Szimbólumtár

Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából

Pál, József

egyetemi tanár
Szegedi Tudományegyetem BTK, Olasz Tanszék

Újvári, Edit

főiskolai adjunktus
Szegedi Tudományegyetem, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Közművelődési Tanszék

Andrási Dorottya, Antal Bernadett, Borbély Boglárka, Balogh Márta, Csima Ágota, Eörsi Anna, Farkas Anikó, Imrényi Tibor, Kemény Gabriella, Komlóssy Judit, Kuszmann Zsófia, Lipták Anikó, Miklós Pál, Nagy Krisztina, Pápai Julianna, Pethő Ildikó, Propszt Eszter, Reuss Gabriella, Schlachtovszky Csaba, Szabó Tímea, T. Ridovics Anna, Újvári Edit, Vanyó László, Varga Emese

 

Lektorálta

Ecsedy Ildikó, Endrei Walter, Fabiny Tibor, Hoppál Mihály, Prokopp Mária, Szigeti Lajos Sándor, Szilárdfy Zoltán, Szili József,

Szőnyi György Endre, Tegyey Imre, Wojtilla Gyula, Dr. Záhonyi Aladár

 

 

Felelős szerkesztő Borus Judit és Ruttkay  Helga

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.


Tartalom

1. ELŐSZÓ
Szimbólumfelfogásunk
A szimbólum történetéről
Köszönetnyilvánítás
2. SZÓCIKKEK A–Z
3. FÜGGELÉK
Idegen szavak és kifejezések jegyzéke
Irodalom
Irodalmi források
Szakirodalom
A legyakrabban idézett antik szerzők nevének és műveiknek rövidítési jegyzéke
A Biblia könyveinek rövidítésjegyzéke
Mutató
I. A címszavak témakörök szerinti csoportosítása
II. A címszavak jelentésbeli csoportosítása
III. A címszavak vallás és eszmerendszerek szerinti csoportosítása
IV. A kötetben előforduló legfontosabb keresztény ikonográfiai motívumok, attribútumok, szimbólumok
 
 

1. fejezet - ELŐSZÓ

„…ne veszítsük szem elől az emberi szellem
történetének mély és oszthatatlan egységét.”

Mircea Eliade

 

Kötetünk – az általános szimbólumlexikonok jellegének megfelelően – olyan kézikönyv, amely közel hétszáz szócikkével a kultúrák jelképeinek és föltehető jelentéseiknek ismertetésével a művelődéstörténet, különösen a művészetek tanulmányozásához kíván segítséget nyújtani. Elsősorban a görög-római és zsidó-keresztény alapokon nyugvó európai műveltség szimbólumainak kifejtését tekintettük feladatunknak. Ugyanakkor az európai szemszögből egzotikus civilizációk legismertebb jelképeinek – olykor pusztán érintőleges – ismertetését is hasznosnak véltük. Hiszen (főleg a XIX. század vége óta) hatásuk megjelenik az európai művészetekben is, napjainkban pedig – elsősorban vizuálisan – egyre közismertebbé válnak (pl. a jin és jang- vagy a mandala-ábra). Ezek a példák az emberi szimbólumalkotó képesség általános érvényét bizonyítják, valamint az európaitól eltérő, de azzal egyenértékű esztétikai és eszmei értékekre is felhívják a figyelmet. Szócikkeinkben az egyes jelentéseket forrásértékű adatokkal – idézetekkel, a kútfő pontos megjelölésével illusztrációkkal, valamint képzőművészeti alkotások bemutatásával és említésével – igyekeztünk alátámasztani.

Lexikonunk egyéni karakterét néhány kiemelt szempont következetes végigvitelében látjuk. Ezek között említhetjük a keresztény ikonográfiát is meghatározó, az Ó- és Újszövetséget korrelációban értelmező tipológiai szimbolizmust. Az ókori eredetű, de a közép- és újkorban is ható hermetikus-mágikus hagyomány legfontosabb szimbólumainak ismertetésére szintén hangsúlyt helyeztünk. E szimbólumok, mint például az alkímiai jelképek, alapvetően zárt rendszerek, jelkép-szókincsük mégis sok ponton átfedi az általános, illetve a kanonizált szakrális szimbólumokét.

Az európai és a magyar művészeti alkotások példaként való idézése szándékaink szerint a szimbólumok vizsgálatára irányuló többirányú kutatás néhány időszerű problémáját is hangsúlyozza; a hagyományként átörökített szimbólumok és a XIX–XX. századi művészek egyéni, de a hagyománytól elválaszthatatlan motívum- és jelképhasználatának, -alkotásának összefonódó jelenségére hívja föl a figyelmet. Carl Gustav Jung[1]a költőket egyenesen a „primitív történetmondók, álomlátók, nyughatatlan fantáziájú emberek” modern megfelelőjének tekinti.

A kötet közel négyszáz fekete-fehér illusztrációja szintén a különböző kultúrák és korszakok jelképhasználatát eleveníti meg. Amellett, hogy egy Magyarországon készülő szimbólumlexikon természetszerűleg tárgyal magyar vonatkozású címszavakat (pl. Álmos, Duna és Tisza, turul, puszta), az európai szimbólumok jelentéseinek összegzésekor is igyekeztünk magyar műalkotásokból példákat hozni. A szócikkek záróegységeként általában legismertebb költőinktől szerepel egy-egy idézet, s ezzel vállaltuk annak ódiumát is, hogy példáink esetlegesek, s így számos más példával kiegészíthetők, helyettesíthetők.

Három függelék teszi teljessé a lexikont. Mivel az ábécérendű tagolás háttérbe szorítja az egyes jelképek közötti összefüggések rendszerét, a szimbólumvilág összefonódó jellegét utalásokkal hangsúlyozzuk. Különálló mutatókban a kötet címszavainak jelentésbeli, vallás- és eszmerendszerek szerinti, valamint tematikus csoportosítási lehetőségeit vázoltuk fel. Hasznosnak tartottuk a szócikkekben leggyakrabban előforduló szakkifejezések magyarázatát is. Végül irodalmi forrásaink felsorolása és szakirodalmi tájékoztató következik. (A mítoszkutatás, a vallástörténet, a művészettörténet, a néprajztudomány, az irodalomtudomány, a pszichológia és a kulturális antropológia szimbólum-megközelítései egyaránt a téma alapvető szakirodalmához tartoznak.)

 

 

Szimbólumfelfogásunk

A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsősorban a nem képszerű (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetők, vagy – forrásértékű adatok híján – örökre némák maradnak. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsődleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erő, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítője.

A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és művészetben egyaránt jelen vannak. Arany János sajátos túlhajtásukra is rámutat. Poétai recept című versének ironikus sorai a korabeli epigonköltészetet, az „almanach-lyra szenvelgéseit”[2] veszik célba:


Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol … ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.

    

A frázissá silányuló, elcsépelt szóképek felsorolása azonban a hagyományos motívumkészlet értékét is megkérdőjelezi. Fölmerül a kérdés, megfakulnak-e, kiüresedhetnek-e a jelképek? Létezhet-e bármilyen művészi kifejezés nélkülük?

A választ – mellőzve az elméleti fejtegetéseket – maga a művészi gyakorlat adja meg. Arany Buda halála című eposzának nyitóképében az „idő vén fája” jelenik meg, amelyben a kozmikus életfa-motívum sokrétű hagyománya cseng vissza. Balladáinak igéző erejét többek között az ősi motívumok – például a vér, a varjú, az élet- és halál-folyó képei – teremtik meg. Az említett képek tartalma, szépsége, kifejezőereje motívumtörténeti előtanulmányok nélkül is élvezhető. Önálló értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy hányan és hányszor, milyen sikerrel alkalmazták őket. Viszont a történetiség szempontja, az adott képhez kapcsolódó, hagyományozódó jelentéstartam ismerete magukról a szimbólumokról, alkalmazásuk jellegéről, nélkülözhetetlenségükről is vall. Talán szükségtelen is több példát említeni, hiszen mindannyiunk számára eleven élményként hatnak kultúránk olyan alkotásai, mint Csontváry Magányos cédrusa, a Balázs Béla szövegére komponált Bartók-opera, A Kékszakállú herceg vára szimbólumvilága, Ady biblikus ihletésű képei, József Attila költészetében a Gyöngy vagy a Harmatocska. A hagyomány és az egyedi képalkotás egybefonódása mindenütt tetten érhető.

A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezőjévé és érzéki szemléltetőjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erő szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az ősi koroktól megjelenő lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai. A ragadozó madarak az égi eredetű hatalom megtestesítői, a magyar eredetmonda turulja csakúgy, mint a görög mitológiában a Zeusz-sas. Számtalan példa bizonyítja a különböző kultúrák analógián alapuló szimbólumainak jelentésbeli rokonságát, a jelképteremtés és -használat egyetemes jellegét. Ugyanakkor a jelentések eltérései, az adott környezethez igazodó tartalmai egy-egy kulturális terület sajátosságait emelik ki. Míg a kínai hagyomány jin és jang eszméjében a női és férfi elem egymást kiegészítő, egyenértékű, egységbe foglalt alapminőség, addig a bűnbeesés vétkét a nőnek tulajdonító kereszténységben a férfi és nő – mint szellem és anyag – dualisztikus ellentétpárként is megjelenik.

Az európai művészetet és műveltséget meghatározó Bibliában szintén jelen van a transzcendens tartalmak szimbólumokban való kifejeződése. Ahogy a zsoltáríró mondja: „megrendítő, fönséges jeleket adsz” (Zsolt 65,6). A keresztény művészet – más szakrális művészetekhez hasonlóan – gazdag ikonográfiai hagyományt teremtett, amely tanainak képi megjelenítése során a szimbólumok sokrétű, kanonizált tárházát alakította ki. Számok, színek, állatok, növények, tárgyak utalnak az Atyára, Jézus Krisztusra, Szűz Máriára, az apostolokra, az evangélistákra, valamint a Szentháromság, a megváltás, a feltámadás, az utolsó ítélet eszméire. Az antik és a keresztény hagyományokat ötvöző európai – beleértve a magyar – művelődés egész történetén végigvonul a motívumok, jelképek újrafogalmazása, aktualizálása. A keresztény művészet különböző korszakaiban is más-más szimbólumok váltak központi motívummá: a román kori Világbíró Krisztus, a gótika kori Tanító Krisztus és a késő középkor Fájdalmas Krisztusa eltérő jelentéseket hordoz. Az egyéni mitológiák, a művészi képalkotás egyéni változatai is ezer szállal kötődnek a tradicionális szimbólumokhoz. Például Charles Baudelaire a hagyománnyal ellentétes előjelű Káinja (Káin és Ábel), Sátánja (A Sátán litániája), Madonnája (Egy Madonnához) csak az eredeti jelentéssel egybevetve értelmezhető.

Szimbólumfelfogásunk bemutatásakor elengedhetetlen egy olyan nézőpont megvilágítása, amely nélkül pusztán adatok kusza összességének tűnhet maga a szimbólumszótár mint műfaj. E különböző területeket összefogó lexikontípus alapelvét abban látjuk, hogy a mítosz-, vallás- és eszmetörténeti, valamint a művészeti példák kezelésében egyaránt jelelméleti (kultúrszemiotikai) megközelítés érvényesül. Szimbólumfogalmunk következésképpen tágabb területet érint, mint az esztétika és az irodalomelmélet e tárgyra vonatkozó meghatározása vagy a szimbolizmus mint irodalomtörténeti korszak fogalmi konkrétsága, lehatároltsága. Elismerjük ugyanakkor, hogy mindez egy más nézőpontból induló szimbólumelméleti vizsgálódás alapjául szolgálhat. Ez az általánosabb és átfogóbb jelelméleti megközelítési mód teszi lehetővé, hogy a klasszikus esztétika XVIII–XIX. századi nagy elméletalkotói óta eltelt időben kibontakozott, új nézőpont kialakítására ösztönző kutatási területek (pszichológia, szemiotika, kulturális és szociális antropológia, humánetológia) eredményeit is hasznosíthassuk. Ez a megközelítés a téma egyetemességére is rávilágít. Az az általános nézőpont, amelynek értelmében – Claude Lévi-Strauss nyomán – minden kultúrát szimbolikus rendszerek összességeként is meghatározhatunk, úgy véljük, átfogó és kellő alapot ad a különböző vallások liturgiájának elemei, a sumer eposzok, Lao-ce, az ókeresztény alkotók, Shakespeare vagy például Ady műveiben szereplő jelképek, szimbolikus értékű motívumok együttes tárgyalására. Abban az értelemben szerepelnek itt, ami közös bennük: mindegyikük szimbólumok révén fogalmazza meg az ember viszonyát a mindenséghez. Olyan viszonyt, amely jelképeik gazdag képzettársítási lehetőségei révén érzékelhetővé teszi a korukban, vagy akár örökérvényűen racionálisan megfogalmazhatatlan gondolatokat, eszméket, érzéseket. Ebből következően irodalmi példáinkban is a szimbólum általános metaforikus jellegére, toposzként való megjelenésére helyeztük a hangsúlyt.

Az etimológiai indíttatású szimbólumdefiníciók a görög szümbolon (’melléállítás’, ’ráismerési jel’) szóból, illetve annak felismerési eszköz funkciójából indulnak ki (amely két elem például egy kettétört ércpénz, gyűrű darabjainak összeillesztésére, s ezzel azok tulajdonosainak kapcsolatára utal). Ez azonban két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja, s nem fedi az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt bonyolult kapcsolatát. Jelelméleti megközelítésben a szimbólum mint kulturális jel esetében a jelölő–jelölt viszony lényege a többértékűség, amely – akár a hasonlóság, akár a hagyomány által átörökített önkényes egyezményesség a meghatározó benne – a tudatos és tudattalan elemek egyesítésével aktív befogadásra ösztönöz. Az ilyen módon értelmezett szimbólumfogalommal szembeállítható a puszta megnevezéssel egyenértékű jel, amely a jelölt tartalom egyértékűségéből eredően passzív befogadást eredményez. Az a racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható fogalmi tartalom, képzet vagy élmény, amely egy-egy szimbólumban fogalmazódik meg, természetszerűleg inkább találja meg legmegfelelőbb kifejezési formáját a gazdag jelentéskörű jelképekben, mint az egyjelentésű jelben. Ilyen nézőpontból tekintve a szimbólum a racionális meghatározás ellentéte; lélektani tekintetben pedig az elvonatkoztatásra képes prelogikus gondolkodás eredménye.

A különböző kultúrák mítoszaiban, vallásaiban és művészetében megfogalmazódó jelképek rövid, jelentésorientált ismertetései önmagukban egyértelművé teszik, hogy tárgyunk, a kulturális jelkép a civilizációteremtő ember egyetemes érvényű sajátossága. Az a szimbólumvilág, amely szócikkeinkben megjelenik, szemiotikai, pszichológiai vagy antropológiai értelemben egyaránt az emberi kommunikáció sajátos jelrendszerének, a szimbolikus aktivitásoknak az egyike. Ernst Cassirer, aki ismeretelméletének középpontjába a szimbolikus formák vizsgálatát helyezi, s a „»szelleminek« érzéki »jelekkel« és »képekkel« való kifejezését legtágabb jelentésében” veszi, az „animal rationale” helyett egyenesen az „animal symbolicum” elnevezést ajánlja.[3] Ez az álláspont megkérdőjelezi azt a hit- és természettudományos nézetekben egyaránt megjelenő felfogást, amely az embert a célirányos, a beteljesedés felé törő fejlődés főalakjaként értelmezi. Ebben az összefüggésben a ráció mint legfőbb emberi ismérv szintén nem állja meg a helyét. Az viszont történeti tény, hogy az ember mind racionális, mind irracionális törekvéseiben eszményeket fogalmaz meg, ezeket kifejező szimbólumokat alkot, vagy a korábbiakat ebben a szövegkörnyezetben értékeli át. A legpusztítóbb „ordas eszmék” irracionális tanai ugyanúgy szimbólumokban fejeződnek ki, mint az ellenükben megfogalmazódó törekvések.

A szimbólumképzés biológiai értelemben is – az összehasonlító magatartáskutatás eredményeinek figyelembevételével – az ember megkülönböztető jegye, „differencia specifica”.[4] E tekintetben a szimbólumalkotás képességének kialakulása nem csupán az emberi faj kialakulásának egyik alapvető ténye, hanem az elsősorban intellektuális síkon lezajló emberi evolúció magyarázata is. Az agykutatás ez irányú vizsgálódásai szintén megerősítik ezt a nézetet: az emberi intelligencia „az analógiák, metaforák, hasonlatok, példázatok és gondolati modellek világa”.[5] A jelképek szerepének, alkotásának és használatának kutatása a természet- és társadalomtudományi antropológia közös és termékeny határterületének ígérkezik.

Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát. Ismét Cassirert idézve: „…tudatunk nem elégszik meg a különböző benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.”[6] Ez magyarázza a szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözőbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhető természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretű emberi test mint a világ eredője, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsődleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérő is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemző, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: „az antropomorfizáló hajlam természetszerűleg adódik a tudat kialakulásának körülményeiből.”[7]

Az a módszer, amely szócikkeink felépítését meghatározza, két fontos elméleti vonatkozást hordoz magában. Az egyik az egyes szimbólumrendszerek öntörvényűsége és ezzel összefüggésben a jelképek hagyományban való rögzítettsége. Ez indokolja az adatfelsorolásokból álló szócikkeken belül a kultúrák szerinti tagolást. Egy bizonyos jelkép konkrét jelentését az adott kultúrában az egységes, összefüggéseiben élő szimbólumvilágban betöltött szerepe határozza meg. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közeg elemeként értelmezhető maradéktalanul. Még az egyértelműen hasonlóságon alapuló, általánosan előforduló szimbólumok esetében is csak aktív befogadásként határozhatjuk meg a felhasználást, a jelölőként való alkalmazást. A jelölő és a jelölt azonossága ellenére a szimbólumoknak különböző értelmezései is megjelenhetnek. Például a hinduizmusban és a kereszténységben az emberi test, a genitális szimbólumok egyaránt a szexualitás jelentéskörét hordozzák, de míg az egyik szövegösszefüggésben szentségként, addig a másikban bűnként értelmeződnek (amint erre a test/hús vagy szent nász szócikkeink rámutatnak). Az ember feltehetően egy a kezdetektől fokozatosan kialakuló világszemlélet fogalmi viszonyrendszerének birtokában alkotja és használja a jelképeket. Ebben a folyamatban a szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik, abban teljesedik ki, annak alapelemei határozzák meg tartalmát. A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át. Rendkívül érdekes az a folyamat, amely a különböző kultúrák (természetes, azaz erőszakmentes) egymásra hatását követi s egyes elemeik megfeleltetését, összeolvadását eredményezi. Ennek következtében a szimbólumok jelentésbeli elmozdulása, a hagyományos formai elemeknek más tartalommal való feltöltődése figyelhető meg. A ritka példák egyike a buddhizmus és vallási szimbólumainak elterjedése a Távol-Keleten, majd a helybeli szakrális kultuszok és ikonográfiai elemek ezt követő áthangolódása. Az ókeresztény művészetnek szintén jellegzetes vonása az egyes antik motívumoknak a keresztény művészetbe való integrálódása (erre utaló példákat hoznak többek között a Jó pásztor és a főnix szócikkeink).

A másik elv, amelyet a szócikkek felépítésében fontos szempontnak tekintettünk, a történetiség elve, amely azt leszámítva, hogy ugyanazon szócikken belül a biblikus adatot természetszerűleg előzi meg a sumer mítoszokból merített példa, rendkívül problémás. A párhuzamosan, elszigetelten létező szimbólumalkotó civilizációk esetében eleve önkényes a sorrendiség, azonban az egyes kultúrákról mint önálló, egységes rendszerekről sok mindent elárul. Terjedelmi okoknál fogva kötetünkben főként az európai adatok terén tűnik hasznosnak ez a lineáris szemlélet. Talán ebben a – konkrét, de többségében viszonylagos – sorrendiségben is fölsejlik annak célzatos hangsúlyozása, hogy a kulturális szimbólumok eredendően a mágikus-mitikus szférához kapcsolódó jelképteremtéssel állhattak kapcsolatban.

Az őskori művészet fennmaradt alkotásaiban, az ősi mítoszokban, valamint a természeti népek közelmúlt, illetve jelenkori kultúráiban egyaránt megfigyelhető az ilyen jellegű szimbólumalkotás és -használat. A mágikus erővel felruházott jelkép – legyen az képi, nyelvi vagy zenei – helyettesítő, reprezentáló funkcióval bír, amelynek közbenjárásával az ember a környezetére való nagyobb befolyását igyekszik gyakorolni, valamint a felsőbbrendű, szellemi hatalmakkal próbál kapcsolatot teremteni. (Az áldozás/áldozat és az oltár szócikkekben ezen ősi szimbolikus funkcióknak néhány példája olvasható.) Amíg a mítosz az egyetlen magyarázó elv a világ és az ember mibenlétére, addig a szimbólumok valamennyi emberi viszonyrendszer kifejezői: kozmogóniai, kozmológiai elképzelések, égi hatalmak által elrendelt társadalmi rangsorok érzékeltetői. A Napot, a Holdat, a természeti képződményeket vagy éppen az emberi testet központi elemmé avató szimbolikus világmodellek rendszereiben valamennyi emberi közösség megalkotta a maga világmagyarázatát, szentségekhez kötődő kultuszát és művészetét. Az e hagyományok nyomán kialakuló világvallások természetszerűleg használják tanaik, szertartásrendjük elemeiként a jelképeket. Például a szent iratok tanúsága szerint Buddha, Jézus vagy Mohamed tanításaiban egyaránt megjelenik a fény/világosság és sötétség, ez az ősi szimbólumpár; számos ikonográfiában a testet, fejet övező dicsfény/glória a szentség kifejezője. Ugyanakkor a dogmák és a racionalizáló hittételek a jelképek terén általában a fogalmi-tartalmi szűkülés irányát eredményezik. Az ikonográfia attribútumkódjai, azaz jelvényszerű ismertetőjegyei egyenesen a jelölő–jelölt viszony egyértelműségét hivatottak elősegíteni. Ezzel párhuzamosan a misztikus mozgalmakban (például a ciszterci vagy ferences rendekben, egyes eretnek szektákban) a hit aktív átélése, szakrális művészetükben pedig ennek megfelelően az át- és újrafogalmazást is vállaló gazdag szimbolikus kifejezési lehetőség jelenik meg. Ez utóbbival állnak összefüggésben az önállósodó, különböző esztétikai funkciókban kiteljesedő művészetek szimbólumrendszerei. Ha lényegessé válhat az egyén élményvilága, akkor ebben még a hitélmény is körvonalazódhat. Abból a nézőpontból, amely a jelképek alkotását és használatát a vallásos világkép elemének tekinti, a racionalizmus térhódítása egyben a szimbolikus gondolkodás veszélyeztetője, lényegének szétrombolója. Jung szerint a tudományos megismerés fejlődésével az ember számára egyenesen „…elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is”.[8] Több helyütt profetikus hangon ostorozza a „luciferi felfuvalkodottságú” rációt, és egy újabb platonikus fordulatot jövendöl meg. Ezzel szemben a zárt rendszerű európai szakrális világkép alaptételeit visszavonhatatlanul szétbomlasztó kopernikuszi–darwini modellek térnyerése és az ezekből eredő tudományos hipotézisek nem vonták maguk után a szimbólumalkotó, -használó művészet hanyatlását. Az ember lényegi sajátosságait fölösleges, sőt káros egymást kizáró tényezőkként feltüntetni. A szócikkeinkben is bőségesen fellelhető modern alkotások tanúsága szerint a konvencionális jelképek a hitközpontú világkép átértékelődésével/hanyatlásával, azaz hagyományos szakrális töltésüket módosítva/vesztve sem szűntek meg létezni. Ennek tükrében a szimbólumalkotást és -használatot nem kizárólagosan a vallásos világszemlélet, hanem inkább az emberi gondolkodásmód lényegi elemének tekinthetjük.

A szimbólumok elméleti vizsgálata éppen a rációba vetett bizalom jegyében és az egyéniséget, a művész világlátását, egyéni szimbólumteremtését elfogadó, sőt olykor misztifikáló modern európai kultúrában jelent meg. Jellemző hogy Goethe, a művész-esztéta szerint a szimbólumok „mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában”.[9] Ezzel szemben Hegel, a filozófus-esztéta a szimbólumot fogalma, történeti megjelenése tekintetében „csak mintegy előművészetnek” tekintette, amely „főként Kelet sajátossága” s a klasszikus művészetet ennek meghaladásaként értékelte.[10]

Maga a racionalizmus is sajátos szimbólumrendszert alkotott, például a fény/világosság és sötétség nagy múltú ellentétpárjával. Jelképes a „fény századának” a hagyományos, vallásos szimbólumvilággal való szembenállása és az új „hitként” értelmezett tudomány szcientista mítosza is (amelynek optimista, haladáselvű felfogása nem azonos a természettudománnyal, annak mai, evolucionista, kritikai racionalista értelmezésével). A tudományos világkép, például a világ keletkezésének természettudományos hipotézise természetesen nem használja tényként a mitikus világ- és emberteremtés elemeit, sőt az ember teremtette szimbólumvilágban jelöli ki azok helyét. De bármilyen mértékben bővül is az emberi ráción, az újabb, kísérletekkel bizonyítható ismereteken alapuló természettudomány, természetfilozófia és -történet, az emberi létezésnek ettől teljesen függetlenül mindig lesz olyan területe, amelynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.

Az ember eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetőséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban. A művészet lényegénél fogva használja ezt a nyelvet:


Sár és virág, kavargó semmiség,
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban –
két sor között – kinyíl nekünk az Ég.
                                 (Kosztolányi Dezső: Vers)
                                 

Kötetünk kapcsán végezetül a szimbólumelmélet egyik kardinális pontját is érintenünk kell. Mégpedig az alapvető szimbólumcsoportok, valamint az általános, a tértől és időtől függetlenül azonos vagy hasonló elemeket hordozó, közös őstípusokból eredeztethető szimbólumok kérdéskörét. Annak vizsgálatában, hogy vajon mi a magyarázata a különböző kultúrákban előforduló, formailag és tartalmilag rokon szimbólumoknak, az égi vagy éppen az alvilági erőkre utaló jelképcsoportok párhuzamainak, két, eltérő alapon álló megközelítés bontakozott ki. Ezekben a szimbólumok eredetét illető központi kérdés a középkori univerzália-vitákra emlékeztető ellentétes álláspontokban körvonalazódott.

Az egyik irányvonal a szimbolikus univerzáliáknak a platonikus fogalomrealizmus szerinti értelmezése, azaz az ideák, a fogalmak, az eszmék és az azokra utaló szimbólumok a való dolgok felett álló, magasabb rendű realitásként való meghatározása.

Ennek nagyszabású kísérlete Jung szimbólumelmélete. Rendszerében, amint egyik 1939-es tanulmányában írja: „az »archetípus« …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.”[11] A tudattalan két összetevőjét, a személyes mellett a kollektív tudattalan létét feltételezi. Ez utóbbi szerinte „nem egyedileg szerzett, hanem veleszületett”, tartalmai az archetípusok, amelyek „mindenütt és az összes individuumokban ugyanazok”.[12] Felfogásában az archetípus ösztönös tendencia és az, „Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”.[13] Jung antropológiája – amint erre Buda Béla Jung Emlékek, álmok, gondolatok című kötetének utószavában rámutat[14] – a biológiai determinizmus és a lamarcki evolúció oksági elve alapján átörökíthetőnek tételezi föl az emberiség lényeges tapasztalatanyagát. Eszerint a kollektív tudattalan fokozatosan töltődött föl az alapvető archetípusokkal, amelyek eredete a törzsfejlődéshez, nem pedig az egyedfejlődéshez kötődik. Ezek az archetípusok a szakrális művészet szimbólumaiban, az egyes ember életében pedig az álmokban és a fantáziákban törnek a felszínre. Jung tehát, feltételezve a kollektív tapasztalatanyag biológiai átörökítését, ebben látja a szimbólumok egyetemes előfordulásának magyarázatát. A hagyomány és a szocializáció jelentősége ebben a felfogásban háttérbe szorul. A nézeteit ért kritikák hatására viszont kései műveiben már nem magukat a képzeteket, hanem csak a képzetek lehetőségét, azaz a gondolkodási struktúrát tekinti veleszületettnek. Mint írja, a kollektív tudattalan „az agyi struktúrákban öröklődik. Nincs velünk született elképzelés, de létezik az elképzelések veleszületett lehetősége.”[15]

A másik – a nominalizmust idéző – álláspont a jelképek teremtését és szerepét az emberi gondolkodásmód fejlődésének törvényeire vezeti vissza; ebben jelöli ki az általános szimbólumcsoportok kollektív, általános jellegének magyarázatát. Természetszerűleg ez egyben az idealista, metafizikai alapú koncepció kritikája. Gilbert Durand például a szimbólumokat megalkotó képzelet alapvető struktúráit tekinti egyetemes jellegűnek.[16]Ez a fölfogás a szimbólumalkotás eredetének problémáját az egyedfejlődés tényezőivel magyarázza, alapul véve a gyermek- és személyiséglélektan ez irányú vizsgálati eredményeit. A „szimbólumalkotás benne rejlik a gyermek egész fogalmi gondolkodásának kezdeteiben” – foglalja össze erre vonatkozó kutatásait Jean Piaget Szimbólumképzés a gyermekkorban című kötetében.[17] Az emberi személyiség kialakulása, annak biológiai és társadalmi tényezői egyaránt szimbolikus rendszerekben fogalmazódnak meg. Ennek kollektív (általános), valamennyi emberi egyedre és közösségre érvényes voltában fogható meg a kulturális szimbólumok alapvető csoportjainak hasonlósága, „archetipikus” jellege.

E feltevés alapján az ember elidegeníthetetlen lényegi – biológiai fogalommal élve – fajra jellemző lényegeként határozhatjuk meg a fogalmi gondolkodás kialakulásával együtt járó kultúra- és szimbólumalkotó képességet. Ennek a tételnek kézzelfogható bizonyítéka a kultúrák „átjárhatósága”. Ha az ember – elégséges biológiai és szocializációs tényezők révén – bármilyen kultúrát elsajátíthat, akkor képes felidézni, újrafogalmazni a térben és időben tőle távol eső korszakok eszméit, művészetét, azaz párhuzamos szimbólumok révén több-kevesebb sikerrel lefordíthatja azokat a saját kulturális anyanyelvére. A szimbólumok és a bennük felsejlő különböző kultúrák tanulsága/tanúsága egybecseng az antropológus Leakey megállapításával: „A kultúrák közötti, gyakran igen mély eltéréseket nem lehet úgy tekinteni, mint az emberek közötti elválasztó tényezőt. Ehelyett akként kell értelmezni a különböző kultúrákat, amik azok valóban: végső megnyilvánulásaiként annak, hogy az emberi fajhoz tartozunk.”[18]

Újvári Edit

 

 

A szimbólum történetéről

Szerkesztői és szócikkírói munkánk elmélete a történeti tényekből következett és általuk nyert igazolást. Mindenekelőtt azt kellett tisztázni, miféle (teológiai) eszmék tették egyáltalán lehetővé a fogalmi és képi szimbolizmus kialakulását, s ezek a szándékok miképpen határozták meg az elvont dolgok ábrázolhatóságát, illetve milyen gyakorlati céllal és milyen körülmények között jött létre és élt egy szimbólum valamilyen közösség tudatában, illetve miért és hogyan tűnt el belőle. Születésével minden egyes jelkép átlépte az elvont és a konkrét, az általános és az egyedi, a fogalmi-verbális és a képi között húzódó határt. Nincs olyan szimbólum, amely ne hordozna mély tartalmat, ne épülne valamiféle egészbe s ugyanakkor ne lenne a legközvetlenebbül valóságos. A létrehozó közösségi tudat szempontjából a határ átlépése sok tényezőtől függő elhatározás kérdése. E vonatkozásban jelentős különbségek vannak a zsidó-keresztény hagyomány egyes részei között. Röviden tekintsük át ezeket.

Az ótestamentumi zsidó hagyomány anikonikus és részben szimbólumellenes tudat- és művészi formákat alakított ki. A túlzottan az individuális és eksztatikus élményre építő platonizmussal szemben itt az egész közösségnek szóló isteni megnyilvánulásokról beszélhetünk, s arról, hogy a zsidó művészeknél a kép elveszti individuális karakterét, s az emberi alak helyett a kinyilatkoztatást vizuálisan absztrakt formák, a szerves és szervetlen természet szkematizált alakzatai vagy számok stb. hordozzák. Ezért mi elsősorban ezen szócikkek tárgyalásakor fordultunk a Kabbalához vagy a zsidó hagyomány más részéhez (lásd zsidó és ószövetségi szimbólumok). Az aranyborjú összetörése a szubjektív, mágikus kapcsolat megsemmisítése e kollektív üdvtörténet jegyében. A parancs teljesen egyértelmű: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket” (Kiv 20,4–5).

A kereszténység sokkal kevésbé volt szigorú ebben a kérdésben. Lukács evangélista orvos és festő volt, sőt a jámbor szövegek úgy tartják, hogy még Mária arcképét is megfestette. Pál apostol ismert mondata a részek közötti harmonikus megfelelést és az átjárás lehetőségét sugallja: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20). Az ókeresztény közösségekben a kezdetektől fogva igen jelentős volt a szimbólumok használata. Ezek a „megengedő” teológia alapján elsősorban az újtestamentumi, verbális hagyományból kialakult figurák. Krisztus például bárány volt. Keresztelő Szent János vonatkoztatta rá legegyértelműbben: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29). A korai kereszténység szimbólumalkotását erőteljesen befolyásolta a keresztényüldözések ténye is (lásd keresztény szimbólumok, Krisztus-szimbólumok). Mint valamiféle titkos kód volt látható a galamb, a szarvas, a bárány és más, főleg szelíd vagy éppen mesebeli állat és növény a katakombák falába vésve vagy rajzolva, illetve bármilyen más környezetben. Ez az ábrázolási technika igen hatékonyan segítette a hit magyarázását és terjesztését. A szimbólumok jelentésének megértéséhez egyre kevésbé volt elegendő az Újtestamentum ismerete. Lassan elterjedtek a bestiáriumok, a florilégiumok és egyéb „szimbólumszótárak”, amelyek egy számunkra esetenként meglehetősen sajátságos logika szerint csoportosítva magyarázták meg, miért éppen ez vagy az a valóságelem jelenti az üdvtörténet megfelelő eseményét, vagyis mi módon kapcsolódik össze a verbális és a természeti kinyilatkoztatás, az üdvözülésünkre írt két „könyv”. Vegyünk egy példát a II. századi, Alexandriai Kelemen által is jól ismert és idézett Physiologusból. Az Oroszlán Jézus Krisztust jelenti: ennek bizonyítására a „természettudós” szerző egyaránt idéz bibliai helyeket és bizonyos – mai szemmel általában pontatlan – természeti megfigyeléseket; például az állat farkával eltörli maga mögött a nyomot (mint ahogy Krisztus is itt földi volt, közvetlen égi, mérhetetlen hatalmát nem alkalmazta), nyitott szemmel alszik (Krisztust keresztre feszítették, de őrködik az emberek felett), a nőstény oroszlán halott kölyköt hoz a világra, amelyet a hím hangja éleszt fel (mint Krisztust Isten, az Atya). Mindezekhez bőségesen idéz helyeket és utalásokat a Szentírásból.

A keresztény szimbolizmus kollektív, elvileg is szabályozott rendszer szerint működött, főleg kétféle alapelv szerint: kifejezheti a hasonlót a hasonlóval vagy az eltérővel. A szellemi entitások magasztos fogalmakon, s a valóság egyes kivételesen nemes elemein keresztül is kinyilatkoztathatják magukat (Logosz, Fény). Ez azonban veszélyes, mert a befogadó azt hiheti, hogy érzékszerveivel közvetlenül felfogja azt, ami abszolút, illetve az is könnyen megtörténhet, hogy az eredeti helyére a képmást teszi. Ezért a szent szövegek időnként torzítva is megjelenítenek bizonyos kapcsolatokat, ügyelve arra, hogy a megfelelés csak részleges legyen. A szimbólum két komponense közeledik egymáshoz, de – mint mondottuk – a kettő a földi perspektívában maradéktalanul nem egyesülhet, csak a végtelenben találkozhat. Az összekeveredésnek ugyanakkor igen nagy volt a veszélye; talán elegendő itt a keleti egyház véget nem érő teológiai-politikai küzdelmeire, a képrombolók és a képtisztelők harcára utalni, vagy Nagy Szent Gergely pápa nagyon óvatos kijelentését idézni: a képek alkalmazásának egyetlen oka, hogy az írástudatlanoknak megtanítsák a Szent Igét.

Mindazonáltal a kérdés a skolasztika korában nem volt igazán jelentős teológiai probléma, mert kialakultak azok az elméletek, amelyekkel viszonylag hosszú ideig úgy lehetett teológiai szempontból is megnyugtatóan alátámasztani a képi ábrázolást, hogy egyben ki lehetett zárni az idolátriát. S csak jóval később, a reneszánsz kori immanencia-elméletek megerősödésével, a keresztény kollektivitás-eszmény ellen is fellépő individuális, szubjektív transzcendencia-élmény jelentőségének megnövekedésével, a művészi kifejezési technikák rohamos fejlődésével és a hermetikus-mágikus tanok elterjedésével állt elő olyan helyzet (a XVI. században), hogy ismét teológiai kérdésként kellett kezelni a kép és az igazi valóság viszonyát. Ismertek a katolikus ortodoxia szigorú ikonográfiai utasításai vagy a protestáns irányzatok (főleg a kálvinizmus) merev álláspontja a „faragott képek” vonatkozásában.

Első megközelítésben a szimbólum leginkább a dualitással határozható meg. Alapvető jellemzője a kettősség, amely önmagát igyekszik – természetes keretek között sikertelenül – az eredeti egységben megszüntetni, ehhez azonban külső, isteni beavatkozás szükséges. Valahogy úgy, ahogyan Platón meséjében a férfi és a nő keresi a másikban saját maga ősi és elvesztett teljességét (lásd kettő, androgün/hermafrodita, illetve bináris szimbólumpárok). A jelentő–jelentett polaritását kiegészíti egy harmadik tényező, a „felismerés”. Minden szimbólumban van a kettő mellett egy harmadik, amely nemcsak a két résznek, hanem és elsősorban összetételüknek ad nagyon bonyolult és teljesen sohasem körülhatárolható szellemi értelmet (lásd három). A significans az általánosért „cserében” a maga alakiságával, realitásával igazolni és konkretizálni igyekszik a tudat tevékenységét, amely gyakran objektívnak tételezi a relációt. A szimbolikus teológia tételei enélkül a merő absztrakcióba merülnének, s végső soron le kellene mondania a megtestesülés tanáról.

E „harmadik”, lényegi aspektus a keresztény teológia számára az isteni szándékkal van szoros összefüggésben. Az egyik kozmikus vagy történelmi esemény úgy utal mint jelentő a másikra, a jelentettre, hogy abból kiolvasható a Megváltás története is. Mivel a kinyilatkoztatás nemcsak szavakkal (Biblia), hanem a dolgokkal is történt, ezért az írásokban éppúgy vannak belső megfelelések, mint a természeti valóságban (lásd Nap, Hold). A téli napfordulón a fény születésének az ideje egybeesik Krisztuséval. Jónás három napja a cet gyomrában jel, amelynek jelentettje Krisztus háromnapos útja, amikor is „szálla alá poklokra”. Az Ábrahámnál látogatást tevő és Izsák megszületését előre jelző három angyal a Máriát, Józsefet és a gyermek Jézust felkereső napkeleti bölcsek előképe. Ezzel és természetesen sok más „összetétellel” végbemegy az üdvözülés története. Általánosan is megállapítható, hogy keresztény értelmezésben az Ótestamentum minden lényeges eseménye előkép, a maga konkrét történeti valóságosságában előre mutat a krisztusi megváltás felé, úgy, hogy szerkezetében számában és sok más részmozzanatban előre jelzi és külső jellegében meg is valósítja a később bekövetkezőket (lásd Ádám, Éva).

A szimbólum testvérfogalma nem annyira a négyes rendszerű arisztotelészi metafora (mint a boroscsésze Dionüszosznak, úgy a pajzs Arésznak), hanem inkább a szent és profán együttes jelenlétére utaló olyan pár-kifejezések, mint „jel–jelentés”, „előkép–beteljesülés”, „árnyék–fény” stb. A kozmikus és természeti világ elvileg bármely eleme mint significans jelenhet meg, amelynek significatuma lehet az ember sorsára vonatkozó isteni szándék valóságos története, az evilágban megvalósuló Gondviselés, de lehet égbe tekintően, szellemi, absztrakt jelentettje is. Míg az ilyen módon értelmezett világ–világ kapcsolat az ismert terminológia szerint tipológiai szimbolizmus, addig a világ–Isten közvetlen „jelentő–jelentett” kapcsolatát a dolgok vagy szavak spirituális értelmének nevezhetjük („non solum voces sed et res significativae sunt” vagy „omnis creatura significans”).

A részeket egymás felé hajtó vonzás vagy a közöttük összefüggést kereső tudat valamiképpen a sokaságból a primordiális egység felé törekszik. Platón ezt A lakoma című művében szeretetnek vagy szimpátiának nevezte. A konvergáló erőkkel és szintetizáló tudattal szemben kezdettől fogva fellépett a divergencia, a distinkció és a discussio. E vonatkozásban a szüm-bolon igazi antagonistája a dia-bolon, amely a ’szétbont’, ’elválaszt’ jelentésű görög igéből származik. A „tagadás ősi szelleme” a legtágabb értelemben vett teremtő–teremtett kapcsolatot, a két rész isteni akaratból való újbóli egyesítését rombolja szét, hogy helyébe egy újfajta, saját érdekeinek megfelelő dualitást, a kárhozatét, a bomlásét, a szétesését kínálja: a fény helyett a sötétség, az élet helyett a halál lehetőségét. Goethe klasszikus Mefisztó-önmeghatározása szerint így: „Szerény igazság az enyém. / Míg az ember, e kerge kisvilág, / egésznek gondolja magát – / a kezdetben egész rész része vagyok én, / csupán egy rész homály, melyből támadt a fény / a büszke fény, mely harcot keresett / s az éjanyától jussát, a teret / vitatja hasztalan, mert bár ha megszakad, / mindig csak a testhez tapad.” A significans–significatum és az isteni kegyelem építő rendszerével szemben nem egy másik konstrukció áll, hanem ennek tagadása, az „ördögi” destrukció.

Szótárunk egyik újdonsága nemzetközi szempontból is, hogy a teljes tematikába szervesen illeszkedik a XVIII. századi világosodás után általában mostohán kezelt „árnyékos” terület is. E vonatkozásban az eredeti szövegeken túl több speciális lexikont is használtunk. A racionális gondolkodásmód érvényességi területén kívül eső irányzatok szinte valamennyi nagy európai kultúrában megjelennek és sajátos kommunikációs rendszert dolgoztak ki. Az időben és térben egymástól távol eső tendenciák azonban meglehetősen nagy mértékben hasonlítanak is egymásra, nemritkán ugyanarra a forrásra vezethetők vissza. Közös jellemzőjük az égi és a földi közvetlen kapcsolatának a gondolata: az ember nem a megvetett értelem működésében vagy az ideológiailag és institucionálisan megszervezett vallási rendszeren keresztüljutva találkozik Istennel, hanem ezeken kívül a tiszta intuícióban vagy látomásban.

Ide tartoznak például a görög püthagoreus számmisztika, a zsidó látomásirodalom, az arab misztika, illetve a pszeudo-egyiptomi hermetikus szövegek terjedésével kialakuló iskolák eszmerendszere (lásd mágikus és gnosztikus szimbólumok), valamint néhány közép- és újkori rend vagy (titkos) társaság: a templomosok, a rózsakeresztesek, illetve részben a szabadkőművesek. E szellemi és valóságos közösségek gyakran földalatti mozgalmakban szerveződtek, általában a világi és az egyházi hatalomtól függetlenül jöttek létre és működtek. Elit-szemléletük, beavatottságtudatuk, hivatalos részről való üldöztetésük, esetleg a hatalom megszerzésére irányuló politikai céljaik és más okok miatt nem léptek nyilvánosságra, nem szerveződtek legitim csoportokká. Az egyes szekták vagy társaságok titkos kódrendszereket, a be nem avatott számára érthetetlen nyelvezetet alakítottak ki. Ezek az ún. hermetikus irányzatok (lásd Hermész/Mercurius) sajátos és igen koherens szimbólumhasználatot vezettek be. A titkos értelmű és titkos utalási rendszerekbe illeszkedő emblémák, hieroglifák, jelképek később gyakran az írói és művészi képzelet és közlés fontos részévé váltak (csak utalunk Goethe Faustjának pentagrammájára, Puskin pikk dámájára, William Blake furcsa alakzataira és Mozart varázsfuvolájára). Ezekből a példákból is látszik hogy bizonyos tárgyak, talizmánok emberfölötti hatalommal ruházzák fel birtokosukat, és általuk a transzcendencia mintegy közvetlenül beavatkozik a földi világ dolgaiba.

Mi – céljainknak megfelelően – e tradíciónak pusztán azokat a mozzanatait idézzük, amelyek beépültek a művelt köztudatba, de azokat a szokottnál nagyobb részletességgel. A mágikus-hermetikus szimbólumalkotás elméleti alapja és ősszövege az I–II. században keletkezett ún. Corpus Hermeticum. Ennek egyik reprezentatív darabja, az Aszklépiosz szerint a transzcendens ideák és a földi dolgok között közvetlen kapcsolat, „átjárás” van. Az ember úgy Isten képmása, hogy birtokolja erejét, képes az égbe szállni, s az ott tapasztaltakról tudósítani. Az emberi és természeti keveredik az istenivel. Az egyiptomi művészek alkotásai mágikus hatalommal rendelkeznek. „…ezek a szobrok lélekkel, lehelettel teliek, tudatuk van, csodálatos, nagy dolgokat visznek végbe, olyan szobrok, melyek a sorshúzás, profetikus ihletettség, az álmok sokasága és egyebek révén megjósolják a jövendőt, az emberekre betegséget küldenek s gyógyítják őket, és ahogy érdemlik, fájdalmat vagy örömet küldenek rájuk. Nem tudod, Aszklépiosz, hogy Egyiptom az ég képmása, helyesebben szólva olyan hely, ahová mindaz áttevődik és ahol minden lejátszódik, amit az égiek (a világot) irányítva elrendelnek? Sőt, még pontosabban szólván: földünk az egész világ temploma.” Az egyiptomiak szent nyelve (hieroglifatan) is közvetíti az égiek hatalmát.

A jel és jelölt itt nem tartja meg különállását, a két világ között szabad átjárás van, a kép összekeveredik a prototípussal. Ennek hatalmát itt amaz gyakorolja. A közvetítő hierarchiák jelentőségének csökkentése, a tudat objektivációja, logikus, hétköznapi formáinak kiiktatása olyan helyzetet eredményezett, amelyben a megismerés egyben cselekedet, a tudás pedig a szó legszorosabb értelmében vett hatalom. Egy olyan vallási rendszer, amely az „égi” és a „földi” ilyen közvetlen kapcsolatában, egységében hisz, természetesen különösen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az elemeknek és eszközöknek, amelyek magukba zárják a transzcendenciát, vagy képesek átvezetni „innét” „oda”. A szimbólumok, az emblémák, a hieroglifák, a képek, a nyelv felfedhetik az igazi lényeget, tehát tanulmányozásuknak messzehangzó eredménye lehet. A jelek gyakran evokálják és működésbe is hozzák az általuk jelölt és így magukba zárt) isteni tartalmat (lásd egyiptomi hitvilág szimbólumai, Ozirisz/Szurapisz, Ízisz).

A régi hermetikus szövegek a XV. században ismét az érdeklődés középpontjába kerültek, s többek között ezáltal is, újra teológiai problémaként vetődött fel a képi ábrázolás elmélete. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a reneszánsz képzőművészet hihetetlenül magas színvonala és óriási hatása is. Két alapvető irányzat bontakozott ki: a megvilágosultak Platónra hivatkozva védték mágikus álláspontjukat, míg a felvilágosult racionalisták Arisztotelészre hivatkoztak.

A reneszánsz kori embléma-, impresa- és hieroglifagyűjtemények szerkesztési, rendezési elvei mögött egy alapvető kettősség húzódott meg a mi a kép? kérdésre adott válasz adásakor: szent jel, misztikus, mágikus kód, amelyben a transzcendens idea, az istenség közvetlenül revelálódik, mint Nostradamus könyvében a makrokozmosz jele, vagy a Mefisztót is fogva tartó fausti pentagramma, amelyen keresztül a túlvilági erők ténylegesen is gyakorolhatják a hatalmukat; vagy pedig megfelelő természeti tárgyak a művészi szubjektum által egésszé rendezve, ahol az ábrázolt csak metaforikusan utal valami másra, valami absztrakt mozzanatra. A XV–XVI. században mindkét irányzat részletesen kidolgozta saját elméleti tételeit és apológiáját.

A platonizmus itáliai elterjedése a jel reveláló funkciójának megerősödését vonta maga után. A prototípus megelőzi ugyan a történelmet, de megjelenik bizonyos emblémákban, hieroglifákban és más „szent” alakzatokban. Ezt az irányt támogatta a XV. század elején nagy erővel jelentkező ősi egyiptomi hatás, illetve a zsidó-kabbalista titkos tan. 1419-ben Európában ismertté és igen népszerűvé vált Hórapollón IV. századi Hieroglüphika című görög nyelvű gyűjteménye, amelyet Dürer is illusztrált. A humanisták egyik csoportja (Ficino, Pico della Mirandola stb.) szerint a kereszténység mélyebb gyökerei a görög egyiptomi titkos revelációba nyúlnak vissza. Az akkor még meg nem fejtett egyiptomi hieroglifákról azt hitték, hogy azok a maguk tárgyi-képi valóságukban titkos üzenetet tartalmaztak Isten teremtő szándékáról s evilági jelenlétéről. Csak a beavatottak szűk köre érthette meg valódi jelentésüket. A költői, művészi alkotások ugyanígy rejtett jelentéssel bírtak, s aktualizálhatták a transzcendens erőket. E gondolat hatása alatt állt a firenzei Akadémia szinte valamennyi tagja. A fentieken kívül megemlíthetjük a költők közül Lorenzo de’ Medici, Poliziano; a művészek közül Leon Battista Alberti, Michelangelo, Raffaello; az emblémakészítők közül Francesco Colonna, Pietro Valeriano és leginkább Cristoforo Giarda nevét, akinek Bibliothecae Alexandrinae Icones Symbolicae című műve egy részletével illusztrálhatjuk a reveláló kép elméletét: „A szimbolikus képek viszont alkalmasak a kontemplációra, megragadják nézői tekintetét, és a szemen keresztül a lélekig hatolva alaposabb vizsgálat nélkül is feltárják természetüket… A legnagyobb gyönyörűség akkor keletkezik, ha a kép valamely dolognak vagy személynek, akit szeretünk, a képe, mert akkor mintegy hallgatólag helyettesíti azt, ami nincs ott, mintha ott volna.”

A metafizikus ideát közvetlenül megtestesítő jel elméletével ledőlt a két világot elválasztó fal, elvi határ, a kép összekeveredhetett a prototípussal. Az egyház értelemszerűen felvette a harcot a bálványimádó törekvésekkel szemben, mint ahogy támadta a platonizmussal „kompromittálódott” humanizmust is. A római egyház a tridenti zsinat után szigorúan szabályozta a képi ábrázolás mikéntjét, szinte egy büntető törvénykönyv szigorával rögzítette, hogy mit és hogyan lehet ábrázolni nyilvános helyeken. A protestáns irányzatok még erőteljesebben léptek fel a vizuális szabadosság ellen, a reformáció egyenesen megtiltotta templomaiban a képi ábrázolást.

Szerencsésebb az arisztotelészi poétikai alapon álló metaforikus jelhasználat sorsa. A jel – metaforikusan használva – nem revelál semmiféle ezoterikus ideát, nem áll közvetlen kapcsolatban a metafizikus világgal. Jel és jelölt megtartja különállását, a közöttük lévő kapcsolat jobbára konvención, s nem szükségszerűségen alapul. A metafora az egyetlen adekvát, a poétikai hagyomány által kidolgozott és szentesített eszköz, amelynek a segítségével az absztrakt gondolatot, eszmét vizuális és verbális formában konkrétan meg lehet jeleníteni anélkül, hogy tételezni kellene az idea közvetlen megtestesülését, s így teológiai szempontból felvetődhetne az idolátria vádja. Ebből a szellemiségből jöttek létre az impresa-, az ikonográfia/ikonológia-gyűjtemények, mint például Scipione Bergaglié vagy Cesare Ripa Iconologiája (1593), amely másfél évszázadon keresztül megszabta bizonyos elvont fogalmak, erkölcsi, esztétikai minőségek kifejezésének a módját. Ripa célja elsősorban a morális fogalmak konkrét ábrázolásának megtalálása volt, egyfajta tárgyi attribútum fellelése, amely megfelelő mennyiségű információt hordozott az általa jelölt tartalom pontos meghatározására és azonosítására. A képi ábrázolásnak ez a fajta szemlélete összeegyeztethető volt még a tridenti zsinat utáni ellenreformációs teológiával is, amely nagyon szigorú ikonográfiai megkötésekkel ugyan, de megengedte a művészi alkotások templomokban való elhelyezését. A kérdés megítélésében ismét létrejött egyfajta praktikus konszenzus, s ez jellemezte az egész jezsuita századot.

Végezetül a leginkább illetékes alkotó-elméletíró Goethe meghatározását idézzük, aki a rész és egész viszonyából kiindulva adta meg a szimbólum pontos meghatározását. Talán ő az első, aki nem szinonimaként, hanem bizonyos értelemben dichotómiaként kezelte szimbólum és allegória fogalmát. Vannak „szerencsés” tárgyak, kiemelkedő esetek, „amelyek sok egyéb eset reprezentánsaként jelentkeznek, bizonyos teljességet öltenek fel, bizonyos sorrendre tartanak igényt, lelkemben valami hasonlót és idegent idéznek fel, s mind kívülről, mind belülről bizonyos egységet és egyetemességet igényelnek”. A képzőművészet tárgyairól szóló tanulmányában (1797) Goethe még pontosabban fogalmaz: „Mély érzés által, amely ha tiszta és természetes, a legjelesebb és legmagasabb rendű tárgyakkal is összehangolódhat s mindenesetre szimbolikussá teheti őket. Az ily módon ábrázolt tárgyak mintha önmagukban állnának, s mégis, mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában.” Az allegorikus műalkotások tárgyai ellenben szellemiek, apriorisztikusak, funkciójuk, hogy megjelenítsék az általánost, de a szellemet visszaűzik önmagába. Ez a művész az elméjében lévő ideához keresi a megfelelő tárgyakat, az „objektív korrelatívot”. „Az allegorikus abban különbözik a szimbolikustól, hogy ez indirekt, az direkt módon jelöl.” Harmincöt évvel később, 1832-ben Goethe ismét visszatér az elhatárolás kérdéséhez, részben szó szerint idézve a korábban mondottakat. „Az allegória a jelenséget fogalommá, a fogalmat képpé változtatja, de úgy, hogy a képben a fogalom körülhatároltan és hiánytalanul maradjon meg, és ily mód kimondható is legyen a kép által. A szimbolika a jelenséget eszmévé, az eszmét képpé változtatja, méghozzá úgy, hogy az eszme a képben mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen marad, valamint ha minden nyelven kimondják is, kimondhatatlan.”

A szimbólum goethei fogalma két, végső analízisben azonos fogalompár felé halad: az egyik a spirituális–organikus, a másik a különös és az általános. Az előbbi fogalompár a külső és a belső művészi valóság egységét állítja: a művész tudata legmélyebb rétegeibe (ha az egészséges) való hatoláskor egyben megragadja és kifejezi az objektív valóság igazi, mély összefüggéseken alapuló lényegét; és fordítva: a külső valóság megfelelő kutatása szükségszerűen juttatja el őt saját belső, nem felszíni lénye megismeréséhez. Az igazi szimbolika, ahol „a különös az általánosabbat képviseli, nem álmaként s nem árnyékként, de kifürkészhetetlen eleven és pillanatnyi kinyilatkoztatásaként… Az általános és a különös egybeesik: a különös a különböző feltételek közepette megjelenő általános.” Ami jelenséggé válik, külön kell válnia, hogy jelenség lehessen. A különvált részek ismét keresik és megtalálják egymást. Ennek legegyszerűbb formája a rész önnön ellentétével való keveredése. „Az egyesülés történhet azonban magasabb jegyben is, ahol a különvált rész elébb fokozódik, majd felfokozódott részek egyesüléséből valami harmadik, új, magasabb rendű, valami váratlan jön létre” – s ez a szimbólum.

Pál József

 

 

Köszönetnyilvánítás

A kötet a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folyó tudományos vállalkozás keretei közül nőtt ki. A Szegeden 1986 óta megjelenő Ikonológia és műértelmezés című sorozat ikonológiai, szimbólum- és hermeneutika-elméleti dokumentumokat és tanulmányokat közöl: a kiadványsorozat fő irányai megszabták lexikonunk dimenzióit is. A címszójegyzék első változatát a sorozat szerkesztői, Fabiny Tibor, Pál József, valamint Szörényi László állították össze. A kötet létrejötte szokatlan együttműködés eredménye: Eörsi Anna, Imrényi Tibor, Miklós Pál és Vanyó László szakterületüknek megfelelő közreműködése mellett a szócikkek megírásában egyetemi hallgatók vettek részt, közülük Reuss Gabriella a szerkesztési fázisban is. A kézirat technikai előkészítését Gerencsér Gábor végezte.

Hálával tartozunk Fried István professzornak, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék vezetőjének, aki a szócikkek első lektora volt; valamint Tegyey Imrének, a JATE Klasszika-filológia Tanszék docensének, aki szakmai hozzáértésén túl a kézirat egészére vonatkozó konstruktív tanácsokat adott. A lektorok szintén nagymértékben hozzájárultak adataink pontosításához. Ugyancsak köszönettel tartozunk a vállalkozás pénzügyi támogatásáért a Soros Alapítványnak, a Magyar Felsőoktatásért és Kutatásért Alapítványnak, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak és a Szegedi Polgármesteri Hivatalnak.

Végezetül a Balassi Kiadó munkatársainak fejezzük ki köszönetünket. A szócikkek művészettörténeti vonatkozásait, különös tekintettel a magyar anyagra, T. Ridovics Anna egészítette ki. A kötet jellegéből adódóan mind mennyiségi, mind minőségi szempontból rendkívül nagy munka hárult a kiadói szerkesztőkre is. Lelkiismeretes munkájuk révén alakult ki e könyv arculata, amelyet kötetünk valamennyi munkatársa nevében sok szeretettel ajánlunk az olvasóknak.

Szeged, 1997. július

A szerkesztők



[1] C. G. Jung, A tudattalan megközelítése, in Az ember és szimbólumai, 1993, 89.

[2] Arany János összes művei, I., 1951, 461.

[3] L. von Bertalanffy, „…ám az emberről semmit sem tudunk”, 1991, 30.

[4] L. von Bertalanffy, i. m., 1991, 29.

[5] W. H. Calvin, A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlődéstönénete, 1997, 106.

[6] E. Cassirer, A szimbolikus forma fogalma a szellemtudományok felépítésében, Helikon, 1973, 322.

[7] R. E. Leakey, Az emberiség eredete, 1996, 156.

[8] C. G. Jung, A tudattalan megközelítése, in Az ember és szimbólumai, 1993, 98.

[9] J. W. Goethe, Antik és modern, 1981, 210.

[10] G. W. F. Hegel, Esztétikai előadások, I., 1980, 311.

[11] C. G. Jung, Mélységeink ösvényein, 1993, 87.

[12] C. G. Jung, A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934, in Mélységeink ösvényein, 1993, 52.

[13] C. G. Jung, Az anyaarchetípus lélektani aspektusai, 1939, in Mélységeink ösvényein, 1993, 106.

[14] Buda B., Utószó Carl Gustav Jung Emlékek, álmok, gondolatok c. kötetéhez, 1987, 455.

[15] C. G. Jung, Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közti összefüggésről, in in Művészetpszichológia, 1983, 214.

[16] Idézi Cs. Gyímesi É., Teremtett világ, 1983, 68.

[17] J. Piaget, Szimbólumképzés a gyermekkorban, 1978, 363.

[18] R. E. Leakey–R. Lewin, Fajunk eredete, 1986, 300.

 

 

2. fejezet - SZÓCIKKEK A–Z

A, B, C, Cs, D, E, F, G, Gy, H, I, J, K, L, M, N, Ny, O, Ö, P, R, S, Sz, T, U, Ü, V, W, Y, Z,

A

abakusz: Számolótábla; a hét szabad művészet ábrázolásain az Aritmetika allegorikus alakjának, valamint Püthagorasznak az attribútuma (pl. Chartres, Notre-Dame-katedrális, Király-kapu, 1145–1150 között).

Typus Arithmeticae (illusztráció Gregor Reisch Margarita Philosophica c. könyvéből, Strasbourg, 1504).

[Ú. E.]

Ábel: A Bibliában →Ádám és →Éva második fia, az első →pásztor, akinek bárányáldozatát (→bárány/juh) az Úr kegyesen fogadta, szemben fivére, →Káin gabonaáldozatával (→gabona/búza). Ebben az értelemben Ábel az Úr kegyeltje. A testvérgyilkosság által áldozattá válik; ő az első halott a Földön (Ter 4,8).

Matthäus Donner: Ábel halála (1740–1750 között, Bp., Szépm. Múz.).

• Keresztény értelmezésben az eucharisztia előképe (már a IV. sz. végi Supra quae ima is említi az „igaz Ábel áldozatát”). Az eucharisztiára utaló értelemben jelenik meg a két testvér története a feldebrői róm. kat. templom altemplomának (XII. sz.) freskóján is, az oltár közelében. Pál apostol Ábel történetét Krisztus halálának előképeként értelmezte: „Járuljatok… Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé” (Zsid 12,24). Isten újszövetségi népére és a keresztény vértanúkra is utalhat (Mt 23,34–35). Szt. Ágostonnál Ábel Isten városát (De civitate Dei), Káin a Sátán városát jelképezi (→mennyei Jeruzsálem). • A kabbalista hagyományban tőle származnak a világosság fiai, míg Káintól a sötétség fiai (Zóhár).•Berzsenyi Görög Demeterhez c. versében a magyarokra mért sorscsapások áldozataira utal: „…de az égbe ért már / Ábeli vérök.” Petőfinél az „Ábelszivek fölfeccsent vére” a gyilkosságok ártatlan áldozatait jelzi (Téli éj). [Ú. E.]

ablak: A belső és a külső világ, valamint az evilág és a túlvilág közötti kapcsolat kifejezője. A fény, az isteni üdvösség közvetítője (→fény/világosság és sötétség). Sok nyelvben azonos szó fejezi ki a fényt és az ablakot. • A keresztény szimbolikában a templom ablakait az egyházatyák jelképeként is értelmezték, mivel „az egyházba árasztják a tanítás világosságát” (Honorius Augustodunensis: A lélek ékköve, 130. fejezet: A templom ablakai). A gótikus ablakok a Krisztus és az Egyház (Eklézsia) közötti viszonyt szimbolizálják. Az üvegablakok ikonográfiai tematikája a történelem megjelenítője, amely Isten fényének kisugárzása, akaratának testet öltése (pl. a chartres-i Notre-Dame-katedrális északi kereszthajójának ablakai). A nyitott ablak az Istennel való imaközösséget, az Isten igéjére való nyitottságot jelképezi. A keresztosztatú ablak Krisztus eljövendő szenvedéseire utal. A Madonna-képeken a zárt ablak Mária szüzességének szimbóluma, mivel az üvegen anélkül halad át a fény, hogy megsértené (→üveg). Három ablak a Szentháromság jelképe is lehet. A Kelet felé tájolt európai templomokba a hajnali, napkezdő imádkozáskor az apszis ablakai, az oltár felől sugárzik a fény, s a nap során a templomhajó jobb oldalán lévő ablakokból jut be a világosság (→hajnal, →égtájak). • A költészetben az egyén és a külvilág kapcsolatának szimbóluma, de az ismeretlenbe való kitörést, a halált is jelképezi. Mallarmé Az ablakok c. versében a benti, az anyagi világ és a kinti, az azúrig (→azúr) emelő világ az eszmények közti határvonal és az összekötő az ablak: „– Művészet, Misztikum, Szó: mind-mind csak ablakok!” A XIX. sz. végi szimbolizmusban az ablakból látott látvány (kép a képben ábrázolás) a külvilág sokszínűségét, a lét megismerhetetlenségét fejezheti ki. Ezt a képtípust követi többek között Bernáth Aurél Reggel (1931) és Dési Huber István Vándor az ablakban (1939) c. képe. →ajtó [Ú. E.]

Ábrahám: Az Ótestamentum első nagy patriarchája, akitől a Biblia a zsidó népet származtatja (→ősök). Istentől elhívatva, hetvenöt éves korában, feleségével, Sárával és unokaöccsével, Lóttal elhagyta Ur városát, hogy Kánaánba vándoroljon (Ter 12–25,8) (→Kánaán). • A megingathatatlan keresztény hit előképe, és így egyben Krisztusé is. Kifejezi a három nagy monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) egységét mint spirituális kapocs (ábrahámi testvériség). • A képzőművészetben az V. sz. óta léteznek terjedelmes Ábrahám-ciklusok, amelyek megjelenítik a Bibliában található összes hozzá kapcsolódó eseményt. Ősz hajjal, leomló fehér szakállal ábrázolják; a bizánci művészetben mindig dicsfénnyel. Attribútuma a kés, amellyel Izsákot akarta feláldozni.

Ábrahám áldozata (ókeresztény mécses ábrája).

Az Izsák feláldozása-epizódot (Ter 22,1–14) a keresztrefeszítéssel állították párhuzamba (pl. Brunelleschi és Ghiberti domborművei a firenzei Battisteróhoz készítendő bronzkapu pályázatára, 1401). A már-már lesújtó Ábrahámot egy angyal vagy Isten felhőkből kinyúló keze fékezi meg (→kar/kéz). A templomokban Ábrahám áldozatát a leggyakrabban a szentmiseáldozat helyének közelében vagy az oltár felszerelési tárgyain jelenítették meg (pl. San Apollinare in Classe, Ravenna, VI. sz. eleje; Dorfmeister István grisaille-falképe a főoltár közelében, 1782, Sopron, Szentlélek-templom). Ábrahám és Melkizedek találkozásának (Ter 14,18–24) jelenetét a középkorban az utolsó vacsora előképének tekintették (pl. Dirk Bouts festménye: Ábrahám és Melkizedek találkozása, 1464–1467). Izsák születésének megjövendölése (Ter 18,14) az Angyali üdvözlet előképe (pl. a Nicolaus de Verdun zománcképeiből [1181] készült XIV. sz. eleji szárnyasoltáron, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • Kierkegaard Félelem és reszketés című művében az Izsákot feláldozni kész Ábrahám jellemét az erkölcs és a hit szempontjából elemzi, s azt az erkölcsnél magasabb rendűnek ítélt hit az ún. vallási stádium példájává teszi. →Ábrahám kebele, →kos [P. I.]

Ábrahám kebele: A keresztény ikonográfiában a mennyország egyik szimbóluma. A Lk 16,22-ben szereplő ’öl’ jelentésű szó az Ábrahámmal való asztalközösségre vagy általában arra a szeretetközösségre utal, amely a jámbor embernek osztályrészül jut (Lk 16,19).

A kiválasztottak (XIII. sz., Reims, Notre-Dame-katedrális, északi, Utolsó ítélet-kapu).

Ábrázolásai a középkori magyar művészetben is megjelentek: pl. Zsegra, a róm. kat. templom falképe (XIV. sz.); Karaszkó, a róm. kat. templom falképe (XIV. sz.). • A népi imádságokban a mennyre utal: „…viszi lelkem mennyben, / Ábrahámnak kebelébe” (Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék, 33). →Ábrahám, →gyermek, →Paradicsom [A. B.]

abrakadabra: A középkorban gyakran használt varázsszó, misztikus formula, amelyet háromszög alakú táblácskákra írtak úgy, hogy a betűk a háromszög csúcsa felé folyton fogytak. Az ilyen táblácskákat láz és egyéb betegségek ellen amulettként használták. Az első betűk a Szentháromságra utalnak: A az Atya (áv); B a Fiú (bén); R pedig a Szentlélek (ruáh) kezdőbetűje. A szó héber eredetű. A megfordított mágikus háromszögben a betűk elhelyezkedése határozza meg a fentről lefelé ható erő koncentrációját, amelyet a talizmán mozgásba sűrít, s amely ezáltal három dimenziót kap. Tölcsér, amelyben a mágikus betűk a magasból ferde irányban aláfutva egy a gonosz erőket elnyelő →spirál erővonalait alkotják.

ABRAKADABRA

ABRAKADABR

ABRAKADAB

ABRAKADA

ABRAKAD

ABRAKA

ABRAK

ABRA

ABR

AB

A

Mint más amulettek és talizmánok, ezt is összekötő kapocsnak tekintették a misztikus erővonalakkal, amelyek körbefogják a világot és kapcsolatban állnak a felsőbb hatalmakkal. Összefügghet az →abraxas/abrasax szóval. →betű/írásjel, →háromszög, →pentagramma, →szó/ige [P. J.]

abraxas/abrasax: A hellenizmus kori varázsszövegekben mágikus kifejezésként használták szerencse vagy csapások előidézésére. A szó eredete egyesek szerint az abrak és sax (szadzsi) egyiptomi szavakból származik, és ’szent szó’, ’áldott név’ az értelme. • Mások szerint az abrasax a helyesebb formája. A gnosztikus Baszileidésznél a szó jelentése: ’Úr 365 Eon felett’ (a gnosztikus felfogás szerint az Eonok azok az őserők, amelyek az elrejtett istenségből kiáradtak, s a világ teremtését, fejlődését, megváltását intézték). A gnosztikusok szerint a szó hét betűje azt a hét angyalt is jelöli, akik a hét eget (hét bolygó) irányítják; a bolygókhoz pedig 365 erény kapcsolódik. A görög betűk értéke (A=1, B=2, R=100, S=200, X=60) a szóban 365, azaz a napév napjainak száma, ennek alapján a gemmákon megjelenített figurát évistenségnek is tartották. A szó első három betűje a Szentháromságra utal: A az Atya (áv); B a Fiú (bén); R a Szentlélek (ruáh) szó kezdőbetűje. Ábrázolása gyakori a késő római amuletteken és gemmákon.

Abraxas-gemmák (Laars nyomán).

• Az abraxas-gemma egy furcsa alakot ábrázol, a gemma elülső vagy hátsó oldalán a bűvös erejű görög szóval. A kakasfejű alak lábait két kígyó alkotja, egyik kezében hatalmának jelképét, egy korbácsot tart, a másik kezében pajzsot. Az abraxas-amulettek azt a hőst jelképezik, aki felismeri az időtlen erők körtáncát (körforgását), és az új nap hajnalán, tehát a közvetlen jelenben szembe mer szállni velük. Ezért váltak a győzelem és a szerencse szimbólumává. →abrakadabra, →szó/ige [R. G.]

achát: Vulkáni kőzetekben gyakori ásvány, féldrágakő. Az antikvitásban varázserőt tulajdonítottak neki (Plin. Nat. hist., 37,5; 37,142). • A zsidó papok szakrális öltözetének egyik dísze (Kir 28,19). • A Physiologus szerint a halászok achát segítségével találják meg az igazgyöngyöt. Ahol a tenger igazgyöngyöt rejt, ott a zsinórra kötözött achát mozdulatlanul megáll; ezt a leírást Keresztelő Szt. Jánosra vonatkoztatták, mivel ő mutatta meg a lelki igazgyöngyöt, Krisztust (→gyöngy). • Az asztrológiai szimbólumrendszerben a Merkúr bolygóval összefüggő →drágakő, és így kapcsolódik a sárga színhez, a levegő minőségéhez, a higanyhoz mint fémhez és az Ikrek jegyéhez. [F. A.]

Ádám: A zsidó és keresztény hagyományban az első ember. Az ’ember’ jelentésű Ádám név az adama (’vörös föld’) szóból származik. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten a hatodik napon teremtette őt és Évát (Ter 1,26–27). Az ábrázolásokon az Úr életet lehel Ádám orrába, vagy érintése által továbbítja Ádámba az életet (Michelangelo: Ádám teremtése, 1508–1511, Róma, Sixtus-kápolna). Ádám androgün lény, és ebben a kettősségben Isten képe. Az egység a kettősségben úgy jut kifejezésre, hogy csak a bűnbeesés után lesz a férfi neve Ádám, a nő pedig az →Éva nevet kapja (→androgün/hermafrodita). A kettős egységű Ádámra Isten rábízza a föld feletti uralmat. A Ter 2,15 alapján ez a királyság szolgálat, a teremtmények ápolása és a róluk való gondoskodás.

Éva teremtése (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).

• A zsidó hagyomány Ádámot a Messiással is összefüggésbe hozza, részben azonos, részben ellentétes jellemzők alapján: Ádámot Isten a Niszán hónapjában teremtette, mint ahogy a Messiás is a Niszánban jön majd el. Mindkettő király, pap, próféta; mindkettő fénylény, fényteremtmény; Ádám elveszti a fényt, a Messiás visszahozza. • A tipológiai szimbolizmus Pál apostol nyomán ezt az elképzelést Krisztusra vonatkoztatta. Ádám →Jézus Krisztus előképe. Míg az első Ádámon (Ádám) keresztül a bűn és a halál, a másodikon (Jézus Krisztus) keresztül a megbocsátás és az élet jött el a földre: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel” (1Kor 15,22). Ádám teremtése a szűz, meg nem munkált földből előlegzi Krisztus születését a Szűztől. A patrisztika kedvelt motívuma: Ádám testéből Isten megteremti a nőt; mindez profetikus jelképe a halálra ítélt Krisztus testéből kialakuló Egyháznak (Eklézsia). Ádám megváltását és újrateremtését az Ádám sírján megjelenő Krisztus-kereszt szimbolizálja. Erről tanúskodik a Golgota lábánál álló Ádám-kápolna görög felirata: „A koponyák hegye Paradicsom lett.” Pacino di Bonaguida Lignum vitae c. képén (1320 k., Firenze, Accademia) Ádám is szereplője a keresztrefeszítés jelenetének, mivel a bűnbeesés és a megváltás fája azonos (→fa). A zsegrai Szentlélek-templom falképén, a ritka ikonográfiájú „cselekvő feszület” ábrázolásán (A Megváltás allegóriája, XV. sz. eleje) a Paradicsom fája, amelyről a →kígyó Éva és Ádám felé nyújtja az almát, egyben Krisztus keresztfája (→alma/almafa, →kereszt). A téma a barokk művészetben is jelen van pl. Maulbertsch freskóján (1767), a székesfehérvári Kármel-hegyi Boldogasszony-templomban. • A Pokol tornácán Krisztus szabadulást hozva elsőként az ősszülőknek, Ádámnak és Évának nyújtja a kezét, akik az egész emberiséget képviselik.

Jézus a Pokol tornácán (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).

• Dürer 1504-ben antik előképek nyomán (Ádám-Apollo, Éva-Venus) festi meg az első emberpárt, megteremtve ezzel az eszményi ember prototípusát. A középkori értelmezés szerint a bűnbeeséskor Ádám személyében a szellem alárendelődött az érzéki megismerésnek, amelyet Éva képvisel (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, miniatúra Berry herceg hóráskönyvéből, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Ádám attribútumai: fügefalevél, kosbőr, →alma/almafa, kalász, ásó (→ásó és kapa). • A kabbalisták szerint az első Ádám (Adam Kadmon) az első és legtökéletesebb teremtmény, amely Isten lényegéből jött létre (→kozmikus ember). • A magyar irodalomban Madách Az ember tragédiája c. művében az emberiség történelmét álmában végigélő, végigszenvedő Ádám az örök ember típusa. →férfi és nő [P. I.]

Adónisz: A görög Adónisz elnevezés az isten sémi ádon (’úr’) megszólításából származik. Tiszteletét a Kr. e. VII. sz.-tól vették át a görögök. Alakja összefüggésbe hozható azzal a Tammúz nevű istenséggel, akit Szíria és Babilónia sémi népei tiszteltek, s akinek különösen a nők körében elterjedt tiszteletére az Ószövetségben is található utalás, a Jahve elleni vétek példájaként (Ez 8,14). Adónisz eredetileg a télen halott, tavasszal újjáéledő természet szimbóluma, a természet megújító erejét képviselő →anyaistennő szeretője, frígiai változatához, Attiszhoz hasonlóan. • A görög mitológiában szépséges ifjú pásztor, Kinürasz ciprusi király és leánya, Mürrha (másutt Szmürna) fia. Adónisz – aki a bűnös szerelem kitudódásakor mirhafává változott leány kérgéből született meg (Ovid. Met., X. 512–513) – Aphrodité (→Aphrodité/Venus) szerelmese; egy vadászaton vadkan tépi szét (egyes mítoszváltozatok szerint a féltékeny Arész parancsára). Adónisz véréből vagy a segítségére siető, megsebesült Aphrodité véréből eredeztetik a rózsa piros színét. Aphrodité elsiratta kedvesét: „…érted Adonis, a gyászom / mindig megmarad, és évenként újra meg újra / képe halálodnak s panaszomnak hangja feléled” (Ovid. Met., X. 725–727). Az Adónisz-ünnepek, az Adómák a hagyományos keleti termékenységi szertartásokhoz kapcsolódtak, amelyeken a meghaló és újjáéledő természetet ünnepelték. Az ókori civilizáció keleti területein (Szíriában pl. a Kr. e. XVII. sz.-tól) a nyári napfordulón, az ősz kezdetén, míg a nyugati részen (különösen a hellenizmus korában a görögök és rómaiak) a tavasz kezdetekor tartották. Szíriában a vörös agyagtól az évenkénti áradás idején piros színűvé változó folyó jelentette Adónisz halálát, siratásának kezdetét (Lukianosz: A szírek istennőjéről, 8). Az Adónia szertartásait, amelyeken elsősorban nők vettek részt, Theokritosz XV. idilljében (Szürakuszai nők az Adónisz-ünnepen) örökítette meg: „Fordul az év s ím Adóniszod a szigorú, örök Éjből / A csöndes Hórák felhozzák újra.” Attribútumai a vörös sebként szétfakadó →gránátalma és a →fenyőtoboz, amelyek a nemzőerőre és a széthulló sok →mag révén a halálra és a halhatatlanságra egyaránt utalnak. Az egykori római Adónisz-kultusz központjából (amely a mai Vatikán területén volt) egy ókori bronz fenyőtoboz a Belvedere-udvarba került át. • Az ókeresztény kor egy időszakában a pogány tavaszi meghaló-feltámadó istenség, Adónisz ünneplésének napjain tartották a húsvét, Krisztus halálának és harmadnapra történő feltámadásának egyházi ünnepét. • Az európai kultúrában az eszményi férfiszépség jelképévé vált. Janus Pannonius egy szép ifjú halála kapcsán a költészet által halhatatlanná lett szépségről ír: „Halld legalább lantom lágy szava bús panaszát, / Él ma is Attis aversben, Adónis is él ma…” (Siratóének Racacinusról, komornyikjáról). Shelley 1821-ben írt Adonais c. versét a huszonhat évesen elhunyt, rajongva tisztelt költőtárs, John Keats emlékére írta. A költő az Adónisz név női változatát alkalmazta művében, amelyre a görög Bión Adónisz siratása c. elégiája is hatott. Shelleynél Adonais-Keats az eszményi költő típusa, a természethez hasonlóan halhatatlan, örökifjú szellemiség és művészet jelképe: „A szépség részese, mely egykoron / bűvölővé tette őt.” →Adónisz-kert, →Attisz, →Dumuzi/Tammúz [Ú. E.]

Adónisz-kert: Az antikvitásban az Adóniákon (az →Adónisz tiszteletére rendezett szertartásokon) cserepekbe, kosarakba ültetett virágok és magvak, amelyeket az ünnep végén tengerbe, folyóba vagy kútba dobtak, s amelyek Adónisz szépségét, korán hervadó életét és halálát szimbolizálták. A virágok közé Adónisz képét helyezték. A tengerbe, vízbe dobás a férfi elemnek a női elembe való belemerülését és feloldódását mint a termékenység alapfeltételét jelképezte (→víz). • Izajás próféta is megemlíti (s egyben el is ítéli) az Adónisz-kultusz növényi termékenységi szertartásait: „Mert Adonisznak ültetsz csemetéket, s idegen istenek hajtásait gyökerezteted meg” (Iz 17,10). • Spenser Tündérkirálynő c. eposzában Adónisz kertje az élet örök körforgásának jelképe.

„Adónisz szarkofágja”, az 1494-ben kiadott Hypnerotomachia Poliphili illusztrációja.

• Az Adónisz-kert rokonítható azzal a karácsonyi népszokással, amelynek során magvakat, diót, almát tesznek kosárba, ugyanis ezek szintén a vegetáció termékenységét biztosították és a természet újjáéledését fejezték ki. →kert, →mag, →virág [Ú. E.]

Aeneas: Aineiasz/Aeneas

ág/vessző: Már az ősi kultúrákban is a termékenység, az egészség, a béke és a boldogság jelképe. A származási kötelékeket szerteágazó →fa, mintájára ábrázoló hagyományban az ág az utód jelképe (a keresztény Jessze fája-ábrázolásokon pl. Krisztus az utolsó ág, magyar vonatkozásban pedig III. Endrét nevezték az Árpádok utolsó aranyágának). A Kalevalában Lemminkejnen anyja így keresi fiát: „én aranyos almácskámat, színezüst szép ágacskámat?” (14. ének). A zöldellő, termékeny ág ellentéte a száraz ág a halál, a szomorúság. • A mezopotámiai kultúrákban a terméshozó ág istenszimbólum. • A kelták az ágnak (főleg az almafáénak) mint varázspálcának mágikus erőt tulajdonítottak. • A bárdot közrefogó, bőrszíjjal átkötött vesszőnyaláb, az ún. fasces eredetileg etruszk uralkodói jelvény volt, s Rómában a fő magistratusok hatalmát jelképezte (Lucretius: A természetről, III. 994). Babriosz A vesszőnyaláb példázata c. meséjében a közösségi összefogás és a testvériség eszméjének szimbóluma a szálanként széttörhető, de összekötve eltörhetetlen vesszőköteg: „nagyobb erő az egyetértés mindennél.”

Fasces-embléma, „Timor addit honorem” (A félelem növeli a tiszteletet) (rézmetszet Jacobus de Boschius Symbolographia sine de Arte Symbolica [Augsburg–Pillingen, 1702] c. emblémáskönyvéből).

A vesszőköteggel övezett bárd politikai szimbólumként a későbbi korokban is szerepelt; az első francia köztársaság címerének középső képét ez alkotta (→bárd/balta). Az olasz fasizmus is átvette a fasces jelképet, s a mozgalom elnevezését is ebből eredeztette. • A kereszténységben Izajás Messiás-jövendölését Jézusra vonatkoztatták: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1) (→Jessze fája). Termékenységi jelentésben Szűz Mária szimbóluma: Clairvaux-i Szt. Bernát „fölséges termő ág”-nak nevezi Máriát. Az olajág a vízözön visszahúzódását jelezte Noénak, a pálmaág pedig a vértanúhalál és a halhatatlanság jelképe (pl. a vértanúk kezében a Van Eyck fivérek genti oltárán, 1426–1432, Szt. Bavo). A szentek ikonográfiájában Szt. Benedek attribútuma. • A középkori ábrázolásokon a száraz ágra csavarodó szőlőfürt a barátság szimbóluma, a tüskés ág pedig a szigorúságé. A virág nélküli csupasz rózsaág a bánat allegorikus ábrázolásain az örömök elmúltával jelentkező gondokra utal. A hét szabad művészet alakjai közül a virágzó ág a Logika attribútuma; a vessző mint a fenyítés eszköze a Grammatika allegorikus figurájának kezében szerepel. • Az Aprószentek ünnepéhez kapcsolódó vesszőzés az ősi, gyermekeket, fiatalokat védő apotropaikus termékenységvarázslattal áll összefüggésben. A megszentelt virágvasárnapi (Európában a pálmát helyettesítő) barkaágnak szintén védelmező erőt tulajdonítottak; a néphit szerint a viharok és a jégverés ellen védett (→pálma/datolyapálma). • A költészetben is számos jelentésben fordul elő, pl. József Attila Talán eltűnök hirtelen… kezdetű versének zárósoraiban a reménytelenség, a bánat kifejezője: „és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” Weöres Sándor Anyámnak c. versében az anyai termékenységre utal: „Termő ékes ág, te, / jó anya.” →aranyág,, →Áron vesszeje, →olajfa [Á. E.]

aggastyán: Az erény és a bölcsesség jelképe. • Kínában tisztelettel övezik az öregeket, akik atudás megszemélyesítői. A taoizmusban a halhatatlanokat idős emberekként ábrázolták. • A Kalevalában a „vénséges vén” Vejnemöjnen a világteremtéskor születő énekmondó varázshatalmát, mágikus tudását éppen annak köszönheti, hogy az idők tanúja, „ősi titkoknak tudója” (3. ének). • Az Ótestamentumban Dániel próféta látomásában szerepel az örökkévaló Isten megjelenési formájaként a fehér hajú Ősöreg (Dán 7,9–14).

Az Öregkorú (freskó, 1199, Nyeregyica, Szpasz Preobrazsenyija-templom).

• A Szentháromságot ábrázoló műveken az Atyát a Fiú és a Szentlélek alakjától megkülönböztetendő, szakállas, ősz öregemberként ábrázolták a középkortól kezdve. Robert Campin (a flémalle-i mester) Szentháromság-képén (1410–1440) és Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóin (1508–1511) is így jelenítette meg a Teremtőt.

G. H. mester: Szentháromság (Mosóci oltár, 1471 k., Bp., MNG).

• A huszonnégy apokaliptikus aggastyán témája az Utolsó ítélet látomása, a mennyei Jeruzsálem szimbóluma: huszonnégy koronás aggastyán hárfával és tömjénes csészével a kezében körülveszi a trónust, és imádja a feláldozott és győztes Bárányt, azaz Krisztust (→apokalipszis, →tizenkettő). Alakjukat gyakran vonták párhuzamba az ószövetségi patriarchákkal, prófétákkal vagy az Újszövetség apostolaival (Jel 4,1–11), l. pl. a Van Eyck fivérek genti oltárát (1432, Szt. Bavo). • A középkorban az aggastyán a halandóságot is szimbolizálja. Meztelenül vagy félig felöltözve ő az Idő (→Khronosz), gyakran kopaszon megjelenítve, vagy csupán egyetlen hajtinccsel homlokán (→idő). • A Kabbalában az ezoterikus és okkult bölcsességet jelenti, az asztrológiában a →Szaturnusz bolygó ábrázolásain jelenik meg. • A Teremtő aggként való megjelenítése az irodalomban is megfigyelhető. Pl. Madách Az ember tragédiája c. művében Lucifer teremtést kritizáló szavai ekképpen hangzanak: „Méltó-e ilyen aggastyánhoz e / Játék…” →ősök [F. A.]

Agnus Dei: apokalipszis, →bárány/juh

ágy: Szent középpontja az élet misztériumainak, de lehet a halál, a betegség, az erőtlenség jelképe is. Ezért jelentése hasonló a földéhez: életet ad és el is veszi azt. • A keresztény művészetben szimbolizálhatja a szülést és a születést, pl. a Mária és Jézus születése-képeken. Utalhat Krisztus és Mária (Egyház) szent és misztikus nászára is az Angyali üdvözleteken (→Angyali üdvözlet). Az ágy magát Máriát is jelképezheti, pl. Canterburyi Szt. Anzelm himnuszában: „Maria, Dei Thalamus” (Mária, isteni nászágy) vagy Temesvári Pelbárt Stellariumában: „Gaude coelestium thalamorum sponsa” (Örvendj, égi ágyak jegyese). • Csokonai Tüdőgyúladásomról c. versében az élet és halál vizén hánykódó élet-hajó a betegágy. József Attila Ódájában a „lágy bölcső”, az „erős sír” és az „eleven ágy” hármassága az élet fő szakaszaira utal, melyek közül az ágy a beteljesült, boldog élet jelképe. Weöres Sándor Ódon barokk nyoszolya c. versében a születés–élet–halál folyamatának helyszíne, egybekapcsolója. →álom, →bölcső, →koporsó [P. J.]

ágyék: Az alhas, a nemi szervek tájéka. A szaporodás, a termékenység szimbóluma. • Az Ótestamentum szerint az, akit megeskettek, annak az ágyékára tette a kezét, aki megeskette (Ter 24,1–10; 47,29). • A középkori Jessze fája-ábrázolásokon az alvó férfi (Dávid király apja) ágyékából ered a jelképes fa, amelynek végső hajtása, gyümölcse Jézus (→Jessze fája). A Messiás ágyéka jelzi a tanítókat, akik által Krisztusnak fiai születnek. A tanítók hirdetik Krisztus nevét az egész földön, hogy mindenki megismerje a Királyok Királyát: „Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura” (Jel 19,16). • Anonymus Gesta Hungarorumában az Álmos anyjának álmában az ágyékából eredő, folyóvá duzzadó patak utódainak, az Árpád-háznak nagyságát jelképezi (→álom). • Dante Isteni Színjátékában Lucifer ágyéka a Föld középpontja. Az ágyék mint származási kötelék jelenik meg Ady Álom egy Méhesről c. versében is: „S kik szakadtak ágyékomból, / Unokák és gyermekek.” →anyaméh,, →mag, →fallosz [P. I.]

Ahasvérus: bolygó zsidó

Ahrimán/Ármány: Az iráni mitológiában a Rossz megszemélyesítője. Az Aveszta ősi részeinek gonosz istenségeit, Akah Manah és Angro Mainju alakját is magába olvasztotta. A zoroasztrizmus dualisztikus világképe alapján a Legfőbb Jó, →Ahura Mazda ellentéte Ahrimán, a gonoszság, a tisztátalanság, a hazugság megtestesülése, a sötétség országának uralkodója, a démoni erők vezetője (Plut. Iszisz és Oszirisz, 46). Ő a világrend negatív pólusa; minden rossz, ami a világban jelen van, tőle ered: a bűn, a halál, a betegségek, az öregség, a tisztátalan állatok. Ahrimánnak Zarathusztra, Ahura Mazda prófétája állt ellen (Vendidád, XIX.) (→Zarathusztra/Zoroaszter). • Az ősi magyar vallás Ahrimánnal azonosított gonosz szellemét, Ármányt számos irodalmi alkotásban fellelhetjük. Az Ármány eredetileg az armanus (’ármányos’, ’gonosz’, ’furfangos’) szóból eredő nyelvújítási szó, amelynek az óperzsa Ahrimánnal való alaki hasonlósága véletlen, de tartalmi összefonódást eredményezett. A legkorábbi ősmagyar vallással foglalkozó művekhez hasonlóan Horváth János 1817-ben kiadott A régi magyaroknak vallásbéli s erkölcsi állapotjokról c. művében is megjelenik a perzsa zoroasztrizmus és a magyar ősvallás közötti párhuzam; A jó és a gonosz főbb alkotású lelkekről c. fejezet fejti ki az Ahrimán–Ármány azonosságot. Ármány – Horvát István Árpád Pannonia hegyén (Aurora, 1822) c. műve nyomán – Vörösmarty Zalán futása c. eposzában is a gonoszság Ahrimán típusú alakja: „Rémisten, gonoszoknak kútfeje, Ármány!” (II. 323). Arany Buda halála c. művében szintén az álnokság megtestesülése, aki az Attila és Buda közötti viszály elmélyítésére törekszik: „De szörnyű jelenség, rút ördögi Ármány, / Ott terme, király és öccse közé állván” (VIII. 181–182). Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művének Az ősi vallás című fejezetében szintén megjelenik a perzsa Ahrimánból eredeztetett Ármány, aki →Hadúr ellentéte. →fény/világosság és sötétség [Ú. E.]

Ahura Mazda: ’A bölcs Úr’, a zoroasztrizmus főistene (Ormazd). AGáthákban (énekek az Avesztában) ő a világ teremtője, a fény és az erkölcsi rend jelképe; mindkét dualista szellemlény a Gyógyító Szellem (Szpenta Mainju) és a Gonosz Szellem (Angro Mainju) ura, istene (Plut. Iszisz és Oszirisz, 46). A mazdaizmusban és a párszi vallásban a Gyógyító Szellemmel azonos, aki a →Zarathusztra/Zoroaszter által Ahrimánnak nevezett Gonosz Szellemmel áll szemben. Hat segítője (Amésa Szpenta) van, akik absztrakt fogalmak megszemélyesítői: a „Jó Gondolat”, a „Legszentebb Igazság”, a „Szent Alázat”, az „Eszményi Királyság”, a „Teljesség” és a „Halhatatlanság”. A legmagasabb lény a Tiszteletre Méltók (Jazaták) között; neki szentelték a tűztemplomokat (→tűz)) • A Kr. e. 2. ée. végén vették át az asszírok az egyiptomi napistenszimbólumot, a szárnyas napkorongot, amely a perzsák számára Ahura Mazda jelképe (→Nap, →szárny). A Jó Szellemmel és annak teremtményeivel áll szemben a Gonosz (Ahrimán, Angro Mainju) a szolgálatában álló számos démon és aHazugság segítségével. A két szellem között itta földön ádáz harc alakult ki, amelyben végül Ahura Mazda fog győzni. →Ahrimán, →fény/világosság és sötétség [A. B.]

aigisz: kecskebak, →pajzs

Aineiasz/Aeneas: Görög és római mitológiai hős, →Aphrodité/Venus és Ankhiszész/Anchises, trójai pásztor fia (Homéroszi IV., Aphrodité-himnusz, 192–199). Hektór után Trója első vitéze, a Priamosz-ház riválisa. Homérosznál Aineiasz Zeusz kedveltje, aki erényei folytán a trójaiak urává válik Priamosz és családja helyett (Hom. Il., XX. 263–308). Elsőként Sztészikhorosz (Kr. e. 600 körül) említi, hogy Aineiasz elhagyta Tróját, és Heszperiába (Dél-Itáliába) hajózott. A római változat szerint a lerombolt Trójából menekülők élén Itáliában telepedett le, „isteneit Latiumba vivén, honnét a latin faj, / Alba atyáis Róma magas bástyái erednek” (Verg. Aen., I. 6–7). Agg apját a vállán vive, gyermekét kézen fogva, Trója isteneit, a későbbi római házi isteneket, a Penatest menekítő „pius Aeneas” a jámborság, az erényesség megtestesítője. Az ősök és az istenek tiszteletét együttesen hangsúlyozó római korban Aeneas példaképpé vált. A korai császárkortól a Laviniumot megalapító „pater Aeneas”-t a római nép őseként, a haza atyjaként tisztelték. Már Lucretius is A természetről c. tankölteményének első sorában („Aeneadum genetrix…”) Aeneadáknak nevezi a rómaiakat, akárcsak később Ovidius (Met., XV. 682). Augustus békeoltárán az isteneknek áldozatot bemutató Aeneast jelenítették meg. Őt magát is istenként tisztelték (Ovid. Met., XIV. 581–608). Romulust és Remust, →Róma alapítóit, valamint a Iuliusokat, az első császári dinasztiát tőle származtatták. A császárok számára a legitimitás, a hősi köztársasági kor és a császárkor közti folytonosság jelképe. • A középkorban a Róma-tisztelettel összefüggésben uralkodói, államszervezési eszményként tisztelet övezte alakját, pl. I.István király az idegen népeket befogadó, bölcs államvezetés megteremtőiként említi „Aeneas sarjai”-t, Róma uralkodóit (István király intelmei, VI). • A vergiliusi Aeneas-ábrázolás a barokk hősi eposzok számára mintahős, akiben a heroikus és a kontemplatív erények kiegészítik egymást. Az 1695-ben kiadott első magyarországi neolatin regény, az Aeneas Habsburgus is ezeket a toposzokat követi az első Habsburg-uralkodó, Rudolf tetteinek megörökítésekor. →Dido, →Romulus és Remus [Ú. E.]

Aión: (gör. ’idő, kor’) →idő, →Khronosz

ajtó: A külvilág és a belső tér közötti határvonal, ezért sok hiedelem és mágikus eljárás kötődött hozzá a legrégebbi időktől fogva. A rontás elhárítása és a gonosz távol tartása volt a legfontosabb feladata. Az ajtó részként az egészre is utalhat, az egész házat jelképezheti. A két világ, a két állapot közti átjáró szimbóluma. Beavatási jelképként a tudatlanságból a tudás állapotába való átlépést jelenti. • Női szimbólumként a fal mint férfiszimbólum ellentéte, kinyitása a szüzesség elvesztésére is utalhat. • Rómában a misztériumokba való beavatásnak és az átkelésnek egyaránt a kétarcú →Janus volt az istene. A Janus-ajtó vagy -kapu is kettős: átvezet az emberiből az isteni világba; az óévből az új esztendőbe: „Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm, / és a jog – ajtókat tárni, bezárni – enyém” (Ovid. Fasti, I. 119–120). • Apotropaikus szerepe az Ószövetségben is megjelenik: a zsidók az ajtófélfára kent áldozati bárány vérével tartották távol az elsőszülötteket pusztító halált Egyiptomban (Kiv 12,7). • A keresztény szimbolikában a nyitott ajtó a legfőbb keresztény erényeket szimbolizálhatja: a Hit esetében a krisztusi tanokra való nyitottságra utal, Reményként az új életbe történő belépés lehetőségét fejezi ki; a Szeretet jelképeként a híveket befogadó, oltalmazó isteni jóság kifejezője. A zárt ajtó Szűz Mária csodás, szűzi foganására utal (→Angyali üdvözlet). A példabeszéd szerint az okos szüzek bevonulhattak az égi menyegzőre, az elkéső balga szüzek előtt viszont bezárult az ajtó (Mt 25,10). A gótikus kapuk ajtófélfáinak gyakori díszítése ez a téma (Párizs, Notre-Dame, nyugati kapu, főportál, 1163–1260 között). • A hermetikus hagyományban a zárt ajtó a megszerzendő tudást, a nyitott ajtó a megfejtett titkot jelképezi. Az alkimisták számára az ajtó a titkos kapcsolatok eszköze. • A szabadkőművesek a templom ajtaját két oszlop közé helyezték, s az ajtó feletti háromszögű oromzat csúcsán egy iránytű állt, amely az ég felé mutatott (→háromszög). Az ajtó alacsony szemöldökgerendája meghajlásra késztetett, s ez a profán világból a szent helyre való belépés misztériumát fejezte ki. • Népmesék gyakori motívumaként több ajtó között a tiltott, zárt ajtó a titok, a veszély jelképe. A csukott ajtó az emberi lélek belső titkaira utal, s a megismerést az ajtók feltárásának mint a kitárulkozásnak a folyamata jelképezi.

Fernand Khnopff: Elzárva a világtól (1891, München, Bayerische Staatsgemäldesammlungen).

• Bartók Balázs Béla szövegére komponált A Kékszakállú herceg vára c. operájában a cselekményt Judit követelése irányítja: „Nem akarom, hogy előttem csukott ajtóid legyenek!” A hét ajtó kitárásával a lélek és a jellem legkülönbözőbb: félelmetes, megható, ijesztő és lenyűgöző részei tárulnak fel. →ablak, →kapu, →kulcs, →küszöb [Ú. E.]

akác (Acacia): Afrikai eredetű, kemény fájú, nehezen korhadó, erős tüskéjű örökzöld cserje. • A mediterrán országokban fehér és piros (lila) virágával az életet és a halált, valamint az újjászületést szimbolizálta. • Az egyiptomiaknál szoláris jelkép; a halhatatlanságot és a titkos ismeretekbe való beavatottságot fejezte ki. Neith istennő emblémája volt. • A zsidó hagyomány szerint akácból készült a sátortemplom szent oszlopa és a frigyláda (Kiv 37,25). • Keresztény felfogásban a lélek halhatatlanságának jelképe; a belőle készült töviskorona Passió-jelkép (→koszorú, →tövis/tüske). Krisztus töviskoszorúját gyakran úgy festették meg, hogy a Nap sugaraira emlékeztessen (→dicsfény/glória). A papok tonzúrája erre vezethető vissza. • Az akácágat a szabadkőműves rítus is alkalmazta: a felvételt kérő ruháján a beavatási jelentésen túl Hirámra, első vezetőjükre utalt, akinek sírját akác díszítette. Berzsenyi 1810. április 8-i levelében kérdezi Kazinczytól, hogy mi a „kőművesek fája”? Kazinczy válasza: „Az a’ fa, a’ melly eránt tudakolódol, az acatia.” Kazinczy szabadkőműves vállszalagjának egyik díszítőeleme egy akácág-ábrázolás. • Az Észak-Amerikából származó, a XVIII. sz.-tól elterjedő akác (Robinia pseudoacacia) az alföldi magyar falvak jellegzetes fája lett (Tessedik Sámuel honosította meg Szarvason, majd az egész Alföldön). József Attila Ákácokhoz c. versében a megmaradásért, létért küzdő parasztság jelképe: „Száz göbbedő odvas falunkba’ / homokot kötözni magunkba’ / – ákácok vigyázzunk magunkra! – / az úri szélben ez a föladat.” →fa [Ú. E.]

akantusz: A Földközi-tenger térségében honos növény. Tüskés, karéjos levele az antik építészet egyik fontos díszítőeleme (pl. a korinthoszi oszlopfő alapmotívuma). Vitruvius egyik legendájából kikövetkeztethető, hogy eredetileg a temetkezésekkel, a halállal kapcsolatos ikonográfiában jelent meg. Tüskéi az élet megpróbáltatásait jelképezték. A római San Clemente-bazilika A Szent Kereszt diadala c. apszismozaikján a kereszt akantuszlevélből emelkedik ki, amely Krisztus halálon aratott győzelmére utal. • Weöres Sándor Hetedik szimfónia c. művében szintén ’halál’ jelentésben szerepel: „letiport akantusz ágboga.” →tövis/tüske [Ú. E.]

Akhilleusz sarka: A kifejezés a trójai mondakör legkiemelkedőbb hősének védtelen testrészére utal. A mindennapos szóhasználatban az „Achilles-sarok” valaki vagy valami sebezhetőségét, gyenge pontját jelenti. A monda szerint Akhilleusz anyja, Thetisz előre tudta a fiára váró végzetet, ezért megpróbálta megmenteni: születése után belemártotta a Sztüxbe (→folyó). Ez sebezhetetlenné tette a fiút, a sarkát kivéve, amelynél fogva anyja a vízbe tartotta (más mítoszváltozat szerint tűzben edzette). A trójai háborúban a hőst Parisz nyila éppen e védtelen ponton, a sarkán találta el (Verg. Aen., VI. 57). [P. I.]

alabárd: bárd/balta

alapkő: kő/szikla

álarc/maszk: Az átlényegülés, a maszk által ábrázolt lénnyé való átváltozás jelképe. Használata kettős célú. Egyrészt védelmező; feladata az Én eltakarása, felismerhetetlenné tétele a fenyegető hatalmak előtt; másrészt hittek abban, hogy az álarccal együtt, amely valamilyen állatot vagy természetfeletti lényt mintáz meg, a megmintázott emberfeletti tulajdonsága is átvehető. • A természeti népeknél az álarc viselése a mezőgazdasági, temetkezési és beavatási rítusokhoz kapcsolódik. A halottkultuszban betöltött szerepét bizonyítja pl. egy a Kr. e. VI. sz.-ból származó, jádekőből készült maja temetkezési maszk (→jádekő). Az állat- és madármaszkok az állatokkal való egység újramegtalálását is jelzik, a paradicsomi állapot visszanyerését, az állati ösztöntudást. Az álarc a birtoklás eszköze is: az elhunyt ember vagy állat életerejét felfogja, és viselőjét ezzel az erővel ruházza fel. Így a meghalt lélek nem tud bolyongani, a maszk visszatartja és ellenőrzi. Viselése veszélyes is, mert aki az álarc által felfogja más erejét, annak hatalmába is kerülhet. A samanizmusban a sámán segítő szellemeit, az ősöket jelenítették meg (→sámán/táltos).

Evenki sámánmaszk (Szentpétervár, Orosz Néprajzi Gyűjtemény).

• A maszk főbb típusai: színházi, karneváli és halotti maszk. A színházi, amely a szent táncokban is használatos, a különböző karakterek szimbóluma (→tánc). A komikus maszk Thaleia, a tragikus Melpomené attribútuma, a →színház jelképe a kettő együtt (→Múzsák). A karneváli maszkban az alacsonyrendű, negatív aspektus jelenik meg; nem elrejti, hanem felfedi a rossz hajlamokat (→orgia/karnevál). • A keresztény művészet a rómaitól vette át a maszkokat, amelyeknek többnyire díszítő funkciójuk volt. Oszlopokon, kutakon azokat a démonikus erőket jelentették, amelyeket szolgálatra kényszerítettek. Egyes ábrázolásokon az álarcot maga elé tartó figura a világias élvezetek megszemélyesítője, a világúrnő. • A szarvakkal díszített mohácsi busómaszkok a délszláv sokácok téltemető hagyományában a koshoz, kecskéhez kapcsolódó ősi tavaszi termékenységi szokásokkal állnak összefüggésben (→kos, →kecskebak). • Ady költészetében az igazi jellemet elfedő durva külsőségként jelenik meg az álarc, a jelmez: „Bú, maskarája a világnak, / Apolló, a faun-mezü…” (Vén faun üzenete) (→féreg/hernyó/báb). Hasonló jelentésben szerepel a lárvaállapot, amely a pillangót (lelket) rejti (Az elrejtett arcok). A XX. sz.-ban James Ensor festészetében a maszk a társadalmi képmutatás jelképe. →arc [F. A.]

albatrosz: A leghosszabb szárnyú madár; a déli óceánok jellegzetes állata. A hosszú, fáradhatatlan repülést és a távoli óceánokat jelképezi. A halott tengerész lelkének megtestesülése, ezért megölni szerencsétlenséget jelent. • Coleridge Rege a vén tengerészről c. versében a „jó ómen kegyes Albatroszá”-nak megölése bűn, amelynek súlyától csak egy életen át tartó vezekléssel, bolyongással lehet megszabadulni. Baudelaire Az albatrosz c. versében az autonóm lét, a korlátlan szabadság, a költő szimbóluma. →madár, →szárny [P. I.]

áldás: Istentől eredő jókívánságot, transzcendens erőátvitelt jelent. Az Ó- és az Újtestamentum szerint az isteni kegy osztása. Isten vagy az Isten által kiválasztott férfiak áldhatnak meg valakit vagy valamit. →Ábrahám is részesül benne: „Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3). Áron, az első főpap és a róla elnevezett papi rend (Áron fiai) kiváltsága volt az áldozás után, mintegy viszonzásképpen, az Úr áldását közvetíteni →Izráel népének (Szám 6,22–27). Az áldás szavait meghatározott mozdulat kíséri. A kereszténységben az áldó kéz három ujja a Szentháromságra utal. Minden áldás Isten dicsérete és egyben az egyházhoz való tartozás kifejezése.

Áldó Krisztus (XIII. sz., Ják, apátsági templom, nyugati kapu).

• Az atyai áldás a családfő halála előtt az ő szerepét betölteni hivatott elsőszülöttet illette: az atya patriarchális jogait ruházta át utódjára. Az áldás mágikus erővel bírt, visszavonni sem lehetett (pl. az Izsák áldását Ézsau elől elorzó Jákob története: Ter 27); az elsőszülöttnek és utódainak hatalmát, jövőjét, termékenységét biztosította. • Mivel az áldás eredetileg Isten tiszteletének befejezéséhez, végpontjához kapcsolódott, a búcsúzást is kifejezheti. Ady Áldásadás a vonaton c. versében a Lédával való kapcsolat végét jelzi. →arc, →kar/kéz, →kézrátétel [Ú. E.]

áldozás/áldozat: Az áldozás a vallási kultuszok egyik fő megnyilvánulási formája; egy áldozati tárgy fölajánlása az istenségnek. A földi javakról és kötelékekről való lemondást jelképezi, így az önfeláldozás szimbólumaként is felfogható. Célja az istenség imádása, ill. jóindulatának, adományainak elnyerése. Kettős funkciója van: egyrészt az istenségtől való függésre utal, engedelmességet, bűnbánatot és szeretetet fejez ki, másrészt az anyagi érték feláldozása, a szellemi erő szeretetének és valamilyen adományának kikényszerítését célozza a „do ut des” (adok, hogy adj) elve alapján. Az áldozat mélyebb értelemben megújítja a világot, az ember és az istenek kapcsolatát. A világ kialakulását számos mitológia egy őslény áldozati halálából eredezteti (→bika, →kozmikus ember). • Az áldozati tárgy általában növény vagy állat, de bizonyos isteneknek embert is áldoztak (pl. az egyiptomiak a Napnak három fiatal férfit, a görögök Kronosznak egy kisfiút →Kronosz/Saturnus). Az emberáldozat az istennek való feltétlen engedelmességet fejezi ki, ezt váltja fel később az állatáldozat (pl. Izsák története →Ábrahám) vagy a bábuáldozat („káka-baba”: Ovid. Fasti, V. 621–622) (→baba/bábu). A különböző kultuszokban az illatáldozati oltáron bemutatott áldozatként égethettek mirhát, tömjént vagy más drága illatszereket (→füst, →tömjén). Ismeretesek étel- és italáldozatok is (Ovid. Fasti, I. 171–189). Az áldozat kiválasztása általában fontos papi feladat; az áldozatra szánt állatnak egészségesnek és hibátlannak kell lennie. Az áldozat elégetésének célja az istenség táplálása, de elvontabb értelemben annak kinyilvánítása, hogy az áldozat az istenség tulajdonát képezi. Egyiptomban az áldozati állat az isten ellenségének megtestesítője volt. • A bráhmanizmusban a legfőbb szakrális szertartás mágikus és teremtő hatalom: „nem kelne föl a nap, ha a pap nem adná meg a tűz áldozatát” (Sathapatha bráhmana II.3,1,5). A prekolumbiánus Közép-Amerika vallási életében szintén központi szerepet játszott az áldozás. Az állat- és emberáldozatokat az istenek megajándékozásának és kiengesztelésének vélték. • A görögök többfajta áldozatot különböztettek meg: fogadalmi áldozat (kedvező eseményért, pl. bőséges termésért ígért ajándék); engesztelő áldozat; egy vállalkozás sikeréért könyörgő áldozat; jóslat által előírt áldozat (Hom. Od., X. 518; XI. 130–134). A leggyakoribb áldozati állat az ökör, az üsző, a bárány, a galamb, a kakas és a tyúk volt. Az égen uralkodó isteneknek →fehér szárnyasokat, a vízieknek és az alvilágiaknak →fekete szárnyasokat szenteltek. Az egyes isteneknek különböző állatokat áldoztak (pl. lovat a Napnak, szarvast Artemisznek, szukakutyát Hekaténak, galambot Aphroditénak). Az egyiptomi áldozatokhoz hasonlóan az istenség ellenségeként áldozták Démétérnek a gabonaföldet feldúló disznót és Dionüszosznak a kecskebakot. • Rómában, január elsején a Capitoliumon, Iuppiter Optimus Maximus oltárán állatáldozatot mutattak be Rómáért (Ovid. Fasti, I. 71–88). A halottaknak síri áldozattal adóztak (Aiszkhülosz: Oreszteia, 2. rész; Ovid. Fasti, II. 537–539). • Az Ószövetségben az áldozat mint gesztus az isteni fensőbbség emberi elismerését szimbolizálja. A Dávid által bemutatott „közösségi áldozat” a nép jólétét hivatott elősegíteni, amely az Úr kegyétől függ (2Sám 24,25). • A húsvéti bárányáldozat a keresztény értelmezésben Jézusra mint Isten bárányára utal (→bárány/juh). →Jézus Krisztus keresztre feszítése, áldozatként elszenvedett halála az isteni megváltás beteljesedése. Kereszthalálának, a „véres áldozatnak” tipológiai előképe →Ábel halála és Izsák története. Az eucharisztikus, „vértelen” miseáldozat ószövetségi párhuzama Melkizedek ételital-áldozata (Ter 14,18). Ezért a templomdekorációban ezek az ábrázolások liturgiailag kiemelt helyre, az →oltár közelébe kerülnek (Káin és Ábel, XII. sz., Feldebrő, róm. kat. templom falképe; Anton Krauss szobrai, a Borgia Szt. Ferenc-főoltár mellékalakjai, XVIII. sz., Eger, volt jezsuita templom; Izsák és Melkizedek, Dorfmeister István grisaille-falképe a főoltár két oldalán, XVIII. sz., Sopron, Szentlélek-templom).

Ábel, Melkizedek, Ábrahám és Izsák (mozaik, VI. sz., Ravenna, San Apollinare in Classe).

• A magyar mondai hagyomány szerint az első megválasztott fejedelmet, Álmost közvetlenül a honfoglalás előtt, Erdélyben áldozták fel (→Álmos, →király és királyné). A rituális királygyilkosság mint a legnagyobb érték föláldozásának ősi szokása a közösség számára elnyert isteni támogatás megújítását célozta. • A modern zeneművészetben az ősi, emberáldozattal végződő szertartás Sztravinszkij Le Sacre du Printemps (Tavaszi áldozat) c. művében jelenik meg. →állat/állatok [A. B.; Ú. E.]

alföld: puszta

alkímiai edények: Változatos formájú és méretű edények, amelyekben az alkímiai kísérleteket végezték. Desztillációra használták a lombikot vagy az aludelt; lepárláskor a kukurbita nevű edényben hevítették az anyagot. A Nagy Mű végrehajtásakor egy lepecsételt, hermetikusan zárt edényben, az ún. Filozófiai Tojásban történik az anyagok lebomláson keresztüli újjászületése. Ezért a különböző edények és lombikok feminin jelképek, az →anyaméh jelentéseit hordozzák.

A négy elem egy lezárt lombikban. Alkímiai traktátus illusztrációja.

• A szülni készülő világ anyatestét, a benne rejlő fortyogó, misztikus erőket és az átalakulás folyamatát jelképezik.

S. Michelspacher–R. Custos: Alkímiai edények (részlet, S. Michelspacher: Cabala, Spiegel der Kunst und Natur, 1616, 1. tábla).

Ugyanakkor az alkimista számára az →edény, sír, börtön és szemétdomb is, mert az anyag születését egy más anyag halálának kell megelőznie. • Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonja (1503–1504 k., Madrid, Prado) becsukott külső szárnyain a Teremtés harmadik napját ábrázolja. Itt a Föld kristálygömbje a kémikus retortájához, gömb alakú üvegedényhez hasonlít, amelyben a föld anyag (materia) és Anya (mater) is egyben, az ég pedig az örökkévaló Atya jelképe. Az ábrázolás feltehetőleg azt példázza, hogy az alkímia kísérleteinek példaképe a Teremtés. →athanor, →homunculus, →olvasztótégely [L. A.]

alkohol: Erjesztett folyadékok desztillátuma. Az élet vize (aqua vitae), mert két ellentétes elemet egyesít magában, a tüzet és a vizet. Ellentétes elvek (pl. férfi és nő, aktív és passzív, teremtés és pusztítás) találkozásának, összeütközésének színtere (coincidentia oppositorum). • E.T. A. Hoffmann-nál az alkohol lángol és magában hordja a tűz valamennyi férfias tulajdonságát, E. A. Poe-nál viszont a feledést, az alámerülést, a halált jelenti, tehát nála a →víz nőies vonásai dominálnak. Az életenergiának, az élet tüzének, az alkotó ihletnek a szimbóluma (→tűz). Apollinaire Szeszek-kötetének Égöv c. versében az élet- és halálszimbolika egyaránt jelen van: „És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te / Akár a pálinkát iszod az életed te.” Kosztolányi Mérgek litániája c. versében így szerepel: „Az alkohol gyógyítja életünket / ezt a fekélyes, óriás sebet.” →bor, →elixír [A. B.]

állat/állatok: Az állatokhoz a legkorábbi időktől fogva szimbolikus jelentéseket kapcsoltak. Az állatvilág átfogja az egész univerzumot: az ég, a levegő ura a →sas, a földé az →oroszlán, a vízé, vagyis a föld alatti világé, az alvilágé, a →bálna. Az ősember rémülettel, ugyanakkor csodálattal tekintett a sajátos képességekkel rendelkező állatokra. Elsősorban a ragadozók jelképezték a természet egyszerre hatalmas és féktelen, céltudatos és cselekvő erejét. A paleolit korszak barlangfestményeinek tanúsága szerint a vadászó közösségek kultikus életének középpontjában álltak a nagyvadak, különösen az őstulok, a vadló, a →szarvas, a barlangi →medve (pl. az altamirai barlangfestmények). A háziasított haszonállatok termékenységét, szaporulatát szintén a természetfölötti erők beavatkozásával kívánták biztosítani, így a nomádok szakrális szertartásaiban is meghatározó szerepet játszott néhány állat, pl. a →bika, a →, a →kos, a →kecskebak. A totemizmus az ősnek gondolt állatot kultusz tárgyává teszi, és vallásos tiszteletben részesíti. • A samanizmusban a sámánutazás segítőszellemei állat alakban jelennek meg (pl. sas, →farkas, medve, →holló), a sámánruha állat alakú fémdíszei ezekre utalnak (→sámán/táltosruha). • Egyiptomi mítoszok szerint a Tájfusztól, a lángoló, százszájú, rettegett szörnytől üldözött istenek a Nílus partjára menekültek, és különböző állatok testében rejtőztek el. E hagyomány alapján tekintették az állatokat az istenek látható megjelenési formáinak. Hittek abban, hogy a halott ember lelke a föld, a víz és a levegő állataiba lép át, és ott marad három évezreden keresztül, míg újra emberi testbe nem tér vissza. • A görögökre az egyiptomihoz hasonló mértékű állatkultusz nem jellemző, de a görög mitológiában is gyakran jelennek meg az istenek állat alakban. Pl. Zeusz sas és bika; Poszeidón ló alakját öltötte magára; Pallasz Athéné „bagolyszemű”, Héra „tehénszemű” jelzője az egyes állatokhoz kapcsolódó szimbolikus tartalmak istenekre való vonatkoztatását tanúsítják (→bagoly, →tehén). Az állat itt az istenség egy lényegi vonását reprezentálja, és az embert legyőző, fölötte hatalommal rendelkező erő szimbóluma. Az állatkomponenst tartalmazó mitológiai keverék- és szörnylények szintén az egyes állatokhoz kapcsolódó jelképes tartalmakat hordozzák (pl. →gorgók, →Khimaira, →kentaur, →Pán/Faunus, →szatüroszok/faunusok, →szirének). Az állat mint az emberi psziché materializálódása, általános értelemben az alacsonyabb rendű ösztönlétet, a bűnös szenvedélyeket szimbolizálja. A mítoszokban a megölt vagy megszelídített állatok az ember állati ösztöneinek legyőzésére utalhatnak. • A rómaiaknál a természeti népek totemizmusának nyomait is megtaláljuk: sok család felvette az ősének tekintett állat nevét. Innen ered a címerállatok hagyománya; a heraldikában az oroszlán, a medve vagy a sas az uralkodói hatalom szimbóluma (→címer). • Isten állat alakban való megjelenését a zsidó és keresztény hit elutasítja, ugyanakkor a keresztény szimbolika újszövetségi eleme a Szentlélek – →galamb/gerle , Jézus Krisztus – →bárány/juh, →hal megfeleltetés. A négy evangélista állat alakban való megjelenítése ótestamentumi eredetű. Ezekiel próféta (Ez 1,5–12) és János (Jel 4, 6–7) egyaránt leírja a négy alakot, az oroszlánt (Márk), az ökröt (Lukács), az ember alakot (Máté) és a sast (János). (Pl. Maiestas Domini evangélista-szimbólumokkal, XII. sz., Hidegség, templom, falkép az apszisban;

az arles-i St. Trophime-templom kapujának timpanonján [1180 k.] a mandorlában ábrázolt Krisztust a négy evangélista szimbóluma övezi [→mandorla];

Raffaello: Ezekiel látomása, 1518, Firenze, Palazzo Pitti.) A négy alak egyben a Nagy Napciklus négy fordulópontjának jele: Oroszlán, Bika, Vízöntő (emberek), Skorpió (sas+kígyó), s visszavezethető az asszír tetramorf kapuőrző keveréklény-ábrázolásokra. A paradicsomi létben az állatok közötti összhang e megelőző, békés állapot, az →aranykor jelképe. A teremtett világ egységét szimbolizálja →Noé bárkája is, ahol az egész állatvilág képviselve van. A Bibliából eredő felfogás szerint az ember állati részét a bűnre csábító asszony („asszonyi állat”) testesíti meg (→férfi és nő). Az ördög állat alakban való megjelenése is (→kutya, →macska, →kígyó, →kecskebak stb.) az állat negatív értelmezésére utal (→ördögök/démonok). A Jelenések könyvének tengeri vadállata a keresztényüldöző római birodalom, szárazföldi vadállata pedig az →Antikrisztus megtestesítője (13,1–18) (→apokalipszis). Az állatok pozitív tulajdonságokat is jelenthetnek, pl. a →hangya a szorgalom, a kutya a hűség stb. A középkori, állatokkal kapcsolatos szimbolika és ikonográfiai hagyomány egyik alapvető forrása, a Physiologus kb. a II. sz. első felében keletkezett, eredetileg görög nyelvű, ókori hagyományokat is átörökített, s a keresztény üdvtörténet szemszögéből veszi sorra az egyes állatok szimbólumértékét. • Az állatmesékben, amelyekben az ókor óta jelképesen fejeződik ki az emberi világ visszássága, az emberi típusok megtestesítői az állatok (pl. Aiszóposz, Phaedrus, La Fontaine állatmeséi). Az emberek karikatúráiként szerepelnek pl. George Orwell Állatfarm c. művében. →áldozás/áldozat, →vadász/vadászat [K. J.]

állatöv: Az asztrológiában – a bolygókról szóló tan mellett – a legfontosabb elem a csillagképek jelentéssel, a földi életre vonatkozó befolyással való felruházása (→csillag/bolygó). • A Kelet-Ázsiában elterjedt kínai állatöv a →Jupiter bolygó tizenkét éves ciklusainak felel meg, s az egyes fázisokat (éveket) a következő állatok jelképezik: patkány/egér, ökör/tehén, tigris, nyúl, kígyó, sárkány, ló, juh/kecske, majom, kakas/tyúk, kutya, disznó/vadkan. • A mezopotámiai (ún. káldeus) csillagászati hagyomány a környező népekre is hatást gyakorolt; megjelenik a perzsa, az egyiptomi a görög, majd a római és az európai középkori műveltségben is. A →Nap földi nézőpontból megfigyelt ekliptikus pályájával egybeeső csillagokat képekkel azonosították, s már az ókortól kezdődően tizenkét csillagképet, ún. állatövi jegyet különböztettek meg (az első ismert források a Kr. e. VII. sz.-ban uralkodó Assur-ban-apli ninivei könyvtárának asztrológiai tárgyú agyagtáblái). Az állatöv csillagképei (→Kos, →Bika, →Ikrek, →Rák, →Oroszlán, →Szűz, →Mérleg, →Skorpió, →Nyilas, →Bak, →Vízöntő, →Halak csillagkép) a Nap tizenkét állomását jelölik az éves körforgás során, amelyek az asztrális, szoláris szimbolikában és a jóslásokban fontos szerepet töltöttek be. • Egy görög nyelven fennmaradt forrás a földi hatalmat az állatöv tizenkét csillagképének felelteti meg, s az egyes népek karakterét is ezek befolyásával magyarázza. A hellenizmus korában az asztronómia és az asztrológia egyaránt virágkorát élte; a teljes állatöv első ábrázolása a hellenisztikus Egyiptomból maradt fenn (a denderai kerek zodiákus →ég ábrázolása összetett asztrológiai rendszer elemeként jeleníti meg az állatöv csillagképeit). A Ptolemaiosz-korban gyakran ábrázolták a szarkofágtetőkön Nut égistennő alakját az állatövi jegyektől körülvéve. Míg a mezopotámiai csillagjóslások – amelyek az állatöv jelentéseit is értelmezték – az uralkodó és a birodalom jövőjének, sorsának megismerését célozták, a hellenizmus korára az egyéni jellemmel és életúttal kapcsolatos asztrológiai jövendölések, horoszkópok a jellemzők (Firmicus Maternus: Asztrológia). A császárkori Rómában egyedül a császár, mint „az egész földkerekség ura”, nem tartozik a csillagok által befolyásoltak közé, mivel az ő sorsát kizárólag a legfőbb isten döntése szabályozza (Firmicus Maternus: Asztrológia, II. 30). Aratosz Phainomena (Égi jelenségek) c. tankölteményének invokációjában a csillagképeket az Isten által teremtett és az ember számára értelmezhető égi jelrendszerként említi: „…ő rögzített jelekül számunkra az égen / csillagképeket: elrendezte, az év folyamára / legjobban mely csillag jelzi az emberi nemnek / ezt vagy amazt az időt” (10–13). A római Mithrasz-kultusz ikonográfiájában Mithraszt, a Nap uralkodóját állatövi csillagképek veszik körül, amelyek feltehetően, mint égi térkép és →naptár, a beavatottak számára a megváltás útját és idejét, a lélek anyai világból való visszatértét jelentették (→Mitra/Mithrasz). • A középkorban az állatöv jegyeit más tizenkettes csoportoknak feleltették meg (pl. tizenkét apostol, tizenkét kispróféta, tizenkét hónap), amelyek az ábrázolásokon Istent, a mindenség középpontját veszik körül.

A Nap és a Hold allegorikus figuráját övező állatövi csillagképek (X. sz.-i kézirat illusztrációja St. Gallenből).

• Az állatöv és a hónapok együttes ábrázolása az →idő teljességét, a mindenséget szimbolizálja, amelyben az üdvösség terve megvalósul (pl. Utolsó ítélet-dombormű, 1120 k., Autun, St. Lazare-templom; Chartres; Amiens; Párizs; Strasbourg székesegyházának nyugati kapuja). Az antik hagyományokat (pl. a Kr. e. II. sz.-ban Athénban működő Antiokhosz rendszerezését) felelevenítő késő középkori, reneszánsz korrespondenciatanok az állatöv négyszer hármas csoportját a négyes rendszerekkel (pl. évszakokkal, jellemtípusokkal, elemekkel) feleltették meg (→elemek).

Dürer Az északi égbolt csillagképei c. rézmetszetén (1515) a körív mentén az állatöv csillagképei láthatók.

• Az a tan, amely szerint az egyes emberi testrészek a nekik megfeleltetett csillagképpel állnak összefüggésben, a középkori orvoslásban pl. az érvágás gyakorlatában szerepel (ún. érvágás-emberke ábrák). Az állatöv a hóráskönyvek, a kalendáriumok ikonográfiai tematikájának jellegzetes elemévé vált (l. pl. Berry herceg hóráskönyvében, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). • A reneszánsz idején az asztrológiában jártas humanista tudósok programjai nyomán a paloták díszítésében is fontos szerepet kaptak ezek az ábrázolások. Bonfini leírásából tudjuk, hogy Mátyás király palotájában az emeleti nagyterem mennyezetét az égbolt tizenkét csillagképe díszítette. →tizenkettő [Ú. E.]

alma/almafa: Eurázsia mérsékelt égövi területein élő gyümölcstermő fa. Szerelmi és termékenységi szimbólum. Mivel a gyümölcs majdnem tökéletesen →gömb alakú, a teljességet jelképezi. A tudás szimbólumaként is szerepelhet, mivel a közepén lévő magház ötágú csillagot, pentagrammát képez, amely a tudás hagyományos jelképe. A →pentagramma alakú magház az alma belsejében a testbe zárt szellem szimbóluma. Beavatási szertartásokon a megismerés gyümölcse. • A kelta mitológia szerint a másvilág, a termékenység és a házasság gyümölcse. • A kínai kultúrában a béke és harmónia szimbóluma, az almavirág pedig a szépségé. • A görög-római mitológiában Aphrodité/Venushoz kapcsolódik. A Heszperiszek kertjéből származó aranyalmát, amelyet Erisz, a viszály istennője gurított be az istenek lakomájára, Parisz Aphroditénak mint a legszebb istennőnek ítélte oda (→Heszperiszek kertje). Szerelmi történetekben is szerepet játszik, pl. Hippomenész és Atalanta (Ovid. Met., X. 644–680), valamint Akontiosz és Küdippé mítoszában (Ovid. Heroides, XX–XXI.). Az almaág Artemisz ünnepének egyik dísze, Nemeszisz attribútuma. A menyasszony szépségét jelezheti: „Alma, az édesizű” (Szapphó: Nászdaltöredék).A Bibliában is szerepel szerelmi szimbólumként: „Akár az erdő fái között az almafa, olyan a szerelmem az ifjak között” (Én 2,3). A nyugati keresztény hagyomány szerint a Paradicsom kertjében álló tudás fájának kárhozatot hozó gyümölcse (ókeresztény és bizánci ábrázolásokon füge; →füge/fügefa), a bűnbeesés szimbóluma (pl. Dürer Ádám és Éva c. rézkarca, 1504, Nürnberg, Nationalmuseum). A Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal (id. Lucas Cranach: A Szűz a gyermek Jézussal az almafa alatt, 1530 k., Szentpétervár, Ermitázs). A II. Toporci Madonna (1420 k., Bp., MNG) c. szobron →Szűz Mária és Jézus kezében is ott látható a gyümölcs. Jelentése, hogy Mária mint második →Éva részt vállal a megváltás feladatában, ill. hogy ő maga a legszebb gyümölcs, amelyet Ég (Isten) a Földből (Máriából) létrehozott (→gránátalma). Egy keresztény hagyomány szerint a Tudás fájáról szakított gyümölcs magjából sarjadt az a fa, amelyből Krisztus keresztfáját ácsolták. A bűnbeesés fája és a keresztfa közötti párhuzam a képzőművészetben is megjelenik (pl. Pacino di Bonaguida: Lignum vitae, 1310 k., Firenze, Accademia) (→tudás fája). A bűnbeesés jelképeként az alma a sírkőművészet és a moralizáló halálábrázolások egyik kedvelt motívuma. Mint attribútum, a szentek ikonográfiájában Szt. Dorottyánál kosárban, Mürai Szt. Miklósnál aranygolyók között ábrázolták. Danténál Krisztus a „Mennyei Almafa” (Ist. Színj., Purg., XXXII. 73). • A középkorban az almát mint a szerelem, a termékenység és a halhatatlanság szimbólumát a Krisztus és Mária közötti misztikus szerelemre vonatkoztatták. Az alma olyan gyümölcs, amely megőrzi a fiatalságot, ezért a megújulás és az állandó frissesség jelképe. Formájánál fogva a földi vágyakat vagy ezeknek az örömöknek a gyönyörűségét jelenti, pl. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonján (1503–1504 k., Madrid, Prado). Az almavirág mint termékenységi szimbólum a menyasszonyok attribútuma. • Az országalma az uralkodást, a teljes birodalmat jelöli. A magyar koronázási jelvények egyikén, az országalmán apostoli kettős →kereszt, valamint Károly Róbert címere látható. • A Károlyi család XVIII. sz. eleji genealógiáján, a →Jessze fája ikonográfiai sémát követve, a dicső ős törzsökéből dúsan termő almafa sarjad. Minden gyümölcsre egy-egy nemes utód neve került, hirdetve, hogy „nem esik messze az alma a fájától”.

A Károlyiak családfája (XVIII. sz. eleje, Bp., MOL).

• A népi karácsonyi ünnepkör legjellegzetesebb gyümölcse, Jézus szimbóluma: „A kis Jézus aranyalma.” • Vörösmarty Csongor és Tündéjének aranyalmákat termő csodás almatője, amely a Paradicsomkert, a Heszperiszek almafájának és a magyar népmesék égig érő fájának vonásait ötvözi, a szerelem, a boldogság szimbóluma (I. felv., 145–147; 177–178); a szerelem beteljesedésekor a „gyönyörfáról” aranyalmák hullanak. Kosztolányi Zsivajgó természetében az almafa az anyaság szimbóluma: „Mindig csak adnék, én, örök anya.” József Attilánál szintén az adakozás jelképe (Szeretném, ha vadalmafa lennék!). ág/vessző, →fa, →gyümölcs/termés [Ú. E.]

Álmos: Égi eredetű ős, az első magyar királyi dinasztia, az Árpád-ház mitikus származású ősatyja. Kb. 850 körül megválasztott fejedelem, a magyar törzsszövetség vezére, a szakrális kündü méltóság betöltője, a honfoglalást vezető →Árpád fejedelem apja. A származástörténetét elbeszélő monda szerint Álmos az ég küldötteként megjelenő →turul fia, akinek kiválasztottságát a születése előtti csodás →álom jelezte, amely egyben utódai, az Árpád-dinasztia égi eredetű hatalmát is igazolta: „…csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt” (Emese álma: Anonymus: Gesta Hung., 3). A hun–magyar azonosság elvét valló Kézai Simon Gestájában →Attila címerállata is a turul (II. 6), így a nemzetségi totemállat révén a hun király hatalma újjászületik Álmosban és utódaiban, a Turul-nemzetségben. Anonymusnál Álmos indoklás nélkül eltűnik; Kézai csak a második honfoglaló, Árpád apjaként említi; az 1358-as Képes Krónikában viszont ez áll: „Álmost Erdőelve országában megölték, és be nem jöhetett Pannoniába.” Álmost eszerint közvetlenül a honfoglalás kezdetekor áldozták fel. A szakrális királygyilkosság számos nép archaikus szokásaihoz hasonlóan a sztyeppei népeknél is gyakorlat volt, amelyre a király idős kora is adhat magyarázatot; de a besenyőktől elszenvedett vereség után az istenség segítségének újbóli elnyerését célzó áldozatként is értelmezhető (→áldozás/áldozat). Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művében olvasható: „a vándor népfajoknak szokásuk volt, midőn új hont akartak elfoglalni, az öreg fejedelmet az ország határán megáldozni.” Garay János Az Árpádok c. balladaciklusában az Álmos rész alcíme: „A magyarok Mózese.” →Mózes [Ú. E.]

álom: Szimbolikus jelentőségét minden kultúra felismerte. A természeti népek archaikus mítoszaiban az álom magát a valóságot jelképezi, de sokszor magasabb rendű az ébrenlétnél is. • Az álomfejtést már Mezopotámia ősi népei is gyakorolták, erről a babilóniai ún. Álmoskönyv tanúskodik, amely kb. a Kr. e. 2. ée.-ből származik. Az ébrenléttel, a létezéssel szemben az álom a halál szimbóluma is lehet. Az újasszír Gilgames-eposz XI. táblájában hat nap és hét éjjel tartó ébrenlét próbája biztosíthatta volna Gilgames számára a halhatatlanságot, de mivel elaludt, nem győzte le a halált, és a halál az álomban diadalmaskodott. • A görög mitológiában Thanatosz, a Halál és Hüpnosz, az Álom ikertestvérek (Hom. Il., XVI. 672), az Éj gyermekei, és az alvilágban laknak. Hüpnoszt szárnyas ifjúként, kezében fáklyával, a hellenisztikus korban pedig szárnyas öregemberként ábrázolták, gyakran bőségszaruval, amelyből álmot hint a világra. Egy Vas megyei római kori bronzszobron akantuszlevelek közül emelkedik ki Hüpnosz/Hypnus (→akantusz). Ovidiusnál lomha öregember, a legszelídebb isten, a „lelkek igaz békéje” (Ovid. Met., XI. 624). A görög mitológiai földrajzban az álmok a való világ határain kívül léteznek, annak kezdeteihez közel (Hom. Od., XXIV. 11–14). Az álmokat az istenek üzeneteinek tartották. Hérakleitosz számára a tudatosság jelképe a tűz, s mind az álom, mind a halál kiesik ebből a tüzes birodalomból. Az álmok bizonyos értelemben Ókeanoszhoz állnak közel a homályos tudatlanság birodalmában. Az orphikus és egyiptomi hagyományokból eredően a püthagoreusok azt gondolták, hogy az álomban a lélek megszabadul a testtől, és képes kapcsolatot teremteni magasabb lényekkel; ebben az értelemben a magasabb rendű létezés jelképe. • A kínai taoista bölcselet álomról, létről, felébredésről vallott nézeteinek jellegzetes példája a Csuang Ce álma címen fennmaradt történet, amelyben megkérdőjeleződik, megtudhatjuk-e valaha, hogy az álom vagy az ébrenlét az igazi valóság (Csuang Ce, II. könyv, 12) (→pillangó/lepke). • A Bibliában Jahve álmokon keresztül fejezi ki akaratát népének, kiválasztottainak (pl. Jákob: Ter 28,12–16; Salamon: 1Kir 3,5–14); ezek mindig szimbolikus álmok, amelyeket Isten segítségével lehet értelmezni. Az álmokat megfejtő József történetében (Ter 40; 41) az álom a jövő előrejelzése, amelyet csak az Úr kegyeltje tud megfejteni. Az Újszövetségben Jézus fogantatását Józsefnek álmában (Mt 1,20), Máriának ébren jelentették. • Az iszlám hagyományban egy olyan magasabb szintű tudatosságot szimbolizál, amelyben az anyagi léthez kötött ember fel tud szabadulni bilincsei alól. • A nagyra hivatott emberek születését megelőző anyai álom számos utalást tartalmaz a gyermek jövőbeli sorsát, jellemének kivételességét illetően. A hagyomány szerint pl. →Buddha fogantatását és születését is szimbolikus álom előzte meg. Anonymus Gesta Hungororumában →Álmos anyjának, Emesének jelzi csodás álom fia születését, és nemzetségének, az Álmos–Árpád-dinasztiának a növekvő hatalmát (Juhász Gyula: Emese álma).

Orlai Petrich Soma: Emese álma (litográfia, Az Ország Tükre, 1864. évf.).

• Szt. Domonkos születéséről is ismert hasonló legenda. A Dante születését megelőző anyai álomról Boccaccio ezt írja Dante-életrajzában: „…mintha álmában egy nagyon magas babérfa tövében állott volna, […] és itt szült egy fiúgyermeket…” • Az európai kultúrában az Álom–Halál kapcsolat antik hagyományként gyakori motívum. Az élet–halál–álom jelképes összefüggéseiről Shakespeare a következőket írja a Duncan király ellen álmában elkövetett merénylet kapcsán: „Az álmot, mely a gondot kibogozza, / S napi halál, bús robot fürdeje, / Dúlt szív balzsama s második fogásunk, / Főtáplálónk az élet asztalán” (Macbeth, II. 2). A barokk irodalomban a valósággal összekeveredő látszatvilágot jelképezi, pl. Calderón Az élet álom c. művében. Csokonai Az Álom és Halotti versek c. műveiben az antik jelentés bukkan fel: „Óh, halál! te szelíd Álomnak testvére…” (Halotti versek, IV.). A racionalizmus korában az álom az éjszaka és a sötétség szimbolikájához kapcsolódva az irracionalitás negatív erőihez tartozott. Így ábrázolja pl. Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. metszete (1799) (→bagoly).

Johann Heinrich Füssli: Lidércálom (részlet, 1802, Frankfurt a. M., Freies Deutsches Hochstift-Goethe-Museum).

• Vörösmarty számos költeményét építette az álom mint csalóka ábránd és a prózai valóság ellentétpárjára (pl. Álom és való; Álom és valóság). Schiller Egy új évszázad kezdetén c. versében a való világ előli menekülés lehetőségeként említi: „Egy szabad hon van csak: Álomország.” Madách Az ember tragédiájában a jövőt álomban láttatja meg Ádámmal; a párizsi szín pedig „álom az álomban”, amelyet a prágai szín Kepler-Ádámja él át. A befejező színben a történelmi látomások után ezt mondja Ádám: „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom / És átalán több-é, mint álom, a lét…” Adynál a vágyak, eszmények kifejezője (Álom egy Méhesről; Álmom: az Isten; Álmodom). Krúdy álmokat értelmező Álmoskönyvében írja: „Az emberiség történelme: álmok sorozata. Az álom: játék, mint az élet.” Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma c. verse a taoista történet parafrázisa: „…minden kép és költemény, / […] Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.” • A pszichológiában Freud értelmezte az álom szerepét, amely a tudatalattiról, az ösztönös, mélyebb létezésről, a vágyakról tudósít (Álomfejtés). Jungnál „Az álom rejtett kis ajtó a lélek legmélyén és legmeghittebb zugában: arra a kozmikus őséjszakára nyílik, amely a lélek volt jóval azelőtt, hogy én-tudat létezett volna, és lélek lesz jóval azon túl, amit egy én-tudat valaha is elért” (Emlékek, álmok, gondolatok; Glosszárium). [Ú. E.]

alpha és ómega: A görög ábécé első és utolsó betűje ( és ). A kezdet és a vég, a véges és a végtelen szimbóluma, a teljesség kifejezője. A kereszténység előtti időkben a Földközi-tenger keleti térségében bajelhárító hatást tulajdonítottak a két betűnek. A logikában az alpha az általános pozitív, az ómega az általános negatív jele. • A keresztény szimbolikában Isten nevét jelöli. A szimbólum alapja megtalálható Izajás próféta könyvében, ahol Isten magáról mondja, hogy ő „az első és az utolsó” (Iz 41,4; 44,6; 48,12). Ugyanezt a kijelentést a Jelenések könyve egyszer Istenre, az Atyára (1,8), máskor Krisztusra vonatkoztatja: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég” (21,6). Az alpha és az ómega jelentését így adja meg: „aki van, aki volt, aki eljön”, vagy: „a kezdet és a vég.” Tehát Isten teremtőként Alpha, ítélőként Ómega. A betűszimbólumhoz a II–III. sz. során spekulációk kapcsolódtak (Órigenész: Comm. in Jo., I. 34–35). Az alpha és az ómega az Úr dicsőségének és mindenre kiterjedő hatalmának jelképe lett, amelyet a IV. sz.-ban egyesítettek az XP monogrammal és a kereszttel. Ez a jelkép a síremlékeken a feltámadás reményét fejezi ki. Az ókeresztény művészetben gyakran szerepel pl. katakombák freskóin, mozaikokon, szarkofágokon, többnyire Krisztus-monogrammal és koszorúval együtt, és megtalálható a keresztfa ábrázolásain is.

Theodorus-szarkofág (IV. sz. vége, Ravenna, San Apollinare in Classe).

• Középkori, főleg román kori ábrázolásokon a trónoló Krisztus mellett látható, leginkább az Utolsó ítélet jelenetében, a Krisztus kezében nyitva levő Élet könyvének lapjain. Gyakran megtalálható középkori írásművek elején, jelentése ekkor: ’Isten nevében, Isten jelenlétében’. Alakja miatt az alphát gyakran körzőhöz hasonlítják (a Teremtő Isten attribútuma), míg az ómegát fáklyához, amely az első apokaliptikus pusztítást jelképezi (→apokalipszis, →fáklya, →körző). Sokszor ábrázolják állatként, madár, ill. →hal alakban. • Babits A lírikus epilógja c. versében a mindenség felé kitárulni akaró, de önmaga korlátain túllépni nem tudó személyiség ellentmondását fejezi ki: „jaj én vagyok az ómega s az alfa.” T. S. Eliot Négy kvartettje East Coker c. darabjának alapmotívuma; a mű kezdete: „Kezdetemben a vég”, s befejezése: „Végemben a kezdet.” →betű/írásjel [P. I.]

alvilág/Pokol: A holtak, a lelkek birodalma, amely a legősibb mitológiákban egységes külvilágként szerepel, majd a hármas tagolású vertikális világmodellnek megfelelően az →ég és a →föld mellett föld alatti világként jelenik meg. Leggyakrabban rejtélyes és félelmetes helynek képzelték, ahol a holtak lelke kimondhatatlan fájdalmakat áll ki (pl. a sumer költészetben: „Borzalmas hely vizét, zavaros vizét isszák…” – Gilgames, Enkidu és az alvilág c. eposztöredék). Más elképzelések szerint érzések nélküli árnyak bolyonganak itt, a feledés átkától sújtva (→árnyék). A poklot mindig a fényt nélkülöző, homályos, ködös vagy sötét helyként ábrázolják. A sötétség birodalma, ezért összefüggésben áll az →éjszaka szimbolikájával (→fény/világosság és sötétség, →köd). Az eredetileg egységes alvilág később több részre oszlott: a különböző kategóriákba tartozó holtakra más és más túlvilági sors várt (pl. a germán mitológiában az alvilági Hél a közönséges halottak lakóhelye, míg az égi Valhöll/Walhalla a csatában elesett hősök jutalma). • A nagy égből a nagy föld felé… kezdetű sumer eposzban Innin, a vegetáció termékenységét jelképező istennő alvilágjárása és halála, majd visszatérte a növényzet évenkénti időleges pusztulását, majd újjáéledését jelképezi. • Az alvilági út a Nap éjszakai útját, vagyis a napkirály tetszhalálát is kifejezheti (pl. az egyiptomi → mítosza). Az egyiptomiak hite szerint Ozirisz az alvilág uralkodója. Az elhunytak lelkét a sakálfejű emberként ábrázolt Anubisz isten méri meg, s ez alapján ítélkeznek a holtak fölött (→Ozirisz/Szarapisz). A bűnösökre a krokodilfejű „halottfaló”, az igazakra pedig túlvilági élet vár (→krokodil). • A görög-római mitológiában az élők alászállásának célja az ismeret- és tapasztalatszerzés (Odüsszeusz, Aeneas) vagy keresés (→Orpheusz), ill. valamilyen feladat teljesítése (Thészeusz, →Héraklész). A Démétér/Ceres-mítoszban →Perszephoné/Proserpina alvilági tartózkodása a telet szimbolizálja, az Olümposzra való félévenkénti visszatérte pedig a tavaszt (→évszakok). Platón az Állam Apamphüliai Ér látomása c. fejezetében kettős tagolású túlvilágot ír le: „Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, míg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben pedig fenn az égen ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik – miután az ítéletet meghozták – az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak […]; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefelé” (X. 614a–621b). A görögöknél Hadész az alvilág ura (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis.). Birodalma területi elhelyezkedéséről az idők során változtak az elképzelések. Homérosz szerint nyugaton található, de más hagyomány a Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál (Verg. Georg., IV. 467), ill. a dél-itáliai Aornosz/Avernus tónál véli a bejáratát. Az alvilág bejáratát a háromfejű →Kerberosz őrzi. Folyói a Kókütosz, a Sztüx, a lángoló Phlegeton és a Léthé, a feledés folyója, amelyen Kharón visz keresztül (→folyó). Vergilius, aki a sztoikus nézeteket ötvözi a hagyományos antik alvilágfelfogással, az Aeneis VI. énekében részletesen leírja az alvilágot a büntetések fokozataival együtt. Az alvilág nála is sötét, „élettelen árny-országként” mindenféle rémség: Gyász, Kétség, Járványok, Öregkor stb. és szörnyeteg: szküllák, →gorgók stb. lakóhelyeként jelenik meg (273–289). Minos jelöli ki a holtak helyét földi életüknek megfelelően (432). A legsúlyosabb büntetések helye az alvilágnál is mélyebben elhelyezkedő Tartatus, a legalsó rész, ahol Nyx (az Éj) palotája áll. A jókra ezzel ellentétben az Elysium mezeje vár: „S kétfele válik utunk is: a jobbra eső hatalmas / Dis palotája felé fut, az Elysium mezejéhez; / erre megyünk mi; a balsó evvel szemben a szörnyű / Tartarusig visz, hol vétkük levezeklik a rosszak” (540–543). • A kereszténységben a Pokol, a →Purgatórium és a →Paradicsom hármas hierarchiája határozza meg a túlvilági létet. Az alvilág a →Sátán/Lucifer birodalma, ahol az elkárhozottak testét az örök →tűz lángjai kínozzák. A Pokol kénköves tüzére a Biblia is utal: „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek” (Jel 2l, 8). Ez a büntetés és bűnhődés színhelye, a fénytől, azaz Istentől való megfosztottság állapota, az emberi létezés végső, helyrehozhatatlan bukása. A középkori Pokol-elképzelések legpontosabb és legrészletesebb rajzát Dante adja az Isteni Színjátékban. Eszerint a Pokol egy óriási tölcsér, amelyet az égből a földre zuhanó Lucifer teste vájt ki (vö. Iz 14,15). A tölcsér a föld középpontja felé egyre szűkülő gyűrűkből áll, amelyekben a mind súlyosabb bűnöket elkövető bűnösök szenvednek. Legmélyén a háromarcú Lucifer (Dis) áll, derékig befagyva a Sztüxbe, szájában a három főbűnöst, Júdást, Brutust és Cassiust marcangolja (→arc). Lucifer testén át vezet az út ki a Pokolból a földgömb másik felére a szabad ég alá. A Pokol része még Dis, az →Antikrisztus városa, amelynek falai mögött örök viszály dúl. A Poklot az ábrázolásokon megjeleníthetik város formájában, amelyet lángoló tornyok, falak vesznek körül (Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-ábrázolása, 1503–1504, Madrid, Prado). • Az utolsó ítélet XII. sz.-tól jellemző ikonográfiai sémája egy hatalmas ragadozót (→Leviatán) ábrázol, amely elnyeli a kárhozottakat, pl. a klosterneuburgi oltár zománcképén egy →hal.

Boucicaut marsall hóráskönyvének mestere: Pokol (XV. sz. eleje, Baltimore, Walters Art Gallery).

Hans Memling Utolsó ítélet-oltárának jobb szárnya szintén a Pokol-megjelenítések tipikus példája (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A pokoljárás, ill. az alászállás az alvilágba (descensio) az ideiglenes halál, a feljövetel pedig az újjászületés szimbóluma. Krisztus sírba tétele és feltámadása között a Pokol tornácán tartózkodik, s diadalt arat a halál felett (Mt 12,40). A tipológiai szimbolizmus értelmezésében ennek az alászállásnak számos előképe van az Ószövetségben: pl. Dániel az oroszlán barlangjában, a három ifjú az égő kemencében. A klosterneuburgi oltár a sírbatételt a következő ótestamentumi jelenetek ábrázolásaival felelteti meg: József a kútban (Ter 37,24), Jónást bekapja a hal (Jón 2,1; vö. Mt 12,40) (1181, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • A középkori látomásirodalom jelentős műveként tartják számon a Tar Lőrinc pokoljárása c. művet, amely a lovag útját beszéli el az írországi Szt. Patrick-barlanghoz, s az ott átélt látomásokat írja le. Schiller Csoport a Tartarosból c. versében az alvilághoz fűződő antik képzeteket eleveníti fel. Rimbaud Egy évad a pokolban c. műve a lélek útjának bemutatása a „mérgek” – az ital, a dohány, a paráznaság, az őrület – poklán keresztül a megtisztulásig. József Attila Aki dudás akar lenni… kezdetű versében az alászállás mint tapasztalatszerzés, beavatás jelenik meg. Pilinszky Két szonett c. művének I. részében idézi föl a kárhozottak sorsát, a végítélet „örök pokolra ébresztő” szavát. • A pszichoanalízis a psziché minden funkcióját egy-egy megszemélyesített mitológiai alakkal azonosítja. Ebben az értelemben Hadész, azaz az alvilág, az elfojtás megjelenítője. →ördögök/démonok [A. B.]

amazónok: (gör. amezonesz ’emlőtlen’) A görög mitológiában matriarchális rendben élő harcos asszonyok közössége, akik maguk kormányoznak; örökös harcban állnak más népekkel. Arészt és Artemiszt tisztelik (→Arész/Mars, →Artemisz/Diana). A férfiak ellen hadat viselő, fiúgyermekeiket megölő nők, akik a férfiakkal rivalizálva helyükbe akarnak lépni. Alakjuk a nőiesség tagadását, a harcos férfiideál eszményítését és átvállalását fejezi ki. Királynőik Hippolüté, akit öve megszerzésekor, kilencedik hőstette során győzött le Héraklész, valamint Pentheszileia, akit Akhilleusz ölt meg Trója ostromakor (Hom. Il., VII. 453; XXI. 488; Apollod. Mit., 2.5.9; Ovid. Met., XI. 203).

Amazónharc (Kr.e. 420–410 k., Phigalla, az Apollón-templom fríze).

• Az európai festészetben Rubens Amazóncsata c. festménye örökíti meg mitológiai témájukat (1618–1620, München, Alte Pinakothek). • A germán mitológiában megfelelőik a valkűrök. • Az okkult tudományok szerint a metafizikai rendben, az istenek paradicsoma körül – őrizvén és védvén annak határait – az éterben forgó csillagok lélekre gyakorolt hatásának szimbólumai. [A. B.]

ámbra: Az ámbráscetek belében képződő viaszos illatanyag; illata a dohány és a szantálfa illatához hasonlít. A megronthatatlan tisztaság szimbóluma. Orvosságnak, majd illatszernek használták. Thalész fedezte fel magnetikus tulajdonságát. Az ámbraamulettek az elektromosság gyűjtőpontjai. Ebben az értelemben az ámbra fizikai összekötő a személyiség energiája és a kozmikus energia, az ember lelke és az egyetemes lélek között. • A népi hagyomány szerint afrodiziákum; ha a férfi ámbrát hord magánál, nem csalatkozik férfiasságában. • Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész szerint az égiekhez tartozik, mert egyesíti az arany és az ezüst tulajdonságait (Az égi hierarchiáról). [P. J.]

ambrózia: (gör. ambroszia ’halhatatlan’) A görög mitológiában az istenek eledele és illatos kenőcse. Halhatatlanságot és örök ifjúságot biztosít számukra. Az ambróziát galambok viszik fel az →Olümposz csúcsára. Halandó emberek (pl. Tantalosz) ételként csak kivételesen, az istenek ajándékaként kaphatják meg. A halhatatlanság és a megistenülés szimbóluma. →Aineiasz/ Aeneas istenek közé emelésének egyik mozzanata az ambrózia átnyújtása (Ovid. Met., XIV. 606). • Keresztény értelmezésben mint „mennyei lépesméz” Szt. Ambrus (Ambrosius) egyházatya nevével is kapcsolatban áll. • Szimbolikája a →méz szerelmi költészetbeli jelentésével rokonítható, pl. Csokonai Egy Tulipánthoz c. versében: „Ezer ambrózia csókkal / fizetek csókjaidért.” →nektár [P. J.]

ametiszt: Violakék, ill. →lila átlátszó kristályos kvarc. Az antikvitásban ittasság elleni erőt tulajdonítottak neki (Plin. Nat. hist., 37.9, 40). • A zsidó hagyományban a főpap melltábláján a 3. ékkősor 3. tagja (Kiv 28,19; 39,12); s a →mennyei Jeruzsálem falainak 12. alapkövét ékesítő drágakő (Jel 21,20), itt Benjámin törzsét jelenti. • A kereszténységben a mértékletesség köve, amely megóv mindenféle mámortól. A moralizáló keresztény hagyomány a mennyei dolgok felé forduló lélek alázatosságának szimbólumaként említi, amely nem ismeri a büszkeség és a kevélység mámorát. Ismert a szűzies szerénység jelképeként is: a Szt. József által Máriának adott gyűrű köve ametiszt volt. • A néphagyomány szerint, ha a Nap és a Hold képét belevésik, és úgy akasztják páva-, ill. fecsketollal a nyakba, védelmet nyújt boszorkányság ellen. Álomhozó erejűnek is tartották. →drágakő [Cs. A.]

Amor: Erósz/Amor/Cupido

Amor Sanctus: Erósz/Amor/Cupido

Amphión: A görög mitológiában Zeusz és Antiopé ikerfiainak, a thébai Dioszkuroszoknak egyike. Testvére, a vadász Zéthosz ellentéte. Míg Zéthosz a praktikus életideál tipikus alakja, Amphión, a szelíd költő, a teoretikusé, aki a költői hatalom jelképévé vált, mivel a mítosz szerint – a Múzsáktól támogatva – hangszerének pengetésével mozgásra bírta a fákat és a köveket, s így építették fel Thébai várát. A hét kapu is a líra hét húrjára utal. A III. sz.-i ún. Farnese-bika szoborcsoporton attribútuma a lant. Horatius A költészetről (Ars poetica) c. művében Amphión – Orpheushoz hasonlóan – az „Istenek szent papja”, aki a bölcsesség és a kultúra megteremtője, s akinek feladata volt a „profántól a szentet / Elkülöníteni” (394). • Dante szintén a költői hatalom példájaként említi (Ist. Színj., Pokol, XXXII. 12). Mítosza a művészet erejét jelképezte a reneszánsz korában is, pl. Tiepolo Thébai falainak csodás felépülését ábrázolja. Rimay János elógiumában (Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára) mesterét, Balassi Bálintot, az első magyar nyelven verselő poétát nevezte magyar Amphiónnak. →Arión, →líra/lant, →Múzsák, →Orpheusz, →zene [Ú. E.]

androgün/hermafrodita: Hímnős, egyszerre mindkét nem jegyeit hordozó lény. Az ősi egység, a differenciálatlan teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Számos mitológia szerint a dolgok eredeténél a nemek még nem voltak szétválasztva, az egység csak a világ kezdetekor esett szét két világszülőre. Az ég és a föld elválása után alakultak ki az alapvető ellentétpárok, pl. a hideg–meleg, a nappal–éjszaka, a férfiasság–nőiesség. Számos ősi isten androgün jellegű; a teremtés kezdetén önmagából nemzi és szüli a következő istengenerációkat (pl. Egyiptomban Atum a nemek kettősségének megteremtője, a germánok mitikus ősapja, Tuisto neve – ’kettős, kétnemű lény’ – androgünitásra utal). Az anyaistennők mítoszában, amikor az istennő fia az istennő férje (pl. a Kübelé–Attisz-történetben; →Kübelé, →Attisz), jelképesen megkettőzött önmagukkal egyesülnek újra, s ezzel az ősállapot tér vissza. • A hinduizmusban Sívát, mint a legfőbb teremtőt, valamint Brahmát kétneműként is ábrázolták (→Síva, →bráhman/Brahmá). A Brihadáranjaka upanisad az első ember androgünitását is leírja: „Akkora volt, mint egy összeölelkezett nő és férfi együtt. Kettészakította magát; ebből keletkezett a férj és feleség. Ezért vagyunk olyanok, mint egy darab két fele” (I. 4,3). • Az antik androgün isten, →Aphrodité/Venus és →Hermész/Mercurius fia, Hermaphroditosz nőnemű is egyben (általa vált a kétneműség közkeletű elnevezésévé a „hermafrodita” szó). A görög nyelvben a hermaphroditosz ugyanakkor elpuhultságot is jelentett, s a nőies férfiakra alkalmazták. Theophrasztosz babonás embert bemutató jellemrajzának egy utalása alapján feltételezhető, hogy Hermaphroditosz házi istenként a házasság védője volt (Kharakt., 16,10). Ovidiusnál az a mítoszváltozat szerepel, amely szerint Venus és Mercurius fia Salmacis tavi nimfa szerelmét elutasítva büntetésül egy testté válik a nimfával (Met., IV. 302–388). Dionüszoszt, Kübelét, valamint Adóniszt olykor kétneműnek is tekintették, a küproszi (ciprusi) Amalthuszban pedig Aphroditét nevének férfi változatában, Aphroditoszként tisztelték. Az istenek biszexualitása, valamint az önmagukból való, a másik nem nélküli teremtés (pl. Pallasz Athéné vagy Aphrodité Urania születésének mítosza) a nemek szétválasztása előtti eredeti egységre és a kezdeti egység megkétszereződésére utal. Az istennevek női és férfi változatának elterjedése (pl. a lat. Liber–Libera, Dianus–Diana stb.) egyetlen lényegi vonás kétnemű megjelenési formája. Az ősi itáliai isten, →Janus alakjában az ellentétpárok egységét, az androgünitást is tisztelték. Platón A lakoma c. művének 14. és 15. fejezetében olvasható az ősi, kétnemű lényekről szóló mítosz. A gömb formájú, embereknél tökéletesebb lényeket az istenekkel szemben mutatott gőgjük miatt Zeusz büntetésből osztotta ketté. A hím és a női tulajdonságokkal egyaránt bíró harmadik nemű ember mindkét fele a szétválasztás óta keresi a másikát. Eszerint a másik nemmel való egyesülés az eredeti egység utáni vágyakozás: „Kettő lett egyből, s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét.” Ezért a világban ható legnagyobb hatalom →Erósz/Amor/Cupido, aki a teljesség, az egykori androgün lét utáni vágy megtestesülése. • APoimandrész c. hermetikus irat szintén az ember eredeti egységes, hímnős voltát állítja. A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított írás az istent így határozza meg: „Az Értelem pedig isten, hím-nős, fény és életként létezik” (9). • A ’ férfi és nő egysége mint ősi kiindulópont a zsidó és keresztény hagyományban is jelen van. A hatodik napon teremtett ember nemileg még nem differenciált: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Ter 1,27). Az asszony megalkotása az egységes emberből csak ezután következik. A második teremtéstörténet szerint Évát →Ádám oldalbordájából alkotta meg Isten (Ter 2). Az ábrázolásokon ennek megfelelően az Úr Ádám oldalából emeli ki Évát. • Az alkímiai szimbolikában lehet a prima materia (→ősanyag) mint differenciálatlan egység vagy a →bölcsek köve, a tökéletesség jelképe is.

Androgün-ábrázolás egy 1617-es alkímiai kéziratból.

• Weöres Sándor Az új évezred szelleme c. művében az androgünlét az eredeti tökéletességet, magát Istent szimbolizálja: „Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember!” →egy, →kettő [Ú. E.]

angyal: A zsidó és ókeresztény hagyományban Isten követe (gör. angelosz ’hírnök’, ’küldött’). Szellemlény; elsődleges szerepe az isteni és a földi szféra, a teremtő és a teremtett közötti közvetítés.

Angyal (relief a pécsi székesegyházból, XII. sz., Pécs, Dómmúzeum).

• Az Ószövetségben többféle jelentésben szerepel, pl. Jahve megnyilvánulásaként: „Megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban” (Kiv 3,2); az Úr akaratának végrehajtójaként, pl. az Izsák föláldozására készülő Ábrahámra „…az úr angyala rászólt az égből” (Ter 22,11). A Sára haragja elől menekülő Hágárt Isten angyala bírja rá a hazatérésre (Ter 16,7). Jákob álmában az angyalok égi és földi szféra közti összekötő szerepe fejeződik ki: „Isten angyalai le és feljártak rajta [a földet és az eget összekötő létrán]. Íme az Úr fölötte állt…” (Ter 28,13). Isten szolgái: egyik csoportjuk, a kerubok, Isten trónját tartják: „Te, aki kerubok fölött trónolsz” (Zsolt 80,2) s ők őrzik lángpallossal a kiűzetés után az Édent (Ter 3,24). Külön csoportot képeznek a szeráfok, akiket Izajás próféta látomása alapján ábrázoltak: „Szeráfok lebegtek fölötte; mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek” (Iz 6,2–3). Az angyal az isteni védelmező erő megtestesítője: „Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon” (Zsolt 91,11). A Bírák könyve hét arkangyalt említ, ők az angyalok fejedelmei, de közülük csak hármat neveznek meg a bibliai könyvek. Mihály (Dán 10,13): a Jelenések könyvében az Utolsó ítélet angyala, szembeszáll a Sátánnal (Jel 12,1), aki bukása előtt maga is angyal volt (→Sátán/Lucifer).

Kracker: Szent Mihály legyőzi a Gonoszt (rajz, XVIII. sz., Szeged, Móra Ferenc Múz.).

Rafael: Tóbiás kísérője, gyógyítója (Tób 3,17). Gábriel (Dán 10,6): a Lukács-evangéliumban az →Angyali üdvözlet egyik főalakja. Uriel nevét az az apokrif iratok nyomán a keresztény hagyomány is átvette az arkangyalok egyikének neveként. • Az evangéliumok az ószövetségi angyalfelfogást követik. Gábriel ekképpen jövendöli meg Zakariásnak Keresztelő Szt. János születését: „…az Úr színe előtt állok. Az a küldetésem, hogy beszéljek veled, és adjam tudtodra ezt a jó hírt” (Lk 1,19). A pásztoroknak fénylő angyalok adják hírül Jézus születését (Lk 2,9–14), Krisztus feltámadását (Mt 28,2–5) és mennybemenetelét (ApCsel 1,10). Az angyalok feladata az igazak lelkének mennybevitele, pl. a szegény Lázár lelkét „az angyalok Ábrahám társaságába vitték” (Lk 16,22) (→Ábrahám kebele). Pál apostol az angyalokat mint Isten szolgáit a hívek szolgálatára rendelt lényeknek tekinti: „Angyalaival úgy rendelkezik, mint a széllel, szolgáival, mint a tüzes villámokkal. […] Azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget” (Zsid 1,7–14). • Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész VI. sz. eleji, a középkorban nagy hatású Az égi hierarchiáról c. írása az angyali rendek természetéről és rendeltetéséről szól. Ez a beosztás a kései neoplatonikus rendszerekre (Proklosz) emlékeztet. Három csoportra és csoportonként három-három rendre osztja az angyalokat (I. szeráfok, kerubok, trónok kara; II. uralmak, erények, földöntúli hatalmak igazgatói; III. fejedelemség oltalmazói, arkangyalok, angyalok). E fölfogásban az angyalhierarchiák feladata az isteni jóságnak az alacsonyabb rendű lények felé való közvetítése, s a teremtmények Isten szemléléséhez való elvezetése. • Az angyalok ábrázolása elsősorban a bibliai leírásokon alapszik. Pl. Dániel így festi le a prófétát érintésével megerősítő Gábriel arkangyalt: „Teste ragyogott, mint a drágakő, arca, mint a villám, szeme, mint a lobogó tűz, karja és lába, mint a csiszolt érc…” (Dán 10,6). Hófehér ruhás, villámtekintetű angyal adja hírül Krisztus mennybemenetelét (ApCsel 1,10). János látomásainak kezdetén szintén hófehér ruhás, izzó tekintetű, aranyövet viselő lény jelenik meg (Jel 1,12–13). Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész szintén a tűzhöz való hasonlatosságukat hangsúlyozza (Az égi hierarchiáról, VII. 1). Az angyalok jellegzetes attribútuma a fejüket övező →dicsfény/glória, a drágakövekkel ékesített →ruha, a →korona és a →jogar. Az ókeresztény művészetben →szárny nélküli férfialak jelenítette meg az angyalokat (Priscilla-katakomba, III. sz. második fele; Ábrahám és a három angyal, mozaik, V. sz., Róma, Santa Maria Maggiore). Csak a IV. sz.-tól kezdődően ábrázolták szárnyas figuraként (Torriti: Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore; Hans Memling, Utolsó ítélet-oltár, 1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). ’Lélekvivő’ jelentésben látható a →gyermek képében ábrázolt lelket égbe vivő angyal a Szent István-szarkofágon. A zenélő angyalok a mennyei harmónia kifejezői (→zene). A kerubokat hat, szemekkel borított szárnnyal, a szeráfokat négy vagy hat szárnnyal ábrázolták.

Kerub (Szent István-szarkofág, XI. sz., Székesfehérvár, Romkert).

A kilenc angyali rendet, közöttük a kerubokat és a szeráfokat Pacino di Bonaguida Lignum vitae c. táblaképe felső részén ábrázolja (1310 k., Firenze, Accademia). Szt. Mihály arkangyal lovagi páncélban, karddal és fegyverrel (Hans Memling: Utolsó ítélet-oltár, 1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie), valamint mérleggel a kezében látható az →apokalipszis jeleneteiben, pl. a Lélekmérő Szent Mihály c. oltárképen (XV. sz., szepeshelyi prépostsági templom). A Magyarországot védelmező Szűz Mária oldalán a pogány törökökre sújt le, hogy megóvja az országot és a katolikus egyházat (Martino Altomonte: Patrona Hungariae, a soproni Szt. Mihály-templom főoltárképe, 1732, Bp., MNG). Gábriel arkangyal attribútuma a →liliom. Rafael, az őrangyal Tóbiás ábrázolásain jelenik meg (pl. Dalmáciai festő: Tóbiás az angyallal, XVI. sz. második fele, Esztergom, Ker. Múz.).

Angelus Custos (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).

A barokk kortól vált általánossá a gyermekként, ill. szárnyas gyermekfejként ábrázolt angyal. • Az evangélista-jelképek között az angyal Szt. Máté attribútuma (→állat/állatok). • A tarot XIV. lapja, a Mértékletesség egy angyalt ábrázol, amint az élet vizét tölti a testre utaló korsóba (→edény, →kártya).Danténál az Éden szolgái (Ist. Színj., Purg., I. 99); a Paradicsom XXVIII. éneke írja le az angyalok kilenc karát. • Rilke II. Duinói elégiájában a mulandó emberi lét kontrasztja, a szépség, a maradandóság, az isteni lét jelképe: „üdvösség zsengéi, teremtésnek szemefénye, / minden lét oromíve, hajnali-rőt ragyogású / csúcsa.” Kondor Béla művészetében fontos motívum (pl. Késes angyal c. olajképe [1969, Bp. MNG]; Angyal, ördög, költő c. költeménye). →drágakő [Ú. E.]

Angyali üdvözlet: A Lukács-evangélium azon jelenete, amelyben Gábriel arkangyal hírül adja az Úr születését Máriának: „Ave Maria, gratia plena” (Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes; Lk 1,26–38).

Angyali üdvözlet (Pannonhalmi Breviárium [Velence, Petrus Lichtenstein, 1519], Pannonhalma, Bencés Főapátsági Könyvtár).

• A katolikus teológiában a megváltás kezdetét jelképezi, mivel ez az Üdvözítő testet öltésének kezdőpontja. A tipológiai szimbolizmus szerint az eredendő bűn jóvátételének kezdete, mert →Éva bűnét →Szűz Mária feloldotta azáltal, hogy szabad akaratából a Megváltó anyja lett. Szt. Ambrus Gábriel arkangyal Máriánál tett látogatását Éva kiszabadításaként értelmezi. A képzőművészetben ezért fordul elő gyakran a Kiűzetés és az Angyali üdvözlet jelenete együtt (pl. Fra Angelico: Angyali üdvözlet, 1430–1432, Madrid, Prado). Clairvaux-i Szt. Bernát Mária Angyali üdvözletkor elhangzott válaszát a Teremtés jelentőségéhez mérte, új teremtésként értelmezte: „Az Isten örök igéjére lettünk és íme meg kell halnunk. A Te örök válaszodtól kell, hogy új erő szálljon belénk és újra éljünk” (De diligendo Deo). A középkori Mária-kultusz idején e téma megjelenítésére több ikonográfiai képtípus alakult ki, amelyek Mária lelkiállapotának különböző fázisait fejezték ki. • A reneszánsz festészet Angyali üdvözletein többnyire tavaszi virágoskert a helyszín (pl. Leonardo festményén, 1472–1475, Firenze, Uffizi), amely hangsúlyozza a szent esemény időpontját (március 25.: Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe) (→kert). Ez a nap korábban Krisztus halálának és Ádám emlékének volt szentelve, az ünnepi liturgiában így kezdettől fogva kifejeződött a bűnbeesés és a megváltás kapcsolata. Gábriel liliomot nyújt át Máriának, s az égből a Szentlélek galambja száll alá. Fénysugár jelképezi a szent kapcsolatot, a foganást (→fény/világosság és sötétség). Gyakran →kút utal az élet vizére, a termékenységre. A tavaszi környezet egyben az egész természet termékenységét és az élet újjászületését jelképezi. • A flamand festészetben általában szobabelső a helyszín (pl. a Van Eyck testvérek genti oltárának külső tábláin, 1432 előtt, Szt. Bavo), amely a jelenet intimitását hangsúlyozza. Máriát szüzességet jelképező tárgyak veszik körül (zárt →ablak, →üveg, mosdótál). A kezében tartott Biblia – mély hitén kívül – azokra az ószövetségi jövendölésekre utal, amelyek a tipológiai szimbolizmus szerint Krisztusra mint a várva várt Messiásra vonatkoznak (pl. Iz 7,14). A templomkapuba helyezett Angyali üdvözlet (pl. Jan van Eyck Angyali üdvözlet c. képén, 1440 k., New York, Metropolitan Museum) a „Mennyek kapuja” Mária-titulussal függ össze. A kereszténységet a zsidó vallás ígéretének beteljesüléseként mutatja be, mert a Mária és Gábriel mögötti új gótikus templom mellett, a háttérben román stílusú zsinagóga romjai látszanak (→Eklézsia és Zsinagóga). • Az Angyali üdvözletkor kezében orsót tartó, ún. fonó Mária-típus az apokrif Jakab-ősevangélium egy részletén alapszik, amely szerint hat másik szűzzel együtt Máriára esett a választás, hogy a jeruzsálemi templom régi, elszakadt kárpitja helyett újat készítsen, s a szövés előkészítéseként jelképesen új szövetséget fonjon Isten és az ember között (→fonal/fonás, →függöny/kárpit). • A középkor végén az Angyali üdvözletet az egyszarvúvadászat allegorikus jelenetében is ábrázolták (→egyszarvú/unicornis). Itt Gábriel vadászként jelenik meg, amint kergeti az unicornist, Krisztus szimbólumát, s az állat a Szűz ölében talál menedéket. A téma sajátos barokk változata Mária mint a Szentlélek menyasszonya. • A téma teológiától függetlenedő, pszichologizáló feldolgozásával először a preraffaelita festőknél találkozunk (pl. D. G. Rossetti: Ecce Ancilla Domini, 1849–1850, London, Tate Gallery; Magyarországon a gödöllői szecessziót képviselő Nagy Sándornál: Ave Mirjam, 1902, Bp., MNG). →angyal, →liliom [Eö. A.]

Antigoné: Görög mitológiai alak, →Oidipusz és Iokaszté leánya; az önmagát vaksággal büntető apja hű kísérője. Szophoklész Antigoné c. tragédiája nyomán az erkölcsi erő, a testvérszeretet, a zsarnokság elleni bátor, önpusztító lázadás jelképévé vált, mivel Kreón törvényeinél többre tartotta az íratlan erkölcsi törvényeket, és eltemette a Thébai ellen támadó fivére, Polüneikész holttestét. Vele ellentétben nővére, Iszméné a megalkuvást képviseli. • Hegel az erkölcsi nagyság példaképét látja benne: „A legcsodálatosabb alak, akit a hátán hordott a föld.” Előadások a filozófia történetéről, I. 2). A számos XX. sz.-i Antigoné-dráma egyike pl. Brecht műve, amelyet Szophoklész és Hölderlin nyomán írt. A magyar költészetben Áprily Lajosnál az eszményi nő, a szépség és nemeslelkűség típusa: „Te adtál ember-ideált, / Míg jártam útam számkivetve” (Oidipusz lánya). [Ú. E.]

Antikrisztus: A keresztény szimbolikában →Jézus Krisztus ellenfele (’ellenkrisztus’), aki a Sátán küldötteként az isteni törvények tagadásának megtestesítője. Az Újtestamentumban János leveleiben fordul elő a hamis prófétákra utaló kifejezés: „Most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. […] Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút” (1Jn 2,18–22). Eszkatologikus értelemben az idők végezetén az erkölcsi gonoszság és a bűnök zsarnoki országlását valósítja meg, hamis csodatételekkel kábítva el az embereket: „meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek” (2Tesz 2,3–4). A Jelenések könyvének szárazföldi vadállata, „A föld lakóit megtévesztette csodajelekkel” (13,14). Száma a 666, s Krisztus második eljövetelekor győzetik le mint Isten fő ellensége (Jel 15, 2) (→hatszázhatvanhat). • Történeti nézőpontból a keresztényellenes hatalmak és a hit ellenségeinek, a tévtanok terjesztőinek megtestesítője. Az ókeresztény korban a keresztényüldöző római császárokat, pl. Nerót és Caligulát tekintették Antikrisztusnak. A XII. sz.-i Misztériumjáték az Antikrisztusról c. műben a német-római császár győzi le a hit fő ellenségét. Ficino a firenzei keresztény köztársaságot megalakító, majd pápai kiközösítéssel sújtott és máglyán megégetett Girolamo Savonarolát, a firenzei San Marco dominikánus kolostor perjelét tekintette Antikrisztusnak. Ebben az értelmezésben, dominikánus szerzetesektől támogatva jelenik meg a Krisztus ikonográfiai típusára emlékeztető Antikrisztus-figura Luca Signorelli Utolsó ítélet-ciklusának nyitó darabján Az Antikrisztus cselekedetei c. freskón (1499–1502, Orvieto, dóm, Capella Nuova). A huszitizmus, majd a reformáció értelmezésében az igaz keresztény hit ellensége maga a katolikus egyházfő. Luther A kereszténység állapotának megjavítása ügyében c. iratában fejti ki elsőként azt a nézetét, hogy Rómában az Antikrisztus uralkodik. A pápa az Antikrisztus Luther 1521-es Krisztus szenvedése és az Antikrisztus c. könyvében is, amelyet id. Lucas Cranach fametszetei illusztrálnak.

Id. Lucas Cranach: Az Antikrisztus-pápa bukása (1521).

• Nietzsche – aki szerint „csak Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten” – a történeti kereszténységet az életellenesség megtestesítőjének tekintette, és keresztényellenes apológiájának egy teljes kötetet is szentelt, Az Antikrisztus. Átok a kereszténységre címmel. →Sátán/Lucifer [Ú. E.]

Anubisz: alvilág/Pokol, →kutya

anyaistennő: Női istenség, az ős-, majd újkőkori kultikus élet központi figurája. Az ősi eredet, az egyetemes anyaság, a nőiesség, az életerő, a termékenység és a természet szimbóluma. A különböző kultúrákban számos elnevezéssel illették, pl. Földanya, Magna Mater, Nagy Istennő, Nagy Tehén. A szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója; már ősi ábrázolásain is a női nemiség jegyeinek hangsúlyozása látható (őskori ún. Vénusz-szobrok, pl. a 20–25 ezer éves Willendorfi Vénusz, Bécs, Naturhistorisches Museum).

Görög istennő szobra (Kr. e. 3. ée., Bp., Szépm. Múz.).

• Az anyaistennő alakjában az élet és a halál, a teremtés és a pusztítás ellentétpárja egyesül mint a természet szétválaszthatatlan egysége. Ehhez a jelentésréteghez a meghaló és feltámadó istenségek mítoszai is kapcsolódhatnak, pl. →Innin/Istar/Astarta és →Dumuzi/Tammúz, →Ízisz és →Ozirisz, →Kübelé és →Attisz, valamint →Aphrodité/Venus és →Adónisz története. A termékenységet szimbolizáló anyaistennők általános attribútuma a →kagyló, a →víz, a →barlang, a →gabona/búza, a →harang/csengő, az →edény, a →csillag/bolygó, a →gyümölcs/termés, a →Hold, a →virág, a →bőségszaru stb. A virágzó, termő fák, ágak, valamint a hegyek, amelyekből az éltető források, patakok erednek, szintén utalhatnak rá (→ág/vessző, →fa, →kút). Szimbolikája az elemek közül a víz (mint kaotikus ősanyag) és a →föld (a termő, és a pusztulás után mindent elnyelő anyaföld) jelentéseihez kapcsolódik. A Sors és az Idő feletti hatalommal is rendelkezhet (→Moirák/Párkák). • A sumer költészetben így jelenik meg: „ó, úrnő, Lagas anyja, / alapjainak rakója vagy. / Ha egy pillantást vetsz a népre, / bősége támad magától” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára). • Egyiptomban az anyaistennő jellegzetes motívumai (védelmezés, termékenység) Ízisz istennőben testesültek meg. • A hinduizmusban (elsősorban a Síva- és Sakti-kultuszokban) az eredeti teremtőerő, az aktív princípium szimbóluma a sakti, a női istenségekben (pl. Durgá, Káli) megtestesülő kozmikus energia, mivel a nőiséget tartották a teremtés és a lét misztériuma hordozójának (→csakra, →jantra). Káli az anyaistennő pusztító aspektusát, a természet fékezhetetlenségét, romboló erejét is kifejezi. • A kínai Tao Te kingben a természettörvény (→tao) a jin elemmel rokon: „az ég-alattinak anyja” (25) (→jin és jang). • A mahájána buddhizmus legnépszerűbb, a VIII. sz.-tól elsősorban női alakban ábrázolt bódhiszattvája, Avalókitésvara (Kuan-jin) a könyörületesség, az üdvösség megtestesítője. Gyakran három szemmel és több karral („ezerkarú”; →kar/kéz) ábrázolták, attribútuma a →lótusz és a Bölcsesség nyitott könyve. Az anyaság és a csecsemők védelmezőjeként tisztelték, a bűnök elengedéséért és a szenvedések enyhítéséért imádkoztak hozzá (→Buddha). • A krétai kultúrában is jelen volt az anyaistennő tisztelete (Krétai kígyós anyaistennő, Kr. e. 1600–1580, Iraklion, krétai Történeti és Néprajzi Múzeum). • A görög-római mitológiában a kozmikus létezők és az istenek, istengenerációk származása kötődik az anyaistennőkhöz, Gaia földanyához és Rheához (→Gaia/TellusRhea). A természet, a vegetáció megújulásának biztosítója →Démétér/Ceres. A hellenizmus kori Ízisz-misztériumvallásban az életerő, a lelki megújulás és a halhatatlanná válás jelképe; ez a spiritualizált jelentés fejeződik ki Apuleius Isis-alakjában is, amely a keleti és antik anyaistenségek szinkretizált alakja: „íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség” (Az aranyszamár, XI. könyv) (→Ízisz). • Az ortodox és katolikus kereszténységben az anyaistennő gondoskodó-védelmező funkciója és az ehhez kapcsolódó hagyományos szimbolika →Szűz Mária, az Isten anyja kultuszában él tovább. • A magyar költészetben Weöres Sándor számos versében jellegzetes attribútumaival jelenik meg az anyaistenség: „Én vagyok a vaskos törzs, a virágfakadás, / rajtam újulnak mindenek […]. Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg” (A kis istenanya). anyaméh, →Boldogasszony, →férfi és nő, →mell, →szent nász, →tehén, →város, →vulva [Ú. E.]

anyaméh: Az embrió beágyazódását és a magzat kifejlődését szolgáló szerv. A női termékenység, a szaporodás szimbóluma; jelentése a természet termékenységével áll szoros kapcsolatban. Az ősi mitológiákban a →föld, mint minden teremtmény szülője, anyaméhként jelenik meg. • A hinduizmusban a világegyetem anyaméhe, a Prakriti, a természet, a világ jelképe. A kultikus szobrot rejtő templomcellát így is nevezték. • Keresztény értelmezésben az Egyházra vonatkozhat, pl. Bod Péter szerint: „Az Anyaszentegyháznak, melly a’ Krisztusnak sok fiakat szül, tulajdoníttatik a méh” (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon). A „méhednek gyümölcse” jelképes kifejezés (Lk 1,31), amely a Bibliában az utódokra vonatkozik, József Attila Ódájában is szerepel. • A szemmel nem látható titok és az összes lehetőség hordozójaként a teljesség, a megbonthatatlan ősi egység szimbóluma pl. Weöres Sándor Anyámnak c. versében: „én s nem-én közt nem volt / mesgye-hegy, / benned a világgal / voltam egy.” Alvilágként is megjelenhet: az alvilágba való leszállás mint regressus ad uterum (visszatérés az anyaméhbe), az újjászületés ígérete. Szimbolikájával összefüggésben áll minden, ami nedves, ami titkot rejt: pl. →tojás, →barlang, →kút; minden, ami bezárt: pl. →doboz/szelence, →város, valamint az alkímiában a bánya és a lombik. →anyaistennő, →ágyék, →Gaia/Tellus, →vulva [A. B.]

Aphrodité/Venus: Aphrodité görög istennő; neve népetimológia szerint a gör. aphrosz ’tajték’, ’hab’ jelentésű szóból ered, amely származástörténetére utal. Aphrodité, az olümposzi istennemzedék előtt, →Uranosz/Uranus levágott és tengerbe dobott nemi szervéből született, amikor →Kronosz/Saturnus vezetésével megfosztották Uranoszt hatalmától (Hésziod. Theog., 189–206). Tengerrel való kapcsolatára attribútumként a →kagyló és a →delfin utal; ciprusi partra lépéséről Küprisznek is nevezték, és tisztelete is a görög szigetvilágból terjedt el. A tengerből felmerülő istennő képzete kis-ázsiai eredetű, Aphrodité eredetileg a sumer Inninhez és az asszír Istarhoz hasonlóan a természet elpusztíthatatlan nemzőerejének szimbóluma, a nedvességből fakadó élet jelképe volt (→Innin/Istar/Astarta).

Aphrodité Anadüomené, falfestmény Pompejiből (Kr. e. I. sz.).

A termékenység matriarchális típusú istensége, akihez a hasonló keleti istennők mintájára, meghaló és feltámadó isten, →Adónisz kultusza társult. Az istennő termékenységi aspektusát attribútumként alma (→alma/almafa), →gránátalmamák, →veréb, →galamb, →nyúl, →kagyló, →gyöngy jelzi, kísérői a →nimfák, →Khariszok/Gráciák és a →Hórák. Az olümposzi világrendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Dióné gyermekeként (Hom. Il., V. 370) elsősorban a szépség és a szerelem megtestesülése. A görög költészet Aphrodité-toposzai így összegződnek egy római kori orphikus Aphrodité-himnuszban: „Mennyei, szép mosolyú, kegyes Aphrodité – csupa dallam! / habtestű, örök istenanyánk, derűs éji-virrasztó, / éjszemű tőrbecsaló s leigázó: kényszerek anyja!” Mint a Szépség istenasszonyának a virágok, elsősorban a piros/vörös →rózsa és a →mirtusz az attribútuma, valamint a fogatát húzó →hattyú, és a tengeri eredetén túl a női nemiséget is szimbolizáló kagyló. Öve, amellyel a halandók és az istenek közt szerelmi vágyat tud ébreszteni, mágikus erejű (→öv). A boldogság és az életöröm jelképe, a harci erények, a háború, a halál ellenfele, szerelme Arészt is legyőzte (Hom. Od., VIII. 306–320). • Rómában Venust, az ősi itáliai tavasz-, kert- és termékenységistennőt azonosították Aphroditéval. A csírázó, virágzó növényzet védőjére átruházták a görög istennő tulajdonságait és szimbolikáját; az európai művészetben többnyire ezen a néven szerepelt. Tisztelete a Kr. e. I.sz.-tól vált jelentőssé, amikor Venus és a trójai Anchises fia, Aeneas (→Aineiasz/Aeneas) révén az istennőt a Julius-dinasztia, tágabb értelemben az egész római nép anyjaként kezdték tisztelni. Julius Caesar Kr. e. 46-ban alapított kultuszt és építtetett templomot Venus Genetrix tiszteletére. A korai császárkortól hivatalosan is patrónaként tisztelték; a szerelem mellett a hitvesi szeretet és hűség erényét is jelképezte: „Tróját védve, Venus Rómáért szállt viadalra” (Ovid. Fasti, IV. 119). Lucretius Epikurosz szellemében írt A természetről c. műve Venus-himnusszal kezdődik: „Római népünk anyja, halandók s istenek üdve.” Az istennő nemcsak a természet teremtőerejének, hanem a békés alkotásnak is jelképe. A természet újjáéledésének időszakát, április havát szentelték tiszteletére: „’ a legérdemesebb, hogy uralkodjék a világon. / Egy istenségnek sincs birodalma nagyobb. / Törvényt szab mennynek, földnek s anyjának: a víznek: / mert szerelem tart fenn általa mindeneket” (Ovid. Met., IV. 91–94) (→Erósz/Amor/Cupido). Számos ókori ábrázolása közül elsősorban a Mélosz szigetéről származó ún.

Milói Vénusz (Kr. e. II. sz. vége, Párizs, Louvre) vált az eszményi női szépség jelképévé (az általában vett nőiességet is az istennő latin nevével jelzik, pl. az őskori, a női nemi jegyeket túlhangsúlyozó termékenységi szobrocskákat is „Vénusz-szobroknak” nevezik) (→anyaistennő).

• A reneszánsz kori firenzei neoplatonistákra rendkívüli befolyást gyakorló szerelemtant A lakoma VIII. fejezetében fejti ki Platón. Eszerint a szerelmi vágy (Erósz) kettősségének megfelelően két Aphrodité létezik. Aphrodité Urania, az égi származású istennő a nemes, tiszta vágy jelképe, s mivel csak férfitól, Uranosztól származik, a fiúszerelem ihletője. Zeusz és Dióné leánya, Aphrodité Pandémosz viszont az érzékiség, az alacsonyabb rendű, közönséges, földi vágy megtestesítője, a férfi és nő közötti vonzalom ébresztője (180d–e). A neoplatonikus gondolkodók szinkretizmusa a platonizmus és a keresztény tanok elemeinek rokonítható vonásain alapult. Szerelemfilozófiájukban az égi szerelem, Aphrodité Urania a lélek nemes része, Istenhez emelő erő, a szellemiség utáni vágy szimbóluma, amelynek a földi szerelem nem ellentéte, hanem alacsonyabb lépcsőfoka, az isteni szellemiség anyagi világban való szétáradása. Marsilio Ficino A szerelemről írt értekezésében, amelyet Platón A lakoma c. művéhez szánt magyarázatként, ezt a tant fejti ki: „…kétféle Venus van. Az egyik az a megértés, amelyet az Angyali Értelembe helyezünk, a másik a nemzőerő, amelyet a világléleknek tulajdonítottunk. Mindegyik Venust hozzáillő kívánkozás kíséri. Az előbbi Venust a vele született kívánkozás Isten szépségének megértése felé ragadja. […] Az égi Venus az istenség ragyogását először önmagába fogadja be, majd átvezeti a másik Venusba, aki viszont e ragyogás szikráit a világ anyagába árasztja át” (Venus Coelestis – Venus Vulgaris). Botticelli Apellész nyomán festett Venus születése c. képén (1482, Firenze, Uffizi) a tenger habjaiból felmerülő, partra érkező meztelen női alakban az égi Venust, a Tavasz (Primavera) c. festményén (1477–1478, Firenze, Uffizi) pedig az anyagi világban, az újjászülető tavaszi természetben ható „nemzőerőt”, a földi Venust ábrázolja, aki a világ törvényeit irányítja. Tiziano Égi és földi szerelem c. képén (1515–1516 k., Róma, Galleria Borghese) szintén a ruhátlan, tiszta szépségében érvényesülő női alak személyesíti meg Aphrodité Uraniát, Aphrodité Pandémoszt pedig az anyagi kötöttségeket jelképező, pompázatos ruhájú nő. A középkori művészetben a két nőalak, a meztelen és a felöltözött, egymással ellentétes fogalmakat, pl. a Régi és az Új Évát (→Szűz Mária), ill. az Igazságosságot és a Megbocsátást jelenti. A késő középkorban az Aphroditéhoz kapcsolódó ikonográfiai hagyomány (fésülködő, önmagát tükörben néző szép nőalak) az ún. világúrnő-ábrázolásokon negatív jelentésben, a világiasság, a földi hívságok, a mulandóság kifejezőjeként szerepel (→tükör, →zene). • Mantegna Parnasszusán →Arész/Mars kedveseként, a művészet hegyének uralkodónőjeként látható (1497 k., Párizs, Louvre). Ezzel párhuzamban Venus továbbra is elsősorban az erotikus szerelem jelképe; különösen a barokk és a rokokó korában ábrázolták gyakran az alvó, fürdő, öltözködő istennőt a kor szépségeszményének megfelelően, Cupido társaságában (l. Giorgione, Tiziano, Cranach, Rubens, Boucher Venus-festményei). • Az európai hagyománynak megfelelően Kazinczy a Tövisek és virágok c. kötet egyik szonettjében írt a Medici Vénuszról; Berzsenyi Cyprishez és Venushoz c. versében az istennő „szerelmek szép tündére”. Kosztolányinál az élet és halál törvényszerűségeinek megtestesítője a „bölcsők, koporsók titkos Vénusza” (Venus mystica), Weöres Sándor Anadyomené c. versében az ősi, a tengerből felmerülő Aphrodité jelenik meg: „A kárhozat ős sürüjéből / sejdül fel a boldog, erős // asszony, a gyöngy-derekú, szárnyajakú, / messzi, eleven kacagás.” →Vénusz bolygó [Ú. E.]

apokalipszis: Számos mítoszrendszer kozmikus méretű pusztulásként, a jók és a rosszak végső küzdelmeként írja le az idők végezetét (pl. a hindu Mahábhárata, valamint a perzsa zoroasztrizmusban az Ahrimánt legyőző →Ahura Mazda eszkatologikus háborúja) (→idő, →káosz és kozmosz). Az egyiptomi Halottak Könyve 175. fejezete szerint a világnak kozmikus pusztulás vet véget, amelynek során az égbolt leszakad, az elemek újraegyesülnek, az emberi és az isteni szféra egyaránt elpusztul. Az ősi germán Ragnarök-mítosz (ragna roc ’hatalmasok hullta’) szerint Heimdall isten kürtje jelzi a végső küzdelem idejét (→kürt/trombita/harsona), amelynek során „…eljön / az a Hatalmas, / aki mindenek ura / és ítélője lészen. […] Eljön a sötét / sárkány, közelít a csillám kígyó, / …szárnyán hordja / mezőkön áthaladván/ a holtakat Nídhögg” (Edda, A völva jövendölése, 66). • A római császárkori jóslatgyűjtemény, az Oracula Sibyllina (→próféta/vates/szibülla) a világ végi eseményeket a biblikus apokaliptikus írásokhoz hasonlóan festi le: „…s akkor a csillagok is tengerbe zuhannak az égből; / sírva csikorgatják a fogukat, kénkőfolyam izzó / tűzrohamától égve, az emberi lelkek a sivár / pusztító lehü síkságon, s mindent hamu lep be” (2,203–206); „minden lelket elővezet akkor a sűrü sötétből / ítéletre a nagyfenségű, haláltalan Isten / törvényszéke elé” (2,217–219). • Tágabb értelemben az isteni/égi kinyilatkoztatással kapcsolatos tanokat leíró késő ókori zsidó és ókeresztény irodalmi műfaj (gör. apokalüpszisz ’kinyilatkoztatás’, ’feltárás’); a Krisztus születését megelőző és követő évszázadok beteljesedést, végítéletet váró és az azt előrejelző hitvilág jellegzetes műfaja. Az apokrif iratok egy csoportját a víziókban megfogalmazódó ún. apokaliptikus apokrifok alkotják (pl. Hénoch könyve, Ezdrás negyedik könyve, Ábrahám apokalipszise, Báruk apokalipszise). Az apokalipszisek stílusa, jelképvilága szoros kapcsolatban áll az Ószövetség próféciáinak a végső időkre, Isten jövőbeli ítéletére vonatkozó elemeivel: „Azon a napon az Úr meglátogatja kemény, nagy és erős kardjával a leviatánt, a gyors kígyót… és megöli a tengeri sárkányt” (Iz 27,1); „Azon a napon megfújják majd a nagy harsonát…” (Iz 27,13); „Kinyitottam a számat és megetette velem a tekercset… Akkor a lélek fölemelt és elragadott, s én elmentem” (Ez 3,2–14). • Szűkebb értelemben az Újszövetség utolsó könyvét a János apostolnak tulajdonított Jelenések könyvét nevezik „Apokalipszis”-nek. Ebben a műben szintén erőteljes a zsidó apokaliptika, valamint a próféciákban (pl. Izajás, Ezekiel, Dániel, Zakariás próféta könyveiben) szereplő szám-, asztrális és zoomorf szimbolika hatása (→állat/állatok, →számok). A látomás a lineáris keresztény időszemléletnek megfelelően a történelem végpontját, a →Jézus Krisztus második eljöveteléhez kapcsolódó eseményeket ismerteti, amelyek az Utolsó ítéletben teljesednek be (→idő). Jelképes történésekben írja le az idők végezetét; motívumai a keresztény művészet gyakori elemeivé váltak. Kezdete a küldetést leíró látomás: „Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók között pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. […] …megérintett jobbjával, és megszólított: »Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő. Meghaltam s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. Írd hát le, amit láttál, a jelent és ami ezután történik«” (Jel 1,12–19). János apostol a hét kis-ázsiai egyházhoz szóló levélben a Messiás intelmeit tolmácsolja. A mennyei dicsőségben trónján ülő, huszonnégy koronás vénnel és a négy élőlénnyel övezett Isten hét pecséttel lezárt könyvet tart a kezében (Jel 4,1–5,1), amelyet csupán a Bárány méltó felnyitni (Jel 5,6–10) (→aggastyán, →bárány/juh, →kard, →könyv/irattekercs, →tizenkettő, →trón). A →hétpecsét feltörése Isten terveinek föltárása. Az első négy pecsét feltörése az Apokalipszis lovasait szabadítja a világra (→Apokalipszis lovasai). Az ötödik pecsét feltörésekor a mártírok lelkei követelik az isteni igazságszolgáltatást (Jel 6,9–11), a hatodik feltörése pedig földrengést zúdít az emberekre (Jel 6,12–17). Isten angyalai ekkor megjelölik a híveket, akik →fehér ruhában, kezükben pálmaággal imádják az Istent (Jel 7,1–14) (→pálma/datolyapálma). A hetedik pecsét feltörését hét angyal pusztítást, öldöklést, kínzást okozó harsonaszava követi (Jel 8,2–21), s a végső, hetedik harsonaszó „a halottak fölötti ítélkezésnek” az idejét hozza el (Jel 11,18) (→kürt/ trombita/harsona). Az apostolnak le kell nyelnie azt a könyvet, amelyet egy ragyogó arcú, →szivárvány övezte hatalmas →angyal ad át neki, majd mérőnáddal meg kell mérnie Isten templomát, oltárát és a híveket (Jel 10,1–11,2). Ezt követően indul meg a sátáni erők támadása: elsőként →piros/vörössárkány támad a Napba öltözött, szülő asszonyra (az Isten népét, az Eklézsiát, más értelmezések szerint Szűz Máriát jelképező nőalak), de „Mihály és angyalai” letaszítják az égből (Jel 12, 1–18). Ezután a gonosz erők világi és spirituális hatalmát megtestesítő tengeri és szárazföldi vadállat uralma következik (Jel 13) (→Antikrisztus, →Róma, →Sátán/Lucifer). A gonosz és hívei hatalmát a végítélet töri meg, amelyre az →aratás és a →szőlőprés képe utal (Jel 14,14–20). A hét végső csapás során hét angyal hét, Isten haragjával telt csészét zúdít a világra (Jel 16). (→Babilon/Bábel ekkor bekövetkező bukása a pogány, keresztényüldöző Róma vesztére vonatkozik [Jel 17; 18].) Krisztus győzelme ezeréves országlásban, majd az Utolsó ítéletben válik teljessé (Jel 19,11–20,15). Az új földdel és éggel beköszöntő világkorszak letéteményese a →mennyei Jeruzsálem: „az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől” (Jel 21,2). Itt található az Isten és a Bárány trónjából fakadó élet vize, amely folyóvá duzzad, s életfák szegélyezik (Jel 22,1–2) (→folyó, →fa, →kút). János látomása Krisztus eljövetelének ígéretével zárul (Jel 22,6–21). • A keresztény művészetben különösen az 1. ée. végén, majd a késő középkorban váltak jelentős ikonográfiai témává az újszövetségi Apokalipszis legfőbb motívumai. Pl. a mennyei dicsőségben trónoló, négy lénnyel körülvett, mandorlával övezett Krisztus a román kori művészet jellegzetes témája, a Maiestas Domini-ábrázolások fő bibliai forrása (pl. Arles, a St. Trophime-templom főkapujának timpanonja, XII. sz.; →állat/állatok). A mennyei dicsőségben trónoló Bárány és az őt dicsőítő hívek seregének legismertebb megjelenítése a Van Eyck fivérek A Bárány imádása c. táblaképe a genti oltárról. A Sátán letaszítása- és az Utolsó ítélet-ábrázolások szintén János apostol apokaliptikus látomását vették alapul, pl. Giotto: Utolsó ítélet (1305–1307, Padova, Scrovegni-kápolna); Hans Memling: Utolsó ítélet-oltár (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie) Michelangelo: Utolsó ítélet (1536–1541, Vatikán, Sixtus-kápolna); Tintoretto: Mihály arkangyal küzdelme a sárkány alakjában megjelenő sátánnal (1592, Drezda, Zwinger); Apokalipszis a szentbenedeki oltárról (1500–1520 k., Bp., MNG). Dürer tizenöt képből álló Apokalipszis c. fametszet-sorozata a Jelenések könyve önálló kiadásához készült (Nürnberg, 1498). • Az európai zeneművészetben a katolikus halotti miséből önálló, oratórikus zenei műfajjá fejlődő rekviem tételeinek latin szövegei nagyrészt az újszövetségi Apokalipszis képeire épülnek (pl. Mozart: Requiem; Berlioz: Requiem. Grande messe des morts; Verdi: Requiem). A rekviem második, Dies Irae-tétele a végítélet víziója. E tétel szövege Celanói Tamás Ferenc-rendi szerzetes Éneke az utolsó ítéletről c. latin himnusza (XII. sz.), amely a Jelenések könyvét idézi föl: „Ama nap, a harag napja, / a világot a lángba dobja… Harsonának szörnyű hangja / hull a millió sírhantra.” • Modern értelmezésben a háborúra vagy az új világkorszak kezdetét ígérő forradalomra is utalhat, pl. Adynál: „Az égből dühödt Angyal dobolt / Riadót a szomorú földre” (Emlékezés egy nyár-éjszakára); „Óh, jöjj, trombitás angyaloddal, / Föltámadás, / Óh jöjj milliónyi hadaddal” (Elégedetlen ifju panasza). Vaszilij Rozanov Korunk apokalipszise című, 1917-ben írt műve az orosz bolsevik forradalom hatását elemzi.

Kondor Béla: Apocalypsis cum figuris (rézkarc, 1956, Bp., MNG).

• A zeneirodalomban Benjamin Britten Háborús Requiem c. alkotása (1962) példa az apokaliptikus látomás és a háború borzalmait fölidéző költészet összefonódására. Hamvas Béla Scientia Sacra c. művében az →aranykor lezárultát, a Kr. e. VI. sz.-ot követő időszakot tekinti az apokalipszis történeti idejének: „Az aranykor utáni emberiség apokalyptikus jellege az, hogy: ítélet alatt áll.” Az apokalipszisre való utalás a filmművészetben is megjelenik (Bergman: A hetedik pecsét; Fábri Zoltán Sánta Ferenc Az ötödik pecsét c. regényéből készült, azonos című alkotása; F. F. Coppola: Apokalipszis most). [Ú. E.]

Apokalipszis lovasai: A Jelenések könyvében szereplő négy szimbolikus lovas. Az Utolsó ítélet során, a negyedik pecsét feltörésekor jelennek meg (Jel 6,1–8). Az első a hódító, barbár népeket jelképezi, fehér lovon, íjjal a kezében. A második a háborút szimbolizálja; vörös lovon, hosszú karddal pusztít. A harmadik, mérleget tartó fekete lovas az éhínség, a negyedik fakó (sárga) lovon ülő általában csontvázként megjelenített alak pedig maga a halál.

Dürer: Az Apokalipszis négy lovasa (az Apokalipszis c. fametszetsorozatból, 1498).

Id. Pieter Brueghel A halál diadala c. festményének központi figurája a fakó lovon lovagló kaszás csontváz, a Halál figurája (1560–1564 k., Madrid, Prado). • Arnold Böcklin A háború c. festményén szintén a négy apokaliptikus lovas látható a pusztító háború jelképeként (1896, Drezda, Zwinger). →apokalipszis, →csontváz, → [Ú. E.]

Apollón/Apollo: Apollón görög isten, Zeusz és Létó fia, Artemisz ikertestvére (Hésziod. Theog., 918; Hom. Il., I. 21) Délosz szigetén született. Eredetileg Apollón Szmintheusz (’egérelhárító’), a jóslás istene, valamint a fertőző betegségek gyógyítója. Gyógyító istenként Aszklépiosz (→Aszklépiosz/Aesculapius) nemzője. Az olümposzi rendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) akaratának érvényesítője. Az igazság és a jóslás istene, a szibülla által adja rejtélyes kinyilatkoztatásait (pl. →Oidipusz történetében) (→próféta/vátesz/szibülla). Leghíresebb jóshelyét, Delphoit Püthón sárkány megölésekor vette birtokba (Euripidész: Iphigenia a tauroszok között, 1234–1283). Látnoki ereje révén a próféták, költők ihletője, támogatója, a →Múzsák vezetője. E funkció tette a bölcsesség és a költészet jelképévé. Ebben a jelentésben az előle menekülő, babérfává változó Daphné révén a babérkoszorú (Ovid. Met., I. 6), valamint a Hermésztől kapott lant vált jellegzetes attribútumává (→babér, →líra/lant). Védelmező istenként a nyájak, a települések, az utak és a tengeri hajózás védője; a görög gyarmatosítás idején az új hazát kereső kísérője. A hagyomány a háromévenként tiszteletére rendezett actiumi tengeri ünnepségeket az ott neki templomot emelő →argonauták útrakelésétől eredezteti. Phoibosz Apollón, a ragyogó, a rend, az üdvösség megtestesítője már a görögöknél azonosult a Nappal (→Héliosz/Sol, →Nap). • A Nap és a fény szimbolikáját átvéve az „aranyhajú” Apollón jelképezhette az igazságot, a szépséget, a harmóniát. A törvény, az isteni jogrend védelmezőjeként büntethet („messzelövő” nyilával lesújt a vétkesekre, pl. Niobé megbüntetése), de fel is oldozhatja a bűnt (pl. Oresztész feloldozása). Isteni hatalma az értelem és az ész győzelmét jelzi. Apollónt mint a fény jelképét legtipikusabban egy Kr. e. 350 k. készült bronzszobor márványmásolata az

ún. Belvedere-i Apollón (II. sz., Musei Vaticani) képviseli.

• Rómában, ahová a dél-itáliai görög gyarmatokon keresztül került át tisztelete, Apollo néven tisztelték. Kultusza Augustus korában vált jelentőssé, aki a jogrend védelmezőjeként az államvallás hivatalos eszményévé tette meg. • A klasszikus ideálokat felelevenítő reneszánsz korában a lantján játszó isten Múzsáktól övezett alakja a művészi eszmény megtestesítője (pl. Mantegna: Parnasszus, 1497, Párizs, Louvre). Napistenként Krisztussal azonosították alakját; a védelmező és ítélkező funkció szintén erősítette a párhuzamot. E felfogás egyik példája Michelangelo Utolsó ítélet-freskója a Sixtus-kápolnában, amely a konvencionális Krisztus-ábrázolások helyett szakáll nélkül, a Belvedere-i Apollónra emlékeztető atléta termetű férfialakként jeleníti meg a Megváltót (1536–1541, Vatikán). Az ítélkező Krisztus ebben az értelmezésben a Sol Iustitiae-eszmény megtestesítője. • A XVII. sz.-ban Franciaországban a Napkirály (le roi-soleil), XIV. Lajos udvari reprezentációjában kiemelt szerepet kapott az antik eredetű hatalmi szimbolika, az ovidiusi Nap-udvar gondolat. Apollón mint Napisten ábrázolásai az országára fényt árasztó uralkodót dicsőítették a versailles-i kastély termeiben és kertjében. A kastély kertjét díszítő szobrok és szökőkutak Apollón cselekedeteit, a fény küzdelmét a sötétséggel, a Nap áldását, hatalmának nagyságát jelenítették meg mitológiai alakok felvonultatásával (Jean Baptiste Tuby: Apollón megitatja a napszekér lovait, 1668–1670). A görög kultúrát eszményítő klasszicizmus korától Apollón a klasszikus görög szellem megtestesítője, aki az ember civilizált, józan felét jelképezi. A vágyak egyensúlyát valósítja meg azáltal, hogy az emberi törekvéseket a szellemi értékek felé irányítja. • John Keats műveiben alakja egyet jelent a költészettel (pl. Himnusz Apollónhoz); Óda Apollónhoz c. versében az isten az európai költészet fenséges ura, akinek trónusa körül az egyes versszakokban megénekelt bárdok, Homérosz, Vergilius, Milton, Shakespeare, Spenser és Tasso zengik sajátos költészetüket: „Te szólsz Shakespeare-nek, hogy kezét / lendítve költse fel / a szenvedély vad seregét.” Így jelenik meg Nicolas Poussin A költő ihlete c. festményén (1630–1631, Párizs, Louvre) is. Shelleynél a Pán-himnusz párdarabjában a világharmónia szimbóluma: „A szem vagyok, mellyel a végtelen / ismeri fenségét és magába lát, / összhang minden hangszeren, éneken” (Apolló-himnusz). Rilke egy Apolló-szobor kapcsán a művészet és szépség eszményévé emeli: „…mert nincsen helye egy sem / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” (Archaikus Apolló-torzó). • Nietzsche A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus c. művében az ún. apollóni kultúra legtökéletesebb megvalósulása az olümposzi istenvilág, amelyben Apollón az öröm, az erkölcsiség, a szellemiség jelképe, s a jellegzetes apollóni művész Homérosz, az „agg álmodó”. Az apollóni princípium ellentéte, kiegészítő eleme a dionüszoszi, ösztönös és orgiasztikus elv (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Ady egyik költői önarcképében a dionüszoszi/fauni és az apollóni ellentétpár hangsúlyozza a külsőségek alatt tisztaságot, szépséget rejtő jellemet: „»csúf faunom, Apolló voltál«” (Vén faun üzenete). A krisztusok mártírja („Paraszt Apollónak termettem”) és a Dalok tüzes szekerén („Az új daloknak ifjú Apollója”) c. verseiben Ady a maga költői mivoltát emeli ki Apollón jelképiségével. →fény/világosság és sötétség, →Parnasszosz/Parnassus, →zene [Ú. E.]

apostol: A kereszténységben apostoloknak nevezik Jézus tizenkét tanítványát, akiket követői sokaságából választott ki (Mt 10). A görög aposztolosz szó jelentése ’követ’, ’küldött’, ’hírnök’. Az apostolok száma, a →tizenkettő, szent szám, megegyezik Izráel tizenkét törzsének és a tizenkét állatövi jegynek a számával. Apostoli missziójukra a Szentlélek elnyerésével indultak el, mint az evangéliumi történések tanúi és hirdetői (ApCsel 2). Megbízatásuk Krisztustól ered: Lk 24, ApCsel 1. • Az ókeresztény és román kori művészetben gyakran tizenkét →bárány/juh vagy →galamb utal rájuk, Jézus szavai alapján: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16). A hit küldöttei, terjesztői, tanítóvá vált tanítványok (l. ApCsel). A krisztusi egyszerűség, tisztaság és bölcsesség megjelenítői, ezért mindig Krisztushoz közel állónak ábrázolják őket. • Mint az egyház pillérei, a gótikus templomok főkapuján gyakran oszlopfigurákként, két hatos csoportban övezik a központi helyen, kapuosztó szoborként megjelenített Krisztust, pl. a párizsi Notre-Dame nyugati főkapuján (1163–1260) (→kapu, →oszlop). Hans Memling Utolsó ítélet-oltárán az Ítélkező Krisztus alakja körül láthatók (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A keresztény ikonográfia valamennyiüket jellegzetes attribútummal látta el, amely általában mártíromságuk eszközét, vagy legfontosabb, legjellegzetesebb funkciójuk ismertetőjegyeit ábrázolta. (Péter: →kulcs, felfordított kereszt, →kakas, →hal, pápai ornátus tiarával; Pál: →kard; András: X alakú →kereszt [András-kereszt]; idős Jakab: →bot, zarándoköltözet, →kagyló, kard, lovagi páncél; János: →kehely kígyóval [→sas evangélistaként]; Fülöp: kereszt, kő, kígyó vagy sárkány; Bertalan: kés, saját lenyúzott bőre; Máté: kard, →bárd/balta, →pénz, számolótábla és L formájú derékszögellő [→angyal evangélistaként]; Tamás: →lándzsa, kard, L formájú derékszögellő, kövek, szív; ifjú Jakab: bunkósbot, kallózófa; Simon: fűrész; [Júdás] Tádé: bunkósbot, alabárd, kövek, bárd, kard, L formájú derékszögellő; Mátyás: kard, bárd, kövek, kereszt, lándzsa.)

András apostol (Garamszentbenedeki úrkoporsó, 1480 k., Esztergom, Ker. Múz.).

• A magyar irodalomban Petőfi Az apostol c. költeményének hőse, Szilveszter mint a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó, emberiség-megváltó forradalmár jelenik meg. Az apostol a modern költő megnevezése is lehet, pl. Kassák Apostol-úton c. versében a hagyományos jelentés modern, avantgarde elemmel egészül ki: „És glóriát vonnak fölém az álmok / Míg köszöntve az új-kor emberét / Sötét ingovány közt dalolva járok.” Kosztolányinál az antik, nyugati kultúra és a keleti, vallásos misztikus kultúra ellentétében az apostol az utóbbi jelképe. Marcus Aurelius c. versében az „értelem égő lámpája”, az „emberi szellem”, a filozófus-császár mint fönséges írótárs ellenpéldája a „kancsal apostol”, a „zagyva keletnek elmebetegje”. • A XX. sz.-i magyar képzőművészetben hasonló, új társadalmi tartalmat kap a hagyományos ábrázolási forma (pl. Derkovits Gyula: Utolsó vacsora, 1922, Bp., MNG; Bortnyik Sándor: Az új apostol, 1922, Bp., MNG). →próféta/vates/szibülla [Ú. E.]

arany (fém) (aurum): Számos kultúrában a legértékesebb nemesfém, ezért a tökéletesség, a fensőbbség, a dicsőség, az uralkodás, a maradandóság szimbóluma. Csillogó fénye folytán a Naphoz kapcsolódik; sugárzása a fényt, a →Nap sugárzását jelképezi (→fény/világosság és sötétség). Az ókori hagyomány, amely az ásványokat bolygókhoz rendelte, az aranyat a Nappal hozta összefüggésbe. • Egy perzsa hagyomány, amely szerint az ősi ember testéből ered a hét bolygó és a hét fém, az aranyat az ember legnemesebb részéből, a lélekből származtatja (→kozmikus ember). • Egyiptomban az aranyat a Nap testének és húsának tartották, Ré napistent aranynak vagy aranylónak nevezték. • A hinduk életadó erejűnek tartották; a fény és a halhatatlanság jelképe az aranymag (→mag). A buddhizmusban is a Fény és a megvilágosodás szimbóluma. • Kínában a harmóniát, a Napot és a jangot, a férfi princípiumot, a menny lényegét jelöli. A kínai alkimista iratok szerint a jang (→jin és jang) kozmológiai elvében részesülő arany a jádekővel együtt megóvja a testet a romlástól, az arany- edényekből fogyasztott étel, valamint a lenyelt aranypor pedig hosszú életet biztosít (→elixír, →jádekő, →tao). • A görög hagyomány szerint is a Nappal áll összefüggésben, annak szimbolikus jelentését is átvéve a termékenység és a gazdagság jelképe, a hő és a szerelem forrása, Phoibosz Apollón (→Apollón/Apollo) attribútumaként a fény, a ragyogás, a tudás szimbóluma (Kallimakhosz: Apollónhoz, 32–34). Szophoklész az Antigonéban a Napot a nappal „arany szemének” nevezi. • Az arany, mint a legnemesebb érték, számos kifejezés jelképiségének alapja. Például az →aranykor, az aurea aetas, a legdicsőbb mitológiai világkorszak. Az arany középút, az aurea mediocritas mint a szélsőségektől mentes, bölcs életmodell jelképe, Horatius ódájából vált közismertté (Ódák, II. 10. 5–7). (A magyar költészetben ez a jelkép Berzsenyi A’ jámborság és középszer c. versében jelenik meg; Babits az In Horatiumban viszont az állandó változás nevében utasítja el az „aranyos középszert”.) Az aranymetszés szabálya, az aurea sectio, amely az ókorban felismert és általánosan elterjedt geometriai alapú szerkesztési szabály valamely méret kettéosztására, a tökéletes esztétikai harmónia jelképe a képzőművészetben. (A kisebb rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez.) A →pentagramma szerkesztése is ezt követi. • A zsidó és keresztény szimbolikában az arany a világi gazdagságot és a bálványimádást jelképezi (→aranyborjú); de azt a spirituális kincset is kifejezheti, mely Krisztustól származik, ezért örök érvényű és romolhatatlan. A Háromkirályok egyik ajándéka (Mt 2,11). A gazdagság, a pompa hordozója, az érték kifejezője, ezért a liturgikus tárgyak alapanyaga (pl. Magyar koronázási eskükereszt, XIII. sz. k., Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár). • Az alkímiában a →kén és a →higany, a férfiúi és a női princípium kölcsönhatásából jön létre. Minden dolog központját, szívét jelenti, az elért tökéletességet, az egészet, a megszilárdult, összesűrűsödött fényt, a fémek tulajdonságainak egyensúlyát (→fémek/fémmegmunkálás). Az arany más anyagokból való előállítását célzó alkímiában az „aranyszintézis” alapgondolattá vált: eszerint az aranytól eltérő tisztátalanságokat ki kell űzni mind a fémből, mind az emberi testből, ami által a fémben fénylő tulajdonságok, az emberi testben pedig romolhatatlanság jelentkezik. Ez az aranykeresés törekvés a szellemnek az anyag salakjától való megszabadítására, ezért a megváltás szimbóluma. Angelus Silesius szerint az alkimisták misztikus célja az ember átváltozása Istenné, amelyet az aranykészítés jelképez. • Szimbolikájának kettősségét jelzi, hogy szinonimája a pénznek, a földi, ezáltal a mulandó kincsnek is. Az aranypénz a romlottság, az alacsony szintű vágyakozás jelképe (→pénz). Az aranynak, a pénznek való megalázó kiszolgáltatottság Ady költészetében fontos motívum. Az 1907-es Vér és arany kötet Mi urunk: a pénz-ciklusának címadó versében ekképpen jelenik meg: „S ha megjönnek a gyér aranyak: / Szabad megint Istennek lenni, / Két-három-négy napig szabad.” [P. I.]

arany (szín): A napfény, a tűz színe, az isteni hatalom, a megvilágosodás, a halhatatlanság, a dicsőség jelképe. Ezért szimbolizálhatja az összes napistent, a vetés és →aratás isteneit, a beért termést (aranykalász) és általában az antik isteneket: Aphrodité/Venus „aranyöltözetű”, Artemisz/Diana, Apollón/Apollo „aranyhajú” stb. • A kereszténységben, elsősorban a bizánci mozaikképeken, az ikonfestészetben és a román kor nyugati festészetében az arany háttér a transzcendens szférára, a mennyei birodalomra utal, az arany →dicsfény/glória pedig a megdicsőült szentekre (pl. Torriti: Mária megkoronázása, 1494, Róma, Santa Maria Maggiore). Jézus szimbólumaként a Nap, a fény diadalát hirdeti. Az aranyozás a szakrális pompa eleme, elsősorban a barokk korban a templombelső díszítésében játszik fontos szerepet, a rokokó idején pedig a világi fényűzést is kifejezi. →arany (fém), →aranyág, →aranygyapjú, →drágakő, →sárga [P. I.]

aranyág: Jelentése közel áll a zöld ágéhoz, amely a halhatatlanság általános szimbóluma (→ág/vessző). Erő, bölcsesség és ismeret fonódik össze szimbolikájában. • Az antikvitásban varázspálca; az evilág és a túlvilág közötti összekötő kapcsot, a beavatást jelképezi. Aeneast (→Aineiasz/Aeneas) két →galamb/gerle vezette abba a sötét völgybe, amelynek mélyén az aranyág nőtt (Verg. Aen., VI. 187–211). Megvilágítja Aeneas lépteit, feltárja előtte az →alvilág/Pokol kapuját (Aen., VI.). • A szimbólumot J. G. Frazer könyve, Az aranyág tárgyalja. →arany [P. I.]

aranyborjú: Bálvány, amelyet az Ószövetségben Áron →Mózes fivére alkotott meg Mózes távollétében a nép kérésére (Kiv 32). Ékszerekből, tehát a világi hívságok összességéből öntötték, s az oltárra helyezve imádták (→oltár). • A keresztény művészetben mint az Isten elleni vétség példája jelenik meg. Szimbolizálja az emberben minduntalan újjászülető anyagi vágyakozást és annak istenítését, a gazdagságot, az érzéki gyönyört és a hatalomvágyat.

Tánc az aranyborjú körül (fametszet, 1494).

Az aranyborjú körüli tánc kedvelt témája a vanitast, a földi hívságok hiábavalóságát kifejező ábrázolásnak (XVI–XVII. sz.). →arany, →borjú [P. I.]

aranygyapjú: A görög mitológiában az aranygyapjas →kos lenyúzott bőre. Iaszón Iólkosz trónjáért vállalta az aranygyapjú visszaszerzését, amelyet Kolkhiszban, Arész ligetében őrzött egy →sárkány. Iaszónnak a tett végrehajtásában az →argonauták, az ötven vele tartó hős, és Médeia, a kolkhiszi királylány segített. Egy görög vázaképen Iaszón a sárkány gyomrából hozza fel az aranygyapjút, amely itt az alvilágból kiszakított Napot jelenti. • A középkorban az aranygyapjú története a lovagi hősiességet és összetartozást fejezte ki. Jó Fülöp, Burgundia hercege 1429-ben alapította az aranygyapjas lovagrendet, amelynek jelvénye az aranyláncon függő arany kosgyapjú. L. Tiziano: V. Károly portréja (1548, München, Alte Pinakothek); Velázquez: IV. Fülöp arcképe (1628, Madrid Prado), Don Carlos infáns képmása (1640, Madrid, Prado); Johann Ender: Széchényi Ferenc portréja (1823, Bp., MNM);

Esterházy Miklós(?) aranygyapjas rendjele (1628[?], Bp., Iparm. Múz.)

arany [Ú. E.]

aranykor: Az emberiség eszményített múltja, a boldog, gondtalan, ártatlan ősi lét állapota, amely gyakori mitológiai motívum. Az aranykort követő időszakokat a fokozatos romlás, elkorcsosulás folyamataként értelmezték: az ezüst-, réz-, majd vaskor a munkát, a betegségeket, a háborúskodást, a bűnt, a halált hozta el. • A sumer mitológiában Tilmunnak nevezték azt a boldog birodalmat, amelyben még nem ismerték a jelenkori emberiséget sújtó kínokat: „Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi, […] Tilmunban holló nem károg, […] farkas bárányt nem ragadoz” (Enki és Ninhurszag, 1–30). • Egyiptomban →Ozirisz/Szarapisz uralkodásához, Iránban Jima/Dzsamsid nevéhez (Aveszta), Kínában a mitikus császárok korához fűződött aranykor-képzet. • A bráhmanizmusban és a hinduizmusban egy kozmikus ciklus a maga négy világkorszakával (juga) a fokozatos romlás felé tart. Az első korszak (krita-juga) az eszményi lét időszaka, amikor a jog, az erény és az igazság uralkodik (→idő, →négy). • A skandináv mitológiában az Áz istenek uralkodásához kapcsolták az ősi világ harmóniájának mítoszát, amelynek a Vánok megjelenése és háborúskodása vetett véget. • A maja mítoszokban az ősi emberek boldog létét az istenek féltékenysége rontotta meg. • A bibliai teremtéstörténetben az első emberpár édenkerti ártatlan, boldog élete (Ter 1–3; Iz 11) után a bűnbeesés miatti kiűzetés, gyötrelmes földi lét következett (→kert). • Az európai kultúrában a görög-római mitológia aranykor-képzete jelenik meg a legmarkánsabban: ez az örök tavasz, →Kronosz/Saturnus uralkodásának ideje (→évszakok). A későbbi korok számára visszahozhatatlan idilli élet jelképét Hésziodosz örökítette meg elsőként (Erga, 109–120), ezt követte Vergilius is (IV. ecloga). A mitikus kor Ovidius nyomán vált közismertté: „nem volt harci-sisak, sem kard: katonák hada nélkül / élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban” (Met., I. 99–100). Dante, antik forrásokat követve, a Parnasszus hegyét nevezi az egykori aranykor helyszínének (Ist. Színj., Purg., XXVIII. 139–142); más hagyomány viszont Árkádiához vagy →Atlantisz szigetéhez köti a letűnt, boldogabb korszak képzetét (→Árkádia, →Parnasszosz/Parnassus). Lucas Cranach Aranykor c. festménye (1530 k., Oslo, Nasional-galleriet) az ártatlan szerelem, az örök tavasz boldogságát ábrázolja. A klasszikus örökséghez kapcsolódó művészetekben is visszatérő jelkép. Schiller Görögország istenei c. versében a klasszicista eszménynek megfelelően az emberiség boldog, tökéletes ideje az ókori görögség történeti korszaka: „Míg a gyönyör szent vasa fénylett, / Ah! mily másképp élt a föld fia […]. A költészet festői palástja / A valóra simult kedvesen” (→Hellász). Berzsenyinél az emberi élet eszményi időszakát, az ifjúkort jelöli: „Mint arany kornak boldog századja virágzó / Képe szelíd Tündér, Fiatalság” (Az Ifjuság). Csokonai az antik aranykor-toposzokat rousseau-i eszmékkel egészíti ki: „A’ tiszta Természet metszé be / Áldott kezével e’ szabad / Törvényt az emberek’ szívébe, / Hogy a’ mi tetszik, az szabad” ([Az arany idő]). Vaszary János Aranykor c. festményén az antikvitás jelenik meg az eszményi múltként (1898, Bp., MNG). Hamvas Béla az „élet ősképének” tekintette (Scientia Sacra). arany, →fémek/fémmegmunkálás, →Paradicsom, →pásztor, →sziget [Ú. E.]

aratás: A gabonafélék levágása és összegyűjtése. A földművelő természeti népek vallásában a kultuszok elsősorban a termékenységhez kötődtek, s különösen az aratás, a termés betakarítása adott alkalmat az ünneplésre. A termőföld a megtermékenyített nőt jelképezte (Maganyák, Aratóanyák, a Földanya tisztelete), a földművelési eszközökhöz pedig fallikus képzeteket kapcsoltak (→föld, →eke, →sarló/kasza). • Egyiptomban →Ozirisz/Szarapisz volt a gabonaisten. Nevének jelentése ’termés’ vagy ’aratás’; a gabona megszemélyesítőjének is tartották (Plut. Iszisz és Oszirisz, 65), →Ízisz pedig a gabona istennője. Aratás idején, amikor az aratók levágták az első szárakat, letették a földre, és jajgatva kiáltoztak Íziszhez. A sarló alatt halálát lelt gabonaszellem siratása ez, Ozirisz haláláé (→gabona/búza, →mag). • A görög mitológiában Kronosz (→Kronosz/Saturnus) eredetileg aratóistenség volt, az ő mítoszában is együtt található a teremtés („Mindenek atyja”) és a pusztítás, pusztulás (sarlójával férfiatlanította Uranoszt; elnyelte saját gyermekeit: Hésziod. Theog., 459–462). →Démétér/Ceres és →Perszephoné/Proserpina története a növényzet, az elvetett mag növekedését és meghalását szimbolizálja, mivel a leány a téli hónapokat az alvilágban, a nyári időszakot pedig a földön töltötte. • Az Ószövetségben az ember cselekedeteinek következményeire utal: „aki gazságot vet, az nyomort arat” (Péld 22,8). Az Újszövetségben Máté evangéliuma mutat rá a szó szimbolikus tartalmára. Kifejezheti az Ige terjesztését, amelyhez sok „munkásra”, igehirdetőre van szükség: „Az aratni való sok, de a munkás kevés” (Mt 9,37). Jelentheti Isten ítéletét, az igaz híveknek a hitetlenektől való elválasztását (Mt 13,30). A példabeszéd magyarázata szerint „Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok” (Mt 13,39). Ebben az értelemben jelenti az Utolsó ítéletet is: „eljött az aratás ideje” (Jel 14,15) (→apokalipszis). A konkoly és a jó vetőmag parabolája Isten türelmét példázza, aki megvárja a termés beérését, s csak utána választja szét a magokat. • A Nyár allegorikus megjelenítésén egy nőalak látható gyümölccsel és kalásszal, a háttérben aratókkal; az aratás jellegzetes kellékei (sarló, gabonakéve) a nyarat jelképezik (→évszakok). A világ korszakainak ábrázolásakor az ezüstkorhoz kapcsolódik, amellyel véget ért az aranykor, az örökös tavasz ideje, s az embereknek meg kellett tanulniuk vetni, aratni (→ezüst). • A XX. sz.-i magyar költészetben a forradalom jelképe. Ez az apokaliptikus hagyományra, a történelmi folyamatok „beérésére” és a parasztháborúkra (kasza) egyaránt utal: pl. Ady Endre: Ének aratás előtt; A grófi szérűn; Juhász Gyula versében: „Vihart aratva zendül a magyar nyár” (Magyar nyár 1918). [P. I.]

arc: A személyiség lényegét, a lelket, magát az embert szimbolizálja. Az arcra a belső élet vetül ki, a külvilág felé megnyilvánuló személyiség (pl. az „elvesztette az arcát” kifejezés a Távol-Keleten a becsület elvesztésére utal, a magyarban hasonló jelentésű szó az „arcátlan”). Ellentéte az →álarc/maszk, amely elfedi a jellemet. A külvilág jelenségeit is az arc érzékszervei fogják fel, tehát a belső és a külső világ közötti kapcsolatteremtést is jelképezi. Eltakarása a személyiség titokban tartásának vagy megsemmisítésének jelképe (pl. a halálraítéltek csuklyája; →csuklya). Az arcra borulás az egyén alárendeltségét fejezi ki a felsőbb hatalom előtt. Számos ókori kultúrában hasonló tartalommal bírt a többarcúság mint a személyiség összetettségének, de egylényegűségének kifejezője. Bölcsesség- és időszimbólumként a három életkor, a múlt, a jelen, a jövő, és a memória, az értelem, előrelátás egységét fejezi ki. • A rómaiak →Janus istent ábrázolták kétarcúnak. • A hindu istenek többarcúsága egy-egy istenség különböző aspektusait, lényének összetettségét szimbolizálja. Utalhat egyetlen isten elemi erőire, hőstetteire, tevékenységeire, de több isten egységét is kifejezheti a több arccal ábrázolt egyetlen test (→bráhman/Brahmá, →Trimúrti). • A zsidó és a keresztény kultúrában fontos hangsúlyt kap. Isten arca Isten lényegét jelképezi, amelyet élő ember nem láthat: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Isten arcának elfordítása bajra, szerencsétlenségre utal, míg arcának népe, hívei felé fordítása a közvetlen kapcsolat, az →áldás jelképe. Az ároni papi áldás harmadik tétele így hangzik: „Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen néked üdvösséget” (Szám 6,26). →Jézus Krisztus arca „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3) (→Veronika kendője). A fénylő arc az istenlátás jele (pl. Mózes arca: Kiv 34,29–30) (→fény/világosság és sötétség). Az embernek Istenhez való tartozására utal: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta” (Ter 1,27); „Mi pedig mindnyájan akik födetlen arccal tükrözzük vissza az úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át” (2Kor 3,18). • A keresztény ikonográfia Szentháromság-ábrázolásainak egyike a – XVII. sz.-ban betiltott – ún. tricephalus ikonográfiai típus: három arc összekapcsolódása. Eredetileg a római kori Janus-arcból eredt, amely a múltat és a jövőt szimbolizálta. Az ehhez kapcsolt harmadik, előrenéző arc a jelent, a jelen tudását jelképezte. A tricephalus típusú Szentháromság-ábrázolásra látunk példát a zsegrai és a siklósi templomban (XIV sz.).

Szentháromság (XIV. sz. vége, Zsegra, Szentlélek-templom).

• Tiziano Az Idő allegóriája c. képén az egybefonódó három arc különböző életkorokat jelenít meg (1560, London, National Gallery). • Dante az Isteni Színjátékban a Sátánt háromarcúnak írja le, mivel benne az egész emberiség bűne megtestesül, s az arcok az akkor ismert három földrész embereit jelentik (Pokol, XXXIV. 38–43). • A magyar költészetben Adynál fontos szimbólum; az álarc ellentétpárjaként az őszinteség kifejezője: „…csúf lárvákat levenni / S látni meztelen arcokat, / Melyeken nincs mez, festék, semmi” (Az elrejtett arcok).fej, →szem [Ú. E.]

arcanum: A mágikus és alkímiai iratok ’titok’ jelentésű szava a latin arcanus (’titkos’) szóból ered. A dolgok csodákra képes belső értelmének, anyagtalan lényegének szimbóluma. Ez a titkos, rejtett princípium, a halhatatlan esszencia, amely nem ismerhető meg tapasztalás útján. A gyakorlati alkímiában a titkos ismeret, a misztériumkultuszok tartalma, minden, ami a be nem avatottak számára megközelíthetetlen. Jelentheti az elixírt vagy a bölcsek kövét. →bölcsek köve, →elixír, →kártya [L. A.]

Arész/Mars: A görög mitológiában a háború, az öncélú, kegyetlen harc istene. Alakját féktelen indulat, alattomosság jellemzi. (Homéroszi jelzői: „ártó”, „dühöngő”, „emberpusztító”, „városromboló”.) Az Iliászban így feddi Zeusz: „…mindig a harc kedves neked, és a viszály, meg a dúlás…” (V. 891). Kísérői Deimosz, az Ijedtség, és Phobosz, a Félelem. Ellentéte és ellenfele →Pallasz Athéné, az igazságos háború istennője, aki a trójai háborúban le is győzte Arészt (Hom. Il., XXI.). • Rómában Arészt Marssal azonosították, aki hadisten funkciója mellett archaikus természeti vonásokat is megőrzött. A tavasz, a földből kisarjadó növényzet, a termés sérthetetlenségének és védelmezésének khthonikus istene, az első nagy római istenhármasság egyike Jupiter és Quirinus (Romulus) mellett. A március hónap névadója, amely a régi római év évkezdő hónapja volt, Julius Caesar naptárreformja óta pedig a harmadik hónap (Ovid. Fasti, III.). →Romulus és Remus apjaként a rómaiak őse, ezért a római férfiakat Mars katonáinak is nevezték. Bár a görög toposzokat átvevő irodalomra jellemző az Arész–Mars azonosítás, a római kultikus életben Mars megőrizte itáliai eredetű jellegzetességeit. A férfiasságot, a katonai erényeket jelképezte (ezzel a jelentéssel összefüggésben az antik hadisten latin nevéből katonai kifejezések is származtak). Atlétatermetű fiatal férfiként ábrázolták; jellegzetes attribútumai a →lándzsa, a →kard, a sisak és a →pajzs. Rómában szent állata a →farkas és a →harkály, fája a →tölgyfa. • Az európai művészetben gyakori, kedvelt mitológiai téma volt Arész és →Aphrodité/Venus szerelme (Hom. Od., VIII. 306–320; Ovid. Met., IV. 166–189). Pl. Botticelli, Caravaggio, Veronese, Rubens ilyen tematikájú művei a szerelem és az élet diadalát szimbolizálják az öldöklő, vad harciasság felett.

Mars és Vénusz (M. Raimondi metszete, XVI. sz.).

Szerelmük gyümölcse: Harmonia és Amor. Mars hadisten a pusztító háború megszemélyesítőjeként szerepel a manierista és a barokk világi festészetben. Pl. a pozsonyi vár Habsburg-uralkodókat dicsőítő festménysorozatának (1638–1643) egyik ábrázolásán, amelyet ma már csak metszetről ismerünk, II. Ferdinánd a Remény nőalakjához fordul, mivel birodalma országait a háború veszélye, a címereken taposó, kardot rántó Mars fenyegeti. (A politikai allegória a török veszélyre s a szövetséges erdélyi fejedelemségre utal.) • Janus Pannonius Mars istenhez békességért c. művében a háborús pusztítással azonosul alakja: „ki által árva lesz e föld és telt a Tartarus, / Te szörnyű vérivó, halottra éhező.” A Szigeti veszedelem első énekének kezdő versszakában a „fegyvert s vitézt” éneklő Zrínyi is így keres új hangot a szerelmi költészet után: „Mastan immár Mársnak hangasabb versével.” Gyöngyösi István a Márssal társalkodó Murányi Venus c. műve a harcot feloldó szerelem jelképes témájában dolgozta fel Murány 1664-es ostromát, valamint Wesselényi Ferenc és Széchy Mária érdekházasságát. →Mars bolygó [Ú. E.]

argonauták: A görög mondai hagyományban a görögség ötven legnagyobb hőse, akik egy emberöltővel a trójai háború előtt, Iaszón vezetésével, a Pallasz Athéné tanácsai szerint épített Argó hajón Kolkhiszba utaztak, hogy a legendás aranyszőrű kos gyapját megszerezzék Peliasz, iólkoszi király számára (→aranygyapjú). Héraklész (→Héraklész/Hercules), a spártai Dioszkuroszok és →Orpheusz is az argonauták között volt; sikerüket a kolkhiszi királylánynak, Médeiának köszönhették (Ovid. Met., VII. 1–158). Apollóniosz Rhodiosz Kr. e. III. sz.-i Argonautika-eposzában így ír az argonauták útra keléséről: „Mind nézték a hajót fönntről a nagy istenek aznap, / és ama félisten daliák kitűnő erejét, kik / akkor a legderekabbak voltak…” (I. 547–549). A misztikus, eksztatikus vallások térhódításának idején, a IV. sz.-ban keletkezett orphikus Argonautika a hősök küzdelmében az apollóni-orpheuszi tan, a fény győzelmének jelképét teremtette meg (→Apollón/Apollo). Ezzel összefüggésben utazásukat alvilágjárásként is értelmezik. (Durisz: Iaszónt kiokádja a sárkány, görög vázakép, Kr. e. V.sz., Musei Vaticani). • Európában a lovagi kultúra idején az akháj és a trójai hősökhöz hasonlóan az argonauták is a vitézséget, a harci erényeket, a csodás hősiességet jelképezték. Az 1429-ben alapított aranygyapjas rend ötven lovagja egy láncon függő, arany kosgyapjú medált hordott. • Dante is említi az Isteni Színjátékban az Argó hőseit, akiknek huszonöt évszázad óta csodált nagyszerű vállalkozását az ő szellemi utazása múlja csak felül (Paradicsom, XXXIII. 95). Dugonics András 1778-ban adta ki Argonauticorum, sive de vellere aureo libri XXIX c. latin regényét, és Gyapjas vitézek címmel dolgozta át magyar nyelvre. →kos [Ú. E.]

Argosz/Argus: Argosz a görög mitológiában Gaia (→Gaia/Tellus) földanya fia, sokszemű →óriás. Apollodórosznál egész testét szemek borítják, Ovidius száz szemet említ (Met., I. 624). A féltékeny Héra a tehénné változtatott Ió felügyeletét bízta rá mint mindent látó őrre (Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 569–679; Rubens: Mercurius és Argus, 1635–1638 k., Drezda, Zwinger). Az óriást Hermész (→Hermész/Mercurius) ölte meg, Héra a →páva tollait díszítette a szemeivel. Szemei az égboltra kerülve a csillagos eget is jelenthették. Janus Pannonius Az álomhoz c. elégiájában Mercur bűvös vesszejétől „Árgusnak száz szeme éjbe fagyott”. A sokszeműség, a mindentlátás révén a fokozott érdeklődés, a vizsgáló, kutató tekintet, a koncentrált figyelem jelképévé vált: „árgus szemekkel nézni valamit.” →szem [Ú. E.]

Ariadné: A görög mitológiában Minósz krétai király leánya, aki egy gombolyaggal segített Thészeusznak kijutni a labirintusból (→fonal/ fonás, →labirintus). Menekülésük közben Thészeusz Naxosz szigetén hagyta az alvó lányt, akit ezután Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/ Liber-Bacchus) vett feleségül (Ovid. Met., VIII. 174–182). • Az ókori és reneszánsz képzőművészetben gyakori téma volt a Thészeuszt segítő és az istenek közé emelkedő Ariadné ábrázolása. Az Ariadné és Dionüszosz diadalmenete-, valamint az Ariadné és Dionüszosz menyegzője-képtípusokon a krétai királylány a szerelem által istenek közé emelkedő halandó típusa. Jellegzetes attribútuma a fénylő →koszorú, amely megistenülését jelképezi (pl. Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). • A barokk, majd a rokokó és a klasszicizmus idején a naxoszi Ariadné a cserbenhagyott szerető archetípusa. Monteverdi és Händel operája, Haydn oratóriuma, Richard Strauss operája, Corneille drámája, Angelika Kaufmann festménye a legjelentősebb példái az Ariadné-téma szentimentális hangulatú feldolgozásának. Zrínyi Arianna sírása c. korai szerelmes versében jelentkezik ez a motívum; a költő a Thészeusztól elhagyott Ariadnéként szólal meg. →Dido [Ú. E.]

Ariadné fonala: fonal/fonás

Arión: Kr. e. VII. sz.-i legendás görög dalnok, ditirambusköltő, akitől nem maradt fenn mű. Hérodotosznál olvasható az a monda, amely alapján a költészet jelképévé vált (I. 24). Eszerint zenei versenyek győzteseként Szicíliából Korinthosz felé hajózott, amikor a hajósok kincseiért az életére törtek. Utolsó dalával azonban egy delfint csalt a hajóhoz, amely kimentette a tengerbe ugró költőt (→delfin). Csodás menekülése a költészet hatalmát, a →zene varázserejét szimbolizálja. Delfin hátán, kezében lírával, fejét övező babérkoszorúval ábrázolják (→babér, →líra/lant). Ovidius a Halak csillagkép kapcsán írt Arionról: „Gyors folyamok rohanó árja dalára megállt; / éneke farkast is lekötött mikor űzte a bárányt” (Fasti, II. 84–85). • Berzsenyi Keszthely c. versében a költészet számára eszményi környezetet jellemzi ekképpen: „Gyakran zengeti itt Árion énekét.” →Amphión, →Orpheusz [Ú. E.]

Árkádia: Peloponnészosz központi vidéke hegyektől elzárt terület. Lakói pásztorkodásból éltek; az antikvitás korában műveltségben elmaradtak a környező görög területektől. A görög mitológiában Hermész (→Hermész/Mercurius) mint pásztoristen és Pán (→Pán/Faunus) szülőhelye. Mint a letűnt és vágyott boldogság színtere Vergilius eklogái óta ismert (Eclogae, 4,58–59; 7,4; 8,22; 10,26). Ettől kezdve válik népszerűvé a Pán által kormányzott pásztori Paradicsom-kép, amelynek lakói a romantikus szerelem légkörében élő pásztorok, →nimfák és →szatüroszok/faunusok (→pásztor). Szorosan kapcsolódik az aranykor-képhez, s a Heszperiszek kertjéhez is (→aranykor, →Heszperiszek kertje). • Az Árkádia-képzet alapvető jellemzője az idealizált vidéki életbe való visszavonulás, a valóságtól és a városi, udvari élettől való menekülés. Az emberi lét tökéletes tere: boldog, gondtalan, időtlen. Rendjét az ember és ember, ill. az ember és természet közötti tökéletes harmónia határozza meg. Nicolas Poussin Et in Arcadia ego c. festménye, amely e téma leghíresebb képzőművészeti megörökítése, az idilli élet és a halál kontrasztjára épül (1642 után, Párizs, Louvre). Sir Philip Sidney a XVI. sz. második felében írt Arcadia címen pásztorregényt. Goethe az Utazás Itáliában c., levelekből összeállított művének mottójául tette az „Et in Arcadia ego”-t (Árkádiában éltem én is), amellyel az antik szépségideállal való azonosulást hangsúlyozta. Schiller Lemondás c. versének kezdősoraiban is megjelenik ez a motívum. Berzsenyi Életphilozophia c. művében Árkádiát a klasszicista értelemben kapcsolja az aranykor-képzethez: „Én is örömre születtem / Arcadia berkében.” Magyarország c. versében az eszményi természeti környezet jelképe: „Itt Arcádia zöld halmai nyillanak, / Hol Pán leg jelesebb barmok után dalol.” • A magyar irodalomtörténet első nagy irodalmi vitája, az ún. Árkádia-pör, az Árkádia szó jelentése körül alakult ki (Kazinczy Csokonai síremlékére szánta az „Et in Arcadia ego” feliratot, mivel a szimbolikus jelentésből kiindulva a tökéletes költői lét és halhatatlanság színterének tekintette Árkádiát; Fazekas és debreceni köre viszont az eredeti görög jelentésből kiindulva egyszerűen terméketlen szamárlegelőnek). →Hellász [A. B.]

Ármány: Ahrimán/Ármány

árnyék: Egyrészt a fény a Nap pozitív alapelvének ellentéte, másrészt a képzeletbeli, nem valóságos dolgok képe (→fény/világosság és sötétség). • A természeti népeknél a második én vagy a lélek szerepét tölti be. Aki árnyékát elveszíti, lelkét is elveszíti. • Az egyiptomiak hite szerint a fáraó az istenség védelmező árnyékában nyugszik. • A görögök és a rómaiak elképzelése szerint a holtak az alvilágban árnyszerű léttel bírnak: „Aidész lakán / holt árnyak közt kósza kis árny / erre meg arra szállsz” (Szapphó: Holtan majd feküszöl). Az alvilágba látogató Aeneas is árnyakkal találkozik (Verg. Aen., VI. 434, 468). Erre utal az ’alvilág’ jelentésű „árnyvilág” kifejezés (→alvilág/Pokol). • Platón Timaioszában és Államában a látható, érzékelhető világ árnyékképként, a láthatatlan, csupán ésszel felfogható ideavilág másaként jelenik meg, ahogy az álomban az „árnyékkép” az érzékelhető világ tárgyainak analógiája (→barlang). • A keresztény felfogásban az evilág árnyékképpel válik egyenlővé (1Krón 29,15; Zsolt 39,7). A tipologikus gondolkodásmód szerint az árnyék valamely dolog homályos lerajzolása, előképe. Így az Ótestamentum rítusai, a törvény szerinti áldozatok is árnyékok („…a törvény csak árnyéka az eljövendő javaknak és nem a valóság képe…”, Zsid 10,1), az Ószövetség ebben az értelemben az Újszövetség előképe, „előrevetülő árnyéka”. A védelem, oltalom szimbóluma is; az apostolok árnyékának csodálatos gyógyító erőt tulajdonítottak (ApCsel 5,15). Ez jelenik meg Masaccio Szent Péter árnyékával gyógyít c. festményén (1426–1427, Firenze, Santa Maria del Carmine, Brancacci-kápolna). Jelenti ezzel szemben a gonosz, a sötét jelenlétét. Krisztus halálakor három órán át sötétség borult a földre (Mk 15,33). • Bulgakov A Mester és Margarita c. művében az árnyék hiánya a Sátán jelenlétét jelzi. Jelentheti az árny a bűn, a tudatlanság állapotát is. • Ady Istenhez hanyatló árnyék c. versében a hitet kereső lélek jelképe. Az elnyomó hatalom kivetüléseként ábrázolja Kányádi Sándor Pergamentekercsekre c. versében: „szikkadok holtraváltan / egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában.” • Az analitikus pszichológiában Jung szembehelyezi a tudat fényével, nála a személyiség sötét oldalát, a tudattalant jelképezi. A kollektív tudatalattiban mint az archetipikus rossz jelenik meg. Jung alkimista és gnosztikus tanok bekapcsolásával kiterjeszti vizsgálódásait Istenre és Krisztusra is, eszerint Isten megszemélyesített árnya Lucifer. Jung szerint az árnyék (férfi esetében) az anima, és (nő esetében) az animus jelképe, amely a személyes tudattalan megjelenítője, s mindig az ellentétes nemre utal (Aión). [F. A.]

Áron: Áron vesszeje, →próféta/vates/szibülla

Áron vesszeje: Az Ószövetségben a Lévi törzsét jelképező csodás, kivirágzó és gyümölcsöt hozó mandulaág, amellyel az Úr Áron főpapi tisztségre való választását jelezte (Szám 17,16–26). A klosterneuburgi oltár frigyláda-ábrázolásán is látható ez a motívum (XII. sz.). • A keresztény szimbolikában az ág kivirágzása Krisztus feltámadásának jelképe is lehetett. Szűz Mária szimbólumaként a kiválasztottságot, a csodás, szűzi termékenységet jelentette: „Mit jelzett Áron kivirágzott vesszeje mást, mint a Boldog Szüzet, aki méhében fogant, bár férfit nem ismert” (Clairvaux-i Szt. Bernát).

Mózes és az égő csipkebokor – A Kisjézus születése – Áron kivirágzó vesszeje (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).

ág/vessző, →mandula [Ú. E.]

Árpád: A magyar törzsszövetség első fejedelmének, Álmosnak fia és utódja (→Álmos). A895-ben kezdődő honfoglalás az ő nevéhez kötődik. A középkorban alakja nem volt közismert, Kézai Simon gestája nyomán Attilát tekintették az első, az igazi honfoglalónak, akinek dicső tettei után a IX. sz. végi honfoglalás csupán „második bejövetel” volt (→Attila). • A történeti szemlélet átalakulásával (ébredő nemzettudat; a hun–magyar azonosság ellenében a nyelvészeti alapú finnugor rokonság elmélete) alakja a XVIII. sz. végétől vált szimbolikussá. Anonymus XIII. sz. eleji, századokig lappangó gestájának 1745-ös kiadásával és 1790-es magyar fordításával az egyre jelentősebb honfoglalás-irodalom Árpádot állította középpontba, bár az Attilával való kapcsolat továbbra is hangsúlyos maradt (pl. az Isten kardja Attila öröksége Árpád kezében: Vörösmarty: Zalán futása, VII. 61–71). A XVIII. sz.-tól terjedt el az „Árpád-ház” kifejezés az addigi, keresztény szemléletű Szent Királyok helyett. Az ébredő, és különösen a romantika kori nemzettudat számára Árpád vergiliusi, Aeneas-típusú jelképpé magasztosult: ő a haza atyja, a honalapító, a magyarok ősatyja (→Aineiasz/Aeneas). Dugonics András 1787-ben megjelent hazafias szellemű Etelka c. regényében elsőként hivatkozik Anonymusra mint forrásra, amelynek alapján Árpád és fia, Zoltán fejedelemségének korát megrajzolta. Virág Benedek 1797-ben ezt írja: „Párduczos Árpádnak lelkes maradéka, magyar nép” (A táborból megtért hazafiakra). Berzsenyi A’ Magyarokhoz c. ódájában Árpád „Hazánk’ Szerzője”, a magyar nemesi nemzet „Árpád vére”. Kölcsey Hymnusában hasonlóképpen szerepel: „Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.” Számos költő (pl. Ráday Gedeon, Virág Benedek, Csokonai Vitéz Mihály) Árpádiász-eposzkísérletei után Vörösmarty 1825-ben megjelent Zalán futása c. művében állított emléket a magyar honfoglalásnak. A kor aktualitásának megfelelően a cél a nemzet nagyra hivatottságának egyetlen reprezentatív hősben való megtestesítése, így Árpád a magyarság hősiességet, a hazához való jogát jelképezi. Garay János Az Árpádok c. balladaciklusában a honfoglaló vezér: „Dicső Árpád apánk.” • A historikus festészetben szintén megjelenik Árpád alakja.

Kisfaludy Károly–Michael Hoffmann: Árpád pajzsra emelése (Aurora, 1826).

Kovács Mihály Árpád pajzsra emeltetése (1854, Bp.,MNG); Munkácsy Mihály Honfoglalás (1891–1893); Székely Bertalan Vérszerződés (vázlat, 1896, Bp., MNG) c. festményén és Zala György millenniumi emlékművén (1894–1928) Árpád az eszményi őst jeleníti meg. • Jókai 1854-ben megjelent A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művében Árpád a bölcs országépítő típusaként jelenik meg, aki a meghódított népek megbékéltetésére „országát nem iparkodott határain túl növelni, hanem határain belül erősíté”. • A bizánci forrásokra támaszkodó legújabb történeti kutatás alapján Illyés Gyula Árpád c. versében a honfoglaló vezér már nem a heroikus tett végrehajtója. A bolgár-besenyő támadás után „Egy csapat özvegy férfi s egy sereg / árva siheder” élén a vezér a Kárpátok bércei között a keleti eredet és a Nyugathoz való csatlakozás, a visszafordulás és a rokon népek igája vagy az idegenek közti beolvadás lehetőségeinek dilemmáját éli át. Árpád a népe érdekét szeme előtt tartó felelősségteljes államférfi típusaként a szabadság esélyét választja: „S nézte fürge szemmel, / mint juhász, aki minden ürüt ösmer, / hogy tódul népe át Európába.” →vér [Ú. E.]

Artemisz/Diana: Artemisz az archaikus görög korban a vadak úrasszonya; medveistennő (→medve). Az olümposzi istennő Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Létó leánya, Apollón (→Apollón/Apollo) ikertestvére. Apollón nőnemű alakjaként nagy változáson ment keresztül, bár ősi funkcióiból (termékenység-istennőként a növény- és állatvilág úrnője) is számosat megőrzött. Amazon típusú, szerelmet nem ismerő istennő, a tisztaság, a szűziesség jelképe és védelmezője (→amazónok). A hajadonoknak házasságuk előtt áldozatot kellett bemutatniuk Artemisznek. Míg Apollón a szellemi világhoz tartozik, Artemisz a természettel áll szoros kapcsolatban. Homérosz is a →nimfák körében vadat űző Artemiszt említi (Od., VI. 102).

Apollón két Múzsa kíséretében találkozik Artemisszel (méloszi vázakép, Kr. e. VII. sz., Athén, Nemzeti Múzeum).

A szabad természeti életet jelképezi, amely minden kötöttséget elutasít. Az ókorban általában az amazónokhoz hasonlóan ábrázolták, amint szarvast űz. Mint Apollón, szigorú ítélkező, aki nyilaival bünteti a törvényei ellen vétőket, vagy az őt megsértőket (pl. →Niobé és az Artemiszhez hűtlen nimfák megbüntetése). • Az ázsiai eredetű tauriszi Artemisz tiszteletét a mondák szerint Oresztész és Iphigeneia hozta görög földre. Iphigeneiát Artemisz menekítette Tauriszba a föláldozás elől, ahol papnőjeként emberáldozatot mutatott be az istennő tiszteletére (Euripidész: Iphigenia a tauroszok között). • A hellenisztikus korban holdistennő, fivére, Apollón, a napisten párja, a természet ciklikusságának, változékonyságának jelképe (→Hold). Alakjába ekkor Szeléné és →Hekaté alakja is beleolvadt. • A római Dianával azonosították, aki eredetileg a növényzet, a termékenység istennőjeként a szülés oltalmazója volt. A latin törzsszövetség pártfogó istennőjeként kultuszközpontja Rómában az Aventinuson állt. Pál apostol efezusi működése során került ellentétbe a „nagy istennőt” tisztelő Artemisz-hívőkkel (ApCsel 19,24–28; 19,34–35). • Az európai művészetben a vadászó, szűz Artemisz jelenik meg, különösen a barokk és rokokó korban ábrázolták gyakran, pl. Rubens: Diana hazatérése (1615–1617, Drezda, Zwinger); François Boucher: Diana, fürdője után (1742, Párizs, Louvre). Általában fiatal, rövid tunikás, meztelen felsőtestű lányként jelenítették meg, jellegzetes attribútumai a hajdíszként hordott holdsarló, valamint →íj és nyíl, →kutya, →lándzsa és →szarvas. [Ú. E.]

árvácska: Ősszel és tavasszal egyaránt virágzó növény. Az emlékezés, a meditáció jelképe Európában. A vadvirág →három szirmához kötődően szentháromságfűnek is nevezték. A keresztény ábrázolásokon a Szentháromság szimbóluma. A nemesített árvácska →öt szirma a gondolkodás emberi képességére utal, mivel azötös szám az ember szimbóluma. →virág [P.E.]

ásó és kapa: Földművelési eszközök; a férfi princípiumhoz tartozó tárgyak. • A kapa egy sumer mítoszban Enlil isten alkotása, a teremtés eszköze (l. Az úr tökeletes dolgot… kezdetű sumer eposz). • Az ásó a földművelés római istenének, Saturnusnak egyik attribútuma (→Kronosz/Saturnus). A ború eszközeivel szemben a béke kifejezője: „Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos / rozsdált fegyvere sutba, sötétbe kerül” (Tibullus: Elégiák I. 10, 49–50). • A keresztény művészetben →Ádám ábrázolásain a kiűzetés utáni fáradságos munka jelképe. Másutt a mezőgazdasági munkák kezdetének idejét, a tavaszt jelöli. • A magyar hagyományban az ásó-kapa állandósult szókapcsolat a sírig tartó házastársi hűséget, a temetésre való utalással a halált jelenti. Az előbbi jelentésre pl. Pázmány Péter utal: „addig más házasságban nem avathattyák magokat, míg ásó-kapa el nem választja a házas személyeket.” →eke [P. J.]

Astarta: Innin/Istar/Astarta

Aszklépiosz/Aesculapius: Az antikvitásban isteni orvos, gyógyító isten. Apollón (→Apollón/Apollo) gyermeke, aki Kheirón kentaurnál nevelkedett; tőle tanulta meg a gyógyítást (→kentaur). Aszklépioszt Apollón alakváltozataként is tisztelték. Fő kultuszhelye Epidaurosz volt. Szentélyei jó levegőjű, jó vizű helyeken voltak, ahol kígyókat tenyésztettek, és azokat használták a gyógyítás eszközéül. Attribútumai a pálca és a →kígyó. A kígyó a megújulás szimbóluma, hiszen a kígyók minden évben levedlik a bőrüket, „megfiatalodnak”. Áldozati állata a →kakas, amelyet az ókori görögök gyógyulásuk után ajánlottak fel az istennek (Platón: Phaidón, 118). A mítoszok szerint Athéné adott Aszklépiosznak két, a Medusza vérével teli üvegcsét: a gorgó bal oldalán levő erekből vett vérrel Aszklépiosz feltámasztotta a holtakat, a jobb oldalából vett vérrel viszont azonnali halált okozhatott (→gorgók). A betegek a templomban töltötték az éjszakát, hogy Aszklépiosz álmukban közölje velük a gyógyító erejű orvosság összetételét. Tisztelete római közvetítéssel Pannóniába is eljutott (l. Anubisz-relief, Szombathely). • Az ókortól az orvosok és gyógyszerészek patrónusa; a középkorban gyakran szerepel könyvillusztrációkon, a gyógyászat jelképes alakjaként. [P. I.]

aszphodélosz: Dél-európai, liliomfajta növény; az antikvitásban alvilág-jelkép. Hésziodosznál olvasható, hogy gyökérgumói táplálékul szolgáltak (Erga, 40–41). Sírokra ültetésének egyik oka az az ősi hit, hogy a holtaknak is táplálékot kell juttatni. Síri virágként a fájdalom, a gyász szimbólumává vált. A mítoszok szerint →Perszephoné/Proserpina, aki éppen aszphodéloszt szedett a réten, amikor Hadész elrabolta, az alvilág királynőjeként elültette a csokrot, ezért a holtak lelkei aszphodéloszréten járnak (Od., XI. 539; 573; XXIV. 11–14). A mitológiai alvilág hármas beosztásában, amelyben a Tartarosz és az Elízium a két véglet, az aszphodéloszmezőkre a földi életben a jó és rossz között ingadozó lelkek kerülnek (→alvilág/Pokol). Dioszkoridésznél a királyi hatalom szimbóluma, Theophrasztosznál pedig szerelmi zálog. • Babits A Danaidák c. művében szintén az alvilághoz kapcsolódik: „…a szél ott mélyen alszik / alszik asphodelos-ágyban.” →liliom [Ú. E.]

athanor: A középkori alkimisták állandó meleget adó, folyton égő széntüzelésű kályhája. A XVII–XVIII. sz.-i laboratóriumokban olyan központi kályha, amely több tűzhelyre vezet forró levegőt (Athanor, illusztráció, Musaeum Hermeticum, Frankfurt, 1678). • Az alkimista számára a „kozmikus tűzhely” külső tüze gyújtja fel a ráállított lombik belső tüzét, amely az átalakulások mozgatója (→tűz). Szerepe képletesen a Filozófiai Tojás kikeltetése, s fontos, hogy a sokszor negyven héten át tartó művelet során egy kotlós melegéhez hasonló állandó langyos hőt biztosítson. A hermetikus, rózsakeresztes szimbolikában a hőt adó athanor hím, míg a hőt befogadó kukurbita (lombik) nőnemű. A zárt, kondenzáló edény, az aludel a gyermek, aki anyjából táplálkozik. →alkímiai edények, →kohó, →olvasztótégely, →tűzhely [L. A.]

Athéné: Pallasz Athéné/Minerva

Atlantisz: Ókori legendákban szereplő sziget. Az Atlantisz-monda egyiptomi eredetű; az európai kultúrkörbe a görög mitológián keresztül került be. Valóságalapja feltehetőleg a krétai-minószi kultúra megszakadásában is szerepet játszó vulkánkitöréskor elpusztult sziget, Théra. A legendás civilizáció helyszínét csak később tették a Gibraltáron túlra, az Atlanti-óceánra. Hérodotosz viszont a Szahara belsejében fekvő oázist nevezi Atlantisznak. Akár szigetet, akár oázist értenek rajta, mindenképpen értékeket őrző önálló világ, amelynek képe az aranykorhoz kötődik (→aranykor). Platón szerint Poszeidón emelte ki az óceánból azért, hogy egy halandó asszonytól származó gyermekeinek legyen a lakhelye, s mivel a kései utódok nem voltak hajlandók áldozni az olümposziaknak, Zeusz büntetésből elsüllyesztette a szigetet (Timaiosz, 25a). Ebben az értelemben a világ emberi gőgből fakadó pusztulásának szimbóluma. • Mítosza rokon az Európában széles körben elterjedt boldogok szigete-elképzeléssel, ehhez társul az elveszett Paradicsomkert képe (→Paradicsom, →sziget). Amerika felfedezésekor az elsőként fellelt szigeteket Atlantisz részeinek is hitték. • Babits Mihály Atlantisz c. versében a tengerbe süllyedt holt meseváros a letűnt kultúrák, az elmúlt korok jelképe. Juhász Gyula a fiatalkor iránti nosztalgiát kapcsolja hozzá (Ifjuság). [A. B.]

Attila: 433–453 között uralkodó hun király, aki népével a népvándorlási hullám során érkezett Európába keletről. Székhelye a mai Magyarország keleti területén volt. Zsákmányszerző hadjáratokat vezetett a gyengülő, széteső Nyugatrómai Birodalom területére. Már élete során is legendák övezték. Halála után alakját számos előtte és utána következő pusztító népvándorlás kori hadjárat vezetőjével egybeolvasztották. • A keresztény Európa számára – elsősorban az olasz és francia köztudatban – a barbárság jelképe, a kereszténységgel szemben álló pogány kegyetlenség, maga az →Antikrisztus, akihez apokaliptikus félelmek fűződtek (→apokalipszis). Népét és hadait, amelyek pusztulással fenyegették az egész nyugati világot, Góg és Magóg ivadékainak (Jel 20,7–8) tekintették. Dante ezért helyezte Attilát a Pokol hetedik körébe, a vérengző zsarnokok közé (Ist. Színj., Pokol, XII. 133). A nyugati egyházi hagyomány számos mártír történetét Attila hadjárataihoz kapcsolta, mivel a hun uralkodót az irgalmatlan keresztényellenesség megtestesítőjének tartották. (L. pl.: Szt. Genovévának, Párizs védőszentjének – akinek történetét Puvis de Chavannes festette meg a párizsi Pantheonban [1870–1898 között] – és a hunok nyilai által Köln mellett kíséretével együtt vértanúhalált halt angol királyleány, Szt. Orsolya legendája. Hans Memling: Szent Orsolya vértanúsága, a Szent Orsolya ereklyetartó szekrény egyik táblája, 1489, Brugge, Sint Jans-Hospitaal.) Paulus Diaconus, a VII. sz.-i longobárd történetíró Attila és Leó pápa találkozását beszélte el, amely hadaik visszafordítására késztette a hunokat (Raffaello a vatikáni Héliodórosz-terem egyik falfreskóján ábrázolta a legendát: Péter és Pál apostol megjelenése készteti meghátrálásra a pogány hun hadat, 1514). A görög Priszkosz rétor a Keletrómai Császárság küldötteként tudósított Attiláról és udvaráról, s az ő művéből terjedt el a flagellum Dei, az „Isten ostora” kifejezés, amelyet eredetileg Szt. Ágoston alkalmazott a De civitate Deiben a Rómát feldúló gót Alarikra. Attila ebben az értelemben Isten büntető eszköze a bűnbe merült nyugati világ figyelmeztetésére. A kezébe jutott →kard – amely által őt →Arész/Mars isten az egész világ urának rendelte – a világhódító szándék kifejezője. • A germán hagyományban (pl. aX. sz.-i Waltharius-dal és a XIII. sz.-i Nibelung-ének) nagy tekintélyű lovagkirályként jelenik meg. A burgund–hun háborút elbeszélő skandináv Edda-dalokban viszont kincsvágyó, alattomos zsarnok. • A magyar hagyományban a hun király a nemzettudat részévé, a heroikus nagyság, a magyar katonai erények szimbólumává vált, a honszerző, világhódító ős jelképes alakjává magasztosult. A magyar kalandozások idején feltehetőleg a germán hercegségekben kialakult hun–magyar azonosság hagyományát (amely a Huni-Hungari népnév és a harcmodor hasonlóságán alapult), egyes nézetek szerint már az első Árpád-házi királyok is ápolták. Anonymus Gesta Hungarorumában a magyarok élén hazát kereső →Árpád Attila leszármazottja. Az V. fejezetben a honfoglalás helyszíne, Pannonia, Attila egykori földje, az aquincumi romok Attila városa, mivel a németek a későbbi Budavárat Ecilburgnak nevezték (az Attila–Etele–Etzel névváltozatok alapján). Kézai Simon, IV. (Kun) László történetírója gestájában elmélyíti a hun-magyar folytonosság tanát, s apológiát folytat a latin Attila-képpel szemben. Attila nála az igazi nagy honfoglaló, gazdag és hatalmas király. A közös eredetmonda, Hunor és Magyar története is itt szerepel először (→csodaszarvas). A Képes Krónika egyik miniatúráján Attila turulos pajzzsal jelenik meg (1360 k., Bp., OSZK) (→turul). Az Attila-kultusz Hunyadi Mátyás korában újjáéledt, Mátyást „második Attilaként” ünnepelték. Az erőskezű, okos zsarnok jelképe, aki birodalma és az egyeduralom érdekében jogosan számolt le testvérével, Budával. Mátyás történetíróinál, Bonfininál és Thuróczinál a hun király a „világ dicsősége”, a magyar nagyság szimbóluma. Zrínyi Mátyás király életéről írt művében a nemzetének Pannoniában a mai napig fennálló királyságot szerző Attila jelenik meg. Zrínyi századában Attilát és Árpádot egyaránt a honfoglalás hőseinek tekintették (pl. Cseke István 1666-os, elveszett latin eposza). • A török Habsburg vezetéssel zajló kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc utáni jezsuita neolatin irodalomban Attila az ördög ostoraként keresztényüldöző pogány hódítóként jelenik meg (Schez Péter művében Attila Rákóczi-allegóriaként értelmezhető). Berzsenyi a hadi nagyságot kötötte alakjához; „Oh, más magyar kar’ mennyköve villogott / Attila’ véres harczai közt” (A’ Magyarokhoz). A Buda–Attila-viszály és a testvérgyilkosság →Káin és →Ábel, →Romulus és Remus történetének párhuzamaként a nemzeti ősbűn jelképe. Arany János tervezett hun trilógiájának 1863-ban elkészült első részében, a Buda halálában Buda és öccse, Etele viszálya, majd testvérharca a fő motívum, amely a nemzeten belüli tragikus megosztottság kifejezője. Ady így vall róla: „Attila, híres bajnokunk” (Áldozás Attila sírján). [Ú. E.]

Attisz: Frígiai eredetű istenség, eredetileg az elpusztuló, de tavasszal újjáéledő természet szimbóluma, a természet megújító erejét képviselő →anyaistennő (Agditisz, Atragatisz, Kübelé) szeretője. A Pauszaniasz ismertette mítosz szerint a →Kübelé véréből fakadó →gránátalma érintésétől foganja a szépséges fiúgyermeket Attisz anyja (Pausz. 7,17,11). A rendkívüli szépségű ifjú a féltékeny anyaistennő által ráküldött téboly következtében férfiatlanítja magát (Ovid. Fasti, IV. 223–246). (Ezért vált a tragikus önpusztítás, az öncsonkítás jelképévé.) Fenyőfává változik, amely ettől fogva Kübelé szent fája (Ovid. Met., X. 103–105) (→fenyőfa). Attisz kicsorduló véréből ibolyák nőttek, amelyek az élet s a tavasz visszatérésének szimbólumai lettek (→ibolya). A római irodalomban az ifjú tragikus történetét Catullus idézi fel Attis c. művében. →Adónisz [Ú. E.]

Auora: Éósz/Aurora

Avalókitésvara/Kuan-jin: anyaistennő, →Buddha

azúr: A nappali →ég ragyogó színe. Rómában az égistenhez, Jupiterhez kapcsolódik, akinek papjai azúrszínű ruhát viseltek (→Zeusz/Jupiter). • A keresztény kultúrában a mennyei szférára utal, a kerubok, →Szűz Mária, az ég királynője és a Szentháromság színe. • A költészetben az Eszmény, a Tökéletesség kifejezője. Mallarmé Az Azúr c. versében az Ideál szimbóluma. Ady Bolyongás Azur-országban c. versében az élet kimeríthetetlen, elérhetetlen gazdagságát jelenti: „Óh csodálatos Azur-ország: / Óh élet, milyen nagy és szép / Minden tájad, melyet el nem érünk.” Az éghez hasonlóan megfoghatatlan, vagy pusztán intuícióval felfogható transzcendencia jelképe Kosztolányinál: „dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most se holtan” (Hajnali részegség).kék [K. Zs.]

B

Baál: Az ’úr’ jelentésű szó a nyugati sémi népek isteneinek gyakori elnevezése. Alakjában természeti erők perszonifikálódtak, a föld termékenységét biztosító esőt és a pusztító vihart egyaránt megszemélyesítette (→eső, →vihar). Az akkád Baál-Adad „az ég gátjának ura”. Szíria főistenét Bél-Marduknak nevezték, s az ugariti panteon élén szintén Baál állt. Mint a legfőbb istennek, az ég urának, jellegzetes attribútumai közé tartozik a bikaszarvakkal ékesített sisak és a kezében tartott →villám (→bika). Legismertebb ábrázolása egy Kr. e. 2. ée.-ből származó ugariti sztélé, amelyen a hullámvonalakkal jelzett föld és víz felett álló Baál egy növényi hajtásban végződő, villámot szimbolizáló dárdát tart a kezében, amely a vihar termékenyítő erejét fejezi ki. A hellenisztikus korban Zeusszal azonosították (→Zeusz/Jupiter). • Mivel a kánaáni őslakosság is bőséget, termékenységet biztosító istenként tisztelte, az Ószövetségben számos helyen utalnak rá mint a bálványimádás, a Jahve-tiszteletnek ellenszegülő hamis hit megtestesítőjére. Hívei ellen Illés (1Kir 16,32), Izajás (Iz 46,1) és Jeremiás próféta is küzdött: az Úr ellen fordulók „Baál nevében prófétáltak” (Jer 2,8). A 2Kir 10,18–27 a Baál-hívek egybegyűjtését, szertartásuk közbeni lemészárlását, templomuk és oltáruk lerombolását beszéli el. • A bibliai felfogáshoz hasonlóan negatív értelemben, de modern jelentésben az anyagi jólét, a gazdagság jelképe Ady Ima Baál istenhez c. versében: „véres aranyak atyja.” [Ú. E.]

báb: féreg/hernyó/báb, →pillangó/lepke

baba/bábu: Istenek, szellemek, ősök, ill. emberek kicsinyített mása, helyettesítője; lélek-jelkép. Ez jelenik meg abban a hiedelemben, hogy bábun keresztül mágiával vagy boszorkánysággal megrontható az általa képviselt személy: amegrontandó személyt jelképező viaszfigurát meg kell szurkálni, s ezzel az illető betegségét, esetleg halálát lehet okozni (→boszorkány). •Az egyiptomiak, a kínaiak és a görögök is használtak bábukat rítusaik alkalmával. Az egyiptomi sírokban elhelyezett szolgaszobrocskák uruk túlvilági szolgálatát hivatottak ellátni. A Kronosz-kultuszban a folyóba vetett káka-babák az emberáldozatot helyettesítették (Ovid. Fasti, V. 621–622) (→áldozás/áldozat, →Kronosz/Saturnus). • Több európai nemzet folklórjában kapnak szerepet különféle bábuk. Általában egy isteni vagy természetfeletti lényt helyettesítenek, s ezek halálát szimbolizálják. Ilyen pl. a húshagyókedden vagy hamvazószerdán megtartott „Farsang temetése”, ill. a „Halál kihordásá”-nak nevezett szertartás, amelyet a Tavasz, a Nyár vagy az Élet megidézésének rítusa követ (→évszakok). A halál kiűzésének magyarországi változata a kiszehajtás, amelyben a tűzbe vetett kiszebábu a halált, a telet szimbolizálja. A gabonababa a vetőmagot, a következő évi termés és aratás gyermekét, ill. a gabonaisten vagy gabonaanya szellemét jelképezi; az →aratás utolsó kévéjéből készítették, és nagy ünneplés közepette vitték vissza a faluba. A babát gyakran sírás és jajveszékelés közben a földre tették, utána örömkiáltásokkal fölemelték, jelezve ezzel a gabonaisten halálát és újjászületését (→gabona/búza). • A Távol-Keleten rizsből készítették ezeket a babákat, és útmenti sírboltokat díszítettek velük. • A hagyományos bábszínház az egyes embertípusokat, karaktereket eleveníti meg, szimbolizálja figuráin keresztül. Gyermekjátékként szintén helyettesítőként funkcionál, a felnőtt élet szerepeinek gyakorlását teszi lehetővé. • Adynál az istenek és a sors szeszélyének kitett embert, az emberi kiszolgáltatottságot jelképezi: „Én csak bús álom-báb vagyok, / Játékos kezek rángatottja” (A kezek bábja). [A. B.]

Bábel tornya: A Bibliában szereplő építmény, amelyet az emberek azért kezdtek el építeni, hogy bebizonyítsák Istenhez hasonló hatalmukat (Ter 11,1–9). Isten azonban összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne értsék meg egymást, és szétszórta őket a föld színén, hogy ne tudják befejezni a torony építését. →Babilon/Bábel (akkád bábili, héber bável ’Isten kapuja’) tornyának eredetét a zikkuratra, a sumerok és a babiloni építészet szent toronytemplomára vezetik vissza (→templom). • A gigantikus vállalkozás az emberi gőgöt és mértékvesztést, az isteni hatalom tiszteletének hiányát jelképezi, pusztulása az ember teremtette értékek mulandóságát fejezi ki, amelynek ellentéte az isteni örökkévalóság (pl. Dante: Ist. Színj., Pokol, XXXI. 77–78; Purg., XII. 35–36). A nyelvek összekeverése, a „bábeli zűrzavar” a kommunikáció, a megértés hiányának szimbólumává vált. Keresztény értelmezésben az egységet csak Krisztus állíthatja helyre a pünkösdi csoda által (ApCsel 2,1–12), amely a népek összegyűjtésével és nyelvük azonossá tételével az égben valósulhat meg (Jel 7,9–10). A tornyot kétféleképpen ábrázolták: vagy →spirál alakban halad a csúcs felé, vagy egymásra épülő, keskenyedő emeletek formájában. (L. pl. id. Pieter Brueghel: Bábel tornya, 1563, Bécs, Kunsthistorisches Museum.) A nyelvek és a népek sokféleségét különböző embertípusokkal jelenítették meg, a munkások vezetője, felügyelője Nimród.

Bábel tornya-embléma, „Nil animis discordibus actum est” (A viszály semmit sem teremt) (Jacobus de Boschius: Symbolographia sive de Arte Symbolica, Augsburg/Dillingen, 1702).

• Vörösmarty Gondolatok a’ könyvtárban c. versében az emberi szellemi küzdelem, életcél jelképe: „Építsük egy újabb kor’ Bábelét.” Kosztolányinál a XX. sz.-i emberiség összhangjának tragikus hiányára utal: „Az én koromban: / vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek” (Litánia).torony [P. I.]

babér: A mediterrán térségben honos →fa. Mint minden örökzöld növény, az örökkévalóság, a halhatatlanság kifejezője (→zöld). • A kínai hagyományban a Holdon növő babérfa alól gyűjti össze a holdbéli →nyúl azokat a gyógyfüveket, amelyekből a halhatatlanság elixírjét vonja ki (→elixír). • A görög-római hagyományban →Apollón/Apollo szent növénye. A mítoszok szerint Erósz bosszújából Apollón olthatatlan szerelemre gyulladt Daphné (’babér’) nimfa iránt, aki az isten elől menekülve babérfává változott. Apollón örök szerelme jeléül szent fájává tette a babért (Ovid. Met., I. 452–567). A győzelemmel elért halhatatlanságot szimbolizálja, ezért koszorúzzák meg lombjával a versenyek győzteseit, a költőket és a bölcseket. Az így megkoszorúzottak különleges kapcsolatba kerülnek az istennel, aki átadja nekik a halhatatlanságot és a titkos tudást; így válhatott Rómában a babér a szellemi dicsőség jelképévé (poeta laureatus) (→koszorú). • A vatikáni Stanza della Segnatura egyik freskója, Raffaello A Parnasszus c. műve (1510–1511) Apollónt és a kilenc Múzsát kilenc antik és kilenc „modern” költő körében (pl. Homérosz, Vergilius, Dante, Petrarca) ábrázolja, akiknek halhatatlanságát babérkoszorú jelzi. A babérfává változó Daphné mítosza Berninit is megihlette (Apollón és Daphné, 1622–1625, Róma, Galleria Borghese). • A keresztény szimbolikában a mártíromságot és a halhatatlanságot jelképezi: Pál apostol a győztes koszorúját Krisztus hervadhatatlan koszorújával hasonlítja össze (1Kor 9,24–27). • Weöres Sándor Babér c. versében a költői hírnév kétségeiről ír. →borostyán/repkény, →Múzsák [V. E.]

Babilon/Bábel: Az ókori Közel-Kelet egyik legjelentősebb városa; több alkalommal volt birodalmi centrum. A város nevének (akkád bábili, héber bável) jelentése: ’Isten kapuja’. A babiloniak hite szerint városukat az égi Babilon mintájára →Marduk isten építtette, s lakói ezzel az elnevezéssel illették: „Bábili, az ég és föld köldöke”, tehát a földi világ középpontjának tekintették (→középpont, →város). Hérodotosz a világ egyik csodájaként írja le, amelynek gazdagságával, épületeinek szépségével más város nem vetekedhet. • Európában közismert szimbolikus jelentéseit az Ószövetség alapozta meg. Babilon toronytemplomához kötötték az emberi fennhéjázást jelképező →Bábel tornya építését (Ter 11,1–9). A zsidó és keresztény hagyományban az emberi gőg, a pogányság, minden istenellenes földi hatalom jelképe; Jeruzsálemnek, a fényesség városának ellentétpárja. Izajás prófétánál a bűnös város apokaliptikus pusztulása olvasható (Iz 13,1–22). Dániel könyvében a fényes, de törékeny emberi mű az Isten elleni lázadás jelképe (Dán 4,27–28). Nebukadnezár, a Jeruzsálemet kifosztó, lakosai egy részét elhurcoló babiloni király álmában az egymást követő öt világbirodalom közül a babiloni-asszír birodalom az első, amelyet az álombéli nagy szobor aranyfeje szimbolizál. A földi világhatalmakat megtestesítő nagy szobrot Isten pusztítja el, s váltja fel az örökké tartó messiási birodalommal (Dán 2,31–45). • Az Újszövetségben Babilon a korabeli legnagyobb földi hatalom, a keresztényüldöző →Róma szinonimája (1Pét 5,13). A Jelenések könyvében a „babiloni nagy parázna” kifejezés Róma erkölcstelenségére, Isten elleni vétkeire utal: „A nagy Babilon a föld utálatra méltó kicsapongásainak anyja” (17,6). Pusztulása Róma, s egyben valamennyi, Isten törvényeit megszegő földi hatalom, az emberi gonoszság és bűn felett aratott isteni diadal (Jel 18,2–1) (→apokalipszis). • Danténál a babiloni száműzetés a földi élet, tehát a város maga az evilág, szemben a tiszta, mennyei szférával (Ist. Színj., Paradicsom, XXIII. 134). Bod Péter Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikonában (1746) Babilon „Ábrázolja azt a’ Várost, Gyülekezetet, a’melly sok jóval gazdagnak tartja magát, kereskedik a’ Lelki dolgokkal, a’ holott a’ Lelki Izrael fogva tartatott, de az Isten’ Beszéde’ világánál onnan kivezéreltetett, s vezéreltetik ama’ szerint”. • A magyar költészetben a bibliai jelentések lelhetők fel: elsősorban a romlottság, anyagiasság képe, pl. Ady Sötét vizek partján és Mammon szerzetes zsoltára c. verseiben. A jakobinus dalában az elnyomó hatalmat jelenti: „A szolga-népek Bábele.” [Ú. E.]

bagoly: Éjszaka vadászó ragadozómadár. Jelentései szerint két bagolyfajtát különböztethetünk meg. Általában a kistestű kuvikhoz kapcsolódnak a negatív jelentések, míg a fülesbagoly a pozitív értékek hordozója. A kuvik a legtöbb ősi kultúrában a vészhozó, a halálhírnök; a gonoszság, a bűnözés, a vakság megtestesítője, így a keltáknál, Kínában, Egyiptomban, Indiában, Japánban, Mexikóban és Etiópiában. • A görög-római kultúrában a fülesbagoly a bölcsesség szimbóluma; Pallasz Athénével hozták összefüggésbe („bagolyszemű Pallasz”) (→Pallasz Athéné/Minerva). A könyvhalomra telepedő bagoly az istennő jellegzetes attribútuma. A kuvik viszont vészhírhozó →madár: „bagoly, mely a földi lakók számára iszonyjel” (Ovid. Met., V. 550). Julius Caesar halálának is kuvik a hírnöke (Met., XV. 791). • Az ókeresztény ábrázolásokon a hitetlenséget, a harácsolás és a restség bűnét jelenti; a romanikában a démonikus erők szimbóluma. Szt. Jeromos attribútumaként a bölcsességre utal. • A néphagyományban is a halálhoz kapcsolták; boszorkánymadárnak nevezték és varázserőt tulajdonítottak neki (→boszorkány). A bagoly kísértetállat; halottak szelleme is megjelenhet benne. Ugyanakkor napjainkig megmaradt a tudással kapcsolatos értelmezése: az éjszakát átvirrasztvó tudósok és diákok madara. • A középkori angol irodalomban a Bagoly és a csalogány c. tankölteményben a régimódi, mereven vallásos életforma jelképe. A Medici-kápolna Éjszaka c. szobrán (Michelangelo, 1526–1531) a bagoly az →éjszaka attribútuma.

Goya: Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. művén (Caprichos-sorozat, 1797–1799, Madrid, Prado) az éjszakai rémálmokra utal.

Csokonai Konstántzinápoly c. versében a sötétség madara; az értelmetlen vallási fanatizmus megtestesítője: „Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság!” →fény/világosság és sötétség [K. Zs.]

Bak csillagkép: Az európai asztrológiában a tizedik állatövi jegy. A Bak hava a téli napforduló hónapja: december 22.–január 20. Jele: Ábrázolása: elöl kecske, hátul hal keveréklény. Halteste Krisztust, kecskefele az ószövetségi bűnbak képét idézi (→hal, →kecskebak). Eredetileg a mezopotámiai Éának, a föld, a vizek és a déli égbolt urának a jelképe volt. Több európai nép őrzi téli napfordulós ünnepeinek pogány hagyományait, amelyek a termékenységvarázslással és a halottkultusszal voltak kapcsolatban. Bolygója a →Szaturnusz bolygó, az elemek közül a földhöz kapcsolódik. A zodiákus ember ábrázolásán a térdhajlékra esik, így az ízületi bántalmak befolyásolója. Álomfejtésekben előforduló jelentései: kéjvágy, termékenység, gazdagság, ostobaság, csalfaság a szerelemben. Az asztrológiai hagyomány az anyagiasság, a rendszerezési képesség, a bölcsesség, a céltudatos, szívós kitartás, a megfontoltság és az önösség tulajdonságait kapcsolja a Bak jegyéhez.

Bak csillagkép (illusztráció, Giovanni Battista della Porta: Della Celeste Fisonomia, Padova, 1623).

állatöv [Ú. E.]

bakkhanália: orgia/karnevál, →bakkhánsnők/mainaszok

bakkhánsnők/mainaszok: A görög mitológiában Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus) ünnepén a kizárólag a nők számára tartott kultuszokban a misztikus-orgiasztikus egyesülés, a civilizálatlan vallásosság, az önkívület és a mámor megtestesítői. A hosszú köntösben, mereven hátravetett fejjel, repkénykoszorúsan és kezükben thürszosz-bottal ábrázolt nőket leggyakrabban „őrjöngő”-nek nevezték (→borostyán/repkény, →thürszosz). A bakkhánsnők Dionüszosz kíséretét alkották, és az isten által rájuk küldött téboly hatására kultikus emberáldozatot is bemutattak. A hagyomány szerint Orpheuszt, Apollón követőjét is ők tépték szét (→Orpheusz). Euripidész Bacchánsnők c. tragédiájában a tomboló thébai nők kara az isteni megszállottság megtestesítője: „Fenyőfáklya tüzét emeli Bakkhosz a légbe s rázza thürszosza csúcsán, rohannunk s keringve szállnunk lök előre, rialogva siettet” (146–150).

Bacchikus menet (neoattikai márvány dombormű Herculaneumból, Kr. e. I. sz., Nápoly, Museo Nazionale).

• A reneszánsz és barokk festészetben gyakran megjelenített bakkhánsnők Dionüszosz-Bakkhosz, a bor és mámor istenének, valamint Ariadnénak a kíséretében láthatók a vidámság és az életöröm kifejezőiként (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné). • Babits Mihály Bakhánslárma c. versében a tomboló, „éji” nők zaja a szenvedély kifejezője: „Lelkemben bakhánslárma tombol / és mint a bakháns-asszonyok / lihegnek szenvedélyeim.” →orgia/karnevál, →tánc [A. D.]

Bakkhosz/Bacchus: Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus

baldachin: Eredetileg textilből (pl. bagdadi selyemből) készült, hordozható díszes mennyezet; trónus, oltár fölött emelt sátortető. Elnevezése Bagdad olasz nevéből (Baldacco) származik. Formáját később a kőépítészet is átveszi. A védelem szimbóluma, menedéket biztosít annak, aki alatta helyezkedik el. Királyi, uralkodói hatalmat is jelenthet. Ebben az értelemben a világ középpontja, kisugárzó erő (→középpont). A négyszögű baldachin a földdel és a földi javakkal kapcsolatos, míg a →kör alakú az égi javakkal. • A hinduizmusban a →négyzet alakú baldachin apapoké, a kör alakú pedig a királyoké. • A buddhizmusban a megvilágosodás szent fájára utal (→füge/fügefa); a →nyolc szerencsés jel egyike. • A zsidó liturgiában az esküvői szertartást végzik baldachin alatt. • A keresztény templomban az oltáriszentséget védi (→oltár, →szentségtartó); a menny mikrokozmikus mása (Bernini: Baldachin, 1624–1633, Róma, San Pietro). →ernyő, →sátor [P. E.]

bálna: Az →óceán legjellegzetesebb állata. A vizek hatalmát, az egyéni és univerzális regenerációt, de az elnyelő sírt is képviseli. Más állatokhoz (pl. →elefánt, →teknős) hasonlóan a világ hordozója. • A muszlim hagyományban a föld egy angyal vállán, az angyal egy sziklán, a szikla egy bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen nyugszik, és az egész szerkezet a bálna mozgásától függ. Ősi legendák szerint (pl. Szindbád hajóstörténeteinek egyikében) a tengerészek szigetnek nézték a tengerben úszó bálnát, kikötötték hozzá a hajót, és az állat lehúzta őket a mélybe. Ezekben a legendákban a Gonosz szimbóluma, amely a kárhozat felé vonja az embereket. • Gyomra halál és újjászületés. A Jónás prófétát elnyelő nagy halat is tekintették bálnának (Jón 2,1–2). A kereszténységben az ördögöt jelenti; állkapcsa a Pokol kapuját, gyomra pedig a Poklot (→alvilág/Pokol).

Krisztus feltámadása – Jónás kiszabadulása (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).

• A XIX. sz.-i politikai karikatúrákban a telhetetlen angol tengeri hegemónia szimbóluma. Melville Moby Dick, a fehér bálna c. műve a bálnavadászatban az ember és a természeti erők küzdelmét ábrázolja. • Ady az ember kiszolgáltatottságát hangsúlyozó isteni hatalom jelképeként említi: „Óh, Istenünk, borzasztó Cethal […] Roppant hátadon táncolunk mi” (A nagy Cethalhoz).hal, →Leviatán [P. I.]

balta: bárd/balta

bambusz: Dél- és Délkelet-Ázsiában őshonos, a pázsitfüvek családjába tartozó növény. Szimbolikája a keleti kultúrákban igen gazdag. A hajlékony, ég felé törő, egyenes szárú növény az alázat, a rugalmasság, az alkalmazkodás, a tökéletes ember szimbóluma, aki meghajol a vihar előtt, majd újra felemelkedik. Az áradó víznek ellenálló nád, amely „időt ismer, megalkuvást, / hajlékony és szelíd”, a bölcs uralkodó példája (Nád és fa, Mahábhárata, XII. 113). • A buddhizmusban szárának üressége révén – a szív ürességét kifejezve – az aszketizmust, a belső lemondás erényét is jelképezi, zizegő hangja pedig az áhítat és a megvilágosodás szimbóluma. A ragaszkodást és a hitvesi egyesülést, valamint soványsága miatt az öregembert is jelenti. • Az évszak-ábrázolásokban a tél jelképe, általában verébbel együtt ábrázolják (→évszakok). A bambuszdomb az életöröm, a bambuszerdő pedig az akadály, a bűnök erdeje, amelyen csak a →tigris, a spirituális hatalom szimbóluma tud áthatolni. A csan (zen) buddhizmus befolyása alatt álló Szung-korszak egyik fő festészeti témája. A bambuszfestészet a kalligráfiához áll közel; letisztult, egyszerű formakincse az intuitív észlelést hivatott elősegíteni.

Li Kan: Bambusz (XIII. sz. vége–XIV. sz. eleje, Kansas City, Nelson Art Gallery, Atkins Museum).

• A bambusz Távol-Keleten, Japánban és Indiában egyaránt jelképezheti a világtengelyt, amely az ősi vizekből nőtt ki. →fuvola/furulya/síp, →nád [Ú. E.]

barack/őszibarack: A Közel-Keleten (kajszibarack), ill. Ázsiában (őszibarack) őshonos fa. A sárgabarack az önmegtermékenyítés, a kétneműség szimbóluma. • A kínai hagyományban a halál és a félénkség kapcsolódik a sárgabarackhoz. Az őszibarackfa a halhatatlanság, az élet fája, a tavasz, a fiatalság, a házasság, a gazdagság és a báj megtestesítője. A legenda szerint Hszi-vang-munak, a Jáde-hegy istennőjének kertjében nőnek a halhatatlanság fái, amelyek háromezer évenként egyszer teremnek, s e gyümölcsökből készül a halhatatlanság elixírje (→elixír, →kert). A hagyomány az őszibarackkal azonosította ezeket a gyümölcsöket. Sou-hszingnek, a hosszú élet istenének attribútuma, aki őszibarackból született. A japánoknál a barackfa a tisztaság és a hűség fája. • Illatos zamatú gyümölcse miatt a fa az antikvitásban az ízlelés szimbóluma volt. →gyümölcs/termés [Ú. E.]

bárány/juh: Már az őskori időktől háziasított, hegyvidéki eredetű, kérődző, vastag gyapjas állat, melynek legősibb jelentése a termékenységhez kötődik. A nomád népek a tavaszünnepen feláldozott báránnyal a nyáj termékenységét kívánták biztosítani. Tulajdonságainál fogva a jámborság, a szelídség, az engedelmesség, ugyanakkor az együgyűség és a butaság megtestesítője. A domesztikáció egyik első haszonállata, különösen a belső- és kis-ázsiai népeknél érték: húsa, gyapja a megélhetés forrása, a gazdagság jelképe. • Már egy sumer költemény is ezt a jelentést hangsúlyozza: „A juh s a gabona fénylőn jelentek meg. / Az égben náluk található a bőség, / az Országban náluk található az élet lehellete” (Juh és gabona). • Az →aranygyapjú, az aranyszőrű bárány eredetileg perzsa motívum (a görög mitológiában az →argonauták mítoszának központjában is az aranygyapjas kos áll). • Az Ószövetségben a juh vonatkozhat a népre, pl. Izajásnál a „tévelygő juhok” az erkölcsi eltévelyedésben lévő emberek (Iz 53,6). A bárány →Ábel áldozati állata, amely tetszésre talál az Úrnál, szemben →Káin gabonaáldozatával. Az áldozati bárány vére védi meg a választott népet az Úr haragjától, amely így csak az egyiptomiakat sújtja (Kiv 12,1–14). Míg az egyiptomiak elsőszülöttjeiket veszítik el, addig az izraelitákat a helyettesítő bárányáldozat vére –ajtajukra kent jelként – megkíméli (→piros/vörös, →vér). Ennek hagyományaként a Pászka ünnepéhez a kovásztalan kenyér mellett abárány feláldozása és elfogyasztása is hozzátartozik. A bárányáldozat a zsidó nép egyiptomi fogságból való szabadulásának jelképévé vált. • Ebből a helyettesítő áldozatfunkcióból bontakozott ki a keresztény bárány-szimbolika. A keresztény teológia az ószövetségi kinyilatkoztatás csúcsaként, →Jézus Krisztus szenvedésének és megváltó tettének tipológiai előképeként értelmezi az Izajás könyvében olvasható, az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket (52,13–53,12). Ebben a Szolga szenvedése engesztelő áldozat az emberek bűneiért: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, […] Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy mint a bárány elnémul […] bűneink miatt halállal sújtották” (Iz 53,8–10). A nyugati kereszténységben az Agnus Dei (Isten báránya) a legkorábbi Krisztus-szimbólum, amelynek bibliai megalapozását Keresztelő Szt. Jánostól eredeztetik: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29).

Agnus Dei (dombormű, XIII. sz., Ják, bencés apátsági templom, déli kaputimpanon).

• A Jelenések könyvében szereplő, föláldozott és megdicsőült Bárány a keresztény (bárányhoz kapcsolódó) ikonográfiai hagyomány meghatározó forrása (pl. az evangélista-szimbólumok övezte Bárány a hétpecsétes könyvön; a Sion hegyén, az élet vizének forrásánál álló Bárány; a vérét felfogó serleggel ábrázolt bárány) (→apokalipszis). A keresztes zászlóval, koszorúval ábrázolt Bárány Krisztus feltámadását szimbolizálja. A Van Eyck fivérek genti oltárán az alsó középtábla főalakja az áldozati Bárány. Pál apostol az Úr és a választott nép közötti, a Pászka ünnepében is kifejeződő szövetség Krisztus általi meghaladását hirdette: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek… Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták” (1Kor 5,7). Ebben az értelmezésben Krisztus, az áldozati Bárány húsvéti megünneplése egy új szövetségkötés jelképe, a keresztény hitben való újjászületés ígérete. • Lélek-szimbólumként a hívekre utal; Krisztus első tanítványait is a bárányokhoz hasonlítja: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Az ókeresztény és a román művészetben a keresztet vagy Krisztust közrefogó tizenkét bárány az apostolokat jeleníti meg (pl. a római San Clemente apszismozaikján) (→apostolok). Péter apostolnak a „Legeltesd bárányaimat […] juhaimat” (Jn 21,15–17) szavakkal adja át Krisztus a főpásztori hatalmat; ebben a vonatkozásban a hívő lelkek összességét jelenti (→Jó pásztor, →pásztor). Aravennai San Apollinare in Classe-bazilika apszismozaikján (VI. sz.) Szt. Apollinaris püspök alakját juhok veszik körül. Az ikonográfiai hagyományban a teológiai erények közül a Szeretetnek, a szentek közül Szt. Ágnesnak az attribútuma. • A reneszánsz Madonna-képeken gyakran a gyermek Keresztelő Jánossal együtt megjelenő bárány Jézus eljövendő szenvedéseire és Megváltó-szerepére utal (Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 1510, Párizs, Louvre). • William Blake költészetében a szerető Isten jelképe, míg a haragvó Istent a tigris szimbolizálja. Pilinszkynél a szenvedés és a hit szimbóluma (Ismerem); Introitusz c. versében az apokaliptikus Bárány jelenik meg: „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek.” →áldozás/áldozat, →farkas, →kos [Ú. E.]

bárd/balta: Rövid nyelű, széles pengéjű kéziszerszám, amelyet fegyverként is használtak. Az ég isteneinek szimbóluma; a hatalmat, a mennydörgést, az →eső és a →vihar termékenyítő erejét fejezi ki. • A germán hitvilágban az Égisten által küldött →villám jelképe; ebben az értelemben látható az időjárást igazgató istenségek kezében. A világegyetem központjának, tengelyének tekintették. • A hettita kétélű balta Tesubnak, a napistennek és a mennyek urának attribútuma, a korlátlan uralom jele. • A hinduizmusban a fával és a fújtatóval együtt a tűzisten attribútuma. • Kínában igazságot, ítéletet, tekintélyt, büntetést jelent. Házassági ceremóniákban a két család közti közvetítő ember jelképe, aki két fatörzsből kis ágakat vág le, és abból készít rőzseköteget. • A krétai kétélű balta, a labrüsz feltehetően a korlátlan uralmat, az istenség hatalmát és jelenlétét szimbolizálta. A minószi →anyaistennő attribútuma volt.

Kétélű bárdot ábrázoló váza a knósszoszi palotából (Kr. e. 1400).

• Az antikvitásban →Zeusz/Jupiter jelképe; a mítosz szerint feje baltaütéstől nyílt meg →Pallasz Athéné/Minerva születésekor. • A keresztény szimbolikában a fák gyökerére helyezett fejsze az Utolsó ítélet jelképeként szerepel: „A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek” (Mt 3,10). Mártíriumot is kifejezhet, az apostolok közül Szt. (Júdás) Tádé, Szt. Máté és Szt. Mátyás attribútuma mint vértanúságuk eszköze. Ácsszerszámokkal együtt Szt. Józsefet, Szűz Mária férjét jelzi. • A magyar szent királyok közül a lovagszent László király attribútuma a bárd.

Patrona Hungariae a magyar szent királyokkal (Zágrábi Missale, Velence, Petrus Lichtenstein, 1511).

• A céhes heraldikában a szerszámot használó mesterségekre, többek között a bognárokra utal.

A pápai bognárok címeres zászlaja (1836, Pápa, Helytört. Múz.).

• Politikai szimbólumként is szerepel: Rómában a vesszőköteg közé helyezett bárd a hatalom jelképe volt, szerepét Lucretius is említi (A természetről, III. 994); a korai francia köztársaság címerének középső képét is ez alkotta, s az olasz fasizmus is átvette ezt a szimbólumot (→ág/vessző). • Nagy László Játék karácsonykor c. versének kezdősoraiban összegződik a bárd ősi, viharhoz, villámláshoz kapcsolódó és keresztény szimbolikája: „Bárd az ég is, meg-megvillan, / lelkeket irtana.” →kalapács, →kard [Ú. E.]

bárka: hajó/bárka

barlang: A hegyekben, a földkéreg kőzeteiben kialakult természetes üreg. A barlangoknak az őstörténeti korban játszott kultikus szerepét a barlangfestmények és a szobormaradványok tanúsítják. A nyugat- és észak-európai neolitikum megalitikus kultúrájának jellegzetes építményei, a kőlappal lefedett, függőleges kőtömbökből álló dolmenek (’kőasztal’) valójában mesterséges barlangok, amelyek feltehetőleg sír- és kultuszhelyül szolgáltak. A barlang a védelmet, valamint a lét legalapvetőbb misztériumait, a születést és a halált jelképezi. Mint a termőföld anyaméhe, amely életet bocsát ki magából, és mindent magába fogad, kapcsolatban áll az →anyaistennő ’szülő’ és ’befogadó’ jelentésével (→anyaméh, →föld). Például a burjátok „Anyaöl” nevű barlangrendszerét (Alhan, Csitai terület) kultikus tisztelet övezte: a fogamzást és a gyermekáldást segítő védőistenségek lakhelyének tartották. Szemben a →hegy férfiúi princípiumot kifejező jelével, a barlang mint női princípium jele a lefelé csúcsosodó →háromszög. Számos szakrális művészet mesterséges barlangok kivájásával alakított ki kultikus tereket. Pl. II. Ramszesz sziklatemploma Abu Szimbelben (Kr. e. 1200 k.); buddhista barlangszentélyek (csaitja) és barlangkolostorok (vihara) rendszere Adzsantéban (Kr. e. II. sz.–VI. sz.). • Az antikvitásban több isten születése és neveltetése kötődik a barlanghoz (pl. →Zeusz/Jupiter, →Hermész/Mercurius, →Mitra/Mithrasz). Rejtettsége a belső, ezoterikus tudást is jelképezi, →Apollón/Apollo delphoi jóshelye, az omphalosz, barlangban található (→köldök). A püthagoreusok beavatási szertartásai is barlangokban zajlottak, amelyeknek boltozata a kozmoszt jelképezte. Platón Államának híres barlang-metaforájában az érzéki, tapasztalati világ szimbóluma, amely csupán homályos, korlátozott tudást tesz lehetővé (VII. 514a–515a) (→árnyék). Vergiliusnál az alvilág bejárata (Verg.Aen., VI. 237–241) (→alvilág/Pokol). A Mithrasz-kultuszban betöltött szerepéről így írPorphüriosz: „A barlang magát a Mitra-teremtette világmindenséget jelképezte, és benne képviselve volt, szimbólumai által, a világmindenség valamennyi tája, eleme, arányos elrendezésben” (A nümphák barlangjáról, 6). • Hagyományos jelentései a keresztény szimbolikában is megjelennek. A Jézus születése- és a Krisztus sírba tétele-témát barlangban is ábrázolták (Jakab-ősevangélium, XIX. 2; apokrif Tamás-evangélium). A katakombák, a barlangsírok mesterséges változatai temetkező- és gyülekezeti helyként egyaránt szolgáltak. A remeték és szerzetesek barlanglakhelyei az emberi civilizáció, az evilág elutasítását jelképezték (pl. Bűnbánó Szt.Mária Magdolna legendája, Legenda Aurea). A barlang anyaistennőkhöz kapcsolódó jelentései egyes Madonna-ábrázolásokon (Leonardo: Sziklás Madonna, 1483–1486, Párizs, Louvre) és a Madonna-jelenések legendáiban éltek tovább (pl. barlangban bukkantak rá a pásztorok a montserrati Fekete Máriára, amelyet a legenda szerint Szt. Lukács evangélista készített Mária hű képmásaként). • Dante Isteni Színjátékában a megtisztuláshoz, újjászületéshez vezető hely: Dante és Vergilius egy barlangon át jut ki a Pokol mélyéről, és lép be a Purgatóriumba (Pokol, XXXIV. 127–134). A középkori Tannhäuser-monda Vénusz-barlangja az érzéki, testi gyönyörök szimbóluma (Wagner: Tannhäuser). Heine Németország c. művében megjelenik az a legenda, amely szerint a Kuffnauser-hegy belsejében él Rőtszakállú Frigyes, akitől a német nép az újjászületést várja. • Ady világháborús költészetében a menekülés, a védelem szimbóluma: „Óh bújni barlangokba, / Mélybe, lágyba és sokba” (Óh bújni barlangokba). [Ú. E.]

barna: A →föld színe; ebből adódik anyaság-karaktere. Mint anyagi szimbólum, az ösztönszféra kifejezője. Már az ókorban felveszi a ’vezeklés’, az ’egyszerűség’, az ’alázat’ értelmet. • A középkorban ehhez az alábbi jelentések társulnak: ’hallgatagság’, az ’evilági hívságok megvetése’, ’szegénység’; ezért lesz a ferences szerzetesrend öltözetének színe (→szürke). • A német nemzetiszocialista mozgalom színeként („barnaingesek”) a hitleri fasizmus egyik ismertetőjegyévé vált. →színek [K. Zs.]

Baubó: Görög mitológiai alak. A Démétér (→Démétér/Ceres) eleusziszi termékenységkultuszához kapcsolódó mítoszok szerint az istennőt obszcén tréfával megnevettető szolgáló. Priaposz, a fallikus isten (→fallosz) női megfelelője; a fennmaradt ábrázolások alapján a megszemélyesített →vulva. Attribútuma a koca (→disznó/vaddisznó). • Goethe ekképpen említi: „Vén Baubó is jő szaporán; / Lovagol egy kövér kocán” (Faust, I. Boszorkányszombat). [Ú. E.]

baziliszkusz: Mesebeli állat. Plinius szerint Lybiából származik, kígyóhoz hasonlít, és fehér diadémszerű folt van a fején (Nat. hist., 8.37). Neve görögül ’kis király’-t jelent.

Baziliszkusz (német fametszet, 1510).

• Lehelete mérgező, tekintete halálos. A Bibliában a gonosz megtestesítője (Iz 14,29). Egyike az Isten által eltaposott ellenségeknek. A középkori bestiáriumok szerint kakas-sárkány-gyík keveréke, amely varangyosbéka által kiköltött idős kakas tojásából keletkezik, és a saját tükörképe láttán pusztul el. Bosch Szent Antal megkísértése c. oltárképén (1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga) látható baziliszkusztojás. Általában koronás kígyóként ábrázolják. A bűn (főleg a luxuria), az ördög, a halál, az →Antikrisztus szimbóluma, majd a lutheránus irodalomban a pápaságé is. A középkor végén a szifiliszt a baziliszkusz mérgének nevezték. • A királyi hatalmat jelképezi, amely eltiporja azokat, akik nincsenek iránta kellő tisztelettel. A létezés azon halálos veszedelmeit jelképezi, amelyeket nem lehet rögtön észrevenni. • Az alkímiában a pusztító →tűz jele, amely az anyagok transzmutációját előzi meg. • A baziliszkuszban való hit a szemmel verés hiedelmének változata. (Kialakulásában szerepet játszhatott a kígyók igézőnek tartott szeme.) • Jung egyes követői számára a tudattalan erejét szimbolizálja a baziliszkusz gonosz, pusztító tekintete. • Balassi Bálint Vitézek karjokkal… kezdetű versében szintén a baziliszkusz halálos tekintetét említi: „Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek.” →gyík, →kígyó [Eö. A.]

bazsalikom: Gyógynövény, amelyről azt tartják, hogy leveleinek mágikus ereje van. A gonosz szellemek elleni védelemre használják. Hatásos vágás, zúzódás gyógyítására. Temetési rítusokban is használatos. A virágnyelvben a tisztes szegénység szimbóluma. →gyógynövények [P. I.]

Behemót: víziló, →Leviatán

béka: Eredetileg a termékenység és a gazdagság kifejezője volt. Természetes lételemei folytán a nedvesség és az átváltozás szimbóluma; víztől örökké nedves bőre a megújulást jelenti a kiszáradással, a halállal szemben (→víz). • Az egyiptomi mitológiában a Nílus zöld békája a →folyó áradására, a megújuló életre, a termékenységre és a bőségre utalt. Íziszhez, az újszülöttek és anyák védőistennőjéhez, valamint Heket termékenységistennőhöz társították (→Ízisz). Az I.sz.-i pannóniai Ízisz-kultusz egyik emlékén, az egyedi rézkancsón az istennőt övező, lóháton ülő békák láthatók (Bp., MNM). • A kínaiak holdistennek tekintették, lábai a →Hold fázisainak alakulását jelképezték; az esőt, a nedvességet, a gazdagságot és a pénzszerzést kötötték hozzá. Ünnepét, amely egyben a házasulandók ünnepe is volt, szeptemberben vagy októberben, holdtöltekor tartották. • Az antikvitásban időjós szerepében Apollónhoz kapcsolták. A felfuvalkodottság megtestesítője (pl. az Aiszóposz-, ill. Phaedrus-mesében). A karikatúrává torzított politikai harc jelképe Homérosz Békaegérharc c. vígeposzában. • Ókeresztény felfogásban az egyiptomi termékenységi és születési-újjászületési jelentéssel összefüggésben a feltámadás szimbólumaként is szerepel. Erről tanúskodik egy VII. sz.-i kopt kultikus békamécses, amelyen egy béka hátán látható kereszten görögül a következő felirat olvasható: „Egó eimi anaszteszisz” (Én vagyok a feltámadás). A hieroglifákat elemző reneszánsz kori emblémaszerzők hasonlóan szerepeltetik a békát műveikben: „Vissza az új tavaszon tél-sírjából jön a béka: / Új, más emberré így születik meg a holt” (N. Reusner, V. Solis, J. Amman, T. Stimmer: Emblemata). • Gyakran visszatetszést keltő alakban jelenik meg, bűnöket (fösvénység, kevélység, paráznaság, eretnekség, irigység, igazságtalanság) testesít meg. A lőcsei templom hét főbűnt ábrázoló falképén pl. a fukarságot megjelenítő figurák békán lovagolnak.

Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Kapzsiság (A hét főbűn rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).

• Ördögi jelentése az Ótestamentumból veszi eredetét. Az Úr Mózesen keresztül fenyegeti meg Egyiptomot: „Ha nem engeded, hogy kivonuljanak, akkor Egyiptom földjét békával sújtom” (Kiv 7,27). A Jelenések könyvében a tisztátalan lelkek jelképe (16,13). Bosch Poklot megjelenítő képeinek gyakori motívuma, pl. a Szent Antal megkísértése c. triptichonján látható békafigura az ördögi fajtalanság megtestesítője (1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antigua). • Jellegzetes állata volt a középkori mágiának és boszorkányságnak (→boszorkány). Ha két kis szarvval festették meg, magát az ördögöt jelentette (→ördögök/démonok). Leonardo Medusza c. képén (1475, Firenze, Uffizi) a „megszállott” alak szájából kirepülő békák a gonosz szellemek kiáramlására utalnak. • Az alkimista ikonográfiában a természet sötét oldalát, alsó, de termékeny rétegét, az üledéket, a földi anyagot jelképezte. • A magyar folklórban a szerelmi varázslat (a szoknya alsó szegélyébe varrt béka a szoknya viselőjének a szeretett férfi hűségét biztosította), a gyógyítás, valamint a rontás megelőzésének és megszüntetésének eszköze volt. →kígyó [Eö. A.]

belek: Az ókori Mezopotámiában jóslásra használták az áldozati állatok belét. • Egy sumer eposz tanúsága szerint Gudea enszi a templomépítés előtt „állatot áldoz, / az állat bensőjében vizsgálódik” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 13:16–17). • Egyiptomban szintén mágikus erőt tulajdonítottak a beleknek; a balzsamozás során kivették őket a halott testéből, és egy urnába zárták. Az ábrázolásokon az →urna a halott lelkének túlvilági útjára utaló bárkán látható (→hajó/bárka). Úgy vélték, a démonok és a szörnyek az urna és a benne rejlő mágikus erő megszerzésére törekednek. • A rómaiak szintén gyakorolták az áldozati állatok beleiből való jóslást. • A keresztény ikonográfiában mártírhalált szimbolizál; a nyársra feltekert bél Szt. Erazmus attribútuma. →has/gyomor, →máj és epe [K. J.]

Bellerophontész: Pégaszosz/Pegasus

betű/írásjel: Az írásbeliség alapvető jel-egysége. A szóhoz, ill. a könyvhöz hasonlóan a világegyetemről való tudás, a titok, a misztérium birtoklásával a szellemi hatalom megtestesítője. Fogalmak rövidítéseként is állhat, így a fogalom jelentéseit a maguk teljességében hordozhatja (pl. ideogrammák). Az írás mágiája abban áll, hogy csak a beavatottak – az adott írásjeleket olvasni tudók – számára megfejthető jelrendszer, amely a valóságot külső hasonlóságok nélkül, önkényes jelekkel képezi le. • Az emberi történelem legrégebbi írásrendszere, a sumer ékírás piktogramok fokozatos egyszerűsödéséből alakult ki. Az írnoki tudás dicsérete c. sumer mű ekképpen magasztalja az írástudást: „Az írnoki tudás gazdag tárház, / Amanki titkos bölcsessége: / fáradozzál érte lankadatlan.” • Az egyiptomi hieroglifaírás huszonnégy mássalhangzóból áll, amelynek jeleit számos képjel is kiegészíti. A hieroglifák templomépületeken, szobrokon való megjelenése szakralitásukat bizonyítja. Az írásművészet esztétikailag és rendeltetését illetően alacsonyabb foka a hieratikus írás, amelyet papiruszon – azaz nem az örökkévalóságnak, hanem profán, gazdasági célra – használtak az írnokok. Mivel a hieroglif jelek ismerete csak a papság, a szellemi elit birtokában volt, az írásjegyek tudása egyszersmind hatalmat, társadalmi rangot is jelentett. • A kínai és a japán írásjegyek esztétikai értéke is igen fontos. Az írás valóságos képzőművészet (pl. a kalligráfia szerepe a zen buddhizmusban). • A rúnák a germánok ősi, mind szavakat, mind betűket jelölő írásjegyei. Az Edda szerint Ódin kilenc napig függött a világfán, az Yggdraszilon, önmagát áldozva, hogy magához vehesse a rúnákat (A fenséges beszéde, 138–141), így lesz a „Rúnák Atyja” (Baldr álmai, 3). Az Edda Második Gudrún-éneke (22) és a Szigdríva-ének (5–19) a rúnák mágikus erejét hangsúlyozza. • Az ősi eurázsiai írásjegyekkel rokonítható székely rovásírás betűjelei is egyes hangalakoknak felelnek meg. • A szó teremtő erejét (Ter 1,3) valló zsidó hagyomány szerint a betűben transzcendens erő testesül meg, ezért Isten teremtő erejének szimbóluma. Az ószövetségi Siralmak könyvének 1–4. része a zsidó ábécé huszonkét betűje szerint tagolódik, s az egyes bekezdések elnevezését a betűk nevei alkotják (az áleftől a távig). • A Kabbala részletesen kidolgozta a héber ábécé huszonkét betűjének és azok számértékeinek szimbolikáját. Míg a magánhangzók a szellemi princípium, a mássalhangzók az anyagi princípium jelképei. A szefirot tíz egységéhez szintén rendeltek betűjeleket (→szefirá/szefirot). • A keresztény hagyományban Krisztus szimbólumaként is megjelenhetnek egyes betűjelek. Pl. a görög ábécé első és utolsó betűje: „alpha és ómega […] a kezdet és vég” (Jel 1,8) Krisztus és az Atya egylényegűségének szimbóluma (→alpha és ómega). Az ún. krisztogram, az X (khi) és a P (ró) – a Krisztus görög nevének kezdőbetűiből kialakított betűjel – a kereszténység első századában gyakori ikonográfiai motívumként szerepelt.

Bronz krisztogram (IV. sz.).

• Az IHS betűjel eredetileg szintén Jézus görög nevének rövidítése volt, amelyet kései latin olvasatai különböző jelentésekkel ruháztak fel (pl. Iesus Hominum Salvator [Jézus az emberek megváltója]; jezsuita értelmezésben Jesum Habemus Socium [Jézus a mi társunk]). Az ókereszténység akrosztichonja, betűszava, az IKHTHÜSZ (’hal’) a görög Jészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, a Megváltó) kifejezés kezdőbetűinek összessége. A →hal Krisztus-szimbólummá válásának egyik alapja ez a betűszó, amely arra is emlékeztet, hogy Jézus lelkeket halászik, lelkeket ment meg az örökkévalóságnak (→halász/halászat). A Krisztus keresztjének tetején látható tábla akrosztichon-felirata: INRI (Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – názáreti Jézus, a zsidók királya) (Jn 19,19) (→kereszt). • A mágikus hagyományban az egyes istenekhez meghatározott számértéket rendeltek, mert a számokat az ábécé elemeinek feleltették meg. A számérték együttesen adta ki a név jelentését, újabb jelentéssel, funkcióval gazdagítva az istenséget. Mivel Abraxas gnosztikus istenség neve (mind görög, mind héber) betűinek számértéke 365, azaz az év napjainak száma, ezért az idő megtestesítőjének is tartották (gör.: alpha = 1 + béta = 2 + = 100 + alpha = 1 + khi = 60 + alpha = 1 + szigma = 200 = 365) (→abraxas/abrasax). Ebből a szimbolikából ered a Jelenések könyve Fenevadjának, azaz az Antikrisztusnak a száma is, a 666, amelyet fordítottjával, a 999-cel együtt Sátán-szimbólumnak tartanak (→Antikrisztus, →hatszázhatvanhat). A betűk mágiájának jellegzetes példája a huszonöt betűből álló, öt szót alkotó ún. bűvös betűnégyzet, amelyben a betűk mind vízszintesen, mind függőlegesen azonosan olvashatók. A különböző sorrendben kiolvasott betűk sorrendjei különböző értelmű ráolvasások szavait adták ki. Az egyik legnevezetesebb antikvitás kori (a 79-ben vulkánkitörésben elpusztult Pompeji falfeliratainak egyikéről is ismert) mágikus négyzet jelképisége számos latin, zsidó, keresztény eredeztetés és magyarázat ellenére még nincs kielégítően megfejtve:

S A T O R

A R E P O

T E N E T

O P E R A

R O T A S

Keresztény kriptogrammaként a betűk újrarendezése a PATERNOSTER szót adja, tartalmazva az A és O betűket (→alpha és ómega). • A muszlim hagyományban különösen fontos szerepet töltöttek be az írásjelek. Mivel a muszlim szakrális művészetben tiltott az emberábrázolás, a geometrikus és stilizált növénymotívumokon kívül kizárólag az – esztétikai igénnyel megformált – írásjegyekből álló Korán-idézetek díszíthették a szent épületeket és tárgyakat.

Kalligráfiai tábla Allah, Mohamed és a négy első kalifa nevével.

• A betű lehet megkülönböztető jel, azaz →pecsét. Ilyen pl. a középkorban használatos tüzesvas-bélyeg, amely lemoshatatlan jelet éget az ember testébe-lelkébe, s örök figyelmeztetésül szolgál. Pl. Hawthorne A skarlát betű c. regénye az „A” betűvel megbélyegzett, azaz házasságtörésben (adultery) bűnösnek találtatott nő sorsát mutatja be. →abrakadabra, →könyv/irattekercs, →számok, →szó/ige [R. G.; Ú. E.]

bíbor: A bíborcsigából nyert bordó, →lila festék színe. Az antikvitásban a legelőkelőbb színnek számított; a szentség, az isteni és a királyi jelleg kifejezője volt. Rómában az előkelő származásra utalt. Eleinte kitüntető jel volt a tunika szegélyén futó két bíbor csík, később a patríciusok körében általánossá vált. A teljes bíboröltözet a caesar kiváltsága volt. • A bizánci császárok nevének jelzőjeként („Bíborbanszületett Konstantin”) a császári apától való származásra utalt. • A zsidó kultúrában Jahve kultuszában használták, a →frigyláda sátrának anyagában és a papi hatalom jelképeiben jelenik meg (→sátor). Áron ruházatát, a „Szent ruhát aranyból, viola bíborból, és piros bíborból művészi hímzéssel” (Sir 45,10) készítették. A felkent királyok színe; Salamon trónusa is bíborszínű szövettel volt párnázva a hagyomány szerint. • A kereszténységben a császári és papi hatalom jele. A magyar koronázási palást anyaga szintén bíborszínű selyem (→köpeny/palást). A vöröshöz hasonlóan a katonákhoz és vértanúkhoz tartozó szín (→piros/vörös). A bíborosokat Krisztus katonáinak és potenciális mártírjainak tekintették. A jeruzsálemi templom kárpitját készítő szüzek közül Mária kapta az igazi bíbor- és skarlátfonalat (Jakab-ősevangélium) (→fonal/fonás). A bíbor mint az igazság, az alázat és a penitencia színe végigkíséri az adventi és a böjti időszakot. →színek [P. E.]

bika: Hím szarvasmarha, az eurázsiai térség legerősebb, legnagyobb testű háziállata. Többjelentésű jelkép: általában az erő megtestesítője, a fény, a →Nap, a megtermékenyítő férfiasság, a rendteremtő királyi hatalom ölt benne alakot, de a féktelen erőszak, a pusztítás, a halál kifejezője is lehet. • Számos mezopotámiai kultúrában az istenség megjelenési formája. Az Innin és Dumuzi az Élet házában és a Dumuzi ölelése c. sumer költemények a férfiúi teremtő erő jelképeként örökítik meg az ország termékenységét biztosító szent nász leírásában: „Ölem öntözött föld, bikámat várja.” Az Enmekar versengése Aratta urával c. eposzban a tomboló állat Uruk hatalmát érzékelteti: „A város tomboló bika, / erőt, rettenetet áraszt.”

Gilgames két bikával küzd (sumer hárfa díszítése, Kr. e. III. sz., London, British Museum).

A babiloni →Marduk és →Baál istenek szent állata a fehér bika. Marduk nevét a „Napisten borja” kifejezésből eredeztetik. Az ókori asszír paloták kapuit szárnyas bikatestű szobrok őrizték.

A khorszabadi asszír királyi palota kapuőrző szobra (Kr. e. VIII. sz., Párizs, Louvre)

• Egyiptomban a napkorongot szarvai között tartó Ápisz-bika Ptah istennek, a Mindenség teremtőjének volt hírnöke és lelkének megtestesülése. Az Ápisz-bikát feláldozták, majd Ozirisz-Ápisz néven tisztelték tovább, és azonosnak tekintették az alvilág istenével, Ozirisszel (→Ozirisz/Szarapisz). Származásáról Plutarkhosz a következőket írja: „Oszirisz erejét a Holdba helyezik, akkor fogan, mikor a Hold egy termékenyítő fényt lövell ki és eltalál egy tehenet” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 43). A vörös bikákat – akik Ozirisznek mint gabonaszellemnek voltak a képviselői – leölték a tarlón, hogy termékennyé tegyék a földet (→áldozás/áldozat). • A Rig-védában Indra isten egyik alakja a bika – a hő, amely életre hívja a megszületendőket. Nandi, →Síva fehér bikája, az igazság és az erő megtestesítője. • A minószi Kréta vallásában központi szerepet játszott a bikakultusz. A knósszoszi palota régészeti leletei között számos emlék igazolja ezt, pl. bikaugrást ábrázoló freskó; bikafej alakú kultikus ivóedény (Kr. e. 1500 k., Iraklion, Krétai Tört. és Népr. Múz.). A földrengést annak tulajdonították, hogy a földben fekvő bika megrázkódott. Minósz, a krétai király bikaőstől származtatta magát. Az, hogy Thészeusz megöli a „Minósz bikájá”-nak nevezett Minótauroszt és birokra kél Taurosszal (’bika’), elfogja a megvadult krétai bikát, egyes értelmezések szerint a krétaiak Athén fölötti hatalmának, Minósz uralmának megtörését jelképezi. • A görögöknél a bikával folytatott küzdelem egyike volt a királyi méltóságra pályázók rituális feladatainak. Héraklész (→Héraklész/Hercules) győzelme Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus) megvadult fehér bikája felett az erő, a hatalom birtoklásának bizonyítéka (Apollod. Mit., II. 5,7). Hasonló rítus részese Iaszón, amikor az aranygyapjút kell megszereznie. Iaszón történetében a tűzokádó bronzbikák Héliosz (→Héliosz/Sol), a napisten jelképei. Zeusz bika képében csábítja el Európét (→Zeusz/Jupiter). A mítosz népszerű értelmezésében a bika itt a megtermékenyítő erő és azisteni hatalom megtestesítője. Más értelmezésben azok az ábrázolások, amelyeken Európé (holdistennő) a Nap-bika hátán lovagol, a férfiúi és az állati természet megszelídítését jelzik. Dionüszoszt gyakran bika formájában vagy bikaszarvakkal ábrázolták. Élisz asszonyai mint bikát üdvözölték, s imádkoztak hozzá: „…jöjj ide Dionüszosz, a te szent templomodba a tenger mellett: jöjj a Gráciákkal a te templomodba, bika lábadon rohanva, ó kedves bika, ó kedves bika!” (Az éliszi Dionüszosz-himnusz) (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Vergiliusnál a mezőgazdaság jelképe a bika (Georg., II. 146). • A perzsa eredetű római Mithrasz-kultuszban központi helyet foglalt el a bikaáldozás rítusa. A mítosz szerint Mithrasz megfékezte és feláldozta az →Ahura Mazda által teremtett első élőlényt, az ősi bikát. Ennek véréből, velejéből és zsírjából lettek a föld növényei és állatai, tehát a bika a világteremtés ősanyaga (→Mitra/Mithrasz). • A zsidó és keresztény hagyományban is megjelenik a bika-szimbólum. Áldozati állat (Kiv 29,10–14). Salamon templomában tizenkét bikaszobor tartotta a bronzmedencét, amely a liturgikus tisztuláshoz szükséges vizet tartalmazta (1Kir 7,23–26). A tipológiai szimbolizmusban ez a tizenkét bika a tizenkét apostol előképe. A klosterneuburgi oltár zománcképén Krisztus megkeresztelésének ábrázolásával áll párhuzamban (1181, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • A kánaáni vallásokban a bika isteni erő hordozója, s ez a felfogás vezetett az →aranyborjú elkészítéséhez (Kiv 32,1–6). Jeroboám két arany bikaszobrot állított fel országában, hogy ezek, mint kultikus helyek, összetartsák a különvált tíz törzset (1Kir 12,28–29). Az erő, a bátorság kifejezőjeként megjelenik Mózes utolsó áldásában, József törzse kapcsán: „mint az elsőszülött bika, legyen tele méltósággal” (MTörv 33,17). • Az evangélista jelképek közül az ökör (ivartalanított bika) Szt. Lukács evangélistára utal. A keresztény szentek között Szt. Szilveszter attribútuma, mivel a zsidó tanítómesterekkel folytatott hitvitája során egy bika feltámasztásával bizonyította hite erejét. • A magyar néphagyományban az ifjú táltosnak egyik próbatétele során a fekete bika képében megjelenő öreg táltossal kellett megvívnia. Győzelme díja a táltos bölcsesség, erő elnyerése volt (→sámán/táltos). • Radnóti Miklós Mint a bika c. versében a bika a céltalanul felszabaduló, majd a küzdő, szembeszegülő erő jelképe. →Bika csillagkép, →borjú, →szarv, →tehén [B. M.]

Bika csillagkép: Az európai asztrológia rendszerében a második állatövi jegy, időszaka: április 21.–május 21. Jele: . Az antikvitás korában Zeuszra utalt, az üszővé változtatott Ió csábítójára és a bikaként Európét elrabló istenre (Ovid. Fasti, IV. 717–20). A →Vénusz bolygó hatása alatt álló csillagkép, ezért a testiség, a szépség és a művészi hajlam jelképe az állatöv rendszerében. A négy elem közül a földhöz tartozik. Az asztrológia az anyagiasság, a földhözragadtság, a nyugalom és az anyagformálásra való hajlam tulajdonságait társítja a Bika jegyéhez. Az ún. zodiákus ember ábrázolásain a nyakon helyezkedik el.

Bika csillagkép (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).

állatöv [Ú. E.]

birsalma: Közép-Ázsiából származó gyümölcs. Az antikvitásban termékenységi és házasság-szimbólum. A házasulandók eledele volt; nevezték Dionüszosz almájának és Aphroditénak szentelt gyümölcsnek is. Esküvőről készült ábrázolásokon gyakran látható, hogy a menyasszony birsalmát tart a kezében. →gyümölcs/termés [P.E.]

bódhiszattva: Buddha

bogár: A rovarok osztályához tartozó, kitines szárnyfedővel rendelkező állatrend. A rövid élet, a lélek időleges lakhelyének szimbóluma. • Közép-Amerikában a repülő bogarakat a halottak földre visszatérő lelkének tartják. • A magyar néphagyomány szerint a fekete bogár szerencsétlenséget vagy rossz hírt jelent. • Shakespeare-nél a boszorkányság és a halál előjele „Hekaté szaruszárnyu bogara” (Macbeth, III. 2) (→boszorkány, →Hekaté). Franz Kafka Átváltozás c. elbeszélésében a bogárlét a vegetatív, emberi lényeget nélkülöző élet szimbóluma. József Attila költészetében az emberi kicsiség, a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség kifejezője (A paradicsom életté lesz; Csodálkozó bogarak közt…; Gyereksírás). • Jung szerint az álmokban szereplő bogár az Én theriomorf szimbóluma. →szkarabeusz, →tücsök [A. B.]

bohóc/bolond: Az ironikus tudat megtestesítője, a valóság másik arca. Bármilyen nevetséges vagy félelmet keltő abnormalitás kapcsolódhat személyéhez. Az udvari bolondok többnyire testileg torzak, de éles elméjükkel, sziporkázó humorukkal, (ön)ironikus látásmódjukkal védekeznek az őket ért támadások ellen. Kapcsolódik az őrült és a →gyermek alakjához, akik mind igazat mondanak. Az ártatlanság kifejezője, a melankólia jelképe. A legmagasabb világi hatalom, a király ellentétpárja. Alázatos, behízelgő, sokszor kétértelmű beszédével figurázza ki a hatalmat. Míg a király a törvény és rend erőit szimbolizálja, a bolond a káoszt (→király és királyné, →káosz és kozmosz). Innen ered a bolond hatalma: azt tehet és mondhat, ami neki tetszik. Szüntelenül harcol a király által képviselt anyagi világgal. A bolond a legalacsonyabb rangú személy a királyi udvarnál, ezért rituális ünnepeken a királyt helyettesítő áldozat. A bolondünnepeknek, a szaturnáliáknak külön mitikus tér felel meg: az ostobák vagy lusták városa, a visszájára fordított bolondország (→Kronosz/Saturnus, →orgia/karnevál). A normális rend megfordítása a tudattalanba, a hajdani ártatlanságba való visszatérést is kifejezi. Számos néphitben a „szent őrült”-ként tisztelt bolondot (az epileptikusokat és az elmebetegeket) a szellemektől megszállott kiválasztottnak, az isteni igazság kimondójának tartották. • A bohóc a kártyalapokon a szerencse szimbóluma. A francia kártyában a mosolygó bohócfejes lap, a joker bármilyen más lapot helyettesíthet. A tarot számozatlan lapja, a Bolond szivárványon álló figurát ábrázol, kezében vándorbottal. Ő a nagy utazó, az abszolút zérus; minden belőle keletkezik és belé tér vissza, ő a káosz és az újjászületés (→kártya). • A cirkuszi bohóc felnagyítva jelképezi az emberben rejlő nevetségességet, ügyetlenséget. Személyiségének kettősségével (szája mindig mosolyog, akkor is, ha a szeme szomorú) szimbolizálja a világ összes ellentétpárját, az →álarc/maszk alatti arc megérthetetlen titokzatosságát és a tragikomikumot. • A commedia dell’arte és a pantomimjátékok hagyományos alakja a fehér ruhás, lisztes arcú (Pierrot) és a színes ruhás, fekete álarcot viselő bohóc (Arlecchino-Harlequin). • Az Arthur királyról és lovagjairól szóló mondakörben Parszifált anyja bolondnak öltöztette, hogy ne válasszák Arthur király lovagjai közé. • Az európai művészetnek is gyakori motívuma. A bolond egy fokkal még a végső emberi szenvedést is meghaladja: Shakespeare Lear királyában Lear maga lesz a bolond, amikor szenvedése az emberi méreteken túlnő, s a Bolond figurája ettől kezdve eltűnik a darabból. Antoine Watteau Gilles-jének (1717–1719 k., Párizs, Louvre) arca és megjelenése egyszerre fejezi ki a reményt, az álmodozást, a nevetségességet és a kiszolgáltatottságot. Puskin Borisz Godunov c. drámájának szent bolondja Isten szavának öntudatlan kimondója, az igaz ige szócsöve. Dosztojevszkij A félkegyelműjében a beteg, epileptikus Miskin herceg egyrészt önarckép, másrészt Krisztus perszonifikációja. Az orosz századforduló festészetében Szomov képein a commedia dell’arte figurái a maszk, a látszat világának elsőbbségét hangsúlyozzák a valósággal szemben (Harlequin és a halál, 1907, Moszkva, Tretyakov Képtár; Harlequin és a dáma, 1912, Moszkva, Tretyakov Képtár). Gulácsy Lajos számos festményén jelenik meg a bohóc mint a festő alteregója, önarcképe.

Gulácsy Lajos: Bohóc szegfűvel (1910–1914, Pécs, Janus Pannonius Múz.).

Verlaine így jellemzi a bohócot: „tekintete üres, semmit sem sejtető / halott tekintet és az arca agyag-álca” (A bohóc 1); „hűs gúnnyal vegyít elmés furfangokat, / a sárban törtető bámész nép hadd csodálja” (A bohóc 2). Picasso korai korszakában gyakran ábrázol vándorkomédiásokat, bohócokat. Ady a magyarság sorsát példázza a bohóc alakjában: „Cirkusz-ponyvák / Bohóc-sorsa leng előttünk” (A fajok cirkuszában).törpék, →színház [P. I.]

bokor: A kereszténységben a csipkebokornak alakult ki önálló jelentésköre (→csipkebokor). • Az erotikus irodalomban a bokor a női nemi szervet jelképezi: „Rózsa! engedd hadd heverjek / éltető bokrodba’ már” (Csokonai: Az eleven Rózsához). A rózsabokor – a →rózsa feminin jelentéskörével összefüggésben – a női test termékeny szépségére is utalhat (pl. Csokonai: A’feredés). Petőfi A bokor a viharhoz c. versében a természet templomaként jelenik meg: „Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár.” →fa [P. E.]

Boldogasszony: A magyar ősvallás nőistensége; feltehetőleg a termékenység, a védelmező erő megtestesítője volt. • A kereszténység felvételét követően Szűz Máriával azonosították alakját. Szent Gellért legendája szerint a püspök tanácsára „Szíz Máriát az Magyarországban Bódog-Asszonnak, avagy az világnak nagy asszonyának hívnák” (Toldy Ferenc: Magyar szentek legendái III.). A katolikusok a Boldogasszonynak nevezett Szűz Máriához mint születéssegítő, gyógyító, védelmező szenthez fordultak. Az egyházi gyakorlatban a Beatissima Virgo Maria magyar megfelelőjévé vált, és →Szűz Mária ünnepeinek elnevezésében is szerepel: pl. Boldogasszony hava (január), Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.), Boldogasszony böjtje (július 1.), Sarlós Boldogasszony (július 2.), Kármelhegyi Boldogasszony (július 16.), Havas Boldogasszony (augusztus 5.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), Kisboldogasszony (szeptember 8.), Olvasós Boldogasszony (a Rózsafüzér Királynéja) (október 7.), Földtiltó/Eketiltó Boldogasszony (december 8.). • A népi imádságokban bajelhárító szereppel bír: „Ajtómon Jézus Krisztus, / Ablakomon Boldogasszony, / Házam négy sarkába négy szép őrző angyal” (Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék). Szeged környékén Nagyboldogasszonyként Mária anyját, Szt. Annát tisztelték, akinek szűz leánya a Kisasszony, azaz Szűz Mária. →anyaistennő [Ú. E.]

bolygó zsidó: Keresztény legendák, különösen a barokk folklór mitikus alakja. Mivel egykor megsértette a szenvedő Jézust, bolyongania kell az ítélet napjáig, így az örök vándorlás, a soha meg nem nyugvás, az isteni büntetés megszemélyesítője. • Történetének két alapgondolata a Bibliában gyökerezik. A Jn 21,22–23-ban és Mt 16,28-ban van szó az Utolsó ítéletig való életben maradás lehetőségéről. Jn 18,22 említi a Jézust arcul csapó szolgát, akit Malkusszal azonosítottak. Két XIII. sz.-i angol krónikás, Roger of Wendower és Matthew Paris örmény forrásra hivatkozva úgy véli, hogy Pilátus ajtónállója volt, s eredeti neve Cartaphilos (’nagyon szeretett’). Ellökte az elítélt Jézust, ezért büntetésül nem halhat meg, amíg Krisztus vissza nem tér. Azóta szent életet élő, József nevű keresztény, aki százévente megfiatalodik. Mérföldkövet jelent a legenda fejlődésében egy 1602-ben megjelent nyomtatvány, Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról címmel; eszerint Ahasvérus jeruzsálemi varga volt; elűzte házától a keresztet vivő Krisztust, aki ezért örök vándorlásra kárhoztatta. Ahasvérus (Xerxes perzsa király neve Eszter könyvében) azóta bűnbánóan vándorol rongyos ruhában; nagy tudású, sok nyelvet ismer, de hallgatag; szegény, de adakozó. Megszemélyesíti a Megváltót megtagadó zsidó népet, örök tanúja Krisztus szenvedéseinek. • A téma irodalmi feldolgozásaiban a nyugati világ társadalmi és politikai változásai tükröződnek. A romantikára elsősorban az életundortól, a világfájdalomtól, a halálvágytól, a lelkiismeret-furdalástól szenvedő Ahasvérus a jellemző (Shelley, Wordsworth, Brentano). Az alak a hontalanul vándorló zsidó sors szimbóluma pl. Auerbach Spinoza c. regényében, vagy Ady A bélyeges sereg c. költeményében. Alakja alkalmat adott zsidó- és keresztényellenes gondolatok kifejezésére. Eugène Sue népszerű feldolgozásában (A bolygó zsidó) Ahasvérus a munkásosztály és az igazi keresztény eszmék képviselője. Megtestesítheti a félelmet az idegenséggel szemben, a bűnbánatot, a megváltás képtelenségének gondolatát. Élő szemtanúja az egész világtörténelemnek; pl. Andersen Ahasvérus c. drámai költeményében az örökké kételkedő címszereplő tagadja az emberiség haladásának gondolatát. A magyar költők szenvedéseiket gyakran hasonlították Ahasvéruséihoz (Arany: Az örök zsidó; Ady: Sirasson meg). Történetét az operairodalomban (Halévy), a képzőművészetben (pl. Doré) és filmen is feldolgozták. Mitikus rokonai: a számkivetett és örök vándorlásra ítélt →Káin; az arab Chidherr, továbbá Zerib, akiknek a földön kell megvárniok Jézust; az aranyborjút készítő, örökké bolyongó Szamiri; Buddha tanítványa, Pindola, aki elbizakodottsága miatt ítéltetik halhatatlanságra; az örök vadász; továbbá a bolygó hollandi, az elátkozott hajós, akiről Richard Wagner írt operát (→kikötő). →út/utazás [Eö. A.]

bor: A →szőlő levének erjesztésével készült ital. Életelixír, a halhatatlanság itala; az igazság (in vino veritas), a vidámság és a termékenység szimbóluma. A „föld vére”, az életerő, az emberfölötti energia kifejezője. Tűzként és vérként is értelmezhető (→vér, →víz). A bor és a víz mint Nap és Hold, →tűz és víz, az univerzum két nagy hatalma. Jelképezik az isteni és emberi természet összeolvadását vagy az emberivel láthatatlanul összekeveredő istenit. A bor és a →kenyér az ember kiegyensúlyozott munkájának és mezőgazdasági tudásának terméke. A maszkulin bor és a feminin kenyér, a folyékony és a szilárd, az istenség és az ember egysége. A bor az isteni elragadtatás, a kenyér a feltámadó és meghaló lélek látható megnyilvánulása. • Az antikvitásban a bor Dionüszoszhoz kapcsolódik: az ő vére, a halhatatlanság elixírje (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Részegítő erejét az istenség általi megszállottság megnyilvánulásának tulajdonították. A Dionüsziákon a jókedv mámorából mint a halál szakadékából való újjáéledésben bíztak (→orgia/karnevál). Varro így összegzi a bor értékeit: „bajűző, búfeledtető orvosszerünk, / vidámság magvetője, édes iskola, / a társaságot összeforrasztó erő” (Szatíra-töredék). • A Biblia szerint →Noé készített elsőként bort. Az áldozás egyik eleme (→áldozás/áldozat): Melkizedek Ábrahámnak kenyeret és bort visz, amely keresztény értelmezésben az eucharisztia előképe (Ter 14,18–20). A héberben a ’bor’ (jájin) és a ’misztérium’ (szod) szavaknak ugyanannyi a számértéke: 70. Az öröm jelképe; az isteni adományokra utal: „Bevezet a borok házába” (Én 2,4). Ugyanakkor, mivel részegséget okoz, eltévelyedés, amellyel Isten az embereket sújtotta. A Jelenések könyvében a „kicsapongás tüzes bora” az erkölcsi romlottság kifejezője (Jel 14,8). • A bornak az Újtestamentumban az Utolsó vacsora jelenetében van a legfontosabb szerepe (Mt 26,27–28). A bor és a kenyér szentsége Krisztus kettős természetét és áldozatának emlékét jelzi (→kehely, →szentségtartó). A kereszténység legnagyobb misztériuma nyilvánul meg a borban és az ostyában. Órigenész szerint a bor a Szentlélek, a Bölcsesség és az Igazság. • Számos művészeti alkotásban megjelenik. A költészetben kialakult a bort magasztaló lírai műfaj, a bordal, amelynek legjelesebb képviselői a görög Alkaiosz és Anakreón, a perzsa Omar Khajjám és Háfiz, a kínai Li Taj-po (az eredeti kínaiban általában nem szőlőborról van szó, hanem gabonapálinkáról, bár a Kr. e. II. sz.-tól itt is ismert volt a szőlő). • A magyar irodalomban az egyik legismertebb bordal Vörösmarty Keserű pohár c. verse. Baudelaire-nél „szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké, / s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis” (A bor lelke). Adynál a művészi tehetség, a poétikus hajlam szimbóluma (A fekete zongora). Kosztolányi Kenyér és bor címmel jelentetett meg kötetet, amikor maga is krisztusi korba lépett. A Boldog, szomorú dal kezdősorában megjelenő kenyér és bor az életben megjelenő anyagi és spirituális javak szimbóluma. Hamvas Béla A bor filozófiája c. írásában a bor a spirituális esszencia, az életöröm, a derű megtestesítője. →alkohol, →elixír [P. I.]

borjú: Szimbolikája csak ritkán különíthető el a bikáétól és a tehénétől. • A babiloni →Marduk neve a ’Napisten borjá’-t jelenti. • A zsidó és keresztény kultúrában hangsúlyos az isteni parancs megszegését példázó, Áron által felállított →aranyborjú jelentésköre. Emellett a Bibliában mint áldozati állat és mint ünnepi eledel szerepel. Bűntelen volta miatt a keresztény ikonográfiában Krisztus áldozatát jelképezi. Krisztus-szimbólumként szerepel (a bárányhoz hasonlóan) egy – a IV. sz. végéről származó – diptychonon (Firenze, Bargello); ill. egy VIII. sz.-i cibóriumon (Bagracavallo). →bika, →tehén [P. E.]

boróka: Szúrós levelű, bogyótermésű örökzöld növény, amelyhez a halál és a halál leküzdésének, az új élet kezdetének szimbolikája társul (→zöld). • A sumer kultikus szertartásokban is használták, pl. szerepel Gudea enszi templomépítést megelőző áldozati szertartásán: „borókaágat vet a tűzbe, / a hegyvidék tiszta növényét” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 8:9–10). • Az európai hiedelemvilág emberfeletti lények – istenségek, gonosz démonok – lakhelyeként tartja számon. Gyakran használatos temetési rítusokban: a halott utolsó útját hintik be vele, vagy egy gallyát égetik el, hogy az örökzöld növény illatos füstje a halálra és az azon túli életre hívja fel a figyelmet (→füst). Füstjét, akárcsak a legtöbb illatos növényét, a tisztátalanság ellen, ill. a gonosz szellemek elűzésére használták; meghintették vele az épületeket. Pozitív és negatív jelentése is van: pl. az írek szerint a boszorkányokhoz kötődik (→boszorkány), a poroszok viszont szent fának tekintették. • E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép c. kisregényében a rossz álmokért, jóslatokért felelős. →gyógynövények [R. G.]

borostyán/repkény: Észak-Afrikában és Eurázsiában elterjedt kúszónövény. Az örökzöld növényekhez hasonlóan a halhatatlanság, az öröklét szimbóluma (→zöld). • Egyiptomban Ozirisznek szentelték (Plut. Iszisz és Oszirisz, 37) (→Ozirisz/Szarapisz). • A görög mitológiában Dionüszoszhoz kapcsolódik, ábrázolásain fejét, serlegét övezi, valamint thürszoszát is ez a növény fonja körül (Homéroszi XXVI., Dionüszosz-himnusz; Ovid. Fasti, III. 767–769) (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus, →thürszosz). A →szőlő szimbolikájával érintkezve (amellyel gyakran összefonódva jelenik meg a bakkhanáliát ábrázoló képeken) a mulatozás, a baráti kötelék, a függőség jelképe is lehet. A férfiasság és a fiatalság szimbólumaként a bakkhoszi életörömre, kéjvágyra utal. Catullusnál a szerelmi összetartozás jelképe (LXI., 33–35). ’Költői dicsőség’ jelentésben a költőket kitüntető koszorúk alapanyagául szolgált (→koszorú). Horatius Maecenashoz írt ódájában (I. 1) ez áll: „Me doctarum hederae praemia frontium / dis miscent superis” („Engem bölcs koponyák dísze, a zöld babér istenné magasít”; a magyar fordításokban a hedera [’borostyán, repkény’] szó babérként szerepel) (→babér). • A keresztény szimbolikában is a szeretet, a barátság, valamint gyakori temetői növényként a halál és a halhatatlanság növénye. Negatív értelme a növény kártékony, élősködő jellegéből adódik: a fát átölelő, erejét kiszívó borostyán és repkény a fa halálát okozza. Az antik épületeket, romokat és temetőket befutó növény az →idő pusztító munkájának részese és kifejezője. Számos emblémaszerzőnél, pl. Ruscelli Le imprese illustri c. művében a hálátlanság és a halál jelképe. A reneszánsz feleleveníti antik költészeti jelentését is (pl. Alciati: Embl., CCIV). • Zrínyi eposzában Cumilla és Delimán szerelmének beteljesülésekor a testi szerelem kifejezője: „Mint borostyán fával öszvekapcsolódik” (Szigeti veszedelem, XII. 51); valamint a ragaszkodás szimbóluma, mivel a borostyán az őt éltető fa nélkül elpusztul (XII. 85). A költői dicsőségre utal Berzsenyi A’ Múzsához [II.] c. költeményében („Kazinczynak keze szent örömmel / Nyujta borostyánt”;), valamint Petőfi Arany Jánoshoz c. versében: „Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” ’Pusztulás’ és ’dicsőség’ jelentése együtt jelenik meg Tompa Mihály A repkény c. versében. [Ú. E.]

boszorkány: A gonoszság, a démoni erő főként női megtestesítője. Ördögöktől, démonoktól származó mágikus hatalmat tulajdonítottak neki, és a természeti erők befolyásolójának, rontó varázserő birtokosának tekintették. • Az antikvitásban is közismert volt a boszorkányhit; pl. a vérivó alvilági női démonok neve: lamiák (gör. lamia ’a felfaló’). A mitológiában →Hekaté, az →éjszaka démonikus istennője a szerelmi varázslás és a mágia pártfogója. A mítoszok szerint az Odüsszeusz társait disznóvá varázsoló Kirké (Hom. Od., X. 233–399) és Médeia, a kolkhiszi királylány mágikus tudással rendelkezett. A szerelmi varázslás, a mágikus főzetek készítésének gyakorlata a római korban is ismert volt (Horatius: 17. epódosz; Ovidius: Amores, VIII. Dipsas, a kerítőnő). Apuleius Az aranyszamár c. regényének III. könyvében a thesszáliai Pamphile szerelmi bűbájolása, valamint varázskenőcse a főhőst, Luciust szamárrá változtatja. • A középkori európai néphit szerint a varázsfőzeteket, pl. boszorkánykenőcsöt kotyvasztó, boszorkányszombatokra repülő, ördögökkel fajtalankodó boszorkányok a sátáni hatalom képviselői; varázserejük által környezetük megrontói. Apotropaikus erővel felruházott eszközökkel, jelekkel védekeztek ellenük (→gyógynövények, →fokhagyma, →kereszt). A hiedelem szerint külső ismertetőjegyük egyaránt lehet a rútság vagy a szépség; a feltűnő szemölcsöt pl. boszorkányjegynek tekintették. Attribútumuk a →feketemacska, a →béka, a fekete →bogár, a →kígyó, a →denevér, az →egér, a →patkány, a →varjú és a →bagoly, valamint az →üst, amelyben varázsfőzeteiket készítik. A néphagyomány szerint seprűn, vasvillán, szitán, →kecskebak vagy disznó (→disznó/vaddisznó) hátán repkednek titkos éjjeli összejöveteleikre, amelyeket általában holdtöltekor tartanak. A legfőbb boszorkánygyűlés idejének a Walpurgis-éjt, az április 30-ról május 1-jére virradó éjszakát tekintették. Agrippa von Nettesheim Titkos bölcselet c. művében számos, boszorkányokra vonatkozó korabeli hiedelmet említ (Egyes boszorkányságok csodaereje). A tömeges boszorkányüldözések idején, különösen a XVI–XVII. sz.-ban, az eretnekséghez hasonlóan, a legfőbb bűnök közé sorolták a boszorkányságot; járvány, aszály terjesztésével, emberek, háziállatok megbetegítésével, megrontásával vádolták a perbe fogott asszonyokat, kínvallatásnak, tűz- és vízpróbáknak vetve alá őket (→máglya).

Francisco Goya: A csinos barátnő (Caprichos-rézmetszetsorozat, 1799, Madrid, Prado).

• Shakespeare Macbeth c. drámájában a három boszorkány, valamint úrnőjük, Hekaté a mágikus hatalommal rendelkező gonosz, pusztító erők megszemélyesítői, a végzet által rendelt sors irányítói. Goethe Faustjában az I. rész boszorkányszombatja a Harz hegységben játszódik: „Seprű repül, karó repül, / Ki villán, ki vén bakon ül.” A II. rész klasszikus boszorkányszombat-jelenete a pharsaliai mezőkön indul, s a mitológiai alakokat, köztük a démonikus lamiákat idézi meg. A zeneművészetben pl. Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen c. szimfonikus műve egy középkori boszorkányper alapján eleveníti fel a boszorkányszertartást. Bulgakov A Mester és Margarita c. regényében a Sátán báljának háziasszonya, Margarita varázskenőcstől válik boszorkánnyá. • A magyar népmesék boszorkány-elnevezései („vasorrú bába”, „vén banya”, „gonosz mostoha”) is jelzik, hogy „az emberiségre kártevő befolyásuk tudatával állítatnak elő” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia [1854] IV; XIV. Boszorkányok). A mesékben a jóságos tündérek ellenfelei (→tündérek/Tündérország). Jellegzetes alakjuk legismertebb irodalmi megjelenítései Vörösmarty Csongor és Tündéjének Mirígye, Petőfi János vitézében Iluska mostohája, valamint Arany varjúvá változó Vörös Rébékje. Juhász Gyula az „átkos, bélyeges nép”-hez, a boszorkányokhoz fűződő hiedelmeket így eleveníti fel: „Szent Györgynek éjjelén és Luca napján […] Lovagoltak az ördögök fuvarján / S megvertek születést és temetést” (A szegedi boszorkányok). • Jung az anima (a lélek női eleme) sötét oldalának megtestesüléseként értelmezte a boszorkány-képzetet. →ördögök/démonok, →Sátán/Lucifer [Ú. E.]

bot: Elsősorban a termékenyítő erőt jelképező fallikus szimbólum. Jelentésének kettőssége megosztott szerepéből ered: a védelem, s egyben a büntetés eszköze. • Az egyiptomiak az őszi napéjegyenlőség után ünnepséget tartottak, amelyet a „Nap-bot születésé”-nek neveztek. Hitük szerint a Napnak ebben az időszakban támogatásra volt szüksége, mivel fénye gyöngült. Ozirisznek, a holtak fejedelmének attribútuma, a tollal díszített bot az ébredező lélek jelképe (→Ozirisz/Szarapisz, →toll). • Mezopotámiában már a sumer kortól királyi jelvény a karikával együtt (A király Innin ágyán c. eposz, 11–12). A’ Marduk botjára utaló babilóniai királyi jelvények a hatalom és a méltóság jelképei (→kör). • Ehhez hasonlóan származtatták a görög királyok botjukat Zeusztól. A görög mitológiában megjelenhet varázseszközként (pl. Kirké Odüsszeusz társait egy bottal varázsolja disznóvá: Hom. Od., X. 538; →Odüsszeusz/Ulixes [Ulysses]). Hermész varázsbotjával – a caduceusszal – hozza fel a holtakat az alvilágból (→caduceus). Dionüszosz botja a →thürszosz. A római Janus isten attribútumaként az utazás jelképe • A samanizmusban a sámánbot többféle jelentéssel rendelkezik: lehet a sámán segítőszellemének megjelenítője; mint életfa a felső világgal való kapcsolattartásra utal. A lófej díszítésű bot, a „sámán hátasa” a sámánutazás jelképes eszköze (→, →sámán/táltos).

Honfoglalás kori madár alakú csont botvég (Bp., MNM).

• A zsidó és keresztény szimbolikában →Mózes kígyóvá változó botjának (Kiv 7,9) különböző értelmezései szerint a bot Isten hatalmának bizonyítéka, de az isteni szellem által átalakított lélek jelképe is lehet (→kígyó). A botnak az apák és Isten kezében fenyítő, nevelő jelentése van. A kihajtó, megéledő bot Áronhoz és Mózeshez kötődik, a kiválasztottság jele (→Áron vesszeje, →mandula). A bot tulajdonosa mágikus erő birtokosa, ezért úgy is tekintették, mint az oltalmazó, a beavatásban nélkülözhetetlen mester szimbólumát. Jézust is gyakran ábrázolták bottal, részben a csodatételeknél (pl. kánai menyegző), részben mint Jó pásztort (→Jó pásztor). Ebből a hagyományból ered a pápák, bíborosok, érsekek, püspökök, apátok és apácafőnöknők pásztorbotjának jelképisége. Mivel a bot a vándor útjának segítője, a katolikus ikonográfiában számos zarándok és remete szent attribútuma: pl. id. Szt. Jakab apostol kagylóhéjjal és könyvtekerccsel díszített vándorbotja; Keresztelő Szt. János, Szt. Jeromos és Szt. Fülöp keresztben végződő botja, Remete Szt. Antal Talakú botja (→kereszt). Ifjabb Szt. Jakab apostol és Máté attribútumaként mártíromságukat jelzi. • A tarot I. lapján, a Mágus kezében egy varázspálca látható (→kártya). • Shakespeare A vihar c. művében Prospero pálcája az ember természetet is igába hajtó akaratának megtestesítője. • A magyar irodalomban Vörösmarty A’ vén czigány c. versének bottá romló hegedűvonója hanyatlást, elerőtlenedést jelez. József Attila Babitshoz írt Magad emésztő… kezdetű versében a varázserő és a büntetés eszközeként jelenik meg: „Botot faragtál, ábrákkal tele […] Én fölvettem és rádhúztam vele.” →ág/vessző, →jogar, →fallosz [K. Zs.]

böjt: Teljes vagy részleges tartózkodást jelent ételtől, italtól és esetenként a házastársi érintkezéstől. Szerepe, jelentése több ponton kapcsolódik az aszketikus életformához, időleges volta miatt mégsem azonos azzal. Megtisztulást, bűnbánatot, vezeklést, ill. előkészületet, várakozást jelent. Így válhatott a belső tartalmak kiteljesítése felé vezető úttá. Számos vallási gyakorlatban a beavatás előzménye. Minthogy az ember test és lélek, az elkötelezett, vallásos léleknek is szüksége van a test cselekedeteire. • Kínában a halhatatlanság taoista eszméjéhez kapcsolódott a remeteélet és a böjt (→tao). • A zsidó és keresztény hagyományban mindig imádság kíséri, s az ember alázatát fejezi ki Isten előtt (Iz 58,3–13; Zsolt 35,13). A teljes odaadás és függés magatartása, amellyel az ember az Úr felé fordul. Jézus negyvennapos böjtje arra utal, hogy az Atyára való hagyatkozás tettével kezdi meg küldetését. A hívek számára a böjt célja az, hogy teljesen megnyíljanak az Úr kegyelme előtt, várva második eljövetelét. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, a Vőlegény látásától való megfosztottság, és az ő keresése (Mk 2,19–20) (→menyegző). Az egyházi évben a hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó nagyböjt Jézus böjtjére utal. • A néphagyományban a karácsony és a húsvét előtti böjt az ünnepvárás testi-lelki tisztálkodásának része. • A muszlimok böjtje, az ún. ramadán, a kilencedik hónap, egy hónapig tart. Ilyenkor napkeltétől napnyugtáig nem szabad sem enni, sem inni, sem dohányozni. Ez az időszak azért számít szentnek, mert ekkor érkezett a mennyből a Korán (→könyv/irattekercs). [P. E.]

bölcsek köve (lapis philosophorum): Az alkímiai hagyományban a prima materiából (’ősanyag’) hét fokozat során előállított ultima materia, a végső, a tökéletes anyag (→ősanyag). Az alkímiai irodalom képlékeny, ugyanakkor törékeny, porítható, világospiros színű, nehéz fajsúlyú anyagnak írja le (Paracelsus: De Signatura rerum naturalium). Az →elixír készítésének és az →ólom vagy →higany arannyá nemesítésének segédeszköze (→arany, →fémek/fémmegmunkálás). Előállításának folyamatát allegorikus képekkel jellemezték, pl. az egyes fokozatoknak megfelelő állatokkal. A kezdeti, „negrido” állapot szimbóluma a fekete →holló, amely fehér galambbá („albedo” állapot), majd vörös sárkánnyá („sulphur” állapot) változik az anyag transzmutációit jelezve (→galamb/gerle, →sárkány). Az átalakulás →hét fokozatát asztrológiai megfelelésekkel is összefüggésbe hozták, eszerint az egyes fokozatok a hét bolygó hatása alatt állnak. A tökéletességre, egységre utaló →androgün is jelképezheti. A bölcsek kövével kapcsolatos tan alapja a drágakövek mágikus erejébe vetett hit, valamint az anyag átalakíthatóságának, megtisztítással történő nemesítésének alkímiai eszméje. →drágakő, →arcanum, →lépcső [Ú. E.]

bölcső: Az új élet, a születés, a kezdet szimbóluma; az őseredeti óceánon ringó élethajó (→hajó/bárka, →óceán). Az anyaméhhez hasonlóan a védelmet és a biztonságba való visszatérést asszociálja (→anyaméh). Lehet bárka vagy sajka formája is, ilyenkor az utazást, az élet tengerén való átkelést jelképezi. • A keresztény ikonográfiában a bölcsőben fekvő gyermek Szt. Ambrus attribútuma, akit egy →gyermek közbekiabálására választottak püspökké (Legenda Aurea). Mária születésének barokk ábrázolásain is gyakran szerepel.

Mária születése (Az Isten mindenhatóságának tárháza, azaz Szt. Anna…, 1773).

Apácakolostorokban a meditáció elősegítésére tették a gyermek Jézus szobrát bölcsőbe. • Vörösmarty Mihály Szózatában a szülőföld, a haza szimbóluma. Ugyanilyen jelentésben fordul elő Tamási Áron Bölcső és bagoly c. művében. Kosztolányi Koporsó és bölcső közt c. versében az anyához kötődő életút kezdete. Az oltalmazó, befogadó nőiség jelképe József Attila Ódájában. →ágy [A. B.]

bőr: A szellemmel szemben az anyag jelképe. • A sámánok és varázslók a rituális szertartások alkalmával állatbőrt viseltek, hogy ezáltal elnyerjék az állat erejét és tudását (→állat/állatok). Az áldozati állat bőre magát az állatot szimbolizálja, mint pl. a honfoglaló magyarok temetkezési szokásában, ahol – a finnugor, ill. török népektől eltérően – a lófej és a lábszárcsontok mellett csak a lóbőr szerepel, amely így átveszi az egész állat szimbolikáját (→). • A bőr levedlése újjászületést, egy magasabb szint, a halhatatlanság elérését jelenti. A Gilgames-eposzban a →kígyó elrabolja az örök ifjúság füvét Gilgamestől, és azonnal levedli bőrét, azaz újjászületik. • Az antik mitológiai hérosz, →Héraklész/Hercules oroszlánbőr-öltözete az erő és bátorság jele (→oroszlán). A lenyúzott bőr Marszüasz mítoszára utal, akit zenei versengésben való veresége után Apollón büntetett ekképpen (Ovid. Met., XI. 165–171) (→szatüroszok/faunusok). • A keresztény ikonográfiában Keresztelő Szt. János viselete a tevebőr (pl. a Van Eyck fivérek genti oltárán, 1426–1432, Szt. Bavo). Szt. Bertalan attribútumaként mártíromságának szenvedéseire utal. Michelangelo a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet-freskóján (1535–1541) az apostol lenyúzott bőre fölé saját képmását tette. →duda [K. J.]

börtön/rab: A világtól való elválasztás, a magány, valamint a bezártság jelképe. • A neoplatonikus filozófiában Plótinosz a testet érti rajta: „a test börtön és sírverem, a világ pedig barlang és üreg” (Az Egyről, a szellemről és a lélekről, IV. 3). • Az Ószövetségben a börtönlét az egyiptomi fogságban sínylődő zsidó nép szenvedéseire utal (Kiv 1,11–14). • Az Újszövetségben Krisztus üresen talált sziklasírja a test és a lélek egyesülését, a léleknek az Atyához történő felemelkedését jelzi: „Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit” (ApCsel 2,24). Krisztus követői, az apostolok életében a börtön a földi szenvedések színtere, de egyúttal a megpróbáltatások feletti győzedelmeskedés. Így Szt. Pétert börtöncellájában az angyal ébreszti föl és szabadítja meg láncaitól (ApCsel 12,4–10; Raffaello: Szent Péter kiszabadítása, 1513–1514, Vatikán, Héliodórosz-terem), Pál apostol börtönét pedig földrengés nyitja meg (ApCsel 16,22–40). • A heraldikában a szikla és a sziklabörtön a megállás, a bátorság, a változatlanság és az erény állandóságának jelképe; ilyen értelmű a szerepe a szabadkőműves szimbolikában is. • Számos börtön vált az önkényuralom, az elnyomás, a politikai leszámolás jelképévé (pl. a londoni Tower, a párizsi Bastille, a velencei ólomkamrák). • Az irodalomban a társadalmi igazságtalanság megtestesítője, pl. Petőfinél: „Koporsónak testvére, börtönöm / Ki épített, ki fog ledönteni?” (Az apostol). Dosztojevszkij saját börtönélményei jelennek meg a Feljegyzések a holtak házából c. művében. Ugyanakkor a börtön – mint végletes léthelyzet – az eszmélés helyszíne is lehet, amely a börtönöket működtető igazságszolgáltatás, államrend kegyetlen rendszerének lelepleződését és az egész addigi élet átértékelését is inspirálhatja (pl. Tolsztoj: Feltámadás; Arthur Koestler: Sötétség délben). József Attila költészetében a kozmikus méretűvé növelt börtön jelenik meg: „a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött” (Eszmélet); „a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad –” („Költőnk és kora”). • A XX. sz.-i totalitárius államok lágerei, a fasiszta és kommunista „munkatáborok” egész közösségek, népek, kártékonynak ítélt embercsoportok kollektív börtöneiként a legkegyetlenebb és legszervezettebb embertelenség jelképei. A II. világháború „munka-” és fogolytáborainak világa Pilinszky lírájának egyik meghatározó eleme, Egy KZ-láger falára c. ciklusának központi motívuma: „Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet, / ismeritek a dermedt vályukat, / a mélyvilági kínt ismeritek?” (Apokrif); amely azonban értelmezésében a Passió szentségét hordozza: „Auschwitz ma múzeum. […] Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” (Ars poetica helyett). • A börtönnaplók a személyiség meghurcolásának és az egyéni tűrőképesség határainak végső fázisait jelenítik meg. A szovjet szibériai munkatáborok mint a kommunista rendszer embertelenségének megtestesítői elsősorban Szolzsenyicin művei révén váltak közismertté (Ivan Gyenyiszovics egy napja; A Gulag-szigetcsoport). A magyar irodalomban a munkatáborok kegyetlen világa Faludy György Pokolbéli víg napjaim c. önéletrajzában és Kertész Imre Sorstalanság c. regényében jelenik meg. →elefántcsont, →sír, →koporsó, →lánc [A. D.; Ú. E.]

bőségszaru: Antik eredetű motívum, szarv alakú →edény. A →kecskebak, a →bárány/juh és a →tehén ősi termékenységi szimbolikájával összefüggésben a →szarv a bőség és a gazdagság jelképe. Mint ivókürt, a tárolóedényekhez és üreges tárgyakhoz hasonlóan, a női termékenységet jelképező istennők ábrázolásain szerepel attribútumként. • A görög mitológiában a Zeuszt tápláló Amaltheia kecske egyik szarva, amelyet, miután letörött, a nimfák virágokkal díszítettek, és gyümölcsökkel töltöttek meg (Ovid. Fasti, V. 128). A’ Héraklész/Hercules hőstetteiről szóló mítoszokban a Déianeira kezéért folytatott küzdelemben Akhelóosz, a bika alakban megjelenő folyamisten letört szarva: „Naisok illatozó szirmokkal, drága gyümölccsel töltik szent öblét: szarvammal gazdag a Bőség” (Ovid. Met., IX. 87–88). Egyes mítoszváltozatok szerint Héraklész tizenkettedik hőstette során levitte a Tartaroszba, és Plutónnak adományozta (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis). Az antik kultúrában a kertek, szőlők, földek termékenységét jelképezte; →Plutosz attribútuma. A Fortuna-ábrázolásokon a szerencse forrása. • A keresztény ábrázolásokon spiritualizált értelemben a kiapadhatatlan isteni irgalmasságot szimbolizálja az egyik teológiai erény, a Remény megszemélyesített alakjának kezében. Az →évszakok ábrázolásain a gyümölcsök beérésének idejéhez, az őszhöz kapcsolódik, az őszhöz kapcsolódik, az elemek közül a föld termékenységére utal.

Hendrik Goltzius: A Föld (A négy elem c. rézmetszetsorozatból, 1586, Bp., Szépm. Múz.).

• A reneszánsz művészet kedvelt díszítőmotívumaként az antik jelentést eleveníti fel (pl. Esztergom, Bakócz-kápolna). Ábrázolása Perényi Imre nádor címere körül is megjelenik díszítőelemként. • Berzsenyi Magyar Ország c. versében az ország gazdagságára utal: „’S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.” →gyümölcs/termés [Ú. E.]

bráhman/Brahmá: A bráhmanizmusban, a hinduizmus korai korszakában a legfőbb objektív valóság, az abszolútum elnevezése (Satapatha bráhmana). A bráhman szó származéka a bráhmana elnevezés, amely a legfelső, papi kasztot jelöli. • A későbbi, klasszikus hinduizmus panteonjában Brahmá isten a →Trimúrti, a főisten-hármasság világteremtő aspektusaként szerepel →Síva és →Visnu mellett. A →négy arccal ábrázolt Brahmá az idők teljességére utal (→idő), s a mítoszok szerint a Visnu köldökéből eredő lótuszból emelkedik ki. →lótusz [Ú. E.]

buborék: Gömb alakú, folyadék belsejében képződő, gőzzel töltött zárvány. A könnyed, múlékony teremtést jelzi, amely hirtelen felragyog, majd nyom nélkül eltűnik. • A buddhizmus és a taoizmus egyaránt a megjelenő világ mulandóságának képeként értelmezi. • A római korban fiatal fiúk hordtak nyakukban →gömb alakú talizmánt medálként, amelyet, miután megházasodtak, az isteneknek ajánlottak. A két egymás mellé helyezett konkáv lemezből álló „bulla”, amely aranyból és üveggyöngyből is készülhetett, mágikus formákat egyesített és apotropaikus szerepe volt. • A csendéleteken vanitas (’hiúság’) jelentésben szerepel. A halált allegorizálva gyakran ábrázolnak szappanbuborékot fúvó gyermeket vagy puttókat; ebben az értelemben az élet rövidségére utal.

Hendrik Goltzius: Quis evadet (metszet, XVI. sz. vége).

• Kölcsey Ferenc versének már címe is utal a buborék jelkép értelmére: „Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék” (Vanitatum vanitas). A mennybolt képeként jelenik meg a kozmikus nagyságú buborék Weöres Sándor Őskori sirám c. versében: „Fejünk fölé mint búborékot / fújta a mennyet a Hatalmas.” →koponya [A. B.]

Buddha: A buddhista vallás alapítója és névadója, a tökéletes szellemi fejlődés megtestesítője és példája. A Buddha név (szanszkrit ’megvilágosodott’) epitheton; a történeti személyiség neve Gautáma Sziddhártha Sákjamúni (kb. Kr. e. 560–480). A fejedelmi származású ifjú huszonkilenc évesen az aszkéták példáját követve erdei magányba vonult. Hétévi elmélkedés után, egy fügefa (bódhi-fa) alatt elmélkedve megvilágosodott (innen a „buddha” név): meditáció révén találta meg a megoldást (→füge/fügefa). A szenvedéseket okozó vágyaktól való megszabadulás útja (a „nyolcas út”, a „nemes nyolcrétű ösvény”): a helyes gondolkodás, beszéd, cselekvés, élet, törekvés, vizsgálódás, elmélyedés, megszabadulás (→nyolc). A megszabadulás a →nirvána (európai fogalmakkal nehezen adható vissza, leginkább „a láng kioltása” kifejezés jelzi értelmét – ez az indiai felfogás szerint nem azonos a tűz megszűnésével). Ez az út az örök körforgásból (szanszára) való kitörésre, a lélekvándorlás körforgásából való kiszabadulásra (→kör). Tanai Buddha halála után is tovább terjedtek. A buddhizmus először Észak-Indiában, Asóka király uralma alatt (Kr. e. 272–232) lett államvallás; ekkor ült össze a harmadik buddhista zsinat, hogy hitelesítse a Tripitaka (Hármas Kosár) tangyűjteményt (→oszlop, →kosár). • A buddhizmus 100-ban, a kásmiri zsinaton szakadt két – máig meglévő – irányzatra: a hínajána (’kis szekér’ – amelyre kevesen férnek) a tradíciókhoz szigorúan ragaszkodó, puritán szerzetesi vallás maradt (Dél- és Kelet-Ázsiában). A mahájána (’nagy szekér’ – amelyre sokan férnek fel) a tanítások kibővítésével és szabadabb értelmezésével, napjainkig szaporodó irodalmával népvallássá alakult, és csaknem egész Ázsiában elterjedt; szülőföldjén azonban az V. sz.-ban kihalt (→szekér/kocsi). • A mahájána legnépszerűbb bódhiszattvája (’megvilágosodásra törő’: a buddhává válás előtti fokozat) Avalókitésvara (Kínában Kuan-jin, Japánban Kannon néven tisztelték), aki a könyörületesség megtestesítője, mivel az emberek iránti szeretet miatt nem távozott a nirvánába, önként vállalva az újjászületések láncolatát, amíg az összes élőlény meg nem menekül. A VIII. sz. óta főleg nőként ábrázolják (→anyaistennő). • A buddhista ikonográfiai hagyomány a történeti Buddhát meghatározott sémák szerint ábrázolta: fején, amelyet stilizált göndör hajfürtök borítanak, kiemelkedik a koponyadudor, fülcimpái nyúltak, arckifejezése nyugodt, derűs.

Buddha-fej Észak-Indiából (III. sz., London, Victoria and Albert Museum).

• Konkrét jelentése aszerint módosul, hogy milyen pózban (ászana) és milyen kéztartással (mudrá) ábrázolják (→kar/kéz). A lótuszülés és az egymásra tett kezek az elmélkedő tartás ismérvei (dhjánamudrá). Az ülő Buddha a mindenség tengelye; kiegyensúlyozottsága, szilárdsága a tökéletesség jelképe, a meditáció cselekvés-fölöttiségének kifejezője. A Buddha-legenda keleti keresztény átdolgozását, Szent Barlám és Jozafát történetét a hagyomány Damaszkuszi Szt. Jánosnak tulajdonítja. E történetnek egy XII. sz.-i latin változata Jacobus de Voragine Legenda Aurea c. gyűjteményébe is bekerült. • Nietzsche értelmezésében Buddha „az önmegváltás vallásának tanítója” (Hajnalpír, I. 96). • Hermann Hesse Sziddhárta c. „hindu regé”-je Buddha életét dolgozza fel. →kerék, →Maitréja [M. P.]

búza: gabona/búza

buzogány: Ősi ütőfegyver. A tekintély, a hatalom és a hivatal jelképe. A többi fegyverhez hasonlóan fallikus jelentést hordoz. A brutális és ősi erővel asszociálják, a sumeroknál és a görög mitológiában (Héraklész buzogánya) egyaránt harci szimbólum. • A perzsa Mithrasz – a Rend és Igazság védelmezője – buzogánnyal sújt le a gonoszság erőire, ezért a zoroasztriánus papok a beavatási szertartáson buzogányt (gorz) kapnak, amely a papi hivatás és a gonosz elleni küzdelem eszköze (→Mitra/Mithrasz). • A magyar királyi →jogar perzsa hagyomány nyomán buzogány formájú. A mondai hagyományban Botond buzogánya szintén az erő megjelenítője. • Pszichológiai és etikai szempontból az erőszakos hatalom szimbóluma. Gonosztevő kezében a pusztító perverzitás, hős kezében a gonosz elpusztítása. →bárd/balta, →villám [P. I.]

bűnök: hét

C

caduceus: A latin ’hírnökbot’ jelentésű szó (görögül: kérükeion) Hermész/Mercurius antik isten pálcáját jelöli. Legismertebb formája egy szárnyakban végződő →bot, amely köré két →kígyó tekeredik. Ősi termékenységi jelentésére utal, hogy már egy, a Kr. e. XXII. sz.-ból származó italáldozati edényen (Gudea edénye), valamint egy akkád, istennőt ábrázoló sztélén megjelenik a kettős kígyóval ábrázolt bot.

Gudea áldozati edénye (Párizs, Louvre).

• A görög-római mitológiában →Hermész/Mercurius mogyoróvesszőből készült varázspálcája, amelyet Apollóntól kap cserébe a lantért, s amely kifejezi az istenek követének közvetítő és mágikus funkcióit. Eredeti jelentése (a bot fallosz-jelkép, a két kígyó pedig a női és a férfi princípium megtestesítője) Hermész fallikus jellegét is hangsúlyozza. Egy orphikus történet szerint Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és anyja, →Rhea nászát jelképezi a két kígyó. Egy másik interpretáció szerint a varázsbot kozmikus szimbólum, a világegyetem törvényeinek jelképe; világtengely, amely az egyensúlyt, a kiegyenlítődést teremtette meg az ősi káoszban (→káosz és kozmosz). A két kígyó az antagonizmus, a két kozmikus áramlat egymás elleni küzdelmének kifejezője, amelyhez számtalan dualizmus kapcsolható, pl. a jobb és a bal, a nappal és az éjszaka, a jó és a rossz (→kettő). A bot csúcsán található →szárny a mindenek felett álló transzcendencia jelképe, így a caduceus a világban ható ellentétek szintézisének szimbóluma. Ez a kozmikus jelentés is kapcsolatban áll Hermész funkcióival, a fenti és a lenti világ közti közvetítéssel, az ellentétek kiegyenlítésével, a bölcsességgel és a spirituális hatalommal (Botticelli Tavasz [Primavera] [1485 k., Firenze, Uffizi] és Mantegna Parnasszus c. képén az antik isten kezében a caduceusszal jelenik meg [1497 k., Párizs, Louvre]). Alkotórészei a négy alapelemre is utalnak: a bot a föld, a szárnyak a levegő, a két kígyó pedig a tűz és a víz természetét fejezi ki. →Aszklépiosz/Aesculapius gyógyító erejét, az egészséget mint egyensúlyi állapotot is jelképezheti. A görögöknél a hírnökök, a futárok, Rómában az oratorok, caduceatorok megkülönböztető emblémája, az ékesszólás, az értelem, a morális egyensúly, de egyben a védettség és a béke, valamint a kereskedelem szimbóluma volt. • A Mithrasz-kultusz beavatási szertartásának első fokozata a →Merkúr bolygó oltalma alatt állott, s a bolygót a caduceus is jelképezhette (pl. az ostiai Felicissimum Mithraeum mozaikdíszítésén) (→Mitra/Mithrasz). • Egy XV. sz.-i alkímiai kézikönyv illusztrációján Hermész a kezében caduceusszal trónol, s ez az ellentétek egyesülésének elvét fejezi ki. Varázspálcáján a két kígyó a két ellentétes elem, a →kén és a →higany, amelyek antagonizmusát a középső bot, az →arany egyensúlya oldja fel. Az ellentétek és az egyensúly örök kettősségét, amelyet a caduceus kifejez, a bölcsek kövével lehet kiegyenlíteni, szintézisbe hozni (→bölcsek köve).

Mercurius (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).

• Jungnál az orvostudomány szimbóluma; a bot itt is fallosz-jelkép, egy ismeretlen világba hatol be. Spirituális üzenet hordozója, az önátadás, a gyógyulás, a pszichoszomatikus egyensúly kifejezője. →spirál [Ú. E.]

cédrus: A mediterrán területeken és a Himalája déli felén őshonos, a fenyőfélék családjába tartozó, sudár, ellenálló, tartós fájú örökzöld növény. A több ezer évig élő fa a szilárdság, a megvesztegethetetlenség kifejezője. Mint minden tűlevelű örökzöld →fa, a halhatatlanságot szimbolizálja (→zöld). Sok variánsa között a legismertebb a libanoni cédrus, Libanon jelképe, amely a nagyság, a nemesség, az erő, a tartósság megtestesítője. • A sumeroknál kozmikus fa, az élet fája; mágikus tulajdonságok hordozója. Dumuzinak szentelték, mivel a termékenységisten egy cédrusfánál született. A Gilgames-eposzban Gilgames egyik haditette Huvava, a cédruserdőt őrző szörny legyőzése. • A görögök és rómaiak szobrokat és bútorokat készítettek cédrusfából; a gyantás fából Rómában illatos fáklyák is készültek. De cédrusba vésték isteneik és őseik képét is, amelyeket szentként tiszteltek. • A zsidó hagyományban Salamon templomának vázát készítették belőle. A leprától való megtisztulásra (Lev 14,4) és a tisztulás vizének elkészítéséhez (Szám 19,6) is használták. A Sir 24,13-ban az isteni bölcsességet, a Zsolt 92,13-ban az igazakat jelképezi. Ezekiel próféta a Messiás és az eljövendő királyság szimbólumaként említi (Ez 17,22–23). A sudár cédrusok kivágása a hódító asszír király gőgjét jelzi (Iz 37,24). Zakariás próféta a hősöket érti rajta: „Jajgass, cédrus, mert ledőlt a cédrus: elestek a hősök” (Zak 11,2). • A kereszténységben az előkelőség, a tekintély, a szépség jelképe, és magát Krisztust is jelöli. Keresztfaként az élethez vezető út és a romolhatatlanság szimbóluma. • Csontváry Kosztka Tivadar festménye, a Magányos cédrus a művész életművének összegzése: az öröklétbe emelkedő, csúcson lévő, sehová sem tartozó magányos faóriás a viharverten is győzedelmes hős, a művészsors példája (1907, Pécs Janus Pannonius Múz.).

Zarándoklás a cédrushoz Libanonban c. festményén (1907, Bp., MNG) az ünnepelt, diadalmas cédruspár az isteni tökéletesség, az eszményi harmónia jelképe.

• Füst Milán A magyarokhoz c. versében a kitartás példája: „De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé.” Nagy László SEB A CÉDRUSON c. versében a szellem és a szerelem mártírjainak, áldozatainak szimbóluma: „VILÁG SEBE RAJTAD LIBÁNUS” (→seb). [P. I.]

Ceres: Démétér/Ceres

cigány: Európa utolsó vándorló népcsoportja. Az európai kultúrában általában a függetlenség és a szabadság képzete kapcsolódik hozzájuk. Pl. Bizet Carmen c. operájában vagy Puskin Cigányok c. művében a szabadság, a természetesség jelképe a cigányvilág. Baudelaire Vándorcigányok c. versében a titokzatos jövő letéteményesei. • A magyar költészetben gyakran összefonódik a magyarság önostorozásával. Arany A nagyidai cigányokban gúnyolja ki az 1848-as forradalom vezetőinek hibáit, torzsalkodásait. Hontalan, csavargó, érdemtelen népként jelenik meg a „Cigány-népek langy szivű sihederje” Adynál (Nekünk Mohács kell). Vörösmarty A vén cigány, Ady A cigány vonójával, ill. Babits Cigány a siralomházban c. versében a cigány zenész a költő alteregója. Babits Cigánydalában az otthontalan, hazátlan embert jeleníti meg. Számos negatív jelentés is (pl. csalás) tapad a fogalomhoz; József Attila Kései siratójában a megcsalattatás, becsapottság érzését hangsúlyozza: „Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán!” [P. E.]

ciklámen: Árnyas, nedves helyen élő virágos növény. A keresztény szimbolikában Szűz Máriának szentelt virág, amelyet „vérző apácá”-nak is neveznek. A virág belsejében levő vörös folt a Mária szívében lakozó fájdalmat szimbolizálja. →virág [R. G.]

címer: Pajzs alakú jelvény, amelyet magánszemélyek vagy testületek megkülönböztető jelként használnak. Öröklődik; földbirtokhoz vagy családhoz kötődik. Kialakulása és elterjedése a XII. sz.-ra tehető. Általában pajzsokon, zászlókon, sisakokon és ruhákon viselték (→pajzs, →ruha, →sisak, →zászló). A címerviselő azonosítását szolgálta éltében és holtában. Megismétlődött tulajdonosa pecsétjén is (→pecsét). A király udvarában szolgáló speciális heroldok feladata volt a címerek ismerete és nyilvántartása. Innen ered a „heraldika” szó. Már a XIII. sz. második felében megjelentek az ún. címereskönyvek, amelyekben a különféle címereket tartották nyilván. A címerhasználat már a korai időkben túllépett a lovagi világ keretein; a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek kezdték el alkalmazni (nemesek, papok, polgárok, városok, különböző céhek, sőt parasztok is). A város címerét általában az uralkodó adományozta. A céhcímereken a mesterek által használt szerszámok, az általuk előállított termékek szerepeltek. Szintén jellegzetes heraldikai elem az erőt kifejező →tölgyfa és a →torony. A nők egyaránt viselhették apjuk, ill. férjük címerét, gyakran egyesítve a kettőt. Mivel a hűbéri birtokrendszer miatt csak az elsőszülött volt jogosult a családi címer használatára, a másod-, harmadszülöttek, ill. a törvénytelen származásúak egy-egy megkülönböztető jellel változtattak a családi címeren – ezt nevezik címertörésnek. A leggyakrabban használt címertörések: az ún. tornagallér és a jobb, ill. a bal harántpólya. A felfordított pajzs a család kihalását jelentette. • A címer formája és felépítése koronként változik. A pajzs borításai lehetnek stilizált állatbőrök (vagy bundabőrök), pl. hermelin, ill. ún. mázak, amelyek fémek (arany és ezüst) vagy színek (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor). Szabály, hogy fémre színt, ill. színre fémet kell alkalmazni (pl. az Árpádok vágásos címere vörös-ezüst). A pajzson előforduló képek két részből állnak: az ún. mesteralakból (a pajzsmezőnek geometriai részekre való osztása egy vagy több, egyenes vagy görbe vonallal) és a címerképből (pl. égitestek, képzeletbeli és valós alakok; →állat/állatok). A címerkép leggyakoribb állatfigurái: →főnix, →griff, →medve, →méhkas, →oroszlán, →sárkány, →sas. A címer részei: a címerpajzs, a sisak, a sisaktakaró és a sisakdísz. A kései heraldikában ehhez még számos díszítőelem járult: a pajzstartók (emberi vagy állati alakok), a címerpalást vagy címersátor (elsősorban hercegi, uralkodói családoknál), a rangjelző koronák, jelmondat, ill. csatakiáltás, egyházi vagy hadijelvények (pl. a pápai címerek kulcsai, a bíborosok, érsekek különböző színű kalapjai, a püspöksüveg, a pásztorbot, hadvezéreknél pl. a marsallbot). A magyar államcímer a középkor során kialakult magyar királyi kiscímer (a nagycímer ezenfelül az egykori hűbéri tartományok címereit is tartalmazza).

Magyar államcímer.

Heraldikai elemei: a pajzsmező bal oldalán vörös és ezüst sávozott rész; a pajzsmező jobb oldalán vörös háttérben, zöld hármashalmon megjelenő, koronából kiemelkedő kettős kereszt; a pajzs felső szegélyén a magyar szent korona. A vörös-ezüst sávozású pajzsmező az Árpád-ház családi címeréből ered (a XIII. sz.-tól jelenik meg a királyi oklevelek függőpecsétjein). A XVI. sz.-i értelmezések szerint a négy ezüst sáv az ország négy legnagyobb folyóját jelöli (Duna, Tisza, Dráva, Száva). A →kereszt az V. sz.-tól a keresztény császári hatalom jelvénye, s a feltehetőleg bizánci eredetű kettős kereszt a XII. sz. végén, (a Bizáncban nevelkedett) III. Béla pénzérméin jelent meg, és a magyar királyi hatalom szimbólumává vált. A kereszt tövében a XIII. sz. eleje óta nyitott, leveles koronát is ábrázoltak. A kettős kereszt alatt a XIV. sz. közepe óta szerepel az általában zöld színű hármashalom, amely valószínűleg – eredetileg puszta formai motívumként – a kereszt talpazatául szolgált, s amelyet a XVII–XVIII. sz.-tól kezdődően Magyarország három legnagyobb hegyének jelképeként értelmeznek (a XVIII. sz.-i magyar heraldikai irodalomban általában a Tátra, a Fátra és a Mátra) (→hegy). A pajzs fölött a XIV. sz. óta ábrázoltak nyílt, leveles, majd a XVI. sz. vége óta zárt koronát, végül a királyi hatalmat és a magyar államot jelképező magyar királyi →korona vált általánossá az államcímer pajzs feletti motívumaként. • Vas István Zászlók c. versében a heraldikai motívumok „mintás jelbeszéd”-ként szerepelnek: „Oroszlánok, griffek, sasok, / Medvék – szép karcsú címerállatok, / Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők, / Tornyok, fél karok, kardot emelők, / Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék, / Te minden szín és minden keverék […] Tettek hódítások és mesék.”

A Gaissel család tornacímere (XIV. sz. vége, Sopron, Ferences-templom).

[Ú. E.]

cipő/saru/csizma: A cipő elsősorban az utazó és az utazás kifejezője. • A görög mitológiában a szárnyakkal ellátott saru a gyorsaságot jelentette, Hermésznek, az istenek küldöttének attribútuma (→Hermész/Mercurius). A saru az ókori Rómában viselője szabad voltát, önállóságát, hatalmát és gazdagságát jelezte a mezítlábas szolgákkal szemben. • A zsidó hagyományban a tulajdonra utalt: az adásvétel után a szóban forgó területre dobott cipő a föld jogos birtoklását jelentette. A saruval jelzett úr–szolga viszony a Keresztelő Szt. Jánosnak tulajdonított szavakban így fogalmazódik meg: „Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem utána” (Mt 3,11). • Iszlám területeken az idegen ház küszöbét átlépő vendég leveti cipőjét, amivel kifejezésre juttatja szándékát, hogy nem formál jogot vendéglátója tulajdonára. Szokás a szentély ajtaja előtt is levetni a cipőt. E szimbolikus gesztussal a hívő elhagyja a világ porát, földi vonatkozásait; alázatos szolgaként, tiszteletet tanúsítva lép be az épületbe. Ez a bűnöktől való megszabadulás egyik kifejezési módja is. • A csizma mint a gazdagság, és a saru vagy bocskor mint a szegénység jelképe, Európa történetében az 1524–1526-os német parasztháború során vált jelentőssé. A parasztseregek a bocskort választották zászlóik jeléül. • A XX. sz. magyar képzőművészetében, Derkovits Kenyérért c. festményén (1930) a katonai csizma az elnyomás kifejezője. →láb/lábnyom [Ú. E.]

ciprus: Mediterrán vidéken őshonos örökzöld növény. Mivel több száz, akár ezer évig is élhet, a hosszú élet és a halhatatlanság szimbóluma; életfának is ábrázolják. • Kínában a jang princípiumhoz kapcsolódik. Úgy tartották, hogy a ciprus magjainak elfogyasztása hosszú életet biztosít (→jin és jang). • A perzsa vallásban a karcsú, obeliszkszerűen az ég felé törő örökzöld ciprus alakját a szent →tűz lángjához társítottták. • Föníciában Astarta szent fája, életfa (→Innin/Istar/Astarta). • A görög-római hagyomány szintén elsősorban istennőkhöz kapcsolta; →Kübelé, →Perszephoné/Proserpina, →Aphrodité/Venus szent fájaként a születés és gyász kettős értékű jelképe. A róla elnevezett Ciprus szigetén (amelyen a habokból felmerülő Aphrodité, a „Küproszi”, partot ért) e szentként tisztelt fa volt a természetistennő kultuszának egyik eleme. A görög mitológiában Apollón (→Apollón/Apollo) változtatta ciprussá Küparisszoszt (Cyparissust), a szép ifjút, aki tévedésből megölte legkedvesebb társát, egy hatalmas szarvast. Azt kérte az istentől, hogy teljesítse egyetlen kérését: hadd búslakodhasson örök időkig az ő kedves szarvasa után. Küparisszosz (’ciprus’) e mítoszban a gyászra és az örök életre egyaránt utal (Ovid. Met., X. 106–142). Kedvelt temetői →fa, úgy tartják, hatalma megvédi az emberi testet a bomlástól. Az alvilág és a sors isteneinek attribútumaként gyászt, temetést és halált jelent; →Hadész-Plutón/Orcus, Dis szent fája. Plinius szerint a ciprust az alvilági isteneknek szentelték, és a gyász jeleként állították olyan házak elé, ahol meghalt egy előkelőség. • Órigenész a spirituális erények szimbólumává tette, mivel jó illata van, amely maga a szentség. Artemidórosz álmoskönyvében a türelem és a bölcs halogatás jele. A barokk emblematikában az igazságosságot és az önuralmat fejezi ki. • Arnold Böcklin Holtak szigete c. festményén(1880, Lipcse, Museum der Bildenden Künste) a túlvilág kifejezője. A magyar irodalomban a halál, a temető szimbolikájához tartozik. Pl. Berzsenyinél: „A’ Jámborok békés szívvel dűlnek / A’ bús ciprus’ szent árnyékára” (A’ Halál). Petőfi versciklusának (Cipruslombok Etelka sírjáról) címében is a gyászra utal. [Cs. Á.]

citrom: Örökzöld növény termése, ezért a termékenység, az élet jelképe. A zsidók sátorosünnepén az ünneplők a földtermés betakarításának, az aratásnak szimbólumaként bal kezükben citromot vittek. • Csokonainál a félig érett citrom képe a Föld kozmikus távlatú kicsinységét, reménytelenségét, s az emiatti keserűséget fejezi ki: „S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán” (Dr. Földiről egy töredék).gyümölcs/termés [A. B.]

Civitas Dei: mennyei Jeruzsálem, →város

Cupido: Erósz/Amor/Cupido

Cs

csakra: Energiaközpont (szanszkrit ’kör’, ’korong’); a tantrizmussal összefüggő jógatechnikákban és meditációs módszerekben az emberi test fő energiaközpontjait jelenti. A IV. sz.-tól India vallási irányzataiban – a buddhizmusban, a hinduizmusban, a dzsainizmusban egyaránt – megjelent a tantrizmus, amely az emberi testet a kozmosz és az istenségek képviselőjének tekinti, s a lélek testből kiinduló megszabadulását hirdeti (→test/hús, →szent nász). Ebben az értelmezésben a kozmosz mágikus erők szövedéke, s a csakrák ezen energiák emberi testben való megjelenésének csomópontjai. • A buddhista tantrizmus négy csakrát ismer (köldök-, szív-, gégetájon, valamint az ún. fej-lótusz az agyban). Az istennőknek megfeleltetett csakrák kivetítve mandalát alkotnak, amelynek központja a transzcendens síkba való áttörés, az időből való kilépés helye (→mandala, →nirvána). • A hindu hagyomány szerint a világközpontnak, a Méru hegynek megfelelő gerincoszlop hét csakrát köt össze: 1. A gerincoszlop tövénél elhelyezkedő gyökércsakra a mozdulatlansággal, az anyagi régióval, Saktival (→anyaistennő) és Brahmával áll összefüggésben (→bráhman/ Brahmá). Jelképe a négyszirmú vörös →lótusz, amelynek közepén egy sárga négyzet, a föld elem jele keretezi a joni-szimbólumot, egy lefelé mutató háromszöget, valamint az ebben ábrázolt linga-jelet (→fallosz, →vulva). E csakra körül szunnyad a Kundalini →kígyó, a felébresztésre, fölemelkedésre váró energia. 2. Az alhasi csakra a vízzel, →Visnu istennel áll kapcsolatban. Jele a hatszirmú narancsszínű lótusz, közepén fehér félholddal. 3. A köldök-csakra (napfonatcsakra) a tűzzel, a Nappal és Mahárudra istennel függ össze. Tízszirmú kék lótusz jelzi. 4. A szívcsakra eleme a levegő; e csakrát a mozgási energiával, az érrendszerrel és a fallosszal társítják. Jele a két egymásba forduló háromszög által keretezett lingát övező tizenkét szirmú aranylótusz. 5. A tisztaság csakrája (torokcsakra) a hátgerinc csúcsán, ill. a toroktájékon helyezkedik el; ez a lélegzet székhelye. Az étert és a hangot rendelik hozzá. Tizenhat szirmú vörös lótusz jelöli, amelynek kék színű közepén, egy fehér elefánton az →androgün/hermafrodita Sadasiva istenség látható. 6. A szemöldökök között elhelyezkedő homlokcsakra („harmadik szem”) az értelmi képességek központja, Paramasiva székhelye. Jele a kilencvenhat szirmú fehér lótusz, belsejében a joni-jelben (lefelé fordított háromszögben) ábrázolt fehér linga. 7. A fejtetőn elhelyezkedő koronacsakra („ezerszirmú lótusz”) már a transzcendentális síkhoz tartozik, elérése →Síva és Sakti végső egyesülésének megtapasztalása.

Az emberi test csakrái. Az ezerszirmú lótusz közepén telihold övez egy háromszöget. A különböző megfeleltetési rendszerekben az egyes csakrákat a természeti elemeken kívül istenségekkel, misztikus betűjelekkel, drágakövekkel, érzékszervekkel, aromákkal stb. hozták összefüggésbe.

• A meditáció és a jógagyakorlatok során a csakrákra irányuló misztikus fiziológiai technikák célja az emberben szunnyadó kozmikus és isteni energiák (a Kundalini kígyó) fölébresztése, a hat alsó csakra fokozatain keresztül a legvégső, hetedik szintre való fölemelése, és ezáltal a testi és lelki tökéletesedés megvalósítása; végül a létezés körforgásán való fölülemelkedés, a szanszára meghaladása (→idő, →kör). [Ú. E.]

csalogány/fülemüle: Dalának szépségéről híres énekesmadár, ezért a költészet szimbóluma. • A keresztény hagyomány a fülemülét, mint ártatlan isteni zenészt, Szűz Máriához hasonlítja. A legenda szerint, ha erőlteti az éneklést és az nem a szívéből fakad, meghal; s ahogy a fülemülének a dalt, úgy az embernek a földi dolgokat nem szabad túlzásba vinni. A rabságban hallgató csalogány az értelem börtönében sínylődő embert példázza. • A bagoly és a csalogány c. középkori angol költeményben a →bagoly ellentéteként az életvidámság, az udvari élet jelképe. Shakespeare Romeó és Júliájában a pacsirtával áll szemben: a csalogány az éjszaka madara, a szerelem énekese, míg a pacsirta dala a hajnalt jelzi. Keats Óda egy csalogányhoz c. versében a költő halandóságával szemben a költészet örökkévalóságát fejezi ki: „Te nem halálra lettél és irígy / idő rád nem tipor.” Weöres Sándornál a törékeny szépség, a mulandóság képe: „Mikor legjobban szeretsz, bucsut intek. / Száraz levél közé hullok, / ki mindig daloltam” (Fülemüle).madár [K. J.]

csend: Az első hang; a teremtés előtti és az élet utáni állapot szimbóluma. Jelentheti a halál ridegségét, a semmit, ugyanakkor az evilágon túli új világot és a transzcendenciát. A kontempláció, a harmónia kifejezője is lehet. • A keleti filozófiák meditációs jelentőségét hangsúlyozzák: a kontempláció legmagasabb fokán a nyelv megsemmisül: „jobb némán befelé figyelni” (Tao Te king, 5). A szentek, szerzetesek, gondolkodók magányba vonulása is jelképes cselekedet a totális, mély csönd elérése érdekében. • Az antikvitásban a káosszal azonosított alvilág jellemzője: „S most kísérlek e rémes / helyre, Chaosra, a tág tér csönd-iszonyára” (Ovid. Met., X. 29–30). A szertartásokat övező csend a szakrális áhítat jelképe („Favete linguis” – Hallgassatok! – a pap felszólítása). Plótinosz neoplatonikus rendszerében a legfőbb Abszolútum kifejezője: „Ha az Egyre akarunk gondolni valójában, talán Csendnek nevezhetnénk leginkább” (Enneadesz, 5.6). • A keresztény kolostori szabályzatok értelmezésében nagy ünnep. Isten a lelkébe száll annak, akiben a csend uralkodik, de elnémítja azt, aki fecsegéssel tölti az idejét. Megjelenik szerzetesi némasági fogadalmakban (pl. karthauziak). A nagypénteket a néphagyományban hallgatással ünnepelték. • A hermetikus beavatási szertartásokban a némasági fogadalom a szertartás része. Ez a „hermetikus csönd”, a vállalt hallgatás, a titok őrzésére irányul. • Balassi Bálint Adj már csendességet… kezdetű versében a lelki béke kifejezője. Pascalnál a kétkedés tragikus hangulatát tükrözi: „A végtelen terek örök csöndje megrémít” (Gondolatok, 206). Goethe Szélcsend a tengeren c. versében a mozdulatlanság, a halál jelképe: „Csönd, halálos rémület.” Vörösmarty Előszó c. költeményében a pusztulás, a halál szimbóluma. Juhász Gyula A csönd felé c. versében a halál és a magány képzetéhez társul. József Attilánál is megjelenik, pl. a Majd eljön értem a halott… kezdetű versben a megsemmisülés tragikus képeként: „A csöndbe térnek a dalok.” Téli éjszaka c. versében az élet hiánya, a tátongó űr képzetei társulnak hozzá. Weöres Sándor a tökéletesség jeleként említi: „A teljes zengés: hang-nélküli” (A teljesség felé, Tíz erkély). Pilinszkynél az istenkeresés motívuma: „Így hivogatlak szótalan: / az örök hallgatásból” (Panasz).szó/ige, →zene [P. I.]

csengő: harang/csengő

cseresznye/cseresznyefa: Eurázsia-szerte termesztett gyümölcsfa. Kínában, mivel a cseresznye a tavasz gyümölcse, a remény, az ifjúság, a termékenység, a női szépség szimbóluma; női princípium. • Japánban a cseresznyefák virágzása az egyik legbecsesebb természeti jelenségnek számít. Kobayashi Issa haikujában a tökéletesség és szépség tiszteletet érdemlő jelképe: „Cseresznyevirág: / leszállítja lováról / a nagyurat, ó!” A sakura virága tisztaság-szimbólum, ezért lehetett a bushi, azaz a szamuráj ideál emblémája. A házassági ceremóniákon a teát cseresznyevirág-főzettel helyettesítik, amely ebben az esetben a boldogság jelképe. A cseresznyefák virágzása a rizs virágzását előlegezi meg, bősége alapján következtetnek az eljövendő rizstermés mértékére. A gyorsan hervadó cseresznyevirág az ideális halált, valamint az evilági javaktól való elfordulást és a létezés bizonytalanságát is kifejezi. • A kereszténységben a →Paradicsomkert gyümölcse, maga a jótétemény, a kedvesség; ezért is ábrázolják gyakran a gyermek Jézus kezében. • A magyar néphagyományban a Borbála-napon levágott, kizöldülő cseresznyeág („borbálaág”) esküvőre utaló szerencse-szimbólum. • Az orosz irodalomban Csehov Cseresznyéskert (az eredetiben ’meggyeskert’) c. drámájában az elveszített múlt iránti nosztalgiát és a múlt ábrándjába kapaszkodó provinciális Oroszországot jelképezi. →ág/vessző, →gyümölcs/termés, →virág [P. E.]

csiga: Spirális ívű, meszes falú védőburkolattal rendelkező puhatestű állat. Általában a Holddal összefüggő jelkép. Előtűnő, majd visszahúzódó szarvaiban a holdsarló változásának párhuzamát látták (→Hold). • Az egyiptomi hieroglifák csigával ábrázolták a spirált („csigavonal”), ez a természetben rendkívül elterjedt forma az élet fejlődését jelentette (→spirál). • A keresztény ikonográfiában általában negatív jelkép. Azt hitték róla, hogy sárból és iszapból születik és azzal táplálkozik. A bűn és a jóra való restség szimbóluma.

Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Tunyaság (A hét főbűn rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).

kagyló [Cs. Á.]

csillag/bolygó: A tiszta éjszakai égbolton fényes pontnak látszó égitest. Az istenség jelenlétét, a fensőbbséget, az örökkévalóságot, a halhatatlanságot és a reményt fejezi ki. A Sarkcsillag az ég sarkpontját jelöli, így az →ég kapuja. A fény forrása; a templomok kupoláit gyakran díszítik csillag-motívumokkal. Ugyancsak égi jellegének köszönhetően a szellemi erők, a sötétség ellentétének jelképe (→fény/világosság és sötétség). Az istenek mennyei mivoltuk vagy világuralmuk jeleként csillagpalástot viselnek. • Óceánia népeinél a csillagok a Napanya és a Holdapa gyermekei. • Az aztékoknál a hajnalcsillag a →Nap felemelkedő, spirituális, maszkulin ereje, míg az esthajnalcsillag a Hold leereszkedő, földi, feminin ereje. • Kínában a csillagok a Nappal és a Holddal együtt az uralkodók spirituális bölcsességét jelölik. Asztrológiai hagyományuk állatöve a →Jupiter bolygó fázisaihoz kapcsolódik. Egy ősi csillagmítosz szerint a Vega csillag/Lant csillagkép mint „Szövőlány”, és az Altair csillag/Sas csillagkép mint „Pásztorfiú” a Tejút, az „Égi Folyó” két partjáról nézik egymást vágyódva, s e csillagok a kínai költészetben az örök szerelmi vágyakozás szimbólumaivá váltak („Ott fénylik fent a szép Pásztorfiú; / ott a Szövőlány, s közbül a Tejút; […] csak nézik egymást: nincs mód szólniuk” – Tizenkilenc régi vers, 10). • A mezopotámiai hagyományban a csillag isten-jel. Istart, a hajnalcsillag istennőjét csillagkoronával övezve ábrázolták (→Innin/Istar/Astarta, →Vénusz bolygó). A sumer templomépítészetben az asztrális szimbolika is szerepet játszott: „a Ház építéséhez fénylő csillagzatot / rendel Neked” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 5:21–6:2) (→templom). • Az asztrológia arra az elképzelésre épül, amely szerint párhuzam van az égi és a földi események között, azaz a csillagok és a bolygók együttes jelentései jósló jelekként értelmezhetők földi eseményekre vonatkoztatva. A mezopotámiai ún. káldeus hagyomány dolgozta ki a későbbi asztrológia alaptételeit, s a hellenizmus kori asztrológia ezt vette alapul. „A csillagok ugyanis saját érzékeléssel és isteni bölcsességgel rendelkeznek, mert tisztán részesednek az éltető isteni természetből” (Firmicus Maternus: Asztrológia). • Az egyiptomiaknál a lélek szimbóluma, a lélek halhatatlanságát fejezi ki, amely a testtől megfosztva is megőrzi annak erejét. A csillagokban élnek tovább a holtak lelkei. A csillagok anyja Nut, az ég istennője (Nutot ezért festették a koporsók felső lapjára csillagoktól övezve vagy csillagok díszítette testtel). A keleti ég fő csillagképét, az Óriónt a holtak urával, Ozirisszel azonosították (→Ozirisz/Szarapisz). A csillag a végzet, a sors szimbóluma. Egyiptomban a fáraót halála után a Sarkcsillaggal azonosították. A Vénusz bolygó a hajnal hírnöke. Az egyiptomiak a csillaghoz hasonlították a testben levő magzatot. Nézeteik szerint a Nap ad életet sugaraival mindennek, így a csillagok is a Naptól kapják fényüket, mint ahogy a magzat az anyától a táplálékot. • A görögök és a rómaiak az égitesteket az istenekkel azonosították (→Aphrodité/Venus a →Vénusz bolygó, →Arész/Mars a →Mars bolygó, →Hermész/Mercurius a →Merkúr bolygó, →Zeusz/Jupiter a →Jupiter bolygó, →Kronosz/Saturnus a →Szaturnusz bolygó megfelelője). Az égitestek mozgása szabályos pályájukon az isteni hatalom harmonikus együtthatásának jelképe (→hét). Ez az alapgondolata a püthagoreusok ún. szférák harmóniája tanának (→zene). Uraniát, a csillagászat Múzsáját csillagkoronával ábrázolták. A Korona csillagkép mítosza szerint Dionüszosz kedvese, →Ariadné, felhajította koronáját az égbe, ahol az csillagképpé vált (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). • A Bibliában a fénylő csillag az isteni vezetés, útmutatás és pártfogás szimbóluma. Az Ótestamentumban a csillagok Isten akaratának alárendelt teremtmények, az isteni teremtés nagyszerűségének bizonyítékai (Iz 40,26). A csillagok nem teljesen élettelen alkotások, mindegyiküket egy angyal őrzi, ezért az angyalok attribútumai. A bukott angyal az égből aláhulló csillag (→Sátán/Lucifer). A MTörv 4,19 óvja a zsidókat a csillagkultusztól, ők azonban a szigorú isteni parancs ellenére olykor annak hatása alá kerültek (2Kir 17,16; 21,3–5). Dániel próféta a csillaggal jelképezte az igazak örök életét: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12,3). • A Messiásra vonatkozó ószövetségi csillag-szimbolika a tipológiai szimbolizmus értelmezésében Krisztust jelöli: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből és jogar sarjad Izraelből” (Szám 24,17). A napkeleti bölcseknek is egy csillag mutatta az utat Júdea újszülött királyához. Az ókeresztény katakombafreskók némelyikén a betlehemi csillag Krisztus-monogram formájában jelenik meg. Az epiphania-csillagot „hitcsillag”-nak vagy a „kegyelem szavá”-nak is nevezik. A keresztény művészetben tizenkét csillag szimbolizálhatja Izráel tizenkét törzsét és a tizenkét apostolt (→tizenkettő). Az apokalipszis hét csillaga a hét egyházra vonatkozik (Jel 1,16). A középkortól Mária-szimbólum; az apokaliptikus Napba öltözött Asszonynak, a Szeplőtlen Szűznek, a Mennyek királynéjának attribútuma (→apokalipszis).

Heiss– Vogel–Zierl: Passaui Boldogasszony, a keresztények segítsége (1721, Tereske, róm. kat. templom).

A vesperás himnusz (Ave maris stella) Máriát tengercsillagnak nevezi, mivel ő a hánykódó hajók, azaz a lelkek útmutatója, „vezérlő csillaga” (→hajó/bárka). Az Úr és a szentek glóriáját is gyakran ábrázolják csillagkoszorúként. • Az evangélikus egyházművészetben a betlehemi csillag fontos jelkép; a templomtornyok jellegzetes díszítőeleme. • A tarot XVII. lapja a Csillag, amely az újjászületést jelképező csillag alatt egy, az élet vizét merő nőalakot ábrázol. • A szabadkőműves szimbolikában a háromszögű →vonalzó és a →körző – a Föld és az Ég jele – közé rajzolt csillag a beavatott, fényként sugárzó ember megtestesítője; Kazinczy Ferenc szabadkőműves vállszalagján is ebben az értelemben szerepel. • Vincent van Gogh Csillagos éj c. festményén az éjszakai égbolt fénye a kozmikus örvénylés kifejezője (1889, New York, Museum of Modern Art) (→spirál). • Az irodalomban is megjelenik a csillagokhoz fűződő hagyományos jelentés. Asztrológiai szerepüket így hangsúlyozza Balassi: „Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek / Istentűl szerencse adatik fejekre” (Az hét planétákhoz hasonlítja Juliát). Csokonai Az Éj és a’ Csillagok c. versében a szemet nevezi csillagoknak: „Űzzétek el hát Éjjemet / Ti, két halandó Csillagok!” Kosztolányinál a csillagok a fény, az emberi vágyak hordozói: „Ti vagytok a fény, én a föld pora”; „Ti voltatok rajongó vágyaim csak!” (A csillagokhoz).állatöv, →hexagramma, →pentagramma, →szem [P. I.]

csipkebokor: A Bibliában Isten jelenlétének, az isteni kinyilatkoztatásnak a szimbóluma: az Úr égő csipkebokorban jelenik meg Mózesnek (Kiv 3,2). Az egyiptomi fogságban szenvedő Izráelre is utal, nem semmisül meg, hanem épen kerül ki a szorongattatásból, a tűzből (→Izráel, →Mózes). • Keresztény értelmezésben ez további jelentést hordoz magában: ebből a szolgasorban lévő népből születik a Messiás. Az isteni szó lobogó tűzként egyesül az emberi nemből vett esendő természettel, átsüt rajta isteni mivolta anélkül, hogy megsemmisítené a másikat. A Biblia Pauperumban Szűz Mária előképe. Középkori liturgikus szövegekben az „égő csipkebokor” kifejezést a Szent Szűzre is alkalmazták, jelezve, hogy Mária szűz maradt, amint a csipkebokor is sértetlenül került ki a tűzből. • A bibliai rózsabokor Krisztus valóságos jelenlétét (praesentia realis) szimbolizálja Bozóki barokk népéneke szerint: „Te vagy azon tsipke-bokor, a melly lángját mutatta, / Ó Törvényben Mojzes előtt, kit égés nem fogyaszta, / De épségben maradott, szépségben nem változott, / Tsuda-képpen zöld levele, ujjult és illatozott. / Égő bokor ha meg-tartá, el-fogyhatatlanságát / Ditsőséggel tellyes Király, mint szenvedé romlását…” • Tóth Árpád Esti sugárkoszorú c. versében a szeretett nő jelenik meg a csipkebokor alakjában. →bokor, →rózsa, →tövis/tüske [P. E.]

csizma: cipő/saru/csizma

csodaszarvas: A magyar kultúrában szereplő két csodaszarvas, a szarvasünő és a csodafiúszarvas egyaránt ősi, ázsiai eredetű. • A néphagyomány és a regösénekek csodaszarvasa, az ún. csodafiúszarvas hím, agancsos állat. Évente lehullajtott és újranövesztett szarva révén számos nép mondavilágában a ciklikus újjászületés szimbóluma (→szarv). Eredetileg a téli napfordulón, napköszöntő énekekben ünnepelték az égből alászálló, a Napot homlokán, a Holdat és a csillagokat két oldalán viselő szarvast, a →Nap jelképét. A pogány szarvaskultusz asztrális szimbolikája Európában a középkor folyamán összeolvadt a keresztény szarvas-szimbólummal: „Csodafiúszarvasnak / Ezer ága-boga / Ezer ága-bogán / Ezer misegyertya.” Az egyházi példagyűjteményekből ismertté vált Szt. Euszták-legenda nyomán a csodafiúszarvas a Fiúisten, Krisztus szimbólumává vált. A regösénekeket, amelyek e jelképben a pogány és a keresztény hagyományt ötvözik, a karácsonyi ünnepkörbe vonták. A Chlodvigról és Nagy Károlyról szóló mondákhoz hasonlóan a honfoglalás kori és az Árpád-házi királyok mondáiban is megjelenik a segítő, útmutató csodás →szarvas. A hagyomány szerint templom- és várépítések helyét jelölte ki (pl. Bors vára: Anonymus, Gesta Hung., 34; Szt. László váci egyházalapítása: Thuróczy János: Chron. Hung., 2,53). • A csodaszarvas-motívum modern feldolgozásai közül nagy jelentőségű Bartók Béla 1936-os kórusműve, a Cantata Profana. A szöveg a csodaszarvas-monda egyik változata, egy román kolinda, karácsonyi ballada alapján. Ebben a műben a szarvasűzés és a szarvas lét a szellemi elkülönülés, a választás szabadságának jelképe. A csodaszarvas űzése közben szarvassá változó kilenc vadászifjú „…többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból”. Nagy László Csodafiú-szarvas c. verse az ősi pogány és a keresztény szimbolikát ötvözi: a természet ciklikusságát jelképezi a tavasszal életerejében megjelenő, ősszel vadászoktól megsebzett, a karácsonyi oltáron agancsán gyertyát tartó áldozati Csodafiú-szarvas. • A hun-magyar eredetmondából ismert másik csodaszarvas egy szarvasünő, amelynek űzése közben találtak új hazára a hunok és magyarok mitikus ősei. Az első ismert forrás, a VI. sz.-i gót krónikaíró, Jordanes, Priszkosz rétortól, Attila kortársától vette át a hunok eredetéről szóló mondát, s benne a szarvasűzés epizódját. Magyarországon először Kézai Simon XIII. sz.-i gestájában szerepel a hun-magyar származástörténet és a nyugati forrásokból ismert szarvaskaland, kiegészítve a nőrablás és a nemzetalapítás epizódjaival (Kézai Simon: Gesta Hungarorum, I. 5). A szarvasmonda a nyugati forrásokból ismert hun eredetmondától függetlenül, önállóan is ismert volt a magyar szájhagyományban, Onogur/Hunor és Magyar történetében. A vadászokat maga után csalogató szép szarvasünő a nomád, vadászó keleti népek, feltehetően a vándorló, majd honfoglaló magyarság mesevilágában is állat alakban megjelenő tündérnő, akinek célja a kiválasztott férfi elbűvölése, magával ragadása (pl. Az ezeregy nap legszebb meséi c. perzsa mesegyűjtemény A kék szarvas c. darabja). Az Onogur/Hunor–Magyar testvérpár anyjának neve, az Eneth/Enee, az ünő szó régi alakja, s a szarvastehén-ősanya mítoszra utal. Ipolyi Arnold 1854-es Magyar mythologiájában az eredetmonda szarvasünője és a vár-, templomépítések helyét kijelölő szarvas egybemosódva jelenik meg mint az isteni akarat kinyilatkoztatója, akinek útmutatásában „a nép egy fensőbb isteni végzet kijelentését vélte észrevenni”. • A hun-magyar eredetmonda legismertebb költői feldolgozása Arany János Rege a csodaszarvasról c. műve, amelynek forrása Kálti Márk XIV. sz.-i Képes Krónikája. A csodaszarvasmonda ábrázolása látható a Képes Krónika miniatúrái között (1360 k., Bp., OSZK). A mitikus állat József Attila 1933-as A csodaszarvas c. versében a magyarságtudat jelképe. A költő a csodaállat hagyományos jelképiségét szembeállítja egy új jelentéssel. Eredetileg az őshazát otthagyni kényszerítő nyugtalanság, a vágyálmokat kergető, önpusztító vállalkozás kifejezője, amely „Csak a nyomát hagyta minden / füves földön, fájó szívben”. Ezzel szemben a költő pozitív szimbólummá, a megbékélő otthonra találás jelképévé emeli a csodaszarvast. Egyrészt a hazában: „Tisza mellett, Duna mellett / Az a szarvas itt legelget”; másrészt a regösénekek csodafiúszarvasát idéző kozmikus méretűvé növekvő képben a világegyetemben: „ága-boga tükörképe / csillagvilág mindensége.” →állat/állatok [Ú. E.]

csók: A szoros szellemi és/vagy fizikai kapcsolat kifejezője. A sarkvidéki népek, továbbá a kínaiak, japánok, malájok az orr összeérintésével csókolóznak. Ennek a csóknak is, akárcsak az európai ajakcsóknak az eredete a lélek cseréjének vagy valamilyen erő átadásának mágikus gondolata. • Az egyenrangú perzsák ajakcsókkal, a többiek arcra adott csókkal vagy leborulással köszöntötték egymást (Hérodotosz, I. 134). • Az ókori keleti, görög és római kultúrákban a csók az alázatos tisztelet kifejezője volt. Csókkal illették a templomok küszöbét, az istenek képeit, az uralkodók ruhaszegélyét, kezét, lábát. A mai kézcsók, ill. a „csókolom” – eredetileg „kezét csókolom” – köszönés a tiszteletet kifejező csók maradványa. A halott megcsókolása utolsó leheletének felfogása (Verg. Aen., IV. 684). • Az Ótestamentumban a szeretet jele szülők és gyerekek (Ter 27,27; 1Kir 19,20), testvérek (Kiv 4,27) és rokonok (Ter 29,11; Kiv 18,7; Rut 1,9) között. A tisztelet jele (1Sám 10,1: Saul felkenése), ám leplezhet alattomos szándékot is (2Sám 20,9; Péld 27,6). A szerelmesek csókját az Én 1,2 és 4,11 említi. • A keresztény hagyományban a Krisztussal való misztikus közösségnek, továbbá a szeretetnek és békének a kifejezője (1Kor 16,21; 1Tesz 5,26; 1Pét 5,14). Clairvaux-i Szt. Bernát az Énekek éneke kommentárjában a tekintet, az ölelés és a csók fokozataival fejezi ki az Isten iránti odaadás mértékeit, s a csók a legmagasabb fokú vallási elragadtatottság szimbóluma. A csók képét idézte fel az, amikor az Úr lelket lehelt Ádámba (Ter 2,7; a monrealei mozaikon a lélek átadását jelző vonal Isten és Ádám száját köti össze). Júdás egyszerre üdvözli és árulja el a Mestert csókjával (Mt 26,48–49).

Júdás csókja (XII–XIII. sz., Saint-Gilles du Gard, az apátsági templom nyugati kapuzatának domborműve).

Az ún. békecsók az apostoli időktől kezdve a megkereszteltek testvéri közösségének jele. Az ősegyházban a közös ima megpecsételésére szolgált. Nagy Szt. Gergely pápa liturgiájában az áldozásra való előkészület része volt. A kora középkorban a békecsókot az oltártól adták tovább – mint onnan eredő áldást – a laikusoknak. A XIII. sz.-tól a celebráns által szájjal érintett csóktáblát (pax, osculatorium) csókolták meg a hívők (kivéve nagycsütörtökön – Júdás árulása miatt). A kereszteléskor és bérmáláskor adott csók a keresztény közösségbe való felvétel jele. Az ereklyéket szintén csókkal illették (→csont/csontváz). Az eljegyzést, a házasságot, a vazallusi szerződést a tanúk előtt adott csók pecsételi meg. Mint a lehelet, a szellem, az élet infúziója, életre kelti a halottat (2Kir 4,34). • Mint jelképes lélekcsere magyarázza a (nép)mesék varázshatású csókjainak gyakori motívumát. Boccaccio Dekameronjában (X. 4) Gentile lovag csókkal kelti életre a már eltemetett Catalinát. Csipkerózsika és háza népe a hős csókjára ébred hosszú álmából. A Grimm testvérek értelmezésében a Nap (királyfi) csókja ébreszti fel téli álmából a természetet (Csipkerózsikát). Mint lélekcsere, Platóntól kezdve máig a szerelmi költészet közhelye. • A csókhalál mint a halhatatlanság záloga szintén elterjedt motívum: az istenség által megcsókolt halandó földi halála révén bejut az örök isteni birodalomba. „Isten csókjában” halt meg →Mózes, Áron és Miriam. Erósz/Amor és →Pszükhé/Psyche története a csókhalál mitologikus feldolgozása, amint Canova Amor és Psyche c. szobra (1787–1793, Párizs, Louvre) is tükrözi (→Erósz/Amor/Cupido). Pico della Mirandola csókhalál-elképzelésében a pogány mitológia keveredik ótestamentumi, kabbalisztikus és keresztény elemekkel. Balassi is ismeri a csókhalál neoplatonikus elméletét (Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tűle). Csokonai A’ Tsókok c. prózai művében az „Ártatlanság és Gyönyörűség” tündéri korszakát jellemezték. A szerelem kezdetét és beteljesedését szimbolizálják: „Az én Lelkem, Filander, egészenn Ajjakimra szállott ki akkor: és az én életem […] nem egyéb vólt, tsak eggy Tsók.” • A középkori művészetben nemcsak a szerelmeseket jelentheti a csókolózó pár ábrázolása, hanem a luxuria bűnét is. A csók különösen kedvelt téma volt a századfordulón: pl. a pillanat örökkévalósága (Rodin: A csók, 1886, Párizs, Musée Rodin) és az örök létezés, a szerelem szimbólumaként (Gustav Klimt: A csók, 1907, Bécs, Österreichisches Galerie). Ady költészetében is fontos motívum az élet misztériumát jelképező csók: „Valami szent, nagy éjszakában / Vad nászban megfogant az élet […] Minden kis mozgás csókba téved” (A csókok átka).száj, →szent nász [Eö. A.]

csomó: Fonalra, kötélre kötött hurok. Jelenthet szövetséget, egyesülést, szerelmi, házassági köteléket, hűséget. Ambivalenciája az oldás és kötés ellentétéből fakad: a csomó lazítása, kioldása a szabadság, az üdvözülés, a bonyodalom megoldásának a kifejezője, míg a csomó megkötése a probléma, az akadály, a gonosz varázslás jele. • Ártó csomó szerepel pl. a sumer Innin istennő alvilágjárását elbeszélő eposzban: „az alvilág kapujában ártó csomót köt” (A nagy égből a nagy föld felé… 98) (→Innin/Istar/Astarta). • Kínában a magas életkort és a jóhoz tartozást jelzi. A bambuszrúdon, mint Ég–Föld-tengelyen, az egymást függőlegesen követő csomók az ősi, lényegi hierarchiát, a világ transzcendens rendszerét szimbolizálják (→bambusz). • Egyiptomban az élet jelképe, az alakok fején, övén, kezén is látható. Az ún. ankh-kereszt csúcsán látható Ízisz-csomó a halhatatlanság szimbóluma (→kereszt). A Halottak Könyve 24. fejezete a világsors mozdulatlan csomóját említi. • Az ókori görög és római díszítőművészet elemei közt többféleképpen is megjelenik, pl. →spirál, kereszt, →szvasztika/horogkereszt formájában mint védelmező talizmán. A gordiuszi csomó – amelyet Nagy Sándor kibogozás helyett elvágott – interpretációja vitatott. A makedón király valóban megszerezte Ázsiát, ahogy a jóslat ígérte a csomó kioldójának (Plut. Alexandrosz, 18). • A Biblia szerint a ruhán levő csomók vagy bojtok „jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok” (Szám 15,39). Erre a hagyományra vezethető vissza az emlékeztető csomó kötésének szokása. • A ferencesek övzsinórján a három csomó a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség fogadalmának jelvénye (→öv). A csomó veszélyelhárító, amulettszerű szerepének bizonyságául szolgálnak a merseburgi Tamás-templom csomómintás oszlopai 1200-ból. • A muszlim hagyományban az óvás, a védelem szimbóluma. Ugyanakkor létezik olyan boszorkányság, amelynek keretében ártó mágikus csomót készítenek, a Korán ezért imát ír elő védekezésül. • A perzsa, szasszanida hagyományokat követő, →buzogány típusú magyar királyi →jogar kristálygömbjének aranylemezes díszítése egy végtelen hurkos fonatból álló mágikus csomót ábrázol, amelynek bajelhárító funkciót tulajdonítottak.

A magyar királyi jogar díszítése (XII. sz., Bp., MNM).

• Dante visszatartó erő jeleként említi a csomót (Ist. Színj., Purg., XXIV. 55). Marsilio Ficino szerint az ember maga a világ kötele és csomója. →kötél [R. G.]

csont/csontváz: Szimbolikája többrétű. Mivel a létezők eredendő anyaga, az újjászületés csírája, a lélek lakhelye, ezért a legyőzhetetlen életelv, az erény, a feltámadás, a feltámadásba vetett hit kifejezője. Másrészt a halál és a gyász jelképe. • A sámánok kiválasztottságának egyik testi jele születéskor a többlet csont (→ujj, →fog). A sámánöltözet csontváz formájú díszítőeleme (fémrátét vagy hímzés) a sámáni újjászületés képességére utal (→ruha, →sámán/táltos). Az ural altaji népek a csontokat, főleg a lapockacsontot, jóseszközként használták. • A távol-keleti orvoslásban fontos szerepet játszott a porított csont, afrodiziákumként is fogyasztották. A régi kínai esztétikai írások szerint a művészi alkotás alapja a „csont”, amely az érzelem, a mű belső egységének jelképe (Liu Hszie: Az irodalom szíve és faragott sárkányai, XXVIII). • A csont szimbolikája összefüggésben áll a kőével (→kozmikus ember, →kő/szikla). A görög vízözön-mítosz szerint Deukalión és Pürrha a →Parnasszosz/Parnassus hegyén a Földanya csontjaiból, a hátuk mögé dobált kövekből teremtette újra az emberiséget. Az antikvitásban is ismert volt az az elképzelés, amely szerint a csont a halhatatlanság magja. Platón szerint a csontvelő „a lélek isteni magvát fogadja magába” (Timaiosz, 73d). • A zsidó és keresztény elképzelések szerint az évszázadokon át megőrződött csontokból támadnak majd fel a halottak az Utolsó ítélet trombitaszavára, ezért Ezekiel próféta költői allegóriáját a száraz csontok völgyéről a feltámadás előképeként értelmezték: „Ezt üzeni az Úr, az Isten a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek” (Ez 37,5). A lélek megkímélésével függ össze az Ószövetség azon tilalma, amely szerint tilos a húsvéti bárány csontjait összetörni (Kiv 12,46). Ezért – a két latorral ellentétben – Jézus lábszárait nem zúzzák össze (Jn 19,31–37). • A katolicizmus sajátos csontkultuszt hozott létre: a szentek földi maradványait, a csontokat a ruhadarabokkal és a mártíromság eszközeivel együtt kultikus tisztelet övezte. Mivel a csontereklyéknek gyógyító, üdvözítő erőt tulajdonítottak, a középkorban az oltárokba, a szobrokba is beépítették azokat (→oltár). A Krisztus keresztjének tövében látható csontváz a Golgotán eltemetett Ádámot jelenti; a kereszt melletti koponya pedig azt jelképezi, hogy Krisztus, a második →Ádám, vérével váltja meg az emberiség ősatyjának bűnét. • A középkorban a csontváz elsősorban a mindenkit lebíró halált jelentette, pl. a haláltáncot ábrázoló jeleneteken (Hans Holbein: Haláltánc, fametszetsorozat, 1522–1526) (→haláltánc). Id. Pieter Brueghel A halál diadala c. képén az Apokalipszis lován ülő kaszás halál vezeti az élőkkel viaskodó többi csontvázat (1560–1564 k., Madrid, Prado) (→Apokalipszis lovasai). • Angol nyelvterületen a Hallowe’en (október 31., mindenszentek előestéje), a pogány szertartásokban gyökerező szellem- és démonjáró éj népi ünnepének egyik jellegzetes ikonográfiai motívuma a csontváz (→lámpa/mécses). Közép-Amerikában mindez összefonódott a prekolumbiánus indián kultúrákból eredő →koponyakultusszal. • A tarot XIII. lapja, a Halál csontvázat ábrázol, kezében kaszával. • Ady A csontvázak katedrálisában c. versében a csontváz a „Halál-Úr temploma”; világháborús költészetében a háború áldozataira utal: „Csontváz-légiók az én álmaim” (Kiszakadt bús nóta). Illyés Gyula Csontvázam keresztjén c. versében az „elmerült korok fehérlő szobra”, a csontváz a maradandóság, a romló emberi ellentéte. Weöres Sándornál a lét végső jele: „te vagy csak tiszta, vetkőzött valóság: / csontváz! létünk nem-hervadó virága!” (Egy összedrótozott csontvázhoz).

Körösfői-Kriesch Aladár: Ember a Halál nyomában (1905, Bp., MNG).

elefántcsont [L. A.]

csuklya: A felsőruházathoz (köpenyhez) erősített fejrevaló. A láthatatlanság, a vissza- vagy félrevonulás jelképe. A keresztény szerzetesrendek öltözetének jellegzetes darabja. Mint fejfedő a szellem, a gondolat kifejezője is lehet. A középkori halálábrázolásokon gyakori jelkép (Philip Pott sírja, 1480, Párizs, Louvre). Botticelli A rágalom c. képén a Rágalmat megszemélyesítő nőalak látható fekete köpenyben, csuklyával a fején, míg ellentéte, az Igazság meztelen (1495, Firenze, Uffizi). Ligeti Miklós Anonymus-szobrán a névtelen jegyző arcát csuklya rejti (1903, Bp., Városliget). • Adynál a halál közelségét jelzi: „S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák” (Drága, halott nézésekkel). • Jung szerint a legfelső szférát, az égi világot jelképezi. →ruha [Sz. T.]

D

Daidalosz és Ikarosz/Daedalus és Icarus: Görög mitológiai alakok. Az athéni származású építész-feltaláló-szobrász, Daidalosz, egy vétke miatti büntetés elől menekült Krétára, ahol Minósz király megbízásából megépítette a krétai labürinthoszt, amely a bikafejű szörnyet, Minótauroszt rejtette (Apollod. Mit., III. 1,4; 15,9; Ovid. Met., VII. 236–259, VII. 152–161) (→labirintus, →bika). Daidalosz Krétáról is menekülni kényszerült, mivel segített a Minótauroszt legyőző Thészeusznak és Ariadnénak. Ekkor viasszal rögzített tollakból készített szárnyat maga és fia, Ikarosz számára. A fiút azonban „vágy vonja az égbe, / tör magasabbra utat…” (Ovid. Met., VIII. 224–225), így a figyelmeztetés ellenére túl közel repült a Naphoz, amelynek heve felolvasztotta a viaszt, és Ikarosz a mélybe hullott (Ovid. Met., VIII. 183–235). Daidalosz a kézművesek védnöke, a művészi leleményesség jelképe. • Az európai képzőművészetben elsősorban Ikarosz bukásának témáját ábrázolták (pl. id. Pieter Brueghel: Ikarosz bukása, 1558–1563 k., Brüsszel, Musée Royaux des Beaux Arts; Canova: Daidalosz és Ikarosz, 1777–1779 k., Velence, Museo Correro). Goethe a Faustban a Byronról mintázott Euphorión halálában idézi föl Ikarosz mítoszát. →szárny [Ú. E.]

Daphnisz: pásztor

daru: Mocsaras területeken élő gázlómadár. • Az antikvitásban a tavasz és az életöröm szimbóluma. Gyakran utánozták a darvak →kör alakú násztáncát a beavatási rítusokban, utalva ezzel az élet és a halál kapcsolatára, körforgására (→tánc). • Kínában Sou-hszing, a halhatatlanság istenének hátasa, a hosszú élet jelképe (→tao). Utalt a megelégedett öregkorra, a fiúi kegyességre, a remeteségre. A fején látható piros tollak révén a tűz és a Nap madarának tekintették. • Egy legenda szerint a darvak minden éjszaka királyuk köré gyűlnek, majd őrt választanak a pihenő idejére. Az őr fél lábon áll, és követ tart a csőrében, hogy el ne aludjon. (Ha ugyanis elalszik, a kő kiesik a csőréből, ő pedig felébred a koppanásra.) Így válhatott a daru az egyházatyáknál és a bestiáriumokban az éberség, a hűség és a szerzetesi élet rendjének megtestesítőjévé. Ez az éberség vigyáz a többi erény megtartására is. • A heraldikában kedvelt címerábra.

Tétényi- és Haraszti-címer (1405, Bp., MOL).

• Balassi Bálint Darvaknak szól c. versében a többi madárhoz hasonlóan a szabadságot jelenti: „Szárnyad vagyon, repűlsz, szintén ott szállsz le, űlsz, földében hol akarod.” →madár, →szárny [P. E.]

datolyapálma: pálma/datolyapálma

Dél: égtájak

delfin: A mediterrán kultúrákban pozitív értelmű jelképként jelenik meg az emberekkel szemben jóindulatú tengeri emlős. A halak királya, a hajótöröttek megmentője, lélekvezető. A →tenger erejét, hatalmát és a gyorsaságot, a biztonságot jelképezi. • A minószi kultúrában istenként tisztelték, a görög hagyomány szerint a krétai hajósokat maga Apollón (→Apollón/Apollo) vezette delfin alakjában Delphoiba. Delfin-ábrázolások a knósszoszi palota (Kr. e. 1700–1500 között) freskóin és vázaképein is fennmaradtak. A görögöknél Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus), Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/ Liber-Bacchus), Apollón és Aphrodité (→Aphrodité/Venus) szent állata. Az Ariónt mentő delfin az ifjút az erőszakos földi világból a kegyelem világába szállítja (Ovid. Fasti, II. 83–118) (→Arión). Egy ókori legenda szerint a delfinek egykor emberek voltak, s csak Dionüszosz parancsára öltöttek →hal alakot, de a „bennük igaz-kereső, nemes emberi lélek / még ma is őrzi az emberi észjárást s a szokást mind” (Oppianosz: A delfin).

Exekiasz: Dionüszosz és a delfinné változtatott emberek (Kr. e. 540).

• Ha Apollónnal együtt szerepel, ’bölcsesség’ a jelentése. • Az etruszk halotti kultúrában a delfineket a halott lelkeket a Boldogok szigetére vezérlő kalauzként ábrázolják; később alakjuk az alvilágra utalt (→sziget). Két, egymással ellenkező irányba néző delfin a természet kettősségére utal, míg a delfin horgonnyal a gyorsaság és lassúság ellentétét, az arany középút eszményét mutatja: „Festina lente!” (Lassan siess!) (→horgony). • A keresztény művészetben többnyire a halat helyettesíti, így egyrészt a „nagy halat” szimbolizálja, amely Jónást elnyelte, másrészt magát Krisztust, aki a lelkek megmentője és hordozója a halál vizeiben. A delfinhez kapcsolódó antik tradíció Bosch A Gyönyörök kertje c. oltárképén (1503–1504 k., Madrid, Prado) is megjelenik, ahol a delfinlovasok szintén lélekvezetőként értelmezhetők. A delfin hajóval és horgonnyal az egyház jelképe. • A franciaországi Dauphin tartomány címerállataként 1349-től a francia trónörökösök jele; erre utal az őket jelölő kifejezés: a dauphin. • Goethe Faustjában alvilági erőként szerepel: „az örök vízbe visz ma téged / Próteusz-delfin” (Faust II., Walpurgis-éj) (→Próteusz/Proteus). W. B. Yeats Byzantium c. művében a delfinhez mint lélekkísérőhöz kapcsolódó antik hagyomány jelenik meg. [K. Zs.]

délibáb: Optikai csalódás, amelyet az eltérő hőmérsékletű légrétegeken megtörő fény okoz. A képzelet, a vágy, az illúzió jelképe. • Az olasz mondákban a tenger felett képződő légköri jelenség csodás látványa egy bűverejű tengeri tündér (Fata Morgana) megnyilvánulása, amely veszélyt jelent az őt elérni vágyó hajósok számára. • A magyar hagyományban a délibáb feltűnése a bő termés, a jó esztendő ígérete. Ipolyi Arnold szerint „tündérnév értelmével bír azonban, ezen, alföldi rónáinkon, Tisza mellékein, Hortobágy pusztáin és Debrecen csodás térein kitünőleg otthonos tünemény magyar: »delibáb« neve; …déli bába…” (Magyar mythologia [1854], Tündérek). Ipolyi Arnold a délibáb keletkezésének népregékben fennmaradt hagyományait is ismerteti (→tündérek/Tündérország). • Arany János a képzelet jelképeként említi: „Mint elmosódó, játszi délibáb: / A képzelet…” (Bolond Istók, II. ének, 56). Arany László A délibábok hőse c. verses regényében az illúzióvilágot jelenti. Adynál lehet a művészlélek számára megnyilvánuló Szépség képe: „Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét” (A Hortobágy poétája); látomás (Délibáb-ősöm Köd-városban). Jelezheti a forradalmi megújulásba vetett reményt is (A Délibáb üzenete).szivárvány [Ú. E.]

Démétér/Ceres: Démétér a görög mitológiában a →föld termékenységét, a gabona érését, a földművelés sikerét biztosító istennő. A Homéroszi II., Démétér-himnusz így nevezi: „Bőkezű Démétér, tavasz, ősz úrnője.” A földön tartózkodik, szemben az emelkedett olümposzi istenekkel. Alakja Dionüszoszhoz hasonlóan khthonikus vonásokat is hordoz, az életteremtés mellett a föld mélyének félelmetes vonásait. Kultusza elsősorban a földművelő kultúrákban volt jelentős, a földművelés feltalálását, a civilizáció elterjesztését fűzték alakjához. Gyermekei: →Plutosz, a bőség megszemélyesített alakja és Perszephoné (→Perszephoné/Proserpina), az alvilág urának, Hadésznak felesége, az évenként újrasarjadó növényzet jelképe. Kultuszközpontjában, Eleusziszban, az őszi és tavaszi misztériumokon mitikus történetét, Perszephoné elrablását, Démétér gyászát és bolyongását, végül a leány visszatérése után a föld termékenységének újjáéledését elevenítették fel, s ez a vegetáció körforgását, a pusztulás és újjászületés összefüggéseit fejezte ki. Plutarkhosz a Föld jelképének nevezi (Plut. A hold arca, 27). • A hellenisztikus Egyiptomban Ízisszel, Rómában Ceresszel azonosult alakja, aki szintén a föld termékenységének, de egyben az anyaságnak, a házasságnak és az alvilágnak is istennője volt. A plebejus istentriász (Ceres, Liber, Libera) élén szemben állt a patríciusok Jupiter vezette istenhármasával (Liv. III. 55,7). Ceres alakja a Kr. e. III. sz.-tól hellenizálódott, ekkor vették át a Démétérhez fűződő mítoszokat, kultikus hagyományokat a rómaiak. A görög mítoszt feldolgozó Ovidius így jellemzi: „Földbe a görbe ekét legelőbb a Ceres keze nyomta, / búzát ő legelőször adott, szelíd étket először, / törvényt ő legelőbb; a Ceres adománya amink van” (Ovid. Met., V. 341–343). Attribútumai a gyümölcsök, a gabonakalász és a →mák, áldozati állata a disznó (→gyümölcs/termés, →gabona/búza, →disznó/vadkan). Michele Pannonio Trónoló Ceres c. festményén jellegzetes attribútumaival látható (XV. sz., Bp., Szépműv. Múz.). • Schiller Az eleusisi ünnep c. versében a civilizáció Ceres adománya: „a királynő érkezik, / Zabolázója a vad világnak; / Általa társas az emberi lény.” →anyaistennő, →Baubó [Ú. E.]

démonok: ördögök/démonok

denevér: A végtagjai között szárnyként feszülő bőrhártya segítségével repülő emlősállat. • A Távol-Keleten a boldogság szimbóluma; kínaiul a ’denevér’ és a ’boldogság’ jelentésű szó hangalakja (fu) megegyezik. Az illusztrációkon és szerencsekívánáskor az →öt denevér az öt boldogságot jelenti: a gazdagságot, a hosszú életet, az egészséget, az erényt és a jó halált.

Kínai boldogságjelkép.

A hosszú élet jelképe, mivel úgy tartják, sokáig él, s a barlangok, amelyekben lakik, bejáratul szolgálnak a Halhatatlanok birodalmába. Szárnyait szintén a halhatatlanság elérésének jeleként értelmezték (→szárny, →tao). Li Taj-po a Jáde-forrás barlangja kapcsán említi a legendás állatokat: „A hegy gyomrában fehér denevérek élnek […]. A Halhatatlanok könyve szerint a denevér másik neve: halhatatlan patkány” (Válasz unokatestvéremnek, Csung-fu szerzetesnek…). • Az antikvitásban az éberség szimbóluma, ezért azt tartották, szeme megvéd az álmosságtól. A házak ajtajára szögezett denevér az ártó szellemek és a rosszakarat elleni védelmet szolgálta. Az Odüsszeiában a megölt kérők lelke denevérként röpül az alvilágba (XXIV. 5–9). • A mózesi törvények szerint tisztátalan állat, a bálványimádás és a rettegés jelképe. • A keresztény hagyományban hasonlóképpen negatív jelentésű; a magyarázat szerint: ahogy a denevér kerüli a fényt, úgy fél a Sátán az isteni fényességtől, a napvilágtól. Az ábrázolásokon főként az ördögökhöz kapcsolódik: Lucifernek, a bukott angyalnak, valamint az ördögöknek gyakran denevérszárnyai vannak. A denevér a boszorkányszombatok elmaradhatatlan résztvevője, a rosszindulatú sötétség, a démoni erők hordozója (→boszorkány, →ördögök/démonok). A bűnök allegorikus ábrázolásain az Álnokság, a Butaság attribútuma lehet. • A Dél- és Közép-Amerika trópusi területein őshonos denevérfajok egyikét (Desmodus rotundus ’rőt vérszopó denevér’) a →vámpír egyik megjelenési formájának vélték. • A felvilágosodás kori magyar irodalomban Csokonai a denevér alakját a vallási fanatizmushoz kapcsolja: „Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság!” (Konstántzinápoly).állat/állatok [Ú. E.]

diadalív: Antik emlékműtípus, a dicsőség és a győzelem jelképe; szimbolikája a →kapu jelentéseihez kapcsolódik. Formai elemei szintén jelképhordozók: a négyszöget záró körív az alantas erőkön aratott diadal kifejezője (→kör, →négyzet). Az első kőből, hellenisztikus hatásra épített diadalívek Augustus idejéből maradtak fent. Eredetileg Kis-Ázsia görög településein építettek hasonló, díszítő funkciójú kapukat. A császárkori diadalívek a városok, a szentélykörzetek, a fórumok bejáratánál álltak, tisztán reprezentatív céllal, az uralkodó dicsőítésére. Rómában a Forum Romanum diadalútjának két végén helyezkedik el a Titus- (Kr. u. 81), ill. a Septimus Severus-diadalív (Kr. u. 203).

Nagy Konstantin diadalíve (IV. sz., Róma).

Önállóan is megtalálhatók olyan helyen, ahol a megörökítendő esemény történt, vagy az egyes tartományok határán. Rómában a hadvezérek és az uralkodók a diadalkapun keresztül vonultak föl a Capitoliumra az áldozatbemutatáshoz, ezért a diadalív a győztes csata vagy hadjárat után tartott szokásos diadalmenet és áldozatbemutatás jelképévé vált (→áldozás/áldozat). A diadalkapun való áthaladás a dicsőségben való részesedést, a hódítás ünnepélyes elismerését jelképezte. A Flaviusok alatt épült, már említett Titus-ívet a zsidó felkelés leverésének emlékére készítették Kr. u. 79–81 között. A belső falán elhelyezett domborművek a hadjárat legfontosabb eseményeit jelenítik meg, hangsúlyozva a római győzelem nagyságát. • Az ókeresztény művészetben gyakran a diadalívhez hasonló kapuboltozat veszi körül a keresztet vagy Krisztus monogramját, amely így a Megváltó dicsőséges halálára és a feltámadásra utal. • A Párizsban, a napóleoni háborúk után épült diadalív, az Arc de Triomphe (1806–1836) a francia nemzet és az ország, valamint Párizs szimbólumává vált, elsősorban a forradalom szellemét és a szabadságot megtestesítő dombormű-ábrázolásainak köszönhetően. [A. D.]

Diana: Artemisz/Diana

dicsfény/glória: A fej körül ábrázolt fénykoszorú. A kiválasztottság, az égi kegyelemben való részesülés, a megvilágosodás képi megjelenítője; jelentése elválaszthatatlan a fény szimbolikájától (→fény/világosság és sötétség). Az isteni sugárzást, a fény szellemi hatalmát, az erényt, a bölcsességet, a transzcendens tudást jelképezi. • Az ősi mezopotámiai elképzelések szerint az istenségek jellemzője a fény, amely körülveszi alakjukat. A Nappal és a csillagokkal azonosított isteneket szintén fénykoszorú övezi (pl. Istar, az Esthajnalcsillag istennője; →Innin/Istar/Astarta). A perzsa vallásban Ahura Mazdát és prófétáját, Zarathusztrát jellemzi a ragyogó fénykör (→Ahura Mazda, →Zarathusztra/Zoroaszter), a buddhista ikonográfiában pedig →Buddha és a bódhiszattvák természetének jelképe a fény. A rómaiak a félistenek és az istennek tekintett császárok ábrázolásakor használták.

Nap- és holdfényre utaló dicsfénnyel ábrázolt palmürai istenségek (dombormű, II. sz., Párizs, Louvre).

• A keresztény művészetben a IV–V. sz. körül jelenik meg (Kettős dicsfényben trónoló Krisztus Pantokrator, XII. sz., Barcelona, Museo de Arte de Cataluna). Használata először a Szentháromság három személyére korlátozódott, de fokozatosan kiterjedt az apostolokra és a szentekre is. A dicsfény formái közül a kereszt alakú főként →Jézus Krisztus attribútuma, a háromszögletű a Szentháromságot szimbolizálja. A négyszögletű, kék színű dicsfény az egyházi és világi emberek fejét övezi, azt jelezve, hogy az ábrázolt személy még a földön él, de érdemes arra, hogy majdan szentté váljék (→négyzet). Hatszögű dicsfényük van a teológiai erényeknek és allegorikus figuráknak. A legismertebb a →kör alakú, aranyszínű dicsfény, amely már nem élő személyt jelöl; főleg →Szűz Mária, az angyalok és a szentek feje fölött jelenik meg, gyakran mandorlaként a teljes alakot övezve (Torriti: Szűz Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore) (→arany, →mandorla). Gyakran használták az egyházi hatalom jelölésére, megkülönböztetve a →korona által jelölt világi hatalomtól. →koszorú [P. E.]

Dido: A görög-római mítoszokban →Aineiasz/Aeneas szerelme, Türosz királyának, Pügmaliónnak a testvére, aki a legenda szerint férje halála után Észak-Afrikába menekülve megalapította Karthágót. A sorsszerű bukás és a szerencsétlenség; a megcsalt szerelem, a női vonzerő, valamint a barbárok puhány életvitelének megtestesítője a rómaiak számára. Dido alakja Vergiliusnál (Aen., I., IV. ének) vált jelképes értelművé: az isteni küldetését teljesítő, Trójából Itáliába tartó és Karthágóban megpihenő Aeneas iránt föllobbanó szerelme önmagában hordozta a szenvedély későbbi tragikus fejleményét, a királynő csalódását és öngyilkosságát. Aeneas isten- és közösségcentrikus, sztoikus alapokon nyugvó küldetéstudatával szemben Dido az emberközpontú, individualista világot jelképezi, a szükségszerű bukásra ítélt voluptas, a gyönyörűség hatalmának, az epikureizmus egyik központi kategóriájának képviselője. • A középkori és a neoplatonikus Aeneis-kommentárhagyományban (pl. Fulgentius, Landino) Dido a bűnösnek tartott szenvedély, a férfit céljától eltérítő csáberő, Itáliától, a „Megtisztulás”-tól és az „Igazi Égi Hazá”-tól távol tartó földi kötelék szimbóluma. • Dido halála mint az elhagyatottság és a hűtlenség motívumának földolgozása a reneszánsztól kezdve a művészet gyakori témájává vált (Mantegna, Carracci, Tiepolo festményei); a melodramatikus ábrázolási mód példája Guercino Dido a máglyán c. festménye (Róma, Galleria Spada). A drámairodalomban Metastasiónál Dido a magára hagyott és szerencsétlen sorsú nő. Purcell Dido és Aeneas c. operájában a csalódottság és a fájdalom kifejezése jut központi szerephez. • Ady Ima Baál istenhez c. versében Léda jelenik meg mint „Didó királynő […] Bíborra termett egyetlen egy némber”. [A. D.]

Diké: Hórák, →szűz, →Szűz csillagkép

dió: Szimbolikája sokban megegyezik a manduláéval; az értékes belső rész, a rejtett lényeg, a bölcsesség jelképe, amely csak nagy fáradság árán érhető el. Általában félbevágva ábrázolják: csonthéja a koponya, belső magja az emberi agy megfelelője. • Keresztény felfogásban a külső zöld burok Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. • A magyar néphagyományban szintén Krisztus-jelkép. Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is diótöréssel kezdődött. A néphit szerint a dió az anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzködő Megváltóra utal, ezért mind karácsonykor, mind húsvétkor fontos eledel. • Babits A lírikus epilógja c. versében a szolipszizmus képi megjelenítője; az önmagunkból való kilépés lehetetlenségére utal: „Vak dióként dióban zárva lenni.” →mag, →mandula [R. G.]

Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus: A görög-római mitológiában a →bor és a mámor megtestesítője. Tisztelete feltehetően trák, más nézetek szerint frígiai eredetű. A földművesek körében közkedvelt isten alakjában a föld termőerejét, majd később a szőlőtőke megszemélyesítését tisztelték. Általános értelemben az egész természet életerejét, a titokzatos törvényszerűséggel megújuló növényi természetet jelképezte. A homéroszi istenrendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Szemelé fia, a legifjabb isten (Homéroszi VI., Dionüszosz-himnusz), az orphikus tanok szerint viszont a növényi Dionüszosz Perszephoné és Zeusz gyermeke, akit az istenek királya a föld termékenységét jelképező →kígyó alakjában nemzett. Nem volt olümposzi isten, Démétérhez hasonlóan a földön tartózkodott, s ez is khthonikus vonásait hangsúlyozza. Attribútumai közt ennek megfelelően a kígyó is szerepel. A titánok által szétszaggatott, majd Zeusz által újrateremtett gyermek Dionüszosz orphikus mítoszában a növényzet évenkénti pusztulását és újjáéledését jelképező meghaló-feltámadó istenként szerepel. • A hellenisztikus korban Oziriszszel azonosították: „Dionüszosz nemcsak a bor, hanem a természet mindenfajta nedvességének az ura és szerzője” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 35) (→Ozirisz/Szarapisz). Ősszel és tavasszal megtartott ünnepei, a Dionüsziák (amelyek egyben a klasszikus görög dráma kialakulásának és bemutatásának hátteréül szolgáltak) a magát újjászülő diadalmas élet misztériumát fejezték ki. A világot meghódító Dionüszosz diadalmeneteinek története a szőlőtermesztés és borkészítés elterjedésére utal, amely egyben kultuszának ismertté válásával is járt. (Az Indiát meghódító Dionüszosz története Nagy Sándor hadjáratának hellenizmus kori költői előképe.) Dionüszosz egyszerre „áldásos és barátságos”, valamint „ragadozó és vad” (Euripidész: Bacchánsnők), csakúgy, mint az ember számára a természet, valamint a bor kiváltotta mámor. Mellékneve Bakkhosz (’lármás’), mivel ittasan, hangoskodva, zenével és tánccal ünnepelték. Szimbolikájának szerves részévé váltak jellegzetes ismertetőjegyei. Növényi attribútumai, a mindent befutó kúszónövények – a →borostyán/repkény és a →szőlő – a túláradás, a mindenütt elhatalmasodó, mindent egybefogó, legyőző életerő kifejezői. Dionüszosznak és kísérőinek koszorúi ezekből a növényekből készültek, s ezek díszítik a fallikus termékenyítő erőre utaló, fenyőtobozban végződő thürszosz-botot is: „Thürszosszal vonulók első ura […] Dionüszosz atyánk, koszorús borozóknak / híve” (Ión: Fohász Dionüszoszhoz) (→fenyőtoboz, →thürszosz). Az isten fogathúzó ragadozó állatai, az oroszlánok, párducok, tigrisek és hiúzok a bortól megszelídített vadság kifejezői (→leopárd/párduc). A →bika vagy kecske alakban tisztelt Dionüszosz a termékenyítő erő, a fallikus életerő szimbóluma (→kecskebak). Kísérői, a →szatüroszok/faunusok nevelője, a bölcs →Szilénosz/Silenus és a →nimfák az isten természeti erőkkel való szoros kapcsolatát jelzik. Eksztatikus és a közös mámor örömében feloldódó orgiasztikus kultuszát a →bakkhánsnők/mainaszok mítoszai örökítették meg. Ő az „asszonyok őrjítője” (Homéroszi VII., Dionüszosz-himnusz, 17); kultuszában elsősorban nők vettek részt, ahogy nevelői és követői közt is fontos szerepet játszottak a nimfák. Dionüszosz párja a Thészeusztól elhagyott →Ariadné, akinek jegyajándékul adott aranykoszorúja (aranykoronája) az égbe emelkedve csillagképet alkotott (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). Az isten korai ábrázolásain hosszú, nőies ruhában, hosszú szakállal és hajjal jelenik meg, a hellenizmus korától viszont szakálltalan, lányos alkatú ifjúként ábrázolták, fején repkény- vagy szőlőkoszorúval.

Michelangelo: Bacchus (1496–1497, Firenze, Bargello).

• Rómában Liber Pater/Bacchus néven tisztelték. A „Liber Pater” eredetileg Jupiter egyik megszólításának önálló istennévvé alakítása, amelyet Dionüszoszra ruháztak a római panteon hellenizálódása során. A Jupiter–Juno–Minerva arisztokratikus istenhármassal szemben az ún. plebejus istenhármas tagja Ceres (Démétér) és Libera (Perszephoné vagy Ariadné) mellett. A római költészetben a klasszikus görög hagyományoknak megfelelően Bacchus a bor feloldó ereje által adományozott mámor megtestesítője: „Vert szív belőled szívja az új reményt […] Veled marad a vén Liber” (Horatius: Ódák, III. 21). Ünnepét, a Liberaliát március 17-én tartották Rómában (Ovid. Fasti, III. 713–790; Verg. Georg., 2,333–395). • A középkorban az ősz, a szőlő szüretelésének ábrázolásain tűnik fel a Dionüszoszhoz kapcsolódó antik ikonográfiai hagyomány. A vágánsköltészetben is a bor és a mámor megtestesítője: „Bacchus, dicső istenünk” (Carmina Burana; Bacche, benevenies). • A reneszánszban alakja elsősorban az életöröm kifejezője, a mitológiai témájú festészet gyakori szereplője (pl. Tiziano: Bakkhanália, 1519–1520 k., Madrid, Prado; Carracci fivérek: Bacchus és Ariadne diadalmenete, 1597–1600, Róma, Palazzo Farnese). Pico della Mirandola Az emberi méltóságról írt értekezésében a természetben megmutatkozó isteni erőnek tekinti: „Bakkhosz, a múzsák vezére az ő misztériumaiban, azaz a természet látható jeleiben fölmutatja Isten láthatatlan jeleit előttünk, akik a filozófiában fáradozunk, és mámorba ejt Isten házának bőségéből.” A reneszánsz és barokk festészetben a hagyományos ’mámor, bor’ jelentésben a zabolátlanság, féktelenség hangsúlyozódik, pl. a Dionüszosz és Ariadné diadalmenetét, és különösen a bakkhanáliát megjelenítő műveken (Nicolas Poussin: Bakkhanália egy Pánherma előtt, 1631 k., London, National Gallery). • Schiller így jeleníti meg: „Évoézva büszke thirzuszhordók / S hámbafogott párducok / Jelentették a nagy Mámor-osztót” (Görögország istenei). Nietzsche A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus c. művében az ún. dionüszoszi elv az olümposzi istenvilág legtökéletesebb megvalósulásának, Apollónnak az ellentétpárja, s egyben kiegészítő elve (→Apollón/Apollo). A dionüszoszi lényeg „a mámor analógiájával közelíthető meg”. A bor, a narkotikumok feloldó hatása, a megszállottság, a természeti erők átérzése, az életizzás, a szubjektum feloldódása a közösségben a dionüszoszi erő kifejeződése. Utolsó írásaiban a kereszténység embereszményének ellentéteként a „tragikus ember” megtestesítője: „Dionüszosz a »Megfeszített« ellen: itt kapjátok az ellentétet. […] A darabokra vágott Dionüszosz az élet ígérete: örökké újjászületik, hamvaiból támadva új életre” (Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekből). • Ady Szent Liber atyám c. versében a bor istene a Tegnap értékeit, a „feledés, álom”, „vidám téboly és remény” világát képviseli a világháborús jelennel, a szörnyű Mával szemben: „Meghalt az ember, óh szent Liber atyám, / Nincsenek itt már farsangi hajnalok.” Babitsnál Krisztus szimbólumaként szerepel: „Mert Bacchus is példázza Őt, / a szabadító, szabad Úr, / ki vérét adja italul, / s e vérben kedvet és erőt” (Őszi pincézés; 2-dik vers mely Krisztus urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja).Pán/Faunus [Ú. E.]

Dis: Hadész-Plutón/Orcus, Dis

disznó/vaddisznó: A vadkan a féktelenség, az erőszakosság jelképe. • A perzsa mitológiában Thrita, a szent szóma (→elixír) készítője győzte le a vadkan alakú démont. • Egyiptomban tisztátalan állatnak számított. • A távol-keleti kultúrákban több jelentésben szerepel. Indiában a ksatriják, a harcosok kasztjának jele. A hinduizmusban a fehér vadkan a gonosz dánavákat legyőző Visnu inkarnációja (Mahábhárata, XII. 209). A buddhizmusban a létezés körforgásának középpontjában jelenik meg mint a tudatlanság, a lustaság és a falánkság szimbóluma. Kínában az erőszakosság megtestesítője, a hagyomány szerint Ji, az íjász űzte el az ártó, gonosz vaddisznót. A háziállatként nevelt disznó viszont a bőség jele. Japánban a bátorság és a hősiesség megtestesítője. • A görög törzseknél a vadkan-ábrázolás hadi jelvényeken is szerepelt, s ebben az értelemben a harciasság kifejezője. A vadászat istennőjének, Artemisznek az állata; a holdsarlóra emlékeztető agyarai lunáris szimbólumok. A kalüdóni vadászat mítoszában az áldozati szertartást hiányoló Artemisz (→Artemisz/Diana) szabadította rá Kalüdón városára a pusztító vadkant, amelyet csak a Meleagrosz vezette görög hősök tudtak elejteni (Apollod. Mit., I. 8,2; Ovid. Met., VIII. 260–546). Héraklész negyedik hőstette az erümanthoszi vadkan megölése (Apollod. Mit., II. 5,4).

Héraklész a legyőzött erümanthoszi vadkannal (Kr. e. VI. sz.-i vázakép).

Odüsszeusz társait, a Trója ostromában részt vett harcosokat Kirké varázslónő változtatta disznókká (Hom. Od., X. 239–243). →Arész/Mars hadistennek szintén állata; →Adónisz történetének egyik mítoszvariánsában a féltékeny Arész vadkan alakjában sebesítette halálra Aphrodité szerelmesét; Ovidiusnál vadkanvadászaton érte halálos baleset a szépséges ifjút (Met., X. 710–716). Az antikvitásban Démétér/Ceresnek áldozták, a hagyomány szerint a gabonaföld pusztítása miatt: „Kedvre deríti Cerest a falánk malac élete veszte, / hisz gabonájában kárt okozott a gonosz” (Ovid. Fasti, I. 349–350) (→Démétér/Ceres). →Baubó attribútuma a koca. • A kelta-gall hagyományban pozitív értelemben szerepel; a szellemi hatalommal hozták összefüggésbe. A szent tölgy termésével, a makkal táplálkozik, s a papi réteg, a druidák jelképe (→tölgyfa). • A muszlimoknak tilos fogyasztani a húsát. • Az Ószövetség a tisztátalan állatok közé sorolja, a zsidók ezért nem ehetnek a húsából (Lev 11,7; MTörv 14,8). Izajás hangsúlyozza, hogy a disznóhús evése és vérének áldozati felhasználása a pogány szertartások része, ezért Isten elárulásával egyenértékű (Iz 66,3). (Pl. a görög szokások szerint elkészített áldozati sertéshús és annak vértanúság árán vállalt elvetése jelenik meg a 2Mak 6,18–26-ban.) Szintén negatív értelemben, az Izráelt jelképező szőlővessző pusztítója a kárt okozó disznó a Zsolt 80,14-ben (→szőlő). • Keresztény értelmezésben az ördög szimbóluma, amely az Egyházat támadja meg. A középkori templomok szobordíszein a vadkanvadászat a gonosz üldözését és legyőzését jelképezi (→vadász/vadászat). A világ bűneire utal a sertéscsorda a tékozló fiú történetének ábrázolásain (Lk 15,15–17). Jézus az ördögöket egy sertéskondába űzi (Mt 8,30–32), s az értékek védelmét így hangsúlyozza: „gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé” (Mt 7,6). A megszemélyesített bűnök középkori allegorikus ábrázolásain a Paráznaság/Kéjvágy figurái disznón lovagolnak (Irgalmasság és a hét főbűn c. falképciklus, 1390–1395 k., Lőcse, Szt. Jakab-templom). A falánkságot szemlélteti id. Pieter Brueghel Eldorado c. festményén (1567, München, Alte Pinakothek).

Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Falánkság (A hét főbűn c. rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).

A Remete Szt. Antalt ábrázoló festményeken a disznó részint a betegápoló antoniták középkori privilégiumára utal, amely szerint sertéseik szabadon kószálhattak a városokban, másrészt a remete megkísértését ábrázoló műveken a tisztátalanság, a bujaság, a Gonosz kísértő erejének jelképe (Bosch: Szent Antal megkísértése-szárnyasoltár, középső tábla, 1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga). Dante is ebben az értelemben említi Szt. Antal disznaját (Ist. Színj., Paradicsom, XXIX. 124). • A modern magyar költészetben pl. Ady Harc a Nagyúrral c. versében a „disznófejű Nagyúr” a pénz embertelen hatalmának szimbóluma. József Attila Eszmélet c. versében a reménytelenség és bizonytalanság világában a boldogság groteszk képe az öntudatlan létezés megszemélyesítője: „Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém –.” George Orwell Állatfarm c. regényében a legbutább és legerőszakosabb állatok, a disznók vezetik az állatközösséget, annak pusztulását okozva. →állat/állatok [Ú. E.]

dob: Ősi hangszer, a természeti népek szertartásainak alaphangszere, a mágia, a varázslás fontos kelléke. Kör alakja a világ képzetét kelti (→kör). Afrikában szorosan kötődik az emberi élet minden eseményéhez; varázsoltak, jósoltak, gyógyítottak vele, hangja a falvak között a híreket szállította. A →szív dobbanásaira utalva a mágikus erő megtestesítője, a mennydörgést imitálva a megtermékenyítő esőre utal (→villám). • Az eurázsiai samanizmus egyik legfontosabb szakrális eszköze; vallási és termékenységbiztosító szertartások alkalmával használják. Ég és föld, a látható és a láthatatlan világ közötti összeköttetés szimbóluma, áldozati →oltár. A sámándob fából és valamely szent állat bőréből készül. A világmodellt ábrázolja; kozmikus jelei a sámán szellemi útjának térképét jelenítik meg. Hangja megidézi a segítőszellemeket. A lappoknál jóslásra szolgál, a szamojédoknál pedig íj, amely a sámánt az ég felé röpíti (→íj és nyíl).

Mongol sámándob (Helsinki, a Finn Nemzeti Múzeum archívuma). Gyógyító rítusok fontos kelléke; ez őrződött meg pl. a magyar gyermekdalban: „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” (→sámán/táltos).

• A hinduizmusban a pusztító →Síva és Káli attribútuma, ugyanakkor Síva dobjának hangja a teremtés kezdetét is jelezheti. • A buddhizmusban a törvény hangja; örömhír. • A kínai zenében kitüntetett a szerepe. Alakjánál fogva az ég szimbóluma, szerepénél fogva a többi hangszer uralkodója, „összefogója”: „a dob: a zene fejedelme. Ezért a dob hasonló az éghez” (Hszün-ce, XX. fejezet). A Nap látszólagos égi útjának legmagasabb pontjával azonosítják. • Az antikvitásban a dionüszoszi orgiák ábrázolásain →bakkhánsnők/mainaszok játszanak rajta (→orgia/karnevál). →Arész/Mars attribútuma; harci jelképként háborúra hív, támadásra indít. • A Bibliában az ünnepek és az Úr dicsőítésének alkalmaihoz kötődik (Ter 31,28; Zsolt 68,26). • Adynál a háborús pusztulás apokaliptikus motívuma: „Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú földre” (Emlékezés egy nyár-éjszakára).hangszerek, →zene [B. B.]

doboz/szelence: A magába foglalás, az elhatárolás női szimbóluma. A tudatalatti és az →anyaméh kifejezője. • A görög mitológiában Pandóra szelencéje az emberiségre zúdított bajokra utal. • A Bibliában elefántcsontból vagy fából készült dobozokban olajat vagy illatszereket tartottak. A keresztény ikonográfiában a Krisztus lábát olajjal bekenő Mária Magdolna (Jn 12,3) és Szt. Kozma és Damján orvosszentek attribútuma. Rogier van der Weyden Bűnbánó Magdolna c. képén a szent fehér tégelyt tart a kezében (1451–1452 k., Párizs, Louvre). →edény [P. E.]

Don Juan: Az európai kultúrában a csábító legjellegzetesebb típusa. Valószínűleg nem történelmi alak; mondája a XIV. sz.-ból származik, szülővárosának Sevillát tartják. Don Juan és →Faust alakja az európai kultúra két alaptípusának megtestesülése. Az emberi természet legmélyén gyökerező ősi ösztönök szimbólumai: Faust a tudásvágy, a szellem szimbóluma, vele szemben Don Juan a korlátlan élvezetvágy, a test jelképe. Míg Faust Észak teremtménye, Don Juan Délé (→égtájak). A megszámlálhatatlanul sok feldolgozás között három máig tartó érvénnyel formálta meg Don Juan jellemét: Tirso de Molina A sevillai szédelgő és a kővendég, Molière Don Juan-drámája, valamint Mozart Don Giovanni c. operája. A Don Juan-i jellemábrázolásban közös elem az erőteljes férfiasság, a tettrekészség, a szabadság, az ellenállhatatlanság és a kielégíthetetlenség, ugyanakkor a narcisztikus hajlam, a magányosság is. • A középkori darabokban Don Juan a gonoszság, a bűn megtestesülése, akiben a rossz fenséges alakot öltött: olyan bátorsággal küzd az erény, a törvény, az erkölcs ellen, hogy emberi hatalom nem bírhatja le, csak Isten, ill. valamilyen emberfölötti erő. • Molière Don Juanja számára a hódítás játék, élvezet, szellemi kihívás, kaland. Tagadja az erkölcsöt, mímeli a megbánást, hogy könnyebben célt érhessen. Molière követői Don Juanból a Gonosz és az ateista alakját formálták meg. A romantika egyéniségkultuszából következett, hogy Don Juant morálisan felmenteni, sőt eszményíteni is lehetett; ekkortól jelenik meg a típus vizsgálatában a lélektani motiváció (E. T. A. Hoffmann, Byron). • Kierkegaard érzéki zsenialitásnak nevezi a mozarti Don Giovannit (Mozart Don Juanja). Don Giovanni szellemi fölénye hangsúlyos; ura a muzsikának, a költészetnek, minden Múzsa őt szolgálja (pl. „Làci darem la mano”: A-dúr duett, I. 3.). Míg a csábítás művészének hangneme az érzelmileg telített A-dúr, addig végzete a démoni D-mollban vetítődik előre és teljesedik be. A másik kimagasló zenei feldolgozás Richard Strauss Lenau műve nyomán komponált Don Juan c. szimfonikus költeménye, amely a kiélt, érzéki vágyban elparázslott, lobbanékony személyiséget és törvényszerű kihunyását mutatja be. [P. I.]

drágakő: Értékes ásvány, amely szép színe, nagyfokú fénytörése és ellenállása miatt kedvelt díszítőelem. A szakrális és a világi hatalom, a szív, a Nap és a Hold, a fény és az energia jelképe. A drágaköveket a babiloniak óta igen fontosnak tartották a mágiában betöltött szerepük miatt. A kozmikus erők koncentrátumaiként apotropaikus erejüket leginkább akkor fejtették ki, ha amulettként vagy talizmánként hordták mindenféle vész, baj, betegség ellen. A bonyolult kozmikus megfelelések rendszere szükségessé tette, hogy korrespondencia-táblázatokba foglalják pl. a drágakövek, a bolygók és az állatövi csillagképek közötti kapcsolatokat. A kígyók, sárkányok vagy szörnyek által őrzött ékkő titkos tudásra, igazságra, ugyanakkor profán szerelemre és mulandó gazdagságra is utal. A drágakő csiszolása a lélek fejlődését jelképezi: ahogy a durva, sötét, szabálytalan követ szabályos alakú drágakővé nemesítik, úgy válik a lélek az isteni fény forrásává. • A buddhizmusban a drágakő a bölcsesség. A hármas ékkő →Buddha, a Dharma és a Szangha; a helyes hit, a helyes tudás és a helyes vezetés. Erre utal a tibeti Sza-szkja pandita A bölcsesség kincsestára c. kötetének – amely számos korábbi hindu és buddhista bölcs mondásgyűjteményt ötvöz – harmadik mottója: „E könyv címe: »Drágakő-kincstár« / Gonddal olvasd, s derék útra visz: mint tiszteld a Tan törvényeit.” Japánban az ékkő mint együttérzés vagy bölcsesség egyike a három kincsnek a karddal és a tükörrel, azaz a bátorsággal és az igazsággal együtt. • A zsidó és keresztény hagyományban főként az érték megtestesítője, de szerepel negatív jelentésben is. Pl. egy keresztény legenda szerint a drágakövek akkor keletkeztek, amikor →Sátán/Lucifer lezuhant a mennyből, és angyali fénye millió ragyogó darabra hullott szét (→Grál). Ezek a darabok az anyagi világban élő gonoszt szimbolizálják. Jób könyve szerint a bölcsesség nem mérhető semmiféle drágakővel; mindennél értékesebb (Jób 28). A bűnt megelőző paradicsomi állapotra is utal: „Az Édenben voltál, az Isten kertjében. Sokfajta drágakő ékesítette a ruhádat” (Ez 28,13). A kultikus eszközök és öltözetek fő díszelemei drágakövekből vannak (Kiv 28). A főpap melltáskáját tizenkét, aranyba foglalt drágakő díszíti: szárdonix, →topáz, →smaragd, karbunkulus, zafír, →gyémánt, jácint, →achát, →ametiszt, krizolit, ónix, jáspis; ezek →Izráel tizenkét törzsét jelentik. A püspöki palást melltűjének is tizenkét drágaköve van. Tizenkét különböző drágakő alkotja a →mennyei Jeruzsálem alapköveit: jáspis, zafír, kalcedon, smaragd, szárdonix, kárneol, krizolit, berill, topáz, krizopráz, jácint és ametiszt (Jel 21,18–20). A Jel 4,3 szerint a trónon ülő Isten tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlít. • Ókeresztény és bizánci mozaikokon, majd kegytárgyakon a crux gemmata, az ékköves kereszt →Jézus Krisztus mennyei dicsőségét jelképezi (VI. sz., Ravenna, San Apollinare in Classe apszismozaikja). Ennek példája a magyar koronázási eskükereszt is (XIII. sz. k., Esztergom, Főszékesegyh. Ktár). Használatuk a templomok kultikus tárgyain a mennyei Jeruzsálem imitációja és megelőlegezése (Ez 28,13). Szerepükről és szimbolikájukról így ír Suger apát Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról c. műve 33. fejezetében: „Ezért, midőn Isten házának díszítése iránti szeretetből a drágakövek sokszínű szépsége olykor elvont a külső gondoktól és tisztes szemlélődésre bírt, hogy a szent erények különbözőségeit az anyagi dolgokról a szellemiekre vigyem át, úgy tűnt, mintha látnám időzni magamat a világnak valamely távoli részén, mely nincs egészen a föld mocskában, sem teljesen az égi tisztaságban, s Isten kegyelméből ebből az alsóbb szférából anagogikus módon át tudnék kerülni a magasabb rendűbe.” Késő középkori ábrázolásokon Krisztus és →Szűz Mária mint a Mennyek királya és királynéja drágakövekkel díszített koronát visel (→király és királyné). • Az idők során egyes drágakövekhez meghatározott jelentést társítottak. Így lett pl. az opál a hűség, a vallási elragadtatottság, a rubin a fenségesség, a zafír az igazságosság és a mennyei erények szimbóluma. • A középkori mágia nézeteivel összhangban Paracelsus a természet legvégső szubtilitásának tekintette a drágaköveket (De mineralibus). • Kosztolányi Dezső Őszi reggeli c. versében a gyümölcsök látványa által felidézett drágakövek élettelen, hűvös csillogása a részvéttelen pompa, a ridegség és a halál hangulatára utalnak. →arany, →ezüst, →gyöngy, →jádekő, →korona, →kő/szikla [P. I.]

drüászok/hamadrüászok: nimfák

duda: Az európai népi kultúra jellegzetes hangszere. A többi fúvós hangszerhez hasonlóan életre keltő hatalma van; a lélegzet, a lélek révén válik hangja hallhatóvá (→lehelet/lélegzet). A dudát pásztorok fújják a paraszti ünnepeken, karneválokon. A néphitben a lerakása után is nyöszörgő duda a hangszer ördögi hírét erősítette. • A középkorban egyházi tilalom vonatkozott a „síposokra” mint az isteni harmóniát megbontó, ördögi rontás megtestesítőire. Hasonló értelemben szerepel Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-ábrázolásán a duda (1503–1504, Madrid, Prado).

Franz Karol Hessig(?): A keresztre feszített Jézus, az emberi bűnök áldozata (rézmetszet, XVIII. sz. közepe, Szilárdfy Z. gyűjteménye).

A XVII. sz.-i holland és flamand ábrázolásokon fallikus jelentést hordoz. • Mint a többi fúvós hangszer, megjelenik az angyalok zenekarában is a dicsőséget zengő termékeny lélegzetként (→kürt/trombita/harsona). • Skócia jellegzetes népi hangszereként mint költészeti szimbólum szerepel Hugh MacDiarmid Új skót költő c. versében: „E költő, mint az ősi felföldi duda […] kelta zenéje az emberszív felsőbb összhangzata / az elemek örök basszuskíséretével.” • József Attila Medvetánc c. kötete mottójául választotta egy magyar pásztorének kezdősorát: „Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni.” →hangszerek, →zene [B. B.]

Dumuzi/Tammúz: Sumer meghaló-feltámadó istenség; tiszteletének központja Uruk volt. Mint →pásztor, „az égi karám ura”, az állatok termékenységének megtestesítője. Nevének jelentése ’életserkentő’. A növényzet istennőjének, Inninnek a párja, szent nászuk biztosítja a természet termékenységét (→Innin/Istar/Astarta). Dumuzi halálát a nyári napforduló táján, az állatok terméketlenségének idején gyászként ünnepelték, a természet körforgásának jelképeként azonban újjászületik. • Az akkád Tammúz-siratóénekekben Istar szeretője, férfiúi termékenységét hangsúlyozó elnevezései: →bika, →cédrus. • A görögök →Adónisz, a frígiaiak →Attisz néven tiszteltek hasonló szimbolikát hordozó istenséget. Termékenységükre, meghaló-feltámadó létükre utaló attribútumuk a →gránátalma. [Ú. E.]

Duna és Tisza: A →folyó egyetemes szimbolikájával megegyezően Magyarország két legnagyobb folyója is hordozza az állandóan változó sors, a teremtő és pusztító erő, az élet és a halál jelentéseit. Emellett a magyar haza jelképeivé váltak; a magyar történelem és sors tanúiként jelennek meg az irodalmi hagyományban. • A honfoglalást elbeszélő művekben az új haza kiválasztásának fontos mozzanata az értékes folyóvizek híre (pl. Csáti Demeter: Pannonia megvételéről). Csokonainál a két folyó együtt a magyarságra utal: „Áldjon is meg az ég, édes hazámfija! / Zengjen Duna, Tisza, Ős minden Magyar-fija” (A’ Dugonits’ Oszlopa). Ebben az értelemben jelennek meg Berzsenyinél (Magyar-Ország) és Kölcsey Hymnusában is. Petőfi A Tisza c. művében a tiszai árvíz leírásában a végletes, szelíd és tomboló természet jelenik meg; Tompa Mihály A folyam c. versében a Duna az örök természeti erő megtestesülése. Arany János Híd-avatás c. balladájában a halál-folyó képzete idéződik fel: „Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna győzi s adja még.” Ady A Duna vallomása c. költeményében a történelmi végzet tanúja és jelképe: „A Duna-táj bús villámháritó, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.” E végzet meghaladásának lehetőségét – a Duna-menti népek összefogásának kossuthi eszményét – fogalmazza meg a Magyar jakobinus dala c. versében: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. […] Dunának, Oltnak egy a hangja.” A Tisza a provincialitás, az elmaradottság jelképe: „Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?” (Ady: A Tisza-parton). A Tisza Juhász Gyula költészetének egyik központi motívuma: „szent folyóm” (Megint a Tiszánál); megjelenik az otthon (A kis Tisza hidján; Tiszai csönd), az élet és halál folyójaként (Tutajok a Tiszán…), valamint a történelmi folytonosság szimbólumaként: „Ezer év nagy borúja / S dicső emléke éled, / Ha Alpárnál visz utam, / Hol, mint a harc turulja, / Kóválygón Délre térek” (A Tisza, énekkari szöveg). József Attilánál a két folyó a haza képeként szerepel: „Tisza mellett, Duna mellett, / az a szarvas itt legelget” (A csodaszarvas). A Dunánál c. költeményében a folyó a gyötrő múlt tanújaként egy szelídebb és békésebb jövő megteremtésének lehetőségét példázza: „…mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai.” Szalatnai Rezső A Duna költői c. antológia előszavában így összegzi a két folyó szimbolikáját: „A Tisza a magyarok érzelmi tengelye, magyar földön születik, magyar földön hal meg, ő a sajátosan népi folyó, népdalok tája és nótafája. A Duna a magyar értelem és élet tengelye. […] A Duna köt minket össze a világgal, mint egy óriás országút.” • A pesti Duna-part az 1944-es események óta tragikus mementó, a nyilas hatalomátvétel után, a magyar zsidóság elleni kegyetlenségek és a tömeges gyilkosságok révén a fasizmus legkirívóbb hazai példája. • A XVII. sz.-i, XVIII. sz. eleji Duna-menti népekről, hadi eseményekről tudósító ún. folyamregényekben a Duna mint Európa legnemzetközibb folyója az örök változás, az örökké mozgásban lévő természet megtestesítője (S. von Birken: Der Donau-Strand; W. Happel: Der ungarische Kriegsroman; L. Marsili: Danubius Pannonico-Mysticus). Claudio Magris A Duna c. regényében Közép-Európa kulturális egységére utal. [Ú. E.]

E

edény: Változatai – a váza, a kancsó és a korsó – egyaránt nyitott, befogadó, passzív, feminin formák. A halhatatlanság és a bőség kifejezői, a kozmikus vizek forrásai. Az →anyaistennő, az →anyaméh, a befogadás, a termékenység és a →szív szimbólumai. A test formáját imitáló ókori tároló agyagedények az emberi test analógiái. Az edénykészítés az emberkészítés jelképe, mert az embert is agyagból teremtették és alakították. A váza olyan szent edény, amelynek tartalma (pl. a perzsa és a hindu mitológiában a szóma; →elixír) az élet szubsztanciája; az élet tartálya. Az aranyedény a szellemi élet kincse, a titkos erő (→arany). Nyitottsága az égi befolyások befogadójává teszi. • A mezopotámiai kultúrákban az anyaistennők attribútuma. Italáldozatok ábrázolásakor gyakran látható az örök élet vizének túlcsorduló edénye (→víz).

Gudea, az isteni vizek hozója (Kr. e. kb. 2150, Párizs, Louvre).

• Egyiptomban a szív, a vizek, az anyaméh, a természet életre keltő erőinek jelképe, →Ozirisz/Szarapisz és →Ízisz attribútuma. A halott lelkének (szívének) mérésekor, vagyis túlvilági bírálatakor egy edény tartja az elhunyt szívét, míg a másik serpenyőben egy →toll, Maatnak, az igazság istennőjének attribútuma látható (Lélek az alvilágban, London, British Museum) (→mérleg). • A hinduknál az ún. púrna gháta, a ’bőség edénye’-motívum →Síva feleségének, Párvatinak az attribútuma, a tápláló, termékenyítő aspektus kifejezője (Elura, Rámésvara-csarnok oszlopai, VII. sz.). • A buddhista tanítás szerint a félig telt edény a butaság, a süketség szimbóluma, mivel csak a telítettség felel meg a bölcsességnek és a nyugalmi állapotnak. • A kínaiaknál Caj-sennek, a gazdagság istenének attribútuma; varázsedénye megsokszorozza azt, ami belekerül. A virággal teli váza a harmónia és a hosszú élet szimbóluma (→virág). • A görög-római mitológiában a boroskancsó a →szatüroszok/faunusok edénye. A költő számára a boroskancsó az inspiráció, a benne tárolt →bor révén a tréfa, a viszály, a szerelem és az álom forrása (Horatius: Ódák, III. 21). A →gabona/búza és →olaj tárolására használatos amforák a gazdagságra és a bőségre utalnak. • A zsidó hagyomány szerint azt az edényt, amelyben a kivonuláskor a Jahve irgalmasságát bizonyító mannát tartották, a frigyládában őrizték (→frigyláda; l. a klosterneuburgi oltár frigyládát ábrázoló zománcképét). • A keresztény szimbolikában a világ Isten edénye. Összekapcsolódik az élettel és az élet megújításával is, pl. a négy paradicsomi folyót megszemélyesítő négy férfialak ábrázolásakor, akik korsóikból vizet öntenek. Az Úr választott edénye a megváltott ember lelke (a „vas electionis” kifejezést általában Pál apostolra vonatkoztatják). A Róm 9,20–23 szerint az ember mint Isten teremtménye a lélek törékeny edénye. Az üres váza a lélektől elválasztott test szimbóluma. Bingeni Szt. Hildegard – folytonos, testi-lelki megpróbáltatásoknak kitett – testét edényhez hasonlította, amely „mint a cserépégető kemencében, egészen kiégett”. A keresztény ikonográfiában gyógyító, illatos keneteket vagy olajat tartalmazó edénye van Sámuelnek, Saulnak, Dávidnak, Rafael arkangyalnak, Szt. Kozmának és Damjánnak, valamint Szt. Mária Magdolnának (→doboz/szelence). Az →Angyali üdvözlet ábrázolásain a szűzi tisztaságot jelképező →liliom gyakran vázában látható, amely általában üvegből van (→üveg). Mária-szimbólum lehet az átlátszó korsó, akárcsak a vizeskancsó és a medence, mint a Szűz tisztaságjelvényei (pl. Jan és Hubert van Eyck genti oltárának Angyali üdvözlet-tábláján, 1432, Szt. Bavo; Simone Martini: Angyali üdvözlet, 1333, Firenze, Uffizi). Egy Theofilusnak tulajdonított himnusz így nevezi Máriát: „Báj edénye, / Háromság temploma.” Váza, száján madarakkal, amint szomjukat oltják, az örök üdvösség jelképe. A boroskancsó utalhat az oltáriszentségre. • Az ókori eredetű négy sarkalatos erény közül a Mértékletesség (Temperantia) allegorikus figurája korsóból folyadékot önt egy másik kancsóba.

A Mértékletesség (az esztergomi palota falképe, 1494–1495).

• Szabó Lőrinc a test jelképeként említi: „Testem, szegény, / te vagy a teremtő edény” (Testem).alkímiai edények, →Grál, →kehely, →kosár, →palack, →urna, →üst [P. I.]

ég: A földi nézőpontból a magasban boltozatként ható térség, a maszkulin elv, a megtermékenyítő erő jelképe. A női →föld ellentétpárja és társa a szent nászban. A világtojás felső része. Az ég és a föld szétválása az első elkülönülés (→tojás). Az ég (→eső, →villám) termékenyíti meg a földet, hogy élőlények születhessenek. Az univerzum teremtője és a termékenység eredője, a kozmikus rend szabályozója, a világ szent rendjének jelképe. Az ember így ég és föld fia: egyesíti magában a föld anyagi és az ég szellemi természetét. A transzcendencia szimbóluma; az isteni hatalom és a szentség kifejezője. (Ebben a jelentésben minden részesül, ami az éghez emel: pl. a →madár, a →szárny, a →létra, a →fa, a →hegy, a →torony, az →oszlop.) A világ jelképe; valamennyi tárgyához képest kívül helyezkedik el. Ezért lesz az istenség lakhelye; isteni jellegét elérhetetlensége, végtelensége, örökkévalósága és teremtő ereje hangsúlyozza. Az isteni lényben való hitet is jelképezi ezzel, csakúgy, mint az istenség előrelátását és bölcsességét. Mint mennyország, a boldogultak lakhelye (→Paradicsom). A különböző mitológiákban szereplő többszintű ég fogalma a hierarchikus értékrend tükrözője. Számos kozmogonikus mítoszban az Első Ember koponyájából jön létre (→kozmikus ember). • Egyiptomban az általánostól eltérően női princípium; minden manifesztáció forrása. Szarkofágokon gyakran látható Nut égistennő, amint védelmezőn borul a holttestre. Gyakran előrehajolva ábrázolják: keze Keleten, lába Nyugaton éri a földet: ő az istenek és emberek anyja, a mindenség jelképe. Hatalmas, kiterjesztett szárnyú, hold- és napszemű sólyomistenség is képviselheti, de megjelenhet égi óceánként vagy az Égi Tehén alakjában is (→sólyom, →tehén).

Nut istennő alakja körülvéve az állatöv jegyeivel (egyiptomi szarkofágtető a Ptolemaiosz-korból [II. sz.], London, British Museum).

• Babiloni elképzelés szerint az égen →ablak is van, amely az ég mindentlátását, magasabbrendűségét szimbolizálja (Enúma elis, 4138). • Kínában az aktív, a maszkulin pólus, a jang jelképe, s négy oszlop tartja (→jin és jang). Középen lyukas jádekoronggal ábrázolják (Kr. e. III–IV. sz., Bp., Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Műv. Múz.) (→jádekő). Az uralkodó az Ég fia. A Tao Te kingben „ég s föld” maga a Természet; az „égi út” a legfőbb természettörvény (23; 27; 79). • A görög mitológiában az eget megszemélyesítő isten, Uranosz Gaiával, a Földanyával alkotja az eredeti egészet, amely csupán a kozmogóniai folyamat során vált ketté, s lett az ég a férfi, a föld a női princípium (→Uranosz/Uranus). A föld, az anya mitológiai elsődlegességét mutatja, hogy Uranosz maga is Gaia fia (Hésziod. Theog., 126–128), aki később eltávolítja őt magától és új házasságokat köt. A nappali égtől eltérően az éjszakai eget általában istennők jelenítik meg (pl. →Hekaté, →Rhea). A csillagszféra külön istene Koiosz volt. Id. Plinius részletes leírást ad az ég és föld keletkezéséről és jellegzetességeiről (Nat. hist., 2,6). • Az ural-altaji népek hitvilágában az ég a transzcendens szféra. A sámánok itt kapják meg a hivatásukhoz szükséges ismereteket, s a révület, a sámánutazás során lelkük az égi szférába emelkedik (→sámán/táltos). A →hét és a →kilenc ég fogalma az istenség eléréséhez vezető út különböző fázisait jelképezik. Az ég fölötte áll minden földinek; mindent lát. Pl. a vogul mitológia főalakja, Mir-susne-Xum, mint ’világfigyelő férfi’, az égből figyeli a földieket. • A Biblia szerint a Teremtés első lépcsőfoka az ég és föld különválasztása, tehát az eredeti egész szétválása: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). Magának Istennek és Isten dicsőségének kifejezője, pl. Ezekiel látomásában. Az igazakra váró dicsőséget szintén az ég jelképezi: „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt” (Dán 12,3). Jézus megkeresztelkedésekor égből küldött jelek (égi szózat, →galamb/gerle) bizonyítják a Megváltó isteni voltát. Középkori elképzelés szerint a Mennyek birodalma kilenc égből áll, amelyeken mindenki érdemei szerint kap helyet (Dante: Ist. Színj., Paradicsom). Az ég – mint a világszellem helye – a tudat szimbóluma, a lélek tökéletesedésének helye. • Isten-szimbólumként jelenik meg Shelley Óda az éghez c. versében: „Ég! Neved isten neve, / kertje vagy, lakóhelye / annak, kiben mint tükörben / ember látja önmagát.” Babits Örökkék ég a felhők mögött c. prózaversében a töretlen hit és az Isten felé fordulás jelképe. Kosztolányi számára a föld ellentéte a Hajnali részegség c. versben; a tisztaság, a béke, a maradandó értékek szimbóluma: „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, / valami tiszta, fényes nagyszerűség, / reszketve és szilárdul, mint a hűség.” Baudelaire költészetében a transzcendenciától megfosztott ég jelenik meg: „»Vakok, mit lestek ott az égen?«” (A vakok). A ködös, néma ég a modern ember létélményét jelképezi: „Mikor az alacsony égbolt az unalomtól / nyögő lélekre mint fedő nehezedik” (Spleen, IV). →azúr, →baldachin, →csillag/bolygó, →ernyő, →harang/csengő, →kék, →sátor [K. J.]

egér: A kistermetű rágcsáló a sötétség erőit, a szüntelen mozgást, az öntudatlan, értelmetlen nyugtalanságot, a zűrzavart jelképezi. • Kínában a gabonát pusztító egér a káros, negatív erők jelképe. • A görögöknél Apollón (→Apollón/Apollo) attribútuma. • A keresztény szimbolikában az ördöggel azonosították. Jellegzetes ábrázolása: az egér az élet gyökerét rágja. • Az újkorban részben megtartja ’pusztulás’, ’bomlás’, ’testi halál’ értelmét, pl. Guercino Et in Arcadia ego c. képén (1618, Róma, Galleria Corsini), ahol az egér egy →koponya mellett látható. Ezzel egyidejűleg ő az örök alulmaradó, a hiábavaló, gyűlölködő küzdelem részese (macska–egér harc). • Az irodalomban a nevetséges, karikatúrává torzított politikai harc jelképe az egér Csokonai Vitéz Mihály művében, amely Homérosz világirodalmi példáját követi; mindkét vígeposz címe Békaegérharc. Apollinaire Bestiáriumában a pusztító idő szimbóluma: „Szép napok, idő-egerek, / Ti rágtok engem észrevétlen” (Egér). Apró mérete és semmitmondó, →szürke színe miatt a nagy átlagot, a feltűnés elkerülését, a szürke tömeget és a szerény képességeket jelképezi. Ez a jelentés Steinbeck Egerek és emberek c. művében is megjelenik. →állat/állatok, →macska [K. Zs.]

égtájak: A Nap földi nézőpontból megfigyelt pozíciói (napkelte – Kelet, napnyugta – Nyugat, zenit – Dél, nadír – Észak) a kozmikus rendszer fő irányait jelzik, ezért a →négy égtáj a makrokozmosz szimbóluma. A szakrális épületek égtájak szerinti tájolása a makrokozmosz leképezése a mikrokozmoszban (pl. az uri zikkurat négyszög-alaprajza, a közép-amerikai Teotihuacan templomvárosának szerkezete, a keresztény templomok alaprajza, a buddhista sztúpákat övező kerítés kapui egyaránt a négy égtáj irányát jelölik ki; →templom). Az égtájak szimbolikája fellelhető temetkezési szokásokban is (kelet–nyugati tájolású sírok; →sír). A másik két égtáj szintén ellentétpárt alkot. Az Észak a hideg, a sötétség, a homály, a halottak birodalma, az →éjszaka, a tél, az öregség kifejezője, míg a Dél a →Nap, a →tűz, a sivatagi perzselő hőség, a nyár, a serdülőkor jelképe. Mindkettő az →alvilág/Pokol területe, Észak hidegségével, a Dél égető hőségével. • A kínai gondolkodás szerint Északhoz a hideg, a tél, a víz és a jin tartozik, Délhez a meleg, a nyár, a tűz és a jang (→jin és jang). A kínai világmodell szerint a négy égtáj a világ, amelynek középpontja, az ötödik égtáj, maga a kínai birodalom (→öt). • A kelet–nyugati irány a Nap útja napkeltétől napnyugtáig, ezért minden napisten ezt az ívet járja be, pl. az egyiptomi mitológia szerint ez az ív → bárkaútja. Kelet a felkelő, a győzedelmes Nap, az élet, az újjászületés, a feltámadás, a tavasz, a gyermekkor, a fiatalság szimbóluma. A napistenekhez mindig ebbe az irányba fordulva imádkoznak. Nyugat a meghaló Nap, az elmúlás, a halál, az ősz, a korosodó ember jelképe. Élet és halál, halál és feltámadás kettősségei fejeződnek ki Kelet és Nyugat szimbolikájában. Plutarkhosz Iszisz és Oszirisz c. művében is ezt a jelentést találjuk: Kelet az élet, Nyugat a halál, „az egyiptomiak úgy gondolják, hogy kelet a világ arca, az észak a jobb, a dél a bal oldala” (32). A Hórusz-fiúk: Amszet (emberfejű), Hápi (sakálfejű), Kebehszenuf (sólyomfejű) és Duamutef (majomfejű) részt vesznek az elhunyt bebalzsamozásában, őrzik belső részeit. A sírkamrában Amszet szobrocskája a déli falnál, Hápié az északinál, Duamutefé a keletinél, Kebehszenufé a nyugatinál áll. A →szkarabeusz, mivel hátrafelé megy, a Nap éjszakai útját járja be, azaz a nyugat–keleti irányt, ezért az újjászületés szimbóluma. Az egyiptomi mitológiában Észak – ellentétben általános jelentéseivel – a fény, a maszkulin erő megnyilvánulása. Úgy tartották, a Nílus Délen születik, és Északon hal meg, ahol a tengerbe ömlik (→folyó). • A görög mitológiában Nyugaton van az alvilág bejárata (Hom. Il., VIII. 365–389), valamint itt találhatók az alvilághoz tartozó aszphodéloszrétek (Hom. Od., X. 508; XI. 537–570) (→aszphodélosz). Ókeanosz folyó őrzi az élet és a halál közötti határt a távoli nyugaton, s itt található a Boldogok szigete (→sziget). →Kronosz/Saturnus is Nyugatra (Heszperiába) menekült legyőzetése után. Heszperia, azaz Itália neve a görög ’este, nyugat’ jelentésű szóból származik, s a világ nyugati peremével van összefüggésben. Nyugat a világ végét is jelzi, amelyet Héraklész oszlopai jelölnek ki (→oszlop). Az ezen való túlhaladás büntetése a halál (→Odüsszeusz/Ulixes [Ulysses] utolsó útja: Dante: Ist. Színj., Pokol, XXVI. ének 106–142). • A keresztény templomba a nyugati →kapu szolgál bejáratul, a katolikus művészet általában Krisztust és az apostolokat ábrázolja rajta és felette. Az északi kapun az Utolsó ítélet, a déli oldalon Szűz Mária, valamint a hit védelmezői, a mártírok és a szentek témái kapnak helyet. Az apszisban lévő szentély és az oltár keleti tájolású. Ennek jelentéséről így ír Honorius Augustodunensis: „A templomok pedig azért fordulnak Kelet felé, ahol a nap kél, mert bennük az igazság napját imádjuk, és úgy mondják, hogy Keleten volt a Paradicsom, a mi hazánk is” (A lélek ékköve, 129. A templom helyzete) (→fény/világosság és sötétség, →hajnal). Észak a sötétség, az éjszaka, a hideg, →Sátán/Lucifer és a Gonosz erőinek birodalma, a barbárság jelképe. Az evangéliumot az oltár északi oldalánál olvassák fel; ez az Egyház pogányokat megtérítő feladatát példázza. • John Donne Himnusz istenhez, betegen c. verse Kelet és Nyugat szimbolikájával fejezi ki a ’halál–feltámadás’ jelentést: „összefut / Minden térképen Nyugat és Kelet: / Feltámadáshoz a halál vezet.” William Blake mitológiájában Kelet a szenvedély, Nyugat a szabadság szimbóluma; Észak az ösztönös gondolat, a Lélek területe, Dél Urizené, a racionális teremtőé. Az európai hagyomány két fontos szimbolikus alakja közül →Faust a tökéletes intellektuális megismerésre törekvő ember, az északi embertípus, ellentétpárja, a Dél alaptípusa →Don Juan, a tökéletesen szenzuális, érzelmi megismerést célzó ember. • A földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás korában a különböző civilizációk eltérő fejlettségi szintjét hangsúlyozó, rangsorba állító európai nézetek szerint a Nyugat-Európában a középkorban kibontakozó dinamikus és expanzív fejlődés tette a világ vezető hatalmává a „Nyugatot”. (Ezek a nézetek vezettek a Nyugat felsőbbrendűségének hirdetéséhez.) Oswald Spengler ennek a kultúrának a fejlődését, a többi kultúrához való viszonyát és ellentmondásait, hanyatlását („civilizációvá válását”) elemző művének címe: A Nyugat alkonya. A XIX. sz. végi, a nyugati modellt elutasító orosz gondolkodók a világ keleti megújulását hirdették; pánszláv, messianisztikus eszméket vallottak (pl. Gogol: Egy szerző vallomásai; Dosztojevszkij: Egy író naplója). Nyugat és Kelet ellentéte a volt Szovjetunió vezette kommunista blokk fennállása idején, a hidegháborús korszakban éleződött ki. • A magyar királyok a koronázást követően kardjukkal a négy égtáj felé sújtottak, s ez arra utalt, hogy országukat minden külső támadástól megvédelmezik. A magyar kultúrában, irodalmi életben is igen jelentőssé vált Kelet és Nyugat szembeállítása. Csokonai Marosvásárhelyi gondolatok c. művében – „Középpontban lévén” – ellentétpárba állítja Kelet és Nyugat országait: „itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? / Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, / Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog”; valamint az északi és a déli ember mentalitását: „Nézd a munkás éjszak nyüzsög és zsibong, / S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong, […] De túl a szelíd dél áldott határain / Nézd a barna népet forró homokjain, / Vagy hever s éhezik a paradicsomban.” Magyarország „köztes” helyzetéből adódóan a XX. sz. elején gyakori motívum Kelet és Nyugat oppozíciója (pl. a Nyugat és a Kelet Népe c. irodalmi folyóiratok; urbánus–népies ellentét). A Nyugat Európát, pontosabban Nyugat-Európát és a hozzá kapcsolódó progresszivitást („Szent Napkeletnek mártirja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres” – Ady: Egy párisi hajnalon), míg Kelet az elmaradottságot és a stagnálást fejezte ki („Keletiség, zsandár, alázat” – Ady: Rohanunk a forradalomba). Ady Magyarországot sajátos pozíciójú, Nyugat és Kelet közötti ingadozó „kompországnak” tartotta. Babits Turáni induló c. versében a magyarságot keleti népként jellemzi: „Kőházakkal, vértes haddal, / Mit törődünk Napnyugattal? / Zabolátlan akarattal / Virradunk mi virradattal.” Ady Északi ember vagyok c. versében így fogalmazza meg Észak és Dél szembenállását: „A Dél: vén, csacska népü táj, / Illanva jön, gyorsulva lebben / Itt minden ajkon az ige. / Északon gyökösebb a szó, / Mélyebbről jön és nemesebben.” →kereszt, →középpont, →mandala [P. I.; Ú. E.]

egy: A természetes számok halmazában az első szám. Csak önmagával osztható, egyben azonban az összes többi szám osztója is. Egyszerre racionális és irracionális szám. Az ősi egység, a teljesség, az egész, a legfelsőbb lény, az istenség szimbóluma; a causa prima, amely magába zárja a kontinuitást és a totalitást, egyszerre feminin és maszkulin. Az egynek nincs párja, hiszen önmaga egyben saját negatív princípiuma is. Geometriai analógiája a →kör és a →gömb. A számok sorozata vele kezdődik és nyúlik a végtelenbe, minden manifesztáció belőle indul ki és hozzá tér vissza: az erő, az aktív princípium, a teremtő eszme jelképe. Nem valós mennyiséget jelöl, hanem maga a lét, az abszolútum, a kozmikus és ontologikus centrum; egyben mint misztikus központ a Reveláció forrása. Az egy Minden és a Minden egy. Minden az egy szükségletében létezik, míg az magában való és független elv. • Az ősi kínai filozófia szerint először volt a „legnagyobb magasság”, amelyből a „legnagyobb egy” nőtt ki, amely a →jin és jang kettősségére bomlott, hogy azok létrehozzák az öt változó állapotot, amelyekből „tízezer dolog” született. Így minden a kezdeti egynek köszönheti létezését (Tao Te king, 42). Az ókori Kínában az egységes császári hatalomnak megfelelően – Kr. e. 221-től – az univerzum, a kozmosz, az abszolútum, a tökéletesség, a minden polaritás felett lévőség szimbóluma. • Az indiai Upanisadokban a létezés ősoka: „Kezdetben csak a Létező volt, kedvesem, éspedig mint kettősség nélkül való Egy” (Cshándógja upanisad, VI.). Az Egység mögött a Sokaság bősége nem más, mint káprázat, az Egy illuzórikus képmása, mint ahogy a tűz is sok lángból áll, mégis egynemű. A misztika objektív állapota az „én vagyok a bráhman” állapot, amely nem más, mint a kontempláció végpontja, a sokaság illúzióit magunk mögött hagyva az elérkezés az első princípiummal való önazonosuláshoz: „Múlandók közt örök, a sok között Egy, […] Az Ős-ok: isten” (Svétásvatara upanisad, VI. 13, Az egyetlen Úr) (→bráhman/Brahmá). • A sumer és az egyiptomi mitológiák a teremtő istenség jelképét látják az egyben. • Az egy problematikája a görög filozófiában is megjelenik. A püthagoreusok szerint az Egy, a Monád, mentes minden többszöröződéstől, maga a nyugalom és a mozdulatlanság; minden dolog változatlan elve. A szellem, Isten, Apollón, a Jó és az →androgün/hermafrodita száma. „Xenophanész feltekintett az egész égre és azt mondta, hogy az egy az Isten”, írja Arisztotelész (Metafizika, 986b). Parmenidész azt állítja, hogy a létező egy, a sokaság és keletkezés pedig csupán látszat. Ezzel a statikus fölfogással szemben Hérakleitosz a kozmosz őselvévé a változást avatja, amely a különbözőket egyesíti s újból szétválasztja: „Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összehangzó széthangzó, és mindenből egy és egyből minden” (B 10). Platón a lenyomat szűz forrásaként értelmezi az egyet. A neoplatonizmusban, így Plótinosznál az Egy a kiindulópont, mindennek a kezdete, amelyből az egész világ emanáció útján keletkezik anélkül, hogy az Egy osztatlansága csorbát szenvedne. Az Egy a Teremtő, amely felé a teremtmény olthatatlan szerelemmel fordul, és újabb teremtménynek ad életet. Minden sokaság az Egy sokasága (azaz homogén), végül is önmagában Egység (Plótinosz: A Jóról vagy az erényről). • A zsidó és keresztény hagyomány monoteisztikus beállítottsága az Egyet az egyetlen és mindenható, a semmiből Igével teremtő Isten jelképévé tette. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,5–6). Az érzéki világ minden részében Istent és az ő egységét tükrözi vissza. Ezt az egységet jelképezi a jeruzsálemi →templom, amely a hívők örök hazája. Az Egy titka azonos az isteni szentséggel (→három). • A Kabbala a héber ábécé minden egyes betűjéhez számértéket rendel (→betű/írásjel). Az egyet az álef ideogrammája jelképezi, amely a héber ábécé első betűje. Az álef az élet és a halál, minden dolog elgondolhatatlan, elvont princípiuma. Nem teremtett, mégis létezik, nem tartozik sem a térhez, sem az időhöz. Az álef az isteni erő, a teremtő „Én”, az Apa. A Széfer Jecirában leírt Szefirot-fa tíz szefirából áll. Az első szefirá a Keter, amely a valóságos lét előtt megnyilvánuló isteni akarat szimbóluma: „Az első Szefirá, az Egy az élő Isten Szelleme… A hang, a szellem és a Szent Lélek.” A Sokaság látszatvilágában élő ember számára az Eggyel való újraegyesülés a legfőbb cél (→szefirá/szefirot). • Az iszlám is az egyetlen Isten, Allah szimbólumát látja az egyben. A muszlim misztika szerint nem létezik más istenség Istenen kívül, sőt rajta kívül valójában semmi sem létezik. Hozzá igyekszik minden, az Egy teremtőhöz, bíróhoz és megtartóhoz. • Az álmokban megjelenő prelogikus állapot a megkettőzöttség (Én–felettes Én) előtti egység, a kétely előtti biztonság, az analízis előtti naiv, még paradicsomi állapot. Éppen ezért mint legfőbb egyesítő szimbólum csak az individualizáció előrehaladottabb stádiumában jelentkezik, a tudat, ill. a tudattalan harmóniáját valósítva meg. Az Egy az eredendő kezdet, egyben minden lehetőség összege, ebből következően egyszerre szimbóluma a kezdetnek és a végnek: az örök körforgás belőle indul ki és hozzá tér vissza. A világmindenséggel és annak tengelyébe állított emberrel érzett biológiai-fiziológiai egységének eszméjét szólaltatta meg József Attila: „…több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős – […] s apám, anyám maga is ketté oszlik / s én lelkes Eggyé így szaporodom!” (A Dunánál).középpont, →számok [V. E.]

Egyiptom: Az ókori Közel-Kelet egyik legfontosabb birodalma, politikai és kulturális tényezője. Hérodotosz megfogalmazásában Egyiptom a Nílus ajándéka, s ez a →folyó éltető erejére utal. A régi egyiptomiak „fekete és vörös”-nek hívták országukat: a vörös az ország égető, sivatagos területeit, míg a fekete a termékeny folyóvölgyet jelentette (→sivatag, →víz). Egyiptom ebben az értelemben az ellentétek egyesülésének jelképe. Nyitott kereszteződés, mert négy világ fut itt össze: a Szahara, Fekete-Afrika, a Közel-Kelet és a Földközi-tenger, és zárt oázis, mert a tengeri és sivatagi övezet elszigeteli; egy sokáig megingathatatlan, háromezer éves autonóm civilizáció alakult itt ki. Az uralkodói jelképekben Alsó-Egyiptom színe a fehér, Felső-Egyiptomé a vörös volt. • A görög-római világ számára a legősibb kultúra szimbóluma volt, a természettudományok, a mágikus és ezoterikus ismeretek szülőhelye. A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Aszklépiosz c. hermetikus irat így ír Egyiptomról: „Nem tudod, Aszklépiosz, hogy Egyiptom az ég képmása, helyesebben szólva olyan hely, ahová és ahol minden áttevődik és lejátszódik, amit az égiek irányítva elrendeltek? Sőt, pontosabban szólván: földünk az egész világ temploma” (24) (→Aszklépiosz/Aesculapius). • Az Ószövetségben a szolgaságba vető hatalom országa, szemben az ígéret földjével (→Kánaán). A bűn és a fogság jelképe, az Exodus, az Egyiptomból való kivonulás pedig a bűntől való megszabadulást jelenti (Kiv 3,7–9), s így a megváltás és Krisztus előképe is egyben. • Az Újszövetségben ellentétes értelemben szerepel (menekülés Egyiptomba: Mt 2,13–23). • A Dante Isteni Színjátékában szereplő „Óriás Vén”, az emberiség Kréta szigetén álló szobra azért áll háttal Egyiptomnak (Damiátának), mert az az emberiség múltját jelképezi (Pokol, XIV. 103–105). Thomas Mann József és testvérei c. regényében Egyiptom József számára a holtak országa (ahogy a kút az alvilágba kerülésé), ahol megpróbál első lenni a lentiek között, bízva a „feltámadásban”, amely lehetővé teszi számára, hogy megbékélt családjába visszatérjen. →piramis, →szfinx [P. I.]

egyszarvú/unicornis: Ló-, esetleg bika- vagy kecsketestű mitikus állat, homloka közepén hosszú, hegyes szarvval. A tisztaság, a szüzesség, ill. a hatalom jelképe. Lunáris, feminin princípium; az →oroszlán ellentétpárja. Ég felé mutató egyetlen szarva az ellentétek (ég–föld, anyagi–szellemi) egységét jelképezi (→egy, →szarv). Elsőként pecséteken jelenik meg, uralkodói jelképként (Kr. e. 3. ée., Indus völgye). • A Távol-Keleten jelentése a sárkányéhoz hasonló. Ugyanúgy uralkodói jelkép és az eső ura, mivel lunáris erőként a szárazsághozó Nap ellen száll harcba. Ősz derekán, az esős évszak kezdetén járja el táncát. Kínában császári embléma, az uralkodói erényeket – az erőt, a hatalmat és a pompát – testesíti meg. Szarvával lesújt a bűnösökre, az igazságszolgáltatást jelképezi. Kínai neve csi-lin (ki-lin). Egyike a négy szent élőlénynek (a sárkány, a főnix és a teknős mellett). A →jin és jang egyesülése; a gyengédség, a jóakarat, a boldogság, a hosszú élet, a nagyság, a bölcs irányítás és a kiváló utódok szimbóluma. A taoizmusban az →öt elem esszenciája és az erények összessége. • Egyiptomban minden erkölcsi erény megtestesítője; a mezopotámiai hagyományban lunáris volta miatt a szűz holdistennők attribútuma. Két egyszarvú az életfa őrzőjeként is megjelenhet. • Az antikvitásban létező állatnak tartották, őshazájául Indiát vagy Afrikát jelölték meg (Ktésziasz, Arisztotelész és id. Plinius leírása nyomán). A görög-római kultúrában a félholdat szimbolizálja; a holdistennő attribútuma. Plinius leírásában az évszakok megtestesítője: szarva az ősz, feje a téli napforduló, lába a tavasz, oroszlánfarka a nyár (Nat. hist., 8,31). • A keresztény szimbolikában a tisztaság, a szüzesség, a szellemi és a testi erények megtestesítője. Ezért vált a Szentlélek által megtermékenyített →Szűz Mária, ill. Antiochiai Szt. Jusztina attribútumává. A Physiologus nyomán a középkorban közismert jelkép: „Apró, gödölyéhez hasonló állat”; csak csellel, egy szűz segítségével tudja elkapni a vadász: „Szeplőtlen szüzet vetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.” A keresztény írók az egyszarvúról és a szűzről szóló mondát az →Angyali üdvözletre és a Szűz Máriától született Krisztusra vonatkoztatták. Mária az elzárt kertben (hortus conclusus) ül, térdén az egyszarvúval (Krisztus). Gábriel vadászként, négy kutyával érkezik, amelyek a négy isteni tulajdonságot testesítik meg: az Irgalmasságot (Misericordia), a Békét (Pax), az Igazságosságot (Iustitia), és az Igazságot (Veritas).

Egyszarvú-vadászat (német fa dombormű, XVI. sz., Berlin, Staatliche Museen).

Az egyszarvú szarva Isten teremtő Igéje, szellemi nyíl, a napsugár. Az egyetlen szarv Krisztust mint Isten egy fiát, ill. →Jézus Krisztus és az Atya egységét jelképezi. Mivel szűzi és magányos állatnak tartották, a szerzetesi élet jelképévé is vált. • Kedvelt témája az európai misztikus irodalomnak és képzőművészetnek. Gyakori jelenet az egyszarvú szűz általi megszelídítése, pl. a párizsi Cluny múzeum késő középkori Hölgy egyszarvúval c. falikárpit-sorozatán (XVI. sz. eleje), valamint a Hölgy egyszarvúval c. festményen (XV. sz. közepe, Esztergom, Ker. Múz.). • Az ezoterikus írásokban fehér testű, piros fejű, kék szemű állat. • Az alkimisták számára a →higany szimbóluma (míg ellentétpárja, az oroszlán a kéné). Egyetlen szarva az androgünt jelképezi, de nem mint a két nem egyesítőjét, hanem mint a szexualitás meghaladóját (→androgün/hermafrodita). Az egyszarvú szarva az Egység középpontjához vezető úttal is párhuzamba állítható. A belső transzmutáció jelképe, amely akkor következik be, amikor helyreáll az eredeti androgün. • Weöres Sándor Az unikornis látogatása c. versében az „ártatlan szépség” jelképe. Hamvas Béla Unikornis c. írásában így jellemzi: „Megfoghatatlan és meghatározhatatlan. A misztérium. A hallgatás őre a néma szent erdőben élő hangtalan egyszarvú, a tilalmak küszöbén, az utolsó lény, a lét legvégső alakja, az Egy” (Epilegomena, 7). → [K. J.]

éjszaka: A világegyetem kialakulása előtti, ill. az egyéni élet szintjén a születés előtti sötétséget jelenti, amely megelőzi az újjászületést, a beavatást és a megvilágosodást. Szimbolizálja a káoszt, a halált, az őrületet, a széthullást és a világ magzati állapotához való visszatérést; a terhesség, a vajúdás, a csírázás, valamint az összeesküvés idejét. Belépni az éjszakába annyi, mint visszatérni a meghatározatlanságba, ahol a rémálmok, szörnyek és sötét gondolatok keverednek (→fény/világosság és sötétség, →káosz és kozmosz). • Az antik orphikus mítoszok szerint a világ a fekete szárnyú Éj és a Szél nászából keletkezett: az Éj egy ezüsttojást tojt a Sötétség méhében. Ebből a tojásból született meg Erósz, aki mozgásba hozta a világegyetemet (→Erósz/Amor/Cupido, →tojás). Más mítoszváltozatban az Éjszaka (Nüx) a Khaosz lánya, az Ég (Uranosz) és a Föld (Gaia) anyja. Ő teremtette az alvást, a halált, az álmokat, a szorongást, a szeretetet és a csalást. Félelmetes jellegét →Hekaté testesíti meg. Az Éjszaka az Istenek anyja, a feminin erő beburkoló, anyai aspektusa, amelyet rendszerint egy nőalakkal ábrázoltak: csillagokkal díszített fátylat visel, két karján gyermeket tart, egy feketét (Thanatoszt, a halált) és egy fehéret (Hüpnoszt, az álmot) (→álom). Attribútuma a növekvő →Hold, a →mák, a →bagoly, a fekete →szárny, a maszkok. Kísérheti az alvó Morpheusz (az álmok istene), aki szintén viselhet mákkoronát. • Az európai néphitben a gonosz erők (→boszorkány, →ördögök/démonok, →vámpír) az éjszaka közepén, éjfélkor a legaktívabbak, s csak a hajnal fénye űzi el őket. A nyári napforduló az év legrövidebb éje, amelyet számos néphagyományban örömtüzekkel ünnepeltek, s amely a szerelmi varázslások ideje volt (→máglya, →tűz). A téli napfordulóhoz, az év leghosszabb éjszakájához a halál kötődött, viszont az ezt követően hosszabbodó nappal, a fény térhódítása a →Nap újjászületése (→Héliosz/Sol). • Ezzel a szimbolikával is összefüggésben áll, hogy Jézus születésének dátumát az eredeti január 6-ról december 25-re tették át. Jézus a sötétséget, az éjszakát, a halált legyőző fény; keresztre feszítésekor éjszakai sötétség borult a világra (Mt 27,45). A Matthias Grünewald festette isenheimi oltár Feltámadás-tábláján az éjszakán, a halál sötétségén győzedelmeskedő Krisztus a testéből sugárzó fénytől övezve emelkedik ki a sírból. • A XVI. sz.-tól gyakori téma a képzőművészetben a négy napszak megjelenítése (pl. Michelangelo: Medici-kápolna, 1524–1533, Firenze), gyakran párhuzamba állítva az életkorokkal. Marten de Vos Éjszaka-ábrázolásán a napszak az élet elmúlására utal, a kísérő vers szerint „Öreg lesz végül, aki azelőtt gyermek volt […] minden élőlény, a gyermek, az ifjú és a vén is elpusztul”. Az éjszaka „kedvez a játszadozásnak, az alvásnak, melengeti az álomképeket és a rémlátomásokat”.

Adriaen Collaert–Marten de Vos: Az Éjszaka (A négy napszak c. sorozat, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).

• A XVIII. sz., a felvilágosodás korszaka magát a „Fény századának” nevezte, mivel a sötét előítéletek uralmának megszüntetését hirdette. Mozart (Schikaneder szövegére írt) A varázsfuvola c. operájában az Éj Királynője az éjszakai birodalom, a gonoszság megtestesítője, ellentétben Sarastro Nap-birodalmával (→Zarathusztra/Zoroaszter). Az éjszakai asszonybirodalom legyőzése a beavatást, a halálon való átjutást, az újjászületést jelenti. • Shakespeare Macbethjében a gonoszság, a gyilkosság ideje. Goethe Faustjában Mefisztó a Sötétség részeként határozza meg saját lényét: „a Sötét része, mely a Fényt szülé vala, a büszke Fényt, mely örökségiért / Éj-anyja jussát perli itt: a Tért”; a Walpurgis-éj pedig a gonosz erők manifesztálódása (→boszorkány). A preromantika egyik legnagyobb hatású alkotásában az álom, a halál és az éj összefonódik: „Elfordulok a fénytől / a százszor-szent, titokzatos éjhez” (Novalis: Himnuszok az éjszakához). Vörösmarty Csongor és Tündéjének Éj-monológjában az Éj a mindenség eredője, minden belőle keletkezik és belé tér vissza. Bartók Béla (Balázs Béla szövegére komponált) A Kékszakállú herceg vára c. operájában a férfi tragikus magányának szimbóluma. A Kékszakállú és egyben a mű utolsó mondata: „És mindig is éjjel lesz már, éjjel.” József Attila Külvárosi éj c. versében a „Szegények éje” látlelet „A nyomor országairól” és egyben erőgyűjtés a nappalra, a forradalomtól remélt győzelemre. A Téli éjszakában szintén a keménységgel, a ridegséggel cseng össze az éj, amelynek embertelenségét a téli hideg csak tovább fokozza: „gyártja a kínok szúró fegyverét a merev éjszaka fénye.” Weöres Sándor Békeoltár, Securitatis c. versében a napfény mulandóságával szemben „fekete anyánk”, az „óriás Éj” az örökkévalóság megtestesítője. [P. I.]

eke: A férfiúi nemzőerő és a béke jelképe. A →föld, az alaktalan, a lehetőséget és termékenységet magában hordozó női anyag megformálója a szántás során. • Az eke fallikus jelentése fedezhető fel az Innin Ama’usumgalennával ingerkedik c. sumer eposzban: „akinek ekéje kőkemény […] ó, fénylő Innin, feltöretlen: hadd szántsam fel öled!” • A görög mitológiában Iaszión, a föld termékeny belsejének istene (aki más mítoszvariánsban halandó földműves) Démétérrel, a földistennővel a frissen felszántott földön szeretkezve nemzette a gazdagságot és a bőséget, Plutoszt (Hésziod. Theog., 969) (→Plutosz). Philosztratosz szerint a szerelem egyik lényeges eleme a megsebzés: ahogy Amor nyílvesszője megsebzi a szíveket, úgy sebzi meg az ekevas a földet, az anyaölet (→íj és nyíl). A háborúra utaló →kard ellentéte: a békés munkálkodás egyik legfontosabb kifejezője a kapával együtt (Tibullus: Elégiák, 1,10). • A zsidó és keresztény szimbolikában a harciasság nélküli mindennapi élet jelképe. Amikor az Úr békét teremt, az emberek „ekevassá kovácsolják kardjukat” (Iz 2,4). Az eke ősi formája, a kereszt jelölheti magát Krisztust, akiben a kétféle természet, az emberi (a fa) és az isteni (a →vas) egyesült.

Jézus, a szív fölszántója (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).

• Villonnál az eke a férfiassággal kapcsolatos: „Magom se vész el, mit meződbe hintek: / Érő gyümölcse rámüt és enyém. / Hogy szántsak, vessek, Isten adta mindezt” (Nászének egy új házas nemes úrnak). Hasonlóan értelmezhető a női és a férfi princípium, vagyis a föld és az eke viszonya Weöres Sándor A kis istenanya c. versében: „Énvagyok a termőföld, eső-járta és meleg / bennem szánt az eke éle.” →ásó és kapa [R. G.]

Eklézsia és Zsinagóga: A középkori keresztény művészetben a keresztény és a zsidó hit allegorikus figurái. Az Eklézsia és Zsinagóga ellentétpárja a kereszténység új világosságként (lux nova) és a judaizmus sötétségként, vakságként való felfogásán alapult. A Pál apostol által felállított szövetség-tipológia szerint Ábrahámnak Hágártól született fia, Izmael az Ószövetség megtestesítője, Sárától született fia, Izsák viszont az „ígéret gyermeke”, az Újszövetség szimbóluma (Gal 4,21–31). Míg az előbbi, a Zsinagóga a régi, „törvény alatti” korszakot, az utóbbi, az Eklézsia az új, „kegyelem alatti” korszakot testesíti meg. • A középkorban a kereszténység és a judaizmus viszonya kétértékű. A Zsinagógát elődként tisztelték (pl. a Messiásra vonatkozó prófétai utalásokat Jézusra vonatkoztatták; a tipológiai szimbolizmus az ószövetségi és újszövetségi történések összefüggéseinek rendszerét dolgozta ki), ugyanakkor ellenségként is értelmezték. Ez utóbbi felfogásban a zsidókat vaknak és megátalkodottnak tekintették, amiért nem ismerték fel Krisztusban a Megváltót. E kettősségből származnak az ábrázolások ikonográfiai sajátságai. Az építészeti stílusjegyek szimbolikus alkalmazásával a Zsinagógát román stílusú épületnek ábrázolták, míg az Eklézsiát gótikus templomnak. Az előbbi a festmények bal oldalán, rendszerint romos állapotban, míg az utóbbi a jobb oldalon, épségben látható. Egyes ábrázolásokon a rommá váló Zsinagóga alapanyagul szolgál az Eklézsia templomához (→rom, →templom).

A strasbourgi dóm (1220–1230 k.) déli kereszthajójának kapuján a Zsinagóga tört lándzsájú, kezében törvénytáblát tartó, bekötött szemű alak, ellentétpárja, az Eklézsia pedig koronás, keresztes zászlót és kelyhet tartó női figura (→korona, →kereszt, →kehely, →lándzsa, →szem, →zászló).

• Konrad Witz festményén az →Angyali üdvözlet jelenetét két, az Eklézsiát és a Zsinagógát megszemélyesítő alak közé helyezte (XV. sz. első fele). →jobb és bal, →szamár [P. I.]

elefánt: Indiában az erő és a bölcsesség szimbóluma. →Síva isten fiát, a vállalkozások segítőjét, a jómód patrónusát, az egyik legnépszerűbb hindu istenséget, Ganésát elefántfejjel ábrázolják. Az isten emberi teste a mikrokozmosz, elefántfeje a makrokozmosz megjelenítője. Indiából származik az az elképzelés is, amely szerint négy vagy nyolc elefánt őrzi a világtájakat. Ezért az indiai és a tibeti építészetben – mint az univerzum hordozói – pillérszobrokként jelennek meg. • A buddhizmusban szintén széles körben elterjedt jelkép. →Buddha nemzője egy fehér elefánt, amely a herceg anyja, Májá királyné álmában a királyné oldalán hatolt be (→álom).

Májá álma (Kr. e. II. sz.-i indiai dombormű).

• Arisztotelész szerint az elefántbika a hitvesi hűséget jelenti, mivel amikor nősténye viselős, nem közelít hozzá, és nem közösül más nősténnyel sem. A római művészetben az elefánt a magas kort, a halhatatlanságot, a halál feletti győzelmet jelképezi. Az elefántot háborús célokra is használták, s a katonai győzelemmel kapcsolták össze (pl. Hannibál rómaiak felett aratott győzelmei). • A kereszténységben Krisztus szimbóluma, a →kígyó ellensége, amelyet eltapos. A keresztény ikonográfiában a Physiologus nyomán a szüzességre is utal. Az oszlopot vagy obeliszket tartó elefánt az erő szimbóluma. A pozitív tartalom mellett Nyugaton az elefántnak negatív jelentése is van: az esetlenség, az ügyetlenség megtestesítője. A kontinensek közül Afrika attribútuma. →állat/állatok [K. J.]

elefántcsont: Az elefánt agyara, amelyből értékes dísztárgyak készültek. Szimbolikájának alapja két meghatározó jellemzője: →fehér színe és anyagának szilárdsága. • Az antikvitásban ritkasága és drágasága miatt jelentős szerepet játszott a palotadíszítéseknél. Homérosz az elefántcsontot szembeállítja a szarvval (tkp. szójáték). Míg az előbbi a hazugság jelképe, az utóbbi az igazságé (Od., XIX. 562–569). Hasonló jelentést kap Vergilius Aeneisében a csalárd jelenések kapujának anyagaként (VI. 893–896). • A kereszténységben a tisztaság, az állhatatosság, az erkölcsösség jele. Salamon trónjának egyik építőeleme, így kapcsolatba hozható a hatalommal. Krisztus-szimbólumként is előfordul, utalva a Megváltó sírba tett testének maradandóságára. Valószínűleg ez az eredete annak a szokásnak, hogy elefántcsontból is készítettek feszületeket. Jelentheti Szűz Mária erényességét. Az elefántcsonttorony feminin princípium; a megközelíthetetlenség kifejezője is lehet (→torony). Az Énekek éneke a szép menyasszony nyakát elefántcsonttoronyhoz hasonlítja (7,5). • Az irodalomban az elefántcsonttorony a művész társadalomból való kivonulását, hangsúlyozottan esztétikai, csak a művészetre koncentráló, izolált életvitelét jelenti; különösen a századfordulón jelentős (Oscar Wilde, Henry James). →csont/csontváz [P. E.]

elemek: A világot alkotó alapvető négy elemnek a kultúrák általában a vizet, a földet, a levegőt és a tüzet tartják, amelyek a kozmosz egészét képezik (pl. a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Aszklépiosz c. hermetikus irat, 3). A →négy elem együttesen a földi, anyagi szféra teljességét szimbolizálja. Ipolyi Arnold 1854-ben kiadott Magyar mythologiája szerint „Ezen legeredetibb anyagokra önkint utalva volt az ember, midőn az ősszellem ismeretét téveszté, nekik hódolt, bennök tisztelé” (VII. Elemek). • A bráhmanizmusban a tűzoltár építése a kozmikus teremtés művének felidézése. Anyaga a →föld, →víz és →levegő egysége, amely a szent tűzzel együtt a mindenség jelképe (→oltár). • Az ókori kínaiak (összhangban az ötös szám kiemelkedő szimbolikájával) →öt fő elemet különböztettek meg, és mindegyik elemhez egy színt, egy állatövi jegyet és egy állatot rendeltek. Az öt őselemet öt tigrisként is említik. • Az antik materialisztikus nézetek és többféle teremtésmítosz összeolvasztása fedezhető fel Vergilius epikuroszi kozmogóniát tükröző VI. eclogájában, amelyben Silenus (→Szilénosz/Silenus) a világteremtésről énekel: „Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek, / Tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel / Mint keveredtek rég; hogy minden az őselemekből / kelt majdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt” (31–34). Az elemek káoszból való születését Ovidius így fogalmazza meg: „négy elem alkot együtt egy zavaros tömeget. / Csakhogy az ősanyagot részekre szakítja a harcnak / szelleme: minden elem más területre szorul. / Feltör az égre a tűz, levegő terjed ki alatta, / s lent a világ közepén ül meg a földdel a víz” (Fasti, I. 103–106). Az Augustus békeoltárán (Ara Pacis Augustae) elhelyezett ún. Tellus-dombormű a föld, a levegő és a víz allegorikus ábrázolása. • A zsidó és keresztény hagyományban is szerepelnek az alapelemek. Az Ószövetség szerint akkor jöttek létre, amikor Isten szétválasztotta őket a káoszból. Az elemek, azaz a természet működésének ismerete nagy bölcsesség; Salamon ekképp beszél erről az isteni adományról: „Mert ő adta nekem a dolgok biztos ismeretét, hogy értsem a világmindenség szerkezetét és az elemek működését” (Bölcs 7,17); s mivel az elemek a világmindenség alkotórészei, alapanyagai, Istent illeti értük a dicséret (Bölcs 16,24). Az elemek akkor is Istennek engedelmeskednek, amikor a zsidók kivonulnak Egyiptomból: „A természet a kivonuláskor Izrael pártján áll” (Bölcs 19,17). Az Újszövetségben Pál apostol az ösztönvilágot, a primitív kultuszok mozgatóit látja bennük: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztusban” (Kol 2,8), mert, mint mondja, „Krisztussal meghaltatok a világ elemeinek” (Kol 2,20). Szt. Péter második levelében a végítéletkor fenyegető káoszt, a ősi állapotba való visszatérést az elemek pusztulásaként írja le: az Úr napján „az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik” (2Pét 3,10). • A középkori értelmezés szerint a négy elem szintén az anyag, a földi lét, amely értéktelen a túlvilági léthez hasonlítva: bár az egyes elemek, a föld, a tenger, a levegő és a →tűz „kincsekkel csalogat […] Ami édest a Föld kínál, / Jézushoz képest mind silány” (Magyarországi ének a világ megvetéséről). • A reneszánsz idején az antik korrespondencia-tanokat elevenítették fel, s ezekben a rendszerezésekben a négy fő elemnek alapvető szerep jut. Eszerint az emberi temperamentumokat a makrokozmosz szintjén az egyes elemek, a mikrokozmosz szintjén pedig az egyes testnedvek dominanciája határozza meg (→kozmikus ember). A vérmérsékleteknek az elemekkel való párhuzamba állítását kiegészíti az állatok, napszakok, évszakok hozzárendelése is: ezzel a mindenséget irányító természeti erőkhöz kapcsolják az elemeket. Az embert, mint mikrokozmoszt, a négy elem összekapcsolódásaként is felfogták.

Az ember mint a négy elem központja (metszet, Plinius: Naturalis historia, 1587).

• A reneszánsz csendéleteken szimbolikus cselekvések és alakok utalnak az egyes elemek megjelenítésére, pl. a kertművelés, a szoptatás, valamint a kígyó vagy a korona jelenléte a földanyát idézi fel; míg a levegőt →Héra/Juno pávái és más madarai jelképezik, de szélmalommal játszó, buborékot fújó gyerekek és a hagyomány szerint levegővel táplálkozó kaméleon is kifejezheti a mozgó levegőt. A tüzet lángok koronázta fej, →szalamandra, vagy →Héphaisztosz/Vulcanus kovácsisten jelöli, a vízre pedig úszó víziló vagy →delfin emlékeztet. Az elemeknek tulajdonított hatás jelenik meg az angol reneszánsz emblémák allegorikus rajzain és a hozzájuk tartozó rövid magyarázatokban (Geoffrey Whitney: Choice of Emblems, 1586; George Whitler’s A Collection of Emblems, 1635). • A négy elem, azaz a négy alapvető világrendező elv az alkímiában a testet öltött világegyetem. Az okkultizmus a mágikus tarot-lapoknak (az ún. kis arcanum négy sorozatának; →kártya), valamint a germán mitológia szellemlényeinek is megfelelteti őket: a szalamandrák (→szalamandra) a tűz, az undinék és a sellő a víz, a szilfek a levegő, a gnómok (→törpék) pedig a föld szellemei.

elemek kártyalap héber kezdőbetű henochi mágia állat
TűzKardJBitomszalamandra
VízKehelyHHochmásellő, undine
TűzKardJBitomszalamandra
LevegőBotVExarpszilfek
FöldPénz/ÉremHNantagnóm, goblin

Az elemek összetartozásában a sorrendnek jelentős szerepe van: a JHVH, azaz Jahve neve a mindenségre utal. A nyugati mágia a négy égtájnak és a négy arkangyalnak felelteti meg a négy elemet: a levegőhöz Rafael és a keleti irány tartozik. Mihály a tűznek és a déli iránynak, Gábriel a nyugati égtájnak és a víznek felel meg, Uriel pedig a föld és Észak (→angyal). Agrippa von Nettesheim ekképpen hangsúlyozza az elemek jelentőségét: „Minden testtel rendelkező dolognak négy eleme, ősalapja van: a tűz, a föld, a víz és a levegő. Minden, ami ebben az alanti világban létezik, ezekből az elemekből áll” (Titkos bölcselet, I. 3). • Mozart és Schikaneder (szabadkőműves indíttatású) operájában, A varázsfuvolában a beavatási szertartás során említik az elemeket: „ki e megpróbáltatásokkal teli ösvényen jár, / Megtisztítja Tűz, Víz, Lég és Föld. / Ha legyőzi a halál rettenetét, / Felemelkedik a földről az égbe” (II. felv. 27. jel.). →káosz és kozmosz [R. G.]

életfa: fa

elixír: Örök életet adó csodaszer, amely kimossa a tisztátalan anyagokat a szervezetből, meggyógyítja, regenerálja az emberi testet. Eredetileg orvosi kifejezésként gyógyításra használható száraz port jelentett (gör. xérion ’száraz dolog’). Az öregedésgátló elixír ősei a mitológiai életnövények és halhatatlanság-italok. • A halhatatlan görög-római istenek nektáron és ambrózián éltek az Olümposz hegyén (→ambrózia, →nektár). • A perzsa haoma- és a hindu szóma-kultusz középpontjában varázserejű ital állt, amelynek egyes növényi alkotóelemei hallucinogén anyagokat is tartalmaztak. Égi eredetű szent italnak tekintették, amely maga a halhatatlanság: „Megittuk a szómát; halhatatlanná váltunk” (Rig-véda, VIII. 48,3). • A kelta hagyomány varázsitala fagyöngyből készült (→fagyöngy). A druidák ismerték a felejtés elixírjét; a hagyomány szerint, aki ivott belőle, nem emlékezett korábbi tetteire. • Kínában a taoisták az örökkévalóságot, az ember halhatatlanságát a cinóber vagy a folyékony →arany ivásától remélték. Fogyasztották a halhatatlanság növényét, a →ciprus magjait, arzént, valamint a →daru és a →teknős tojását, agyvelejét, mert ezeket az örök élet állatainak tartották (Li Taj-po: Első próbálkozásom az élet varázsitala főzésében) (→tao). • Az alkimisták többféle elixírt ismertek, és elixírnek nevezték a fémeket nemesítő készítményüket is. Az életelixírt (elixir vitae vagy alkahes) először az arab alkimisták kezdték kutatni (l. a tudós Abu ibn Szináról szóló történet az Ezeregynap legszebb meséi c. perzsa mesegyűjteményben). Olyan csodaszernek tekintették, amely az emberi testet anyagtalan fénytömeggé alakítja át, és a beavatottnak a megvilágosodás hármas koronáját biztosítja: a mindentudást, a mindenhatóságot és az örök isteni szeretetet. Ezért nevezik a halhatatlanság kulcsának, az ifjúság forrásának is. Az alkímiai munka fő célja az egyetemes orvosság (panacea) előállítása a →bölcsek köve segítségével.

Lombikban ábrázolt király és rózsa, az elixír jelképei (XVIII. sz.-i alkímiai traktátus illusztrációja).

Lacinius szerint három alkotórésze a Sol (→arany), a Luna (→ezüst) és a Mercurius (→higany). Szerelmi bájitalnak is tekintették. • A keresztény hagyomány az örök életet adó elixírt az oltáriszentséggel azonosítja (→bor, →kenyér). • Ben Jonson így ír róla Az alkimista c. vígjátékában: „Ez a Természet oly titka, hogy a fertezéstől, / akármi bajtól óv.” József Attila Buzgóság c. versében ekképpen említi: „legalább keressem, amire vágyok, / bár nincs, / az örökös ifjúság italát.” →alkohol, →gyógynövények [L. A.]

Elízium: Paradicsom

Éósz/Aurora: A görög mitológiában „rózsaujjú” Éósz (Hom. Od., II. 1; VIII. 1) a →hajnal megszemélyesítése, a Nap (→Héliosz/Sol) nővére. Minden reggel felemelkedik ágyából, hogy ő vezesse a Napot a horizont fölé. Rómában Aurorával azonosult alakja (aki, amellett, hogy átvette a görög istennő jelentéseit, az európai kultúrában a hajnal költői elnevezésévé is vált). Az antik ábrázolásokon szárnyas női alakként jelenik meg, négyesfogatát hajtva vagy fiát, Memnont siratva, akit Akhilleusz ölt meg a trójai háborúban; a hajnali →harmat az ő, fiáért ontott könnye (Ovid. Met., XIII. 576–622). • A barokk világi festészetben gyakran megjelenő téma Aurora diadalmenete (pl. Noszvajban a kastély mennyezeti freskója, amelyet Kracker János Lukács festett 1778-ban; Aurora az ókori istenek és a négy földrész körében, 1750–1760 k., Gács, a Forgách-kastély mennyezetfreskója). • A reformkori irodalmi élet és a magyar romantika első fórumaként (Aurora) egy új irodalom kezdetét jelzi Magyarországon.

A Hajnal allegóriája (Aurora, metszet Schärmer Márton rajza alapján, 1823).

[Ú. E.]

epe: máj és epe

eper/szamóca: A keresztény felfogás szerint a feddhetetlen erkölcsű ember szimbóluma; a tisztességes munka megérdemelt gyümölcse, a szellem eledele. Az ikonográfiai hagyomány szerint →Szűz Mária ruháját eperábrázolások is díszíthetik. Az ibolyával együtt az igaz ember szerénységét és alázatosságát jelenti; a gótikus hóráskönyvek kedvelt díszítőeleme. Piros színe, édes íze miatt a szexualitás, az életvágy szimbóluma is lehet. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának középső tábláján a földi és mennyei örömök jelképe (1503–1504, Madrid, Prado). • Csokonai A’ Szamócza c. versében a legkellemesebb érzetek foglalata: „Kedves Szamócza! téged / Én – én az Isteneknek / ’S az Istenasszonyoknak / Tennélek asztalára.” →gyümölcs/termés, →piros/vörös [Ú. E.]

erdő: A lélek és a feminin princípium jelképe. A beavatásra és az ismeretlen veszélyre is utalhat. A sötét vagy elvarázsolt erdőbe való belépés határ-szimbólum: a lélek megmerítkezése az ismeretlenség veszélyeiben (számos mesében szerepel ebben az értelemben, pl.: Piroska és a farkas; Jancsi és Juliska). Az erdő a halál birodalma; a természet titkait rejti. Spirituális világ, amelyen áthatolva az ember megtalálja a jelentést. • A világot az ősi, kozmikus méretű emberi testből eredeztető mítoszok az ősóriás haját az erdőkkel és a növényzettel feleltették meg (→kozmikus ember). • A hindu aszkéták az erdőbe vonulnak vissza, hogy ott elmélyedhessenek a meditációban. A hindu hagyományban „erdőlakónak” hívják azt az embert, aki elhagyta az aktív életet a kontemplatívért, s így meghalt a világ számára: „Ám azok, kik a vadonba vonulnak, / önmérséklettel, szent elmélkedéssel […] az Örök Lélek birodalmába jutnak” (Mundaka upanisad, I, 2, 11). Az áthatolhatatlan sűrű erdő az állandó életfolyamat jelképe: „Amit neveznek erdőnek – a születések lánca az. / Benn határtalan sűrű – az emberélet erdeje” (Kút-példázat, Mahábhárata, XI. 6). • Az antikvitásban egyes erdőket, ligeteket az istenek szentélyeinek tekintettek. Seneca így ír erről: „…az erdő hatalma és titokzatossága, a zavar, ami elfog minket a messzeségbe nyúló mély árnyékban, mindez nem azt az érzést adja-e, hogy egy isten lakik ezen a helyen?” (Levelek Luciliushoz, 41,2). A rómaiak csak engesztelő áldozat után vághattak fát a szentként tisztelt erdőkben. • A kelta druidáknál a Nap és az erdő házastársak, mint férfi és nő, fény és sötétség. • Az Ószövetségben szimbolikus értelemben is szerepel az erdő. Pl. Izajás próféta könyvében az erdővé terebélyesedő gyümölcsöskert a Messiás eljövendő országának bőségét jelöli (Iz 29,17); Jeremiásnál pedig az erdő kivágása Egyiptom pusztulásának képe (Jer 46,23). • Keresztény értelmezésben Krisztus világosságával szemben a lunáris, alvilági erőkre, a sötétségre és a bűnre utal (→fény/világosság és sötétség). Dante Isteni Színjátékának kezdetén a nagy, sötétlő erdő az igaz út elvétését jelzi. Bod Péter Biblia-magyarázatában lehet a gyülekezet jelképe, ugyanakkor a kert, az Eklézsia ellentéteként a pogány vallási közösségek szimbóluma (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon, 1746). • Shakespeare komédiáiban (ún. forest comedies) az erdő az idős generáció által irányított város ellentéte. A személyiségproblémák a kezdeti káosz után megoldódnak az erdőben, s az új generáció boldogan tér vissza a városba (Ahogy tetszik, Szentivánéji álom). Baudelaire Kapcsolatok c. versében az erdő templom, az ember útja pedig e templom misztériumainak ösvényén át vezet. Vajda János A vaáli erdőben c. művében a nyugalom, a halálra felkészítő elmélyült önvizsgálat helye. Bartók Béla (Balázs Béla meséje nyomán komponált) A fából faragott királyfi c. balettjében a megelevenedő erdő az embertelen, veszélyes erők manifesztációja. József Attila Bánat c. versében a közösség kifejezője: „Zúgj, erdő elvtárs!”; a női princípium-jelentésre példa Ritkás erdő alatt c. verse. Szabó Lőrinc az erdő keleti mítoszokban megjelenő negatív szimbolikáját eleveníti föl: „…minden elégedetlen / és harc és kétségbeesés; – // és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény, / ez az irígység erdeje!” (Az irígység erdejében). Joseph Conrad A sötétség mélyén c. regényében az őserdő a rejtett tudás, a „megközelíthetetlen csend”, a „néma bűvölet” szimbóluma, maga a „termékeny és rejtelmes élet roppant teste”. →fa, →kert [P. I.]

erények: hét

Erinnüszök/Furiák: A görög-római mitológiában a bosszúállás és a lelkiismeret-furdalás, valamint Eumeniszek néven a kiengesztelődés hármas istennői: Alektó, Tirsziphoné és Megaira, akik Hésziodosz szerint a megcsonkított Uranosz (→Uranosz/Uranus) vérétől megtermékenyült Gaiától, a Földanyától származnak (Hésziod. Theog., 184–186). Egy másik mítoszvariáns szerint anyjuk az Éjszaka, Nüx; ez a mozzanat is jelzi khthonikus eredetüket (Aiszkhülosz: Eumeniszek) (→éjszaka). A képzőművészetben a holtak boszszúszellemeitől való ösztönös, ősi félelem miatt igen ritkán ábrázolták az Erinnüszöket. Alakjuk később a Kr. e. VI–V. sz.-i vázafestészetben pusztító, démoni erejű alvilági istennőkként jelenik meg. Üldözőbe veszik mindazokat, akik a vérrokonságot és a családi kapcsolatokat nem tartják tiszteletben, így pl. Oresztészt is, aki megöli anyját, Klütaimnésztrát, hogy bosszút álljon rajta apja, Agamemnón meggyilkolásáért. Oresztész mítoszában az örökké üldöző lelkiismeret-furdalást jelképezik: „megtudod, hogy kik vagyunk: / az Éjszakának rémes árnyalakjai, / Átok-leányok: ez nevünk a föld alatt” (Aiszkhülosz: Eumeniszek, 415–417). Az aiszkhüloszi dráma megoldása szerint az Erinnüszök végül gonosz voltukat a megbékélés jegyében a törvényesség és a rend őreinek szerepével cserélik föl, és ezért kapják az Eumeniszek, azaz a ’jóindulatúak’ elnevezést. Ezt a mozzanatot emeli ki Hérakleitosz is egyik töredékében, amely szerint az Eumeniszek az igazság érvényesítői, „akiknek engedélye nélkül a Nap sem lépheti túl a mértéket” (B 94d). • Római megfelelőik a Furiák. Az ellenségeskedés megtestesítőiként jelennek meg Vergilius Aeneisében, amikor egyikük, Allecto, a három alvilági fúria egyike, gorgóméreggel átitatott haragot önt Amata, a latinok királynéjának szívébe (Aen., VII. 341–384). Másutt a viszály szítója, amikor ijesztő banya képét felöltve harcra tüzeli Turnust (Aen., VII. 415–474). • A magyar irodalomban Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposzában a vergiliusi mintára megjelenő Alecto fúria a magyarokat bűnös, romlott életük miatt sújtó isteni bosszú eszköze (I. ének, 28–32). Berzsenyi Dániel A’ Magyarokhoz II. c. ódájában az Erinnüsz a politikai viszály, a háború megtestesítője: „Ádáz Erynnis’ lelke uralkodik.” →boszorkány, →Hárpiák, →Hekaté, →kígyó [A. D.]

ernyő: A keleti kultúrákban szoláris hatalom-jelkép. Jelenti a napkorongot vagy napkereket, küllői a →Nap sugarai, nyele a világtengely. Jelképezheti a mennyboltozatot, a kozmikus →fa lombját, amely alatt az ember menedéket talál. Ebben a jelentésben látható a perzsa uralkodó fölötti napernyő a perszepoliszi palota egyik domborművén. • A nyolc buddhista szimbólum egyike. A kínai buddhizmusban Viruhaka vagy Mo-li Hung, a Dél őre birtokolja a földrengések, a sötétség és a káosz ernyőjét. Az Arany Napernyő, a hatalom és méltóság kifejezője, a Buddha-ábrázolásokon is megjelenik. Itt az →ég jelképe, míg a trón a köztes világot, Buddha lábnyomai pedig a földet jelentik. A pagodák emeletes tetőszerkezete a napernyő és a →baldachin szimbolikájával tart rokonságot. A kínai társadalmi hagyományban a gazdagság és az elegancia jelképe. Délkelet-Ázsiában királyi embléma. Az ernyő nyele, mint világtengely, az uralkodóval azonos. • Indiában →Visnu emblémája; az univerzális szellemi törvény jelképe. [K. Zs.]

Erósz/Amor/Cupido: A görög-római mitológiában a szerelem istene. Eredetileg a világot működtető kozmikus alapprincípium, a szerelmi vágy megszemélyesítője. Hésziodosznál a négy kozmikus őslényeg egyike, amely a Khaoszból jött létre Gaia és a Tartarosz mellett. Ő az első működő erő, a nemzés ösztöne, amely a világteremtés folyamatának alapfeltétele (Hésziod. Theog., 116–123). Parmenidésznél a legősibb isten, „Prótogonosz”, azaz elsőszülött, akit Aphrodité Urania, a szerelem és természet termékenységének istennője alkotott meg (→Aphrodité/Venus). Szimiasz A kozmikus Erósz c. versében a mindenség ura: „a Föld, mélyölű víz és örök égbolt, íme, mind behódolt, s isteneink ős jogarát vettem el és rendjükön új joggal uralkodom ma.” Az orphikus hagyományban a széltől megtermékenyített Éj szülte az ősi Világtojásból (→éjszaka, →szél, →tojás). A szétnyíló tojásból kibújó szárnyas fényisten neve Erósz Phanész, s ő a mindenek felett álló, a szerelmi vágy és a nemzőerő által a mindenütt ható éltető erő szimbóluma (→kígyó). A klasszikus kori költészeti hagyomány viszont az olümposzi istenrendbe sorolja be, Szimónidésznél pl. Aphrodité és Arész gyermeke. Származtatják Aphrodité és Hermész, valamint Irisz és Zephürosz nászából is. • Platón A lakomájának témája Erósz, a szerelem. A mű a korabeli Erószhoz fűződő hagyományokat összegzi, majd a sajátos platóni szerelemeszményt fejti ki. Phaidrosz beszéde az ősi elképzeléseket idézi; szerinte Erósz a „legősibb istenek közé tartozik” (178b). Pauszaniasz a két Aphrodité tanának megfelelően két Erószról beszél, az egyik Aphrodité Urania fia, a férfiak közötti szerelem élesztője, a másik Aphrodité Pandémosz, a férfi és nő közötti érzelem serkentője (180e). Erüximakhosz a minden létezőben meglévő szépséghez való vonzódásnak tekinti. Az Égi Erósz Urania múzsa szülötte, s az igazi szépséghez vezet, míg a Földi Erósz Polühümnia fia, a helytelen vágyak eredője (187e). Arisztophanész a szerelmi vágy megtestesülésének tartja, amely az emberek ősi természetét, egykori androgünitását állítja vissza: „a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak” (191e) (→androgün/hermafrodita, →egy, →férfi és nő). Agathón értelmezésében a legifjabb isten, akinek gyengéd uralkodásától kezdve megszűnt az isteni világot egykor jellemző durva harc és erőszakosság. Ő a legfőbb jó: „Erósz bölcsessége által terem és születik minden, ami él” (197a). A Diotimát idéző Szókratész szerint viszont nem isten, hanem daimón, az emberi és isteni világ közötti közvetítő. Porosz (a Gazdagság) és Penia (a Szegénység) fia, aki az Aphrodité születését ünneplő lakomán fogant, ezért lett Aphrodité szolgája, a Szépség szerelmese (203b–c). Származásából eredően Erósz örökké szegény, s örökké a gazdagságra, a szép és jó értékekre vágyakozik, tehát nem más, mint „A jóra, szépre irányuló vágy” (206b). Ugyanakkor a nemzés és a szülés által a halhatatlanság utáni vágyat is megszemélyesíti, amely anyagi szinten utódok nemzésében, szellemi szinten pedig műalkotások teremtésében nyilvánul meg (207a). • A hellenisztikus korban Erószt kecses ifjúként vagy kisgyermekként ábrázolták, Aphrodité csintalan gyermekének említik. A „keser-édes Erósz” (Meleagrosz: Különös eset) a szerelmi vágyakozás, szenvedély „vadszívű istene” (Meleagrosz: Az összetört szívű szerető Erószhoz). Ekkor válik jellegzetes attribútumává a tegez, az →íj és nyíl, amellyel ravaszul és kegyetlenül sebet üt a szíveken (Moszkhosz: A szökevény Erósz). Attribútuma lehet még a →fáklya is, amely a szerelem lángoló erejére és a szerelmi szenvedésre egyaránt utal, valamint a →szárny. Erósz bekötött szeme a szerelem vakságát fejezi ki. Szerelmese a pillangó alakban ábrázolt Pszükhé (→Pszükhé/Psyche), azaz a lélek (→pillangó/lepke). Egy hellenizmus kori orphikus himnuszban a kozmikus jelentés szerepel: „fönn az egen meg a tengereken meg az emberi nemnél […] egyedül te fogod mindennek kormányrúdját.” • A rómaiak Amor (’szerelem’) és Cupido (’vágy’) néven tisztelték. A hellenisztikus hagyományoknak megfelelően mind a szerelmi fájdalmat (Ausonius: Cupido megkínzatása), mind a szerelmi boldogságot mint legnagyobb értéket jelképezheti alakja (Propertius: Amor dicsérete). A késő római korban a III. sz.-i szarkofág-reliefeken jellegzetes témacsoportot alkotnak az istenek és emberek közötti mitológiai szerelmi jelenetek (pl. Amor és Psyche), amelyek a reményteli túlvilághit erősödésével párhuzamosan a szerelmet a lélek halál utáni kiteljesedésének, az isteni szférába emelő erőnek tekintik. Amor és Psyche történetét Apuleius dolgozta fel Az aranyszamár c. regényében. A sírköveken ábrázolt Thanatosz, a halál szárnyas, lefelé fordított fáklyát tartó géniusza ikonográfiailag összemosódott az Amor-ábrázolásokkal. • A neoplatonikus Plótinosz tanaiban az Erósz spirituális fogalom. Az ős Egy és az ős szépség szeretetét jelöli, amely az emanáció során az anyagba süllyedt lélek visszatérését ösztönzi (A szerelemről; Enneadesz, III. 5). Nézetei mind az ókeresztény gondolkodókra, mind az iszlám misztikusokra döntő befolyást gyakoroltak (pl. Ibn Sziná A szerelemről c. értekezése; a XIII. sz.-i szúfi versek: pl. Muáláná Dzsalál al-Dín Rúmi: Misztikus szerelem; Fákhruddin Ibráhim Iraqi: Misztikus szeretőmhöz). • A neoplatonikus szerelemeszményt Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész művei közvetítették a keresztény teológia számára. Az isteni nevekről c. művében a következőket írja: „A szerelem, mondhatjuk, isteni, angyali, szellemi, lelki avagy természeti; egyesítő és elvegyítő hatalmat is jelent. Ez ösztönzi a felsőbb lényt alacsonyabbak gondját viselni, ez egyenrangút egyenrangúval közösségben egyesülni, s a legalacsonyabbrendűt a feljebb állóhoz fordulni. […] Ám mindenek fölött Isten szép szerelme áll. […] Minden lény minden szerelme Őfelé, Hozzá törekszik, minden lény önnön természete szerint.” A középkori teológusoknál ugyanebben az értelemben az Amor Sanctus, a Szent Szerelem az Istenhez emelő vágyat, a lélek transzcendens irányultságát fejezte ki, amelyet élesen elkülönítettek a cupiditastól, a földi vágytól. Az ószövetségi Énekek énekéhez fűződő kommentárirodalomban szintén megjelenik a szerelmi érzés és az Isten iránti szeretet közötti analógia. Clairvaux-i Szt. Bernát pl. a tekintet, az ölelés és a csók fokozataival fejezi ki az Isten iránti odaadás mértékeit. A Bernátnak tulajdonított Ritmusa az isteni szeretetről c. himnuszban a lélek Isten iránti vonzalma („Per amorem fit anima / Christi sponsa carissima / et nubet divinitus”: „Szeretetben lesz a lélek / arája az Istenségnek / s Krisztusával egybekel”); valamint az ’isteni törvény’ jelentés is szerepel: „Amor legis plenitudo” („Szeretet a törvény telje”). →Szűz Mária kultuszában szintén megjelenik a szépség és a mennyei szerelem dicsérete, csakúgy, mint →Jézus Krisztus és a jegyeseként értelmezett Egyház (Eklézsia) viszonyában. Danténál a mindenséget mozgató világtörvényként jelenik meg: „Csüggedtem volna lankadt képzelettel, / de folyton gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot” (Ist. Színj., Paradicsom, XXXIII. 142–145). • A középkori világi költészetben Amor erotikus és szerelmi szenvedést kifejező jelentése az antik toposzok nyomán szintén megjelenik. Pl. a trubadúrköltészetben: „Szívemet általverte Ámor” (Bernard de Ventadorn: Nem csoda, hogy szebb verseket írok…); Petrarca szonettjeiben (Tünődve egyedül…) és Villonnál: „Ámor vad fullánkja / Kínozta, marta, szúrta, vájta” (Záróballada); „Sorsunkat Ámor írta, ő vigyáz ránk” (Nászének egy új házas nemes úrnak).

Lucas Cranach: Venus és Cupido (1506, Bp., Szépm. Múz.).

• A keresztény hagyomány és a platonikus filozófia szintézisére törekvő XV. sz.-i firenzei neoplatonisták a platóni Erósz-tan és a középkori spirituális szerelem-értelmezés közötti összefüggésre helyezték a hangsúlyt. Ficino A szerelemről c., Platón A lakomájához írt kommentárjában Amort a lelkeket Istenhez vezérlő elvnek tekinti: „Tehát az, ami bennünket az égnek visszaad, nem az ismeret, hanem a szerelem.” Ezek a nézetek a kortárs reneszánsz művészetre nagy befolyást gyakoroltak. Pl. Botticelli az égi és földi szerelmet megjelenítő Vénusz születése (1482, Firenze, Uffizi) és Tavasz (Primavera) c. képein (1477–1478, Firenze, Uffizi) Amor a földi szférát vezérlő istennő fölött látható, jellegzetes attribútumaival. Michelangelo több versében is megjelenik az amor divino: „Már nem nyugtat meg véső és ecset; / egyet kívánok: az égi szerelmet, / mely karját tárja felénk a keresztfán” (Canzoniere, CXLVII). A hellenisztikus neoplatonizmus idején jelentkező szerelem–halál összefüggés is szerepel a reneszánsz kori neoplatonizmus gondolatvilágában (Lorenzo Lotto: A halált koronázó Ámor, 1521 k., London, Aldwich Castle). • A barokk és rokokó idején Amor a hellenisztikus hagyományoknak megfelelően elsősorban erotikus jelkép; az emberek közötti érzelem, vágyakozás éltetője. Caravaggio A diadalmas Ámor c. festményén a minden felett uralkodó isten látható (1603, Berlin, Staatliche Museen). • Balassi szerelmi lírájában szintén megjelenik az „Édest keserűvel elegyítő gyermek” (Kiben morog Cupidóra, hogy csak igérte s nem adja meg Juliát). A rokokó szerelmi költészetének jellegzetes toposza a szerelmi szenvedélyt felszító Amor/Cupido. Pl. Csokonainál: „…rám csillámlott LILLA szempillája, / s tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája” (Déli aggodalom). Weöres Sándor az antik Amor és Psyche-történetre utal: „Mindég Amor karjában égek, / A Lélek és Szerelem / Külön nem válható sohsem” (Psyche confessioja). Toccata c. versében a világ örökké létező, alapvető princípiuma a szerelem, amely ugyanakkor a (pillangó jelképezte) halandó lélek létezéséhez kötődik. A szerelem két megnevezését említi, Amort, az antik hagyomány kozmikus istenét és Maitréját (’szeretettel teljes’), a buddhisták eljövendő tökéletes, békés világkorszakának uralkodó Buddháját (→Maitréja): „a nevem / Majtréja, Ámor, / Szerelem, / ős-kezdet óta / itt vagyok, / de a lepkével / meghalok.” Pilinszky János Panasz c. versében az Amor Sanctus jelenik meg: „Úgy vágyom közeledre, / dideregve csak hevesebb / a szerelmek szerelme!” [Ú. E.]

eső: A földet megtermékenyítő isteni befolyás, az üdvösség és megtisztulás, valamint az áthatolás szexuális és spirituális értelemben vett szimbóluma. • Számos agrárcivilizációban az őskortól kezdve kultikus esőváró rítusok kapcsolódtak az esőhöz mint az isteni jelenlét és a természetfölötti →áldás kifejeződéséhez, a termékenység és az élet előfeltételéhez. Ez a jelentés a sumer költészetben is megjelenik: „égből a bőség esőként zuhog le; / a földet érinti, dús termés árad” (Ének Enlilre, 145–146). • A prekolumbiánus Amerikában a spermát, a Viharisten vetőmagját szimbolizálja. Az azték mitológiában a vegetációistenség, Tlalok esőisten, a villámlás és tűzeső ura, az „égi mag” termékenyíti meg Kenteotlt, a kukoricaasszonyt. A termékenységrítusok során végzett emberáldozatok bemutatásában az eső érintkezik a →vér által kifejezett életerő és megtisztulás fogalmi körével. • Mint bőség és isteni adomány, az Upanisadokban is megjelenik (Prasna upanisad, II,10). A hindu tanítás szerint az élőlények eső formájában szállnak le a földre, így az eső egyaránt jelképezi a termékenységet és az újjászületést (Kausítaki upanisad, 1). • Kínában a →harmat férfi elvű (jang) szimbolikájával szemben az eső a női princípium (jin) hatását jelképezi, és ezek együttes, összehangolt működése hozza létre a világ harmóniáját (→jin és jang). • A görög mitológiában a termékenyítő eső Danaé mítoszában jelenik meg, az aranyzuhataggá változó Zeusz (→Zeusz/Jupiter) alakjában (Ovid. Met., IV. 611; Tiziano: Danaé, 1545 k., Nápoly, Museo Nazionale di Capo di Monte). • A Bibliában az eső az isteni áldás és kegyelem jele (Zsolt 72,6), amelynek megtermékenyítő ereje az Úr szavát és az üdvösség beteljesedését jelenti (Iz 45,8), az esőhozó felhők pedig a fényre szomjúhozó föld és a megváltásra vágyó emberiség várakozását fejezik ki (Iz 60,8). →Noé történetében a folyamatos eső és a belőle keletkező özönvíz Isten büntetése (Ter 7,17–8,14), a jégeső pedig a pusztulás (Kiv 9,13– 35; Ag 2,17) (→víz). A keresztény szimbolikában az esőt mint az isteni tudást és hitet az apostolok hintik a megváltást remélő földre. • Dante Isteni Színjátékában a Pokol harmadik körében a tivornyázók szörnyű záportól és jégesőtől szenvednek, amely lemoshatatlan bűneik és erkölcsi romlottságuk büntetése (Pokol, VI. 6,7–12). • A modern magyar irodalomban az eső egyfajta életélmény kifejeződéseként gyakori motívum. Pl. Kosztolányi Áprilisi ezüst eső c. versében a megtisztulás és a tavasz jelképe. Juhász Gyulánál az Esik eső karikára c. népdal feldolgozásában elsősorban monotonitást és változatlanságot, a magyar táj egyhangúságát, valamint az eső áztatta földek szomorúságát fejezi ki. →vihar, →villám [A. D.]

Észak: égtájak

Éva: A zsidó és keresztény, valamint a muszlim hagyományban az első asszony, az ősanya: „ő lett minden élő anyja” (Ter 3,20). Míg az első teremtéstörténet az Isten képmására alkotott emberről szól, amelyet Isten „férfinak és nőnek teremtett” (Ter 1,27), addig a második teremtéstörténet szerint „az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt” (Ter 2,23). • A középkori teológiában Éva teremtését az Egyház megteremtésének előképeként értelmezték (2. Kelemen-levél). Mivel a bűnbeesés során Éva hallgatott a →kígyó szavára, s Ádámot is ő bírta rá a tilalom megszegésére, magának az eredendő bűnnek az okozója és megtestesítője (→alma/almafa). Pl. Clairvaux-i Szt. Bernát megfogalmazásában „Éva a csábítás eszköze” (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Ezért vált a testiség, az anyag, az érzéki megismerés jelképévé, mivel az diadalmaskodott a bűnbeesés során az →Ádám jelképezte szellemi megismerésen. Szt. Iréneusz (III. sz.) nyomán a középkori mariológiában →Szűz Mária új Évaként jelenik meg (a Pál apostoltól eredő Ádám–Krisztus-megfeleltetés [1Kor 15,22] mintájára), s így a bűn és a kegyelem egyaránt az asszonyhoz kötődik. A Krisztus által a Pokol tornácáról mennybe emelt ősszülők az egész emberiség prototípusai. • A reneszánsz korában az Évát, ill. az első emberpárt megjelenítő művek nőalakjaiban az antik Aphrodité/Venus-ábrázolások hagyományát követve a női szépségre helyeződik a hangsúlyt (pl. Lucas Cranach: Éva, 1531, Drezda, Zwinger; Dürer: Ádám és Éva, 1507, Madrid, Prado). • Jakob Böhme értelmezésében a világ alapmintája, ősképe, ősalakja (Mysterium Magnum). • Madách Imre Az ember tragédiája c. művében Éva alakjában az angyali tisztaság, a szeretet, az anyaság és a romlottság, a bűn kettőssége jelenik meg (pl. a párizsi színben egyszerre). • A századforduló szecessziós művészetében Éva, az örök nő, esendő, bűnre csábító, titokzatos szépség.

Nagy Sándor: Vágyódás (1910 k., Bp., MNG).

androgün/hermafrodita, →anyaistennő, →Aphrodité/Venus, →férfi és nő [Ú. E.]

évszakok: A természet egy éven belüli szakaszos változásához különböző munkák, szokások, hagyományos ünnepek kapcsolódnak valamennyi emberi kultúrában. Az évszakokhoz – azok jellegének, az emberek számára kedvező vagy kedvezőtlen hatásainak megfelelően – jelképes tartalmak is kötődnek. Maguk az ünnepek is eredetileg az adott évszak konkrét jellegzetességeihez és szimbolikus jelentéseihez kapcsolódtak (pl. a tavaszi téltemető ünnepek, a tavaszi évkezdés ősi hagyománya) (→orgia/karnevál). • A hinduizmusban a Brahmával azonosuló lélek kozmikus jellegét jelzik: „Évszakok ura, az örök honba vezess. / Igazságom s böjtjeim erejével / évszak vagyok, az évszakok fia vagyok” (Kausítaki upanisad, I,2) (→bráhman/Brahmá). • A kínaiak a császárkor előtt a tavaszt és az őszt használták az év megjelölésére. A távol-keleti festészet és költészet (pl. a japán haiku) egyik alapvető témája az évszak-ábrázolás, amelyhez kialakítottak egy sztereotip jelképrendszert (tavasz: virágzó szilvaág és szarka; nyár: →lótusz vagy →orchidea és kócsag; ősz: →őszirózsa/krizantém és →főnix; tél: →bambusz és →veréb). • A görög-római mitológiában az évszakok istennői a →Hórák. Az évszakok változásának mitikus magyarázata →Perszephoné/Proserpina alvilági és földi tartózkodásának váltakozása (Kallimakhosz: Démétér-himnusz; Ovid. Met., V. 385–661). Ovidius azt az elképzelést is ismerteti, amely szerint az →aranykor örök tavaszát Jupiter osztotta négy évszakra (Met., I. 116–118.). • A keresztény világképben az Isten által teremtett világ rendjét jelképezik: „Változások idejét találón / A körforgás vonalához szabtad. / Így lett a tél, a tavasz, a nyár, az ősz” (Alexandriai Szt. Kelemen Himnusza Krisztushoz, a Tanítóhoz). A keresztény szimbolikában Krisztust, a Mindenség urát az egyes évszakokra utaló növényi ornamentikával is övezhették. A tél elmúlása, a természet tavaszi újjászületése →Jézus Krisztus feltámadásának jelképévé vált: „Az egész világ újul […] Ahogy föltámadt az Úr, / föltámadnak mindenek”; „Enged a Halál fagya” (Adam de Saint-Victor: Húsvéti ének). A katedrálisok szobrászati díszítésében az asztrológiai témájú domborművek mellett jellegzetes témacsoportot alkotnak az évszak-, ill. hónapábrázolások, a tizenkét állatövi jegynek megfeleltetett hónapok (pl. az amiens-i Notre-Dame-székesegyház nyugati főkapujának domborművei, 1221–1269) (→állatöv). A főúri megrendelők számára készített, az imádságok rendjét előíró késő középkori hóráskönyvek (pl. Limbourg fivérek: Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé) és az egyházi év ünnepeit tartalmazó breviáriumok (pl. Grimani-breviárium, 1500 k., Velence, Biblioteca di San Marco) az egyes évszakok vagy hónapok jellegzetes ház körüli és természetben végzett tevékenységeit, munkáit ábrázolják (→naptár). • Az antikvitás óta (kezdetben pl. szarkofágokon, diadalíveken) az évszakokat allegorikus figurák személyesítik meg: a Tavasz virágkoszorút, a Nyár kalászfüzért visel a fején, az Ősz homlokát szőlőlevelek övezik, míg a Tél rőzsét tart a kezében, s meleg ruhába burkolózik. Ezt az ikonográfiai hagyományt követi Hendrik Goltzius sorozata is.

Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A négy évszak (1589, Bp., Szépm. Múz.).

• Nicolas Poussin A négy évszak c. festményciklusa (Párizs, Louvre) az egyes évszakok szimbolikáját olyan ószövetségi jelenetekkel kapcsolja össze, amelyek egyben a keresztény tipológia rendszerében előképekként újszövetségi utalást is hordoznak. A tavasz (1659) a Teremtés utáni földi Paradicsomot ábrázolja, amely a mennyek országának ígérete (→kert, →virág). A nyár (1660–1664 között) Rut és Boáz menyegzőjét eleveníti meg, amely Krisztus és az Egyház jegyességére utal. Az ősz c. festményen (1660–1664 között) a szőlőfürttel visszatérő, Kánaánban járt felderítők láthatók; ez az ábrázolás az oltáriszentség előképe (→szőlő). A tél (1660–1664 között) a vízözönt és →Noé bárkáját jeleníti meg, amely egyben az Utolsó ítéletet és az igazak megváltását jelképezi (→hajó/bárka). • A mérsékelt égöv négy évszaka az európai költészetben az emberi sors, érzelem, életkor tipikus metaforája, szimbóluma. A tavasz a születés és újjáéledés, a gyermekkor, az ifjúság, a szerelem, a boldogság jelképe (Meleagrosz: Tavasz; Carmina Burana, Tavasz édes mámorában; Ady: A tűz márciusa; József Attila: Hexaméterek). A hit, a remény szimbóluma: „Napfényre vágyik ma mindenki, / A feltámadást imigy ünneplik” (Goethe: Faust, I); „Óh, Tavasz, óh, Húsvét, / Emberek ősi biztatója” (Ady: A szép Húsvét). A nyár a beteljesedés és öröm kifejezője (Carmina Burana, A nyár derűs örömével; Petőfi: Reszket a bokor, mert…); de az →aratás szimbolikájával összefonódva ’forradalom’ jelentésben is szerepelhet (pl. József Attila: Nyár). Az ősz az öregkor, az elmúlás, a hanyatlás, a rezignáció képe (Baudelaire: Őszi ének; Verlaine: Őszi chanson; Berzsenyi: A’ Közelítő Tél; Ady: Három őszi könnycsepp; Kosztolányi: Vörös hervadás). A tél a pusztulást és a halált jelentheti (Walter von der Vogelweide: A tél minékünk mily kárt okozó…; Jeszenyin: Behavazott síkság). Az évszakok változása, az egyes évszakok közötti különbség, különösen a tavasz és a nyár melegének, napsütésének, termékenységének és a téli hidegnek, a korai sötétedésnek, a növényzet pusztulásának a szembeállítása gazdag jelentéstartalommal bír (Bión: Az évszakok; Arany János: Ősszel, Toldi, I. 1, Toldi estéje, I. 1, VI. 38; Babits: Ősz és tavasz között). Goethe Wertherjében az évszakok változása a főhős sorsának és érzelmi változásainak tragikus végbe torkolló folyamatát jelképezi. Csokonainál boldogság és boldogtalanság kettősségét jelzi: „Tavaszom, vígságom / Téli búra vált” (A Reményhez). Vörösmarty Előszó c. versében a reformkor és a szabadságharc, valamint a bukás utáni megtorlás ellentétét a tavasz és a tél szimbolikájával fejezi ki: „Zöld ág virított a’ föld’ ormain. […] Ünnepre fordúlt a’ természet […] Most tél van és csend és hó és halál.” A négy évszak mint a halálba – télbe – tartó életfolyamat képe pl. Aranynál („Az én időmnek egy szaka / Van már csak: a fagyos tél” [1872 Május 1.]) és József Attilánál is megjelenik („Szép a tavasz és szép a nyár is / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél” [Íme hát megleltem]). Weöres Sándor Első szimfónia – A négy évszak – c. költeményciklusa szintén az évszakok jelképiségére épül (Jubilus; Himnusz a Naphoz; Valse Triste; Haláltánc). • A zeneművészetben az évszak-ábrázolás legismertebb példái Vivaldi A négy évszak c. hegedűverseny-sorozata és Haydn Az évszakok c. oratóriuma, amely, azon túl, hogy az évszakok sorának zenei képekben történő felidézése, az életkorok gyors változását és a földi lét mulandóságát is hangsúlyozza: „Elvirágzik rövid tavaszod, / a nyár ereje kimerül. / Őszöd már az öregségbe hervad, / közelít a sápadt tél, / nyitott sírod mutatja.” →falevél, →gyümölcs/termés, →, →virág, →zöld [Ú. E.]

ezüst: Fehér színű, könnyen megmunkálható nemesfém. Színe és fényes volta miatt a tisztaság szimbóluma, az őszinteség és a hűség kifejezője. Utalhat a kereskedelemre és a →pénz hatalmára. • Az egyiptomi mítoszok szerint → napisten csontjai ezüstből vannak. • Kínában a legértékesebb fémnek tartották; a Tejutat „ezüstfolyónak” nevezték. • A görög-római mitológiában a második világkorszak az ezüstkor, amely az →aranykor boldog világával szemben a hanyatlás kezdete: „Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép / …amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén, / már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal, / dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédni egy sem, / s már nem tisztelték a nagy isteneket sem” (Hésziod. Erga, 127–143). Ovidius a mitikus aranykori uralkodó, →Kronosz/Saturnus bukásához kapcsolja az ezüstkor kezdetét: „Saturnust miután a sötétlő Mélybe vetették, / úrrá lett Jupiter, s az ezüst ivadék kora jött el” (Met., I. 113–114). • Hasonlóképpen világkorszakokat, egymást felváltó világbirodalmakat jelképez az Ószövetségben a Nebukadnezár álmában megjelenő aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és agyagból lévő szobor, amelynek ezüstrésze a méd-perzsa birodalom szimbóluma (Dán 2,32). Az ezüst az isteni bölcsességet is jelentheti; a zsoltár Isten szavait kipróbált ezüsthöz hasonlítja (Zsolt 12,7). • A keresztény szimbolikában Júdás árulására utal, aki harminc ezüstöt kapott fizetségül Jézus elárultatásáért (Mt 26,14–15). (Egy sumer szólásban a „harminc gin ezüstre sem becsülte” kifejezés az értéktelenségre, a semmibevevésre utal.) Ahogy az arany a Nap és Krisztus jelképe, úgy az ezüst a Holdra és Szűz Máriára utal, akinek anyja, Szt. Anna („az ezüst anyja”) az ezüstbányászat védelmezője lett. • Az ún. ezüstég a muszlimok menny-elképzelésének második ege. A világ köldökén áthaladó ezüstkötél a halandó és az örökkévaló világot köti össze. A Tejutat ezüstfolyónak is nevezik. • Az asztrológiai hagyomány szerint a fémek és a bolygók egymásnak megfelelve rendszert alkotnak, s ebben a rendszerben az ezüst a Holdhoz kapcsolódik, állatövi jegye a →Rák csillagkép (→Hold). • Az alkímiában a prima materia szűzi, érintetlen állapota; a megtisztított vonzalmak jelképe. Míg a királyok féme az arany, a királynőé az ezüst. • Babits Mihály Ezüstkor c. tanulmányában a Vergilius, Horatius képviselte aranykori kultúra hanyatlása kapcsán ír az ezüstkorról: „Az ezüstkor hősibb az aranynál, ezüstből és elefántcsontból királyok pajzsai s istenek szobrai készültek. S ha kardcsapás hull az ezüstre; zenét ad.” →fémek/fémmegmunkálás [P. I.]

F

fa: A növényvilág ciklikusan pusztuló és újrasarjadzó részeivel, elsősorban a virágokkal szemben az életerő (és különösen az örökzöld fa) az öröklét szimbóluma (→virág,zöld). A fa mint világtengely a mitikus világképek egyik leggyakoribb motívuma; elnevezése: világfa, kozmikus fa. Ábrázolják a káosz óceánján lebegő kozmikus →tojás hajtásaként, amelynek növekedése a kozmosz, a világrend kiteljesedését fejezi ki. Mivel gyökereivel a földbe hatol, törzsével a földi, ágaival az égi szférában él, a világ vertikális egységeinek összekapcsolója; az alvilág, a földi és az égi világ közti kommunikációt teszi lehetővé. A szellemvilágba, az isteni szférába emelkedés útját; az ezoterikus tudás, a gnózis elérését fejezi ki. A földi világ szakrális középpontja, a hármas kozmikus rendszer alappillére (→köldök, →középpont). A föld mélyén, a világ közepében gyökerezik. Kapcsolatban áll az ősi vizekkel, és belenő az idő világába, gyűrűket fejlesztve, hogy kinyilvánítsa korát; ágai viszont elérik a mennyet, az örökkévalóságot, így bejáratként szolgál a szoláris hatalomhoz. A világrend tér- és időbeli tagoltságát reprezentálja. • A világfa jellegzetes példája a skandináv mitológia kőrisfája, az Yggdraszill, amely a világ közepén áll, annak szerkezetét tartja, s egyben világmodell (Edda, A völva jövendölése, 19) (→kőrisfa). A Kalevalában tölgyfa a világfa (XXXI. ének, 189–192). A hindu világfa az év szimbóluma, amely körül a nappal és az éjszaka madarai keringenek (Rig-véda, I. 164).

A fáraót tápláló fa mint életfa (Thébai falfestmény, Kr. e. XVI. sz.).

• A kozmikus fa jelentéseivel sok tekintetben összefonódott az életfa szimbolikája, amely azon túl, hogy világtengely és középpont, elsősorban a regeneráció és az ősi tökéletes állapothoz való visszatérés kifejezője. A drágaköveket vagy különleges virágokat, gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek (→aranykor, →Paradicsom). Jellegzetes motívum az élet vizének, forrásának az életfa mellőli eredeztetése is. Gyümölcse halhatatlanságot biztosít, pl. a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal (→barack/őszibarack).

Az azték mítoszokban egy hegycsúcson álló kaktusz a világfa, amelyen a Nap madara, a sas fészkel.

• A Ter 2,9-ben megjelenő „élet fája” az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosítja, amelyet az első bűn, a →tudás fája tiltott gyümölcsének elfogyasztása miatt veszített el. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel pl. a görögök Dionüszosz fenyőjét, a germánok →Ódin/Wotan fáját, a buddhisták a halottak ünnepének fáját, a keresztények a karácsonyfát (→fenyőfa). A katolikus hagyományban a kivirágzó keresztfa életfaként jelenik meg, s Krisztus örök életet hozó, megváltó tettét szimbolizálja. (Pl. Pacino di Bonaguida Lignum vitae című képén, 1310 k., Firenze, Accademia vagy a győri Szt. Ignác-templom oltár-keresztjén, XVIII. sz. [’ kereszt]). • A magyar néphagyomány életfája a lakodalmi szokásokhoz kapcsolódik. A feldíszített fa vagy faág az ifjú házasok termékenységét, életét jelképezi, amelyet számos hímzés, faragás örökít meg. A fa és az állatok társítása szintén jelképes. A gyökérnél kígyók, a törzsnél általában szarvasok, az ágak között pedig madarak jelennek meg (→állat/állatok). A fát őrző kígyó vagy sárkány a megszerzendő gyümölcs, tárgy, átvitt értelemben a bölcsesség elérésének nehézségét jelenti. (Pl. Iaszónnak sárkánnyal kell megküzdenie az aranygyapjas kos Arész ligetében fára akasztott bőréért [’ argonauták].) Az Ótestamentumban a tiltott tudás megszerzését éppen a →kígyó ösztönzi, az ábrázolásokon a fára tekeredve kínálja a tiltott gyümölcsöt (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). • A természeti népek mítoszaiban az állatokhoz hasonlóan lélek-jelkép, a személyek alteregója is lehet; az emberek származását is eredeztették fából. Pl. a germán hitvilágban az első emberpárt az istenek kőrisfából és szilfából keltették életre. A görög mitológiából is ismertek hasonló elképzelések, pl. Hésziodosz szerint a réz-nemzedék keletkezett kőrisből (Theog., 563); Adónisz mirhafából született (Ovid. Met., X. 512–513). Kínában a megmunkált fadarab az önzéstől és vágyaktól való mentesség, az egyszerűség taoista eszményére utalt (Tao Te king, 15). A későbbi taoizmus jelképrendszerében a görcsös, megmunkálásra alkalmatlan fa az egyéni szabadság jelképe (Po Csü-ji: Görcs fa). A →víz (élet vize) partjára ültetett gyümölcstermő fa a hívő, igaz ember képe a Zsoltárok könyvében (1,3). Elterjedt szokás gyermek születésekor vagy jelentős eseményekkor a faültetés, így a fa növekedése, erősödése utal az életerőre, viszont kivágása vagy kiszáradása, pusztulása a halál jele (Hom. Il., XIII. 389–390; XVI. 482–483; Jób 29,19; Jer 11,19). Az Ószövetségben az égig terebélyesedő, majd gyökeréig pusztuló fa Nabukadnezár babiloni uralkodó sorsát példázza egy álombéli látomásában (Dán 4,8–17). • A gyümölcstermő fa a női princípium egyik megjelenési formája; kifejezi az anyaistennők tápláló, védelmező aspektusait. A fa szerteágazó ágrendszere a származási rendet mutatja a családfaképeken (→alma/almafa, →ősök). A keresztény művészetben a Jézus származását bemutató →Jessze fája-ábrázolás a legismertebb. • Mivel a fák lombkoronája az égbe nyúlik, fontos szerepet játszik a földi és égi világ kapcsolatában. Lehet szellemek, istenek megtestesülése; lakhelye; üzenetének közvetítője. A ligetek, erdők legnagyobb, legöregebb fái körül kultuszhelyek alakultak ki, s a szent fák sérthetetlenek voltak (pl. a Démétér szent tölgyfáját kivágó Erüszikhthón bűnhődése: Kallimakhosz: Démétér-himnusz; Ovid. Met., VIII. 738–878). Zeusz dódónai tölgyfái az isten hangját közvetítették (→tölgyfa). A görög mitológia természetistennői, a →nimfák közül a ligetek, fák lakói, védelmezői a drüaszok és hamadrüaszok (Hésziod. Theog., 187). • A samanizmusban az ég és föld közötti kapcsolattartás eszköze, az égi szellemvilág bejárata. A földtől az égig ívelve a sámán útját jelzi. A háromfokozatú világ tengelye, a sámán →madár alakú segítőszellemeinek helye. Ez a motívum jelenik meg az Égig érő fa meséjében is. A sámánfa a sámán lelkét is szimbolizálja, addig él, ameddig a sámán (→sámán/táltos). • Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfája, amelynek termései a csillagok és a csillagképek, a mezopotámiai, valamint az ősi ausztráliai elképzelésekből is ismert. • Az alkímiában a fa elsődleges anyag, prima materia, amely a Nagy Mű eredetét és gyümölcsét, azaz eredményességét jelképezi. • Népkarakterológiákban is szerepelhet fa, pl. a tölgy a germánok, a →hársfa a szlávok fája, s Ady az Ihar a tölgyek közt c. versében a juharfát nevezi a magyarság fájának. • Danténál a földi Paradicsom fái életfák, amelyek az égi kör forgása által az egész földön szerteszórják a termékenység magvait (Ist. Színj., Purg., XXVIII. 109–111). Petőfinél élet-jelképként szerepel: „Majd ha dőlni készül élted fája” (Bolond Istók). Az Egy gondolat bánt engemet… c. versben az esendő, hervadó virággal szembeállítva a nagyszerűség, hősiesség megtestesítője: „Legyek fa, melyen villám fut keresztül.” Vörösmarty kései költészetében ekképpen jelenik meg az életfa: „Mint az érett gyümölcs, / Az élet fájáról / Hull a fáradt ember / Midőn órája szól” (Az ember élete). Arany János az idő fájának képével indítja Buda halála c. eposzát: „Hullatja levelét az idő vén fája.” Az óriás fa a feltörekvő ember negatív értékű szimbólumaként jelenik meg Nietzschénél: „Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba” (Im-ígyen szóla Zarathustra; A hegyi fáról). Ady költészetében a gyümölcstermő életfa képére is találunk példát: „Lentről nézem ős terebélyed, / Piros csodákkal rakott Élet” (Sírás az Élet-fa alatt); csakúgy, mint az ’idő’ jelentésre: „Hatalmas, hős, sudaras multnak / Ágai, gyönyörű éveim” (A megnőtt élet). Weöres Sándor a kozmikus fa szimbolikáját eleveníti fel: „És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység / és magasság és minden égtáj! / Út ő maga, mindenfelé!” (A fogak tornáca, 6). Pilinszky Harmadnapon c. versében a „ravensbrücki fák” a feltámadás kozmikus képének elemei: „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ.” →ág/vessző, →bokor, →erdő, →falevél, →gyümölcs/termés, →kert, →mag, →oszlop [K. Zs.; Ú. E.]

fagyöngy: Lombos fákon, általában tölgyfán élősködő, bogyóterméses növény. A kelta hagyomány mágikus erejű növénye; a halhatatlanság, a transzcendens kinyilatkoztatás jelképe. A druidák azért tisztelték, mert hitük szerint a mennyből hullott, s a tölgyfát, amelyen nőtt, az istenek választották ki (→tölgyfa). A „villámseprű” elnevezés, és az, hogy a fagyöngyöt az égi tűz emanációjának tartották, arra utal, hogy a fagyöngy szerintük villámcsapás következtében került a fára (→villám). Természetfölötti erőt láttak a növényben, amely anélkül nő, hogy gyökeret eresztene a földben. A halhatatlanság, az erő és a testi újjászületés szimbólumaként mágikus és fiatalító erőt tulajdonítottak neki (→elixír). A belőle készített italt mérgek ellenszerének tartották, használták jövendöléshez, meddőség, epilepszia, tűzvész ellen. A közhit szerint gyógyító és mágikus ereje csúcspontját akkor éri el, amikor a Nap az év leghosszabb napján tetőzik. A druidák neve két szótőből származik: a druból és a vidből, amelyek jelentései ’erő és bölcsesség’, valamint ’tudás’, és amelyeket tölgyfával és fagyönggyel ábrázoltak. A druida tehát a fagyöngy és a tölgy együtt, vagyis a bölcsesség egyesül benne az erővel. A fagyöngy gyűjtése vallási szertartássá alakult. Előbb két fehér bikát vezettek a fához, majd a pap, fehérbe öltözve, felmászott a fára, és egy aranysarlóval (a vas hitük szerint megfosztja a fagyöngyöt mágikus tulajdonságaitól) levágta a növényt, amelyet egy fehér vászonban gyűjtöttek össze. Ezután feláldozták a két állatot, kérve az istenséget, hogy segítse az áldozókat. • Az óészaki germán mitológiában Baldr isten halálát egy fagyöngy nyíl okozza, és ez válik az istenek hanyatlásának elindítójává (Edda, A völva jövendölése, 31–32). [P. I.]

fáklya: Rúd alakú világítóeszköz, amely egyik végén erős lánggal ég. Az élet, a férfi princípium szimbóluma, amely kitörve a feminin fából, maga a megtermékenyítő szellemi tűz. A megvilágosodás, az igazság, a halhatatlanság kifejezője. Az esküvőkön és a termékenységi rítusokban a fáklyavivés a →tűz életerejét hirdeti, és a jövendő gyermekáldásra utal. A felfelé és lefelé tartott fáklya ellentétpárokat jelöl: élet és halál, világosság és sötétség, a felkelő és lenyugvó Nap, tavasz és tél. • A Mithrasz-kultuszban Kautész és Kautopatész fáklyája feltehetőleg a Bika és a Skorpió csillagkép, valamint a felkelő és lenyugvó Nap szimbóluma, tehát a Nap évenkénti és naponkénti pályájának ellenpontjaira egyaránt utalt (→Mitra/Mithrasz). • A görög-római mitológiában szereplő Dioszkuroszok (Léda Zeusztól született ikerfiai), a halandó Kasztor/Castor és a halhatatlan Polüdeukész/Pollux kezében a lefelé fordított fáklya a halál, a fölfelé fordított pedig az élet, az öröklét kifejezője (→Ikrek csillagkép). Ebben az értelemben szerepel a testvérpár kezében a

Castort és Polluxot ábrázoló hellenisztikus kori római szobron is (Kr. e. I. sz., Madrid, Prado).

Erósz/Amor/Cupido fáklyája a szerelem tüze; lefelé fordított, kialudt fáklyája pedig a kialvó érzelmet jelképezi. Lehetett az élet szimbóluma, temetéskor pedig a halál sötétségét megvilágító és az eljövendő világnak fényt adó eszköz. Számos isten – pl. Éósz/Aurora, Démétér/Ceres, Hekaté, Perszephoné/Proserpina, Héphaisztosz/Vulcanus és Héraklész/Hercules attribútuma. • A Bibliában Istent, ill. Isten igéjét jelöli: „Uram, te vagy az én fáklyám” (2Sám 22,29); „Szavad fáklya a lábam elé, / Világosság az utamon” (Zsolt 119,105) (→fény/világosság és sötétség). Krisztust mint a világ fényét fáklya mellett ábrázolták a születéséről szóló jelenetekben; ugyanakkor elárultatásának és szenvedéseinek is egyik jelképe, mivel Júdás fáklyával vezeti a katonákat az elfogatáskor (Jn 18,3). A katolikus ikonográfiában Szt. Domonkosnak, a dominikánus rend megalapítójának attribútuma a szájában égő fáklyát tartó →kutya. Id. Joos van Cleve A királyok imádása c. képén a szent mellett lábával fáklyát tartó kutya látható (1525 k., Drezda, Zwinger). Botticelli A rágalom c. képén a Rágalmat megszemélyesítő nőalak tart kezében fáklyát (1495, Firenze, Uffizi). • A lefelé fordított fáklya mint halál-szimbólum, antik hagyományt idézve, a reneszánsz sírszobrászatban is szerepet kapott. Ez jelenik meg Schiller Görögország istenei c. versében is: „Csókban szállt el véglehellete, / Miközben föld felé fordította / Fáklyáját egy géniusz keze.” Az értelem fényét, a tudást szimbolizálja a nagyszombati egyetemen filozófiából vizsgázó Mokchai András tézislapján (Matthias Wem–Elias Wideman: A gondolkodás fáklyája, a metafizika, 1640, Bp., Egy. Ktár) (→fátyol/lepel). →gyertya, →lámpa/mécses [K. J.]

fal: Mint városfal a védelem szimbóluma, az anyaméh oltalmazó, női princípiumával áll kapcsolatban (→város). A →kör alakú falakat a mágikus karika védelmező erejével rokonítják. • Kínában a civilizáció jelképe, mivel az északi nomád népek elleni védelemként épült (kínai nagy fal). • Ovidiusnál Pyramus és Thisbe történetében a szerelmeseket egymástól elválasztó fal jelenik meg (Met., IV. 73). • Az Ószövetségben Jerikó falainak leomlása a hit erejét példázza. A jeruzsálemi Sirató- vagy Panaszfal a második jeruzsálemi templom egyetlen maradványa, amely szent a zsidók számára. Hitük szerint az isteni jelenlét soha sem pártol el a faltól, ahol a templom elpusztítását siratják és a templom helyreállításáért imádkoznak. A zsidóság és a bűntől való megtisztulás jelképe. • A kereszténységben a bezártság szimbóluma, amely védelem és korlátozás is egyben. A Speculum Humani Salvationis szerint Szűz Mária a fal, amelyen Krisztus áthatol. • A néphagyományban is megjelenik, pl. Kőmíves Kelemen balladájában a fal építése az áldozat árán sikerre vitt heroikus munka, az emberfeletti erőfeszítés példája. • A történelemben határként szerepel: népeket, területeket (kínai nagy fal, Hadrianus fala, berlini fal) választ el egymástól. A berlini fal lebontása a szabadság és a demokrácia győzelmének, a kommunizmus bukásának jelképévé vált. • A pszichológiában a biztonság, ill. a börtön és az elzártság jelképe. • A modern irodalomban, pl. Kosztolányi Dezső Négy fal között c. kötetében, az ember bezártságérzetét jelképezi. Ady Endre Góg és Magóg c. versében a fal elzáró szerepe fogalmazódik meg. Weöres Sándor Salve Regina c. versében a tradicionális anyai, védelmező princípium megtestesítője: „Élő tested falként körűlövez.” →börtön/rab [K. J.]

falevél: A termékenység, a növekedés, az újjáéledés jelképe. A →zöld levél a reményre, a megújulásra, az örökzöld növények levelei az öröklétre utalnak. A fához, az ághoz kapcsolódik, amelyből kinő, a hulló levél ezért a hanyatlás, a szomorúság, a búcsú, az elmúlás, az ősz jele (→évszakok). • Az antik hagyomány szerint a cumaei Sibylla (küméi Szibülla) falevelekre írta jóslatait (Verg. Aen., III. 443–450) (→próféta/vates/szibülla). A levelekből (pl. babér-, borostyán-, tölgylevelekből) font →koszorú az istenség, ill. a győzelem és a dicsőség szimbóluma. • A Távol-Keleten a boldogság és a gazdagság, a jólét jelképe. Egy csokor levél azonos gondolkodású közösséget jelöl. A kínai szimbolikában a kozmikus →fa levelei az univerzum élőlényeit, a →tízezer dolgot jelentik. • Az Ószövetségben az örökzöld levél a boldog, az Isten törvényét követő ember jelképe, aki „olyan mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak” (Zsolt 1,3). Gyakran szerepel a pusztulás, az enyészet, az állhatatlanság képeként a fonnyadó, hervadt levél: „Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink elsodortak, mint a szél” (Iz 64,5). • A költészetben a hulló levél az elválás képe, pl. a János vitéz búcsújelenetében: „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.” Kifejezheti az idő múlását, az öregséget, a halál közeledtét: „életfádról a hervadt őszi lomb / lassan, keringve hull – míg eltemet” (Omar Khajjám: Költészet-bölcsesség). Ez a jelentés pl. Berzsenyi A’ Közelítő Tél; Arany Buda halála; Letészem a lantot; Babits Vadak a fa körül; Ady Párisban járt az ősz c. művében is megjelenik. Gyakran kapcsolódik hozzá a költői számvetés vagy elhallgatás (József Attila: A fán a levelek). Jelölheti a magányos vándort, a sorsot (Li Taj-po: A Tulu folyó nótájára; József Attila: [Hull a levél]; Weöres: Ballada három falevélről). →ág/vessző [P. E.]

fallosz: Hímvessző. A maszkulin teremtőerő szimbóluma, a teremtés eszköze és potenciája, az élet forrása. A fallosz-ábrázolások a kőkorszakban és a természeti népeknél a termékenységi varázslatok részei. • Egyiptomban a feltámadás és az élet megújulásának kifejezője, Min isten attribútuma a fallikus →oszlop. Plutarkhosz említi, hogy →Ozirisz/Szarapisz szobrának „háromszoros nagyságú szeméremteste van”; „Az isten ugyanis a kezdet, és minden kezdet a nemzőerejével sokszorozza meg azt, ami belőle származik” (Iszisz és Oszirisz, 36). • A görög mitológiában Dionüszosz, a kíséretébe tartozó →szatüroszok és Szilénosz hordoznak fallikus jelentést (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus, →szatüroszok/faunusok, →Szilénosz/Silenus). a Dionüszosz-ünnepek (a római Liberalia) egyik kultikus eszköze egy nagyméretű bőrfallosz volt. →Pán/Faunus, valamint →Hermész/Mercurius alakja is megőrzött fallikus vonásokat, ennek bizonyítékai a hermák, a Hermész-fejű, négyzet alaprajzú kőoszlopok, amelyek fallosz-díszítése az isten halhatatlanságot biztosító nemzőerejére utal. A kertek védőistenségének, Priaposz/Priapusnak az ábrázolásain a hangsúlyos fallosz szintén termékenységi jelentést hordoz (→kert).

Priaposz (hellenisztikus terrakotta szobrocska Kis-Ázsiából, Kr. e. III–I. sz. között, Bp., Szépm. Múz.).

• A szanszkrit linga szó jelentése ’jel’, ’fallosz’. A hindu vallásban és ikonográfiában →Síva isten, a nemzőerő és általában a teremtő erő megtestesítője (Linga-purana, I, 17). A Síva-templomok belső cellájában a kultusz jelképét, az isten szimbólumát, a lingát helyezték el (pl.bhúvanésvari Lingarádzsa-templom). Általában kör alapú oszlopként ábrázolták, talpazatát →lótusz vagy gyűrű alakú joni-motívum övezi (→vulva). Ez a maszkulin és feminin elemek egyesülését jelenti, amely a kozmikus teremtés szimbóluma és egyben minden élet alapja (→jantra). A stilizált hímtag a hindu templomokon plasztikai motívumként is szerepel. Szemben az európai felfogással, ez a kultikus szimbólum kifejezetten morális és spirituális értelmű. • A kínai faluközösségek hagyományos jele, a települések közepén álló kőoszlop ( ’kommuna’) fallosz-elemet is magában foglalt. • Fontos szerepet játszik a zsidó kabbalista hagyományban is. A kilencedik szefirá, a Jeszod, a teremtés erejét, minden élő alapját jelenti (→szefirá/szefirot). A Széfer Báhir az igazakkal állítja párhuzamba. A mikro- és makrokozmosz közötti megfelelésekkel összefüggésben, az élet a falloszon nyugszik, mint ahogy az univerzum egy oszlopon. Az igazak jelenléte vagy hiánya a földön megerősíti vagy felbontja az Ég és Föld közötti összeköttetést, mint ahogy a fallosz is megmerevedik és elernyed az energia jelenléte, ill. hiánya miatt. A misztikus Kelet szimbóluma, amely az élet, a meleg és a fény eredetének helye. • Freud Bevezetés a pszichoanalízisbe c. művében ismerteti az álom-szimbolikában megjelenő fallikus jelképeket. AJelkép az álomban c. fejezetben a genitális szimbólumnak eredeti jelentését is taglalja: „A hímtag képmásait az ókorban gonosz befolyások leghatásosabb elhárító eszközének (Apotropaea) tartották, s ezzel összefüggésben áll, hogy korunk szerencsét hozó amulettjeinél könnyen felismerhető a genitális vagy szexuális jelkép.”’ szent nász [P. I.]

farkas: Európa legnagyobb testű őshonos ragadozója. Ősi, mágikus totemisztikus tiszteletét, védelmező szerepét régészeti leletek bizonyítják. Az ókori rómaiaknál, a belső-ázsiai nomád népeknél, pl. a türköknél, a tatároknál egyaránt totem-ős. • A görögöknél Phoibosz Apollón, a fényisten szent állata. A hellenizmus korában Szarapisz (→Ozirisz/Szarapisz) attribútumának, az időt szimbolizáló kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak bal oldali, farkasfeje a múlt, a pusztítás jelképe (Macrobius: Saturnalia, I. 20.13; Tiziano Az Idő allegóriája c. festményén [1560 k., London, National Gallery] is ebben az értelemben szerepel). • Az etruszk síremlékeken az alvilágisten visel farkasálarcot, itt a halál jelképe. • A római mitológiában Silvanus és Mars állata. →Romulus és Remus táplálója; Róma jelképe.

Az ún. capitoliumi farkas Romulus és Remus alakjával (Kr. e. V. sz., Róma, Museo Capitolino).

• A perzsáknál Ahrimán (→Ahrimán/Ármány) állataként a sötétség erőihez tartozik. • A szláv néphagyományban az erdőszellem megtestesítője, a germánoknál →Ódin/Wotan kísérője. A skandináv mítoszokban az emberi és isteni világrend ellen támadó, alvilági pusztító erő megszemélyesítője