ágyú

23. A Dwingernél levő kapu, amelyet a mieink bepaliszádoztak

24. A mieink által készített új híd a rés fölött, hogy ágyúkat és mozsarakat lehessen a

rondellára szállítani

25. 2 ágyúüteg, hogy a rondellába lehessen lőni

26. 3 félkartaunos üteg

27. Ágyútelep 3 ágyúval

28. Ágyútelep, amelyen először 5 ágyú volt, később 5 mozsár

29. 5 ágyús ágyúüteg

30. 6 könnyű löveges ágyúüteg a völgybe való kicsapások ellen

31. 12 félkartaunos üteg

32. Ágyútelep 3 csatakígyóval

33. Ágyútelep 2 könnyű löveggel a kicsapások ellen

34. 3 mozsaras mozsártelep

35. 7 mozsaras mozsártelep

36. 2 mozsaras mozsártelep

37. A július 22-én felrobbant raktár

38. Mecsetek

39. Új fal, hogy biztonságban lehessen vizet hozni

40. Ellenséges palánk

41. Szent Gellért-hegy

42. A bajorok hajóhídja



[43] Nieuwhuisel, Érsekújvár, Neuhausel, ma Nové Zámky (Szlovákia). Ostroma 1685. június 7-től augusztus 19-ig tartott.

[44] Coron kikötőjét Francesco Morosini, a velencei hadak főparancsnoka 1685. augusztus 7-én foglalta el. Koron, ma Koróni városka a Peloponnészosz- (Morea-) félszigeten, a Meszíni-öbölben (Görögország). Francesco Morosini tábornok (1618–1694) 1656–1667 között Kandia (Kréta) parancsnoka, 1685-től a velencei hadak főparancsnoka, 1688-ban dózsévá választják.

[45] Pietro Valerio velencei tábornok 1685-ben Dalmáciában és Albániában vezette a Szent Liga hadműveleteit. A szóban forgó csata Dalmácia déli részén, Budua (ma Budva, Jugoszlávia) mellett zajlott le.

[46] Erlau, Eger.

[47] Stoelweissenburg, Székesfehérvár, Stuhlweissenburg.

[48] Opper-Stad; a Felsőváros és a kastély, vagyis a várpalota, a budai várhegy platóján helyezkedett el.

[49] Voor-Stad, Előváros. Itt az előváros megnevezésen a Víziváros Duna felé eső része értendő.

[50] Water- of Jooden-Stad, Vízi- vagy Zsidóváros. A Víziváros Buda legnagyobb területű része volt.

[51] Ez a második előváros a későbbi Tabán.

[52] Hunyadi (Corvin) Mátyás (1443–1490). I. Mátyás néven magyar király (1458–1490).

[53] moske = mecset, moszlim imaház.

[54] Egy vízemelő szerkezetről van szó, melyet állítólag II. (Jagelló) Ulászló király (1490–1516) készíttetett. Egy parton álló toronyból lapátkerekekkel hajtották fel a vizet ólomcsöveken keresztül a pasa palotájának az udvarába.

[55] Beglerbej vagy beglerbég = török tartományi helytartó.

[56] Szandzsák = kerület. A budai pasa alá tartozó kerületek számát Károlyi Árpád 18-ra teszi a legnagyobb kiterjedés idején.

[57] Ptolemaiosz, Klaudiosz, alexandriai matematikus, csillagász és földrajzi író. Műveit Marcus Aurelius császár uralkodása (161–180) idején írta.

[58] Az eredeti szövegben innentől kezdve a város nevének kizárólag a német változata, az Offen szerepel.

[59] Poort van Erla, Pest úgynevezett Egri kapujáról van szó.

[60] II. Szulejmán török szultán, aki 1520–1566 között uralkodott, 1526. szeptember 12-én vonult be Budára.

[61] II. (Jagelló) Lajos magyar és cseh király, uralkodott 1516–1526 között.

[62] Behrám csausz követségéről van szó, aki 1520. december 10-én érkezett Budára, hogy hírül adja Szulejmán szultán trónra kerülését és meghosszabbítsa az 1519-ben, még I. Szelim által kötött békeszerződést, amely török jog szerint csak a szerződő szultán életére szólt. Behrám csauszt 1520-ban a magyarok börtönbe vetették, és csak 1526-ban engedték szabadon.

[63] Ferdinand de I. Koning van Bohemen. Habsburg Ferdinánd (1503–1564). Cseh király és ausztriai főherceg, akit a pozsonyi országgyűlés I. Ferdinánd néven 1526. december 17-én megválasztott magyar királynak. Megkoronázására 1527. november 3-án, a magyarországi hadjárat lezárásával, Székesfehérvárott került sor. 1526 és 1564 között magyar király, 1556-tól német-római császár volt.

[64] V. (Habsburg) Károly, 1516-tól spanyol király, 1519–1556 között német-római császár.

[65] Palatijn des Koningrijks, a magyar királyság nádora. Ecsedi Báthory István 1519. május–1523. május, 1524. augusztus–1525. július és 1526. április–1530. május között volt Magyarország nádora.

[66] A holland szövegben het gezondste gedeelte des Adels áll, ami szó szerint azt jelenti, hogy ’a nemesség legegészségesebb része’. Ez a szóhasználat elég szokatlan a XVII. századi hollandban, és az adott esetben csak úgy lehet értelmezni, mint gezond van verstana, azaz ’legegészségesebb értelmű’, ’legértelmesebb’, ’legmegfontoltabb ’, ’legjózanabb ’.

[67] I. Ferdinánd 1527. július 31-én lépte át a magyar határt Dévénynél, Budára augusztus 20-án vonult be.

[68] Johannes Zapoliha. Szapolyai János erdélyi vajdát (1510–1526) a székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én választotta I. János néven magyar királlyá (1526–1540).

[69] Vorst van Zevenbergen. A naplóíró a későbbi állapotot visszavetítve nevezi az erdélyi vajdát fejedelemnek.

[70] II. Szulejmán és I. János szövetsége, 1528. január 27.

[71] II. Szulejmán 1529. szeptember 3-án kezdte meg Buda ostromát, a német zsoldosok szeptember 7-én adták át a várost.

[72] Wenen, Bécs, Wien (Ausztria).

[73] Waivode van Zevenbergen. Szapolyai Jánosról mint erdélyi vajdáról van szó.

[74] Ludovicus (Alvise) Gritti, Andrea Gritti velencei dózse törvénytelen fia, török üzletember, akit I. János 1529-ben kincstartónak, majd 1530-ban kormányzónak nevezett ki. 1529-ben nem maradt Budán, mert a törökökhöz küldték követségbe, de 1530-ban ő irányította a védelmet a Wilhelm Rogendorf vezette támadás ellen. Később saját uralmát készítette elő, ezért az erdélyi nemesek 1534-ben megölték.

[75] Az 1530-as poznańi béketárgyalások kudarca után Ferdinánd seregei, Wilhelm Rogendorf generális vezetésével, október 31-től december 20-ig ostromolták Budát. Wilhelm Roggendorff (1481–1541) zsoldosvezér. Résztvett V Károly hadjárataiban, I. Ferdinánd hadvezéreként több hadjáratot vezetett Magyarországon.

[76] I. János valójában 1540. július 17-én vagy 21-én halt meg az erdélyi Szászsebesen.

[77] Vorstin Isabelle. Izabella (1519–1559) főhercegnő 1539-től magyar királyné, I. (Jagelló) Zsigmond lengyel király lánya.

[78] Monnik Georgius. Fráter György (Utjesenics Martinuzzi) (1482–1551) kincstartó, váradi püspök.

[79] Niklas Salm gróf (1522–1550) titkos tanácsos, az aranygyapjas rend lovagja. 1546–1550 között királyi főhadparancsnok volt Magyarországon.

[80] Az 1538-as váradi béke pontjaira hivatkozik.

[81] A váradi béke értelmében Szapolyai (I.) János esetleges utódait a Szapolyai-birtokokból kialakítandó szepesi hercegséggel kellett kárpótolni.

[82] Leonhard (Vels) Fels (1494–1545) I. Ferdinánd hadvezére. 1529-ben ezredesként részt vett Bécs védelmében, 1538-ban I. Ferdinánd megbízottja volt a váradi béketárgyalásokon.

[83] Buda ostroma, 1540. október 20. és november 21. között.

[84] Gouverneur Barcajo. Valószínűleg Bebek Ferencről van szó, akinek 300 lovasa állomásozott Pesten. Bebek Ferenc (?–1558) 1528-ban felső-magyarországi főkapitány, többször váltott tábort I. János és I. Ferdinánd között. Politikai intrikái miatt 1558-ban az erdélyi nemesek megölették.

[85] Wilhelm Roggendorff 1541. május 4-én kezdte meg az ostromot.

[86] Mahomet Bassa. Mehmed pasa, szendrői bég.

[87] Roggendorff a Gellérthegy déli oldalán sáncolta el magát.

[88] Perényi Péter (1502?–1548) Abaúj örökös főispánja, koronaőr. 1537–1538 között I. János király főkapitánya Felső-Magyarországon, 1540–1542 között országos főkapitány.

[89] A janicsárok a pesti oldalra való átkelés közben zúdultak Roggendorff seregére. Az összecsapásban több ezer német zsoldost hánynak kardélre. A küzdelemben szerzett súlyos sebébe Roggendorff néhány nap múlva belehalt.

[90] Mértékadó források szerint mintegy 7000 német katona vesztette életét.

[91] Budát 1541. augusztus 29-én foglalták el.

[92] 1541. augusztus 31-én a szultán közölte Izabella királynéval, hogy rábízza az ország keleti felének kormányzását, évi 10000 forint adó fejében, mire a királyné kíséretével Lippára vonult.

[93] Pest ostromát 1542. szeptember 28. és október 8. között Joachim II. brandenburgi őrgróf (1505–1571) a német-római birodalmi sereg főparancsnokaként vezette.

[94] Swartsenburg. Adolf Schwarzenberg (Swarzenberg) gróf főhadparancsnok (1547–1600). Egyik legsikeresebb hadműveletét, Győr rajtaütéssel történő elfoglalását, 1598-ban Pálffy Miklóssal hajtotta végre.

[95] Javarin, Győr latin nevének, a Jauriumnak eltorzított alakja. Jaurium, Raab, Győr.

[96] Budát 1598. október 5-től november 2-ig ostromolták.

[97] Habsburg Mátyás főherceg (1557–1619) I. Mátyás néven német-római császár (1612–1619), II. Mátyás néven pedig magyar király (1608–1619) volt. Az általa vezetett ostrom 1598. október 5. és november 3. között folyt.

[98] Szaturdzsi Mehmed pasa, török szerdár (katonai parancsnok, vezér) 1598. október 3-án kezdte meg a vár ostromát. Egy hónap után, november 3-án, a törökök eredmény nélkül vonultak el Várad alól, amiben a rossz, esős időjárás is közrejátszott.

[99] Generaal Roswurm. Hermann Christoph Russworm gróf (Russwurm, Ruesworm, Rossworm) (1565?–1605) 1597-ben Obristwachtmeister, 1601-től Feldmarsall. Ekkor a Feldmarsall nem jelentett tábornagyi rangot.

[100] Buda ostromát 1602-ben Mátyás főherceg és Russworm főhadparancsnok együtt vezette. Pestet október 6-án sikerült elfoglalni, de november 9-én Mátyás főherceg kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Pest 1604. szeptember 5-ig maradt a keresztény csapatok kezén, amikor is a német zsoldosok ellenállás nélkül feladták. Russworm tábornok a következő évben, 1603. szeptember 17-től november 10-ig szintén eredménytelenül ostromolta a várat.

[101] Lotharingiai Károly herceg (1643–1690) I. Lipót sógora volt. A szentgotthárdi csatában (1664. augusztus 1.) egy lovasezred parancsnoka, 1672-től Raimondo Montecuccoli mellett harcolt a franciák ellen, 1675-től a rajnai hadsereg parancsnoka. 1683–1687 között a török ellen küzdő császári (szövetséges) csapatok főparancsnoka, 1688 őszétől a rajnai hadsereg parancsnoka volt.

[102] Lotharingiai Károly herceg, a szövetséges csapatok parancsnoka, 1684-ben összesen négyszer: Esztergomnál június 17-én, Vácnál június 27-én, Szentendrénél július 10-én és Érdnél július 19-én verte meg Kara Mohamed budai pasa és az aleppói Musztafa pasa szerdár csapatait. Visegrádot négynapos ostrom után június 18-án, Vácot június 27-én, Pestet június 30-án foglalták el. Buda ostroma valójában július 19-től november elejéig tartott.

[103] A naplóíró itt megszépíti a valóságot. A Haditanács messze nem volt „egységes” Buda megostromlásának kérdésében. A döntést heves vita előzte meg, amely úgy elhúzódott, hogy a hadsereg már javában gyülekezett Párkánynál, de még mindig nem volt végleges haditerv. Lásd bővebben a tanulmányban.

[104] Barkan, Párkány (ma Štúrovo, Szlovákia).

[105] Gran, Esztergom. Párkány és Esztergom között már a törökök kiépítették a hajóhidat, melynek védelmére Párkánynál palánkot is építettek.

[106] Ernst Rüdiger Starhemberg gróf, tábornagy (1638–1701). Részt vett az 1663/64-es török elleni háborúban. Tokaj, majd Szatmár parancsnoka volt, majd 1672-től a rajnai fronton harcolt. 1683-ban Bécs védelmének az irányítója, 1692–1701 között a Haditanács elnöke. Buda 1684-es ostromának közvetlen irányítója, de működése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

[107] Weytzen, Vác. Az előzőekben a naplóíró a csapatok mozgását kissé kuszán írja le. Valójában a bajor csapatok nem keltek át az esztergomi oldalra, hanem Komárom környékéről, június 12-én indultak, és Párkányt érintve, Szobon és Nagymaroson keresztül július 16-án érkeztek Vácra.

[108] kartowv, kartaun, carthaun vagy kartány = faltörő nehézágyú, melyet főleg ostromoknál használtak. Három fajtája volt, egész, fél és negyed kartaun, melyekhez 24, 12, illetve 6 kg-os golyók tartoztak. Ezek átmérője 20, 16, illetve 13 cm, a hozzájuk tartozó cső súlya 30, 15, illetve 7 mázsa, hossza pedig 3,8, 3,2, illetve 2,4 m volt.

[109] A brandenburgi választófejedelem, Frigyes Vilmos 8269 katonáját április utolsó napjaiban indította el a magyarországi hadszíntérre. Egy, valószínűleg a brandenburgiak parancsnokának az adjutánsa által írott napló szerint a csapatok május 27-én keltek át a Jablonkai-hágón, 29-én érkeztek Zsolnára, ahonnan június 4-én indultak tovább. 6-án érték el Trencsént, ezért feltehetőleg június 17-e körül valóban Nyitra (Neutra) tájára érkeztek. Pestre július 3-án vonultak be.

[110] II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1662–1726), akit kék hercegnek is neveztek. 1684-ben, majd 1686–1687 között a bajor és a parancsnoksága alatt lévő császári csapatok élén Magyarországon harcolt a törökök ellen. 1688-ban a szövetséges főparancsnoka, huszonhat napos ostrom után szeptember 6-án bevette Belgrádot. A spanyol örökösödési háborúban a franciák oldalán harcolt.

[111] Lotharingiai Károly herceg gyalogsága június 17-én érkezett a szentendrei táborba.

[112] Budát először a lovasok zárták körül, a Szent Pál-völgyet a mai Pasarétnél három lovasezred és 2000 gyalogos, a többi lovas a Németvölgyet a Kis-Svábhegytől a Sashegyig, valamint a Gellérthegy déli lejtőjét. A délutáni órákban Starhemberg tábornagy is megérkezett Szentendre felől a csapataival.

[113] Ekkoriban öt főút vezetett Budára: az első Budafok felől a Gellérthegy alatt, a második és harmadik Székesfehérvár felől a Tabánon és a Németvölgyön át, a negyedik Esztergomból a mai Hűvösvölgyön keresztül, az ötödik Szentendre felől Óbudára.

[114] Weener-Port, a Víziváros Bécsi kapuja. A törökök az 1684-ben végrehajtott akciótól eltérően most nem törtek ki nagyobb erőkkel a körülzárást végrehajtó csapatokra. Az est leszálltával egyedül a gellérthegyi erőd, az ún. blokkház őrségének a várba való visszavonulását fedezték. A Víziváros Bécsi kapujánál végrehajtott demonstráció valószínűleg a figyelemelterelést szolgálta.

[115] Mortier, mozsár = 0,6–2,5 mázsás kőgolyók és gyújtóbombák meredek röppályával történő kilövésére alkalmas löveg.

[116] A Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel vezette két seregtesttel együtt jelentős tüzérségi készlet is érkezett. Többek között 51 háromfontos ezredlöveg, négy haubic, 2 falkony (könnyű tábori ágyú), 6 nehéz ágyú, 2 hatvanfontos tarack, 3000 feltöltött kézigránát, 400 mázsa lőpor, 300 mázsa (mázsa, Zentner, korabeli súlymérték: kb. 0,5 q) kanóc, 200 mázsa puskagolyóhoz való ólom. A szövegben említett nagy ágyú egy százfontos tarack volt. Buda ostromához összesen 223 ágyút vontak össze. Emellett hatalmas mennyiségű lőszer és tüzérségi anyag szállításáról kellett gondoskodni; a listán például 10000 mázsa lőpor, 3000 mázsa kanóc, 2500 mázsa ólom, 20000 mozsárbomba, 12000 gyújtóbomba, 12000 haubic gránát, 90000 kartány, 36000 falkony, 80000 ezredlöveghez való háromfontos golyóbis szerepelt, hogy csak a legnagyobb mennyiségeket említsük.

[117] Arnót Abdurrahman pasa (1610 k.–1686) Kandia 1667–1669-es ostromában janicsáragaként vett részt. Ezt követően bagdadi, egyiptomi, boszniai és kamienieci beglerbég volt. 1680-ban Kara Musztafa pasa személyes megbízottjaként tárgyalt Thököly Imrével; 1683-ban ő volt a lengyelországi Kamieniec védője, és részt vett Bécs ostromában is. 1685 őszén lett Buda főparancsnoka.

[118] Más adatok szerint Székesfehérvárra csak 1000 szpáhit küldtek.

[119] Abdurrahman pasának valószínűleg pontos értesülései voltak a szövetséges hadak vezérkarában felmerült vitákról, vagyis elsődlegesen nem Buda, hanem Székesfehérvár és Eger ostromáról. Ha Egerbe több katonát küldtek, akkor azért döntöttek így, mert Miksa Emánuel még június közepén sem mondott le egy keleti irányban történő támadásról, konkrétan legalább Hatvan megvételéről.

[120] Miksa Emánuel valójában már 17-én megérkezett a mai Lipótváros területére. A kiürített Pestet elfoglalta, de az ott felhalmozott élelmiszer és muníció kimentésének és a hajóhíd lerombolásának megakadályozását nem tudta elérni, csupán a hidat biztosító katonák egy részét sikerült megsemmisíteni.

[121] Az első helyőrséget 300 dragonyos alkotta. Később a Koháry István bányavidéki alkapitány vezette csapatok egy része is itt állomásozott.

[122] S. Andries. A Margit-szigetet általában Szent Erzsébet- vagy Szent András-, Szent Endre-szigetnek nevezték a korabeli beszámolókban. Itt építették fel a bajor seregek számára a zavartalan átkelést biztosító hajóhidat, mivel ez a rész már kívül esett a vár ágyúinak lőtávolságán. Tábori kórházat, valamint az élelmiszer és a muníció számára raktárakat állítottak fel a szigeten.

[123] S. Margriet. A korabeli források a Csepel-szigetet Rác- vagy Szent Margit-szigetnek nevezték. A Csepel-sziget nedves rétjeit a lovasság és a trén lovainak takarmányozására használták.

[124] Elsősorban az ágyúk védelmére készített, rozsé- vagy fűzfavesszőből font, 1,5–1,8 m széles és 1,8–2,1 m magas, földdel töltött kosarak.

[125] Loopgraven, futóárok, más néven közelítőárok, az ún. közelítőművek: megközelítőaknák, a fedezékek, kiserődök része. Arra szolgáltak, hogy az ostromlók rejtve, fedve közelíthessék meg a várat. Az ellenséges tűz kivédésére a közelítőárkokat zegzugosán építették, hogy azok hossztengelye ne essék az ellenséges tüzelés vonalába.

[126] Oud Offen, a Margitszigetről kiépített hajóhíd budai hídfője, mely körülbelül a Ferenc-hegy magasságában, Óbuda északi végében állott.

[127] Trencheen, a futóárok francia megnevezése. Megnyitásuk azt jelentette, hogy a Víziváros védműveit ötven méterre megközelítették, és megkezdték a párhuzamos futóárkok, az ún. parallelek építését, egyúttal pedig a futóárkokat tovább szélesítették, hogy minél több rohamra induló katonát helyezhessenek el bennük. A paralleleknek, vagyis a párhuzamos árkoknak – Sebastien Vauban leírása szerint – 4,7–5,6 m szélesnek, 1,9–22 m mélynek kellett lenniük, a vár felé néző oldalon 1,9 m magas és 1,3–1,9 m széles mellvéddel. Ezekben a sáncokban nemcsak nagy tömegű katonaságot, hanem lövegeket és szekereket is lehetett mozgatni. A vár felé néző, különböző védművekkel ellátott sáncrendszert, mely az ostromlott erősséget körbefogta, szaknyelven contravallatiónak hívták. A Víziváros elleni közelítőárok rendszerének tervezését és irányítását, az 1684-es ostrom alkalmával tapasztaltakat hasznosítva, Luigi Ferdinando Marsigli ezredes végezte.

[128] Hans (Johann) Adam Schöning báró (1641–1696), altábornagy, a brandenburgi csapatok főparancsnoka.

[129] Pálffy János Károly gróf (1645–1694), császári vezérőrnagy, 1688-tól altábornagy, később tábornagy, a szövetséges lovasság egyik parancsnoka. Buda ostromakor a török felmentő sereg elleni hadműveletek egyik vezetője. 1692–1694-ben az Észak-Itáliában harcoló császári csapatok egyik parancsnoka.

[130] Itt kell megjegyeznünk, hogy lovasság mozgását az eddig feltárt forrásanyagban nehéz nyomon követni, mert a kutatás inkább az ostromra koncentrált. Több forrás egybevetéséből kiderült, hogy mivel a lovasságot csak nagy területről voltak képesek takarmányozni, a Budától délre lévő térségbe irányították őket. Ezeken a területeken a lovasok elsősorban Székesfehérvár török őrségét és a Szulejmán nagyvezír vezetésével Buda felmentésére igyekvő oszmán csapatokat tartották szemmel. Az események részletes leírását lásd a bevezető tanulmányban.

[131] Más források szerint a munkások fedezésére 4000 lovast hagytak a táborban.

[132] Hoofdman, valószínűleg egy Hambousch (Hombousch) nevű tisztről, a Neuburg-gyalogezred őrnagyáról lehet szó.

[133] Driupen őrnagy alakulatát nem sikerült azonosítani.

[134] Karl Ludwig Souches gróf (?–1691), császári altábornagy, később táborszernagy, a szalánkeméni ütközetben halálos sebet kapott.

[135] Johann Baptist Diepenthal (Dippenthal) báró, császári vezérőrnagy, később altábornagy.

[136] Károly Fülöp pfalz-neuburgi herceg (1661–1742), császári tábornok, később pfalzi választófejedelem.

[137] Más források szerint Truchsess bárót, a Thüngen-gyalogezred őrnagyát bízták meg. A naplóíró tévedése talán abból adódott, hogy a Truchsess alezredes parancsnoka Thüngen vezérőrnagy volt (lásd a 172. jegyzetet).

[138] Palisad, paliszád = szorosan egymás mellé vert karókból, cölöpökből álló karósánc, cölöpsor vagy cölöpfal. A paliszádcölöpök általában 2,5 m hosszú és 20–25 cm vastag karók voltak, amelyeket mintegy 90 cm mélyen vertek le a földbe. A cölöpöket gyakran az ellenség felé ferdén helyezték el, hogy a kötelek, amelyekkel ki akarták rántani őket, lecsússzanak róluk.

[139] A petárda általában csonka kúp alakú, vasból készült, lőporral töltött, deszkára erősített robbanóeszköz volt. Ostromoknál a kapuk és falak berobbantására, illetve a felvonók és hidak felrobbantására használták. Előszeretettel és eredményesen alkalmazták a tizenöt éves, azaz a „hosszú háború” (1593–1606) idején. Győrt és Tatát ezzel a módszerrel, azaz a kapu berobbantásával vette vissza a töröktől 1598-ban a gróf Pálffy Miklós és gróf Adolf Schwarzenberg vezette különítmény. Még abban az évben, Buda váránál is megpróbálkoztak egy hasonló petárdás rajtaütéssel, de azt a védők idejekorán észrevették. 1686. június 24-én nem sikerült az ún. Kakas kaput petárdával berobbantani. Ezért a rondellát a Duna felől megkerülték, és úgy nyomultak be a Vízivárosba.

[140] Comorra, Komárom. Itt volt a magyar sajkások (vízi hajdúk) parancsnoksága és legfontosabb támaszpontja.

[141] Az akció valószínűleg 19-én vagy 20-án lehetett. A védők családtagjait menekítő hajókat valójában nem a Margit-szigetnél, hanem a Csepel-szigetnél fogták el Bottyán János esztergomi főhadnagy lovasai és a rác sajkások.

[142] Ritmeester Budiani. Bottyán Jánosról, az esztergomi huszárok főhadnagyáról van szó. A későbbiekben a források Budianiként sokszor összetévesztették Batthyány Ádám grófot és Bottyán Jánost. Bottyán János (1640 k.–1709) esztergomi lovasfőhadnagy; Buda bevétele után Zsámbék alkapitányává nevezték ki. 1695-től császári ezredes, később II. Rákóczi Ferenc tábornoka. Egyik szemét a törökellenes felszabadító háború idején vesztette el, ezért nevezték a Rákóczi-szabadságharcban Vak Bottyánnak.

[143] van de zaaken niet tot het uiterst laten komen = ne kelljen a végsőkig kitartani, ha a vár megvédhetetlennek bizonyul, hanem adják fel a szabad elvonulás feltétele mellett.

[144] Carcassen = lőporral, olajos ronggyal vagy más gyúlékony anyaggal töltött bomba, amelyet mozsárból lőttek ki.

[145] Don Pedro Gonsales hadmérnök, spanyol tüzértiszt; lőszergyártó műhelye Győrben volt.

[146] Geetelyke. A napló szerzője feltehetően a más forrásokban is megemlített Gabriel páterre, a magyarok által Tüzes Gáborként emlegetett nizzai ferences szerzetesre utal, aki vízzel nem eloltható tüzet keltő robbanólövegeiről vált híressé. Bizonyos adatok szerint valódi neve Frater Angelus Gabriel Gautieri de Nizza.

[147] Comissaris Generaal. Rudolf Rabatta (Rabata) (1640–1689) császári altábornagy, főhadbiztos.

[148] Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) gróf, hadmérnök, császári ezredes, 1702-től vezérőrnagy. A karlócai békeküldöttség tagjaként a császári részről a határmegállapító bizottság vezetője volt, Magyarország feltérképezésének irányítója.

[149] Johann Arriezaga (Aryezaga) császári ezredes, 1693-tól altábornagy. A Nyitra vármegyei Lipótvár, Leopoldstadt (Leopoldov, ma Szlovákia) parancsnoka.

[150] spaansche ruiters = más néven fríz paripa vagy nyársbak. A két végén úgynevezett kecskebakon nyugvó vendégoldal, amelyből sűrűn, méternyi hosszú hegyes vasrudak álltak ki. Ezek a lovasság rohamának lendületét voltak hivatva megakadályozni.

[151] Itt a naplóíró a mai Széna tér helyén lévő mocsárra utal.

[152] veldstukken (veldgeschut) = könnyű löveg vagy mezei ágyú.

[153] Értsd: egy-egy zászlóalj a Starhemberg-, a Mansfeld-, a Neuburg-, a Souches-, a Diepenthal- és a Thüngen-gyalogezredekből.

[154] Aversberg. Auersperg nem őrnagy ekkor, hanem a Mansfeld-gyalogezred vezénylő alezredese. Franz Karl Auersperg (Ausperg, d’Aversberg) (1660–1713) gróf, 1697-ben károlyvárosi főkapitány, később császári altábornagy.

[155] Szó szerint: milyen pofát vágnak.

[156] Egy Burger nevű századosról van szó.

[157] rechte Vizier of Stadhouder van Offen. Az általunk ismert források nem támasztják alá a naplóíró értesülését.

[158] A török felmentő sereg gyülekezésére az ostromlók vezérkara kezdettől fogva nagy figyelmet fordított. Aenas Caprara tábornok vezetésével július elején 2000 sváb lovast küldtek a Sárvíz környékére, a Pálffy János Károly vezette lovasság megerősítésére. Donath Heissler tábornok, aki a Szolnok és Szeged körül gyülekező ellenséget tartotta figyelemmel, július elején jelentette, hogy azok hamarosan átkelnek a Tiszán, mivel az egri vagy a budai őrségnek akarnak segítséget nyújtani. Úgy tűnik, a naplóíró által hallott hírek mértékadóak lehettek, mivel Szulejmán nagyvezír seregét Lotharingiai Károly tábornokai augusztus elején 50000 főre becsülték.

[159] 117 Laurenz Georg Hoffkirchen (1649–1693) császári vezérőrnagy, 1688-ban altábornagy és General Feld und Landhauszeugmeister, vagyis táborszernagy. Ez a rang ekkor inkább hivatali beosztásnak számított.

[160] Ludwig Anton pfalz-neuburgi herceg (1660–1694), császári altábornagy, a német lovagrend nagymestere, I. Lipót sógora, 1694-től lüttichi püspök.

[161] Johann Heinrich Dünnewalt (1620–1691) gróf, császári altábornagy, 1684-ben a sváb segélycsapatokat vezette Buda alá.

[162] Slot Palota. Talán a gellérthegyi erődítményről, a blokkházról van szó, de ezt más források szerint már az ostrom első napjaiban kiürítették.

[163] Kommunikációs vonal vagy közlekedőárok.

[164] Vagyis egy négymozsaras mozsártelepet hoztak létre.

[165] Nem tudtuk azonosítani, hogy a család melyik tagjáról van szó. Emanuel Egon Fürstenberg gróf (?–1688), császári alezredes, később pedig ezredes, Belgrád alatt esett el. Karl Egon Fürstenberg (1655–1702) gróf, később császári altábornagy.

[166] Zwitterdal alezredes a Steinau-gyalogezredből, az Iszmail pasa által július 29-én végrehajtott kitörés visszaverésében esett el.

[167] Bilbis, az Arco bajor vértes lovasezred kapitánya.

[168] Essek, Eszék (ma Osijek, Horvátország) a törökök egyik stratégiai erőssége. Itt gyülekeztek a nélkülözhető szlavóniai, boszniai és dunántúli török erők.

[169] Szeraszkir, gyakorlatilag főszerdár, kinevezését egy hadjárat időtartamára kapta. Itt Szulejmán pasáról van szó.

[170] Schansen Eztzin en Adon. Ercsi és Adony török palánkjait a magyar sajkások Batthyány Ádám és Pálffy János Károly lovasainak támogatásával szállták meg, akik a Duna jobb partján Földvárig, a bal parton egész Kalocsáig portyáztak. Ez utóbbit állítólag elfoglalták, és két ágyút zsákmányoltak.

[171] Souches ekkor altábornagyi rangban szolgált. Egyébként a naplóíró sok esetben nem volt tisztában az érvényben lévő rendfokozatokkal.

[172] Hans Karl Thüngen (Thungen, Dingen) (1640–1709) báró, a frank csapatok vezérőrnagya, 1688-tól altábornagy. 1694-től császári szolgálatba állt, később tábornagy lett.

[173] Sortier-poort = egyszerűen kapunak is lehet fordítani. A holland szöveg írója a francia szóval tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy kijárati kapuról van szó, mert ezeket a kijáratokat a kitörésekben használták.

[174] A dragonyosok gyalogos harcra is kiképzett lovasok voltak.

[175] Schöning altábornagy már június 7-én előreküldte egyik adjutánsát, Friedeborn kapitányt a budai táborba, a brandenburgiak érkezésének előkészítésére, maga június 20-án indult el, és tíz nap múlva, június 30-án érkezett a budai táborba.

[176] affsneiding = átvágás, a védművek egyik fajtája, melyet franciául coupure-nek neveznek.

[177] A Kaiserstein-gyalogezred.

[178] graft, a mai holland nyelvben inkább csatornát jelent, de mindenképpen olyan árkot, amelyben víz van.

[179] Generaal Dorfling, báró Georg Derfflinger (1606–1694) tábornagy fia, Karl Derfflinger (von Dürffling) brandenburgi önkéntes volt Buda ostrománál. A brandenburgi Derfflinger-gyalogezred részt vett az ostromban.

[180] Cortynen, kurtina, kurtin. A kurtinát kötőgátnak vagy főfalnak is szokták fordítani. Két kiugró védművet, tehát rondellát vagy bástyát összekötő egyenes várfalat jelent, lényegében a vár kerületét jelentő fal. A főfal védelme szempontjából különös jelentősége volt a bástyáknak, melyekről oldalazó tüzet lehetett leadni a falak elé.

[181] Funck alezredes a Souches-gyalogezredből.

[182] Schöning altábornagy viszonylag lassan vezette a csapatait a magyar hadszíntérre, mivel a harci cselekmények megkezdése előtt nem akarta őket erőltetett meneteléssel kifárasztani.

[183] valkonetten (falkaun, falkony, falkonet) = könnyű tábori vagy más néven sólyomágyú: golyójának súlya 2,5 kg, kalibere 8 cm, csövének súlya 3,5 q, hossza 2,5–3 m.

[184] Július első napjaiban többször tűntek fel tatár portyázók a Duna–Tisza közén. Az egyik ilyen csapat átkelt a Csepel- (Rác-) szigetre, és megtámadta az ott legeltető császári katonákat.

[185] Lajos badeni herceg és őrgróf (1655–1707), bajor császári tábornagy, a bajor választófejedelem alá rendelt császári csapatok főparancsnoka. 1689–1692-ig a török ellen harcoló csapatok, 1693-tól a rajnai front főparancsnoka. 1687-ben a nagyharsányi, 1688-ban a Belgrád körüli harcokban tűnt ki hadvezéri képességeivel. 1689-ben elfoglalta Szerbiát. Legnagyobb győzelmét 1691. augusztus 19-én aratta a török sereg felett. Kortársai és az utókor az oszmánok elleni győzelmei miatt a „Tűrkenlouis”, vagyis a „Töröklajos” becenevet adta neki.

[186] Bedekte weg = fedett út (chemin couvert). Az újkori várak egyik fontos védelmi berendezése a várárok külső falánál, falába épített mellvéddel és földsánccal védett 6–8 m széles út, melyet a lövészek a várfalról fedezni tudnak. Célja – a támadóknak az árkon való átjutását megakadályozni – lehetőséget adott a kitörést végrehajtó csapatok gyülekeztetésére, a kívülről érkező erősítések befogadására, ugyanis a fedett utakat számos apró kijárat kötötte össze a várral. A fedett út elfoglalása a várostrom egyik legfontosabb, de legnehezebb, sok időt és véráldozatot követelő művelete volt.

[187] Jelenlegi ismereteink szerint a budai ostromban két Bisschofshausen (Bischofhausen) nevű tiszt vett részt, Johann Christoph Bischofshausen őrnagy a Diepenthal-gyalogezredből és Esaias Bischofhausen őrnagy a Thüngen-gyalogezredből. Nem tudni, itt melyikről lehet szó.

[188] circumvallatio = az ostromló sereg egészét körülvevő, kisebb-nagyobb erődítményekkel megerősített védősánc, amely a felmentők támadásai ellen nyújtott védelmet.

[189] onder een galdery van tafels. Ezt a deszkafolyosót más források is megemlítik.

[190] Valószínűleg Wirth báróval, a Starhemberg-ezred őrnagyával azonos.

[191] Wachtenheim a Baden-Durlach sváb ezred alezredese volt.

[192] Személyét nem sikerült azonosítani.

[193] Valószínűleg egy felvonóhidas kapuról van szó.

[194] Új budai parancsnok kinevezésének szándékáról nem tájékoztatnak az eddig ismert források, de arról igen, hogy a felmentő csapatok zaklatták az ostromlókat és segítséget kívántak a várba vinni, köztük tiszteket, parancsnoknak a sebesültek vagy elesettek helyébe. Giovanni Paolo Zenarolla, a székesfehérvári Szent Miklós-káptalan prépostja 8000, egy másik ismeretlen önkéntes 10000 török és tatár katonának a Tiszán történt átkeléséről értesült.

[195] Redoute = általában kisebb, négy- vagy sokszög alakú sánc. Leggyakrabban a közelítőárkok kiugró szögleteinél, a circum- és contravallatiókban alkalmazták.

[196] dat de Hussaren het Kasteel Kaloza op’t Eiland van S. Margriet ingenomen. Nyilvánvaló, hogy elírásról van szó, mivel Kalocsa a Duna bal partján feküdt, amint ezt Zenarolla is megírta: „Híre érkezett, hogy a huszárok rajtaütöttek Kalocsa várán a Szent Margit-sziget alatt, a Duna bal partján…” Természetesen a Margit-sziget helyett itt is Csepel-szigetet kell érteni.

[197] Belgrádot (ma Szerbia) magyarul Görögfehérvárnak vagy Nándorfehérvárnak hívták.

[198] A nagyvezír 1686. május 22-én nevezte ki Szári (Szőke) Szulejmán pasát főszerdárnak, vagyis legfelsőbb katonai parancsnoknak. A pasa április végén indult el Drinápolyból, és csaknem egy hónapot időzött Belgrádban. Balszerencséjére, amikor áthaladt a zimonyi hídon, lebukott a lováról, „úgyhogy a fején lévő fövege és tollforgója összetört. A sereg ezt a csekélységet rossz előjelnek vette, és emiatt lehangoltan indult Budára” – vélekedett az eseményekre visszatekintve Szilahtár Mehmed török krónikás.

[199] Amikor a felderítők jelentették, hogy egy nagyobb török hadtest átkelt a Tiszán, akkor Lotharingiai Károly Peter Mercy tábornagyot és Savoyai Jenő vezérőrnagyot 2-3000 lovassal és némi gyalogsággal a pesti oldalra irányította. Peter Mercy császári altábornagyot a különböző feldolgozások összetévesztik fiával, Claudius Florimund Mercy gróffal, aki szintén a budai táborban volt, hadnagyi vagy főhadnagyi rangban. Peter Ernst Mercy de Billets báró (1640 k.–1686), altábornagy. Raimondo Montecuccoli parancsnoksága alatt 1663/64-ben harcolt a török, majd később a franciák ellen. 1674-ben császári ezredes, 1684-ben altábornagy. Részt vett a váci s a következő évben a táti csatában. A felmentő sereggel vívott harcban 1686. augusztus 29-én súlyosan megsebesült és október első napjaiban meghalt.

Claudius Florimund Mercy de Billets gróf (1666–1734), császári tábornagy. 1682-ben önkéntesként állt be a császári seregbe. Bécs ostromakor hadnagy volt az egyik vértesezredben. A magyarországi hadszíntéren 1684–1690 között, Itáliában 1691–1696 között harcolt. 1697-ben alezredesként vett részt a zentai csatában. 1702-ben ezredes, 1705-ben vezérőrnagy, 1707-ben altábornagy lett. 1720–1733-ig a töröktől visszafoglalt Bánát katonai kormányzója, 1733-tól pedig tábornagy.

[200] Haubitz, haubiz = meredek röppályájú tüzérségi eszköz, amely átmenetnek tekinthető az ágyú és a mozsár között.

[201] A hír valóban igaz volt, mert az egykorú szemtanúk szinte egyöntetűen feljegyezték, hogy a Duna-Tisza közén működő szeraszkir csapatai Hatvan irányába nyomultak.

[202] Guidobald (Guido) Starhemberg gróf (1654–1737), császári alezredes, Ernst Rüdiger Starhemberg tábornagy unokaöccse. A július 13-án végrehajtott általános rohamban súlyosan megsebesült. Hősiességéért előléptették ezredessé. Később, 1687-ben, részt vett a nagyharsányi csatában, 1691-ben Szalánkeménnél a jobb szárnyat vezette, 1697-ben Zentánál pedig altábornagyként irányította a hadműveleteket.

[203] Hans Georg Herberstein gróf, a Scherffenberg-ezred őrnagya ebben a rohamban esett el. A napló itt tévedésből vezérőrnagynak írja. A szövegben elforduló General Wachtmeister megjelölést a szerző az őrnagyi rang kifejezésére is használja.

[204] Nordgard Wilhelm Öttingen (Ottingen, Oettingen) gróf, a sváb csapatok ezredese, 1691-től vezérőrnagy.

[205] Lásd a 150. jegyzetet.

[206] Vagyis Rupert herceg törvénytelen fia.

[207] Charles François Commercy herceg (1661–1702), császári ezredes, később vezérőrnagy volt. A naplóíró rosszul tudja, a herceg nem halt meg ebben a csatában.

[208] Vexar herceg, más források Bejar, Veja, Vescar néven is említik, spanyol grand, az aranygyapjas rend lovagja.

[209] Laurenz Francesco Piccolomini d’Aragona. Egyes adatok szerint a család spanyol ágából származik.

[210] Anton Melchior Schieffer báró, császári ezredes.

[211] Karl Georg Veldenz pfalzi őrgróf (?–1686), császári ezredes, Lotharingiai Károly főhadsegéde. Testvére, August Leopold Veldenz pfalzi őrgróf (?–1689) bajor ezredesként küzdött Buda alatt.

[212] Hans Georg Herbersteinről, a Scherffenberg-ezred őrnagyáról lehet szó.

[213] Johann Georg Kuffstein (1643–1686) gróf, a Starhemberg-gyalogezred kapitánya.

[214] Ekkor esett el Karl Emil Dohna (Dona) gróf, brandenburgi ezredes. Buda alatt a brandenburgi Dohna családnak három tagja, az elbbi Karl és testvére, Dietrich Dohna gróf ezredes, továbbá Cristoph Dohna harcolt. Eddig nem került elő hitelt érdemlő adat arról, hogy Alexander Dohna gróf (1661–1728) is ott volt-e a táborban.

[215] Johann Georg Rödern báró, alezredes a Neuburg-gyalogezredben.

[216] Jörger gróf, császári alezredes.

[217] A Taaffe császári vértes lovasezred.

[218] A Styrum császári dragonyosezred.

[219] A Truchess császári szolgálatban lévő würzburgi vértes lovasezred volt.

[220] Karl Ludwig Archinto császári alezredes, későbbi vezérőrnagy, 1693-ban Belgrádnál esett el.

[221] Hans Georg Truchess báró, a Thüngen-gyalogezred alezredese.

[222] Paul La Fontaine gróf altábornagy, előbb bajor, később császári szolgálatban állt. 1682-ben vezérőrnagy, 1685-től altábornagy.

[223] Ferdinand Gobert Aspremont-Reckheim (1643–1708) gróf, vezérőrnagy, később tábornagy. 1689–1690-ben Belgrád katonai parancsnoka lett. 1691-ben feleségül vette Rákóczi Juliannát.

[224] Ferdinand (Fernando) Vergne de la (Verne) (?–1686) márki. Előbb vezérőrnagyként a spanyol hadseregben szolgált, majd 1684-től altábornagy volt a császári hadseregben. 1686. október 7-én, Szeged ostromában esett el.

[225] A rácokat a többi helyen a holland szöveg Racnak nevezi, míg itt a naplóíró a Rasciaan szót használja.

[226] Boenenburg őrnagy, dán önkéntes. Mivel ekkor még a zsoldoskatonaság a virágkorát élte, igen sok tiszt állt be önkéntesként egy-egy ezred kötelékébe a török elleni hadjárat időtartamára. A császári hadvezetés számos alkalommal dán alakulatokat is toborzott. Arról nincsenek adataink, hogy a dánok zárt kötelékben részt vettek volna Buda ostromában.

[227] Michael Mieth (Miethen) császári tüzérezredes. Neves tüzérségi szakíró.

[228] Az aknakemencének nevezett üregben helyezték el az akna robbanóanyagát.

[229] Peter de Lible (Liberit) császári aknászhadnagy, akit a pápa pénzén fogadtak fel I. Lipót szolgálatába. A szakirodalomban kapitányként szerepel. Buda alatt, az ostrom kezdetén még egy Chauunet nevű kapitány ténykedett.

[230] Kutatásaink során Dann nevű hadmérnökkel vagy tüzértiszttel nem találkoztunk. A budai táborban viszont jelen volt Nicolas Dumont, akit 1686 őszén vettek fel a császári hadmérnöki karba. Esetleg ő a nevezett személy.

[231] Este Maigret márki; valószínűleg a forrásokban feltűnő Franz Wilhelm Comte de Maigret de Limburg tábornagyról lehet szó, akit 1685-ben a császári hadvezetőség egy gyalogezred felállításával bízott meg, de annak szervezése abba maradt. Személye, úgy tűnik, azonos azzal a François-Guillaume de Maigret (1647–1707) nevű burgundiai nemessel, aki az 1686-os ostromban tanúsított hősiességéért nyert adománylevelet, 1687-ben, I. Lipót magyar király és német-római császártól.

[232] Ernst Friedrich Borgsdorf (Burgsdorf) császári hadmérnök, 1686 decemberében vették fel a hadmérnöki karba, 1696-tól oberingenieur, főhadmérnök. Neves katonai szakíró.

[233] reduit of ketel voor 4 mortiers. A szövegből az derül ki, hogy a négy mozsár számára egy négyszögletes, földbe vájt sáncot készítettek. Ebbe mélyítették a földbe ásott és pallókkal beburkolt ágyútalapzatot. A naplóíró ezt nevezte mozsárkemencének vagy mozsártelepnek. Ezek az ágyútalpazatok, -teknők lőirányban lejtettek, hogy a lövés közben visszaugró ágyú magától vagy kis emberi beavatkozással visszagurulhasson.

[234] Itt újra a már említett dán őrnagyról van szó. Az ő személyét más források is őrnagyként említik.

[235] A Caprara császári vértes lovasezred.

[236] waar over men zeer vernoegd was = mármint elégedettek voltak a szpáhi elfogásának tényével.

[237] de Grooten Vizier de Grensvolkeren van Segedin verwachtte. Ezt úgy is lehet fordítani, hogy a nagyvezír a „határnépeket várta Szeged felől”. A tény igaz, hiszen a török haderőnek ugyanúgy megvolt a végvári katonasága, mint a Habsburg-magyar hadigépezetnek. A török végvidéki katonaság zömében délszláv katonaelemekből, haramiákból és martalócokból rekrutálódott.

[238] Az eszéki hídnál nem a Dunán lehetett átkelni, hanem a Dráván.

[239] Itt a Steinau bajor gyalogezred egyik alezredeséről van szó.

[240] Értsd vezénylőbotot.

[241] Más források szerint a törökök mindössze 25 embert veszítettek ebben a kirohanásban.

[242] Hans Georg Adam Löben szász ezredes, a Löben-gyalogezred parancsnoka.

[243] Johann Martin Gschwindt von Pöckstein báró, bajor tüzérezredes, később altábornagy.

[244] Perner (Bemer) bajor tüzérezredes, 1686 szeptemberétől vezérőrnagy.

[245] A Lobén gyalogezred kapitányáról van szó.

[246] Ezen valószínűleg a robbanófejhez vezető ún. lőporkolbászt érti.

[247] Siegmund Königsegg gróf, főhadsegéd.

[248] I. Lipót (Habsburg) (1640–1705) magyar király (1657–1705), német-római császár (1658–1705).

[249] Ernst Friedrich Borgsdorf nem halt meg az ostrom alatt. Lásd a 232. jegyzetet.

[250] wapenplaats = gyülekezőtér vagy gyülekezőhely, francia katonai szaknyelven place d’armes, a vívóárok kiszélesített része, ahol a gyalogságot szokták összegyűjteni a rohamra.

[251] A Salm császári gyalogezred.

[252] A Souches császári gyalogezred.

[253] Lothringen-Commercy néven gyalog- és vértesezred is létezett ebben az időben. A rohamban valószínűleg a gyalogosok vettek részt.

[254] Michele D’Asti (Aste) (1656–1686) báró, alezredes. A szeptember 2-i rohamban halálos sebet kapott, és néhány nap múlva meghalt.

[255] Johann Hochenwarth (Wochenwarth) báró, a Souches-gyalogezred zászlósa.

[256] Ez azt jelentette például, hogy a legfelső párhuzamos árok mellvédjének teli földkosarai helyébe az éjszaka folyamán üreseket tettek, hogy amikor megkezdődik a roham, könnyen félre lehessen lökni őket, és széles sávban lehessen támadni.

[257] Fuseliers. A németben a Fuselier puskást jelent, tehát nem muskétával, hanem könnyű lőfegyverrel ellátott katonát.

[258] attaque = támadást, támadót, itt rohamoszlopot jelent. A támadó vagy rohamoszlop vegyes összeállítású, különböző felszerelésű és fegyverzetű egységekből állt, melyeket a vár meghatározott pontja elleni támadáshoz szerveztek. A rohamoszlopok élére gyorsaságuk és könnyű fegyverzetük miatt gyakran állítottak magyar hajdúkat.

[259] logement = fedett állás.

[260] affsnydingen, Abschnitt (Retarschement) = reteszállás. Valamilyen lerombolt vagy az ostromlók által elfoglalt erődrész pótlására kiépített védőállás.

[261] A győri hajdúk egyik parancsnoka Fiáth János őrnagy volt. A Duna felőli oldalon indított úgynevezett álrohamot viszont Esterházy János, a győri főkapitányság helyettes főkapitánya vezette. Feltételezhető, hogy a rendfokozatokkal hadilábon álló naplóíró „Javarin alezredese” – vagyis a győriek alezredese – Esterházy Jánost takarja.

[262] Ottavio Nigrelli gróf (?–1703), császári vezérőrnagy. Később táborszernagy és felső-magyarországi főkapitány.

[263] Karl Eugen Croy herceg (1651–1702), altábornagy, a császári gyalogság és tüzérség parancsnoka, vagyis táborszernagy. Később, 1692-ben tábornagy, magyarországi főhadparancsnok.

[264] Dwinger vagy Zwinger, nagy kapuszoros. A középkori városok falai és az előttük húzódó árok belső széle között egy 10–20 m széles terület volt, melyet a németek Zwingernek,a franciák pedig chemis de rondes-nak neveznek. Kifelé, tehát az árok belső partján, egy körülbelül 2–2,5 m magas, sűrű lőrésekkel ellátott mellvédet húztak, általában kőből, mely mögött a védők szabadon mozoghattak.

[265] Leopold Melchior von (van) Beck (?–1693) báró, császári vezérőrnagy, a bajor választófejedelem alá rendelt császári gyalogság egyik parancsnoka.

[266] Adam Henrich Steinau gróf (?–1712), bajor vezérőrnagy, 1687-ben altábornagy, 1689-től táborszernagy. 1693-ban velencei szolgálatba lépett, és Moreában a török ellen harcolt. 1699-től a szász választófejedelem hadseregében volt tábornagy.

[267] Friedrich Rummel von Waldenau (?–1686) bajor vezérőrnagy.

[268] A lerombolt erődítmény pótlása.

[269] Alexander kurlandi herceget, a brandenburgi segélycsapatok ezredesét, súlyos sérülése után Bécsbe vitték.

[270] Johann Albrecht Barfuss (1660–1704) gróf, vezérőrnagy a brandenburgi gyalogság egyik vezetője, később tábornagy.

[271] Johann Georg Belling brandenburgi ezredes, később vezérőrnagy.

[272] Ekkor valószínűleg Dietrich Dohna gróf, a brandenburgiak ezredese esett el. Lásd a 214. jegyzetet.

[273] Hans Karl Thüngen vezérőnagy nem halt meg, csak súlyosan megsebesült.

[274] Leopold Anton Joseph Schlik (Schlick) (1663–1723) gróf, 1686-ban százados a lotharingiai vértesezredben. Később alezredes a Saxen-Launenburg vértesezredben, 1689-ben ezredes, 1692-től vezérőrnagy, 1702-től altábornagy, 1712-től tábornagy.

[275] Don Gaspar de Zuniga, Don Juan de Francisco Manrique és Don Matteo Moran spanyol főnemesek ahhoz a több száz önkénteshez tartoztak, akik Hispániából érkeztek az oszmánok elleni hadjáratra. De Hanerai márki minden bizonnyal a francia önkéntesekhez tartozott.

[276] De la Vergne márki altábornagy, Karl Franz Aspremont gróf pedig vezérőrnagy volt. Lásd 223. és 224. jegyzet.

[277] 28-án a szokásos 4500 gyalogos helyett 2500 gyalogos és 300, lováról leszállított dragonyos látta el az ostromárkok őrzését.

[278] Ez a roham akkora véráldozattal járt, hogy utána a brandenburgiak különállása a gyakorlatban megszűnt, ugyanis a veszteségek miatt nem tudtak többé önálló ostromműveleteket véghezvinni. A megfogyatkozott létszámot Antonio Caraffa hadtestének Szolnok mellől Budára történő vezénylésével kívánták megemelni.

[279] 1685-ben Érsekújvár megvételekor a magukat meg nem adó védőket lemészárolták.

[280] Hermann Otto Styrum (Stirum, Sthirum) von Limburg Styrum (1652–1704) császári vezérőrnagy 1688-tól altábornagy volt.

[281] Nicolo Lodron gróf, császári vezérőrnagy, a horvát lovasezred parancsnoka.

[282] Johann Wilhelm Lamberg gróf, főhadsegéd volt Lotharingiai Károly vezérkarában.

[283] Értsd: a szultántól.

[284] Creutz báró, alezredes, hadsegéd volt a bajor választófejedelem alá rendelt császári csapatoknál.

[285] Mohamedán törvénytudó pap vagy jogtudós, aki vallási és jogi kérdésekben véleményt nyilvánít, tanácsokat ad.

[286] Johann Henrich Dünnewald gróf (1620–1691), császári altábornagy. A Dünnewald, Pálffy János Károly és Batthyány Ádám alatt lévő lovasságot azért rendelték vissza Buda alá, nehogy a közeledő szeraszkir elvágja őket a főseregtől, s így az lovasság nélkül maradjon, a nagyrészt könnyű- és félnehéz lovasokból álló nagyvezíri sereggel szemben.

[287] Antonio Caraffa gróf (1648–1693), császári altábornagy. 1686–1687-ben felső-magyarországi főparancsnok, 1688–1689-ben Erdély katonai parancsnoka.

[288] Donath Heissler von Hintersheim (Heisler, Heiseler) (?–1696) császári altábornagy.

[289] Itt valószínűleg gróf Batthyány Ádám főkapitányról van szó, aki 1500 magyar hajdú és huszár kíséretében érkezett be július közepe táján a Kanizsával szembeni végekről.

[290] A trenchement szót használja, bár itt valószínűleg a circumvallatiós vonalról van szó.

[291] Bischofhausen őrnagy, nem tudni, a kettő közül melyik.

[292] Kaunitz gróf, a Metternich-gyalogezred alezredese.

[293] Leopold von Herberstein (1655–1728) gróf, a Souches-ezred alezredese, később császári tábornagy, az Udvari Haditanács alelnöke.

[294] Jenő savoyai herceg, Eugen von Savoyen (1663–1736), vezérőrnagy a bajor választófejedelem alá rendelt császári csapatoknál, 1688-tól altábornagy, később tábornagy, 1703–1736 között az Udvari Haditanács elnöke.

[295] Barkóczy Ferenc báró (?–1709), Kalló kapitánya, 1683-ban rövid ideig Thököly Imre híve. 1686-ban császári ezredes és helyettes felső-magyarországi főkapitány. A Budára érkező, mintegy 6000 hajdúból és huszárból álló felső-magyarországi magyar katonaság egyik parancsnoka.

[296] twee bedekte wegen = a külső falhoz épített fedett tüzelőállás.

[297] Értsd: a törökök új védelmi rendszerét.

[298] Értsd: a várárok.

[299] Grens-Turken. Ez a török végvári katonaság nagyrészt délszláv könnyűlovasságból és gyalogságból állt.

[300] Értsd: a szultánnak.

[301] Átették a Sváb-hegyre.

[302] Trausz bajor vezérőrnagy, személyét nem tudtuk azonosítani.

[303] Batthyányi Ádám gróf, lásd a 289. jegyzetet.

[304] Miksa Emánuel bajor választófejedelem, lásd a 110. jegyzetet.

[305] Rudolf Rabatta altábornagy.

[306] Friedrich Karl Württemberg (Wirttemberg) herceg (1652–1698), császári vezérőrnagy, 1689-től altábornagy.

[307] Esterházy János gróf (1625–1692), a győri főkapitányság helyettes főkapitánya. A parancsnoksága alatt voltak a győri főkapitányságból érkezett hajdúk és huszárok.

[308] Korábban már történt utalás a más forrásokban Tüzes Gáborként szereplő nizzai szerzetes fegyvereire, aki a vízzel olthatatlan tüzet keltő robbanó bombáiról vált híressé.

[309] Christian (Keresztély) saxen-weissenfelsi herceg (1654–1694), a szász csapatok főparancsnoka.

[310] Don Pietro Gonzalest.

[311] Nem tudni, hogy lovassági rohamakadályokról, vagy a spanyol önkéntesek egységéről van-e szó. Jelenlegi ismereteink szerint a spanyol király nem küldött segélycsapatokat.

[312] A vár nyugati oldalán lévő nagykapu.

[313] Santini márki, bajor ezredes, később altábornagy, a máltai lovagrend tagja.

[314] Sevval hónap; a cukor és a böjti hónap befejezésének ünnepe.

[315] Hans Christian Plösse, a szász Trautmanssdorf-lovasezred ezredese.

[316] Friedrich Siegmund Scherffenberg (1647–1688) gróf, altábornagy, 1686-ban az Erdélybe küldött császári katonai erők parancsnoka; Belgrád ostromában esett el 1688-ban.

[317] Értsd: a szultánra.

[318] Az 1526-os mohácsi csata és Buda 1541-es elfoglalása is erre a napra esett.

[319] Johann Norbert Piccolomini gróf (1651–1689), császári vezérőrnagy, később altábornagy.

[320] A Veterani császári lovasezred.

[321] A Götz császári lovasezred.

[322] A Sereni (Serényi) bajor gyalogezred.

[323] Heinrich Johann Strattmann gróf (1662–1707), I. Lipót császár kancellárja, 1688-tól a császári titkos tanács elnöke.

[324] A belső vár védőjét, Iszmail pasát, aki megadta magát az ostromlóknak, egy év múlva 7000 aranyért kiváltották a fogságból.

[325] Domenico Royas y Spinola (?–1686) márki, császári ezredes.

[326] Valószínűleg Sacky grófról, az Aspremont-gyalogezred alezredeséről van szó.

[327] Ebben a számban valószínűleg a nagy méretű szakállas puskák is benne foglaltattak. A források összehasonlítása alapján a szövetségesek 200-250 különböző kaliberű ágyút zsákmányoltak.

[328] Corvin Mátyás könyvtárának maradványait Marsigli császári mérnök szedegette össze a szabad préda második napján. Mintegy 800 erősen megrongálódott könyvre bukkantak. Marsigli körülbelül 300 könyvet tartott érdemesnek arra, hogy Bécsbe szállítássa.

[329] Lotharingiai Károly herceg báró Beck vezérőrnagyot hagyta hátra Budán 4000 császári katonával és Koháry István gróf ezredest 2000 magyarral. Ebből 500 katona Budán, 1500 pedig Pest városában állomásozott.

 

KORABELI RÖPLAPOK

RÖVID ÉS HITELES SZÓBELI BESZÁMOLÓ ARRÓL, AMI

 A KORÁBBI KIRÁLYI REZIDENCIA, A NEMES BUDA

VÁROS SIKERES, ÁMBÁTOR VÉRES OSTROMA

SORÁN TÖRTÉNT

Amszterdamban, Jan Potgieter könyvárusnál, a Beurs-sluys-ön

Buda, ez az igen régi, három kőfallal körülvett város a Duna partján, a magyar királyok székhelye, Konstantinápoly és Jeruzsálem után a kereszténység kulcsa, még török vélekedés szerint is évszázadokig a kereszténység védőbástyája volt, míg 1526. szeptember 2-án Szolimán török szultán csellel be nem vette, s a király özvegyét a trónörökössel az országból el nem űzte; a rákövetkező évben a szóban forgó város ismét keresztény kézre került, de 1529-ben Szolimán újból bevette; 1529-ben, 1599-ben[330]1602-ben, 1603-ban és 1635-ben a keresztények,[331] 1684-ben pedig a lotharingiai herceg hiába ostromolták; végre 1686-ban az említett város a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem Őfensége támogatásával és számottevő segítségével, valamint a lotharingiai herceg vitézségének és éberségének köszönhetően, bombáktól, ágyúktól, ostromtól és rohamtól megfélemlítetve, a Mindenható kivételes támogatásával és segedelmével, szeptember 2-án délután 5 óra táján újból keresztény kézre és keresztény fennhatóság alá került. A nagyvezír, akit aggasztott Buda városának sorsa, közel 50000 emberrel, akikhez még néhány ezer moldáv, szláv és tatár csatlakozott Buda és Székesfehérvár között, nagyon előnyös sík terepen és hegyen állomásozott, azzal a szándékkal, hogy Buda városába bejuttat néhány felmentő csapatot, amit háromszor kísérelt meg, de első alkalommal 2000 janicsárt vesztett, második alkalommal néhány ezret veszítve csak mintegy 150 embert tudott bejuttatni, a harmadik támadás pedig teljességgel meddőnek bizonyult, s a törököknek dolguk végezetlenül, véres fejjel kellett visszavonulniuk.

Miután sikeresen harmadszorra is meghiúsították a törökök kísérletét, keresztény oldalon egybehangzó döntés született arról, hogy a makacs törököket a város átadására kényszerítik, amiért is a brandenburgi választófejedelem csapatai állásaikat elhagyva a császáriakhoz csatlakoztak, és szeptember 2-án délután két órakor, hősies és férfias elhatározással, a mindenható Isten dicsőségére, a kereszténység védelmére, hozzájuk hasonlóan általános ostromot indítottak. Elszántan támadtak, s a hatástalanul felrobbant aknákon keresztül egészen a piac belsejéig hatoltak, válogatás nélkül lekaszabolva mindenkit, aki csak elébük került; mikor azonban a törökök felrobbantották saját készítésű aknáikat, amelyek a keresztények soraiban nagy kárt tettek, a brandenburgiak állásaik elhagyására kényszerültek, és vissza kellett vonulniuk a rés felé, s tán még magát a várost is elhagyták volna, ha nincs a lotharingiai herceg, aki lelket öntött a menekülőkbe és támadásra serkentette őket, amitől is a harci kedv és igyekezet megint fellángolván, a törököket visszaszorították, és mindenkit, tekintet nélkül arra, férfi-e avagy nő, vagy gyermek, leöldöstek. A piacot ily módon nem csupán visszahódították, de eltökélten meg is tartották. Ezen akció végeztével a helyettes pasával úgy 600 ember visszavonult a kastélyhoz, amelyet azonban hiábavaló ellenállás után, a bajor választófejedelem jóvoltából kegyelemben részesülve, át kellett adniuk; a helyettes pasát a bajor választófejedelem őfensége színe elé vitték, aki született nemeslelkűségével arra méltatta őt, hogy meghívja választófejedelmi asztalához, s háziborát kegyelmesen felkínálta neki, minthogy azonban ez az ottománok törvényével ellenkezik, a helyettes pasának meg kellett elégednie két pohár limonádéval; kitudakoltak tőle számos fontos dolgot, mivel azonban igen fel volt kavarva, alázatosan gondolkozási időt kért másnapig; a vezérlő pasa nem kért kegyelmet, jobb keze megsebesülvén, szablyáját bal kezébe fogva az ellenálló törökök közé vegyült, s császára dicsőségéért hősiesen harcolt, míg darabokra nem vágták, életét ilyen eltökélten áldozva fel; a zsidók, hogy ne ismerjék fel őket, töröknek öltöztek, de mindegyiküket lemészárolták; a város szánalmas romhalmazzá változott és az elpusztított Jeruzsálemhez vált hasonlatossá; csupán mintegy negyven ház maradt állva a császári résnél, a város többi része teljesen elpusztult; muníciót bőségesen találtak, s a város, ahol láthatólag semmiben sem szenvedtek hiányt, még hosszú ideig képes lett volna védeni magát, ha az áhított segítség megérkezett volna; mi ágyút, puskaport, élelmet, kincset, pénzt és értéket találtak, a legközelebbi szolgálatosok a megmondhatói; a 8000 emberből, aki ott volt, csupán 2000 maradt életben, ebből a város meghódításakor 1400-at megöltek, így 600 menekült meg.[332] Hogy mindez így igaz, arra maga a nagyvezír a tanú, aki 50000 emberrel a maga nemzetéből mindezt megszomorodott szemmel, a hegyről nézte végig, majd hátrahagyva táborát szégyenszemre a menekülést választotta; a huszárok s a magyarok üldözőbe vették, aminek részleteiről nemsokára bővebben.

Így hát szerencsésen zárult a véres és hosszas, tragikus ostrom, amely tetemes költségekkel járt, melynél oly bőven hullott hiába a keresztény vér, s amelyhez oly sokszor fogtak hozzá balszerencsésen; végre a hetedik próbálkozás, Isten dicsőségére, a keresztények örömére, a török portát, valamint a Római Birodalom minden ellenségét romlásba döntve, az osztrák házat győzelemre vitte, s a város azon a napon, melyen egykor a törökök elhódították, ostrommal visszavétetett. A mindenható Isten adja ránk további áldását.

 

ÚJ HÍRADÁS A CSÁSZÁRIAK ÁLTAL KIVÍVOTT

 GYŐZELEMRŐL, BUDA VÁRÁNAK ÉS

KÉT TORNYÁNAK BEVÉTELÉRŐL

Bécs, [1686]. augusztus 25.

Amint azt a Buda előtt állomásozó csapatok levelei hírül adják, folyó hó 22-én a törökök nagy erővel kitörtek a bajorok szállására, amelyben ugyan nagy kárt tettek, de a császáriak visszaűzték a törököket, tetemes veszteséget okozva nekik, egyszersmind rögtön benyomultak a kastélyba és elfoglalták azt, ahol is sok nehézágyút találtak; az akció során a bajorok a császáriakkal kiegészülve minden törököt megöltek a kastélyban; a császáriak még két tornyot is bevettek, ahonnan a törökök korábban sok kárt tettek a táborban. Az utolsó segítséggel mindössze 40 olyan ember jutott be a városba, aki képes ellátni tisztét. A velenceiek megszállták Napoli di Romát. Vale.

Amszterdamban, Gerrit Ewoutsnál

 

ÚJ HÍRADÁS BUDÁBÓL. HOGYAN VÁGTÁK NÉGYBE A

 VEZÉRLŐ PASÁT, RAKTÁK DARABJAIT EGY ZSÁKBA,

S DOBTÁK A VÍZBE AZT

A Bécsből az imént kapott, 1686. szeptember 3-i keltezésű levelek arról tudósítanak, hogy a lotharingiai herceg őkegyelmessége a császári sereget ostrommal Budába juttatta; a vezérlő pasa életét, annak hosszas könyörgésére, néhány másik törökével egyetemben kegyelmesen megkímélte; a városban néhány olyan akna robbant, amelyről a császári seregnek nem volt tudomása, s kis idő múltán bizony az egész város lángokban állt volna; minthogy azonban a pasa, másképpen Buda parancsnoka, akit a császári hatalom kegyelemben részesített, minderről jól tudott, de azt sem a lotharingiai hercegnek, sem senkinek a seregből fel nem fedte, őt élve négyfelé vágták, darabjait egy zsákba dugták, amelyet a vízbe dobtak. A sikeres ostrom során a városban és a város előtt történtek további részleteit hamarosan kézbe veheti az Olvasó. Vale.

Nyomták Amszterdamban, G. D. E.-nél

 

KIVONAT, KELT BÉCSBEN, 1686. SZEPTEMBER 5-ÉN.

 KÉSZÜLT EGY BUDA MEGHÓDÍTÁSÁNAK RÉSZLETEIT

 TARTALMAZÓ ÍRÁS UTÁN

Miután Scherffenberg tábornok augusztus 30-án támadást intézett az ellenséges tábor ellen, mely összecsapásban több mint 3000 török vesztette életét, azokat pedig, akik (itteni általános vélekedés szerint) a legmegátalkodottabbak voltak, puskatussal verték agyon, tegnapelőtt Commercy hercegtől, majd Nieuburg hercegtől és Serini tábornoktól is levél érkezett, miszerint e hó 2-án Buda fővárost ostrommal bevették. Ezt követően Koninckseck tábornok szárnysegédje tegnapelőtt további részletekkel szolgált, amelyek tömören: a rondellát, noha 16 ágyú volt rajta, az ostrom elején megtámadták és elfoglalták. Ezt látván a törökök a városban eldobták fegyvereiket, kitűzték a fehér zászlót, s két részre oszlottak, egy emberként kegyelemért esengve; ilyesmit azonban a felhevült és dühödt katonáktól nem várhattak, akik csaknem valamennyiüket kardélre hányták. A pasa nem kért kegyelmet, hanem utolsó csepp véréig ellenállt, így a városban több mint 3000 ember vesztette életét, köztük néhány asszony és gyerek. Croy herceg elfogta a janicsáragát. Serini regimentjének egy muskétásáé lett az alvezér, s vele együtt még 1000, túlnyomórészt sebesült törököt és néhány száz zsidót, akik 1000 tallért adtak, kíméltek meg a felbőszült katonák haragjától, abban a reményben, felfedik majd, hova ásták el a kincset. A pasa zászlóját a császári hercegnek ajándékozták; az ostrom megindítása óta még egy óra sem telt el, s a várost bevettük, mégpedig úgy, hogy a mieink közül az egész ostrom során csak kétszázan estek el. A nagyvezír mindezt a hegyről szemlélte; nem mert támadást indítani külső vonalaink ellen, hanem rögtön továbbvonult.

Nyomatott Utrechtben, Broer Appelaernál, 1686-ban

 

A LEVÉL MÁSOLATA, MELYET ŐCSÁSZÁRI FENSÉGE ÍRT

 A BRANDENBURGI VÁLASZTÓFEJEDELEM FIÁNAK

Nyomtatott Amszterdamban, Jochem van Dijcknél, a Városháza sarkán működő könyvárusnál

Huygens műveiben, 1686

Fenséges herceg, minthogy biztosan tudom, hogy Hercegi Fenséged irántam, valamint az egész keresztény világ felett érzett aggodalmában Budavár nehéz és véres ostromának szerencsés végkimenetelét már régóta őszintén szomjazta és kívánta, íme örömest küldöm Hercegi Fenségednek a híradást saját futárommal, miszerint ezt az igen fontos helyet egy általános ostrommal, mégpedig az ellenséges sereg szeme láttára, egyesült keresztény seregünk végre meghódította, és Hercegi Fenséged atyjának segédcsapatai, Schoning tábornokuk vitézkedésével úgy ezen támadás során, mint addig is minden lehetséges alkalommal, mindvégig olyannyira hősiesen és állhatatosán harcoltak, hogy senki sem veheti el tőlük a dicsőséget: alaposan kivették részüket a sikerből, s a választófejedelmi seregek dicsőségét és jóhírét nem kevéssel öregbítették és emelték; amiért is külön gratulálok Fenségednek, megőrizve fenséges kegyelmemben és baráti jóindulatomban.

Bécs székvárosomban, 1686. szeptember 7-én

Alulírott

Hercegi fenséged készséges nagybátyja

Lipót

 

ÚJ HÍRADÁS A NAGY GYŐZELEMRŐL, AMELYET A

CSÁSZÁRIAK ARATTAK BUDA POMPÁS ÉS DICSŐ

 VÁRÁNAK ÉS VÁROSÁNAK OSTROM ÁLTALI

 BEVÉTELÉVEL

A Hágából kapott, 1686. szeptember 9-én kelt levelek egybehangzóan arról tudósítanak, hogy ugyanezen nap reggelén oda egy kifejezetten e célból küldött futár érkezett, akit Gastanaga márki, Spanyol Németalföld kormányzója küldött Clermont grófjához, a spanyol király Őfensége követéhez, azzal a hírrel, hogy Őexcellenciája és de la Tour herceg tegnap délután a Buda előtti síkon felálló császári táborból megkapta a várvavárt híradást arról, hogy a vár, e hó 2. napján a császáriak ostromával, karddal a kézben bevétetett; amiről azon nyomban értesítették Őfenségét és a külügyminisztereket, s amely hírrel egy futárt az orániai herceg őfenségéhez küldtek; ezeket a futárokat maga Taxis grófja kísérte, hogy a legrövidebb úton-módon célt érjenek.

Nyomatott Amszterdamban, Gerrit Ewoutsnál

 

GYŐZELMI ÉNEK

 A CSÁSZÁRI FENSÉGE DICSÉRETÉRE

 BUDA BEVÉTELÉRŐL,

1686. SZEPTEMBER 2-ÁN


A császárt,
Aki lövi a
Törököt és tatárt,
Nemigen bántja,
Hogy félholdjukkal
Már futásnak eredtek.
Nézd a beszariakat, hogy
menekülnek,
Mintha maga Lucifer
Lovagolna (ló)farkukon.
Buda elesett;
Még jobb lett volna
A magasztos császári
birodalomnak,
ha korábban el tudta volna űzni azt,
Aki az egész világot fenyegette.
Hallga, dal hallatszik
A félholdas zászló előtt,
Hej, annak bizony le kell
hanyatlania.
Bizony, vas golyóbisok voltak
Amik a pokolfajzatokat
Kiűzték fészkükből.
Buda
A császári Birodalom része lesz
Bár némileg megsérült
A bombáktól és tarackoktól
És más ágyúktól.
Ni, a törökök hogy bámulnak
És mint a gyáva kutyák menekülnek
A császár hatalma elől
Oda a törökök minden ereje.
Nézd, hogy okádnak
A pasa láztól remeg:
Segíts, Mohamed, segíts
Vagy végképp ebek harmincadjára
jutunk.
Küldj már segítséget
Prófétai hadaidból
Mert szorongatnak minket
Hogyha így megy tovább
Darabokra szaggatnak minket.
Ezért ments meg nagy
szükségünkben
Még mielőtt mind elpusztulnánk.
Hallgasd, hogy énekelnek a
törökök
Hogyan táncolnak:
Újfajta módinak tűnik;
Ah Mohamed, segítsd meg őket
Különben leberetválják
A fülük és az orruk
Ha a császár elkapja őket,
Akkor csak a hátsó felüknél fogva
tudja
Megtanítani majd szarni őket
És fűszeres süteményt sütni
Hogy török torkukon
Folyton-folyvást okádjanak,
Nézd hogy köpködnek
Oh, oh, mi jön ki belőlünk,
A pasa felettébb rosszul érzi
magát.
Milyen iszonyú hányás,
Nézd, hogy reszket
Azt hiszem, vagy kelepcétől tart,
vagy attól, hogy elveszíti fejét.
Most aztán gondolkozhat
Hogyan szabaduljon szorult
helyzetéből:
De nem jut eszébe semmi,
hogyan is szabadulhatna.
Ej Mohamed, vesd mindenható
Szemeidet
Szeretetteljesen
Fiadra
Még mielőtt meghalna.
Siess hozzá, még elájul
Törökök, hogy állhattok ott olyan
bambán
Segítsetek már a pasátokon,
Hisz már félholt.
Hozzatok valami támaszt, gyorsan,
ó jaj,
Peckeljétek fel vele a karját
Hogy magához térjen
A csatában érzett ijedtségéből
Mielőtt még minden elvész,
És semmi sem akadályozhatja meg
A félhold vereségét.
Gyorsan szedjétek össze
magatokat, védekezzünk
Még mielőtt minden tollat
kitépnének
Hátsó felünkből
Gyorsan, míg el nem fognak
Lottyadt hátsó felüknél fogva
Gyorsan, elég volt a
sikoltozásból
Menekülj
Míg a fejeddel nem kell fizetned.
Nézd, hogy állnak tovább
Egyszer sem néznek vissza
Mintha maga az
Ördög üldözné őket.
De jaj, milyen híradás is lesz ez
Amit egy töröknek olvasnak fel
Talán minden erejével fohászkodik
Ah Mohamed, segíts,
Jöjj a segítségünkre
Ha nem segítesz
Nagy ínségünkben
Félek, végképp elbukunk.



[330] Ekkor nem ostromolták meg Budát, hanem Schwarzenberg és Pálffy intézett egy sikeres rajtaütést a vár ellen. Lásd 139. jegyzet!

[331] Ez tévedés, hiszen 1635-ben nemhogy ostrom, de még háború sem volt.

[332] Valójában mintegy 6000 ember maradt életben.

 

IRODALOM

HADINAPLÓK

KARL Franz Auersperg őrnagy naplója („Tagzedtel”) Buda 1686. évi ostromáról.

Melchior Von Beck tábornok hadinaplója Buda 1686. évi ostromáról. ÖStA KA AFA TK 1686-13-48.

Friedrich Falkenhayn főhadicommissarius naplója Buda 1686. évi ostromáról. ÖStA KA AFA TK 1686-13-48.

Lotharingiai Károly hadinaplója 1683–1690. ÖStA HHStA Lothringischen Hausarchiv 51.

KORABELI KIADVÁNYOK

Europische Mercurius, behelzende al het voornaamste ’tgeen …in alle Koningrijken en landen van Europa…is voorgevallen. 50 k. Amsterdam/Noordln, 1609–1739

Extraordinaire Post-tydinghe van ’t gene in de belegering voor de steden Offen en Hamburg id gepasseert. Tot Amsterdam, by C. Commelin en werden verkocht in de boekwinkel van A. Dsz. Ossaen…Den September 1686. Amsterdam, 1686

Hollandse Mercurius, Verhalende de voornaemste Saken van Staet en andere Voorvallen die in en omtrent de Vereenigde Nederlanden, en elders in Europa in het Jaer 1686 zijn geschiet. Het Seven-en-Dertigste Deel. Haerlem, 1687

Lambertvandenbosch, Sylvius, Historien onses tijds behelzende saken van staat en oorlog 1679–1686. Amsterdam, 1688

SZAKIRODALOM

Antal, von G.-Pater, J .C. H. de (szerk.), Weensche gezantschapsberichten van 1670–1720. Den Haag, 1929–1934

Bánkúti Imre, Buda 1684. évi ostroma. In Magyar és török végvárak 1663–1684. Studia Agriensia 5. Eger, 1985

Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme. 17. Budapest, 1940

Barfuss-Falkenberg Franz Wilhelm, H. A. [Hans Albrecht] Graf von Barfuss königl. preuß. General-Feldmarschall. Berlin, 1854

Barta János, Budavár visszavétele. Budapest, 1985

Bél Mátyás Buda visszavívásáról. Fordította, a bevezetőt írta, a jegyzeteket és a fordításokat készítette Déri Balázs. Budapest, 1986

Bécs 1683. évi török ostroma és Magyarország. Szerk. Benda Kálmán–R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1988

Beliczay Jónás, Marsigli élete és munkái. Budapest, 1881

Bethlen Miklós Önéletírása. Az előszót írta Tolnai Gábor, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva. I. Budapest, 1955

Bosscha, P., De geschiedenis van oostelijk en noordelike Europa gedurende het merkwaardige tijdvak van 1687–1716. Zalt-Bommel, 1860

Bubics Zsigmond, Cornaro Frigyes velencei követ jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről. Budapest, 1891

Buda és Pest 1686. évi visszafoglalásának egykorú irodalma. 1683–1718. A Fővárosi Nyilvános Könyvtár budapesti gyűjteményének bibliográfiai munkálatai III. In A Fővárosi Könyvtár Évkönyve. V. 1935

Buda Expugnata 1686. Europa et Hungaria 1683–1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai II. Szerk. Bariska István–Haraszti György–Varga J. János. I–II. Budapest, 1986.

Buda expugnata. A török kiűzésének hazai levéltári forrásai. Szerk. Felhő Ibolya–Trócsányi Zsolt. Budapest, 1987

Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. Szerk. Szita László. Pécs, 1987

Buda ostroma. Válogatta, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Péter Katalin. Magyar Levelestár. Budapest, 1986

Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. Összeállította Szakály Ferenc. Budapest, 1986

Consentius, Ernst, Meister Johann Dietz des Großen Kurfürstlichen Feldscher und königlichen Hofbarbier. München, é. n.

Czigány István, A magyarországi csapatok szerepe a török alóli felszabadító háborúban. HK 1989/2. sz.

Csapodi Zoltán, A Thököly-felkelés visszhangja a Német-római Birodalom területén. Aetas 1995/1–2. sz.

Cserei Mihály, Erdély históriája [1661–1711]. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Budapest, 1983

Die Eroberung von Ofen und der Feldzug gegen die Türken in Ungarn im Jahre 1686. In Mitteilungen des k. k. Kriegsarchiv. Wien, 1886

Domokos György, Buda visszavívásának ostromtechnikai problémái. I–II. HK 1993/1., HK 1993/2.

Eeghen, I. H. van, De Amsterdamse boekhandel 1680–1725. 4. Gegevens over de vervaardigers, hun Internationale relaties en de uitgaven N-W, papierhandel, drukkerijen en boekverkopers in het algemeen. Amsterdam, 1967

Eeghen, P. van–Kellen, J. Ph. van der, Het werk van Jan en Casper Luyken. Met 56 platen. Amsterdam, Frederik Muller & C°

Eickhoff, Ekkehard, Vénedig, Wien und die Osmanen. Umbruch in Südost-europa 1645–1700. München, 1970

Feigl, Eric, Halbmond und Kreuz Marco d’Aviano und die Rettung Europas. Wien–München, 1993

G. Etényi Nóra, A 17. századi közvéleményformálás és propaganda Érsekújvár 1663-as ostromának tükrében. Aetas 1995/1–2. sz.

Gaál Attila, Török palánkvárak a buda-eszéki úton. In Magyar és török végvárak 1663–1684. Studia Agriensia 5. Eger, 1985

Gassl, Horst, Die bayerische Anteil an der Eroberung Budapest un Jahre 1686. In Ungarn Jahrbuch Bd.7. München, 1977

Götz, K., Berichte Karl Gusztavs Markgrafen von Baden-Durlach von dem Feldzüge in Ungam 1685–1686. Budapest, 1888

Gyurits Antal, Budavár visszafoglalása 1686. Szatmár, 1886

Heim, H. J. van der (szerk.), Het archief van den raadpensionaris Anthonie Hensius. Den Haag, 1867–1880

Horváth Magda, A török veszedelem a német közvéleményben. Budapest, 1937

Hüttl Ludwig, Max Emanuel der Blaue Kurfürst 1679–1726. München, 1976

Iványi Emma, Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége 1681–1713. Budapest, 1991

Japikse, N. (szerk.), Willem III. en Hans Willem Bentinck, graaf van Portland. Correspondentie. Geschiedkundige Publicaties 23. 28. Den Haag, 1927–1928

Károlyi Árpád–Wellmann Imre, Buda és Pest visszavívása 1686-ban Budapest, 1936

Khonke, Meta, Die Belagerung und Eroberung von Offen im Jahre 1686. In Jahrbuch für Geschichte des Feudalismus Band. 10. Berlin, 1986

Klopp, Ono, Das Jahr 1683 und der folgende große Türkenkrieg bis zum Frieden von Carlowitz 1699. Graz, 1882

Knuttel, W. P. C. (szerk.), Catalogus van de pamfletten verzameling berustende in de Koninklijke Bibliotheek. 2. 1668–1688. s-Gravenhage, 1895

Kosáry Domokos, Magyar külpolitika Mohács előtt. Budapest, 1978

Kosáry Domokos, Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Magyarok Európában III. Budapest, 1990

Köpeczi Béla, Magyarország a kereszténység ellensége. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Budapest, 1976

Lipthay András: életemnek emlékezete. Sajtó alá rendezte Rédei Éva. A bevezető tanulmányt írta Czigány István és Rédei Éva. Szerkesztette Tarnai Andor. Budapest, 1988

Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról 1686. A szöveget sajtó alá rendezte, és fordította, a szójegyzéket és a mutatókat készítette Mollay Károly. A bevezető tanulmányt írta Nagy László. Szerkesztette Kun József. Budapest, 1986.

Nagy László, „Megfogyva bár, de törve nem…” Török háborúk viharában (1541–1699). Budapest, 1990

Pater, J. C. H. de, De eerste Nederladse gezant der Nederlandse Republiek te Weenen. In Bijdr. Vad. Gesch. en Oudheidk. 6. reeks III. 1925, 85–128.

Petit, Louis de (szerk.), Bibliotheek van nederlandsche pamfletten. Verzamelingen van de Bibliotheek van Johannes Thysius en de Bibliotheek van de Rijksuniversiteit te Leiden. 2. 1649–1702. s-Gravenhage, Martinus Nijhoff, 1884

Piacentini, Ernesto, Il Diario dell’ assedio e liberazione di Buda del 1686 del barone romano Michele D’Aste. Budapest–Roma, 1991

Polgár Vilmos, Magyarország és a magyarok a 17. századi olasz közvéleményben. Pannonhalma, 1942

Printserer, G. van (szerk.), Archives ou correspondance inédite de la Maison Orange-Nassau. 2e reeks. 6. Utrecht, 1858–1862, 3e reeks 3. Leiden, 1907–1909

R. Várkonyi Ágnes, Búcsú és emlékezet. In Europica Varietas–Hungarica Varietas. Tanulmányok. Budapest, 1994

R. Várkonyi Ágnes, Buda visszavívása (1686). Budapest, 1984

R. Várkonyi Ágnes: Magyarország visszafoglalása. Budapest, 1987

Renner, Victor, Vertrauliche Briefe des Grafen Ernst Rüdiger von Starhemberg. Wien, 1890

Rózsa, Georg, Romeyn de Hoge und die Türkenkriege. In Oud Halland LXXVII. 1962. 101–111.

Röder, Philipp, Des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken. Karlsruhe, 1839

Schneidel, M.–Hemels, J., De Nederlandse krant 1618–1978. Van „nieuwstydinghe” tot dagblad. 1979

Schöning, Kurt Wolffgang, Des Generall-Feldmarschalls Hans Adam Schöning. Berlin, 1837

Siccama, J.–Hora, H., De vrede van Carlowitz en wat daaraan vooraf ging. In Bijdragen voor Vaderlandsche Geschiedenis. 4e reeks, VIII. 1910. 43–185.

Sugár István, Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983

Szádeczky Lajos, Budavár 1684-iki ostroma. Történelmi Tár, 1890

Szakály Ferenc, Hungaria Eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól 1683–1718. Budapest, 1986

Szakály Ferenc, Önkéntesek Budavár visszavívásánál. In Budavára visszavétele 1686-ban. Egy ismeretlen angol kortárs beszámolója. Deák Farkas 1886-ban megjelent fordításának hasonmás kiadása. Füzetek Budapest múltjából 4. Szerk. Faragó Tamás. Budapest, 1986

Thaly Kálmán, Az 1683-iki táborozás történetéhez. Budapest, 1883

Theuer, Franz, Brennendes Land. Kuruzenkriege. Wien–Köln–Graz, 1984

Theuer, Franz, Verrat an der Raab. Als Türken, Tataren und Kuruzzen 1683 gegen Wien zogen. Salzburg–Stuttgart–Zürich, 1977

Thomassen, Theo, Coenrad van Heemskerck 1646–1702. Diplomat tussen prins en patroon. In Holland 17. 1. 1985. 14–26.

Thürheim, A., Feldmarschall Emst Rüdiger Graf Starhemberg 1683 Wiens ruhmvoller Verteidiger (1638–1701). Wien, 1882

Veenendaal, A. J. van (szerk.), De briefwisseling van Anthonie Hensius 1702–1705. 4. Den Haag, 1976–1981

Veres Endre, Gróf Marsigli Alajos Ferdinánd olasz hadi mérnök jelentései és térképei Budavár 1684–1686-iki ostromairól, visszafoglalásáról és helyszínrajzáról. Budapest, 1907

Wentzke, Paul, Feldherr des Kaisers. Leben und Taten Herzogs Karl von Lothringen. Leipzig, 1943

Wrede, Alphons, Geschichte der k. und k. Wehrmacht. II. Wien, 1868

Wulp, J. K. van der (szerk.), Catalugus van de tractaten, pamfletten, enz. over de geschiedenis van Nederland aanwezig in de bibliotheek van Isaac Meulman. 2. 1649–1688. Amsterdam, 1867

 

RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK

Bd. = Band

HK = Hadtörténelmi Közlemények

k = kötet

AF = Alte Feldakten

HHStA = Haus-, Hof- und Staatsarchiv

HKR = Wiener Hofkriegsrat

KA = Kriegsarchiv

MOL = Magyar Országos Levéltár

ÖNB= Österreichisches Nationalbibliothek

ÖStA = Österreichisches Staatsarchiv

Prot. Exp. = Protocollum Expedit

Prot. Reg. = Protocollum Registratur

 

KÉPEK

 

Koron ostroma (Österreichisches Staatsarchiv Bibliothek, Bécs)

Madártávlati kép az 1684-es ostromról (Hadtörténelmi Levéltár, Budapest)

Kéziratos térkép, az 1684-es ostrom alaprajza (Hadtörténelmi Térképtár, Budapest)

Ismeretlen szerző rézmetszete az 1686-os ostromról (Hadtörténelmi Térképtár, Budapest)

Giocimi Rossi: Buda 1686-os ostromának madártávlati képe (Hadtörténelmi Térképtár, Budapest)

Bajor kéziratos ostromtérkép 1686-ból (Hadtörténelmi Térképtár, Budapest)