Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából
Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.
Copyright © 2001 Pál József, Újvári Edit, Balassi Kiadó
„…ne veszítsük szem elől az emberi szellem
történetének mély és oszthatatlan egységét.”
Mircea Eliade
Kötetünk – az általános szimbólumlexikonok jellegének megfelelően – olyan kézikönyv, amely közel hétszáz szócikkével a kultúrák jelképeinek és föltehető jelentéseiknek ismertetésével a művelődéstörténet, különösen a művészetek tanulmányozásához kíván segítséget nyújtani. Elsősorban a görög-római és zsidó-keresztény alapokon nyugvó európai műveltség szimbólumainak kifejtését tekintettük feladatunknak. Ugyanakkor az európai szemszögből egzotikus civilizációk legismertebb jelképeinek – olykor pusztán érintőleges – ismertetését is hasznosnak véltük. Hiszen (főleg a XIX. század vége óta) hatásuk megjelenik az európai művészetekben is, napjainkban pedig – elsősorban vizuálisan – egyre közismertebbé válnak (pl. a jin és jang- vagy a mandala-ábra). Ezek a példák az emberi szimbólumalkotó képesség általános érvényét bizonyítják, valamint az európaitól eltérő, de azzal egyenértékű esztétikai és eszmei értékekre is felhívják a figyelmet. Szócikkeinkben az egyes jelentéseket forrásértékű adatokkal – idézetekkel, a kútfő pontos megjelölésével illusztrációkkal, valamint képzőművészeti alkotások bemutatásával és említésével – igyekeztünk alátámasztani.
Lexikonunk egyéni karakterét néhány kiemelt szempont következetes végigvitelében látjuk. Ezek között említhetjük a keresztény ikonográfiát is meghatározó, az Ó- és Újszövetséget korrelációban értelmező tipológiai szimbolizmust. Az ókori eredetű, de a közép- és újkorban is ható hermetikus-mágikus hagyomány legfontosabb szimbólumainak ismertetésére szintén hangsúlyt helyeztünk. E szimbólumok, mint például az alkímiai jelképek, alapvetően zárt rendszerek, jelkép-szókincsük mégis sok ponton átfedi az általános, illetve a kanonizált szakrális szimbólumokét.
Az európai és a magyar művészeti alkotások példaként való idézése szándékaink szerint a szimbólumok vizsgálatára irányuló többirányú kutatás néhány időszerű problémáját is hangsúlyozza; a hagyományként átörökített szimbólumok és a XIX–XX. századi művészek egyéni, de a hagyománytól elválaszthatatlan motívum- és jelképhasználatának, -alkotásának összefonódó jelenségére hívja föl a figyelmet. Carl Gustav Jung[1]a költőket egyenesen a „primitív történetmondók, álomlátók, nyughatatlan fantáziájú emberek” modern megfelelőjének tekinti.
A kötet közel négyszáz fekete-fehér illusztrációja szintén a különböző kultúrák és korszakok jelképhasználatát eleveníti meg. Amellett, hogy egy Magyarországon készülő szimbólumlexikon természetszerűleg tárgyal magyar vonatkozású címszavakat (pl. Álmos, Duna és Tisza, turul, puszta), az európai szimbólumok jelentéseinek összegzésekor is igyekeztünk magyar műalkotásokból példákat hozni. A szócikkek záróegységeként általában legismertebb költőinktől szerepel egy-egy idézet, s ezzel vállaltuk annak ódiumát is, hogy példáink esetlegesek, s így számos más példával kiegészíthetők, helyettesíthetők.
Három függelék teszi teljessé a lexikont. Mivel az ábécérendű tagolás háttérbe szorítja az egyes jelképek közötti összefüggések rendszerét, a szimbólumvilág összefonódó jellegét utalásokkal hangsúlyozzuk. Különálló mutatókban a kötet címszavainak jelentésbeli, vallás- és eszmerendszerek szerinti, valamint tematikus csoportosítási lehetőségeit vázoltuk fel. Hasznosnak tartottuk a szócikkekben leggyakrabban előforduló szakkifejezések magyarázatát is. Végül irodalmi forrásaink felsorolása és szakirodalmi tájékoztató következik. (A mítoszkutatás, a vallástörténet, a művészettörténet, a néprajztudomány, az irodalomtudomány, a pszichológia és a kulturális antropológia szimbólum-megközelítései egyaránt a téma alapvető szakirodalmához tartoznak.)
A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsősorban a nem képszerű (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetők, vagy – forrásértékű adatok híján – örökre némák maradnak. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsődleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erő, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítője.
A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és művészetben egyaránt jelen vannak. Arany János sajátos túlhajtásukra is rámutat. Poétai recept című versének ironikus sorai a korabeli epigonköltészetet, az „almanach-lyra szenvelgéseit”[2] veszik célba:
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol … ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.
A frázissá silányuló, elcsépelt szóképek felsorolása azonban a hagyományos motívumkészlet értékét is megkérdőjelezi. Fölmerül a kérdés, megfakulnak-e, kiüresedhetnek-e a jelképek? Létezhet-e bármilyen művészi kifejezés nélkülük?
A választ – mellőzve az elméleti fejtegetéseket – maga a művészi gyakorlat adja meg. Arany Buda halála című eposzának nyitóképében az „idő vén fája” jelenik meg, amelyben a kozmikus életfa-motívum sokrétű hagyománya cseng vissza. Balladáinak igéző erejét többek között az ősi motívumok – például a vér, a varjú, az élet- és halál-folyó képei – teremtik meg. Az említett képek tartalma, szépsége, kifejezőereje motívumtörténeti előtanulmányok nélkül is élvezhető. Önálló értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy hányan és hányszor, milyen sikerrel alkalmazták őket. Viszont a történetiség szempontja, az adott képhez kapcsolódó, hagyományozódó jelentéstartam ismerete magukról a szimbólumokról, alkalmazásuk jellegéről, nélkülözhetetlenségükről is vall. Talán szükségtelen is több példát említeni, hiszen mindannyiunk számára eleven élményként hatnak kultúránk olyan alkotásai, mint Csontváry Magányos cédrusa, a Balázs Béla szövegére komponált Bartók-opera, A Kékszakállú herceg vára szimbólumvilága, Ady biblikus ihletésű képei, József Attila költészetében a Gyöngy vagy a Harmatocska. A hagyomány és az egyedi képalkotás egybefonódása mindenütt tetten érhető.
A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezőjévé és érzéki szemléltetőjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erő szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az ősi koroktól megjelenő lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai. A ragadozó madarak az égi eredetű hatalom megtestesítői, a magyar eredetmonda turulja csakúgy, mint a görög mitológiában a Zeusz-sas. Számtalan példa bizonyítja a különböző kultúrák analógián alapuló szimbólumainak jelentésbeli rokonságát, a jelképteremtés és -használat egyetemes jellegét. Ugyanakkor a jelentések eltérései, az adott környezethez igazodó tartalmai egy-egy kulturális terület sajátosságait emelik ki. Míg a kínai hagyomány jin és jang eszméjében a női és férfi elem egymást kiegészítő, egyenértékű, egységbe foglalt alapminőség, addig a bűnbeesés vétkét a nőnek tulajdonító kereszténységben a férfi és nő – mint szellem és anyag – dualisztikus ellentétpárként is megjelenik.
Az európai művészetet és műveltséget meghatározó Bibliában szintén jelen van a transzcendens tartalmak szimbólumokban való kifejeződése. Ahogy a zsoltáríró mondja: „megrendítő, fönséges jeleket adsz” (Zsolt 65,6). A keresztény művészet – más szakrális művészetekhez hasonlóan – gazdag ikonográfiai hagyományt teremtett, amely tanainak képi megjelenítése során a szimbólumok sokrétű, kanonizált tárházát alakította ki. Számok, színek, állatok, növények, tárgyak utalnak az Atyára, Jézus Krisztusra, Szűz Máriára, az apostolokra, az evangélistákra, valamint a Szentháromság, a megváltás, a feltámadás, az utolsó ítélet eszméire. Az antik és a keresztény hagyományokat ötvöző európai – beleértve a magyar – művelődés egész történetén végigvonul a motívumok, jelképek újrafogalmazása, aktualizálása. A keresztény művészet különböző korszakaiban is más-más szimbólumok váltak központi motívummá: a román kori Világbíró Krisztus, a gótika kori Tanító Krisztus és a késő középkor Fájdalmas Krisztusa eltérő jelentéseket hordoz. Az egyéni mitológiák, a művészi képalkotás egyéni változatai is ezer szállal kötődnek a tradicionális szimbólumokhoz. Például Charles Baudelaire a hagyománnyal ellentétes előjelű Káinja (Káin és Ábel), Sátánja (A Sátán litániája), Madonnája (Egy Madonnához) csak az eredeti jelentéssel egybevetve értelmezhető.
Szimbólumfelfogásunk bemutatásakor elengedhetetlen egy olyan nézőpont megvilágítása, amely nélkül pusztán adatok kusza összességének tűnhet maga a szimbólumszótár mint műfaj. E különböző területeket összefogó lexikontípus alapelvét abban látjuk, hogy a mítosz-, vallás- és eszmetörténeti, valamint a művészeti példák kezelésében egyaránt jelelméleti (kultúrszemiotikai) megközelítés érvényesül. Szimbólumfogalmunk következésképpen tágabb területet érint, mint az esztétika és az irodalomelmélet e tárgyra vonatkozó meghatározása vagy a szimbolizmus mint irodalomtörténeti korszak fogalmi konkrétsága, lehatároltsága. Elismerjük ugyanakkor, hogy mindez egy más nézőpontból induló szimbólumelméleti vizsgálódás alapjául szolgálhat. Ez az általánosabb és átfogóbb jelelméleti megközelítési mód teszi lehetővé, hogy a klasszikus esztétika XVIII–XIX. századi nagy elméletalkotói óta eltelt időben kibontakozott, új nézőpont kialakítására ösztönző kutatási területek (pszichológia, szemiotika, kulturális és szociális antropológia, humánetológia) eredményeit is hasznosíthassuk. Ez a megközelítés a téma egyetemességére is rávilágít. Az az általános nézőpont, amelynek értelmében – Claude Lévi-Strauss nyomán – minden kultúrát szimbolikus rendszerek összességeként is meghatározhatunk, úgy véljük, átfogó és kellő alapot ad a különböző vallások liturgiájának elemei, a sumer eposzok, Lao-ce, az ókeresztény alkotók, Shakespeare vagy például Ady műveiben szereplő jelképek, szimbolikus értékű motívumok együttes tárgyalására. Abban az értelemben szerepelnek itt, ami közös bennük: mindegyikük szimbólumok révén fogalmazza meg az ember viszonyát a mindenséghez. Olyan viszonyt, amely jelképeik gazdag képzettársítási lehetőségei révén érzékelhetővé teszi a korukban, vagy akár örökérvényűen racionálisan megfogalmazhatatlan gondolatokat, eszméket, érzéseket. Ebből következően irodalmi példáinkban is a szimbólum általános metaforikus jellegére, toposzként való megjelenésére helyeztük a hangsúlyt.
Az etimológiai indíttatású szimbólumdefiníciók a görög szümbolon (’melléállítás’, ’ráismerési jel’) szóból, illetve annak felismerési eszköz funkciójából indulnak ki (amely két elem például egy kettétört ércpénz, gyűrű darabjainak összeillesztésére, s ezzel azok tulajdonosainak kapcsolatára utal). Ez azonban két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja, s nem fedi az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt bonyolult kapcsolatát. Jelelméleti megközelítésben a szimbólum mint kulturális jel esetében a jelölő–jelölt viszony lényege a többértékűség, amely – akár a hasonlóság, akár a hagyomány által átörökített önkényes egyezményesség a meghatározó benne – a tudatos és tudattalan elemek egyesítésével aktív befogadásra ösztönöz. Az ilyen módon értelmezett szimbólumfogalommal szembeállítható a puszta megnevezéssel egyenértékű jel, amely a jelölt tartalom egyértékűségéből eredően passzív befogadást eredményez. Az a racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható fogalmi tartalom, képzet vagy élmény, amely egy-egy szimbólumban fogalmazódik meg, természetszerűleg inkább találja meg legmegfelelőbb kifejezési formáját a gazdag jelentéskörű jelképekben, mint az egyjelentésű jelben. Ilyen nézőpontból tekintve a szimbólum a racionális meghatározás ellentéte; lélektani tekintetben pedig az elvonatkoztatásra képes prelogikus gondolkodás eredménye.
A különböző kultúrák mítoszaiban, vallásaiban és művészetében megfogalmazódó jelképek rövid, jelentésorientált ismertetései önmagukban egyértelművé teszik, hogy tárgyunk, a kulturális jelkép a civilizációteremtő ember egyetemes érvényű sajátossága. Az a szimbólumvilág, amely szócikkeinkben megjelenik, szemiotikai, pszichológiai vagy antropológiai értelemben egyaránt az emberi kommunikáció sajátos jelrendszerének, a szimbolikus aktivitásoknak az egyike. Ernst Cassirer, aki ismeretelméletének középpontjába a szimbolikus formák vizsgálatát helyezi, s a „»szelleminek« érzéki »jelekkel« és »képekkel« való kifejezését legtágabb jelentésében” veszi, az „animal rationale” helyett egyenesen az „animal symbolicum” elnevezést ajánlja.[3] Ez az álláspont megkérdőjelezi azt a hit- és természettudományos nézetekben egyaránt megjelenő felfogást, amely az embert a célirányos, a beteljesedés felé törő fejlődés főalakjaként értelmezi. Ebben az összefüggésben a ráció mint legfőbb emberi ismérv szintén nem állja meg a helyét. Az viszont történeti tény, hogy az ember mind racionális, mind irracionális törekvéseiben eszményeket fogalmaz meg, ezeket kifejező szimbólumokat alkot, vagy a korábbiakat ebben a szövegkörnyezetben értékeli át. A legpusztítóbb „ordas eszmék” irracionális tanai ugyanúgy szimbólumokban fejeződnek ki, mint az ellenükben megfogalmazódó törekvések.
A szimbólumképzés biológiai értelemben is – az összehasonlító magatartáskutatás eredményeinek figyelembevételével – az ember megkülönböztető jegye, „differencia specifica”.[4] E tekintetben a szimbólumalkotás képességének kialakulása nem csupán az emberi faj kialakulásának egyik alapvető ténye, hanem az elsősorban intellektuális síkon lezajló emberi evolúció magyarázata is. Az agykutatás ez irányú vizsgálódásai szintén megerősítik ezt a nézetet: az emberi intelligencia „az analógiák, metaforák, hasonlatok, példázatok és gondolati modellek világa”.[5] A jelképek szerepének, alkotásának és használatának kutatása a természet- és társadalomtudományi antropológia közös és termékeny határterületének ígérkezik.
Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát. Ismét Cassirert idézve: „…tudatunk nem elégszik meg a különböző benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.”[6] Ez magyarázza a szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözőbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhető természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretű emberi test mint a világ eredője, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsődleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérő is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemző, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: „az antropomorfizáló hajlam természetszerűleg adódik a tudat kialakulásának körülményeiből.”[7]
Az a módszer, amely szócikkeink felépítését meghatározza, két fontos elméleti vonatkozást hordoz magában. Az egyik az egyes szimbólumrendszerek öntörvényűsége és ezzel összefüggésben a jelképek hagyományban való rögzítettsége. Ez indokolja az adatfelsorolásokból álló szócikkeken belül a kultúrák szerinti tagolást. Egy bizonyos jelkép konkrét jelentését az adott kultúrában az egységes, összefüggéseiben élő szimbólumvilágban betöltött szerepe határozza meg. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közeg elemeként értelmezhető maradéktalanul. Még az egyértelműen hasonlóságon alapuló, általánosan előforduló szimbólumok esetében is csak aktív befogadásként határozhatjuk meg a felhasználást, a jelölőként való alkalmazást. A jelölő és a jelölt azonossága ellenére a szimbólumoknak különböző értelmezései is megjelenhetnek. Például a hinduizmusban és a kereszténységben az emberi test, a genitális szimbólumok egyaránt a szexualitás jelentéskörét hordozzák, de míg az egyik szövegösszefüggésben szentségként, addig a másikban bűnként értelmeződnek (amint erre a test/hús vagy szent nász szócikkeink rámutatnak). Az ember feltehetően egy a kezdetektől fokozatosan kialakuló világszemlélet fogalmi viszonyrendszerének birtokában alkotja és használja a jelképeket. Ebben a folyamatban a szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik, abban teljesedik ki, annak alapelemei határozzák meg tartalmát. A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át. Rendkívül érdekes az a folyamat, amely a különböző kultúrák (természetes, azaz erőszakmentes) egymásra hatását követi s egyes elemeik megfeleltetését, összeolvadását eredményezi. Ennek következtében a szimbólumok jelentésbeli elmozdulása, a hagyományos formai elemeknek más tartalommal való feltöltődése figyelhető meg. A ritka példák egyike a buddhizmus és vallási szimbólumainak elterjedése a Távol-Keleten, majd a helybeli szakrális kultuszok és ikonográfiai elemek ezt követő áthangolódása. Az ókeresztény művészetnek szintén jellegzetes vonása az egyes antik motívumoknak a keresztény művészetbe való integrálódása (erre utaló példákat hoznak többek között a Jó pásztor és a főnix szócikkeink).
A másik elv, amelyet a szócikkek felépítésében fontos szempontnak tekintettünk, a történetiség elve, amely azt leszámítva, hogy ugyanazon szócikken belül a biblikus adatot természetszerűleg előzi meg a sumer mítoszokból merített példa, rendkívül problémás. A párhuzamosan, elszigetelten létező szimbólumalkotó civilizációk esetében eleve önkényes a sorrendiség, azonban az egyes kultúrákról mint önálló, egységes rendszerekről sok mindent elárul. Terjedelmi okoknál fogva kötetünkben főként az európai adatok terén tűnik hasznosnak ez a lineáris szemlélet. Talán ebben a – konkrét, de többségében viszonylagos – sorrendiségben is fölsejlik annak célzatos hangsúlyozása, hogy a kulturális szimbólumok eredendően a mágikus-mitikus szférához kapcsolódó jelképteremtéssel állhattak kapcsolatban.
Az őskori művészet fennmaradt alkotásaiban, az ősi mítoszokban, valamint a természeti népek közelmúlt, illetve jelenkori kultúráiban egyaránt megfigyelhető az ilyen jellegű szimbólumalkotás és -használat. A mágikus erővel felruházott jelkép – legyen az képi, nyelvi vagy zenei – helyettesítő, reprezentáló funkcióval bír, amelynek közbenjárásával az ember a környezetére való nagyobb befolyását igyekszik gyakorolni, valamint a felsőbbrendű, szellemi hatalmakkal próbál kapcsolatot teremteni. (Az áldozás/áldozat és az oltár szócikkekben ezen ősi szimbolikus funkcióknak néhány példája olvasható.) Amíg a mítosz az egyetlen magyarázó elv a világ és az ember mibenlétére, addig a szimbólumok valamennyi emberi viszonyrendszer kifejezői: kozmogóniai, kozmológiai elképzelések, égi hatalmak által elrendelt társadalmi rangsorok érzékeltetői. A Napot, a Holdat, a természeti képződményeket vagy éppen az emberi testet központi elemmé avató szimbolikus világmodellek rendszereiben valamennyi emberi közösség megalkotta a maga világmagyarázatát, szentségekhez kötődő kultuszát és művészetét. Az e hagyományok nyomán kialakuló világvallások természetszerűleg használják tanaik, szertartásrendjük elemeiként a jelképeket. Például a szent iratok tanúsága szerint Buddha, Jézus vagy Mohamed tanításaiban egyaránt megjelenik a fény/világosság és sötétség, ez az ősi szimbólumpár; számos ikonográfiában a testet, fejet övező dicsfény/glória a szentség kifejezője. Ugyanakkor a dogmák és a racionalizáló hittételek a jelképek terén általában a fogalmi-tartalmi szűkülés irányát eredményezik. Az ikonográfia attribútumkódjai, azaz jelvényszerű ismertetőjegyei egyenesen a jelölő–jelölt viszony egyértelműségét hivatottak elősegíteni. Ezzel párhuzamosan a misztikus mozgalmakban (például a ciszterci vagy ferences rendekben, egyes eretnek szektákban) a hit aktív átélése, szakrális művészetükben pedig ennek megfelelően az át- és újrafogalmazást is vállaló gazdag szimbolikus kifejezési lehetőség jelenik meg. Ez utóbbival állnak összefüggésben az önállósodó, különböző esztétikai funkciókban kiteljesedő művészetek szimbólumrendszerei. Ha lényegessé válhat az egyén élményvilága, akkor ebben még a hitélmény is körvonalazódhat. Abból a nézőpontból, amely a jelképek alkotását és használatát a vallásos világkép elemének tekinti, a racionalizmus térhódítása egyben a szimbolikus gondolkodás veszélyeztetője, lényegének szétrombolója. Jung szerint a tudományos megismerés fejlődésével az ember számára egyenesen „…elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is”.[8] Több helyütt profetikus hangon ostorozza a „luciferi felfuvalkodottságú” rációt, és egy újabb platonikus fordulatot jövendöl meg. Ezzel szemben a zárt rendszerű európai szakrális világkép alaptételeit visszavonhatatlanul szétbomlasztó kopernikuszi–darwini modellek térnyerése és az ezekből eredő tudományos hipotézisek nem vonták maguk után a szimbólumalkotó, -használó művészet hanyatlását. Az ember lényegi sajátosságait fölösleges, sőt káros egymást kizáró tényezőkként feltüntetni. A szócikkeinkben is bőségesen fellelhető modern alkotások tanúsága szerint a konvencionális jelképek a hitközpontú világkép átértékelődésével/hanyatlásával, azaz hagyományos szakrális töltésüket módosítva/vesztve sem szűntek meg létezni. Ennek tükrében a szimbólumalkotást és -használatot nem kizárólagosan a vallásos világszemlélet, hanem inkább az emberi gondolkodásmód lényegi elemének tekinthetjük.
A szimbólumok elméleti vizsgálata éppen a rációba vetett bizalom jegyében és az egyéniséget, a művész világlátását, egyéni szimbólumteremtését elfogadó, sőt olykor misztifikáló modern európai kultúrában jelent meg. Jellemző hogy Goethe, a művész-esztéta szerint a szimbólumok „mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában”.[9] Ezzel szemben Hegel, a filozófus-esztéta a szimbólumot fogalma, történeti megjelenése tekintetében „csak mintegy előművészetnek” tekintette, amely „főként Kelet sajátossága” s a klasszikus művészetet ennek meghaladásaként értékelte.[10]
Maga a racionalizmus is sajátos szimbólumrendszert alkotott, például a fény/világosság és sötétség nagy múltú ellentétpárjával. Jelképes a „fény századának” a hagyományos, vallásos szimbólumvilággal való szembenállása és az új „hitként” értelmezett tudomány szcientista mítosza is (amelynek optimista, haladáselvű felfogása nem azonos a természettudománnyal, annak mai, evolucionista, kritikai racionalista értelmezésével). A tudományos világkép, például a világ keletkezésének természettudományos hipotézise természetesen nem használja tényként a mitikus világ- és emberteremtés elemeit, sőt az ember teremtette szimbólumvilágban jelöli ki azok helyét. De bármilyen mértékben bővül is az emberi ráción, az újabb, kísérletekkel bizonyítható ismereteken alapuló természettudomány, természetfilozófia és -történet, az emberi létezésnek ettől teljesen függetlenül mindig lesz olyan területe, amelynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.
Az ember eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetőséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban. A művészet lényegénél fogva használja ezt a nyelvet:
Sár és virág, kavargó semmiség,
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban –
két sor között – kinyíl nekünk az Ég.
(Kosztolányi Dezső: Vers)
Kötetünk kapcsán végezetül a szimbólumelmélet egyik kardinális pontját is érintenünk kell. Mégpedig az alapvető szimbólumcsoportok, valamint az általános, a tértől és időtől függetlenül azonos vagy hasonló elemeket hordozó, közös őstípusokból eredeztethető szimbólumok kérdéskörét. Annak vizsgálatában, hogy vajon mi a magyarázata a különböző kultúrákban előforduló, formailag és tartalmilag rokon szimbólumoknak, az égi vagy éppen az alvilági erőkre utaló jelképcsoportok párhuzamainak, két, eltérő alapon álló megközelítés bontakozott ki. Ezekben a szimbólumok eredetét illető központi kérdés a középkori univerzália-vitákra emlékeztető ellentétes álláspontokban körvonalazódott.
Az egyik irányvonal a szimbolikus univerzáliáknak a platonikus fogalomrealizmus szerinti értelmezése, azaz az ideák, a fogalmak, az eszmék és az azokra utaló szimbólumok a való dolgok felett álló, magasabb rendű realitásként való meghatározása.
Ennek nagyszabású kísérlete Jung szimbólumelmélete. Rendszerében, amint egyik 1939-es tanulmányában írja: „az »archetípus« …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.”[11] A tudattalan két összetevőjét, a személyes mellett a kollektív tudattalan létét feltételezi. Ez utóbbi szerinte „nem egyedileg szerzett, hanem veleszületett”, tartalmai az archetípusok, amelyek „mindenütt és az összes individuumokban ugyanazok”.[12] Felfogásában az archetípus ösztönös tendencia és az, „Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”.[13] Jung antropológiája – amint erre Buda Béla Jung Emlékek, álmok, gondolatok című kötetének utószavában rámutat[14] – a biológiai determinizmus és a lamarcki evolúció oksági elve alapján átörökíthetőnek tételezi föl az emberiség lényeges tapasztalatanyagát. Eszerint a kollektív tudattalan fokozatosan töltődött föl az alapvető archetípusokkal, amelyek eredete a törzsfejlődéshez, nem pedig az egyedfejlődéshez kötődik. Ezek az archetípusok a szakrális művészet szimbólumaiban, az egyes ember életében pedig az álmokban és a fantáziákban törnek a felszínre. Jung tehát, feltételezve a kollektív tapasztalatanyag biológiai átörökítését, ebben látja a szimbólumok egyetemes előfordulásának magyarázatát. A hagyomány és a szocializáció jelentősége ebben a felfogásban háttérbe szorul. A nézeteit ért kritikák hatására viszont kései műveiben már nem magukat a képzeteket, hanem csak a képzetek lehetőségét, azaz a gondolkodási struktúrát tekinti veleszületettnek. Mint írja, a kollektív tudattalan „az agyi struktúrákban öröklődik. Nincs velünk született elképzelés, de létezik az elképzelések veleszületett lehetősége.”[15]
A másik – a nominalizmust idéző – álláspont a jelképek teremtését és szerepét az emberi gondolkodásmód fejlődésének törvényeire vezeti vissza; ebben jelöli ki az általános szimbólumcsoportok kollektív, általános jellegének magyarázatát. Természetszerűleg ez egyben az idealista, metafizikai alapú koncepció kritikája. Gilbert Durand például a szimbólumokat megalkotó képzelet alapvető struktúráit tekinti egyetemes jellegűnek.[16]Ez a fölfogás a szimbólumalkotás eredetének problémáját az egyedfejlődés tényezőivel magyarázza, alapul véve a gyermek- és személyiséglélektan ez irányú vizsgálati eredményeit. A „szimbólumalkotás benne rejlik a gyermek egész fogalmi gondolkodásának kezdeteiben” – foglalja össze erre vonatkozó kutatásait Jean Piaget Szimbólumképzés a gyermekkorban című kötetében.[17] Az emberi személyiség kialakulása, annak biológiai és társadalmi tényezői egyaránt szimbolikus rendszerekben fogalmazódnak meg. Ennek kollektív (általános), valamennyi emberi egyedre és közösségre érvényes voltában fogható meg a kulturális szimbólumok alapvető csoportjainak hasonlósága, „archetipikus” jellege.
E feltevés alapján az ember elidegeníthetetlen lényegi – biológiai fogalommal élve – fajra jellemző lényegeként határozhatjuk meg a fogalmi gondolkodás kialakulásával együtt járó kultúra- és szimbólumalkotó képességet. Ennek a tételnek kézzelfogható bizonyítéka a kultúrák „átjárhatósága”. Ha az ember – elégséges biológiai és szocializációs tényezők révén – bármilyen kultúrát elsajátíthat, akkor képes felidézni, újrafogalmazni a térben és időben tőle távol eső korszakok eszméit, művészetét, azaz párhuzamos szimbólumok révén több-kevesebb sikerrel lefordíthatja azokat a saját kulturális anyanyelvére. A szimbólumok és a bennük felsejlő különböző kultúrák tanulsága/tanúsága egybecseng az antropológus Leakey megállapításával: „A kultúrák közötti, gyakran igen mély eltéréseket nem lehet úgy tekinteni, mint az emberek közötti elválasztó tényezőt. Ehelyett akként kell értelmezni a különböző kultúrákat, amik azok valóban: végső megnyilvánulásaiként annak, hogy az emberi fajhoz tartozunk.”[18]
Újvári Edit
Szerkesztői és szócikkírói munkánk elmélete a történeti tényekből következett és általuk nyert igazolást. Mindenekelőtt azt kellett tisztázni, miféle (teológiai) eszmék tették egyáltalán lehetővé a fogalmi és képi szimbolizmus kialakulását, s ezek a szándékok miképpen határozták meg az elvont dolgok ábrázolhatóságát, illetve milyen gyakorlati céllal és milyen körülmények között jött létre és élt egy szimbólum valamilyen közösség tudatában, illetve miért és hogyan tűnt el belőle. Születésével minden egyes jelkép átlépte az elvont és a konkrét, az általános és az egyedi, a fogalmi-verbális és a képi között húzódó határt. Nincs olyan szimbólum, amely ne hordozna mély tartalmat, ne épülne valamiféle egészbe s ugyanakkor ne lenne a legközvetlenebbül valóságos. A létrehozó közösségi tudat szempontjából a határ átlépése sok tényezőtől függő elhatározás kérdése. E vonatkozásban jelentős különbségek vannak a zsidó-keresztény hagyomány egyes részei között. Röviden tekintsük át ezeket.
Az ótestamentumi zsidó hagyomány anikonikus és részben szimbólumellenes tudat- és művészi formákat alakított ki. A túlzottan az individuális és eksztatikus élményre építő platonizmussal szemben itt az egész közösségnek szóló isteni megnyilvánulásokról beszélhetünk, s arról, hogy a zsidó művészeknél a kép elveszti individuális karakterét, s az emberi alak helyett a kinyilatkoztatást vizuálisan absztrakt formák, a szerves és szervetlen természet szkematizált alakzatai vagy számok stb. hordozzák. Ezért mi elsősorban ezen szócikkek tárgyalásakor fordultunk a Kabbalához vagy a zsidó hagyomány más részéhez (lásd zsidó és ószövetségi szimbólumok). Az aranyborjú összetörése a szubjektív, mágikus kapcsolat megsemmisítése e kollektív üdvtörténet jegyében. A parancs teljesen egyértelmű: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket” (Kiv 20,4–5).
A kereszténység sokkal kevésbé volt szigorú ebben a kérdésben. Lukács evangélista orvos és festő volt, sőt a jámbor szövegek úgy tartják, hogy még Mária arcképét is megfestette. Pál apostol ismert mondata a részek közötti harmonikus megfelelést és az átjárás lehetőségét sugallja: „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk” (Róm 1,20). Az ókeresztény közösségekben a kezdetektől fogva igen jelentős volt a szimbólumok használata. Ezek a „megengedő” teológia alapján elsősorban az újtestamentumi, verbális hagyományból kialakult figurák. Krisztus például bárány volt. Keresztelő Szent János vonatkoztatta rá legegyértelműbben: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29). A korai kereszténység szimbólumalkotását erőteljesen befolyásolta a keresztényüldözések ténye is (lásd keresztény szimbólumok, Krisztus-szimbólumok). Mint valamiféle titkos kód volt látható a galamb, a szarvas, a bárány és más, főleg szelíd vagy éppen mesebeli állat és növény a katakombák falába vésve vagy rajzolva, illetve bármilyen más környezetben. Ez az ábrázolási technika igen hatékonyan segítette a hit magyarázását és terjesztését. A szimbólumok jelentésének megértéséhez egyre kevésbé volt elegendő az Újtestamentum ismerete. Lassan elterjedtek a bestiáriumok, a florilégiumok és egyéb „szimbólumszótárak”, amelyek egy számunkra esetenként meglehetősen sajátságos logika szerint csoportosítva magyarázták meg, miért éppen ez vagy az a valóságelem jelenti az üdvtörténet megfelelő eseményét, vagyis mi módon kapcsolódik össze a verbális és a természeti kinyilatkoztatás, az üdvözülésünkre írt két „könyv”. Vegyünk egy példát a II. századi, Alexandriai Kelemen által is jól ismert és idézett Physiologusból. Az Oroszlán Jézus Krisztust jelenti: ennek bizonyítására a „természettudós” szerző egyaránt idéz bibliai helyeket és bizonyos – mai szemmel általában pontatlan – természeti megfigyeléseket; például az állat farkával eltörli maga mögött a nyomot (mint ahogy Krisztus is itt földi volt, közvetlen égi, mérhetetlen hatalmát nem alkalmazta), nyitott szemmel alszik (Krisztust keresztre feszítették, de őrködik az emberek felett), a nőstény oroszlán halott kölyköt hoz a világra, amelyet a hím hangja éleszt fel (mint Krisztust Isten, az Atya). Mindezekhez bőségesen idéz helyeket és utalásokat a Szentírásból.
A keresztény szimbolizmus kollektív, elvileg is szabályozott rendszer szerint működött, főleg kétféle alapelv szerint: kifejezheti a hasonlót a hasonlóval vagy az eltérővel. A szellemi entitások magasztos fogalmakon, s a valóság egyes kivételesen nemes elemein keresztül is kinyilatkoztathatják magukat (Logosz, Fény). Ez azonban veszélyes, mert a befogadó azt hiheti, hogy érzékszerveivel közvetlenül felfogja azt, ami abszolút, illetve az is könnyen megtörténhet, hogy az eredeti helyére a képmást teszi. Ezért a szent szövegek időnként torzítva is megjelenítenek bizonyos kapcsolatokat, ügyelve arra, hogy a megfelelés csak részleges legyen. A szimbólum két komponense közeledik egymáshoz, de – mint mondottuk – a kettő a földi perspektívában maradéktalanul nem egyesülhet, csak a végtelenben találkozhat. Az összekeveredésnek ugyanakkor igen nagy volt a veszélye; talán elegendő itt a keleti egyház véget nem érő teológiai-politikai küzdelmeire, a képrombolók és a képtisztelők harcára utalni, vagy Nagy Szent Gergely pápa nagyon óvatos kijelentését idézni: a képek alkalmazásának egyetlen oka, hogy az írástudatlanoknak megtanítsák a Szent Igét.
Mindazonáltal a kérdés a skolasztika korában nem volt igazán jelentős teológiai probléma, mert kialakultak azok az elméletek, amelyekkel viszonylag hosszú ideig úgy lehetett teológiai szempontból is megnyugtatóan alátámasztani a képi ábrázolást, hogy egyben ki lehetett zárni az idolátriát. S csak jóval később, a reneszánsz kori immanencia-elméletek megerősödésével, a keresztény kollektivitás-eszmény ellen is fellépő individuális, szubjektív transzcendencia-élmény jelentőségének megnövekedésével, a művészi kifejezési technikák rohamos fejlődésével és a hermetikus-mágikus tanok elterjedésével állt elő olyan helyzet (a XVI. században), hogy ismét teológiai kérdésként kellett kezelni a kép és az igazi valóság viszonyát. Ismertek a katolikus ortodoxia szigorú ikonográfiai utasításai vagy a protestáns irányzatok (főleg a kálvinizmus) merev álláspontja a „faragott képek” vonatkozásában.
Első megközelítésben a szimbólum leginkább a dualitással határozható meg. Alapvető jellemzője a kettősség, amely önmagát igyekszik – természetes keretek között sikertelenül – az eredeti egységben megszüntetni, ehhez azonban külső, isteni beavatkozás szükséges. Valahogy úgy, ahogyan Platón meséjében a férfi és a nő keresi a másikban saját maga ősi és elvesztett teljességét (lásd kettő, androgün/hermafrodita, illetve bináris szimbólumpárok). A jelentő–jelentett polaritását kiegészíti egy harmadik tényező, a „felismerés”. Minden szimbólumban van a kettő mellett egy harmadik, amely nemcsak a két résznek, hanem és elsősorban összetételüknek ad nagyon bonyolult és teljesen sohasem körülhatárolható szellemi értelmet (lásd három). A significans az általánosért „cserében” a maga alakiságával, realitásával igazolni és konkretizálni igyekszik a tudat tevékenységét, amely gyakran objektívnak tételezi a relációt. A szimbolikus teológia tételei enélkül a merő absztrakcióba merülnének, s végső soron le kellene mondania a megtestesülés tanáról.
E „harmadik”, lényegi aspektus a keresztény teológia számára az isteni szándékkal van szoros összefüggésben. Az egyik kozmikus vagy történelmi esemény úgy utal mint jelentő a másikra, a jelentettre, hogy abból kiolvasható a Megváltás története is. Mivel a kinyilatkoztatás nemcsak szavakkal (Biblia), hanem a dolgokkal is történt, ezért az írásokban éppúgy vannak belső megfelelések, mint a természeti valóságban (lásd Nap, Hold). A téli napfordulón a fény születésének az ideje egybeesik Krisztuséval. Jónás három napja a cet gyomrában jel, amelynek jelentettje Krisztus háromnapos útja, amikor is „szálla alá poklokra”. Az Ábrahámnál látogatást tevő és Izsák megszületését előre jelző három angyal a Máriát, Józsefet és a gyermek Jézust felkereső napkeleti bölcsek előképe. Ezzel és természetesen sok más „összetétellel” végbemegy az üdvözülés története. Általánosan is megállapítható, hogy keresztény értelmezésben az Ótestamentum minden lényeges eseménye előkép, a maga konkrét történeti valóságosságában előre mutat a krisztusi megváltás felé, úgy, hogy szerkezetében számában és sok más részmozzanatban előre jelzi és külső jellegében meg is valósítja a később bekövetkezőket (lásd Ádám, Éva).
A szimbólum testvérfogalma nem annyira a négyes rendszerű arisztotelészi metafora (mint a boroscsésze Dionüszosznak, úgy a pajzs Arésznak), hanem inkább a szent és profán együttes jelenlétére utaló olyan pár-kifejezések, mint „jel–jelentés”, „előkép–beteljesülés”, „árnyék–fény” stb. A kozmikus és természeti világ elvileg bármely eleme mint significans jelenhet meg, amelynek significatuma lehet az ember sorsára vonatkozó isteni szándék valóságos története, az evilágban megvalósuló Gondviselés, de lehet égbe tekintően, szellemi, absztrakt jelentettje is. Míg az ilyen módon értelmezett világ–világ kapcsolat az ismert terminológia szerint tipológiai szimbolizmus, addig a világ–Isten közvetlen „jelentő–jelentett” kapcsolatát a dolgok vagy szavak spirituális értelmének nevezhetjük („non solum voces sed et res significativae sunt” vagy „omnis creatura significans”).
A részeket egymás felé hajtó vonzás vagy a közöttük összefüggést kereső tudat valamiképpen a sokaságból a primordiális egység felé törekszik. Platón ezt A lakoma című művében szeretetnek vagy szimpátiának nevezte. A konvergáló erőkkel és szintetizáló tudattal szemben kezdettől fogva fellépett a divergencia, a distinkció és a discussio. E vonatkozásban a szüm-bolon igazi antagonistája a dia-bolon, amely a ’szétbont’, ’elválaszt’ jelentésű görög igéből származik. A „tagadás ősi szelleme” a legtágabb értelemben vett teremtő–teremtett kapcsolatot, a két rész isteni akaratból való újbóli egyesítését rombolja szét, hogy helyébe egy újfajta, saját érdekeinek megfelelő dualitást, a kárhozatét, a bomlásét, a szétesését kínálja: a fény helyett a sötétség, az élet helyett a halál lehetőségét. Goethe klasszikus Mefisztó-önmeghatározása szerint így: „Szerény igazság az enyém. / Míg az ember, e kerge kisvilág, / egésznek gondolja magát – / a kezdetben egész rész része vagyok én, / csupán egy rész homály, melyből támadt a fény / a büszke fény, mely harcot keresett / s az éjanyától jussát, a teret / vitatja hasztalan, mert bár ha megszakad, / mindig csak a testhez tapad.” A significans–significatum és az isteni kegyelem építő rendszerével szemben nem egy másik konstrukció áll, hanem ennek tagadása, az „ördögi” destrukció.
Szótárunk egyik újdonsága nemzetközi szempontból is, hogy a teljes tematikába szervesen illeszkedik a XVIII. századi világosodás után általában mostohán kezelt „árnyékos” terület is. E vonatkozásban az eredeti szövegeken túl több speciális lexikont is használtunk. A racionális gondolkodásmód érvényességi területén kívül eső irányzatok szinte valamennyi nagy európai kultúrában megjelennek és sajátos kommunikációs rendszert dolgoztak ki. Az időben és térben egymástól távol eső tendenciák azonban meglehetősen nagy mértékben hasonlítanak is egymásra, nemritkán ugyanarra a forrásra vezethetők vissza. Közös jellemzőjük az égi és a földi közvetlen kapcsolatának a gondolata: az ember nem a megvetett értelem működésében vagy az ideológiailag és institucionálisan megszervezett vallási rendszeren keresztüljutva találkozik Istennel, hanem ezeken kívül a tiszta intuícióban vagy látomásban.
Ide tartoznak például a görög püthagoreus számmisztika, a zsidó látomásirodalom, az arab misztika, illetve a pszeudo-egyiptomi hermetikus szövegek terjedésével kialakuló iskolák eszmerendszere (lásd mágikus és gnosztikus szimbólumok), valamint néhány közép- és újkori rend vagy (titkos) társaság: a templomosok, a rózsakeresztesek, illetve részben a szabadkőművesek. E szellemi és valóságos közösségek gyakran földalatti mozgalmakban szerveződtek, általában a világi és az egyházi hatalomtól függetlenül jöttek létre és működtek. Elit-szemléletük, beavatottságtudatuk, hivatalos részről való üldöztetésük, esetleg a hatalom megszerzésére irányuló politikai céljaik és más okok miatt nem léptek nyilvánosságra, nem szerveződtek legitim csoportokká. Az egyes szekták vagy társaságok titkos kódrendszereket, a be nem avatott számára érthetetlen nyelvezetet alakítottak ki. Ezek az ún. hermetikus irányzatok (lásd Hermész/Mercurius) sajátos és igen koherens szimbólumhasználatot vezettek be. A titkos értelmű és titkos utalási rendszerekbe illeszkedő emblémák, hieroglifák, jelképek később gyakran az írói és művészi képzelet és közlés fontos részévé váltak (csak utalunk Goethe Faustjának pentagrammájára, Puskin pikk dámájára, William Blake furcsa alakzataira és Mozart varázsfuvolájára). Ezekből a példákból is látszik hogy bizonyos tárgyak, talizmánok emberfölötti hatalommal ruházzák fel birtokosukat, és általuk a transzcendencia mintegy közvetlenül beavatkozik a földi világ dolgaiba.
Mi – céljainknak megfelelően – e tradíciónak pusztán azokat a mozzanatait idézzük, amelyek beépültek a művelt köztudatba, de azokat a szokottnál nagyobb részletességgel. A mágikus-hermetikus szimbólumalkotás elméleti alapja és ősszövege az I–II. században keletkezett ún. Corpus Hermeticum. Ennek egyik reprezentatív darabja, az Aszklépiosz szerint a transzcendens ideák és a földi dolgok között közvetlen kapcsolat, „átjárás” van. Az ember úgy Isten képmása, hogy birtokolja erejét, képes az égbe szállni, s az ott tapasztaltakról tudósítani. Az emberi és természeti keveredik az istenivel. Az egyiptomi művészek alkotásai mágikus hatalommal rendelkeznek. „…ezek a szobrok lélekkel, lehelettel teliek, tudatuk van, csodálatos, nagy dolgokat visznek végbe, olyan szobrok, melyek a sorshúzás, profetikus ihletettség, az álmok sokasága és egyebek révén megjósolják a jövendőt, az emberekre betegséget küldenek s gyógyítják őket, és ahogy érdemlik, fájdalmat vagy örömet küldenek rájuk. Nem tudod, Aszklépiosz, hogy Egyiptom az ég képmása, helyesebben szólva olyan hely, ahová mindaz áttevődik és ahol minden lejátszódik, amit az égiek (a világot) irányítva elrendelnek? Sőt, még pontosabban szólván: földünk az egész világ temploma.” Az egyiptomiak szent nyelve (hieroglifatan) is közvetíti az égiek hatalmát.
A jel és jelölt itt nem tartja meg különállását, a két világ között szabad átjárás van, a kép összekeveredik a prototípussal. Ennek hatalmát itt amaz gyakorolja. A közvetítő hierarchiák jelentőségének csökkentése, a tudat objektivációja, logikus, hétköznapi formáinak kiiktatása olyan helyzetet eredményezett, amelyben a megismerés egyben cselekedet, a tudás pedig a szó legszorosabb értelmében vett hatalom. Egy olyan vallási rendszer, amely az „égi” és a „földi” ilyen közvetlen kapcsolatában, egységében hisz, természetesen különösen nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az elemeknek és eszközöknek, amelyek magukba zárják a transzcendenciát, vagy képesek átvezetni „innét” „oda”. A szimbólumok, az emblémák, a hieroglifák, a képek, a nyelv felfedhetik az igazi lényeget, tehát tanulmányozásuknak messzehangzó eredménye lehet. A jelek gyakran evokálják és működésbe is hozzák az általuk jelölt és így magukba zárt) isteni tartalmat (lásd egyiptomi hitvilág szimbólumai, Ozirisz/Szurapisz, Ízisz).
A régi hermetikus szövegek a XV. században ismét az érdeklődés középpontjába kerültek, s többek között ezáltal is, újra teológiai problémaként vetődött fel a képi ábrázolás elmélete. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a reneszánsz képzőművészet hihetetlenül magas színvonala és óriási hatása is. Két alapvető irányzat bontakozott ki: a megvilágosultak Platónra hivatkozva védték mágikus álláspontjukat, míg a felvilágosult racionalisták Arisztotelészre hivatkoztak.
A reneszánsz kori embléma-, impresa- és hieroglifagyűjtemények szerkesztési, rendezési elvei mögött egy alapvető kettősség húzódott meg a mi a kép? kérdésre adott válasz adásakor: szent jel, misztikus, mágikus kód, amelyben a transzcendens idea, az istenség közvetlenül revelálódik, mint Nostradamus könyvében a makrokozmosz jele, vagy a Mefisztót is fogva tartó fausti pentagramma, amelyen keresztül a túlvilági erők ténylegesen is gyakorolhatják a hatalmukat; vagy pedig megfelelő természeti tárgyak a művészi szubjektum által egésszé rendezve, ahol az ábrázolt csak metaforikusan utal valami másra, valami absztrakt mozzanatra. A XV–XVI. században mindkét irányzat részletesen kidolgozta saját elméleti tételeit és apológiáját.
A platonizmus itáliai elterjedése a jel reveláló funkciójának megerősödését vonta maga után. A prototípus megelőzi ugyan a történelmet, de megjelenik bizonyos emblémákban, hieroglifákban és más „szent” alakzatokban. Ezt az irányt támogatta a XV. század elején nagy erővel jelentkező ősi egyiptomi hatás, illetve a zsidó-kabbalista titkos tan. 1419-ben Európában ismertté és igen népszerűvé vált Hórapollón IV. századi Hieroglüphika című görög nyelvű gyűjteménye, amelyet Dürer is illusztrált. A humanisták egyik csoportja (Ficino, Pico della Mirandola stb.) szerint a kereszténység mélyebb gyökerei a görög egyiptomi titkos revelációba nyúlnak vissza. Az akkor még meg nem fejtett egyiptomi hieroglifákról azt hitték, hogy azok a maguk tárgyi-képi valóságukban titkos üzenetet tartalmaztak Isten teremtő szándékáról s evilági jelenlétéről. Csak a beavatottak szűk köre érthette meg valódi jelentésüket. A költői, művészi alkotások ugyanígy rejtett jelentéssel bírtak, s aktualizálhatták a transzcendens erőket. E gondolat hatása alatt állt a firenzei Akadémia szinte valamennyi tagja. A fentieken kívül megemlíthetjük a költők közül Lorenzo de’ Medici, Poliziano; a művészek közül Leon Battista Alberti, Michelangelo, Raffaello; az emblémakészítők közül Francesco Colonna, Pietro Valeriano és leginkább Cristoforo Giarda nevét, akinek Bibliothecae Alexandrinae Icones Symbolicae című műve egy részletével illusztrálhatjuk a reveláló kép elméletét: „A szimbolikus képek viszont alkalmasak a kontemplációra, megragadják nézői tekintetét, és a szemen keresztül a lélekig hatolva alaposabb vizsgálat nélkül is feltárják természetüket… A legnagyobb gyönyörűség akkor keletkezik, ha a kép valamely dolognak vagy személynek, akit szeretünk, a képe, mert akkor mintegy hallgatólag helyettesíti azt, ami nincs ott, mintha ott volna.”
A metafizikus ideát közvetlenül megtestesítő jel elméletével ledőlt a két világot elválasztó fal, elvi határ, a kép összekeveredhetett a prototípussal. Az egyház értelemszerűen felvette a harcot a bálványimádó törekvésekkel szemben, mint ahogy támadta a platonizmussal „kompromittálódott” humanizmust is. A római egyház a tridenti zsinat után szigorúan szabályozta a képi ábrázolás mikéntjét, szinte egy büntető törvénykönyv szigorával rögzítette, hogy mit és hogyan lehet ábrázolni nyilvános helyeken. A protestáns irányzatok még erőteljesebben léptek fel a vizuális szabadosság ellen, a reformáció egyenesen megtiltotta templomaiban a képi ábrázolást.
Szerencsésebb az arisztotelészi poétikai alapon álló metaforikus jelhasználat sorsa. A jel – metaforikusan használva – nem revelál semmiféle ezoterikus ideát, nem áll közvetlen kapcsolatban a metafizikus világgal. Jel és jelölt megtartja különállását, a közöttük lévő kapcsolat jobbára konvención, s nem szükségszerűségen alapul. A metafora az egyetlen adekvát, a poétikai hagyomány által kidolgozott és szentesített eszköz, amelynek a segítségével az absztrakt gondolatot, eszmét vizuális és verbális formában konkrétan meg lehet jeleníteni anélkül, hogy tételezni kellene az idea közvetlen megtestesülését, s így teológiai szempontból felvetődhetne az idolátria vádja. Ebből a szellemiségből jöttek létre az impresa-, az ikonográfia/ikonológia-gyűjtemények, mint például Scipione Bergaglié vagy Cesare Ripa Iconologiája (1593), amely másfél évszázadon keresztül megszabta bizonyos elvont fogalmak, erkölcsi, esztétikai minőségek kifejezésének a módját. Ripa célja elsősorban a morális fogalmak konkrét ábrázolásának megtalálása volt, egyfajta tárgyi attribútum fellelése, amely megfelelő mennyiségű információt hordozott az általa jelölt tartalom pontos meghatározására és azonosítására. A képi ábrázolásnak ez a fajta szemlélete összeegyeztethető volt még a tridenti zsinat utáni ellenreformációs teológiával is, amely nagyon szigorú ikonográfiai megkötésekkel ugyan, de megengedte a művészi alkotások templomokban való elhelyezését. A kérdés megítélésében ismét létrejött egyfajta praktikus konszenzus, s ez jellemezte az egész jezsuita századot.
Végezetül a leginkább illetékes alkotó-elméletíró Goethe meghatározását idézzük, aki a rész és egész viszonyából kiindulva adta meg a szimbólum pontos meghatározását. Talán ő az első, aki nem szinonimaként, hanem bizonyos értelemben dichotómiaként kezelte szimbólum és allegória fogalmát. Vannak „szerencsés” tárgyak, kiemelkedő esetek, „amelyek sok egyéb eset reprezentánsaként jelentkeznek, bizonyos teljességet öltenek fel, bizonyos sorrendre tartanak igényt, lelkemben valami hasonlót és idegent idéznek fel, s mind kívülről, mind belülről bizonyos egységet és egyetemességet igényelnek”. A képzőművészet tárgyairól szóló tanulmányában (1797) Goethe még pontosabban fogalmaz: „Mély érzés által, amely ha tiszta és természetes, a legjelesebb és legmagasabb rendű tárgyakkal is összehangolódhat s mindenesetre szimbolikussá teheti őket. Az ily módon ábrázolt tárgyak mintha önmagukban állnának, s mégis, mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában.” Az allegorikus műalkotások tárgyai ellenben szellemiek, apriorisztikusak, funkciójuk, hogy megjelenítsék az általánost, de a szellemet visszaűzik önmagába. Ez a művész az elméjében lévő ideához keresi a megfelelő tárgyakat, az „objektív korrelatívot”. „Az allegorikus abban különbözik a szimbolikustól, hogy ez indirekt, az direkt módon jelöl.” Harmincöt évvel később, 1832-ben Goethe ismét visszatér az elhatárolás kérdéséhez, részben szó szerint idézve a korábban mondottakat. „Az allegória a jelenséget fogalommá, a fogalmat képpé változtatja, de úgy, hogy a képben a fogalom körülhatároltan és hiánytalanul maradjon meg, és ily mód kimondható is legyen a kép által. A szimbolika a jelenséget eszmévé, az eszmét képpé változtatja, méghozzá úgy, hogy az eszme a képben mindig végtelenül hatékony és elérhetetlen marad, valamint ha minden nyelven kimondják is, kimondhatatlan.”
A szimbólum goethei fogalma két, végső analízisben azonos fogalompár felé halad: az egyik a spirituális–organikus, a másik a különös és az általános. Az előbbi fogalompár a külső és a belső művészi valóság egységét állítja: a művész tudata legmélyebb rétegeibe (ha az egészséges) való hatoláskor egyben megragadja és kifejezi az objektív valóság igazi, mély összefüggéseken alapuló lényegét; és fordítva: a külső valóság megfelelő kutatása szükségszerűen juttatja el őt saját belső, nem felszíni lénye megismeréséhez. Az igazi szimbolika, ahol „a különös az általánosabbat képviseli, nem álmaként s nem árnyékként, de kifürkészhetetlen eleven és pillanatnyi kinyilatkoztatásaként… Az általános és a különös egybeesik: a különös a különböző feltételek közepette megjelenő általános.” Ami jelenséggé válik, külön kell válnia, hogy jelenség lehessen. A különvált részek ismét keresik és megtalálják egymást. Ennek legegyszerűbb formája a rész önnön ellentétével való keveredése. „Az egyesülés történhet azonban magasabb jegyben is, ahol a különvált rész elébb fokozódik, majd felfokozódott részek egyesüléséből valami harmadik, új, magasabb rendű, valami váratlan jön létre” – s ez a szimbólum.
Pál József
A kötet a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folyó tudományos vállalkozás keretei közül nőtt ki. A Szegeden 1986 óta megjelenő Ikonológia és műértelmezés című sorozat ikonológiai, szimbólum- és hermeneutika-elméleti dokumentumokat és tanulmányokat közöl: a kiadványsorozat fő irányai megszabták lexikonunk dimenzióit is. A címszójegyzék első változatát a sorozat szerkesztői, Fabiny Tibor, Pál József, valamint Szörényi László állították össze. A kötet létrejötte szokatlan együttműködés eredménye: Eörsi Anna, Imrényi Tibor, Miklós Pál és Vanyó László szakterületüknek megfelelő közreműködése mellett a szócikkek megírásában egyetemi hallgatók vettek részt, közülük Reuss Gabriella a szerkesztési fázisban is. A kézirat technikai előkészítését Gerencsér Gábor végezte.
Hálával tartozunk Fried István professzornak, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék vezetőjének, aki a szócikkek első lektora volt; valamint Tegyey Imrének, a JATE Klasszika-filológia Tanszék docensének, aki szakmai hozzáértésén túl a kézirat egészére vonatkozó konstruktív tanácsokat adott. A lektorok szintén nagymértékben hozzájárultak adataink pontosításához. Ugyancsak köszönettel tartozunk a vállalkozás pénzügyi támogatásáért a Soros Alapítványnak, a Magyar Felsőoktatásért és Kutatásért Alapítványnak, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak és a Szegedi Polgármesteri Hivatalnak.
Végezetül a Balassi Kiadó munkatársainak fejezzük ki köszönetünket. A szócikkek művészettörténeti vonatkozásait, különös tekintettel a magyar anyagra, T. Ridovics Anna egészítette ki. A kötet jellegéből adódóan mind mennyiségi, mind minőségi szempontból rendkívül nagy munka hárult a kiadói szerkesztőkre is. Lelkiismeretes munkájuk révén alakult ki e könyv arculata, amelyet kötetünk valamennyi munkatársa nevében sok szeretettel ajánlunk az olvasóknak.
Szeged, 1997. július
A szerkesztők
[1] C. G. Jung, A tudattalan megközelítése, in Az ember és szimbólumai, 1993, 89.
[2] Arany János összes művei, I., 1951, 461.
[3] L. von Bertalanffy, „…ám az emberről semmit sem tudunk”, 1991, 30.
[4] L. von Bertalanffy, i. m., 1991, 29.
[5] W. H. Calvin, A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlődéstönénete, 1997, 106.
[6] E. Cassirer, A szimbolikus forma fogalma a szellemtudományok felépítésében, Helikon, 1973, 322.
[7] R. E. Leakey, Az emberiség eredete, 1996, 156.
[8] C. G. Jung, A tudattalan megközelítése, in Az ember és szimbólumai, 1993, 98.
[9] J. W. Goethe, Antik és modern, 1981, 210.
[10] G. W. F. Hegel, Esztétikai előadások, I., 1980, 311.
[11] C. G. Jung, Mélységeink ösvényein, 1993, 87.
[12] C. G. Jung, A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934, in Mélységeink ösvényein, 1993, 52.
[13] C. G. Jung, Az anyaarchetípus lélektani aspektusai, 1939, in Mélységeink ösvényein, 1993, 106.
[14] Buda B., Utószó Carl Gustav Jung Emlékek, álmok, gondolatok c. kötetéhez, 1987, 455.
[15] C. G. Jung, Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közti összefüggésről, in in Művészetpszichológia, 1983, 214.
[16] Idézi Cs. Gyímesi É., Teremtett világ, 1983, 68.
[17] J. Piaget, Szimbólumképzés a gyermekkorban, 1978, 363.
A, B, C, Cs, D, E, F, G, Gy, H, I, J, K, L, M, N, Ny, O, Ö, P, R, S, Sz, T, U, Ü, V, W, Y, Z,
A
abakusz: Számolótábla; a hét szabad művészet ábrázolásain az Aritmetika allegorikus alakjának, valamint Püthagorasznak az attribútuma (pl. Chartres, Notre-Dame-katedrális, Király-kapu, 1145–1150 között).
Typus Arithmeticae (illusztráció Gregor Reisch Margarita Philosophica c. könyvéből, Strasbourg, 1504).
[Ú. E.]
Ábel: A Bibliában →Ádám és →Éva második fia, az első →pásztor, akinek bárányáldozatát (→bárány/juh) az Úr kegyesen fogadta, szemben fivére, →Káin gabonaáldozatával (→gabona/búza). Ebben az értelemben Ábel az Úr kegyeltje. A testvérgyilkosság által áldozattá válik; ő az első halott a Földön (Ter 4,8).
Matthäus Donner: Ábel halála (1740–1750 között, Bp., Szépm. Múz.).
• Keresztény értelmezésben az eucharisztia előképe (már a IV. sz. végi Supra quae ima is említi az „igaz Ábel áldozatát”). Az eucharisztiára utaló értelemben jelenik meg a két testvér története a feldebrői róm. kat. templom altemplomának (XII. sz.) freskóján is, az oltár közelében. Pál apostol Ábel történetét Krisztus halálának előképeként értelmezte: „Járuljatok… Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé” (Zsid 12,24). Isten újszövetségi népére és a keresztény vértanúkra is utalhat (Mt 23,34–35). Szt. Ágostonnál Ábel Isten városát (De civitate Dei), Káin a Sátán városát jelképezi (→mennyei Jeruzsálem). • A kabbalista hagyományban tőle származnak a világosság fiai, míg Káintól a sötétség fiai (Zóhár).•Berzsenyi Görög Demeterhez c. versében a magyarokra mért sorscsapások áldozataira utal: „…de az égbe ért már / Ábeli vérök.” Petőfinél az „Ábelszivek fölfeccsent vére” a gyilkosságok ártatlan áldozatait jelzi (Téli éj). [Ú. E.]
ablak: A belső és a külső világ, valamint az evilág és a túlvilág közötti kapcsolat kifejezője. A fény, az isteni üdvösség közvetítője (→fény/világosság és sötétség). Sok nyelvben azonos szó fejezi ki a fényt és az ablakot. • A keresztény szimbolikában a templom ablakait az egyházatyák jelképeként is értelmezték, mivel „az egyházba árasztják a tanítás világosságát” (Honorius Augustodunensis: A lélek ékköve, 130. fejezet: A templom ablakai). A gótikus ablakok a Krisztus és az Egyház (Eklézsia) közötti viszonyt szimbolizálják. Az üvegablakok ikonográfiai tematikája a történelem megjelenítője, amely Isten fényének kisugárzása, akaratának testet öltése (pl. a chartres-i Notre-Dame-katedrális északi kereszthajójának ablakai). A nyitott ablak az Istennel való imaközösséget, az Isten igéjére való nyitottságot jelképezi. A keresztosztatú ablak Krisztus eljövendő szenvedéseire utal. A Madonna-képeken a zárt ablak Mária szüzességének szimbóluma, mivel az üvegen anélkül halad át a fény, hogy megsértené (→üveg). Három ablak a Szentháromság jelképe is lehet. A Kelet felé tájolt európai templomokba a hajnali, napkezdő imádkozáskor az apszis ablakai, az oltár felől sugárzik a fény, s a nap során a templomhajó jobb oldalán lévő ablakokból jut be a világosság (→hajnal, →égtájak). • A költészetben az egyén és a külvilág kapcsolatának szimbóluma, de az ismeretlenbe való kitörést, a halált is jelképezi. Mallarmé Az ablakok c. versében a benti, az anyagi világ és a kinti, az azúrig (→azúr) emelő világ az eszmények közti határvonal és az összekötő az ablak: „– Művészet, Misztikum, Szó: mind-mind csak ablakok!” A XIX. sz. végi szimbolizmusban az ablakból látott látvány (kép a képben ábrázolás) a külvilág sokszínűségét, a lét megismerhetetlenségét fejezheti ki. Ezt a képtípust követi többek között Bernáth Aurél Reggel (1931) és Dési Huber István Vándor az ablakban (1939) c. képe. →ajtó [Ú. E.]
Ábrahám: Az Ótestamentum első nagy patriarchája, akitől a Biblia a zsidó népet származtatja (→ősök). Istentől elhívatva, hetvenöt éves korában, feleségével, Sárával és unokaöccsével, Lóttal elhagyta Ur városát, hogy Kánaánba vándoroljon (Ter 12–25,8) (→Kánaán). • A megingathatatlan keresztény hit előképe, és így egyben Krisztusé is. Kifejezi a három nagy monoteista vallás (a zsidó, a keresztény és az iszlám) egységét mint spirituális kapocs (ábrahámi testvériség). • A képzőművészetben az V. sz. óta léteznek terjedelmes Ábrahám-ciklusok, amelyek megjelenítik a Bibliában található összes hozzá kapcsolódó eseményt. Ősz hajjal, leomló fehér szakállal ábrázolják; a bizánci művészetben mindig dicsfénnyel. Attribútuma a kés, amellyel Izsákot akarta feláldozni.
Ábrahám áldozata (ókeresztény mécses ábrája).
Az Izsák feláldozása-epizódot (Ter 22,1–14) a keresztrefeszítéssel állították párhuzamba (pl. Brunelleschi és Ghiberti domborművei a firenzei Battisteróhoz készítendő bronzkapu pályázatára, 1401). A már-már lesújtó Ábrahámot egy angyal vagy Isten felhőkből kinyúló keze fékezi meg (→kar/kéz). A templomokban Ábrahám áldozatát a leggyakrabban a szentmiseáldozat helyének közelében vagy az oltár felszerelési tárgyain jelenítették meg (pl. San Apollinare in Classe, Ravenna, VI. sz. eleje; Dorfmeister István grisaille-falképe a főoltár közelében, 1782, Sopron, Szentlélek-templom). Ábrahám és Melkizedek találkozásának (Ter 14,18–24) jelenetét a középkorban az utolsó vacsora előképének tekintették (pl. Dirk Bouts festménye: Ábrahám és Melkizedek találkozása, 1464–1467). Izsák születésének megjövendölése (Ter 18,14) az Angyali üdvözlet előképe (pl. a Nicolaus de Verdun zománcképeiből [1181] készült XIV. sz. eleji szárnyasoltáron, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • Kierkegaard Félelem és reszketés című művében az Izsákot feláldozni kész Ábrahám jellemét az erkölcs és a hit szempontjából elemzi, s azt az erkölcsnél magasabb rendűnek ítélt hit az ún. vallási stádium példájává teszi. →Ábrahám kebele, →kos [P. I.]
Ábrahám kebele: A keresztény ikonográfiában a mennyország egyik szimbóluma. A Lk 16,22-ben szereplő ’öl’ jelentésű szó az Ábrahámmal való asztalközösségre vagy általában arra a szeretetközösségre utal, amely a jámbor embernek osztályrészül jut (Lk 16,19).
A kiválasztottak (XIII. sz., Reims, Notre-Dame-katedrális, északi, Utolsó ítélet-kapu).
Ábrázolásai a középkori magyar művészetben is megjelentek: pl. Zsegra, a róm. kat. templom falképe (XIV. sz.); Karaszkó, a róm. kat. templom falképe (XIV. sz.). • A népi imádságokban a mennyre utal: „…viszi lelkem mennyben, / Ábrahámnak kebelébe” (Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék, 33). →Ábrahám, →gyermek, →Paradicsom [A. B.]
abrakadabra: A középkorban gyakran használt varázsszó, misztikus formula, amelyet háromszög alakú táblácskákra írtak úgy, hogy a betűk a háromszög csúcsa felé folyton fogytak. Az ilyen táblácskákat láz és egyéb betegségek ellen amulettként használták. Az első betűk a Szentháromságra utalnak: A az Atya (áv); B a Fiú (bén); R pedig a Szentlélek (ruáh) kezdőbetűje. A szó héber eredetű. A megfordított mágikus háromszögben a betűk elhelyezkedése határozza meg a fentről lefelé ható erő koncentrációját, amelyet a talizmán mozgásba sűrít, s amely ezáltal három dimenziót kap. Tölcsér, amelyben a mágikus betűk a magasból ferde irányban aláfutva egy a gonosz erőket elnyelő →spirál erővonalait alkotják.
ABRAKADABRA
ABRAKADABR
ABRAKADAB
ABRAKADA
ABRAKAD
ABRAKA
ABRAK
ABRA
ABR
AB
A
Mint más amulettek és talizmánok, ezt is összekötő kapocsnak tekintették a misztikus erővonalakkal, amelyek körbefogják a világot és kapcsolatban állnak a felsőbb hatalmakkal. Összefügghet az →abraxas/abrasax szóval. →betű/írásjel, →háromszög, →pentagramma, →szó/ige [P. J.]
abraxas/abrasax: A hellenizmus kori varázsszövegekben mágikus kifejezésként használták szerencse vagy csapások előidézésére. A szó eredete egyesek szerint az abrak és sax (szadzsi) egyiptomi szavakból származik, és ’szent szó’, ’áldott név’ az értelme. • Mások szerint az abrasax a helyesebb formája. A gnosztikus Baszileidésznél a szó jelentése: ’Úr 365 Eon felett’ (a gnosztikus felfogás szerint az Eonok azok az őserők, amelyek az elrejtett istenségből kiáradtak, s a világ teremtését, fejlődését, megváltását intézték). A gnosztikusok szerint a szó hét betűje azt a hét angyalt is jelöli, akik a hét eget (hét bolygó) irányítják; a bolygókhoz pedig 365 erény kapcsolódik. A görög betűk értéke (A=1, B=2, R=100, S=200, X=60) a szóban 365, azaz a napév napjainak száma, ennek alapján a gemmákon megjelenített figurát évistenségnek is tartották. A szó első három betűje a Szentháromságra utal: A az Atya (áv); B a Fiú (bén); R a Szentlélek (ruáh) szó kezdőbetűje. Ábrázolása gyakori a késő római amuletteken és gemmákon.
Abraxas-gemmák (Laars nyomán).
• Az abraxas-gemma egy furcsa alakot ábrázol, a gemma elülső vagy hátsó oldalán a bűvös erejű görög szóval. A kakasfejű alak lábait két kígyó alkotja, egyik kezében hatalmának jelképét, egy korbácsot tart, a másik kezében pajzsot. Az abraxas-amulettek azt a hőst jelképezik, aki felismeri az időtlen erők körtáncát (körforgását), és az új nap hajnalán, tehát a közvetlen jelenben szembe mer szállni velük. Ezért váltak a győzelem és a szerencse szimbólumává. →abrakadabra, →szó/ige [R. G.]
achát: Vulkáni kőzetekben gyakori ásvány, féldrágakő. Az antikvitásban varázserőt tulajdonítottak neki (Plin. Nat. hist., 37,5; 37,142). • A zsidó papok szakrális öltözetének egyik dísze (Kir 28,19). • A Physiologus szerint a halászok achát segítségével találják meg az igazgyöngyöt. Ahol a tenger igazgyöngyöt rejt, ott a zsinórra kötözött achát mozdulatlanul megáll; ezt a leírást Keresztelő Szt. Jánosra vonatkoztatták, mivel ő mutatta meg a lelki igazgyöngyöt, Krisztust (→gyöngy). • Az asztrológiai szimbólumrendszerben a Merkúr bolygóval összefüggő →drágakő, és így kapcsolódik a sárga színhez, a levegő minőségéhez, a higanyhoz mint fémhez és az Ikrek jegyéhez. [F. A.]
Ádám: A zsidó és keresztény hagyományban az első ember. Az ’ember’ jelentésű Ádám név az adama (’vörös föld’) szóból származik. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten a hatodik napon teremtette őt és Évát (Ter 1,26–27). Az ábrázolásokon az Úr életet lehel Ádám orrába, vagy érintése által továbbítja Ádámba az életet (Michelangelo: Ádám teremtése, 1508–1511, Róma, Sixtus-kápolna). Ádám androgün lény, és ebben a kettősségben Isten képe. Az egység a kettősségben úgy jut kifejezésre, hogy csak a bűnbeesés után lesz a férfi neve Ádám, a nő pedig az →Éva nevet kapja (→androgün/hermafrodita). A kettős egységű Ádámra Isten rábízza a föld feletti uralmat. A Ter 2,15 alapján ez a királyság szolgálat, a teremtmények ápolása és a róluk való gondoskodás.
Éva teremtése (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
• A zsidó hagyomány Ádámot a Messiással is összefüggésbe hozza, részben azonos, részben ellentétes jellemzők alapján: Ádámot Isten a Niszán hónapjában teremtette, mint ahogy a Messiás is a Niszánban jön majd el. Mindkettő király, pap, próféta; mindkettő fénylény, fényteremtmény; Ádám elveszti a fényt, a Messiás visszahozza. • A tipológiai szimbolizmus Pál apostol nyomán ezt az elképzelést Krisztusra vonatkoztatta. Ádám →Jézus Krisztus előképe. Míg az első Ádámon (Ádám) keresztül a bűn és a halál, a másodikon (Jézus Krisztus) keresztül a megbocsátás és az élet jött el a földre: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel” (1Kor 15,22). Ádám teremtése a szűz, meg nem munkált földből előlegzi Krisztus születését a Szűztől. A patrisztika kedvelt motívuma: Ádám testéből Isten megteremti a nőt; mindez profetikus jelképe a halálra ítélt Krisztus testéből kialakuló Egyháznak (Eklézsia). Ádám megváltását és újrateremtését az Ádám sírján megjelenő Krisztus-kereszt szimbolizálja. Erről tanúskodik a Golgota lábánál álló Ádám-kápolna görög felirata: „A koponyák hegye Paradicsom lett.” Pacino di Bonaguida Lignum vitae c. képén (1320 k., Firenze, Accademia) Ádám is szereplője a keresztrefeszítés jelenetének, mivel a bűnbeesés és a megváltás fája azonos (→fa). A zsegrai Szentlélek-templom falképén, a ritka ikonográfiájú „cselekvő feszület” ábrázolásán (A Megváltás allegóriája, XV. sz. eleje) a Paradicsom fája, amelyről a →kígyó Éva és Ádám felé nyújtja az almát, egyben Krisztus keresztfája (→alma/almafa, →kereszt). A téma a barokk művészetben is jelen van pl. Maulbertsch freskóján (1767), a székesfehérvári Kármel-hegyi Boldogasszony-templomban. • A Pokol tornácán Krisztus szabadulást hozva elsőként az ősszülőknek, Ádámnak és Évának nyújtja a kezét, akik az egész emberiséget képviselik.
Jézus a Pokol tornácán (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
• Dürer 1504-ben antik előképek nyomán (Ádám-Apollo, Éva-Venus) festi meg az első emberpárt, megteremtve ezzel az eszményi ember prototípusát. A középkori értelmezés szerint a bűnbeeséskor Ádám személyében a szellem alárendelődött az érzéki megismerésnek, amelyet Éva képvisel (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, miniatúra Berry herceg hóráskönyvéből, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Ádám attribútumai: fügefalevél, kosbőr, →alma/almafa, kalász, ásó (→ásó és kapa). • A kabbalisták szerint az első Ádám (Adam Kadmon) az első és legtökéletesebb teremtmény, amely Isten lényegéből jött létre (→kozmikus ember). • A magyar irodalomban Madách Az ember tragédiája c. művében az emberiség történelmét álmában végigélő, végigszenvedő Ádám az örök ember típusa. →férfi és nő [P. I.]
Adónisz: A görög Adónisz elnevezés az isten sémi ádon (’úr’) megszólításából származik. Tiszteletét a Kr. e. VII. sz.-tól vették át a görögök. Alakja összefüggésbe hozható azzal a Tammúz nevű istenséggel, akit Szíria és Babilónia sémi népei tiszteltek, s akinek különösen a nők körében elterjedt tiszteletére az Ószövetségben is található utalás, a Jahve elleni vétek példájaként (Ez 8,14). Adónisz eredetileg a télen halott, tavasszal újjáéledő természet szimbóluma, a természet megújító erejét képviselő →anyaistennő szeretője, frígiai változatához, Attiszhoz hasonlóan. • A görög mitológiában szépséges ifjú pásztor, Kinürasz ciprusi király és leánya, Mürrha (másutt Szmürna) fia. Adónisz – aki a bűnös szerelem kitudódásakor mirhafává változott leány kérgéből született meg (Ovid. Met., X. 512–513) – Aphrodité (→Aphrodité/Venus) szerelmese; egy vadászaton vadkan tépi szét (egyes mítoszváltozatok szerint a féltékeny Arész parancsára). Adónisz véréből vagy a segítségére siető, megsebesült Aphrodité véréből eredeztetik a rózsa piros színét. Aphrodité elsiratta kedvesét: „…érted Adonis, a gyászom / mindig megmarad, és évenként újra meg újra / képe halálodnak s panaszomnak hangja feléled” (Ovid. Met., X. 725–727). Az Adónisz-ünnepek, az Adómák a hagyományos keleti termékenységi szertartásokhoz kapcsolódtak, amelyeken a meghaló és újjáéledő természetet ünnepelték. Az ókori civilizáció keleti területein (Szíriában pl. a Kr. e. XVII. sz.-tól) a nyári napfordulón, az ősz kezdetén, míg a nyugati részen (különösen a hellenizmus korában a görögök és rómaiak) a tavasz kezdetekor tartották. Szíriában a vörös agyagtól az évenkénti áradás idején piros színűvé változó folyó jelentette Adónisz halálát, siratásának kezdetét (Lukianosz: A szírek istennőjéről, 8). Az Adónia szertartásait, amelyeken elsősorban nők vettek részt, Theokritosz XV. idilljében (Szürakuszai nők az Adónisz-ünnepen) örökítette meg: „Fordul az év s ím Adóniszod a szigorú, örök Éjből / A csöndes Hórák felhozzák újra.” Attribútumai a vörös sebként szétfakadó →gránátalma és a →fenyőtoboz, amelyek a nemzőerőre és a széthulló sok →mag révén a halálra és a halhatatlanságra egyaránt utalnak. Az egykori római Adónisz-kultusz központjából (amely a mai Vatikán területén volt) egy ókori bronz fenyőtoboz a Belvedere-udvarba került át. • Az ókeresztény kor egy időszakában a pogány tavaszi meghaló-feltámadó istenség, Adónisz ünneplésének napjain tartották a húsvét, Krisztus halálának és harmadnapra történő feltámadásának egyházi ünnepét. • Az európai kultúrában az eszményi férfiszépség jelképévé vált. Janus Pannonius egy szép ifjú halála kapcsán a költészet által halhatatlanná lett szépségről ír: „Halld legalább lantom lágy szava bús panaszát, / Él ma is Attis aversben, Adónis is él ma…” (Siratóének Racacinusról, komornyikjáról). Shelley 1821-ben írt Adonais c. versét a huszonhat évesen elhunyt, rajongva tisztelt költőtárs, John Keats emlékére írta. A költő az Adónisz név női változatát alkalmazta művében, amelyre a görög Bión Adónisz siratása c. elégiája is hatott. Shelleynél Adonais-Keats az eszményi költő típusa, a természethez hasonlóan halhatatlan, örökifjú szellemiség és művészet jelképe: „A szépség részese, mely egykoron / bűvölővé tette őt.” →Adónisz-kert, →Attisz, →Dumuzi/Tammúz [Ú. E.]
Adónisz-kert: Az antikvitásban az Adóniákon (az →Adónisz tiszteletére rendezett szertartásokon) cserepekbe, kosarakba ültetett virágok és magvak, amelyeket az ünnep végén tengerbe, folyóba vagy kútba dobtak, s amelyek Adónisz szépségét, korán hervadó életét és halálát szimbolizálták. A virágok közé Adónisz képét helyezték. A tengerbe, vízbe dobás a férfi elemnek a női elembe való belemerülését és feloldódását mint a termékenység alapfeltételét jelképezte (→víz). • Izajás próféta is megemlíti (s egyben el is ítéli) az Adónisz-kultusz növényi termékenységi szertartásait: „Mert Adonisznak ültetsz csemetéket, s idegen istenek hajtásait gyökerezteted meg” (Iz 17,10). • Spenser Tündérkirálynő c. eposzában Adónisz kertje az élet örök körforgásának jelképe.
„Adónisz szarkofágja”, az 1494-ben kiadott Hypnerotomachia Poliphili illusztrációja.
• Az Adónisz-kert rokonítható azzal a karácsonyi népszokással, amelynek során magvakat, diót, almát tesznek kosárba, ugyanis ezek szintén a vegetáció termékenységét biztosították és a természet újjáéledését fejezték ki. →kert, →mag, →virág [Ú. E.]
Aeneas: →Aineiasz/Aeneas
ág/vessző: Már az ősi kultúrákban is a termékenység, az egészség, a béke és a boldogság jelképe. A származási kötelékeket szerteágazó →fa, mintájára ábrázoló hagyományban az ág az utód jelképe (a keresztény Jessze fája-ábrázolásokon pl. Krisztus az utolsó ág, magyar vonatkozásban pedig III. Endrét nevezték az Árpádok utolsó aranyágának). A Kalevalában Lemminkejnen anyja így keresi fiát: „én aranyos almácskámat, színezüst szép ágacskámat?” (14. ének). A zöldellő, termékeny ág ellentéte a száraz ág a halál, a szomorúság. • A mezopotámiai kultúrákban a terméshozó ág istenszimbólum. • A kelták az ágnak (főleg az almafáénak) mint varázspálcának mágikus erőt tulajdonítottak. • A bárdot közrefogó, bőrszíjjal átkötött vesszőnyaláb, az ún. fasces eredetileg etruszk uralkodói jelvény volt, s Rómában a fő magistratusok hatalmát jelképezte (Lucretius: A természetről, III. 994). Babriosz A vesszőnyaláb példázata c. meséjében a közösségi összefogás és a testvériség eszméjének szimbóluma a szálanként széttörhető, de összekötve eltörhetetlen vesszőköteg: „nagyobb erő az egyetértés mindennél.”
Fasces-embléma, „Timor addit honorem” (A félelem növeli a tiszteletet) (rézmetszet Jacobus de Boschius Symbolographia sine de Arte Symbolica [Augsburg–Pillingen, 1702] c. emblémáskönyvéből).
A vesszőköteggel övezett bárd politikai szimbólumként a későbbi korokban is szerepelt; az első francia köztársaság címerének középső képét ez alkotta (→bárd/balta). Az olasz fasizmus is átvette a fasces jelképet, s a mozgalom elnevezését is ebből eredeztette. • A kereszténységben Izajás Messiás-jövendölését Jézusra vonatkoztatták: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1) (→Jessze fája). Termékenységi jelentésben Szűz Mária szimbóluma: Clairvaux-i Szt. Bernát „fölséges termő ág”-nak nevezi Máriát. Az olajág a vízözön visszahúzódását jelezte Noénak, a pálmaág pedig a vértanúhalál és a halhatatlanság jelképe (pl. a vértanúk kezében a Van Eyck fivérek genti oltárán, 1426–1432, Szt. Bavo). A szentek ikonográfiájában Szt. Benedek attribútuma. • A középkori ábrázolásokon a száraz ágra csavarodó szőlőfürt a barátság szimbóluma, a tüskés ág pedig a szigorúságé. A virág nélküli csupasz rózsaág a bánat allegorikus ábrázolásain az örömök elmúltával jelentkező gondokra utal. A hét szabad művészet alakjai közül a virágzó ág a Logika attribútuma; a vessző mint a fenyítés eszköze a Grammatika allegorikus figurájának kezében szerepel. • Az Aprószentek ünnepéhez kapcsolódó vesszőzés az ősi, gyermekeket, fiatalokat védő apotropaikus termékenységvarázslattal áll összefüggésben. A megszentelt virágvasárnapi (Európában a pálmát helyettesítő) barkaágnak szintén védelmező erőt tulajdonítottak; a néphit szerint a viharok és a jégverés ellen védett (→pálma/datolyapálma). • A költészetben is számos jelentésben fordul elő, pl. József Attila Talán eltűnök hirtelen… kezdetű versének zárósoraiban a reménytelenség, a bánat kifejezője: „és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” Weöres Sándor Anyámnak c. versében az anyai termékenységre utal: „Termő ékes ág, te, / jó anya.” →aranyág,, →Áron vesszeje, →olajfa [Á. E.]
aggastyán: Az erény és a bölcsesség jelképe. • Kínában tisztelettel övezik az öregeket, akik atudás megszemélyesítői. A taoizmusban a halhatatlanokat idős emberekként ábrázolták. • A Kalevalában a „vénséges vén” Vejnemöjnen a világteremtéskor születő énekmondó varázshatalmát, mágikus tudását éppen annak köszönheti, hogy az idők tanúja, „ősi titkoknak tudója” (3. ének). • Az Ótestamentumban Dániel próféta látomásában szerepel az örökkévaló Isten megjelenési formájaként a fehér hajú Ősöreg (Dán 7,9–14).
Az Öregkorú (freskó, 1199, Nyeregyica, Szpasz Preobrazsenyija-templom).
• A Szentháromságot ábrázoló műveken az Atyát a Fiú és a Szentlélek alakjától megkülönböztetendő, szakállas, ősz öregemberként ábrázolták a középkortól kezdve. Robert Campin (a flémalle-i mester) Szentháromság-képén (1410–1440) és Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóin (1508–1511) is így jelenítette meg a Teremtőt.
G. H. mester: Szentháromság (Mosóci oltár, 1471 k., Bp., MNG).
• A huszonnégy apokaliptikus aggastyán témája az Utolsó ítélet látomása, a mennyei Jeruzsálem szimbóluma: huszonnégy koronás aggastyán hárfával és tömjénes csészével a kezében körülveszi a trónust, és imádja a feláldozott és győztes Bárányt, azaz Krisztust (→apokalipszis, →tizenkettő). Alakjukat gyakran vonták párhuzamba az ószövetségi patriarchákkal, prófétákkal vagy az Újszövetség apostolaival (Jel 4,1–11), l. pl. a Van Eyck fivérek genti oltárát (1432, Szt. Bavo). • A középkorban az aggastyán a halandóságot is szimbolizálja. Meztelenül vagy félig felöltözve ő az Idő (→Khronosz), gyakran kopaszon megjelenítve, vagy csupán egyetlen hajtinccsel homlokán (→idő). • A Kabbalában az ezoterikus és okkult bölcsességet jelenti, az asztrológiában a →Szaturnusz bolygó ábrázolásain jelenik meg. • A Teremtő aggként való megjelenítése az irodalomban is megfigyelhető. Pl. Madách Az ember tragédiája c. művében Lucifer teremtést kritizáló szavai ekképpen hangzanak: „Méltó-e ilyen aggastyánhoz e / Játék…” →ősök [F. A.]
Agnus Dei: →apokalipszis, →bárány/juh
ágy: Szent középpontja az élet misztériumainak, de lehet a halál, a betegség, az erőtlenség jelképe is. Ezért jelentése hasonló a földéhez: életet ad és el is veszi azt. • A keresztény művészetben szimbolizálhatja a szülést és a születést, pl. a Mária és Jézus születése-képeken. Utalhat Krisztus és Mária (Egyház) szent és misztikus nászára is az Angyali üdvözleteken (→Angyali üdvözlet). Az ágy magát Máriát is jelképezheti, pl. Canterburyi Szt. Anzelm himnuszában: „Maria, Dei Thalamus” (Mária, isteni nászágy) vagy Temesvári Pelbárt Stellariumában: „Gaude coelestium thalamorum sponsa” (Örvendj, égi ágyak jegyese). • Csokonai Tüdőgyúladásomról c. versében az élet és halál vizén hánykódó élet-hajó a betegágy. József Attila Ódájában a „lágy bölcső”, az „erős sír” és az „eleven ágy” hármassága az élet fő szakaszaira utal, melyek közül az ágy a beteljesült, boldog élet jelképe. Weöres Sándor Ódon barokk nyoszolya c. versében a születés–élet–halál folyamatának helyszíne, egybekapcsolója. →álom, →bölcső, →koporsó [P. J.]
ágyék: Az alhas, a nemi szervek tájéka. A szaporodás, a termékenység szimbóluma. • Az Ótestamentum szerint az, akit megeskettek, annak az ágyékára tette a kezét, aki megeskette (Ter 24,1–10; 47,29). • A középkori Jessze fája-ábrázolásokon az alvó férfi (Dávid király apja) ágyékából ered a jelképes fa, amelynek végső hajtása, gyümölcse Jézus (→Jessze fája). A Messiás ágyéka jelzi a tanítókat, akik által Krisztusnak fiai születnek. A tanítók hirdetik Krisztus nevét az egész földön, hogy mindenki megismerje a Királyok Királyát: „Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura” (Jel 19,16). • Anonymus Gesta Hungarorumában az Álmos anyjának álmában az ágyékából eredő, folyóvá duzzadó patak utódainak, az Árpád-háznak nagyságát jelképezi (→álom). • Dante Isteni Színjátékában Lucifer ágyéka a Föld középpontja. Az ágyék mint származási kötelék jelenik meg Ady Álom egy Méhesről c. versében is: „S kik szakadtak ágyékomból, / Unokák és gyermekek.” →anyaméh,, →mag, →fallosz [P. I.]
Ahasvérus: bolygó zsidó
Ahrimán/Ármány: Az iráni mitológiában a Rossz megszemélyesítője. Az Aveszta ősi részeinek gonosz istenségeit, Akah Manah és Angro Mainju alakját is magába olvasztotta. A zoroasztrizmus dualisztikus világképe alapján a Legfőbb Jó, →Ahura Mazda ellentéte Ahrimán, a gonoszság, a tisztátalanság, a hazugság megtestesülése, a sötétség országának uralkodója, a démoni erők vezetője (Plut. Iszisz és Oszirisz, 46). Ő a világrend negatív pólusa; minden rossz, ami a világban jelen van, tőle ered: a bűn, a halál, a betegségek, az öregség, a tisztátalan állatok. Ahrimánnak Zarathusztra, Ahura Mazda prófétája állt ellen (Vendidád, XIX.) (→Zarathusztra/Zoroaszter). • Az ősi magyar vallás Ahrimánnal azonosított gonosz szellemét, Ármányt számos irodalmi alkotásban fellelhetjük. Az Ármány eredetileg az armanus (’ármányos’, ’gonosz’, ’furfangos’) szóból eredő nyelvújítási szó, amelynek az óperzsa Ahrimánnal való alaki hasonlósága véletlen, de tartalmi összefonódást eredményezett. A legkorábbi ősmagyar vallással foglalkozó művekhez hasonlóan Horváth János 1817-ben kiadott A régi magyaroknak vallásbéli s erkölcsi állapotjokról c. művében is megjelenik a perzsa zoroasztrizmus és a magyar ősvallás közötti párhuzam; A jó és a gonosz főbb alkotású lelkekről c. fejezet fejti ki az Ahrimán–Ármány azonosságot. Ármány – Horvát István Árpád Pannonia hegyén (Aurora, 1822) c. műve nyomán – Vörösmarty Zalán futása c. eposzában is a gonoszság Ahrimán típusú alakja: „Rémisten, gonoszoknak kútfeje, Ármány!” (II. 323). Arany Buda halála c. művében szintén az álnokság megtestesülése, aki az Attila és Buda közötti viszály elmélyítésére törekszik: „De szörnyű jelenség, rút ördögi Ármány, / Ott terme, király és öccse közé állván” (VIII. 181–182). Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művének Az ősi vallás című fejezetében szintén megjelenik a perzsa Ahrimánból eredeztetett Ármány, aki →Hadúr ellentéte. →fény/világosság és sötétség [Ú. E.]
Ahura Mazda: ’A bölcs Úr’, a zoroasztrizmus főistene (Ormazd). AGáthákban (énekek az Avesztában) ő a világ teremtője, a fény és az erkölcsi rend jelképe; mindkét dualista szellemlény a Gyógyító Szellem (Szpenta Mainju) és a Gonosz Szellem (Angro Mainju) ura, istene (Plut. Iszisz és Oszirisz, 46). A mazdaizmusban és a párszi vallásban a Gyógyító Szellemmel azonos, aki a →Zarathusztra/Zoroaszter által Ahrimánnak nevezett Gonosz Szellemmel áll szemben. Hat segítője (Amésa Szpenta) van, akik absztrakt fogalmak megszemélyesítői: a „Jó Gondolat”, a „Legszentebb Igazság”, a „Szent Alázat”, az „Eszményi Királyság”, a „Teljesség” és a „Halhatatlanság”. A legmagasabb lény a Tiszteletre Méltók (Jazaták) között; neki szentelték a tűztemplomokat (→tűz)) • A Kr. e. 2. ée. végén vették át az asszírok az egyiptomi napistenszimbólumot, a szárnyas napkorongot, amely a perzsák számára Ahura Mazda jelképe (→Nap, →szárny). A Jó Szellemmel és annak teremtményeivel áll szemben a Gonosz (Ahrimán, Angro Mainju) a szolgálatában álló számos démon és aHazugság segítségével. A két szellem között itta földön ádáz harc alakult ki, amelyben végül Ahura Mazda fog győzni. →Ahrimán, →fény/világosság és sötétség [A. B.]
Aineiasz/Aeneas: Görög és római mitológiai hős, →Aphrodité/Venus és Ankhiszész/Anchises, trójai pásztor fia (Homéroszi IV., Aphrodité-himnusz, 192–199). Hektór után Trója első vitéze, a Priamosz-ház riválisa. Homérosznál Aineiasz Zeusz kedveltje, aki erényei folytán a trójaiak urává válik Priamosz és családja helyett (Hom. Il., XX. 263–308). Elsőként Sztészikhorosz (Kr. e. 600 körül) említi, hogy Aineiasz elhagyta Tróját, és Heszperiába (Dél-Itáliába) hajózott. A római változat szerint a lerombolt Trójából menekülők élén Itáliában telepedett le, „isteneit Latiumba vivén, honnét a latin faj, / Alba atyáis Róma magas bástyái erednek” (Verg. Aen., I. 6–7). Agg apját a vállán vive, gyermekét kézen fogva, Trója isteneit, a későbbi római házi isteneket, a Penatest menekítő „pius Aeneas” a jámborság, az erényesség megtestesítője. Az ősök és az istenek tiszteletét együttesen hangsúlyozó római korban Aeneas példaképpé vált. A korai császárkortól a Laviniumot megalapító „pater Aeneas”-t a római nép őseként, a haza atyjaként tisztelték. Már Lucretius is A természetről c. tankölteményének első sorában („Aeneadum genetrix…”) Aeneadáknak nevezi a rómaiakat, akárcsak később Ovidius (Met., XV. 682). Augustus békeoltárán az isteneknek áldozatot bemutató Aeneast jelenítették meg. Őt magát is istenként tisztelték (Ovid. Met., XIV. 581–608). Romulust és Remust, →Róma alapítóit, valamint a Iuliusokat, az első császári dinasztiát tőle származtatták. A császárok számára a legitimitás, a hősi köztársasági kor és a császárkor közti folytonosság jelképe. • A középkorban a Róma-tisztelettel összefüggésben uralkodói, államszervezési eszményként tisztelet övezte alakját, pl. I.István király az idegen népeket befogadó, bölcs államvezetés megteremtőiként említi „Aeneas sarjai”-t, Róma uralkodóit (István király intelmei, VI). • A vergiliusi Aeneas-ábrázolás a barokk hősi eposzok számára mintahős, akiben a heroikus és a kontemplatív erények kiegészítik egymást. Az 1695-ben kiadott első magyarországi neolatin regény, az Aeneas Habsburgus is ezeket a toposzokat követi az első Habsburg-uralkodó, Rudolf tetteinek megörökítésekor. →Dido, →Romulus és Remus [Ú. E.]
Aión: (gör. ’idő, kor’) →idő, →Khronosz
ajtó: A külvilág és a belső tér közötti határvonal, ezért sok hiedelem és mágikus eljárás kötődött hozzá a legrégebbi időktől fogva. A rontás elhárítása és a gonosz távol tartása volt a legfontosabb feladata. Az ajtó részként az egészre is utalhat, az egész házat jelképezheti. A két világ, a két állapot közti átjáró szimbóluma. Beavatási jelképként a tudatlanságból a tudás állapotába való átlépést jelenti. • Női szimbólumként a fal mint férfiszimbólum ellentéte, kinyitása a szüzesség elvesztésére is utalhat. • Rómában a misztériumokba való beavatásnak és az átkelésnek egyaránt a kétarcú →Janus volt az istene. A Janus-ajtó vagy -kapu is kettős: átvezet az emberiből az isteni világba; az óévből az új esztendőbe: „Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm, / és a jog – ajtókat tárni, bezárni – enyém” (Ovid. Fasti, I. 119–120). • Apotropaikus szerepe az Ószövetségben is megjelenik: a zsidók az ajtófélfára kent áldozati bárány vérével tartották távol az elsőszülötteket pusztító halált Egyiptomban (Kiv 12,7). • A keresztény szimbolikában a nyitott ajtó a legfőbb keresztény erényeket szimbolizálhatja: a Hit esetében a krisztusi tanokra való nyitottságra utal, Reményként az új életbe történő belépés lehetőségét fejezi ki; a Szeretet jelképeként a híveket befogadó, oltalmazó isteni jóság kifejezője. A zárt ajtó Szűz Mária csodás, szűzi foganására utal (→Angyali üdvözlet). A példabeszéd szerint az okos szüzek bevonulhattak az égi menyegzőre, az elkéső balga szüzek előtt viszont bezárult az ajtó (Mt 25,10). A gótikus kapuk ajtófélfáinak gyakori díszítése ez a téma (Párizs, Notre-Dame, nyugati kapu, főportál, 1163–1260 között). • A hermetikus hagyományban a zárt ajtó a megszerzendő tudást, a nyitott ajtó a megfejtett titkot jelképezi. Az alkimisták számára az ajtó a titkos kapcsolatok eszköze. • A szabadkőművesek a templom ajtaját két oszlop közé helyezték, s az ajtó feletti háromszögű oromzat csúcsán egy iránytű állt, amely az ég felé mutatott (→háromszög). Az ajtó alacsony szemöldökgerendája meghajlásra késztetett, s ez a profán világból a szent helyre való belépés misztériumát fejezte ki. • Népmesék gyakori motívumaként több ajtó között a tiltott, zárt ajtó a titok, a veszély jelképe. A csukott ajtó az emberi lélek belső titkaira utal, s a megismerést az ajtók feltárásának mint a kitárulkozásnak a folyamata jelképezi.
Fernand Khnopff: Elzárva a világtól (1891, München, Bayerische Staatsgemäldesammlungen).
• Bartók Balázs Béla szövegére komponált A Kékszakállú herceg vára c. operájában a cselekményt Judit követelése irányítja: „Nem akarom, hogy előttem csukott ajtóid legyenek!” A hét ajtó kitárásával a lélek és a jellem legkülönbözőbb: félelmetes, megható, ijesztő és lenyűgöző részei tárulnak fel. →ablak, →kapu, →kulcs, →küszöb [Ú. E.]
akác (Acacia): Afrikai eredetű, kemény fájú, nehezen korhadó, erős tüskéjű örökzöld cserje. • A mediterrán országokban fehér és piros (lila) virágával az életet és a halált, valamint az újjászületést szimbolizálta. • Az egyiptomiaknál szoláris jelkép; a halhatatlanságot és a titkos ismeretekbe való beavatottságot fejezte ki. Neith istennő emblémája volt. • A zsidó hagyomány szerint akácból készült a sátortemplom szent oszlopa és a frigyláda (Kiv 37,25). • Keresztény felfogásban a lélek halhatatlanságának jelképe; a belőle készült töviskorona Passió-jelkép (→koszorú, →tövis/tüske). Krisztus töviskoszorúját gyakran úgy festették meg, hogy a Nap sugaraira emlékeztessen (→dicsfény/glória). A papok tonzúrája erre vezethető vissza. • Az akácágat a szabadkőműves rítus is alkalmazta: a felvételt kérő ruháján a beavatási jelentésen túl Hirámra, első vezetőjükre utalt, akinek sírját akác díszítette. Berzsenyi 1810. április 8-i levelében kérdezi Kazinczytól, hogy mi a „kőművesek fája”? Kazinczy válasza: „Az a’ fa, a’ melly eránt tudakolódol, az acatia.” Kazinczy szabadkőműves vállszalagjának egyik díszítőeleme egy akácág-ábrázolás. • Az Észak-Amerikából származó, a XVIII. sz.-tól elterjedő akác (Robinia pseudoacacia) az alföldi magyar falvak jellegzetes fája lett (Tessedik Sámuel honosította meg Szarvason, majd az egész Alföldön). József Attila Ákácokhoz c. versében a megmaradásért, létért küzdő parasztság jelképe: „Száz göbbedő odvas falunkba’ / homokot kötözni magunkba’ / – ákácok vigyázzunk magunkra! – / az úri szélben ez a föladat.” →fa [Ú. E.]
akantusz: A Földközi-tenger térségében honos növény. Tüskés, karéjos levele az antik építészet egyik fontos díszítőeleme (pl. a korinthoszi oszlopfő alapmotívuma). Vitruvius egyik legendájából kikövetkeztethető, hogy eredetileg a temetkezésekkel, a halállal kapcsolatos ikonográfiában jelent meg. Tüskéi az élet megpróbáltatásait jelképezték. A római San Clemente-bazilika A Szent Kereszt diadala c. apszismozaikján a kereszt akantuszlevélből emelkedik ki, amely Krisztus halálon aratott győzelmére utal. • Weöres Sándor Hetedik szimfónia c. művében szintén ’halál’ jelentésben szerepel: „letiport akantusz ágboga.” →tövis/tüske [Ú. E.]
Akhilleusz sarka: A kifejezés a trójai mondakör legkiemelkedőbb hősének védtelen testrészére utal. A mindennapos szóhasználatban az „Achilles-sarok” valaki vagy valami sebezhetőségét, gyenge pontját jelenti. A monda szerint Akhilleusz anyja, Thetisz előre tudta a fiára váró végzetet, ezért megpróbálta megmenteni: születése után belemártotta a Sztüxbe (→folyó). Ez sebezhetetlenné tette a fiút, a sarkát kivéve, amelynél fogva anyja a vízbe tartotta (más mítoszváltozat szerint tűzben edzette). A trójai háborúban a hőst Parisz nyila éppen e védtelen ponton, a sarkán találta el (Verg. Aen., VI. 57). [P. I.]
alabárd: →bárd/balta
alapkő: →kő/szikla
álarc/maszk: Az átlényegülés, a maszk által ábrázolt lénnyé való átváltozás jelképe. Használata kettős célú. Egyrészt védelmező; feladata az Én eltakarása, felismerhetetlenné tétele a fenyegető hatalmak előtt; másrészt hittek abban, hogy az álarccal együtt, amely valamilyen állatot vagy természetfeletti lényt mintáz meg, a megmintázott emberfeletti tulajdonsága is átvehető. • A természeti népeknél az álarc viselése a mezőgazdasági, temetkezési és beavatási rítusokhoz kapcsolódik. A halottkultuszban betöltött szerepét bizonyítja pl. egy a Kr. e. VI. sz.-ból származó, jádekőből készült maja temetkezési maszk (→jádekő). Az állat- és madármaszkok az állatokkal való egység újramegtalálását is jelzik, a paradicsomi állapot visszanyerését, az állati ösztöntudást. Az álarc a birtoklás eszköze is: az elhunyt ember vagy állat életerejét felfogja, és viselőjét ezzel az erővel ruházza fel. Így a meghalt lélek nem tud bolyongani, a maszk visszatartja és ellenőrzi. Viselése veszélyes is, mert aki az álarc által felfogja más erejét, annak hatalmába is kerülhet. A samanizmusban a sámán segítő szellemeit, az ősöket jelenítették meg (→sámán/táltos).
Evenki sámánmaszk (Szentpétervár, Orosz Néprajzi Gyűjtemény).
• A maszk főbb típusai: színházi, karneváli és halotti maszk. A színházi, amely a szent táncokban is használatos, a különböző karakterek szimbóluma (→tánc). A komikus maszk Thaleia, a tragikus Melpomené attribútuma, a →színház jelképe a kettő együtt (→Múzsák). A karneváli maszkban az alacsonyrendű, negatív aspektus jelenik meg; nem elrejti, hanem felfedi a rossz hajlamokat (→orgia/karnevál). • A keresztény művészet a rómaitól vette át a maszkokat, amelyeknek többnyire díszítő funkciójuk volt. Oszlopokon, kutakon azokat a démonikus erőket jelentették, amelyeket szolgálatra kényszerítettek. Egyes ábrázolásokon az álarcot maga elé tartó figura a világias élvezetek megszemélyesítője, a világúrnő. • A szarvakkal díszített mohácsi busómaszkok a délszláv sokácok téltemető hagyományában a koshoz, kecskéhez kapcsolódó ősi tavaszi termékenységi szokásokkal állnak összefüggésben (→kos, →kecskebak). • Ady költészetében az igazi jellemet elfedő durva külsőségként jelenik meg az álarc, a jelmez: „Bú, maskarája a világnak, / Apolló, a faun-mezü…” (Vén faun üzenete) (→féreg/hernyó/báb). Hasonló jelentésben szerepel a lárvaállapot, amely a pillangót (lelket) rejti (Az elrejtett arcok). A XX. sz.-ban James Ensor festészetében a maszk a társadalmi képmutatás jelképe. →arc [F. A.]
albatrosz: A leghosszabb szárnyú madár; a déli óceánok jellegzetes állata. A hosszú, fáradhatatlan repülést és a távoli óceánokat jelképezi. A halott tengerész lelkének megtestesülése, ezért megölni szerencsétlenséget jelent. • Coleridge Rege a vén tengerészről c. versében a „jó ómen kegyes Albatroszá”-nak megölése bűn, amelynek súlyától csak egy életen át tartó vezekléssel, bolyongással lehet megszabadulni. Baudelaire Az albatrosz c. versében az autonóm lét, a korlátlan szabadság, a költő szimbóluma. →madár, →szárny [P. I.]
áldás: Istentől eredő jókívánságot, transzcendens erőátvitelt jelent. Az Ó- és az Újtestamentum szerint az isteni kegy osztása. Isten vagy az Isten által kiválasztott férfiak áldhatnak meg valakit vagy valamit. →Ábrahám is részesül benne: „Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3). Áron, az első főpap és a róla elnevezett papi rend (Áron fiai) kiváltsága volt az áldozás után, mintegy viszonzásképpen, az Úr áldását közvetíteni →Izráel népének (Szám 6,22–27). Az áldás szavait meghatározott mozdulat kíséri. A kereszténységben az áldó kéz három ujja a Szentháromságra utal. Minden áldás Isten dicsérete és egyben az egyházhoz való tartozás kifejezése.
Áldó Krisztus (XIII. sz., Ják, apátsági templom, nyugati kapu).
• Az atyai áldás a családfő halála előtt az ő szerepét betölteni hivatott elsőszülöttet illette: az atya patriarchális jogait ruházta át utódjára. Az áldás mágikus erővel bírt, visszavonni sem lehetett (pl. az Izsák áldását Ézsau elől elorzó Jákob története: Ter 27); az elsőszülöttnek és utódainak hatalmát, jövőjét, termékenységét biztosította. • Mivel az áldás eredetileg Isten tiszteletének befejezéséhez, végpontjához kapcsolódott, a búcsúzást is kifejezheti. Ady Áldásadás a vonaton c. versében a Lédával való kapcsolat végét jelzi. →arc, →kar/kéz, →kézrátétel [Ú. E.]
áldozás/áldozat: Az áldozás a vallási kultuszok egyik fő megnyilvánulási formája; egy áldozati tárgy fölajánlása az istenségnek. A földi javakról és kötelékekről való lemondást jelképezi, így az önfeláldozás szimbólumaként is felfogható. Célja az istenség imádása, ill. jóindulatának, adományainak elnyerése. Kettős funkciója van: egyrészt az istenségtől való függésre utal, engedelmességet, bűnbánatot és szeretetet fejez ki, másrészt az anyagi érték feláldozása, a szellemi erő szeretetének és valamilyen adományának kikényszerítését célozza a „do ut des” (adok, hogy adj) elve alapján. Az áldozat mélyebb értelemben megújítja a világot, az ember és az istenek kapcsolatát. A világ kialakulását számos mitológia egy őslény áldozati halálából eredezteti (→bika, →kozmikus ember). • Az áldozati tárgy általában növény vagy állat, de bizonyos isteneknek embert is áldoztak (pl. az egyiptomiak a Napnak három fiatal férfit, a görögök Kronosznak egy kisfiút →Kronosz/Saturnus). Az emberáldozat az istennek való feltétlen engedelmességet fejezi ki, ezt váltja fel később az állatáldozat (pl. Izsák története →Ábrahám) vagy a bábuáldozat („káka-baba”: Ovid. Fasti, V. 621–622) (→baba/bábu). A különböző kultuszokban az illatáldozati oltáron bemutatott áldozatként égethettek mirhát, tömjént vagy más drága illatszereket (→füst, →tömjén). Ismeretesek étel- és italáldozatok is (Ovid. Fasti, I. 171–189). Az áldozat kiválasztása általában fontos papi feladat; az áldozatra szánt állatnak egészségesnek és hibátlannak kell lennie. Az áldozat elégetésének célja az istenség táplálása, de elvontabb értelemben annak kinyilvánítása, hogy az áldozat az istenség tulajdonát képezi. Egyiptomban az áldozati állat az isten ellenségének megtestesítője volt. • A bráhmanizmusban a legfőbb szakrális szertartás mágikus és teremtő hatalom: „nem kelne föl a nap, ha a pap nem adná meg a tűz áldozatát” (Sathapatha bráhmana II.3,1,5). A prekolumbiánus Közép-Amerika vallási életében szintén központi szerepet játszott az áldozás. Az állat- és emberáldozatokat az istenek megajándékozásának és kiengesztelésének vélték. • A görögök többfajta áldozatot különböztettek meg: fogadalmi áldozat (kedvező eseményért, pl. bőséges termésért ígért ajándék); engesztelő áldozat; egy vállalkozás sikeréért könyörgő áldozat; jóslat által előírt áldozat (Hom. Od., X. 518; XI. 130–134). A leggyakoribb áldozati állat az ökör, az üsző, a bárány, a galamb, a kakas és a tyúk volt. Az égen uralkodó isteneknek →fehér szárnyasokat, a vízieknek és az alvilágiaknak →fekete szárnyasokat szenteltek. Az egyes isteneknek különböző állatokat áldoztak (pl. lovat a Napnak, szarvast Artemisznek, szukakutyát Hekaténak, galambot Aphroditénak). Az egyiptomi áldozatokhoz hasonlóan az istenség ellenségeként áldozták Démétérnek a gabonaföldet feldúló disznót és Dionüszosznak a kecskebakot. • Rómában, január elsején a Capitoliumon, Iuppiter Optimus Maximus oltárán állatáldozatot mutattak be Rómáért (Ovid. Fasti, I. 71–88). A halottaknak síri áldozattal adóztak (Aiszkhülosz: Oreszteia, 2. rész; Ovid. Fasti, II. 537–539). • Az Ószövetségben az áldozat mint gesztus az isteni fensőbbség emberi elismerését szimbolizálja. A Dávid által bemutatott „közösségi áldozat” a nép jólétét hivatott elősegíteni, amely az Úr kegyétől függ (2Sám 24,25). • A húsvéti bárányáldozat a keresztény értelmezésben Jézusra mint Isten bárányára utal (→bárány/juh). →Jézus Krisztus keresztre feszítése, áldozatként elszenvedett halála az isteni megváltás beteljesedése. Kereszthalálának, a „véres áldozatnak” tipológiai előképe →Ábel halála és Izsák története. Az eucharisztikus, „vértelen” miseáldozat ószövetségi párhuzama Melkizedek ételital-áldozata (Ter 14,18). Ezért a templomdekorációban ezek az ábrázolások liturgiailag kiemelt helyre, az →oltár közelébe kerülnek (Káin és Ábel, XII. sz., Feldebrő, róm. kat. templom falképe; Anton Krauss szobrai, a Borgia Szt. Ferenc-főoltár mellékalakjai, XVIII. sz., Eger, volt jezsuita templom; Izsák és Melkizedek, Dorfmeister István grisaille-falképe a főoltár két oldalán, XVIII. sz., Sopron, Szentlélek-templom).
Ábel, Melkizedek, Ábrahám és Izsák (mozaik, VI. sz., Ravenna, San Apollinare in Classe).
• A magyar mondai hagyomány szerint az első megválasztott fejedelmet, Álmost közvetlenül a honfoglalás előtt, Erdélyben áldozták fel (→Álmos, →király és királyné). A rituális királygyilkosság mint a legnagyobb érték föláldozásának ősi szokása a közösség számára elnyert isteni támogatás megújítását célozta. • A modern zeneművészetben az ősi, emberáldozattal végződő szertartás Sztravinszkij Le Sacre du Printemps (Tavaszi áldozat) c. művében jelenik meg. →állat/állatok [A. B.; Ú. E.]
alföld: →puszta
alkímiai edények: Változatos formájú és méretű edények, amelyekben az alkímiai kísérleteket végezték. Desztillációra használták a lombikot vagy az aludelt; lepárláskor a kukurbita nevű edényben hevítették az anyagot. A Nagy Mű végrehajtásakor egy lepecsételt, hermetikusan zárt edényben, az ún. Filozófiai Tojásban történik az anyagok lebomláson keresztüli újjászületése. Ezért a különböző edények és lombikok feminin jelképek, az →anyaméh jelentéseit hordozzák.
A négy elem egy lezárt lombikban. Alkímiai traktátus illusztrációja.
• A szülni készülő világ anyatestét, a benne rejlő fortyogó, misztikus erőket és az átalakulás folyamatát jelképezik.
S. Michelspacher–R. Custos: Alkímiai edények (részlet, S. Michelspacher: Cabala, Spiegel der Kunst und Natur, 1616, 1. tábla).
Ugyanakkor az alkimista számára az →edény, sír, börtön és szemétdomb is, mert az anyag születését egy más anyag halálának kell megelőznie. • Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonja (1503–1504 k., Madrid, Prado) becsukott külső szárnyain a Teremtés harmadik napját ábrázolja. Itt a Föld kristálygömbje a kémikus retortájához, gömb alakú üvegedényhez hasonlít, amelyben a föld anyag (materia) és Anya (mater) is egyben, az ég pedig az örökkévaló Atya jelképe. Az ábrázolás feltehetőleg azt példázza, hogy az alkímia kísérleteinek példaképe a Teremtés. →athanor, →homunculus, →olvasztótégely [L. A.]
alkohol: Erjesztett folyadékok desztillátuma. Az élet vize (aqua vitae), mert két ellentétes elemet egyesít magában, a tüzet és a vizet. Ellentétes elvek (pl. férfi és nő, aktív és passzív, teremtés és pusztítás) találkozásának, összeütközésének színtere (coincidentia oppositorum). • E.T. A. Hoffmann-nál az alkohol lángol és magában hordja a tűz valamennyi férfias tulajdonságát, E. A. Poe-nál viszont a feledést, az alámerülést, a halált jelenti, tehát nála a →víz nőies vonásai dominálnak. Az életenergiának, az élet tüzének, az alkotó ihletnek a szimbóluma (→tűz). Apollinaire Szeszek-kötetének Égöv c. versében az élet- és halálszimbolika egyaránt jelen van: „És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te / Akár a pálinkát iszod az életed te.” Kosztolányi Mérgek litániája c. versében így szerepel: „Az alkohol gyógyítja életünket / ezt a fekélyes, óriás sebet.” →bor, →elixír [A. B.]
állat/állatok: Az állatokhoz a legkorábbi időktől fogva szimbolikus jelentéseket kapcsoltak. Az állatvilág átfogja az egész univerzumot: az ég, a levegő ura a →sas, a földé az →oroszlán, a vízé, vagyis a föld alatti világé, az alvilágé, a →bálna. Az ősember rémülettel, ugyanakkor csodálattal tekintett a sajátos képességekkel rendelkező állatokra. Elsősorban a ragadozók jelképezték a természet egyszerre hatalmas és féktelen, céltudatos és cselekvő erejét. A paleolit korszak barlangfestményeinek tanúsága szerint a vadászó közösségek kultikus életének középpontjában álltak a nagyvadak, különösen az őstulok, a vadló, a →szarvas, a barlangi →medve (pl. az altamirai barlangfestmények). A háziasított haszonállatok termékenységét, szaporulatát szintén a természetfölötti erők beavatkozásával kívánták biztosítani, így a nomádok szakrális szertartásaiban is meghatározó szerepet játszott néhány állat, pl. a →bika, a →ló, a →kos, a →kecskebak. A totemizmus az ősnek gondolt állatot kultusz tárgyává teszi, és vallásos tiszteletben részesíti. • A samanizmusban a sámánutazás segítőszellemei állat alakban jelennek meg (pl. sas, →farkas, medve, →holló), a sámánruha állat alakú fémdíszei ezekre utalnak (→sámán/táltos →ruha). • Egyiptomi mítoszok szerint a Tájfusztól, a lángoló, százszájú, rettegett szörnytől üldözött istenek a Nílus partjára menekültek, és különböző állatok testében rejtőztek el. E hagyomány alapján tekintették az állatokat az istenek látható megjelenési formáinak. Hittek abban, hogy a halott ember lelke a föld, a víz és a levegő állataiba lép át, és ott marad három évezreden keresztül, míg újra emberi testbe nem tér vissza. • A görögökre az egyiptomihoz hasonló mértékű állatkultusz nem jellemző, de a görög mitológiában is gyakran jelennek meg az istenek állat alakban. Pl. Zeusz sas és bika; Poszeidón ló alakját öltötte magára; Pallasz Athéné „bagolyszemű”, Héra „tehénszemű” jelzője az egyes állatokhoz kapcsolódó szimbolikus tartalmak istenekre való vonatkoztatását tanúsítják (→bagoly, →tehén). Az állat itt az istenség egy lényegi vonását reprezentálja, és az embert legyőző, fölötte hatalommal rendelkező erő szimbóluma. Az állatkomponenst tartalmazó mitológiai keverék- és szörnylények szintén az egyes állatokhoz kapcsolódó jelképes tartalmakat hordozzák (pl. →gorgók, →Khimaira, →kentaur, →Pán/Faunus, →szatüroszok/faunusok, →szirének). Az állat mint az emberi psziché materializálódása, általános értelemben az alacsonyabb rendű ösztönlétet, a bűnös szenvedélyeket szimbolizálja. A mítoszokban a megölt vagy megszelídített állatok az ember állati ösztöneinek legyőzésére utalhatnak. • A rómaiaknál a természeti népek totemizmusának nyomait is megtaláljuk: sok család felvette az ősének tekintett állat nevét. Innen ered a címerállatok hagyománya; a heraldikában az oroszlán, a medve vagy a sas az uralkodói hatalom szimbóluma (→címer). • Isten állat alakban való megjelenését a zsidó és keresztény hit elutasítja, ugyanakkor a keresztény szimbolika újszövetségi eleme a Szentlélek – →galamb/gerle , Jézus Krisztus – →bárány/juh, →hal megfeleltetés. A négy evangélista állat alakban való megjelenítése ótestamentumi eredetű. Ezekiel próféta (Ez 1,5–12) és János (Jel 4, 6–7) egyaránt leírja a négy alakot, az oroszlánt (Márk), az ökröt (Lukács), az ember alakot (Máté) és a sast (János). (Pl. Maiestas Domini evangélista-szimbólumokkal, XII. sz., Hidegség, templom, falkép az apszisban;
az arles-i St. Trophime-templom kapujának timpanonján [1180 k.] a mandorlában ábrázolt Krisztust a négy evangélista szimbóluma övezi [→mandorla];
Raffaello: Ezekiel látomása, 1518, Firenze, Palazzo Pitti.) A négy alak egyben a Nagy Napciklus négy fordulópontjának jele: Oroszlán, Bika, Vízöntő (emberek), Skorpió (sas+kígyó), s visszavezethető az asszír tetramorf kapuőrző keveréklény-ábrázolásokra. A paradicsomi létben az állatok közötti összhang e megelőző, békés állapot, az →aranykor jelképe. A teremtett világ egységét szimbolizálja →Noé bárkája is, ahol az egész állatvilág képviselve van. A Bibliából eredő felfogás szerint az ember állati részét a bűnre csábító asszony („asszonyi állat”) testesíti meg (→férfi és nő). Az ördög állat alakban való megjelenése is (→kutya, →macska, →kígyó, →kecskebak stb.) az állat negatív értelmezésére utal (→ördögök/démonok). A Jelenések könyvének tengeri vadállata a keresztényüldöző római birodalom, szárazföldi vadállata pedig az →Antikrisztus megtestesítője (13,1–18) (→apokalipszis). Az állatok pozitív tulajdonságokat is jelenthetnek, pl. a →hangya a szorgalom, a kutya a hűség stb. A középkori, állatokkal kapcsolatos szimbolika és ikonográfiai hagyomány egyik alapvető forrása, a Physiologus kb. a II. sz. első felében keletkezett, eredetileg görög nyelvű, ókori hagyományokat is átörökített, s a keresztény üdvtörténet szemszögéből veszi sorra az egyes állatok szimbólumértékét. • Az állatmesékben, amelyekben az ókor óta jelképesen fejeződik ki az emberi világ visszássága, az emberi típusok megtestesítői az állatok (pl. Aiszóposz, Phaedrus, La Fontaine állatmeséi). Az emberek karikatúráiként szerepelnek pl. George Orwell Állatfarm c. művében. →áldozás/áldozat, →vadász/vadászat [K. J.]
állatöv: Az asztrológiában – a bolygókról szóló tan mellett – a legfontosabb elem a csillagképek jelentéssel, a földi életre vonatkozó befolyással való felruházása (→csillag/bolygó). • A Kelet-Ázsiában elterjedt kínai állatöv a →Jupiter bolygó tizenkét éves ciklusainak felel meg, s az egyes fázisokat (éveket) a következő állatok jelképezik: patkány/egér, ökör/tehén, tigris, nyúl, kígyó, sárkány, ló, juh/kecske, majom, kakas/tyúk, kutya, disznó/vadkan. • A mezopotámiai (ún. káldeus) csillagászati hagyomány a környező népekre is hatást gyakorolt; megjelenik a perzsa, az egyiptomi a görög, majd a római és az európai középkori műveltségben is. A →Nap földi nézőpontból megfigyelt ekliptikus pályájával egybeeső csillagokat képekkel azonosították, s már az ókortól kezdődően tizenkét csillagképet, ún. állatövi jegyet különböztettek meg (az első ismert források a Kr. e. VII. sz.-ban uralkodó Assur-ban-apli ninivei könyvtárának asztrológiai tárgyú agyagtáblái). Az állatöv csillagképei (→Kos, →Bika, →Ikrek, →Rák, →Oroszlán, →Szűz, →Mérleg, →Skorpió, →Nyilas, →Bak, →Vízöntő, →Halak csillagkép) a Nap tizenkét állomását jelölik az éves körforgás során, amelyek az asztrális, szoláris szimbolikában és a jóslásokban fontos szerepet töltöttek be. • Egy görög nyelven fennmaradt forrás a földi hatalmat az állatöv tizenkét csillagképének felelteti meg, s az egyes népek karakterét is ezek befolyásával magyarázza. A hellenizmus korában az asztronómia és az asztrológia egyaránt virágkorát élte; a teljes állatöv első ábrázolása a hellenisztikus Egyiptomból maradt fenn (a denderai kerek zodiákus →ég ábrázolása összetett asztrológiai rendszer elemeként jeleníti meg az állatöv csillagképeit). A Ptolemaiosz-korban gyakran ábrázolták a szarkofágtetőkön Nut égistennő alakját az állatövi jegyektől körülvéve. Míg a mezopotámiai csillagjóslások – amelyek az állatöv jelentéseit is értelmezték – az uralkodó és a birodalom jövőjének, sorsának megismerését célozták, a hellenizmus korára az egyéni jellemmel és életúttal kapcsolatos asztrológiai jövendölések, horoszkópok a jellemzők (Firmicus Maternus: Asztrológia). A császárkori Rómában egyedül a császár, mint „az egész földkerekség ura”, nem tartozik a csillagok által befolyásoltak közé, mivel az ő sorsát kizárólag a legfőbb isten döntése szabályozza (Firmicus Maternus: Asztrológia, II. 30). Aratosz Phainomena (Égi jelenségek) c. tankölteményének invokációjában a csillagképeket az Isten által teremtett és az ember számára értelmezhető égi jelrendszerként említi: „…ő rögzített jelekül számunkra az égen / csillagképeket: elrendezte, az év folyamára / legjobban mely csillag jelzi az emberi nemnek / ezt vagy amazt az időt” (10–13). A római Mithrasz-kultusz ikonográfiájában Mithraszt, a Nap uralkodóját állatövi csillagképek veszik körül, amelyek feltehetően, mint égi térkép és →naptár, a beavatottak számára a megváltás útját és idejét, a lélek anyai világból való visszatértét jelentették (→Mitra/Mithrasz). • A középkorban az állatöv jegyeit más tizenkettes csoportoknak feleltették meg (pl. tizenkét apostol, tizenkét kispróféta, tizenkét hónap), amelyek az ábrázolásokon Istent, a mindenség középpontját veszik körül.
A Nap és a Hold allegorikus figuráját övező állatövi csillagképek (X. sz.-i kézirat illusztrációja St. Gallenből).
• Az állatöv és a hónapok együttes ábrázolása az →idő teljességét, a mindenséget szimbolizálja, amelyben az üdvösség terve megvalósul (pl. Utolsó ítélet-dombormű, 1120 k., Autun, St. Lazare-templom; Chartres; Amiens; Párizs; Strasbourg székesegyházának nyugati kapuja). Az antik hagyományokat (pl. a Kr. e. II. sz.-ban Athénban működő Antiokhosz rendszerezését) felelevenítő késő középkori, reneszánsz korrespondenciatanok az állatöv négyszer hármas csoportját a négyes rendszerekkel (pl. évszakokkal, jellemtípusokkal, elemekkel) feleltették meg (→elemek).
Dürer Az északi égbolt csillagképei c. rézmetszetén (1515) a körív mentén az állatöv csillagképei láthatók.
• Az a tan, amely szerint az egyes emberi testrészek a nekik megfeleltetett csillagképpel állnak összefüggésben, a középkori orvoslásban pl. az érvágás gyakorlatában szerepel (ún. érvágás-emberke ábrák). Az állatöv a hóráskönyvek, a kalendáriumok ikonográfiai tematikájának jellegzetes elemévé vált (l. pl. Berry herceg hóráskönyvében, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). • A reneszánsz idején az asztrológiában jártas humanista tudósok programjai nyomán a paloták díszítésében is fontos szerepet kaptak ezek az ábrázolások. Bonfini leírásából tudjuk, hogy Mátyás király palotájában az emeleti nagyterem mennyezetét az égbolt tizenkét csillagképe díszítette. →tizenkettő [Ú. E.]
alma/almafa: Eurázsia mérsékelt égövi területein élő gyümölcstermő fa. Szerelmi és termékenységi szimbólum. Mivel a gyümölcs majdnem tökéletesen →gömb alakú, a teljességet jelképezi. A tudás szimbólumaként is szerepelhet, mivel a közepén lévő magház ötágú csillagot, pentagrammát képez, amely a tudás hagyományos jelképe. A →pentagramma alakú magház az alma belsejében a testbe zárt szellem szimbóluma. Beavatási szertartásokon a megismerés gyümölcse. • A kelta mitológia szerint a másvilág, a termékenység és a házasság gyümölcse. • A kínai kultúrában a béke és harmónia szimbóluma, az almavirág pedig a szépségé. • A görög-római mitológiában Aphrodité/Venushoz kapcsolódik. A Heszperiszek kertjéből származó aranyalmát, amelyet Erisz, a viszály istennője gurított be az istenek lakomájára, Parisz Aphroditénak mint a legszebb istennőnek ítélte oda (→Heszperiszek kertje). Szerelmi történetekben is szerepet játszik, pl. Hippomenész és Atalanta (Ovid. Met., X. 644–680), valamint Akontiosz és Küdippé mítoszában (Ovid. Heroides, XX–XXI.). Az almaág Artemisz ünnepének egyik dísze, Nemeszisz attribútuma. A menyasszony szépségét jelezheti: „Alma, az édesizű” (Szapphó: Nászdaltöredék). • A Bibliában is szerepel szerelmi szimbólumként: „Akár az erdő fái között az almafa, olyan a szerelmem az ifjak között” (Én 2,3). A nyugati keresztény hagyomány szerint a Paradicsom kertjében álló tudás fájának kárhozatot hozó gyümölcse (ókeresztény és bizánci ábrázolásokon füge; →füge/fügefa), a bűnbeesés szimbóluma (pl. Dürer Ádám és Éva c. rézkarca, 1504, Nürnberg, Nationalmuseum). A Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal (id. Lucas Cranach: A Szűz a gyermek Jézussal az almafa alatt, 1530 k., Szentpétervár, Ermitázs). A II. Toporci Madonna (1420 k., Bp., MNG) c. szobron →Szűz Mária és Jézus kezében is ott látható a gyümölcs. Jelentése, hogy Mária mint második →Éva részt vállal a megváltás feladatában, ill. hogy ő maga a legszebb gyümölcs, amelyet Ég (Isten) a Földből (Máriából) létrehozott (→gránátalma). Egy keresztény hagyomány szerint a Tudás fájáról szakított gyümölcs magjából sarjadt az a fa, amelyből Krisztus keresztfáját ácsolták. A bűnbeesés fája és a keresztfa közötti párhuzam a képzőművészetben is megjelenik (pl. Pacino di Bonaguida: Lignum vitae, 1310 k., Firenze, Accademia) (→tudás fája). A bűnbeesés jelképeként az alma a sírkőművészet és a moralizáló halálábrázolások egyik kedvelt motívuma. Mint attribútum, a szentek ikonográfiájában Szt. Dorottyánál kosárban, Mürai Szt. Miklósnál aranygolyók között ábrázolták. Danténál Krisztus a „Mennyei Almafa” (Ist. Színj., Purg., XXXII. 73). • A középkorban az almát mint a szerelem, a termékenység és a halhatatlanság szimbólumát a Krisztus és Mária közötti misztikus szerelemre vonatkoztatták. Az alma olyan gyümölcs, amely megőrzi a fiatalságot, ezért a megújulás és az állandó frissesség jelképe. Formájánál fogva a földi vágyakat vagy ezeknek az örömöknek a gyönyörűségét jelenti, pl. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonján (1503–1504 k., Madrid, Prado). Az almavirág mint termékenységi szimbólum a menyasszonyok attribútuma. • Az országalma az uralkodást, a teljes birodalmat jelöli. A magyar koronázási jelvények egyikén, az országalmán apostoli kettős →kereszt, valamint Károly Róbert címere látható. • A Károlyi család XVIII. sz. eleji genealógiáján, a →Jessze fája ikonográfiai sémát követve, a dicső ős törzsökéből dúsan termő almafa sarjad. Minden gyümölcsre egy-egy nemes utód neve került, hirdetve, hogy „nem esik messze az alma a fájától”.
A Károlyiak családfája (XVIII. sz. eleje, Bp., MOL).
• A népi karácsonyi ünnepkör legjellegzetesebb gyümölcse, Jézus szimbóluma: „A kis Jézus aranyalma.” • Vörösmarty Csongor és Tündéjének aranyalmákat termő csodás almatője, amely a Paradicsomkert, a Heszperiszek almafájának és a magyar népmesék égig érő fájának vonásait ötvözi, a szerelem, a boldogság szimbóluma (I. felv., 145–147; 177–178); a szerelem beteljesedésekor a „gyönyörfáról” aranyalmák hullanak. Kosztolányi Zsivajgó természetében az almafa az anyaság szimbóluma: „Mindig csak adnék, én, örök anya.” József Attilánál szintén az adakozás jelképe (Szeretném, ha vadalmafa lennék!). →ág/vessző, →fa, →gyümölcs/termés [Ú. E.]
Álmos: Égi eredetű ős, az első magyar királyi dinasztia, az Árpád-ház mitikus származású ősatyja. Kb. 850 körül megválasztott fejedelem, a magyar törzsszövetség vezére, a szakrális kündü méltóság betöltője, a honfoglalást vezető →Árpád fejedelem apja. A származástörténetét elbeszélő monda szerint Álmos az ég küldötteként megjelenő →turul fia, akinek kiválasztottságát a születése előtti csodás →álom jelezte, amely egyben utódai, az Árpád-dinasztia égi eredetű hatalmát is igazolta: „…csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt” (Emese álma: Anonymus: Gesta Hung., 3). A hun–magyar azonosság elvét valló Kézai Simon Gestájában →Attila címerállata is a turul (II. 6), így a nemzetségi totemállat révén a hun király hatalma újjászületik Álmosban és utódaiban, a Turul-nemzetségben. Anonymusnál Álmos indoklás nélkül eltűnik; Kézai csak a második honfoglaló, Árpád apjaként említi; az 1358-as Képes Krónikában viszont ez áll: „Álmost Erdőelve országában megölték, és be nem jöhetett Pannoniába.” Álmost eszerint közvetlenül a honfoglalás kezdetekor áldozták fel. A szakrális királygyilkosság számos nép archaikus szokásaihoz hasonlóan a sztyeppei népeknél is gyakorlat volt, amelyre a király idős kora is adhat magyarázatot; de a besenyőktől elszenvedett vereség után az istenség segítségének újbóli elnyerését célzó áldozatként is értelmezhető (→áldozás/áldozat). Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művében olvasható: „a vándor népfajoknak szokásuk volt, midőn új hont akartak elfoglalni, az öreg fejedelmet az ország határán megáldozni.” Garay János Az Árpádok c. balladaciklusában az Álmos rész alcíme: „A magyarok Mózese.” →Mózes [Ú. E.]
álom: Szimbolikus jelentőségét minden kultúra felismerte. A természeti népek archaikus mítoszaiban az álom magát a valóságot jelképezi, de sokszor magasabb rendű az ébrenlétnél is. • Az álomfejtést már Mezopotámia ősi népei is gyakorolták, erről a babilóniai ún. Álmoskönyv tanúskodik, amely kb. a Kr. e. 2. ée.-ből származik. Az ébrenléttel, a létezéssel szemben az álom a halál szimbóluma is lehet. Az újasszír Gilgames-eposz XI. táblájában hat nap és hét éjjel tartó ébrenlét próbája biztosíthatta volna Gilgames számára a halhatatlanságot, de mivel elaludt, nem győzte le a halált, és a halál az álomban diadalmaskodott. • A görög mitológiában Thanatosz, a Halál és Hüpnosz, az Álom ikertestvérek (Hom. Il., XVI. 672), az Éj gyermekei, és az alvilágban laknak. Hüpnoszt szárnyas ifjúként, kezében fáklyával, a hellenisztikus korban pedig szárnyas öregemberként ábrázolták, gyakran bőségszaruval, amelyből álmot hint a világra. Egy Vas megyei római kori bronzszobron akantuszlevelek közül emelkedik ki Hüpnosz/Hypnus (→akantusz). Ovidiusnál lomha öregember, a legszelídebb isten, a „lelkek igaz békéje” (Ovid. Met., XI. 624). A görög mitológiai földrajzban az álmok a való világ határain kívül léteznek, annak kezdeteihez közel (Hom. Od., XXIV. 11–14). Az álmokat az istenek üzeneteinek tartották. Hérakleitosz számára a tudatosság jelképe a tűz, s mind az álom, mind a halál kiesik ebből a tüzes birodalomból. Az álmok bizonyos értelemben Ókeanoszhoz állnak közel a homályos tudatlanság birodalmában. Az orphikus és egyiptomi hagyományokból eredően a püthagoreusok azt gondolták, hogy az álomban a lélek megszabadul a testtől, és képes kapcsolatot teremteni magasabb lényekkel; ebben az értelemben a magasabb rendű létezés jelképe. • A kínai taoista bölcselet álomról, létről, felébredésről vallott nézeteinek jellegzetes példája a Csuang Ce álma címen fennmaradt történet, amelyben megkérdőjeleződik, megtudhatjuk-e valaha, hogy az álom vagy az ébrenlét az igazi valóság (Csuang Ce, II. könyv, 12) (→pillangó/lepke). • A Bibliában Jahve álmokon keresztül fejezi ki akaratát népének, kiválasztottainak (pl. Jákob: Ter 28,12–16; Salamon: 1Kir 3,5–14); ezek mindig szimbolikus álmok, amelyeket Isten segítségével lehet értelmezni. Az álmokat megfejtő József történetében (Ter 40; 41) az álom a jövő előrejelzése, amelyet csak az Úr kegyeltje tud megfejteni. Az Újszövetségben Jézus fogantatását Józsefnek álmában (Mt 1,20), Máriának ébren jelentették. • Az iszlám hagyományban egy olyan magasabb szintű tudatosságot szimbolizál, amelyben az anyagi léthez kötött ember fel tud szabadulni bilincsei alól. • A nagyra hivatott emberek születését megelőző anyai álom számos utalást tartalmaz a gyermek jövőbeli sorsát, jellemének kivételességét illetően. A hagyomány szerint pl. →Buddha fogantatását és születését is szimbolikus álom előzte meg. Anonymus Gesta Hungororumában →Álmos anyjának, Emesének jelzi csodás álom fia születését, és nemzetségének, az Álmos–Árpád-dinasztiának a növekvő hatalmát (Juhász Gyula: Emese álma).
Orlai Petrich Soma: Emese álma (litográfia, Az Ország Tükre, 1864. évf.).
• Szt. Domonkos születéséről is ismert hasonló legenda. A Dante születését megelőző anyai álomról Boccaccio ezt írja Dante-életrajzában: „…mintha álmában egy nagyon magas babérfa tövében állott volna, […] és itt szült egy fiúgyermeket…” • Az európai kultúrában az Álom–Halál kapcsolat antik hagyományként gyakori motívum. Az élet–halál–álom jelképes összefüggéseiről Shakespeare a következőket írja a Duncan király ellen álmában elkövetett merénylet kapcsán: „Az álmot, mely a gondot kibogozza, / S napi halál, bús robot fürdeje, / Dúlt szív balzsama s második fogásunk, / Főtáplálónk az élet asztalán” (Macbeth, II. 2). A barokk irodalomban a valósággal összekeveredő látszatvilágot jelképezi, pl. Calderón Az élet álom c. művében. Csokonai Az Álom és Halotti versek c. műveiben az antik jelentés bukkan fel: „Óh, halál! te szelíd Álomnak testvére…” (Halotti versek, IV.). A racionalizmus korában az álom az éjszaka és a sötétség szimbolikájához kapcsolódva az irracionalitás negatív erőihez tartozott. Így ábrázolja pl. Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. metszete (1799) (→bagoly).
Johann Heinrich Füssli: Lidércálom (részlet, 1802, Frankfurt a. M., Freies Deutsches Hochstift-Goethe-Museum).
• Vörösmarty számos költeményét építette az álom mint csalóka ábránd és a prózai valóság ellentétpárjára (pl. Álom és való; Álom és valóság). Schiller Egy új évszázad kezdetén c. versében a való világ előli menekülés lehetőségeként említi: „Egy szabad hon van csak: Álomország.” Madách Az ember tragédiájában a jövőt álomban láttatja meg Ádámmal; a párizsi szín pedig „álom az álomban”, amelyet a prágai szín Kepler-Ádámja él át. A befejező színben a történelmi látomások után ezt mondja Ádám: „Álmodtam-é csak, vagy most álmodom / És átalán több-é, mint álom, a lét…” Adynál a vágyak, eszmények kifejezője (Álom egy Méhesről; Álmom: az Isten; Álmodom). Krúdy álmokat értelmező Álmoskönyvében írja: „Az emberiség történelme: álmok sorozata. Az álom: játék, mint az élet.” Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma c. verse a taoista történet parafrázisa: „…minden kép és költemény, / […] Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.” • A pszichológiában Freud értelmezte az álom szerepét, amely a tudatalattiról, az ösztönös, mélyebb létezésről, a vágyakról tudósít (Álomfejtés). Jungnál „Az álom rejtett kis ajtó a lélek legmélyén és legmeghittebb zugában: arra a kozmikus őséjszakára nyílik, amely a lélek volt jóval azelőtt, hogy én-tudat létezett volna, és lélek lesz jóval azon túl, amit egy én-tudat valaha is elért” (Emlékek, álmok, gondolatok; Glosszárium). [Ú. E.]
alpha és ómega: A görög ábécé első és utolsó betűje ( és ). A kezdet és a vég, a véges és a végtelen szimbóluma, a teljesség kifejezője. A kereszténység előtti időkben a Földközi-tenger keleti térségében bajelhárító hatást tulajdonítottak a két betűnek. A logikában az alpha az általános pozitív, az ómega az általános negatív jele. • A keresztény szimbolikában Isten nevét jelöli. A szimbólum alapja megtalálható Izajás próféta könyvében, ahol Isten magáról mondja, hogy ő „az első és az utolsó” (Iz 41,4; 44,6; 48,12). Ugyanezt a kijelentést a Jelenések könyve egyszer Istenre, az Atyára (1,8), máskor Krisztusra vonatkoztatja: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég” (21,6). Az alpha és az ómega jelentését így adja meg: „aki van, aki volt, aki eljön”, vagy: „a kezdet és a vég.” Tehát Isten teremtőként Alpha, ítélőként Ómega. A betűszimbólumhoz a II–III. sz. során spekulációk kapcsolódtak (Órigenész: Comm. in Jo., I. 34–35). Az alpha és az ómega az Úr dicsőségének és mindenre kiterjedő hatalmának jelképe lett, amelyet a IV. sz.-ban egyesítettek az XP monogrammal és a kereszttel. Ez a jelkép a síremlékeken a feltámadás reményét fejezi ki. Az ókeresztény művészetben gyakran szerepel pl. katakombák freskóin, mozaikokon, szarkofágokon, többnyire Krisztus-monogrammal és koszorúval együtt, és megtalálható a keresztfa ábrázolásain is.
Theodorus-szarkofág (IV. sz. vége, Ravenna, San Apollinare in Classe).
• Középkori, főleg román kori ábrázolásokon a trónoló Krisztus mellett látható, leginkább az Utolsó ítélet jelenetében, a Krisztus kezében nyitva levő Élet könyvének lapjain. Gyakran megtalálható középkori írásművek elején, jelentése ekkor: ’Isten nevében, Isten jelenlétében’. Alakja miatt az alphát gyakran körzőhöz hasonlítják (a Teremtő Isten attribútuma), míg az ómegát fáklyához, amely az első apokaliptikus pusztítást jelképezi (→apokalipszis, →fáklya, →körző). Sokszor ábrázolják állatként, madár, ill. →hal alakban. • Babits A lírikus epilógja c. versében a mindenség felé kitárulni akaró, de önmaga korlátain túllépni nem tudó személyiség ellentmondását fejezi ki: „jaj én vagyok az ómega s az alfa.” T. S. Eliot Négy kvartettje East Coker c. darabjának alapmotívuma; a mű kezdete: „Kezdetemben a vég”, s befejezése: „Végemben a kezdet.” →betű/írásjel [P. I.]
alvilág/Pokol: A holtak, a lelkek birodalma, amely a legősibb mitológiákban egységes külvilágként szerepel, majd a hármas tagolású vertikális világmodellnek megfelelően az →ég és a →föld mellett föld alatti világként jelenik meg. Leggyakrabban rejtélyes és félelmetes helynek képzelték, ahol a holtak lelke kimondhatatlan fájdalmakat áll ki (pl. a sumer költészetben: „Borzalmas hely vizét, zavaros vizét isszák…” – Gilgames, Enkidu és az alvilág c. eposztöredék). Más elképzelések szerint érzések nélküli árnyak bolyonganak itt, a feledés átkától sújtva (→árnyék). A poklot mindig a fényt nélkülöző, homályos, ködös vagy sötét helyként ábrázolják. A sötétség birodalma, ezért összefüggésben áll az →éjszaka szimbolikájával (→fény/világosság és sötétség, →köd). Az eredetileg egységes alvilág később több részre oszlott: a különböző kategóriákba tartozó holtakra más és más túlvilági sors várt (pl. a germán mitológiában az alvilági Hél a közönséges halottak lakóhelye, míg az égi Valhöll/Walhalla a csatában elesett hősök jutalma). • A nagy égből a nagy föld felé… kezdetű sumer eposzban Innin, a vegetáció termékenységét jelképező istennő alvilágjárása és halála, majd visszatérte a növényzet évenkénti időleges pusztulását, majd újjáéledését jelképezi. • Az alvilági út a Nap éjszakai útját, vagyis a napkirály tetszhalálát is kifejezheti (pl. az egyiptomi →Ré mítosza). Az egyiptomiak hite szerint Ozirisz az alvilág uralkodója. Az elhunytak lelkét a sakálfejű emberként ábrázolt Anubisz isten méri meg, s ez alapján ítélkeznek a holtak fölött (→Ozirisz/Szarapisz). A bűnösökre a krokodilfejű „halottfaló”, az igazakra pedig túlvilági élet vár (→krokodil). • A görög-római mitológiában az élők alászállásának célja az ismeret- és tapasztalatszerzés (Odüsszeusz, Aeneas) vagy keresés (→Orpheusz), ill. valamilyen feladat teljesítése (Thészeusz, →Héraklész). A Démétér/Ceres-mítoszban →Perszephoné/Proserpina alvilági tartózkodása a telet szimbolizálja, az Olümposzra való félévenkénti visszatérte pedig a tavaszt (→évszakok). Platón az Állam Apamphüliai Ér látomása c. fejezetében kettős tagolású túlvilágot ír le: „Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, míg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben pedig fenn az égen ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik – miután az ítéletet meghozták – az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak […]; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefelé” (X. 614a–621b). A görögöknél Hadész az alvilág ura (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis.). Birodalma területi elhelyezkedéséről az idők során változtak az elképzelések. Homérosz szerint nyugaton található, de más hagyomány a Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál (Verg. Georg., IV. 467), ill. a dél-itáliai Aornosz/Avernus tónál véli a bejáratát. Az alvilág bejáratát a háromfejű →Kerberosz őrzi. Folyói a Kókütosz, a Sztüx, a lángoló Phlegeton és a Léthé, a feledés folyója, amelyen Kharón visz keresztül (→folyó). Vergilius, aki a sztoikus nézeteket ötvözi a hagyományos antik alvilágfelfogással, az Aeneis VI. énekében részletesen leírja az alvilágot a büntetések fokozataival együtt. Az alvilág nála is sötét, „élettelen árny-országként” mindenféle rémség: Gyász, Kétség, Járványok, Öregkor stb. és szörnyeteg: szküllák, →gorgók stb. lakóhelyeként jelenik meg (273–289). Minos jelöli ki a holtak helyét földi életüknek megfelelően (432). A legsúlyosabb büntetések helye az alvilágnál is mélyebben elhelyezkedő Tartatus, a legalsó rész, ahol Nyx (az Éj) palotája áll. A jókra ezzel ellentétben az Elysium mezeje vár: „S kétfele válik utunk is: a jobbra eső hatalmas / Dis palotája felé fut, az Elysium mezejéhez; / erre megyünk mi; a balsó evvel szemben a szörnyű / Tartarusig visz, hol vétkük levezeklik a rosszak” (540–543). • A kereszténységben a Pokol, a →Purgatórium és a →Paradicsom hármas hierarchiája határozza meg a túlvilági létet. Az alvilág a →Sátán/Lucifer birodalma, ahol az elkárhozottak testét az örök →tűz lángjai kínozzák. A Pokol kénköves tüzére a Biblia is utal: „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek” (Jel 2l, 8). Ez a büntetés és bűnhődés színhelye, a fénytől, azaz Istentől való megfosztottság állapota, az emberi létezés végső, helyrehozhatatlan bukása. A középkori Pokol-elképzelések legpontosabb és legrészletesebb rajzát Dante adja az Isteni Színjátékban. Eszerint a Pokol egy óriási tölcsér, amelyet az égből a földre zuhanó Lucifer teste vájt ki (vö. Iz 14,15). A tölcsér a föld középpontja felé egyre szűkülő gyűrűkből áll, amelyekben a mind súlyosabb bűnöket elkövető bűnösök szenvednek. Legmélyén a háromarcú Lucifer (Dis) áll, derékig befagyva a Sztüxbe, szájában a három főbűnöst, Júdást, Brutust és Cassiust marcangolja (→arc). Lucifer testén át vezet az út ki a Pokolból a földgömb másik felére a szabad ég alá. A Pokol része még Dis, az →Antikrisztus városa, amelynek falai mögött örök viszály dúl. A Poklot az ábrázolásokon megjeleníthetik város formájában, amelyet lángoló tornyok, falak vesznek körül (Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-ábrázolása, 1503–1504, Madrid, Prado). • Az utolsó ítélet XII. sz.-tól jellemző ikonográfiai sémája egy hatalmas ragadozót (→Leviatán) ábrázol, amely elnyeli a kárhozottakat, pl. a klosterneuburgi oltár zománcképén egy →hal.
Boucicaut marsall hóráskönyvének mestere: Pokol (XV. sz. eleje, Baltimore, Walters Art Gallery).
Hans Memling Utolsó ítélet-oltárának jobb szárnya szintén a Pokol-megjelenítések tipikus példája (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A pokoljárás, ill. az alászállás az alvilágba (descensio) az ideiglenes halál, a feljövetel pedig az újjászületés szimbóluma. Krisztus sírba tétele és feltámadása között a Pokol tornácán tartózkodik, s diadalt arat a halál felett (Mt 12,40). A tipológiai szimbolizmus értelmezésében ennek az alászállásnak számos előképe van az Ószövetségben: pl. Dániel az oroszlán barlangjában, a három ifjú az égő kemencében. A klosterneuburgi oltár a sírbatételt a következő ótestamentumi jelenetek ábrázolásaival felelteti meg: József a kútban (Ter 37,24), Jónást bekapja a hal (Jón 2,1; vö. Mt 12,40) (1181, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • A középkori látomásirodalom jelentős műveként tartják számon a Tar Lőrinc pokoljárása c. művet, amely a lovag útját beszéli el az írországi Szt. Patrick-barlanghoz, s az ott átélt látomásokat írja le. Schiller Csoport a Tartarosból c. versében az alvilághoz fűződő antik képzeteket eleveníti fel. Rimbaud Egy évad a pokolban c. műve a lélek útjának bemutatása a „mérgek” – az ital, a dohány, a paráznaság, az őrület – poklán keresztül a megtisztulásig. József Attila Aki dudás akar lenni… kezdetű versében az alászállás mint tapasztalatszerzés, beavatás jelenik meg. Pilinszky Két szonett c. művének I. részében idézi föl a kárhozottak sorsát, a végítélet „örök pokolra ébresztő” szavát. • A pszichoanalízis a psziché minden funkcióját egy-egy megszemélyesített mitológiai alakkal azonosítja. Ebben az értelemben Hadész, azaz az alvilág, az elfojtás megjelenítője. →ördögök/démonok [A. B.]
amazónok: (gör. amezonesz ’emlőtlen’) A görög mitológiában matriarchális rendben élő harcos asszonyok közössége, akik maguk kormányoznak; örökös harcban állnak más népekkel. Arészt és Artemiszt tisztelik (→Arész/Mars, →Artemisz/Diana). A férfiak ellen hadat viselő, fiúgyermekeiket megölő nők, akik a férfiakkal rivalizálva helyükbe akarnak lépni. Alakjuk a nőiesség tagadását, a harcos férfiideál eszményítését és átvállalását fejezi ki. Királynőik Hippolüté, akit öve megszerzésekor, kilencedik hőstette során győzött le Héraklész, valamint Pentheszileia, akit Akhilleusz ölt meg Trója ostromakor (Hom. Il., VII. 453; XXI. 488; Apollod. Mit., 2.5.9; Ovid. Met., XI. 203).
Amazónharc (Kr.e. 420–410 k., Phigalla, az Apollón-templom fríze).
• Az európai festészetben Rubens Amazóncsata c. festménye örökíti meg mitológiai témájukat (1618–1620, München, Alte Pinakothek). • A germán mitológiában megfelelőik a valkűrök. • Az okkult tudományok szerint a metafizikai rendben, az istenek paradicsoma körül – őrizvén és védvén annak határait – az éterben forgó csillagok lélekre gyakorolt hatásának szimbólumai. [A. B.]
ámbra: Az ámbráscetek belében képződő viaszos illatanyag; illata a dohány és a szantálfa illatához hasonlít. A megronthatatlan tisztaság szimbóluma. Orvosságnak, majd illatszernek használták. Thalész fedezte fel magnetikus tulajdonságát. Az ámbraamulettek az elektromosság gyűjtőpontjai. Ebben az értelemben az ámbra fizikai összekötő a személyiség energiája és a kozmikus energia, az ember lelke és az egyetemes lélek között. • A népi hagyomány szerint afrodiziákum; ha a férfi ámbrát hord magánál, nem csalatkozik férfiasságában. • Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész szerint az égiekhez tartozik, mert egyesíti az arany és az ezüst tulajdonságait (Az égi hierarchiáról). [P. J.]
ambrózia: (gör. ambroszia ’halhatatlan’) A görög mitológiában az istenek eledele és illatos kenőcse. Halhatatlanságot és örök ifjúságot biztosít számukra. Az ambróziát galambok viszik fel az →Olümposz csúcsára. Halandó emberek (pl. Tantalosz) ételként csak kivételesen, az istenek ajándékaként kaphatják meg. A halhatatlanság és a megistenülés szimbóluma. →Aineiasz/ Aeneas istenek közé emelésének egyik mozzanata az ambrózia átnyújtása (Ovid. Met., XIV. 606). • Keresztény értelmezésben mint „mennyei lépesméz” Szt. Ambrus (Ambrosius) egyházatya nevével is kapcsolatban áll. • Szimbolikája a →méz szerelmi költészetbeli jelentésével rokonítható, pl. Csokonai Egy Tulipánthoz c. versében: „Ezer ambrózia csókkal / fizetek csókjaidért.” →nektár [P. J.]
ametiszt: Violakék, ill. →lila átlátszó kristályos kvarc. Az antikvitásban ittasság elleni erőt tulajdonítottak neki (Plin. Nat. hist., 37.9, 40). • A zsidó hagyományban a főpap melltábláján a 3. ékkősor 3. tagja (Kiv 28,19; 39,12); s a →mennyei Jeruzsálem falainak 12. alapkövét ékesítő drágakő (Jel 21,20), itt Benjámin törzsét jelenti. • A kereszténységben a mértékletesség köve, amely megóv mindenféle mámortól. A moralizáló keresztény hagyomány a mennyei dolgok felé forduló lélek alázatosságának szimbólumaként említi, amely nem ismeri a büszkeség és a kevélység mámorát. Ismert a szűzies szerénység jelképeként is: a Szt. József által Máriának adott gyűrű köve ametiszt volt. • A néphagyomány szerint, ha a Nap és a Hold képét belevésik, és úgy akasztják páva-, ill. fecsketollal a nyakba, védelmet nyújt boszorkányság ellen. Álomhozó erejűnek is tartották. →drágakő [Cs. A.]
Amor: →Erósz/Amor/Cupido
Amor Sanctus: →Erósz/Amor/Cupido
Amphión: A görög mitológiában Zeusz és Antiopé ikerfiainak, a thébai Dioszkuroszoknak egyike. Testvére, a vadász Zéthosz ellentéte. Míg Zéthosz a praktikus életideál tipikus alakja, Amphión, a szelíd költő, a teoretikusé, aki a költői hatalom jelképévé vált, mivel a mítosz szerint – a Múzsáktól támogatva – hangszerének pengetésével mozgásra bírta a fákat és a köveket, s így építették fel Thébai várát. A hét kapu is a líra hét húrjára utal. A III. sz.-i ún. Farnese-bika szoborcsoporton attribútuma a lant. Horatius A költészetről (Ars poetica) c. művében Amphión – Orpheushoz hasonlóan – az „Istenek szent papja”, aki a bölcsesség és a kultúra megteremtője, s akinek feladata volt a „profántól a szentet / Elkülöníteni” (394). • Dante szintén a költői hatalom példájaként említi (Ist. Színj., Pokol, XXXII. 12). Mítosza a művészet erejét jelképezte a reneszánsz korában is, pl. Tiepolo Thébai falainak csodás felépülését ábrázolja. Rimay János elógiumában (Epicédium a Balassi fivérek, Bálint és Ferenc halálára) mesterét, Balassi Bálintot, az első magyar nyelven verselő poétát nevezte magyar Amphiónnak. →Arión, →líra/lant, →Múzsák, →Orpheusz, →zene [Ú. E.]
androgün/hermafrodita: Hímnős, egyszerre mindkét nem jegyeit hordozó lény. Az ősi egység, a differenciálatlan teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Számos mitológia szerint a dolgok eredeténél a nemek még nem voltak szétválasztva, az egység csak a világ kezdetekor esett szét két világszülőre. Az ég és a föld elválása után alakultak ki az alapvető ellentétpárok, pl. a hideg–meleg, a nappal–éjszaka, a férfiasság–nőiesség. Számos ősi isten androgün jellegű; a teremtés kezdetén önmagából nemzi és szüli a következő istengenerációkat (pl. Egyiptomban Atum a nemek kettősségének megteremtője, a germánok mitikus ősapja, Tuisto neve – ’kettős, kétnemű lény’ – androgünitásra utal). Az anyaistennők mítoszában, amikor az istennő fia az istennő férje (pl. a Kübelé–Attisz-történetben; →Kübelé, →Attisz), jelképesen megkettőzött önmagukkal egyesülnek újra, s ezzel az ősállapot tér vissza. • A hinduizmusban Sívát, mint a legfőbb teremtőt, valamint Brahmát kétneműként is ábrázolták (→Síva, →bráhman/Brahmá). A Brihadáranjaka upanisad az első ember androgünitását is leírja: „Akkora volt, mint egy összeölelkezett nő és férfi együtt. Kettészakította magát; ebből keletkezett a férj és feleség. Ezért vagyunk olyanok, mint egy darab két fele” (I. 4,3). • Az antik androgün isten, →Aphrodité/Venus és →Hermész/Mercurius fia, Hermaphroditosz nőnemű is egyben (általa vált a kétneműség közkeletű elnevezésévé a „hermafrodita” szó). A görög nyelvben a hermaphroditosz ugyanakkor elpuhultságot is jelentett, s a nőies férfiakra alkalmazták. Theophrasztosz babonás embert bemutató jellemrajzának egy utalása alapján feltételezhető, hogy Hermaphroditosz házi istenként a házasság védője volt (Kharakt., 16,10). Ovidiusnál az a mítoszváltozat szerepel, amely szerint Venus és Mercurius fia Salmacis tavi nimfa szerelmét elutasítva büntetésül egy testté válik a nimfával (Met., IV. 302–388). Dionüszoszt, Kübelét, valamint Adóniszt olykor kétneműnek is tekintették, a küproszi (ciprusi) Amalthuszban pedig Aphroditét nevének férfi változatában, Aphroditoszként tisztelték. Az istenek biszexualitása, valamint az önmagukból való, a másik nem nélküli teremtés (pl. Pallasz Athéné vagy Aphrodité Urania születésének mítosza) a nemek szétválasztása előtti eredeti egységre és a kezdeti egység megkétszereződésére utal. Az istennevek női és férfi változatának elterjedése (pl. a lat. Liber–Libera, Dianus–Diana stb.) egyetlen lényegi vonás kétnemű megjelenési formája. Az ősi itáliai isten, →Janus alakjában az ellentétpárok egységét, az androgünitást is tisztelték. Platón A lakoma c. művének 14. és 15. fejezetében olvasható az ősi, kétnemű lényekről szóló mítosz. A gömb formájú, embereknél tökéletesebb lényeket az istenekkel szemben mutatott gőgjük miatt Zeusz büntetésből osztotta ketté. A hím és a női tulajdonságokkal egyaránt bíró harmadik nemű ember mindkét fele a szétválasztás óta keresi a másikát. Eszerint a másik nemmel való egyesülés az eredeti egység utáni vágyakozás: „Kettő lett egyből, s most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét.” Ezért a világban ható legnagyobb hatalom →Erósz/Amor/Cupido, aki a teljesség, az egykori androgün lét utáni vágy megtestesülése. • APoimandrész c. hermetikus irat szintén az ember eredeti egységes, hímnős voltát állítja. A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított írás az istent így határozza meg: „Az Értelem pedig isten, hím-nős, fény és életként létezik” (9). • A ’ férfi és nő egysége mint ősi kiindulópont a zsidó és keresztény hagyományban is jelen van. A hatodik napon teremtett ember nemileg még nem differenciált: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Ter 1,27). Az asszony megalkotása az egységes emberből csak ezután következik. A második teremtéstörténet szerint Évát →Ádám oldalbordájából alkotta meg Isten (Ter 2). Az ábrázolásokon ennek megfelelően az Úr Ádám oldalából emeli ki Évát. • Az alkímiai szimbolikában lehet a prima materia (→ősanyag) mint differenciálatlan egység vagy a →bölcsek köve, a tökéletesség jelképe is.
Androgün-ábrázolás egy 1617-es alkímiai kéziratból.
• Weöres Sándor Az új évezred szelleme c. művében az androgünlét az eredeti tökéletességet, magát Istent szimbolizálja: „Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember!” →egy, →kettő [Ú. E.]
angyal: A zsidó és ókeresztény hagyományban Isten követe (gör. angelosz ’hírnök’, ’küldött’). Szellemlény; elsődleges szerepe az isteni és a földi szféra, a teremtő és a teremtett közötti közvetítés.
Angyal (relief a pécsi székesegyházból, XII. sz., Pécs, Dómmúzeum).
• Az Ószövetségben többféle jelentésben szerepel, pl. Jahve megnyilvánulásaként: „Megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban” (Kiv 3,2); az Úr akaratának végrehajtójaként, pl. az Izsák föláldozására készülő Ábrahámra „…az úr angyala rászólt az égből” (Ter 22,11). A Sára haragja elől menekülő Hágárt Isten angyala bírja rá a hazatérésre (Ter 16,7). Jákob álmában az angyalok égi és földi szféra közti összekötő szerepe fejeződik ki: „Isten angyalai le és feljártak rajta [a földet és az eget összekötő létrán]. Íme az Úr fölötte állt…” (Ter 28,13). Isten szolgái: egyik csoportjuk, a kerubok, Isten trónját tartják: „Te, aki kerubok fölött trónolsz” (Zsolt 80,2) s ők őrzik lángpallossal a kiűzetés után az Édent (Ter 3,24). Külön csoportot képeznek a szeráfok, akiket Izajás próféta látomása alapján ábrázoltak: „Szeráfok lebegtek fölötte; mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek” (Iz 6,2–3). Az angyal az isteni védelmező erő megtestesítője: „Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon” (Zsolt 91,11). A Bírák könyve hét arkangyalt említ, ők az angyalok fejedelmei, de közülük csak hármat neveznek meg a bibliai könyvek. Mihály (Dán 10,13): a Jelenések könyvében az Utolsó ítélet angyala, szembeszáll a Sátánnal (Jel 12,1), aki bukása előtt maga is angyal volt (→Sátán/Lucifer).
Kracker: Szent Mihály legyőzi a Gonoszt (rajz, XVIII. sz., Szeged, Móra Ferenc Múz.).
Rafael: Tóbiás kísérője, gyógyítója (Tób 3,17). Gábriel (Dán 10,6): a Lukács-evangéliumban az →Angyali üdvözlet egyik főalakja. Uriel nevét az az apokrif iratok nyomán a keresztény hagyomány is átvette az arkangyalok egyikének neveként. • Az evangéliumok az ószövetségi angyalfelfogást követik. Gábriel ekképpen jövendöli meg Zakariásnak Keresztelő Szt. János születését: „…az Úr színe előtt állok. Az a küldetésem, hogy beszéljek veled, és adjam tudtodra ezt a jó hírt” (Lk 1,19). A pásztoroknak fénylő angyalok adják hírül Jézus születését (Lk 2,9–14), Krisztus feltámadását (Mt 28,2–5) és mennybemenetelét (ApCsel 1,10). Az angyalok feladata az igazak lelkének mennybevitele, pl. a szegény Lázár lelkét „az angyalok Ábrahám társaságába vitték” (Lk 16,22) (→Ábrahám kebele). Pál apostol az angyalokat mint Isten szolgáit a hívek szolgálatára rendelt lényeknek tekinti: „Angyalaival úgy rendelkezik, mint a széllel, szolgáival, mint a tüzes villámokkal. […] Azok szolgálatára vannak rendelve, akik majd öröklik az üdvösséget” (Zsid 1,7–14). • Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész VI. sz. eleji, a középkorban nagy hatású Az égi hierarchiáról c. írása az angyali rendek természetéről és rendeltetéséről szól. Ez a beosztás a kései neoplatonikus rendszerekre (Proklosz) emlékeztet. Három csoportra és csoportonként három-három rendre osztja az angyalokat (I. szeráfok, kerubok, trónok kara; II. uralmak, erények, földöntúli hatalmak igazgatói; III. fejedelemség oltalmazói, arkangyalok, angyalok). E fölfogásban az angyalhierarchiák feladata az isteni jóságnak az alacsonyabb rendű lények felé való közvetítése, s a teremtmények Isten szemléléséhez való elvezetése. • Az angyalok ábrázolása elsősorban a bibliai leírásokon alapszik. Pl. Dániel így festi le a prófétát érintésével megerősítő Gábriel arkangyalt: „Teste ragyogott, mint a drágakő, arca, mint a villám, szeme, mint a lobogó tűz, karja és lába, mint a csiszolt érc…” (Dán 10,6). Hófehér ruhás, villámtekintetű angyal adja hírül Krisztus mennybemenetelét (ApCsel 1,10). János látomásainak kezdetén szintén hófehér ruhás, izzó tekintetű, aranyövet viselő lény jelenik meg (Jel 1,12–13). Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész szintén a tűzhöz való hasonlatosságukat hangsúlyozza (Az égi hierarchiáról, VII. 1). Az angyalok jellegzetes attribútuma a fejüket övező →dicsfény/glória, a drágakövekkel ékesített →ruha, a →korona és a →jogar. Az ókeresztény művészetben →szárny nélküli férfialak jelenítette meg az angyalokat (Priscilla-katakomba, III. sz. második fele; Ábrahám és a három angyal, mozaik, V. sz., Róma, Santa Maria Maggiore). Csak a IV. sz.-tól kezdődően ábrázolták szárnyas figuraként (Torriti: Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore; Hans Memling, Utolsó ítélet-oltár, 1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). ’Lélekvivő’ jelentésben látható a →gyermek képében ábrázolt lelket égbe vivő angyal a Szent István-szarkofágon. A zenélő angyalok a mennyei harmónia kifejezői (→zene). A kerubokat hat, szemekkel borított szárnnyal, a szeráfokat négy vagy hat szárnnyal ábrázolták.
Kerub (Szent István-szarkofág, XI. sz., Székesfehérvár, Romkert).
A kilenc angyali rendet, közöttük a kerubokat és a szeráfokat Pacino di Bonaguida Lignum vitae c. táblaképe felső részén ábrázolja (1310 k., Firenze, Accademia). Szt. Mihály arkangyal lovagi páncélban, karddal és fegyverrel (Hans Memling: Utolsó ítélet-oltár, 1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie), valamint mérleggel a kezében látható az →apokalipszis jeleneteiben, pl. a Lélekmérő Szent Mihály c. oltárképen (XV. sz., szepeshelyi prépostsági templom). A Magyarországot védelmező Szűz Mária oldalán a pogány törökökre sújt le, hogy megóvja az országot és a katolikus egyházat (Martino Altomonte: Patrona Hungariae, a soproni Szt. Mihály-templom főoltárképe, 1732, Bp., MNG). Gábriel arkangyal attribútuma a →liliom. Rafael, az őrangyal Tóbiás ábrázolásain jelenik meg (pl. Dalmáciai festő: Tóbiás az angyallal, XVI. sz. második fele, Esztergom, Ker. Múz.).
Angelus Custos (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).
A barokk kortól vált általánossá a gyermekként, ill. szárnyas gyermekfejként ábrázolt angyal. • Az evangélista-jelképek között az angyal Szt. Máté attribútuma (→állat/állatok). • A tarot XIV. lapja, a Mértékletesség egy angyalt ábrázol, amint az élet vizét tölti a testre utaló korsóba (→edény, →kártya). • Danténál az Éden szolgái (Ist. Színj., Purg., I. 99); a Paradicsom XXVIII. éneke írja le az angyalok kilenc karát. • Rilke II. Duinói elégiájában a mulandó emberi lét kontrasztja, a szépség, a maradandóság, az isteni lét jelképe: „üdvösség zsengéi, teremtésnek szemefénye, / minden lét oromíve, hajnali-rőt ragyogású / csúcsa.” Kondor Béla művészetében fontos motívum (pl. Késes angyal c. olajképe [1969, Bp. MNG]; Angyal, ördög, költő c. költeménye). →drágakő [Ú. E.]
Angyali üdvözlet: A Lukács-evangélium azon jelenete, amelyben Gábriel arkangyal hírül adja az Úr születését Máriának: „Ave Maria, gratia plena” (Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes; Lk 1,26–38).
Angyali üdvözlet (Pannonhalmi Breviárium [Velence, Petrus Lichtenstein, 1519], Pannonhalma, Bencés Főapátsági Könyvtár).
• A katolikus teológiában a megváltás kezdetét jelképezi, mivel ez az Üdvözítő testet öltésének kezdőpontja. A tipológiai szimbolizmus szerint az eredendő bűn jóvátételének kezdete, mert →Éva bűnét →Szűz Mária feloldotta azáltal, hogy szabad akaratából a Megváltó anyja lett. Szt. Ambrus Gábriel arkangyal Máriánál tett látogatását Éva kiszabadításaként értelmezi. A képzőművészetben ezért fordul elő gyakran a Kiűzetés és az Angyali üdvözlet jelenete együtt (pl. Fra Angelico: Angyali üdvözlet, 1430–1432, Madrid, Prado). Clairvaux-i Szt. Bernát Mária Angyali üdvözletkor elhangzott válaszát a Teremtés jelentőségéhez mérte, új teremtésként értelmezte: „Az Isten örök igéjére lettünk és íme meg kell halnunk. A Te örök válaszodtól kell, hogy új erő szálljon belénk és újra éljünk” (De diligendo Deo). A középkori Mária-kultusz idején e téma megjelenítésére több ikonográfiai képtípus alakult ki, amelyek Mária lelkiállapotának különböző fázisait fejezték ki. • A reneszánsz festészet Angyali üdvözletein többnyire tavaszi virágoskert a helyszín (pl. Leonardo festményén, 1472–1475, Firenze, Uffizi), amely hangsúlyozza a szent esemény időpontját (március 25.: Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe) (→kert). Ez a nap korábban Krisztus halálának és Ádám emlékének volt szentelve, az ünnepi liturgiában így kezdettől fogva kifejeződött a bűnbeesés és a megváltás kapcsolata. Gábriel liliomot nyújt át Máriának, s az égből a Szentlélek galambja száll alá. Fénysugár jelképezi a szent kapcsolatot, a foganást (→fény/világosság és sötétség). Gyakran →kút utal az élet vizére, a termékenységre. A tavaszi környezet egyben az egész természet termékenységét és az élet újjászületését jelképezi. • A flamand festészetben általában szobabelső a helyszín (pl. a Van Eyck testvérek genti oltárának külső tábláin, 1432 előtt, Szt. Bavo), amely a jelenet intimitását hangsúlyozza. Máriát szüzességet jelképező tárgyak veszik körül (zárt →ablak, →üveg, mosdótál). A kezében tartott Biblia – mély hitén kívül – azokra az ószövetségi jövendölésekre utal, amelyek a tipológiai szimbolizmus szerint Krisztusra mint a várva várt Messiásra vonatkoznak (pl. Iz 7,14). A templomkapuba helyezett Angyali üdvözlet (pl. Jan van Eyck Angyali üdvözlet c. képén, 1440 k., New York, Metropolitan Museum) a „Mennyek kapuja” Mária-titulussal függ össze. A kereszténységet a zsidó vallás ígéretének beteljesüléseként mutatja be, mert a Mária és Gábriel mögötti új gótikus templom mellett, a háttérben román stílusú zsinagóga romjai látszanak (→Eklézsia és Zsinagóga). • Az Angyali üdvözletkor kezében orsót tartó, ún. fonó Mária-típus az apokrif Jakab-ősevangélium egy részletén alapszik, amely szerint hat másik szűzzel együtt Máriára esett a választás, hogy a jeruzsálemi templom régi, elszakadt kárpitja helyett újat készítsen, s a szövés előkészítéseként jelképesen új szövetséget fonjon Isten és az ember között (→fonal/fonás, →függöny/kárpit). • A középkor végén az Angyali üdvözletet az egyszarvúvadászat allegorikus jelenetében is ábrázolták (→egyszarvú/unicornis). Itt Gábriel vadászként jelenik meg, amint kergeti az unicornist, Krisztus szimbólumát, s az állat a Szűz ölében talál menedéket. A téma sajátos barokk változata Mária mint a Szentlélek menyasszonya. • A téma teológiától függetlenedő, pszichologizáló feldolgozásával először a preraffaelita festőknél találkozunk (pl. D. G. Rossetti: Ecce Ancilla Domini, 1849–1850, London, Tate Gallery; Magyarországon a gödöllői szecessziót képviselő Nagy Sándornál: Ave Mirjam, 1902, Bp., MNG). →angyal, →liliom [Eö. A.]
Antigoné: Görög mitológiai alak, →Oidipusz és Iokaszté leánya; az önmagát vaksággal büntető apja hű kísérője. Szophoklész Antigoné c. tragédiája nyomán az erkölcsi erő, a testvérszeretet, a zsarnokság elleni bátor, önpusztító lázadás jelképévé vált, mivel Kreón törvényeinél többre tartotta az íratlan erkölcsi törvényeket, és eltemette a Thébai ellen támadó fivére, Polüneikész holttestét. Vele ellentétben nővére, Iszméné a megalkuvást képviseli. • Hegel az erkölcsi nagyság példaképét látja benne: „A legcsodálatosabb alak, akit a hátán hordott a föld.” Előadások a filozófia történetéről, I. 2). A számos XX. sz.-i Antigoné-dráma egyike pl. Brecht műve, amelyet Szophoklész és Hölderlin nyomán írt. A magyar költészetben Áprily Lajosnál az eszményi nő, a szépség és nemeslelkűség típusa: „Te adtál ember-ideált, / Míg jártam útam számkivetve” (Oidipusz lánya). [Ú. E.]
Antikrisztus: A keresztény szimbolikában →Jézus Krisztus ellenfele (’ellenkrisztus’), aki a Sátán küldötteként az isteni törvények tagadásának megtestesítője. Az Újtestamentumban János leveleiben fordul elő a hamis prófétákra utaló kifejezés: „Most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. […] Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút” (1Jn 2,18–22). Eszkatologikus értelemben az idők végezetén az erkölcsi gonoszság és a bűnök zsarnoki országlását valósítja meg, hamis csodatételekkel kábítva el az embereket: „meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek” (2Tesz 2,3–4). A Jelenések könyvének szárazföldi vadállata, „A föld lakóit megtévesztette csodajelekkel” (13,14). Száma a 666, s Krisztus második eljövetelekor győzetik le mint Isten fő ellensége (Jel 15, 2) (→hatszázhatvanhat). • Történeti nézőpontból a keresztényellenes hatalmak és a hit ellenségeinek, a tévtanok terjesztőinek megtestesítője. Az ókeresztény korban a keresztényüldöző római császárokat, pl. Nerót és Caligulát tekintették Antikrisztusnak. A XII. sz.-i Misztériumjáték az Antikrisztusról c. műben a német-római császár győzi le a hit fő ellenségét. Ficino a firenzei keresztény köztársaságot megalakító, majd pápai kiközösítéssel sújtott és máglyán megégetett Girolamo Savonarolát, a firenzei San Marco dominikánus kolostor perjelét tekintette Antikrisztusnak. Ebben az értelmezésben, dominikánus szerzetesektől támogatva jelenik meg a Krisztus ikonográfiai típusára emlékeztető Antikrisztus-figura Luca Signorelli Utolsó ítélet-ciklusának nyitó darabján Az Antikrisztus cselekedetei c. freskón (1499–1502, Orvieto, dóm, Capella Nuova). A huszitizmus, majd a reformáció értelmezésében az igaz keresztény hit ellensége maga a katolikus egyházfő. Luther A kereszténység állapotának megjavítása ügyében c. iratában fejti ki elsőként azt a nézetét, hogy Rómában az Antikrisztus uralkodik. A pápa az Antikrisztus Luther 1521-es Krisztus szenvedése és az Antikrisztus c. könyvében is, amelyet id. Lucas Cranach fametszetei illusztrálnak.
Id. Lucas Cranach: Az Antikrisztus-pápa bukása (1521).
• Nietzsche – aki szerint „csak Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten” – a történeti kereszténységet az életellenesség megtestesítőjének tekintette, és keresztényellenes apológiájának egy teljes kötetet is szentelt, Az Antikrisztus. Átok a kereszténységre címmel. →Sátán/Lucifer [Ú. E.]
Anubisz: →alvilág/Pokol, →kutya
anyaistennő: Női istenség, az ős-, majd újkőkori kultikus élet központi figurája. Az ősi eredet, az egyetemes anyaság, a nőiesség, az életerő, a termékenység és a természet szimbóluma. A különböző kultúrákban számos elnevezéssel illették, pl. Földanya, Magna Mater, Nagy Istennő, Nagy Tehén. A szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója; már ősi ábrázolásain is a női nemiség jegyeinek hangsúlyozása látható (őskori ún. Vénusz-szobrok, pl. a 20–25 ezer éves Willendorfi Vénusz, Bécs, Naturhistorisches Museum).
Görög istennő szobra (Kr. e. 3. ée., Bp., Szépm. Múz.).
• Az anyaistennő alakjában az élet és a halál, a teremtés és a pusztítás ellentétpárja egyesül mint a természet szétválaszthatatlan egysége. Ehhez a jelentésréteghez a meghaló és feltámadó istenségek mítoszai is kapcsolódhatnak, pl. →Innin/Istar/Astarta és →Dumuzi/Tammúz, →Ízisz és →Ozirisz, →Kübelé és →Attisz, valamint →Aphrodité/Venus és →Adónisz története. A termékenységet szimbolizáló anyaistennők általános attribútuma a →kagyló, a →víz, a →barlang, a →gabona/búza, a →harang/csengő, az →edény, a →csillag/bolygó, a →gyümölcs/termés, a →Hold, a →virág, a →bőségszaru stb. A virágzó, termő fák, ágak, valamint a hegyek, amelyekből az éltető források, patakok erednek, szintén utalhatnak rá (→ág/vessző, →fa, →kút). Szimbolikája az elemek közül a víz (mint kaotikus ősanyag) és a →föld (a termő, és a pusztulás után mindent elnyelő anyaföld) jelentéseihez kapcsolódik. A Sors és az Idő feletti hatalommal is rendelkezhet (→Moirák/Párkák). • A sumer költészetben így jelenik meg: „ó, úrnő, Lagas anyja, / alapjainak rakója vagy. / Ha egy pillantást vetsz a népre, / bősége támad magától” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára). • Egyiptomban az anyaistennő jellegzetes motívumai (védelmezés, termékenység) Ízisz istennőben testesültek meg. • A hinduizmusban (elsősorban a Síva- és Sakti-kultuszokban) az eredeti teremtőerő, az aktív princípium szimbóluma a sakti, a női istenségekben (pl. Durgá, Káli) megtestesülő kozmikus energia, mivel a nőiséget tartották a teremtés és a lét misztériuma hordozójának (→csakra, →jantra). Káli az anyaistennő pusztító aspektusát, a természet fékezhetetlenségét, romboló erejét is kifejezi. • A kínai Tao Te kingben a természettörvény (→tao) a jin elemmel rokon: „az ég-alattinak anyja” (25) (→jin és jang). • A mahájána buddhizmus legnépszerűbb, a VIII. sz.-tól elsősorban női alakban ábrázolt bódhiszattvája, Avalókitésvara (Kuan-jin) a könyörületesség, az üdvösség megtestesítője. Gyakran három szemmel és több karral („ezerkarú”; →kar/kéz) ábrázolták, attribútuma a →lótusz és a Bölcsesség nyitott könyve. Az anyaság és a csecsemők védelmezőjeként tisztelték, a bűnök elengedéséért és a szenvedések enyhítéséért imádkoztak hozzá (→Buddha). • A krétai kultúrában is jelen volt az anyaistennő tisztelete (Krétai kígyós anyaistennő, Kr. e. 1600–1580, Iraklion, krétai Történeti és Néprajzi Múzeum). • A görög-római mitológiában a kozmikus létezők és az istenek, istengenerációk származása kötődik az anyaistennőkhöz, Gaia földanyához és Rheához (→Gaia/Tellus →Rhea). A természet, a vegetáció megújulásának biztosítója →Démétér/Ceres. A hellenizmus kori Ízisz-misztériumvallásban az életerő, a lelki megújulás és a halhatatlanná válás jelképe; ez a spiritualizált jelentés fejeződik ki Apuleius Isis-alakjában is, amely a keleti és antik anyaistenségek szinkretizált alakja: „íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség” (Az aranyszamár, XI. könyv) (→Ízisz). • Az ortodox és katolikus kereszténységben az anyaistennő gondoskodó-védelmező funkciója és az ehhez kapcsolódó hagyományos szimbolika →Szűz Mária, az Isten anyja kultuszában él tovább. • A magyar költészetben Weöres Sándor számos versében jellegzetes attribútumaival jelenik meg az anyaistenség: „Én vagyok a vaskos törzs, a virágfakadás, / rajtam újulnak mindenek […]. Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg” (A kis istenanya). →anyaméh, →Boldogasszony, →férfi és nő, →mell, →szent nász, →tehén, →város, →vulva [Ú. E.]
anyaméh: Az embrió beágyazódását és a magzat kifejlődését szolgáló szerv. A női termékenység, a szaporodás szimbóluma; jelentése a természet termékenységével áll szoros kapcsolatban. Az ősi mitológiákban a →föld, mint minden teremtmény szülője, anyaméhként jelenik meg. • A hinduizmusban a világegyetem anyaméhe, a Prakriti, a természet, a világ jelképe. A kultikus szobrot rejtő templomcellát így is nevezték. • Keresztény értelmezésben az Egyházra vonatkozhat, pl. Bod Péter szerint: „Az Anyaszentegyháznak, melly a’ Krisztusnak sok fiakat szül, tulajdoníttatik a méh” (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon). A „méhednek gyümölcse” jelképes kifejezés (Lk 1,31), amely a Bibliában az utódokra vonatkozik, József Attila Ódájában is szerepel. • A szemmel nem látható titok és az összes lehetőség hordozójaként a teljesség, a megbonthatatlan ősi egység szimbóluma pl. Weöres Sándor Anyámnak c. versében: „én s nem-én közt nem volt / mesgye-hegy, / benned a világgal / voltam egy.” Alvilágként is megjelenhet: az alvilágba való leszállás mint regressus ad uterum (visszatérés az anyaméhbe), az újjászületés ígérete. Szimbolikájával összefüggésben áll minden, ami nedves, ami titkot rejt: pl. →tojás, →barlang, →kút; minden, ami bezárt: pl. →doboz/szelence, →város, valamint az alkímiában a bánya és a lombik. →anyaistennő, →ágyék, →Gaia/Tellus, →vulva [A. B.]
Aphrodité/Venus: Aphrodité görög istennő; neve népetimológia szerint a gör. aphrosz ’tajték’, ’hab’ jelentésű szóból ered, amely származástörténetére utal. Aphrodité, az olümposzi istennemzedék előtt, →Uranosz/Uranus levágott és tengerbe dobott nemi szervéből született, amikor →Kronosz/Saturnus vezetésével megfosztották Uranoszt hatalmától (Hésziod. Theog., 189–206). Tengerrel való kapcsolatára attribútumként a →kagyló és a →delfin utal; ciprusi partra lépéséről Küprisznek is nevezték, és tisztelete is a görög szigetvilágból terjedt el. A tengerből felmerülő istennő képzete kis-ázsiai eredetű, Aphrodité eredetileg a sumer Inninhez és az asszír Istarhoz hasonlóan a természet elpusztíthatatlan nemzőerejének szimbóluma, a nedvességből fakadó élet jelképe volt (→Innin/Istar/Astarta).
Aphrodité Anadüomené, falfestmény Pompejiből (Kr. e. I. sz.).
A termékenység matriarchális típusú istensége, akihez a hasonló keleti istennők mintájára, meghaló és feltámadó isten, →Adónisz kultusza társult. Az istennő termékenységi aspektusát attribútumként alma (→alma/almafa), →gránátalma →mák, →veréb, →galamb, →nyúl, →kagyló, →gyöngy jelzi, kísérői a →nimfák, →Khariszok/Gráciák és a →Hórák. Az olümposzi világrendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Dióné gyermekeként (Hom. Il., V. 370) elsősorban a szépség és a szerelem megtestesülése. A görög költészet Aphrodité-toposzai így összegződnek egy római kori orphikus Aphrodité-himnuszban: „Mennyei, szép mosolyú, kegyes Aphrodité – csupa dallam! / habtestű, örök istenanyánk, derűs éji-virrasztó, / éjszemű tőrbecsaló s leigázó: kényszerek anyja!” Mint a Szépség istenasszonyának a virágok, elsősorban a piros/vörös →rózsa és a →mirtusz az attribútuma, valamint a fogatát húzó →hattyú, és a tengeri eredetén túl a női nemiséget is szimbolizáló kagyló. Öve, amellyel a halandók és az istenek közt szerelmi vágyat tud ébreszteni, mágikus erejű (→öv). A boldogság és az életöröm jelképe, a harci erények, a háború, a halál ellenfele, szerelme Arészt is legyőzte (Hom. Od., VIII. 306–320). • Rómában Venust, az ősi itáliai tavasz-, kert- és termékenységistennőt azonosították Aphroditéval. A csírázó, virágzó növényzet védőjére átruházták a görög istennő tulajdonságait és szimbolikáját; az európai művészetben többnyire ezen a néven szerepelt. Tisztelete a Kr. e. I.sz.-tól vált jelentőssé, amikor Venus és a trójai Anchises fia, Aeneas (→Aineiasz/Aeneas) révén az istennőt a Julius-dinasztia, tágabb értelemben az egész római nép anyjaként kezdték tisztelni. Julius Caesar Kr. e. 46-ban alapított kultuszt és építtetett templomot Venus Genetrix tiszteletére. A korai császárkortól hivatalosan is patrónaként tisztelték; a szerelem mellett a hitvesi szeretet és hűség erényét is jelképezte: „Tróját védve, Venus Rómáért szállt viadalra” (Ovid. Fasti, IV. 119). Lucretius Epikurosz szellemében írt A természetről c. műve Venus-himnusszal kezdődik: „Római népünk anyja, halandók s istenek üdve.” Az istennő nemcsak a természet teremtőerejének, hanem a békés alkotásnak is jelképe. A természet újjáéledésének időszakát, április havát szentelték tiszteletére: „’ a legérdemesebb, hogy uralkodjék a világon. / Egy istenségnek sincs birodalma nagyobb. / Törvényt szab mennynek, földnek s anyjának: a víznek: / mert szerelem tart fenn általa mindeneket” (Ovid. Met., IV. 91–94) (→Erósz/Amor/Cupido). Számos ókori ábrázolása közül elsősorban a Mélosz szigetéről származó ún.
Milói Vénusz (Kr. e. II. sz. vége, Párizs, Louvre) vált az eszményi női szépség jelképévé (az általában vett nőiességet is az istennő latin nevével jelzik, pl. az őskori, a női nemi jegyeket túlhangsúlyozó termékenységi szobrocskákat is „Vénusz-szobroknak” nevezik) (→anyaistennő).
• A reneszánsz kori firenzei neoplatonistákra rendkívüli befolyást gyakorló szerelemtant A lakoma VIII. fejezetében fejti ki Platón. Eszerint a szerelmi vágy (Erósz) kettősségének megfelelően két Aphrodité létezik. Aphrodité Urania, az égi származású istennő a nemes, tiszta vágy jelképe, s mivel csak férfitól, Uranosztól származik, a fiúszerelem ihletője. Zeusz és Dióné leánya, Aphrodité Pandémosz viszont az érzékiség, az alacsonyabb rendű, közönséges, földi vágy megtestesítője, a férfi és nő közötti vonzalom ébresztője (180d–e). A neoplatonikus gondolkodók szinkretizmusa a platonizmus és a keresztény tanok elemeinek rokonítható vonásain alapult. Szerelemfilozófiájukban az égi szerelem, Aphrodité Urania a lélek nemes része, Istenhez emelő erő, a szellemiség utáni vágy szimbóluma, amelynek a földi szerelem nem ellentéte, hanem alacsonyabb lépcsőfoka, az isteni szellemiség anyagi világban való szétáradása. Marsilio Ficino A szerelemről írt értekezésében, amelyet Platón A lakoma c. művéhez szánt magyarázatként, ezt a tant fejti ki: „…kétféle Venus van. Az egyik az a megértés, amelyet az Angyali Értelembe helyezünk, a másik a nemzőerő, amelyet a világléleknek tulajdonítottunk. Mindegyik Venust hozzáillő kívánkozás kíséri. Az előbbi Venust a vele született kívánkozás Isten szépségének megértése felé ragadja. […] Az égi Venus az istenség ragyogását először önmagába fogadja be, majd átvezeti a másik Venusba, aki viszont e ragyogás szikráit a világ anyagába árasztja át” (Venus Coelestis – Venus Vulgaris). Botticelli Apellész nyomán festett Venus születése c. képén (1482, Firenze, Uffizi) a tenger habjaiból felmerülő, partra érkező meztelen női alakban az égi Venust, a Tavasz (Primavera) c. festményén (1477–1478, Firenze, Uffizi) pedig az anyagi világban, az újjászülető tavaszi természetben ható „nemzőerőt”, a földi Venust ábrázolja, aki a világ törvényeit irányítja. Tiziano Égi és földi szerelem c. képén (1515–1516 k., Róma, Galleria Borghese) szintén a ruhátlan, tiszta szépségében érvényesülő női alak személyesíti meg Aphrodité Uraniát, Aphrodité Pandémoszt pedig az anyagi kötöttségeket jelképező, pompázatos ruhájú nő. A középkori művészetben a két nőalak, a meztelen és a felöltözött, egymással ellentétes fogalmakat, pl. a Régi és az Új Évát (→Szűz Mária), ill. az Igazságosságot és a Megbocsátást jelenti. A késő középkorban az Aphroditéhoz kapcsolódó ikonográfiai hagyomány (fésülködő, önmagát tükörben néző szép nőalak) az ún. világúrnő-ábrázolásokon negatív jelentésben, a világiasság, a földi hívságok, a mulandóság kifejezőjeként szerepel (→tükör, →zene). • Mantegna Parnasszusán →Arész/Mars kedveseként, a művészet hegyének uralkodónőjeként látható (1497 k., Párizs, Louvre). Ezzel párhuzamban Venus továbbra is elsősorban az erotikus szerelem jelképe; különösen a barokk és a rokokó korában ábrázolták gyakran az alvó, fürdő, öltözködő istennőt a kor szépségeszményének megfelelően, Cupido társaságában (l. Giorgione, Tiziano, Cranach, Rubens, Boucher Venus-festményei). • Az európai hagyománynak megfelelően Kazinczy a Tövisek és virágok c. kötet egyik szonettjében írt a Medici Vénuszról; Berzsenyi Cyprishez és Venushoz c. versében az istennő „szerelmek szép tündére”. Kosztolányinál az élet és halál törvényszerűségeinek megtestesítője a „bölcsők, koporsók titkos Vénusza” (Venus mystica), Weöres Sándor Anadyomené c. versében az ősi, a tengerből felmerülő Aphrodité jelenik meg: „A kárhozat ős sürüjéből / sejdül fel a boldog, erős // asszony, a gyöngy-derekú, szárnyajakú, / messzi, eleven kacagás.” →Vénusz bolygó [Ú. E.]
apokalipszis: Számos mítoszrendszer kozmikus méretű pusztulásként, a jók és a rosszak végső küzdelmeként írja le az idők végezetét (pl. a hindu Mahábhárata, valamint a perzsa zoroasztrizmusban az Ahrimánt legyőző →Ahura Mazda eszkatologikus háborúja) (→idő, →káosz és kozmosz). Az egyiptomi Halottak Könyve 175. fejezete szerint a világnak kozmikus pusztulás vet véget, amelynek során az égbolt leszakad, az elemek újraegyesülnek, az emberi és az isteni szféra egyaránt elpusztul. Az ősi germán Ragnarök-mítosz (ragna roc ’hatalmasok hullta’) szerint Heimdall isten kürtje jelzi a végső küzdelem idejét (→kürt/trombita/harsona), amelynek során „…eljön / az a Hatalmas, / aki mindenek ura / és ítélője lészen. […] Eljön a sötét / sárkány, közelít a csillám kígyó, / …szárnyán hordja / mezőkön áthaladván/ a holtakat Nídhögg” (Edda, A völva jövendölése, 66). • A római császárkori jóslatgyűjtemény, az Oracula Sibyllina (→próféta/vates/szibülla) a világ végi eseményeket a biblikus apokaliptikus írásokhoz hasonlóan festi le: „…s akkor a csillagok is tengerbe zuhannak az égből; / sírva csikorgatják a fogukat, kénkőfolyam izzó / tűzrohamától égve, az emberi lelkek a sivár / pusztító lehü síkságon, s mindent hamu lep be” (2,203–206); „minden lelket elővezet akkor a sűrü sötétből / ítéletre a nagyfenségű, haláltalan Isten / törvényszéke elé” (2,217–219). • Tágabb értelemben az isteni/égi kinyilatkoztatással kapcsolatos tanokat leíró késő ókori zsidó és ókeresztény irodalmi műfaj (gör. apokalüpszisz ’kinyilatkoztatás’, ’feltárás’); a Krisztus születését megelőző és követő évszázadok beteljesedést, végítéletet váró és az azt előrejelző hitvilág jellegzetes műfaja. Az apokrif iratok egy csoportját a víziókban megfogalmazódó ún. apokaliptikus apokrifok alkotják (pl. Hénoch könyve, Ezdrás negyedik könyve, Ábrahám apokalipszise, Báruk apokalipszise). Az apokalipszisek stílusa, jelképvilága szoros kapcsolatban áll az Ószövetség próféciáinak a végső időkre, Isten jövőbeli ítéletére vonatkozó elemeivel: „Azon a napon az Úr meglátogatja kemény, nagy és erős kardjával a leviatánt, a gyors kígyót… és megöli a tengeri sárkányt” (Iz 27,1); „Azon a napon megfújják majd a nagy harsonát…” (Iz 27,13); „Kinyitottam a számat és megetette velem a tekercset… Akkor a lélek fölemelt és elragadott, s én elmentem” (Ez 3,2–14). • Szűkebb értelemben az Újszövetség utolsó könyvét a János apostolnak tulajdonított Jelenések könyvét nevezik „Apokalipszis”-nek. Ebben a műben szintén erőteljes a zsidó apokaliptika, valamint a próféciákban (pl. Izajás, Ezekiel, Dániel, Zakariás próféta könyveiben) szereplő szám-, asztrális és zoomorf szimbolika hatása (→állat/állatok, →számok). A látomás a lineáris keresztény időszemléletnek megfelelően a történelem végpontját, a →Jézus Krisztus második eljöveteléhez kapcsolódó eseményeket ismerteti, amelyek az Utolsó ítéletben teljesednek be (→idő). Jelképes történésekben írja le az idők végezetét; motívumai a keresztény művészet gyakori elemeivé váltak. Kezdete a küldetést leíró látomás: „Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók között pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. […] …megérintett jobbjával, és megszólított: »Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő. Meghaltam s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. Írd hát le, amit láttál, a jelent és ami ezután történik«” (Jel 1,12–19). János apostol a hét kis-ázsiai egyházhoz szóló levélben a Messiás intelmeit tolmácsolja. A mennyei dicsőségben trónján ülő, huszonnégy koronás vénnel és a négy élőlénnyel övezett Isten hét pecséttel lezárt könyvet tart a kezében (Jel 4,1–5,1), amelyet csupán a Bárány méltó felnyitni (Jel 5,6–10) (→aggastyán, →bárány/juh, →kard, →könyv/irattekercs, →tizenkettő, →trón). A →hét →pecsét feltörése Isten terveinek föltárása. Az első négy pecsét feltörése az Apokalipszis lovasait szabadítja a világra (→Apokalipszis lovasai). Az ötödik pecsét feltörésekor a mártírok lelkei követelik az isteni igazságszolgáltatást (Jel 6,9–11), a hatodik feltörése pedig földrengést zúdít az emberekre (Jel 6,12–17). Isten angyalai ekkor megjelölik a híveket, akik →fehér ruhában, kezükben pálmaággal imádják az Istent (Jel 7,1–14) (→pálma/datolyapálma). A hetedik pecsét feltörését hét angyal pusztítást, öldöklést, kínzást okozó harsonaszava követi (Jel 8,2–21), s a végső, hetedik harsonaszó „a halottak fölötti ítélkezésnek” az idejét hozza el (Jel 11,18) (→kürt/ trombita/harsona). Az apostolnak le kell nyelnie azt a könyvet, amelyet egy ragyogó arcú, →szivárvány övezte hatalmas →angyal ad át neki, majd mérőnáddal meg kell mérnie Isten templomát, oltárát és a híveket (Jel 10,1–11,2). Ezt követően indul meg a sátáni erők támadása: elsőként →piros/vörös →sárkány támad a Napba öltözött, szülő asszonyra (az Isten népét, az Eklézsiát, más értelmezések szerint Szűz Máriát jelképező nőalak), de „Mihály és angyalai” letaszítják az égből (Jel 12, 1–18). Ezután a gonosz erők világi és spirituális hatalmát megtestesítő tengeri és szárazföldi vadállat uralma következik (Jel 13) (→Antikrisztus, →Róma, →Sátán/Lucifer). A gonosz és hívei hatalmát a végítélet töri meg, amelyre az →aratás és a →szőlőprés képe utal (Jel 14,14–20). A hét végső csapás során hét angyal hét, Isten haragjával telt csészét zúdít a világra (Jel 16). (→Babilon/Bábel ekkor bekövetkező bukása a pogány, keresztényüldöző Róma vesztére vonatkozik [Jel 17; 18].) Krisztus győzelme ezeréves országlásban, majd az Utolsó ítéletben válik teljessé (Jel 19,11–20,15). Az új földdel és éggel beköszöntő világkorszak letéteményese a →mennyei Jeruzsálem: „az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől” (Jel 21,2). Itt található az Isten és a Bárány trónjából fakadó élet vize, amely folyóvá duzzad, s életfák szegélyezik (Jel 22,1–2) (→folyó, →fa, →kút). János látomása Krisztus eljövetelének ígéretével zárul (Jel 22,6–21). • A keresztény művészetben különösen az 1. ée. végén, majd a késő középkorban váltak jelentős ikonográfiai témává az újszövetségi Apokalipszis legfőbb motívumai. Pl. a mennyei dicsőségben trónoló, négy lénnyel körülvett, mandorlával övezett Krisztus a román kori művészet jellegzetes témája, a Maiestas Domini-ábrázolások fő bibliai forrása (pl. Arles, a St. Trophime-templom főkapujának timpanonja, XII. sz.; →állat/állatok). A mennyei dicsőségben trónoló Bárány és az őt dicsőítő hívek seregének legismertebb megjelenítése a Van Eyck fivérek A Bárány imádása c. táblaképe a genti oltárról. A Sátán letaszítása- és az Utolsó ítélet-ábrázolások szintén János apostol apokaliptikus látomását vették alapul, pl. Giotto: Utolsó ítélet (1305–1307, Padova, Scrovegni-kápolna); Hans Memling: Utolsó ítélet-oltár (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie) Michelangelo: Utolsó ítélet (1536–1541, Vatikán, Sixtus-kápolna); Tintoretto: Mihály arkangyal küzdelme a sárkány alakjában megjelenő sátánnal (1592, Drezda, Zwinger); Apokalipszis a szentbenedeki oltárról (1500–1520 k., Bp., MNG). Dürer tizenöt képből álló Apokalipszis c. fametszet-sorozata a Jelenések könyve önálló kiadásához készült (Nürnberg, 1498). • Az európai zeneművészetben a katolikus halotti miséből önálló, oratórikus zenei műfajjá fejlődő rekviem tételeinek latin szövegei nagyrészt az újszövetségi Apokalipszis képeire épülnek (pl. Mozart: Requiem; Berlioz: Requiem. Grande messe des morts; Verdi: Requiem). A rekviem második, Dies Irae-tétele a végítélet víziója. E tétel szövege Celanói Tamás Ferenc-rendi szerzetes Éneke az utolsó ítéletről c. latin himnusza (XII. sz.), amely a Jelenések könyvét idézi föl: „Ama nap, a harag napja, / a világot a lángba dobja… Harsonának szörnyű hangja / hull a millió sírhantra.” • Modern értelmezésben a háborúra vagy az új világkorszak kezdetét ígérő forradalomra is utalhat, pl. Adynál: „Az égből dühödt Angyal dobolt / Riadót a szomorú földre” (Emlékezés egy nyár-éjszakára); „Óh, jöjj, trombitás angyaloddal, / Föltámadás, / Óh jöjj milliónyi hadaddal” (Elégedetlen ifju panasza). Vaszilij Rozanov Korunk apokalipszise című, 1917-ben írt műve az orosz bolsevik forradalom hatását elemzi.
Kondor Béla: Apocalypsis cum figuris (rézkarc, 1956, Bp., MNG).
• A zeneirodalomban Benjamin Britten Háborús Requiem c. alkotása (1962) példa az apokaliptikus látomás és a háború borzalmait fölidéző költészet összefonódására. Hamvas Béla Scientia Sacra c. művében az →aranykor lezárultát, a Kr. e. VI. sz.-ot követő időszakot tekinti az apokalipszis történeti idejének: „Az aranykor utáni emberiség apokalyptikus jellege az, hogy: ítélet alatt áll.” Az apokalipszisre való utalás a filmművészetben is megjelenik (Bergman: A hetedik pecsét; Fábri Zoltán Sánta Ferenc Az ötödik pecsét c. regényéből készült, azonos című alkotása; F. F. Coppola: Apokalipszis most). [Ú. E.]
Apokalipszis lovasai: A Jelenések könyvében szereplő négy szimbolikus lovas. Az Utolsó ítélet során, a negyedik pecsét feltörésekor jelennek meg (Jel 6,1–8). Az első a hódító, barbár népeket jelképezi, fehér lovon, íjjal a kezében. A második a háborút szimbolizálja; vörös lovon, hosszú karddal pusztít. A harmadik, mérleget tartó fekete lovas az éhínség, a negyedik fakó (sárga) lovon ülő általában csontvázként megjelenített alak pedig maga a halál.
Dürer: Az Apokalipszis négy lovasa (az Apokalipszis c. fametszetsorozatból, 1498).
Id. Pieter Brueghel A halál diadala c. festményének központi figurája a fakó lovon lovagló kaszás csontváz, a Halál figurája (1560–1564 k., Madrid, Prado). • Arnold Böcklin A háború c. festményén szintén a négy apokaliptikus lovas látható a pusztító háború jelképeként (1896, Drezda, Zwinger). →apokalipszis, →csontváz, →ló [Ú. E.]
Apollón/Apollo: Apollón görög isten, Zeusz és Létó fia, Artemisz ikertestvére (Hésziod. Theog., 918; Hom. Il., I. 21) Délosz szigetén született. Eredetileg Apollón Szmintheusz (’egérelhárító’), a jóslás istene, valamint a fertőző betegségek gyógyítója. Gyógyító istenként Aszklépiosz (→Aszklépiosz/Aesculapius) nemzője. Az olümposzi rendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) akaratának érvényesítője. Az igazság és a jóslás istene, a szibülla által adja rejtélyes kinyilatkoztatásait (pl. →Oidipusz történetében) (→próféta/vátesz/szibülla). Leghíresebb jóshelyét, Delphoit Püthón sárkány megölésekor vette birtokba (Euripidész: Iphigenia a tauroszok között, 1234–1283). Látnoki ereje révén a próféták, költők ihletője, támogatója, a →Múzsák vezetője. E funkció tette a bölcsesség és a költészet jelképévé. Ebben a jelentésben az előle menekülő, babérfává változó Daphné révén a babérkoszorú (Ovid. Met., I. 6), valamint a Hermésztől kapott lant vált jellegzetes attribútumává (→babér, →líra/lant). Védelmező istenként a nyájak, a települések, az utak és a tengeri hajózás védője; a görög gyarmatosítás idején az új hazát kereső kísérője. A hagyomány a háromévenként tiszteletére rendezett actiumi tengeri ünnepségeket az ott neki templomot emelő →argonauták útrakelésétől eredezteti. Phoibosz Apollón, a ragyogó, a rend, az üdvösség megtestesítője már a görögöknél azonosult a Nappal (→Héliosz/Sol, →Nap). • A Nap és a fény szimbolikáját átvéve az „aranyhajú” Apollón jelképezhette az igazságot, a szépséget, a harmóniát. A törvény, az isteni jogrend védelmezőjeként büntethet („messzelövő” nyilával lesújt a vétkesekre, pl. Niobé megbüntetése), de fel is oldozhatja a bűnt (pl. Oresztész feloldozása). Isteni hatalma az értelem és az ész győzelmét jelzi. Apollónt mint a fény jelképét legtipikusabban egy Kr. e. 350 k. készült bronzszobor márványmásolata az
ún. Belvedere-i Apollón (II. sz., Musei Vaticani) képviseli.
• Rómában, ahová a dél-itáliai görög gyarmatokon keresztül került át tisztelete, Apollo néven tisztelték. Kultusza Augustus korában vált jelentőssé, aki a jogrend védelmezőjeként az államvallás hivatalos eszményévé tette meg. • A klasszikus ideálokat felelevenítő reneszánsz korában a lantján játszó isten Múzsáktól övezett alakja a művészi eszmény megtestesítője (pl. Mantegna: Parnasszus, 1497, Párizs, Louvre). Napistenként Krisztussal azonosították alakját; a védelmező és ítélkező funkció szintén erősítette a párhuzamot. E felfogás egyik példája Michelangelo Utolsó ítélet-freskója a Sixtus-kápolnában, amely a konvencionális Krisztus-ábrázolások helyett szakáll nélkül, a Belvedere-i Apollónra emlékeztető atléta termetű férfialakként jeleníti meg a Megváltót (1536–1541, Vatikán). Az ítélkező Krisztus ebben az értelmezésben a Sol Iustitiae-eszmény megtestesítője. • A XVII. sz.-ban Franciaországban a Napkirály (le roi-soleil), XIV. Lajos udvari reprezentációjában kiemelt szerepet kapott az antik eredetű hatalmi szimbolika, az ovidiusi Nap-udvar gondolat. Apollón mint Napisten ábrázolásai az országára fényt árasztó uralkodót dicsőítették a versailles-i kastély termeiben és kertjében. A kastély kertjét díszítő szobrok és szökőkutak Apollón cselekedeteit, a fény küzdelmét a sötétséggel, a Nap áldását, hatalmának nagyságát jelenítették meg mitológiai alakok felvonultatásával (Jean Baptiste Tuby: Apollón megitatja a napszekér lovait, 1668–1670). A görög kultúrát eszményítő klasszicizmus korától Apollón a klasszikus görög szellem megtestesítője, aki az ember civilizált, józan felét jelképezi. A vágyak egyensúlyát valósítja meg azáltal, hogy az emberi törekvéseket a szellemi értékek felé irányítja. • John Keats műveiben alakja egyet jelent a költészettel (pl. Himnusz Apollónhoz); Óda Apollónhoz c. versében az isten az európai költészet fenséges ura, akinek trónusa körül az egyes versszakokban megénekelt bárdok, Homérosz, Vergilius, Milton, Shakespeare, Spenser és Tasso zengik sajátos költészetüket: „Te szólsz Shakespeare-nek, hogy kezét / lendítve költse fel / a szenvedély vad seregét.” Így jelenik meg Nicolas Poussin A költő ihlete c. festményén (1630–1631, Párizs, Louvre) is. Shelleynél a Pán-himnusz párdarabjában a világharmónia szimbóluma: „A szem vagyok, mellyel a végtelen / ismeri fenségét és magába lát, / összhang minden hangszeren, éneken” (Apolló-himnusz). Rilke egy Apolló-szobor kapcsán a művészet és szépség eszményévé emeli: „…mert nincsen helye egy sem / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” (Archaikus Apolló-torzó). • Nietzsche A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus c. művében az ún. apollóni kultúra legtökéletesebb megvalósulása az olümposzi istenvilág, amelyben Apollón az öröm, az erkölcsiség, a szellemiség jelképe, s a jellegzetes apollóni művész Homérosz, az „agg álmodó”. Az apollóni princípium ellentéte, kiegészítő eleme a dionüszoszi, ösztönös és orgiasztikus elv (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Ady egyik költői önarcképében a dionüszoszi/fauni és az apollóni ellentétpár hangsúlyozza a külsőségek alatt tisztaságot, szépséget rejtő jellemet: „»csúf faunom, Apolló voltál«” (Vén faun üzenete). A krisztusok mártírja („Paraszt Apollónak termettem”) és a Dalok tüzes szekerén („Az új daloknak ifjú Apollója”) c. verseiben Ady a maga költői mivoltát emeli ki Apollón jelképiségével. →fény/világosság és sötétség, →Parnasszosz/Parnassus, →zene [Ú. E.]
apostol: A kereszténységben apostoloknak nevezik Jézus tizenkét tanítványát, akiket követői sokaságából választott ki (Mt 10). A görög aposztolosz szó jelentése ’követ’, ’küldött’, ’hírnök’. Az apostolok száma, a →tizenkettő, szent szám, megegyezik Izráel tizenkét törzsének és a tizenkét állatövi jegynek a számával. Apostoli missziójukra a Szentlélek elnyerésével indultak el, mint az evangéliumi történések tanúi és hirdetői (ApCsel 2). Megbízatásuk Krisztustól ered: Lk 24, ApCsel 1. • Az ókeresztény és román kori művészetben gyakran tizenkét →bárány/juh vagy →galamb utal rájuk, Jézus szavai alapján: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16). A hit küldöttei, terjesztői, tanítóvá vált tanítványok (l. ApCsel). A krisztusi egyszerűség, tisztaság és bölcsesség megjelenítői, ezért mindig Krisztushoz közel állónak ábrázolják őket. • Mint az egyház pillérei, a gótikus templomok főkapuján gyakran oszlopfigurákként, két hatos csoportban övezik a központi helyen, kapuosztó szoborként megjelenített Krisztust, pl. a párizsi Notre-Dame nyugati főkapuján (1163–1260) (→kapu, →oszlop). Hans Memling Utolsó ítélet-oltárán az Ítélkező Krisztus alakja körül láthatók (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A keresztény ikonográfia valamennyiüket jellegzetes attribútummal látta el, amely általában mártíromságuk eszközét, vagy legfontosabb, legjellegzetesebb funkciójuk ismertetőjegyeit ábrázolta. (Péter: →kulcs, felfordított kereszt, →kakas, →hal, pápai ornátus tiarával; Pál: →kard; András: X alakú →kereszt [András-kereszt]; idős Jakab: →bot, zarándoköltözet, →kagyló, kard, lovagi páncél; János: →kehely kígyóval [→sas evangélistaként]; Fülöp: kereszt, kő, kígyó vagy sárkány; Bertalan: kés, saját lenyúzott bőre; Máté: kard, →bárd/balta, →pénz, számolótábla és L formájú derékszögellő [→angyal evangélistaként]; Tamás: →lándzsa, kard, L formájú derékszögellő, kövek, szív; ifjú Jakab: bunkósbot, kallózófa; Simon: fűrész; [Júdás] Tádé: bunkósbot, alabárd, kövek, bárd, kard, L formájú derékszögellő; Mátyás: kard, bárd, kövek, kereszt, lándzsa.)
András apostol (Garamszentbenedeki úrkoporsó, 1480 k., Esztergom, Ker. Múz.).
• A magyar irodalomban Petőfi Az apostol c. költeményének hőse, Szilveszter mint a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó, emberiség-megváltó forradalmár jelenik meg. Az apostol a modern költő megnevezése is lehet, pl. Kassák Apostol-úton c. versében a hagyományos jelentés modern, avantgarde elemmel egészül ki: „És glóriát vonnak fölém az álmok / Míg köszöntve az új-kor emberét / Sötét ingovány közt dalolva járok.” Kosztolányinál az antik, nyugati kultúra és a keleti, vallásos misztikus kultúra ellentétében az apostol az utóbbi jelképe. Marcus Aurelius c. versében az „értelem égő lámpája”, az „emberi szellem”, a filozófus-császár mint fönséges írótárs ellenpéldája a „kancsal apostol”, a „zagyva keletnek elmebetegje”. • A XX. sz.-i magyar képzőművészetben hasonló, új társadalmi tartalmat kap a hagyományos ábrázolási forma (pl. Derkovits Gyula: Utolsó vacsora, 1922, Bp., MNG; Bortnyik Sándor: Az új apostol, 1922, Bp., MNG). →próféta/vates/szibülla [Ú. E.]
arany (fém) (aurum): Számos kultúrában a legértékesebb nemesfém, ezért a tökéletesség, a fensőbbség, a dicsőség, az uralkodás, a maradandóság szimbóluma. Csillogó fénye folytán a Naphoz kapcsolódik; sugárzása a fényt, a →Nap sugárzását jelképezi (→fény/világosság és sötétség). Az ókori hagyomány, amely az ásványokat bolygókhoz rendelte, az aranyat a Nappal hozta összefüggésbe. • Egy perzsa hagyomány, amely szerint az ősi ember testéből ered a hét bolygó és a hét fém, az aranyat az ember legnemesebb részéből, a lélekből származtatja (→kozmikus ember). • Egyiptomban az aranyat a Nap testének és húsának tartották, Ré napistent aranynak vagy aranylónak nevezték. • A hinduk életadó erejűnek tartották; a fény és a halhatatlanság jelképe az aranymag (→mag). A buddhizmusban is a Fény és a megvilágosodás szimbóluma. • Kínában a harmóniát, a Napot és a jangot, a férfi princípiumot, a menny lényegét jelöli. A kínai alkimista iratok szerint a jang (→jin és jang) kozmológiai elvében részesülő arany a jádekővel együtt megóvja a testet a romlástól, az arany- edényekből fogyasztott étel, valamint a lenyelt aranypor pedig hosszú életet biztosít (→elixír, →jádekő, →tao). • A görög hagyomány szerint is a Nappal áll összefüggésben, annak szimbolikus jelentését is átvéve a termékenység és a gazdagság jelképe, a hő és a szerelem forrása, Phoibosz Apollón (→Apollón/Apollo) attribútumaként a fény, a ragyogás, a tudás szimbóluma (Kallimakhosz: Apollónhoz, 32–34). Szophoklész az Antigonéban a Napot a nappal „arany szemének” nevezi. • Az arany, mint a legnemesebb érték, számos kifejezés jelképiségének alapja. Például az →aranykor, az aurea aetas, a legdicsőbb mitológiai világkorszak. Az arany középút, az aurea mediocritas mint a szélsőségektől mentes, bölcs életmodell jelképe, Horatius ódájából vált közismertté (Ódák, II. 10. 5–7). (A magyar költészetben ez a jelkép Berzsenyi A’ jámborság és középszer c. versében jelenik meg; Babits az In Horatiumban viszont az állandó változás nevében utasítja el az „aranyos középszert”.) Az aranymetszés szabálya, az aurea sectio, amely az ókorban felismert és általánosan elterjedt geometriai alapú szerkesztési szabály valamely méret kettéosztására, a tökéletes esztétikai harmónia jelképe a képzőművészetben. (A kisebb rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez.) A →pentagramma szerkesztése is ezt követi. • A zsidó és keresztény szimbolikában az arany a világi gazdagságot és a bálványimádást jelképezi (→aranyborjú); de azt a spirituális kincset is kifejezheti, mely Krisztustól származik, ezért örök érvényű és romolhatatlan. A Háromkirályok egyik ajándéka (Mt 2,11). A gazdagság, a pompa hordozója, az érték kifejezője, ezért a liturgikus tárgyak alapanyaga (pl. Magyar koronázási eskükereszt, XIII. sz. k., Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár). • Az alkímiában a →kén és a →higany, a férfiúi és a női princípium kölcsönhatásából jön létre. Minden dolog központját, szívét jelenti, az elért tökéletességet, az egészet, a megszilárdult, összesűrűsödött fényt, a fémek tulajdonságainak egyensúlyát (→fémek/fémmegmunkálás). Az arany más anyagokból való előállítását célzó alkímiában az „aranyszintézis” alapgondolattá vált: eszerint az aranytól eltérő tisztátalanságokat ki kell űzni mind a fémből, mind az emberi testből, ami által a fémben fénylő tulajdonságok, az emberi testben pedig romolhatatlanság jelentkezik. Ez az aranykeresés törekvés a szellemnek az anyag salakjától való megszabadítására, ezért a megváltás szimbóluma. Angelus Silesius szerint az alkimisták misztikus célja az ember átváltozása Istenné, amelyet az aranykészítés jelképez. • Szimbolikájának kettősségét jelzi, hogy szinonimája a pénznek, a földi, ezáltal a mulandó kincsnek is. Az aranypénz a romlottság, az alacsony szintű vágyakozás jelképe (→pénz). Az aranynak, a pénznek való megalázó kiszolgáltatottság Ady költészetében fontos motívum. Az 1907-es Vér és arany kötet Mi urunk: a pénz-ciklusának címadó versében ekképpen jelenik meg: „S ha megjönnek a gyér aranyak: / Szabad megint Istennek lenni, / Két-három-négy napig szabad.” [P. I.]
arany (szín): A napfény, a tűz színe, az isteni hatalom, a megvilágosodás, a halhatatlanság, a dicsőség jelképe. Ezért szimbolizálhatja az összes napistent, a vetés és →aratás isteneit, a beért termést (aranykalász) és általában az antik isteneket: Aphrodité/Venus „aranyöltözetű”, Artemisz/Diana, Apollón/Apollo „aranyhajú” stb. • A kereszténységben, elsősorban a bizánci mozaikképeken, az ikonfestészetben és a román kor nyugati festészetében az arany háttér a transzcendens szférára, a mennyei birodalomra utal, az arany →dicsfény/glória pedig a megdicsőült szentekre (pl. Torriti: Mária megkoronázása, 1494, Róma, Santa Maria Maggiore). Jézus szimbólumaként a Nap, a fény diadalát hirdeti. Az aranyozás a szakrális pompa eleme, elsősorban a barokk korban a templombelső díszítésében játszik fontos szerepet, a rokokó idején pedig a világi fényűzést is kifejezi. →arany (fém), →aranyág, →aranygyapjú, →drágakő, →sárga [P. I.]
aranyág: Jelentése közel áll a zöld ágéhoz, amely a halhatatlanság általános szimbóluma (→ág/vessző). Erő, bölcsesség és ismeret fonódik össze szimbolikájában. • Az antikvitásban varázspálca; az evilág és a túlvilág közötti összekötő kapcsot, a beavatást jelképezi. Aeneast (→Aineiasz/Aeneas) két →galamb/gerle vezette abba a sötét völgybe, amelynek mélyén az aranyág nőtt (Verg. Aen., VI. 187–211). Megvilágítja Aeneas lépteit, feltárja előtte az →alvilág/Pokol kapuját (Aen., VI.). • A szimbólumot J. G. Frazer könyve, Az aranyág tárgyalja. →arany [P. I.]
aranyborjú: Bálvány, amelyet az Ószövetségben Áron →Mózes fivére alkotott meg Mózes távollétében a nép kérésére (Kiv 32). Ékszerekből, tehát a világi hívságok összességéből öntötték, s az oltárra helyezve imádták (→oltár). • A keresztény művészetben mint az Isten elleni vétség példája jelenik meg. Szimbolizálja az emberben minduntalan újjászülető anyagi vágyakozást és annak istenítését, a gazdagságot, az érzéki gyönyört és a hatalomvágyat.
Tánc az aranyborjú körül (fametszet, 1494).
Az aranyborjú körüli tánc kedvelt témája a vanitast, a földi hívságok hiábavalóságát kifejező ábrázolásnak (XVI–XVII. sz.). →arany, →borjú [P. I.]
aranygyapjú: A görög mitológiában az aranygyapjas →kos lenyúzott bőre. Iaszón Iólkosz trónjáért vállalta az aranygyapjú visszaszerzését, amelyet Kolkhiszban, Arész ligetében őrzött egy →sárkány. Iaszónnak a tett végrehajtásában az →argonauták, az ötven vele tartó hős, és Médeia, a kolkhiszi királylány segített. Egy görög vázaképen Iaszón a sárkány gyomrából hozza fel az aranygyapjút, amely itt az alvilágból kiszakított Napot jelenti. • A középkorban az aranygyapjú története a lovagi hősiességet és összetartozást fejezte ki. Jó Fülöp, Burgundia hercege 1429-ben alapította az aranygyapjas lovagrendet, amelynek jelvénye az aranyláncon függő arany kosgyapjú. L. Tiziano: V. Károly portréja (1548, München, Alte Pinakothek); Velázquez: IV. Fülöp arcképe (1628, Madrid Prado), Don Carlos infáns képmása (1640, Madrid, Prado); Johann Ender: Széchényi Ferenc portréja (1823, Bp., MNM);
Esterházy Miklós(?) aranygyapjas rendjele (1628[?], Bp., Iparm. Múz.)
→arany [Ú. E.]
aranykor: Az emberiség eszményített múltja, a boldog, gondtalan, ártatlan ősi lét állapota, amely gyakori mitológiai motívum. Az aranykort követő időszakokat a fokozatos romlás, elkorcsosulás folyamataként értelmezték: az ezüst-, réz-, majd vaskor a munkát, a betegségeket, a háborúskodást, a bűnt, a halált hozta el. • A sumer mitológiában Tilmunnak nevezték azt a boldog birodalmat, amelyben még nem ismerték a jelenkori emberiséget sújtó kínokat: „Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi, […] Tilmunban holló nem károg, […] farkas bárányt nem ragadoz” (Enki és Ninhurszag, 1–30). • Egyiptomban →Ozirisz/Szarapisz uralkodásához, Iránban Jima/Dzsamsid nevéhez (Aveszta), Kínában a mitikus császárok korához fűződött aranykor-képzet. • A bráhmanizmusban és a hinduizmusban egy kozmikus ciklus a maga négy világkorszakával (juga) a fokozatos romlás felé tart. Az első korszak (krita-juga) az eszményi lét időszaka, amikor a jog, az erény és az igazság uralkodik (→idő, →négy). • A skandináv mitológiában az Áz istenek uralkodásához kapcsolták az ősi világ harmóniájának mítoszát, amelynek a Vánok megjelenése és háborúskodása vetett véget. • A maja mítoszokban az ősi emberek boldog létét az istenek féltékenysége rontotta meg. • A bibliai teremtéstörténetben az első emberpár édenkerti ártatlan, boldog élete (Ter 1–3; Iz 11) után a bűnbeesés miatti kiűzetés, gyötrelmes földi lét következett (→kert). • Az európai kultúrában a görög-római mitológia aranykor-képzete jelenik meg a legmarkánsabban: ez az örök tavasz, →Kronosz/Saturnus uralkodásának ideje (→évszakok). A későbbi korok számára visszahozhatatlan idilli élet jelképét Hésziodosz örökítette meg elsőként (Erga, 109–120), ezt követte Vergilius is (IV. ecloga). A mitikus kor Ovidius nyomán vált közismertté: „nem volt harci-sisak, sem kard: katonák hada nélkül / élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban” (Met., I. 99–100). Dante, antik forrásokat követve, a Parnasszus hegyét nevezi az egykori aranykor helyszínének (Ist. Színj., Purg., XXVIII. 139–142); más hagyomány viszont Árkádiához vagy →Atlantisz szigetéhez köti a letűnt, boldogabb korszak képzetét (→Árkádia, →Parnasszosz/Parnassus). Lucas Cranach Aranykor c. festménye (1530 k., Oslo, Nasional-galleriet) az ártatlan szerelem, az örök tavasz boldogságát ábrázolja. A klasszikus örökséghez kapcsolódó művészetekben is visszatérő jelkép. Schiller Görögország istenei c. versében a klasszicista eszménynek megfelelően az emberiség boldog, tökéletes ideje az ókori görögség történeti korszaka: „Míg a gyönyör szent vasa fénylett, / Ah! mily másképp élt a föld fia […]. A költészet festői palástja / A valóra simult kedvesen” (→Hellász). Berzsenyinél az emberi élet eszményi időszakát, az ifjúkort jelöli: „Mint arany kornak boldog századja virágzó / Képe szelíd Tündér, Fiatalság” (Az Ifjuság). Csokonai az antik aranykor-toposzokat rousseau-i eszmékkel egészíti ki: „A’ tiszta Természet metszé be / Áldott kezével e’ szabad / Törvényt az emberek’ szívébe, / Hogy a’ mi tetszik, az szabad” ([Az arany idő]). Vaszary János Aranykor c. festményén az antikvitás jelenik meg az eszményi múltként (1898, Bp., MNG). Hamvas Béla az „élet ősképének” tekintette (Scientia Sacra). →arany, →fémek/fémmegmunkálás, →Paradicsom, →pásztor, →sziget [Ú. E.]
aratás: A gabonafélék levágása és összegyűjtése. A földművelő természeti népek vallásában a kultuszok elsősorban a termékenységhez kötődtek, s különösen az aratás, a termés betakarítása adott alkalmat az ünneplésre. A termőföld a megtermékenyített nőt jelképezte (Maganyák, Aratóanyák, a Földanya tisztelete), a földművelési eszközökhöz pedig fallikus képzeteket kapcsoltak (→föld, →eke, →sarló/kasza). • Egyiptomban →Ozirisz/Szarapisz volt a gabonaisten. Nevének jelentése ’termés’ vagy ’aratás’; a gabona megszemélyesítőjének is tartották (Plut. Iszisz és Oszirisz, 65), →Ízisz pedig a gabona istennője. Aratás idején, amikor az aratók levágták az első szárakat, letették a földre, és jajgatva kiáltoztak Íziszhez. A sarló alatt halálát lelt gabonaszellem siratása ez, Ozirisz haláláé (→gabona/búza, →mag). • A görög mitológiában Kronosz (→Kronosz/Saturnus) eredetileg aratóistenség volt, az ő mítoszában is együtt található a teremtés („Mindenek atyja”) és a pusztítás, pusztulás (sarlójával férfiatlanította Uranoszt; elnyelte saját gyermekeit: Hésziod. Theog., 459–462). →Démétér/Ceres és →Perszephoné/Proserpina története a növényzet, az elvetett mag növekedését és meghalását szimbolizálja, mivel a leány a téli hónapokat az alvilágban, a nyári időszakot pedig a földön töltötte. • Az Ószövetségben az ember cselekedeteinek következményeire utal: „aki gazságot vet, az nyomort arat” (Péld 22,8). Az Újszövetségben Máté evangéliuma mutat rá a szó szimbolikus tartalmára. Kifejezheti az Ige terjesztését, amelyhez sok „munkásra”, igehirdetőre van szükség: „Az aratni való sok, de a munkás kevés” (Mt 9,37). Jelentheti Isten ítéletét, az igaz híveknek a hitetlenektől való elválasztását (Mt 13,30). A példabeszéd magyarázata szerint „Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok” (Mt 13,39). Ebben az értelemben jelenti az Utolsó ítéletet is: „eljött az aratás ideje” (Jel 14,15) (→apokalipszis). A konkoly és a jó vetőmag parabolája Isten türelmét példázza, aki megvárja a termés beérését, s csak utána választja szét a magokat. • A Nyár allegorikus megjelenítésén egy nőalak látható gyümölccsel és kalásszal, a háttérben aratókkal; az aratás jellegzetes kellékei (sarló, gabonakéve) a nyarat jelképezik (→évszakok). A világ korszakainak ábrázolásakor az ezüstkorhoz kapcsolódik, amellyel véget ért az aranykor, az örökös tavasz ideje, s az embereknek meg kellett tanulniuk vetni, aratni (→ezüst). • A XX. sz.-i magyar költészetben a forradalom jelképe. Ez az apokaliptikus hagyományra, a történelmi folyamatok „beérésére” és a parasztháborúkra (kasza) egyaránt utal: pl. Ady Endre: Ének aratás előtt; A grófi szérűn; Juhász Gyula versében: „Vihart aratva zendül a magyar nyár” (Magyar nyár 1918). [P. I.]
arc: A személyiség lényegét, a lelket, magát az embert szimbolizálja. Az arcra a belső élet vetül ki, a külvilág felé megnyilvánuló személyiség (pl. az „elvesztette az arcát” kifejezés a Távol-Keleten a becsület elvesztésére utal, a magyarban hasonló jelentésű szó az „arcátlan”). Ellentéte az →álarc/maszk, amely elfedi a jellemet. A külvilág jelenségeit is az arc érzékszervei fogják fel, tehát a belső és a külső világ közötti kapcsolatteremtést is jelképezi. Eltakarása a személyiség titokban tartásának vagy megsemmisítésének jelképe (pl. a halálraítéltek csuklyája; →csuklya). Az arcra borulás az egyén alárendeltségét fejezi ki a felsőbb hatalom előtt. Számos ókori kultúrában hasonló tartalommal bírt a többarcúság mint a személyiség összetettségének, de egylényegűségének kifejezője. Bölcsesség- és időszimbólumként a három életkor, a múlt, a jelen, a jövő, és a memória, az értelem, előrelátás egységét fejezi ki. • A rómaiak →Janus istent ábrázolták kétarcúnak. • A hindu istenek többarcúsága egy-egy istenség különböző aspektusait, lényének összetettségét szimbolizálja. Utalhat egyetlen isten elemi erőire, hőstetteire, tevékenységeire, de több isten egységét is kifejezheti a több arccal ábrázolt egyetlen test (→bráhman/Brahmá, →Trimúrti). • A zsidó és a keresztény kultúrában fontos hangsúlyt kap. Isten arca Isten lényegét jelképezi, amelyet élő ember nem láthat: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Isten arcának elfordítása bajra, szerencsétlenségre utal, míg arcának népe, hívei felé fordítása a közvetlen kapcsolat, az →áldás jelképe. Az ároni papi áldás harmadik tétele így hangzik: „Fordítsa feléd arcát az Úr és szerezzen néked üdvösséget” (Szám 6,26). →Jézus Krisztus arca „dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3) (→Veronika kendője). A fénylő arc az istenlátás jele (pl. Mózes arca: Kiv 34,29–30) (→fény/világosság és sötétség). Az embernek Istenhez való tartozására utal: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta” (Ter 1,27); „Mi pedig mindnyájan akik födetlen arccal tükrözzük vissza az úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át” (2Kor 3,18). • A keresztény ikonográfia Szentháromság-ábrázolásainak egyike a – XVII. sz.-ban betiltott – ún. tricephalus ikonográfiai típus: három arc összekapcsolódása. Eredetileg a római kori Janus-arcból eredt, amely a múltat és a jövőt szimbolizálta. Az ehhez kapcsolt harmadik, előrenéző arc a jelent, a jelen tudását jelképezte. A tricephalus típusú Szentháromság-ábrázolásra látunk példát a zsegrai és a siklósi templomban (XIV sz.).
Szentháromság (XIV. sz. vége, Zsegra, Szentlélek-templom).
• Tiziano Az Idő allegóriája c. képén az egybefonódó három arc különböző életkorokat jelenít meg (1560, London, National Gallery). • Dante az Isteni Színjátékban a Sátánt háromarcúnak írja le, mivel benne az egész emberiség bűne megtestesül, s az arcok az akkor ismert három földrész embereit jelentik (Pokol, XXXIV. 38–43). • A magyar költészetben Adynál fontos szimbólum; az álarc ellentétpárjaként az őszinteség kifejezője: „…csúf lárvákat levenni / S látni meztelen arcokat, / Melyeken nincs mez, festék, semmi” (Az elrejtett arcok). →fej, →szem [Ú. E.]
arcanum: A mágikus és alkímiai iratok ’titok’ jelentésű szava a latin arcanus (’titkos’) szóból ered. A dolgok csodákra képes belső értelmének, anyagtalan lényegének szimbóluma. Ez a titkos, rejtett princípium, a halhatatlan esszencia, amely nem ismerhető meg tapasztalás útján. A gyakorlati alkímiában a titkos ismeret, a misztériumkultuszok tartalma, minden, ami a be nem avatottak számára megközelíthetetlen. Jelentheti az elixírt vagy a bölcsek kövét. →bölcsek köve, →elixír, →kártya [L. A.]
Arész/Mars: A görög mitológiában a háború, az öncélú, kegyetlen harc istene. Alakját féktelen indulat, alattomosság jellemzi. (Homéroszi jelzői: „ártó”, „dühöngő”, „emberpusztító”, „városromboló”.) Az Iliászban így feddi Zeusz: „…mindig a harc kedves neked, és a viszály, meg a dúlás…” (V. 891). Kísérői Deimosz, az Ijedtség, és Phobosz, a Félelem. Ellentéte és ellenfele →Pallasz Athéné, az igazságos háború istennője, aki a trójai háborúban le is győzte Arészt (Hom. Il., XXI.). • Rómában Arészt Marssal azonosították, aki hadisten funkciója mellett archaikus természeti vonásokat is megőrzött. A tavasz, a földből kisarjadó növényzet, a termés sérthetetlenségének és védelmezésének khthonikus istene, az első nagy római istenhármasság egyike Jupiter és Quirinus (Romulus) mellett. A március hónap névadója, amely a régi római év évkezdő hónapja volt, Julius Caesar naptárreformja óta pedig a harmadik hónap (Ovid. Fasti, III.). →Romulus és Remus apjaként a rómaiak őse, ezért a római férfiakat Mars katonáinak is nevezték. Bár a görög toposzokat átvevő irodalomra jellemző az Arész–Mars azonosítás, a római kultikus életben Mars megőrizte itáliai eredetű jellegzetességeit. A férfiasságot, a katonai erényeket jelképezte (ezzel a jelentéssel összefüggésben az antik hadisten latin nevéből katonai kifejezések is származtak). Atlétatermetű fiatal férfiként ábrázolták; jellegzetes attribútumai a →lándzsa, a →kard, a sisak és a →pajzs. Rómában szent állata a →farkas és a →harkály, fája a →tölgyfa. • Az európai művészetben gyakori, kedvelt mitológiai téma volt Arész és →Aphrodité/Venus szerelme (Hom. Od., VIII. 306–320; Ovid. Met., IV. 166–189). Pl. Botticelli, Caravaggio, Veronese, Rubens ilyen tematikájú művei a szerelem és az élet diadalát szimbolizálják az öldöklő, vad harciasság felett.
Mars és Vénusz (M. Raimondi metszete, XVI. sz.).
Szerelmük gyümölcse: Harmonia és Amor. Mars hadisten a pusztító háború megszemélyesítőjeként szerepel a manierista és a barokk világi festészetben. Pl. a pozsonyi vár Habsburg-uralkodókat dicsőítő festménysorozatának (1638–1643) egyik ábrázolásán, amelyet ma már csak metszetről ismerünk, II. Ferdinánd a Remény nőalakjához fordul, mivel birodalma országait a háború veszélye, a címereken taposó, kardot rántó Mars fenyegeti. (A politikai allegória a török veszélyre s a szövetséges erdélyi fejedelemségre utal.) • Janus Pannonius Mars istenhez békességért c. művében a háborús pusztítással azonosul alakja: „ki által árva lesz e föld és telt a Tartarus, / Te szörnyű vérivó, halottra éhező.” A Szigeti veszedelem első énekének kezdő versszakában a „fegyvert s vitézt” éneklő Zrínyi is így keres új hangot a szerelmi költészet után: „Mastan immár Mársnak hangasabb versével.” Gyöngyösi István a Márssal társalkodó Murányi Venus c. műve a harcot feloldó szerelem jelképes témájában dolgozta fel Murány 1664-es ostromát, valamint Wesselényi Ferenc és Széchy Mária érdekházasságát. →Mars bolygó [Ú. E.]
argonauták: A görög mondai hagyományban a görögség ötven legnagyobb hőse, akik egy emberöltővel a trójai háború előtt, Iaszón vezetésével, a Pallasz Athéné tanácsai szerint épített Argó hajón Kolkhiszba utaztak, hogy a legendás aranyszőrű kos gyapját megszerezzék Peliasz, iólkoszi király számára (→aranygyapjú). Héraklész (→Héraklész/Hercules), a spártai Dioszkuroszok és →Orpheusz is az argonauták között volt; sikerüket a kolkhiszi királylánynak, Médeiának köszönhették (Ovid. Met., VII. 1–158). Apollóniosz Rhodiosz Kr. e. III. sz.-i Argonautika-eposzában így ír az argonauták útra keléséről: „Mind nézték a hajót fönntről a nagy istenek aznap, / és ama félisten daliák kitűnő erejét, kik / akkor a legderekabbak voltak…” (I. 547–549). A misztikus, eksztatikus vallások térhódításának idején, a IV. sz.-ban keletkezett orphikus Argonautika a hősök küzdelmében az apollóni-orpheuszi tan, a fény győzelmének jelképét teremtette meg (→Apollón/Apollo). Ezzel összefüggésben utazásukat alvilágjárásként is értelmezik. (Durisz: Iaszónt kiokádja a sárkány, görög vázakép, Kr. e. V.sz., Musei Vaticani). • Európában a lovagi kultúra idején az akháj és a trójai hősökhöz hasonlóan az argonauták is a vitézséget, a harci erényeket, a csodás hősiességet jelképezték. Az 1429-ben alapított aranygyapjas rend ötven lovagja egy láncon függő, arany kosgyapjú medált hordott. • Dante is említi az Isteni Színjátékban az Argó hőseit, akiknek huszonöt évszázad óta csodált nagyszerű vállalkozását az ő szellemi utazása múlja csak felül (Paradicsom, XXXIII. 95). Dugonics András 1778-ban adta ki Argonauticorum, sive de vellere aureo libri XXIX c. latin regényét, és Gyapjas vitézek címmel dolgozta át magyar nyelvre. →kos [Ú. E.]
Argosz/Argus: Argosz a görög mitológiában Gaia (→Gaia/Tellus) földanya fia, sokszemű →óriás. Apollodórosznál egész testét szemek borítják, Ovidius száz szemet említ (Met., I. 624). A féltékeny Héra a tehénné változtatott Ió felügyeletét bízta rá mint mindent látó őrre (Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 569–679; Rubens: Mercurius és Argus, 1635–1638 k., Drezda, Zwinger). Az óriást Hermész (→Hermész/Mercurius) ölte meg, Héra a →páva tollait díszítette a szemeivel. Szemei az égboltra kerülve a csillagos eget is jelenthették. Janus Pannonius Az álomhoz c. elégiájában Mercur bűvös vesszejétől „Árgusnak száz szeme éjbe fagyott”. A sokszeműség, a mindentlátás révén a fokozott érdeklődés, a vizsgáló, kutató tekintet, a koncentrált figyelem jelképévé vált: „árgus szemekkel nézni valamit.” →szem [Ú. E.]
Ariadné: A görög mitológiában Minósz krétai király leánya, aki egy gombolyaggal segített Thészeusznak kijutni a labirintusból (→fonal/ fonás, →labirintus). Menekülésük közben Thészeusz Naxosz szigetén hagyta az alvó lányt, akit ezután Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/ Liber-Bacchus) vett feleségül (Ovid. Met., VIII. 174–182). • Az ókori és reneszánsz képzőművészetben gyakori téma volt a Thészeuszt segítő és az istenek közé emelkedő Ariadné ábrázolása. Az Ariadné és Dionüszosz diadalmenete-, valamint az Ariadné és Dionüszosz menyegzője-képtípusokon a krétai királylány a szerelem által istenek közé emelkedő halandó típusa. Jellegzetes attribútuma a fénylő →koszorú, amely megistenülését jelképezi (pl. Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). • A barokk, majd a rokokó és a klasszicizmus idején a naxoszi Ariadné a cserbenhagyott szerető archetípusa. Monteverdi és Händel operája, Haydn oratóriuma, Richard Strauss operája, Corneille drámája, Angelika Kaufmann festménye a legjelentősebb példái az Ariadné-téma szentimentális hangulatú feldolgozásának. Zrínyi Arianna sírása c. korai szerelmes versében jelentkezik ez a motívum; a költő a Thészeusztól elhagyott Ariadnéként szólal meg. →Dido [Ú. E.]
Ariadné fonala: →fonal/fonás
Arión: Kr. e. VII. sz.-i legendás görög dalnok, ditirambusköltő, akitől nem maradt fenn mű. Hérodotosznál olvasható az a monda, amely alapján a költészet jelképévé vált (I. 24). Eszerint zenei versenyek győzteseként Szicíliából Korinthosz felé hajózott, amikor a hajósok kincseiért az életére törtek. Utolsó dalával azonban egy delfint csalt a hajóhoz, amely kimentette a tengerbe ugró költőt (→delfin). Csodás menekülése a költészet hatalmát, a →zene varázserejét szimbolizálja. Delfin hátán, kezében lírával, fejét övező babérkoszorúval ábrázolják (→babér, →líra/lant). Ovidius a Halak csillagkép kapcsán írt Arionról: „Gyors folyamok rohanó árja dalára megállt; / éneke farkast is lekötött mikor űzte a bárányt” (Fasti, II. 84–85). • Berzsenyi Keszthely c. versében a költészet számára eszményi környezetet jellemzi ekképpen: „Gyakran zengeti itt Árion énekét.” →Amphión, →Orpheusz [Ú. E.]
Árkádia: Peloponnészosz központi vidéke hegyektől elzárt terület. Lakói pásztorkodásból éltek; az antikvitás korában műveltségben elmaradtak a környező görög területektől. A görög mitológiában Hermész (→Hermész/Mercurius) mint pásztoristen és Pán (→Pán/Faunus) szülőhelye. Mint a letűnt és vágyott boldogság színtere Vergilius eklogái óta ismert (Eclogae, 4,58–59; 7,4; 8,22; 10,26). Ettől kezdve válik népszerűvé a Pán által kormányzott pásztori Paradicsom-kép, amelynek lakói a romantikus szerelem légkörében élő pásztorok, →nimfák és →szatüroszok/faunusok (→pásztor). Szorosan kapcsolódik az aranykor-képhez, s a Heszperiszek kertjéhez is (→aranykor, →Heszperiszek kertje). • Az Árkádia-képzet alapvető jellemzője az idealizált vidéki életbe való visszavonulás, a valóságtól és a városi, udvari élettől való menekülés. Az emberi lét tökéletes tere: boldog, gondtalan, időtlen. Rendjét az ember és ember, ill. az ember és természet közötti tökéletes harmónia határozza meg. Nicolas Poussin Et in Arcadia ego c. festménye, amely e téma leghíresebb képzőművészeti megörökítése, az idilli élet és a halál kontrasztjára épül (1642 után, Párizs, Louvre). Sir Philip Sidney a XVI. sz. második felében írt Arcadia címen pásztorregényt. Goethe az Utazás Itáliában c., levelekből összeállított művének mottójául tette az „Et in Arcadia ego”-t (Árkádiában éltem én is), amellyel az antik szépségideállal való azonosulást hangsúlyozta. Schiller Lemondás c. versének kezdősoraiban is megjelenik ez a motívum. Berzsenyi Életphilozophia c. művében Árkádiát a klasszicista értelemben kapcsolja az aranykor-képzethez: „Én is örömre születtem / Arcadia berkében.” Magyarország c. versében az eszményi természeti környezet jelképe: „Itt Arcádia zöld halmai nyillanak, / Hol Pán leg jelesebb barmok után dalol.” • A magyar irodalomtörténet első nagy irodalmi vitája, az ún. Árkádia-pör, az Árkádia szó jelentése körül alakult ki (Kazinczy Csokonai síremlékére szánta az „Et in Arcadia ego” feliratot, mivel a szimbolikus jelentésből kiindulva a tökéletes költői lét és halhatatlanság színterének tekintette Árkádiát; Fazekas és debreceni köre viszont az eredeti görög jelentésből kiindulva egyszerűen terméketlen szamárlegelőnek). →Hellász [A. B.]
Ármány: →Ahrimán/Ármány
árnyék: Egyrészt a fény a Nap pozitív alapelvének ellentéte, másrészt a képzeletbeli, nem valóságos dolgok képe (→fény/világosság és sötétség). • A természeti népeknél a második én vagy a lélek szerepét tölti be. Aki árnyékát elveszíti, lelkét is elveszíti. • Az egyiptomiak hite szerint a fáraó az istenség védelmező árnyékában nyugszik. • A görögök és a rómaiak elképzelése szerint a holtak az alvilágban árnyszerű léttel bírnak: „Aidész lakán / holt árnyak közt kósza kis árny / erre meg arra szállsz” (Szapphó: Holtan majd feküszöl). Az alvilágba látogató Aeneas is árnyakkal találkozik (Verg. Aen., VI. 434, 468). Erre utal az ’alvilág’ jelentésű „árnyvilág” kifejezés (→alvilág/Pokol). • Platón Timaioszában és Államában a látható, érzékelhető világ árnyékképként, a láthatatlan, csupán ésszel felfogható ideavilág másaként jelenik meg, ahogy az álomban az „árnyékkép” az érzékelhető világ tárgyainak analógiája (→barlang). • A keresztény felfogásban az evilág árnyékképpel válik egyenlővé (1Krón 29,15; Zsolt 39,7). A tipologikus gondolkodásmód szerint az árnyék valamely dolog homályos lerajzolása, előképe. Így az Ótestamentum rítusai, a törvény szerinti áldozatok is árnyékok („…a törvény csak árnyéka az eljövendő javaknak és nem a valóság képe…”, Zsid 10,1), az Ószövetség ebben az értelemben az Újszövetség előképe, „előrevetülő árnyéka”. A védelem, oltalom szimbóluma is; az apostolok árnyékának csodálatos gyógyító erőt tulajdonítottak (ApCsel 5,15). Ez jelenik meg Masaccio Szent Péter árnyékával gyógyít c. festményén (1426–1427, Firenze, Santa Maria del Carmine, Brancacci-kápolna). Jelenti ezzel szemben a gonosz, a sötét jelenlétét. Krisztus halálakor három órán át sötétség borult a földre (Mk 15,33). • Bulgakov A Mester és Margarita c. művében az árnyék hiánya a Sátán jelenlétét jelzi. Jelentheti az árny a bűn, a tudatlanság állapotát is. • Ady Istenhez hanyatló árnyék c. versében a hitet kereső lélek jelképe. Az elnyomó hatalom kivetüléseként ábrázolja Kányádi Sándor Pergamentekercsekre c. versében: „szikkadok holtraváltan / egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában.” • Az analitikus pszichológiában Jung szembehelyezi a tudat fényével, nála a személyiség sötét oldalát, a tudattalant jelképezi. A kollektív tudatalattiban mint az archetipikus rossz jelenik meg. Jung alkimista és gnosztikus tanok bekapcsolásával kiterjeszti vizsgálódásait Istenre és Krisztusra is, eszerint Isten megszemélyesített árnya Lucifer. Jung szerint az árnyék (férfi esetében) az anima, és (nő esetében) az animus jelképe, amely a személyes tudattalan megjelenítője, s mindig az ellentétes nemre utal (Aión). [F. A.]
Áron: →Áron vesszeje, →próféta/vates/szibülla
Áron vesszeje: Az Ószövetségben a Lévi törzsét jelképező csodás, kivirágzó és gyümölcsöt hozó mandulaág, amellyel az Úr Áron főpapi tisztségre való választását jelezte (Szám 17,16–26). A klosterneuburgi oltár frigyláda-ábrázolásán is látható ez a motívum (XII. sz.). • A keresztény szimbolikában az ág kivirágzása Krisztus feltámadásának jelképe is lehetett. Szűz Mária szimbólumaként a kiválasztottságot, a csodás, szűzi termékenységet jelentette: „Mit jelzett Áron kivirágzott vesszeje mást, mint a Boldog Szüzet, aki méhében fogant, bár férfit nem ismert” (Clairvaux-i Szt. Bernát).
Mózes és az égő csipkebokor – A Kisjézus születése – Áron kivirágzó vesszeje (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
Árpád: A magyar törzsszövetség első fejedelmének, Álmosnak fia és utódja (→Álmos). A895-ben kezdődő honfoglalás az ő nevéhez kötődik. A középkorban alakja nem volt közismert, Kézai Simon gestája nyomán Attilát tekintették az első, az igazi honfoglalónak, akinek dicső tettei után a IX. sz. végi honfoglalás csupán „második bejövetel” volt (→Attila). • A történeti szemlélet átalakulásával (ébredő nemzettudat; a hun–magyar azonosság ellenében a nyelvészeti alapú finnugor rokonság elmélete) alakja a XVIII. sz. végétől vált szimbolikussá. Anonymus XIII. sz. eleji, századokig lappangó gestájának 1745-ös kiadásával és 1790-es magyar fordításával az egyre jelentősebb honfoglalás-irodalom Árpádot állította középpontba, bár az Attilával való kapcsolat továbbra is hangsúlyos maradt (pl. az Isten kardja Attila öröksége Árpád kezében: Vörösmarty: Zalán futása, VII. 61–71). A XVIII. sz.-tól terjedt el az „Árpád-ház” kifejezés az addigi, keresztény szemléletű Szent Királyok helyett. Az ébredő, és különösen a romantika kori nemzettudat számára Árpád vergiliusi, Aeneas-típusú jelképpé magasztosult: ő a haza atyja, a honalapító, a magyarok ősatyja (→Aineiasz/Aeneas). Dugonics András 1787-ben megjelent hazafias szellemű Etelka c. regényében elsőként hivatkozik Anonymusra mint forrásra, amelynek alapján Árpád és fia, Zoltán fejedelemségének korát megrajzolta. Virág Benedek 1797-ben ezt írja: „Párduczos Árpádnak lelkes maradéka, magyar nép” (A táborból megtért hazafiakra). Berzsenyi A’ Magyarokhoz c. ódájában Árpád „Hazánk’ Szerzője”, a magyar nemesi nemzet „Árpád vére”. Kölcsey Hymnusában hasonlóképpen szerepel: „Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.” Számos költő (pl. Ráday Gedeon, Virág Benedek, Csokonai Vitéz Mihály) Árpádiász-eposzkísérletei után Vörösmarty 1825-ben megjelent Zalán futása c. művében állított emléket a magyar honfoglalásnak. A kor aktualitásának megfelelően a cél a nemzet nagyra hivatottságának egyetlen reprezentatív hősben való megtestesítése, így Árpád a magyarság hősiességet, a hazához való jogát jelképezi. Garay János Az Árpádok c. balladaciklusában a honfoglaló vezér: „Dicső Árpád apánk.” • A historikus festészetben szintén megjelenik Árpád alakja.
Kisfaludy Károly–Michael Hoffmann: Árpád pajzsra emelése (Aurora, 1826).
Kovács Mihály Árpád pajzsra emeltetése (1854, Bp.,MNG); Munkácsy Mihály Honfoglalás (1891–1893); Székely Bertalan Vérszerződés (vázlat, 1896, Bp., MNG) c. festményén és Zala György millenniumi emlékművén (1894–1928) Árpád az eszményi őst jeleníti meg. • Jókai 1854-ben megjelent A magyar nemzet története regényes rajzokban c. művében Árpád a bölcs országépítő típusaként jelenik meg, aki a meghódított népek megbékéltetésére „országát nem iparkodott határain túl növelni, hanem határain belül erősíté”. • A bizánci forrásokra támaszkodó legújabb történeti kutatás alapján Illyés Gyula Árpád c. versében a honfoglaló vezér már nem a heroikus tett végrehajtója. A bolgár-besenyő támadás után „Egy csapat özvegy férfi s egy sereg / árva siheder” élén a vezér a Kárpátok bércei között a keleti eredet és a Nyugathoz való csatlakozás, a visszafordulás és a rokon népek igája vagy az idegenek közti beolvadás lehetőségeinek dilemmáját éli át. Árpád a népe érdekét szeme előtt tartó felelősségteljes államférfi típusaként a szabadság esélyét választja: „S nézte fürge szemmel, / mint juhász, aki minden ürüt ösmer, / hogy tódul népe át Európába.” →vér [Ú. E.]
Artemisz/Diana: Artemisz az archaikus görög korban a vadak úrasszonya; medveistennő (→medve). Az olümposzi istennő Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Létó leánya, Apollón (→Apollón/Apollo) ikertestvére. Apollón nőnemű alakjaként nagy változáson ment keresztül, bár ősi funkcióiból (termékenység-istennőként a növény- és állatvilág úrnője) is számosat megőrzött. Amazon típusú, szerelmet nem ismerő istennő, a tisztaság, a szűziesség jelképe és védelmezője (→amazónok). A hajadonoknak házasságuk előtt áldozatot kellett bemutatniuk Artemisznek. Míg Apollón a szellemi világhoz tartozik, Artemisz a természettel áll szoros kapcsolatban. Homérosz is a →nimfák körében vadat űző Artemiszt említi (Od., VI. 102).
Apollón két Múzsa kíséretében találkozik Artemisszel (méloszi vázakép, Kr. e. VII. sz., Athén, Nemzeti Múzeum).
A szabad természeti életet jelképezi, amely minden kötöttséget elutasít. Az ókorban általában az amazónokhoz hasonlóan ábrázolták, amint szarvast űz. Mint Apollón, szigorú ítélkező, aki nyilaival bünteti a törvényei ellen vétőket, vagy az őt megsértőket (pl. →Niobé és az Artemiszhez hűtlen nimfák megbüntetése). • Az ázsiai eredetű tauriszi Artemisz tiszteletét a mondák szerint Oresztész és Iphigeneia hozta görög földre. Iphigeneiát Artemisz menekítette Tauriszba a föláldozás elől, ahol papnőjeként emberáldozatot mutatott be az istennő tiszteletére (Euripidész: Iphigenia a tauroszok között). • A hellenisztikus korban holdistennő, fivére, Apollón, a napisten párja, a természet ciklikusságának, változékonyságának jelképe (→Hold). Alakjába ekkor Szeléné és →Hekaté alakja is beleolvadt. • A római Dianával azonosították, aki eredetileg a növényzet, a termékenység istennőjeként a szülés oltalmazója volt. A latin törzsszövetség pártfogó istennőjeként kultuszközpontja Rómában az Aventinuson állt. Pál apostol efezusi működése során került ellentétbe a „nagy istennőt” tisztelő Artemisz-hívőkkel (ApCsel 19,24–28; 19,34–35). • Az európai művészetben a vadászó, szűz Artemisz jelenik meg, különösen a barokk és rokokó korban ábrázolták gyakran, pl. Rubens: Diana hazatérése (1615–1617, Drezda, Zwinger); François Boucher: Diana, fürdője után (1742, Párizs, Louvre). Általában fiatal, rövid tunikás, meztelen felsőtestű lányként jelenítették meg, jellegzetes attribútumai a hajdíszként hordott holdsarló, valamint →íj és nyíl, →kutya, →lándzsa és →szarvas. [Ú. E.]
árvácska: Ősszel és tavasszal egyaránt virágzó növény. Az emlékezés, a meditáció jelképe Európában. A vadvirág →három szirmához kötődően szentháromságfűnek is nevezték. A keresztény ábrázolásokon a Szentháromság szimbóluma. A nemesített árvácska →öt szirma a gondolkodás emberi képességére utal, mivel azötös szám az ember szimbóluma. →virág [P.E.]
ásó és kapa: Földművelési eszközök; a férfi princípiumhoz tartozó tárgyak. • A kapa egy sumer mítoszban Enlil isten alkotása, a teremtés eszköze (l. Az úr tökeletes dolgot… kezdetű sumer eposz). • Az ásó a földművelés római istenének, Saturnusnak egyik attribútuma (→Kronosz/Saturnus). A ború eszközeivel szemben a béke kifejezője: „Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos / rozsdált fegyvere sutba, sötétbe kerül” (Tibullus: Elégiák I. 10, 49–50). • A keresztény művészetben →Ádám ábrázolásain a kiűzetés utáni fáradságos munka jelképe. Másutt a mezőgazdasági munkák kezdetének idejét, a tavaszt jelöli. • A magyar hagyományban az ásó-kapa állandósult szókapcsolat a sírig tartó házastársi hűséget, a temetésre való utalással a halált jelenti. Az előbbi jelentésre pl. Pázmány Péter utal: „addig más házasságban nem avathattyák magokat, míg ásó-kapa el nem választja a házas személyeket.” →eke [P. J.]
Astarta: →Innin/Istar/Astarta
Aszklépiosz/Aesculapius: Az antikvitásban isteni orvos, gyógyító isten. Apollón (→Apollón/Apollo) gyermeke, aki Kheirón kentaurnál nevelkedett; tőle tanulta meg a gyógyítást (→kentaur). Aszklépioszt Apollón alakváltozataként is tisztelték. Fő kultuszhelye Epidaurosz volt. Szentélyei jó levegőjű, jó vizű helyeken voltak, ahol kígyókat tenyésztettek, és azokat használták a gyógyítás eszközéül. Attribútumai a pálca és a →kígyó. A kígyó a megújulás szimbóluma, hiszen a kígyók minden évben levedlik a bőrüket, „megfiatalodnak”. Áldozati állata a →kakas, amelyet az ókori görögök gyógyulásuk után ajánlottak fel az istennek (Platón: Phaidón, 118). A mítoszok szerint Athéné adott Aszklépiosznak két, a Medusza vérével teli üvegcsét: a gorgó bal oldalán levő erekből vett vérrel Aszklépiosz feltámasztotta a holtakat, a jobb oldalából vett vérrel viszont azonnali halált okozhatott (→gorgók). A betegek a templomban töltötték az éjszakát, hogy Aszklépiosz álmukban közölje velük a gyógyító erejű orvosság összetételét. Tisztelete római közvetítéssel Pannóniába is eljutott (l. Anubisz-relief, Szombathely). • Az ókortól az orvosok és gyógyszerészek patrónusa; a középkorban gyakran szerepel könyvillusztrációkon, a gyógyászat jelképes alakjaként. [P. I.]
aszphodélosz: Dél-európai, liliomfajta növény; az antikvitásban alvilág-jelkép. Hésziodosznál olvasható, hogy gyökérgumói táplálékul szolgáltak (Erga, 40–41). Sírokra ültetésének egyik oka az az ősi hit, hogy a holtaknak is táplálékot kell juttatni. Síri virágként a fájdalom, a gyász szimbólumává vált. A mítoszok szerint →Perszephoné/Proserpina, aki éppen aszphodéloszt szedett a réten, amikor Hadész elrabolta, az alvilág királynőjeként elültette a csokrot, ezért a holtak lelkei aszphodéloszréten járnak (Od., XI. 539; 573; XXIV. 11–14). A mitológiai alvilág hármas beosztásában, amelyben a Tartarosz és az Elízium a két véglet, az aszphodéloszmezőkre a földi életben a jó és rossz között ingadozó lelkek kerülnek (→alvilág/Pokol). Dioszkoridésznél a királyi hatalom szimbóluma, Theophrasztosznál pedig szerelmi zálog. • Babits A Danaidák c. művében szintén az alvilághoz kapcsolódik: „…a szél ott mélyen alszik / alszik asphodelos-ágyban.” →liliom [Ú. E.]
athanor: A középkori alkimisták állandó meleget adó, folyton égő széntüzelésű kályhája. A XVII–XVIII. sz.-i laboratóriumokban olyan központi kályha, amely több tűzhelyre vezet forró levegőt (Athanor, illusztráció, Musaeum Hermeticum, Frankfurt, 1678). • Az alkimista számára a „kozmikus tűzhely” külső tüze gyújtja fel a ráállított lombik belső tüzét, amely az átalakulások mozgatója (→tűz). Szerepe képletesen a Filozófiai Tojás kikeltetése, s fontos, hogy a sokszor negyven héten át tartó művelet során egy kotlós melegéhez hasonló állandó langyos hőt biztosítson. A hermetikus, rózsakeresztes szimbolikában a hőt adó athanor hím, míg a hőt befogadó kukurbita (lombik) nőnemű. A zárt, kondenzáló edény, az aludel a gyermek, aki anyjából táplálkozik. →alkímiai edények, →kohó, →olvasztótégely, →tűzhely [L. A.]
Athéné: →Pallasz Athéné/Minerva
Atlantisz: Ókori legendákban szereplő sziget. Az Atlantisz-monda egyiptomi eredetű; az európai kultúrkörbe a görög mitológián keresztül került be. Valóságalapja feltehetőleg a krétai-minószi kultúra megszakadásában is szerepet játszó vulkánkitöréskor elpusztult sziget, Théra. A legendás civilizáció helyszínét csak később tették a Gibraltáron túlra, az Atlanti-óceánra. Hérodotosz viszont a Szahara belsejében fekvő oázist nevezi Atlantisznak. Akár szigetet, akár oázist értenek rajta, mindenképpen értékeket őrző önálló világ, amelynek képe az aranykorhoz kötődik (→aranykor). Platón szerint Poszeidón emelte ki az óceánból azért, hogy egy halandó asszonytól származó gyermekeinek legyen a lakhelye, s mivel a kései utódok nem voltak hajlandók áldozni az olümposziaknak, Zeusz büntetésből elsüllyesztette a szigetet (Timaiosz, 25a). Ebben az értelemben a világ emberi gőgből fakadó pusztulásának szimbóluma. • Mítosza rokon az Európában széles körben elterjedt boldogok szigete-elképzeléssel, ehhez társul az elveszett Paradicsomkert képe (→Paradicsom, →sziget). Amerika felfedezésekor az elsőként fellelt szigeteket Atlantisz részeinek is hitték. • Babits Mihály Atlantisz c. versében a tengerbe süllyedt holt meseváros a letűnt kultúrák, az elmúlt korok jelképe. Juhász Gyula a fiatalkor iránti nosztalgiát kapcsolja hozzá (Ifjuság). [A. B.]
Attila: 433–453 között uralkodó hun király, aki népével a népvándorlási hullám során érkezett Európába keletről. Székhelye a mai Magyarország keleti területén volt. Zsákmányszerző hadjáratokat vezetett a gyengülő, széteső Nyugatrómai Birodalom területére. Már élete során is legendák övezték. Halála után alakját számos előtte és utána következő pusztító népvándorlás kori hadjárat vezetőjével egybeolvasztották. • A keresztény Európa számára – elsősorban az olasz és francia köztudatban – a barbárság jelképe, a kereszténységgel szemben álló pogány kegyetlenség, maga az →Antikrisztus, akihez apokaliptikus félelmek fűződtek (→apokalipszis). Népét és hadait, amelyek pusztulással fenyegették az egész nyugati világot, Góg és Magóg ivadékainak (Jel 20,7–8) tekintették. Dante ezért helyezte Attilát a Pokol hetedik körébe, a vérengző zsarnokok közé (Ist. Színj., Pokol, XII. 133). A nyugati egyházi hagyomány számos mártír történetét Attila hadjárataihoz kapcsolta, mivel a hun uralkodót az irgalmatlan keresztényellenesség megtestesítőjének tartották. (L. pl.: Szt. Genovévának, Párizs védőszentjének – akinek történetét Puvis de Chavannes festette meg a párizsi Pantheonban [1870–1898 között] – és a hunok nyilai által Köln mellett kíséretével együtt vértanúhalált halt angol királyleány, Szt. Orsolya legendája. Hans Memling: Szent Orsolya vértanúsága, a Szent Orsolya ereklyetartó szekrény egyik táblája, 1489, Brugge, Sint Jans-Hospitaal.) Paulus Diaconus, a VII. sz.-i longobárd történetíró Attila és Leó pápa találkozását beszélte el, amely hadaik visszafordítására késztette a hunokat (Raffaello a vatikáni Héliodórosz-terem egyik falfreskóján ábrázolta a legendát: Péter és Pál apostol megjelenése készteti meghátrálásra a pogány hun hadat, 1514). A görög Priszkosz rétor a Keletrómai Császárság küldötteként tudósított Attiláról és udvaráról, s az ő művéből terjedt el a flagellum Dei, az „Isten ostora” kifejezés, amelyet eredetileg Szt. Ágoston alkalmazott a De civitate Deiben a Rómát feldúló gót Alarikra. Attila ebben az értelemben Isten büntető eszköze a bűnbe merült nyugati világ figyelmeztetésére. A kezébe jutott →kard – amely által őt →Arész/Mars isten az egész világ urának rendelte – a világhódító szándék kifejezője. • A germán hagyományban (pl. aX. sz.-i Waltharius-dal és a XIII. sz.-i Nibelung-ének) nagy tekintélyű lovagkirályként jelenik meg. A burgund–hun háborút elbeszélő skandináv Edda-dalokban viszont kincsvágyó, alattomos zsarnok. • A magyar hagyományban a hun király a nemzettudat részévé, a heroikus nagyság, a magyar katonai erények szimbólumává vált, a honszerző, világhódító ős jelképes alakjává magasztosult. A magyar kalandozások idején feltehetőleg a germán hercegségekben kialakult hun–magyar azonosság hagyományát (amely a Huni-Hungari népnév és a harcmodor hasonlóságán alapult), egyes nézetek szerint már az első Árpád-házi királyok is ápolták. Anonymus Gesta Hungarorumában a magyarok élén hazát kereső →Árpád Attila leszármazottja. Az V. fejezetben a honfoglalás helyszíne, Pannonia, Attila egykori földje, az aquincumi romok Attila városa, mivel a németek a későbbi Budavárat Ecilburgnak nevezték (az Attila–Etele–Etzel névváltozatok alapján). Kézai Simon, IV. (Kun) László történetírója gestájában elmélyíti a hun-magyar folytonosság tanát, s apológiát folytat a latin Attila-képpel szemben. Attila nála az igazi nagy honfoglaló, gazdag és hatalmas király. A közös eredetmonda, Hunor és Magyar története is itt szerepel először (→csodaszarvas). A Képes Krónika egyik miniatúráján Attila turulos pajzzsal jelenik meg (1360 k., Bp., OSZK) (→turul). Az Attila-kultusz Hunyadi Mátyás korában újjáéledt, Mátyást „második Attilaként” ünnepelték. Az erőskezű, okos zsarnok jelképe, aki birodalma és az egyeduralom érdekében jogosan számolt le testvérével, Budával. Mátyás történetíróinál, Bonfininál és Thuróczinál a hun király a „világ dicsősége”, a magyar nagyság szimbóluma. Zrínyi Mátyás király életéről írt művében a nemzetének Pannoniában a mai napig fennálló királyságot szerző Attila jelenik meg. Zrínyi századában Attilát és Árpádot egyaránt a honfoglalás hőseinek tekintették (pl. Cseke István 1666-os, elveszett latin eposza). • A török Habsburg vezetéssel zajló kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc utáni jezsuita neolatin irodalomban Attila az ördög ostoraként keresztényüldöző pogány hódítóként jelenik meg (Schez Péter művében Attila Rákóczi-allegóriaként értelmezhető). Berzsenyi a hadi nagyságot kötötte alakjához; „Oh, más magyar kar’ mennyköve villogott / Attila’ véres harczai közt” (A’ Magyarokhoz). A Buda–Attila-viszály és a testvérgyilkosság →Káin és →Ábel, →Romulus és Remus történetének párhuzamaként a nemzeti ősbűn jelképe. Arany János tervezett hun trilógiájának 1863-ban elkészült első részében, a Buda halálában Buda és öccse, Etele viszálya, majd testvérharca a fő motívum, amely a nemzeten belüli tragikus megosztottság kifejezője. Ady így vall róla: „Attila, híres bajnokunk” (Áldozás Attila sírján). [Ú. E.]
Attisz: Frígiai eredetű istenség, eredetileg az elpusztuló, de tavasszal újjáéledő természet szimbóluma, a természet megújító erejét képviselő →anyaistennő (Agditisz, Atragatisz, Kübelé) szeretője. A Pauszaniasz ismertette mítosz szerint a →Kübelé véréből fakadó →gránátalma érintésétől foganja a szépséges fiúgyermeket Attisz anyja (Pausz. 7,17,11). A rendkívüli szépségű ifjú a féltékeny anyaistennő által ráküldött téboly következtében férfiatlanítja magát (Ovid. Fasti, IV. 223–246). (Ezért vált a tragikus önpusztítás, az öncsonkítás jelképévé.) Fenyőfává változik, amely ettől fogva Kübelé szent fája (Ovid. Met., X. 103–105) (→fenyőfa). Attisz kicsorduló véréből ibolyák nőttek, amelyek az élet s a tavasz visszatérésének szimbólumai lettek (→ibolya). A római irodalomban az ifjú tragikus történetét Catullus idézi fel Attis c. művében. →Adónisz [Ú. E.]
Auora: →Éósz/Aurora
Avalókitésvara/Kuan-jin: →anyaistennő, →Buddha
azúr: A nappali →ég ragyogó színe. Rómában az égistenhez, Jupiterhez kapcsolódik, akinek papjai azúrszínű ruhát viseltek (→Zeusz/Jupiter). • A keresztény kultúrában a mennyei szférára utal, a kerubok, →Szűz Mária, az ég királynője és a Szentháromság színe. • A költészetben az Eszmény, a Tökéletesség kifejezője. Mallarmé Az Azúr c. versében az Ideál szimbóluma. Ady Bolyongás Azur-országban c. versében az élet kimeríthetetlen, elérhetetlen gazdagságát jelenti: „Óh csodálatos Azur-ország: / Óh élet, milyen nagy és szép / Minden tájad, melyet el nem érünk.” Az éghez hasonlóan megfoghatatlan, vagy pusztán intuícióval felfogható transzcendencia jelképe Kosztolányinál: „dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most se holtan” (Hajnali részegség). →kék [K. Zs.]
Baál: Az ’úr’ jelentésű szó a nyugati sémi népek isteneinek gyakori elnevezése. Alakjában természeti erők perszonifikálódtak, a föld termékenységét biztosító esőt és a pusztító vihart egyaránt megszemélyesítette (→eső, →vihar). Az akkád Baál-Adad „az ég gátjának ura”. Szíria főistenét Bél-Marduknak nevezték, s az ugariti panteon élén szintén Baál állt. Mint a legfőbb istennek, az ég urának, jellegzetes attribútumai közé tartozik a bikaszarvakkal ékesített sisak és a kezében tartott →villám (→bika). Legismertebb ábrázolása egy Kr. e. 2. ée.-ből származó ugariti sztélé, amelyen a hullámvonalakkal jelzett föld és víz felett álló Baál egy növényi hajtásban végződő, villámot szimbolizáló dárdát tart a kezében, amely a vihar termékenyítő erejét fejezi ki. A hellenisztikus korban Zeusszal azonosították (→Zeusz/Jupiter). • Mivel a kánaáni őslakosság is bőséget, termékenységet biztosító istenként tisztelte, az Ószövetségben számos helyen utalnak rá mint a bálványimádás, a Jahve-tiszteletnek ellenszegülő hamis hit megtestesítőjére. Hívei ellen Illés (1Kir 16,32), Izajás (Iz 46,1) és Jeremiás próféta is küzdött: az Úr ellen fordulók „Baál nevében prófétáltak” (Jer 2,8). A 2Kir 10,18–27 a Baál-hívek egybegyűjtését, szertartásuk közbeni lemészárlását, templomuk és oltáruk lerombolását beszéli el. • A bibliai felfogáshoz hasonlóan negatív értelemben, de modern jelentésben az anyagi jólét, a gazdagság jelképe Ady Ima Baál istenhez c. versében: „véres aranyak atyja.” [Ú. E.]
báb: →féreg/hernyó/báb, →pillangó/lepke
baba/bábu: Istenek, szellemek, ősök, ill. emberek kicsinyített mása, helyettesítője; lélek-jelkép. Ez jelenik meg abban a hiedelemben, hogy bábun keresztül mágiával vagy boszorkánysággal megrontható az általa képviselt személy: amegrontandó személyt jelképező viaszfigurát meg kell szurkálni, s ezzel az illető betegségét, esetleg halálát lehet okozni (→boszorkány). •Az egyiptomiak, a kínaiak és a görögök is használtak bábukat rítusaik alkalmával. Az egyiptomi sírokban elhelyezett szolgaszobrocskák uruk túlvilági szolgálatát hivatottak ellátni. A Kronosz-kultuszban a folyóba vetett káka-babák az emberáldozatot helyettesítették (Ovid. Fasti, V. 621–622) (→áldozás/áldozat, →Kronosz/Saturnus). • Több európai nemzet folklórjában kapnak szerepet különféle bábuk. Általában egy isteni vagy természetfeletti lényt helyettesítenek, s ezek halálát szimbolizálják. Ilyen pl. a húshagyókedden vagy hamvazószerdán megtartott „Farsang temetése”, ill. a „Halál kihordásá”-nak nevezett szertartás, amelyet a Tavasz, a Nyár vagy az Élet megidézésének rítusa követ (→évszakok). A halál kiűzésének magyarországi változata a kiszehajtás, amelyben a tűzbe vetett kiszebábu a halált, a telet szimbolizálja. A gabonababa a vetőmagot, a következő évi termés és aratás gyermekét, ill. a gabonaisten vagy gabonaanya szellemét jelképezi; az →aratás utolsó kévéjéből készítették, és nagy ünneplés közepette vitték vissza a faluba. A babát gyakran sírás és jajveszékelés közben a földre tették, utána örömkiáltásokkal fölemelték, jelezve ezzel a gabonaisten halálát és újjászületését (→gabona/búza). • A Távol-Keleten rizsből készítették ezeket a babákat, és útmenti sírboltokat díszítettek velük. • A hagyományos bábszínház az egyes embertípusokat, karaktereket eleveníti meg, szimbolizálja figuráin keresztül. Gyermekjátékként szintén helyettesítőként funkcionál, a felnőtt élet szerepeinek gyakorlását teszi lehetővé. • Adynál az istenek és a sors szeszélyének kitett embert, az emberi kiszolgáltatottságot jelképezi: „Én csak bús álom-báb vagyok, / Játékos kezek rángatottja” (A kezek bábja). [A. B.]
Bábel tornya: A Bibliában szereplő építmény, amelyet az emberek azért kezdtek el építeni, hogy bebizonyítsák Istenhez hasonló hatalmukat (Ter 11,1–9). Isten azonban összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne értsék meg egymást, és szétszórta őket a föld színén, hogy ne tudják befejezni a torony építését. →Babilon/Bábel (akkád bábili, héber bável ’Isten kapuja’) tornyának eredetét a zikkuratra, a sumerok és a babiloni építészet szent toronytemplomára vezetik vissza (→templom). • A gigantikus vállalkozás az emberi gőgöt és mértékvesztést, az isteni hatalom tiszteletének hiányát jelképezi, pusztulása az ember teremtette értékek mulandóságát fejezi ki, amelynek ellentéte az isteni örökkévalóság (pl. Dante: Ist. Színj., Pokol, XXXI. 77–78; Purg., XII. 35–36). A nyelvek összekeverése, a „bábeli zűrzavar” a kommunikáció, a megértés hiányának szimbólumává vált. Keresztény értelmezésben az egységet csak Krisztus állíthatja helyre a pünkösdi csoda által (ApCsel 2,1–12), amely a népek összegyűjtésével és nyelvük azonossá tételével az égben valósulhat meg (Jel 7,9–10). A tornyot kétféleképpen ábrázolták: vagy →spirál alakban halad a csúcs felé, vagy egymásra épülő, keskenyedő emeletek formájában. (L. pl. id. Pieter Brueghel: Bábel tornya, 1563, Bécs, Kunsthistorisches Museum.) A nyelvek és a népek sokféleségét különböző embertípusokkal jelenítették meg, a munkások vezetője, felügyelője Nimród.
Bábel tornya-embléma, „Nil animis discordibus actum est” (A viszály semmit sem teremt) (Jacobus de Boschius: Symbolographia sive de Arte Symbolica, Augsburg/Dillingen, 1702).
• Vörösmarty Gondolatok a’ könyvtárban c. versében az emberi szellemi küzdelem, életcél jelképe: „Építsük egy újabb kor’ Bábelét.” Kosztolányinál a XX. sz.-i emberiség összhangjának tragikus hiányára utal: „Az én koromban: / vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek” (Litánia). →torony [P. I.]
babér: A mediterrán térségben honos →fa. Mint minden örökzöld növény, az örökkévalóság, a halhatatlanság kifejezője (→zöld). • A kínai hagyományban a Holdon növő babérfa alól gyűjti össze a holdbéli →nyúl azokat a gyógyfüveket, amelyekből a halhatatlanság elixírjét vonja ki (→elixír). • A görög-római hagyományban →Apollón/Apollo szent növénye. A mítoszok szerint Erósz bosszújából Apollón olthatatlan szerelemre gyulladt Daphné (’babér’) nimfa iránt, aki az isten elől menekülve babérfává változott. Apollón örök szerelme jeléül szent fájává tette a babért (Ovid. Met., I. 452–567). A győzelemmel elért halhatatlanságot szimbolizálja, ezért koszorúzzák meg lombjával a versenyek győzteseit, a költőket és a bölcseket. Az így megkoszorúzottak különleges kapcsolatba kerülnek az istennel, aki átadja nekik a halhatatlanságot és a titkos tudást; így válhatott Rómában a babér a szellemi dicsőség jelképévé (poeta laureatus) (→koszorú). • A vatikáni Stanza della Segnatura egyik freskója, Raffaello A Parnasszus c. műve (1510–1511) Apollónt és a kilenc Múzsát kilenc antik és kilenc „modern” költő körében (pl. Homérosz, Vergilius, Dante, Petrarca) ábrázolja, akiknek halhatatlanságát babérkoszorú jelzi. A babérfává változó Daphné mítosza Berninit is megihlette (Apollón és Daphné, 1622–1625, Róma, Galleria Borghese). • A keresztény szimbolikában a mártíromságot és a halhatatlanságot jelképezi: Pál apostol a győztes koszorúját Krisztus hervadhatatlan koszorújával hasonlítja össze (1Kor 9,24–27). • Weöres Sándor Babér c. versében a költői hírnév kétségeiről ír. →borostyán/repkény, →Múzsák [V. E.]
Babilon/Bábel: Az ókori Közel-Kelet egyik legjelentősebb városa; több alkalommal volt birodalmi centrum. A város nevének (akkád bábili, héber bável) jelentése: ’Isten kapuja’. A babiloniak hite szerint városukat az égi Babilon mintájára →Marduk isten építtette, s lakói ezzel az elnevezéssel illették: „Bábili, az ég és föld köldöke”, tehát a földi világ középpontjának tekintették (→középpont, →város). Hérodotosz a világ egyik csodájaként írja le, amelynek gazdagságával, épületeinek szépségével más város nem vetekedhet. • Európában közismert szimbolikus jelentéseit az Ószövetség alapozta meg. Babilon toronytemplomához kötötték az emberi fennhéjázást jelképező →Bábel tornya építését (Ter 11,1–9). A zsidó és keresztény hagyományban az emberi gőg, a pogányság, minden istenellenes földi hatalom jelképe; Jeruzsálemnek, a fényesség városának ellentétpárja. Izajás prófétánál a bűnös város apokaliptikus pusztulása olvasható (Iz 13,1–22). Dániel könyvében a fényes, de törékeny emberi mű az Isten elleni lázadás jelképe (Dán 4,27–28). Nebukadnezár, a Jeruzsálemet kifosztó, lakosai egy részét elhurcoló babiloni király álmában az egymást követő öt világbirodalom közül a babiloni-asszír birodalom az első, amelyet az álombéli nagy szobor aranyfeje szimbolizál. A földi világhatalmakat megtestesítő nagy szobrot Isten pusztítja el, s váltja fel az örökké tartó messiási birodalommal (Dán 2,31–45). • Az Újszövetségben Babilon a korabeli legnagyobb földi hatalom, a keresztényüldöző →Róma szinonimája (1Pét 5,13). A Jelenések könyvében a „babiloni nagy parázna” kifejezés Róma erkölcstelenségére, Isten elleni vétkeire utal: „A nagy Babilon a föld utálatra méltó kicsapongásainak anyja” (17,6). Pusztulása Róma, s egyben valamennyi, Isten törvényeit megszegő földi hatalom, az emberi gonoszság és bűn felett aratott isteni diadal (Jel 18,2–1) (→apokalipszis). • Danténál a babiloni száműzetés a földi élet, tehát a város maga az evilág, szemben a tiszta, mennyei szférával (Ist. Színj., Paradicsom, XXIII. 134). Bod Péter Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikonában (1746) Babilon „Ábrázolja azt a’ Várost, Gyülekezetet, a’melly sok jóval gazdagnak tartja magát, kereskedik a’ Lelki dolgokkal, a’ holott a’ Lelki Izrael fogva tartatott, de az Isten’ Beszéde’ világánál onnan kivezéreltetett, s vezéreltetik ama’ szerint”. • A magyar költészetben a bibliai jelentések lelhetők fel: elsősorban a romlottság, anyagiasság képe, pl. Ady Sötét vizek partján és Mammon szerzetes zsoltára c. verseiben. A jakobinus dalában az elnyomó hatalmat jelenti: „A szolga-népek Bábele.” [Ú. E.]
bagoly: Éjszaka vadászó ragadozómadár. Jelentései szerint két bagolyfajtát különböztethetünk meg. Általában a kistestű kuvikhoz kapcsolódnak a negatív jelentések, míg a fülesbagoly a pozitív értékek hordozója. A kuvik a legtöbb ősi kultúrában a vészhozó, a halálhírnök; a gonoszság, a bűnözés, a vakság megtestesítője, így a keltáknál, Kínában, Egyiptomban, Indiában, Japánban, Mexikóban és Etiópiában. • A görög-római kultúrában a fülesbagoly a bölcsesség szimbóluma; Pallasz Athénével hozták összefüggésbe („bagolyszemű Pallasz”) (→Pallasz Athéné/Minerva). A könyvhalomra telepedő bagoly az istennő jellegzetes attribútuma. A kuvik viszont vészhírhozó →madár: „bagoly, mely a földi lakók számára iszonyjel” (Ovid. Met., V. 550). Julius Caesar halálának is kuvik a hírnöke (Met., XV. 791). • Az ókeresztény ábrázolásokon a hitetlenséget, a harácsolás és a restség bűnét jelenti; a romanikában a démonikus erők szimbóluma. Szt. Jeromos attribútumaként a bölcsességre utal. • A néphagyományban is a halálhoz kapcsolták; boszorkánymadárnak nevezték és varázserőt tulajdonítottak neki (→boszorkány). A bagoly kísértetállat; halottak szelleme is megjelenhet benne. Ugyanakkor napjainkig megmaradt a tudással kapcsolatos értelmezése: az éjszakát átvirrasztvó tudósok és diákok madara. • A középkori angol irodalomban a Bagoly és a csalogány c. tankölteményben a régimódi, mereven vallásos életforma jelképe. A Medici-kápolna Éjszaka c. szobrán (Michelangelo, 1526–1531) a bagoly az →éjszaka attribútuma.
Goya: Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. művén (Caprichos-sorozat, 1797–1799, Madrid, Prado) az éjszakai rémálmokra utal.
Csokonai Konstántzinápoly c. versében a sötétség madara; az értelmetlen vallási fanatizmus megtestesítője: „Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság!” →fény/világosság és sötétség [K. Zs.]
Bak csillagkép: Az európai asztrológiában a tizedik állatövi jegy. A Bak hava a téli napforduló hónapja: december 22.–január 20. Jele:
Ábrázolása: elöl kecske, hátul hal keveréklény. Halteste Krisztust, kecskefele az ószövetségi bűnbak képét idézi (→hal, →kecskebak). Eredetileg a mezopotámiai Éának, a föld, a vizek és a déli égbolt urának a jelképe volt. Több európai nép őrzi téli napfordulós ünnepeinek pogány hagyományait, amelyek a termékenységvarázslással és a halottkultusszal voltak kapcsolatban. Bolygója a →Szaturnusz bolygó, az elemek közül a földhöz kapcsolódik. A zodiákus ember ábrázolásán a térdhajlékra esik, így az ízületi bántalmak befolyásolója. Álomfejtésekben előforduló jelentései: kéjvágy, termékenység, gazdagság, ostobaság, csalfaság a szerelemben. Az asztrológiai hagyomány az anyagiasság, a rendszerezési képesség, a bölcsesség, a céltudatos, szívós kitartás, a megfontoltság és az önösség tulajdonságait kapcsolja a Bak jegyéhez.
Bak csillagkép (illusztráció, Giovanni Battista della Porta: Della Celeste Fisonomia, Padova, 1623).
→állatöv [Ú. E.]
bakkhanália: →orgia/karnevál, →bakkhánsnők/mainaszok
bakkhánsnők/mainaszok: A görög mitológiában Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus) ünnepén a kizárólag a nők számára tartott kultuszokban a misztikus-orgiasztikus egyesülés, a civilizálatlan vallásosság, az önkívület és a mámor megtestesítői. A hosszú köntösben, mereven hátravetett fejjel, repkénykoszorúsan és kezükben thürszosz-bottal ábrázolt nőket leggyakrabban „őrjöngő”-nek nevezték (→borostyán/repkény, →thürszosz). A bakkhánsnők Dionüszosz kíséretét alkották, és az isten által rájuk küldött téboly hatására kultikus emberáldozatot is bemutattak. A hagyomány szerint Orpheuszt, Apollón követőjét is ők tépték szét (→Orpheusz). Euripidész Bacchánsnők c. tragédiájában a tomboló thébai nők kara az isteni megszállottság megtestesítője: „Fenyőfáklya tüzét emeli Bakkhosz a légbe s rázza thürszosza csúcsán, rohannunk s keringve szállnunk lök előre, rialogva siettet” (146–150).
Bacchikus menet (neoattikai márvány dombormű Herculaneumból, Kr. e. I. sz., Nápoly, Museo Nazionale).
• A reneszánsz és barokk festészetben gyakran megjelenített bakkhánsnők Dionüszosz-Bakkhosz, a bor és mámor istenének, valamint Ariadnénak a kíséretében láthatók a vidámság és az életöröm kifejezőiként (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné). • Babits Mihály Bakhánslárma c. versében a tomboló, „éji” nők zaja a szenvedély kifejezője: „Lelkemben bakhánslárma tombol / és mint a bakháns-asszonyok / lihegnek szenvedélyeim.” →orgia/karnevál, →tánc [A. D.]
Bakkhosz/Bacchus: →Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus
baldachin: Eredetileg textilből (pl. bagdadi selyemből) készült, hordozható díszes mennyezet; trónus, oltár fölött emelt sátortető. Elnevezése Bagdad olasz nevéből (Baldacco) származik. Formáját később a kőépítészet is átveszi. A védelem szimbóluma, menedéket biztosít annak, aki alatta helyezkedik el. Királyi, uralkodói hatalmat is jelenthet. Ebben az értelemben a világ középpontja, kisugárzó erő (→középpont). A négyszögű baldachin a földdel és a földi javakkal kapcsolatos, míg a →kör alakú az égi javakkal. • A hinduizmusban a →négyzet alakú baldachin apapoké, a kör alakú pedig a királyoké. • A buddhizmusban a megvilágosodás szent fájára utal (→füge/fügefa); a →nyolc szerencsés jel egyike. • A zsidó liturgiában az esküvői szertartást végzik baldachin alatt. • A keresztény templomban az oltáriszentséget védi (→oltár, →szentségtartó); a menny mikrokozmikus mása (Bernini: Baldachin, 1624–1633, Róma, San Pietro). →ernyő, →sátor [P. E.]
bálna: Az →óceán legjellegzetesebb állata. A vizek hatalmát, az egyéni és univerzális regenerációt, de az elnyelő sírt is képviseli. Más állatokhoz (pl. →elefánt, →teknős) hasonlóan a világ hordozója. • A muszlim hagyományban a föld egy angyal vállán, az angyal egy sziklán, a szikla egy bálnán, a bálna a vízen, a víz a levegőn, a levegő a sötétségen nyugszik, és az egész szerkezet a bálna mozgásától függ. Ősi legendák szerint (pl. Szindbád hajóstörténeteinek egyikében) a tengerészek szigetnek nézték a tengerben úszó bálnát, kikötötték hozzá a hajót, és az állat lehúzta őket a mélybe. Ezekben a legendákban a Gonosz szimbóluma, amely a kárhozat felé vonja az embereket. • Gyomra halál és újjászületés. A Jónás prófétát elnyelő nagy halat is tekintették bálnának (Jón 2,1–2). A kereszténységben az ördögöt jelenti; állkapcsa a Pokol kapuját, gyomra pedig a Poklot (→alvilág/Pokol).
Krisztus feltámadása – Jónás kiszabadulása (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
• A XIX. sz.-i politikai karikatúrákban a telhetetlen angol tengeri hegemónia szimbóluma. Melville Moby Dick, a fehér bálna c. műve a bálnavadászatban az ember és a természeti erők küzdelmét ábrázolja. • Ady az ember kiszolgáltatottságát hangsúlyozó isteni hatalom jelképeként említi: „Óh, Istenünk, borzasztó Cethal […] Roppant hátadon táncolunk mi” (A nagy Cethalhoz). →hal, →Leviatán [P. I.]
balta: →bárd/balta
bambusz: Dél- és Délkelet-Ázsiában őshonos, a pázsitfüvek családjába tartozó növény. Szimbolikája a keleti kultúrákban igen gazdag. A hajlékony, ég felé törő, egyenes szárú növény az alázat, a rugalmasság, az alkalmazkodás, a tökéletes ember szimbóluma, aki meghajol a vihar előtt, majd újra felemelkedik. Az áradó víznek ellenálló nád, amely „időt ismer, megalkuvást, / hajlékony és szelíd”, a bölcs uralkodó példája (Nád és fa, Mahábhárata, XII. 113). • A buddhizmusban szárának üressége révén – a szív ürességét kifejezve – az aszketizmust, a belső lemondás erényét is jelképezi, zizegő hangja pedig az áhítat és a megvilágosodás szimbóluma. A ragaszkodást és a hitvesi egyesülést, valamint soványsága miatt az öregembert is jelenti. • Az évszak-ábrázolásokban a tél jelképe, általában verébbel együtt ábrázolják (→évszakok). A bambuszdomb az életöröm, a bambuszerdő pedig az akadály, a bűnök erdeje, amelyen csak a →tigris, a spirituális hatalom szimbóluma tud áthatolni. A csan (zen) buddhizmus befolyása alatt álló Szung-korszak egyik fő festészeti témája. A bambuszfestészet a kalligráfiához áll közel; letisztult, egyszerű formakincse az intuitív észlelést hivatott elősegíteni.
Li Kan: Bambusz (XIII. sz. vége–XIV. sz. eleje, Kansas City, Nelson Art Gallery, Atkins Museum).
• A bambusz Távol-Keleten, Japánban és Indiában egyaránt jelképezheti a világtengelyt, amely az ősi vizekből nőtt ki. →fuvola/furulya/síp, →nád [Ú. E.]
barack/őszibarack: A Közel-Keleten (kajszibarack), ill. Ázsiában (őszibarack) őshonos fa. A sárgabarack az önmegtermékenyítés, a kétneműség szimbóluma. • A kínai hagyományban a halál és a félénkség kapcsolódik a sárgabarackhoz. Az őszibarackfa a halhatatlanság, az élet fája, a tavasz, a fiatalság, a házasság, a gazdagság és a báj megtestesítője. A legenda szerint Hszi-vang-munak, a Jáde-hegy istennőjének kertjében nőnek a halhatatlanság fái, amelyek háromezer évenként egyszer teremnek, s e gyümölcsökből készül a halhatatlanság elixírje (→elixír, →kert). A hagyomány az őszibarackkal azonosította ezeket a gyümölcsöket. Sou-hszingnek, a hosszú élet istenének attribútuma, aki őszibarackból született. A japánoknál a barackfa a tisztaság és a hűség fája. • Illatos zamatú gyümölcse miatt a fa az antikvitásban az ízlelés szimbóluma volt. →gyümölcs/termés [Ú. E.]
bárány/juh: Már az őskori időktől háziasított, hegyvidéki eredetű, kérődző, vastag gyapjas állat, melynek legősibb jelentése a termékenységhez kötődik. A nomád népek a tavaszünnepen feláldozott báránnyal a nyáj termékenységét kívánták biztosítani. Tulajdonságainál fogva a jámborság, a szelídség, az engedelmesség, ugyanakkor az együgyűség és a butaság megtestesítője. A domesztikáció egyik első haszonállata, különösen a belső- és kis-ázsiai népeknél érték: húsa, gyapja a megélhetés forrása, a gazdagság jelképe. • Már egy sumer költemény is ezt a jelentést hangsúlyozza: „A juh s a gabona fénylőn jelentek meg. / Az égben náluk található a bőség, / az Országban náluk található az élet lehellete” (Juh és gabona). • Az →aranygyapjú, az aranyszőrű bárány eredetileg perzsa motívum (a görög mitológiában az →argonauták mítoszának központjában is az aranygyapjas kos áll). • Az Ószövetségben a juh vonatkozhat a népre, pl. Izajásnál a „tévelygő juhok” az erkölcsi eltévelyedésben lévő emberek (Iz 53,6). A bárány →Ábel áldozati állata, amely tetszésre talál az Úrnál, szemben →Káin gabonaáldozatával. Az áldozati bárány vére védi meg a választott népet az Úr haragjától, amely így csak az egyiptomiakat sújtja (Kiv 12,1–14). Míg az egyiptomiak elsőszülöttjeiket veszítik el, addig az izraelitákat a helyettesítő bárányáldozat vére –ajtajukra kent jelként – megkíméli (→piros/vörös, →vér). Ennek hagyományaként a Pászka ünnepéhez a kovásztalan kenyér mellett abárány feláldozása és elfogyasztása is hozzátartozik. A bárányáldozat a zsidó nép egyiptomi fogságból való szabadulásának jelképévé vált. • Ebből a helyettesítő áldozatfunkcióból bontakozott ki a keresztény bárány-szimbolika. A keresztény teológia az ószövetségi kinyilatkoztatás csúcsaként, →Jézus Krisztus szenvedésének és megváltó tettének tipológiai előképeként értelmezi az Izajás könyvében olvasható, az Úr szolgájáról szóló negyedik éneket (52,13–53,12). Ebben a Szolga szenvedése engesztelő áldozat az emberek bűneiért: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, […] Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy mint a bárány elnémul […] bűneink miatt halállal sújtották” (Iz 53,8–10). A nyugati kereszténységben az Agnus Dei (Isten báránya) a legkorábbi Krisztus-szimbólum, amelynek bibliai megalapozását Keresztelő Szt. Jánostól eredeztetik: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29).
Agnus Dei (dombormű, XIII. sz., Ják, bencés apátsági templom, déli kaputimpanon).
• A Jelenések könyvében szereplő, föláldozott és megdicsőült Bárány a keresztény (bárányhoz kapcsolódó) ikonográfiai hagyomány meghatározó forrása (pl. az evangélista-szimbólumok övezte Bárány a hétpecsétes könyvön; a Sion hegyén, az élet vizének forrásánál álló Bárány; a vérét felfogó serleggel ábrázolt bárány) (→apokalipszis). A keresztes zászlóval, koszorúval ábrázolt Bárány Krisztus feltámadását szimbolizálja. A Van Eyck fivérek genti oltárán az alsó középtábla főalakja az áldozati Bárány. Pál apostol az Úr és a választott nép közötti, a Pászka ünnepében is kifejeződő szövetség Krisztus általi meghaladását hirdette: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek… Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták” (1Kor 5,7). Ebben az értelmezésben Krisztus, az áldozati Bárány húsvéti megünneplése egy új szövetségkötés jelképe, a keresztény hitben való újjászületés ígérete. • Lélek-szimbólumként a hívekre utal; Krisztus első tanítványait is a bárányokhoz hasonlítja: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Az ókeresztény és a román művészetben a keresztet vagy Krisztust közrefogó tizenkét bárány az apostolokat jeleníti meg (pl. a római San Clemente apszismozaikján) (→apostolok). Péter apostolnak a „Legeltesd bárányaimat […] juhaimat” (Jn 21,15–17) szavakkal adja át Krisztus a főpásztori hatalmat; ebben a vonatkozásban a hívő lelkek összességét jelenti (→Jó pásztor, →pásztor). Aravennai San Apollinare in Classe-bazilika apszismozaikján (VI. sz.) Szt. Apollinaris püspök alakját juhok veszik körül. Az ikonográfiai hagyományban a teológiai erények közül a Szeretetnek, a szentek közül Szt. Ágnesnak az attribútuma. • A reneszánsz Madonna-képeken gyakran a gyermek Keresztelő Jánossal együtt megjelenő bárány Jézus eljövendő szenvedéseire és Megváltó-szerepére utal (Leonardo da Vinci: Szent Anna harmadmagával, 1510, Párizs, Louvre). • William Blake költészetében a szerető Isten jelképe, míg a haragvó Istent a tigris szimbolizálja. Pilinszkynél a szenvedés és a hit szimbóluma (Ismerem); Introitusz c. versében az apokaliptikus Bárány jelenik meg: „A bárány az, ki nem fél közülünk, / egyedül ő, a bárány, kit megöltek.” →áldozás/áldozat, →farkas, →kos [Ú. E.]
bárd/balta: Rövid nyelű, széles pengéjű kéziszerszám, amelyet fegyverként is használtak. Az ég isteneinek szimbóluma; a hatalmat, a mennydörgést, az →eső és a →vihar termékenyítő erejét fejezi ki. • A germán hitvilágban az Égisten által küldött →villám jelképe; ebben az értelemben látható az időjárást igazgató istenségek kezében. A világegyetem központjának, tengelyének tekintették. • A hettita kétélű balta Tesubnak, a napistennek és a mennyek urának attribútuma, a korlátlan uralom jele. • A hinduizmusban a fával és a fújtatóval együtt a tűzisten attribútuma. • Kínában igazságot, ítéletet, tekintélyt, büntetést jelent. Házassági ceremóniákban a két család közti közvetítő ember jelképe, aki két fatörzsből kis ágakat vág le, és abból készít rőzseköteget. • A krétai kétélű balta, a labrüsz feltehetően a korlátlan uralmat, az istenség hatalmát és jelenlétét szimbolizálta. A minószi →anyaistennő attribútuma volt.
Kétélű bárdot ábrázoló váza a knósszoszi palotából (Kr. e. 1400).
• Az antikvitásban →Zeusz/Jupiter jelképe; a mítosz szerint feje baltaütéstől nyílt meg →Pallasz Athéné/Minerva születésekor. • A keresztény szimbolikában a fák gyökerére helyezett fejsze az Utolsó ítélet jelképeként szerepel: „A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek” (Mt 3,10). Mártíriumot is kifejezhet, az apostolok közül Szt. (Júdás) Tádé, Szt. Máté és Szt. Mátyás attribútuma mint vértanúságuk eszköze. Ácsszerszámokkal együtt Szt. Józsefet, Szűz Mária férjét jelzi. • A magyar szent királyok közül a lovagszent László király attribútuma a bárd.
Patrona Hungariae a magyar szent királyokkal (Zágrábi Missale, Velence, Petrus Lichtenstein, 1511).
• A céhes heraldikában a szerszámot használó mesterségekre, többek között a bognárokra utal.
A pápai bognárok címeres zászlaja (1836, Pápa, Helytört. Múz.).
• Politikai szimbólumként is szerepel: Rómában a vesszőköteg közé helyezett bárd a hatalom jelképe volt, szerepét Lucretius is említi (A természetről, III. 994); a korai francia köztársaság címerének középső képét is ez alkotta, s az olasz fasizmus is átvette ezt a szimbólumot (→ág/vessző). • Nagy László Játék karácsonykor c. versének kezdősoraiban összegződik a bárd ősi, viharhoz, villámláshoz kapcsolódó és keresztény szimbolikája: „Bárd az ég is, meg-megvillan, / lelkeket irtana.” →kalapács, →kard [Ú. E.]
bárka: →hajó/bárka
barlang: A hegyekben, a földkéreg kőzeteiben kialakult természetes üreg. A barlangoknak az őstörténeti korban játszott kultikus szerepét a barlangfestmények és a szobormaradványok tanúsítják. A nyugat- és észak-európai neolitikum megalitikus kultúrájának jellegzetes építményei, a kőlappal lefedett, függőleges kőtömbökből álló dolmenek (’kőasztal’) valójában mesterséges barlangok, amelyek feltehetőleg sír- és kultuszhelyül szolgáltak. A barlang a védelmet, valamint a lét legalapvetőbb misztériumait, a születést és a halált jelképezi. Mint a termőföld anyaméhe, amely életet bocsát ki magából, és mindent magába fogad, kapcsolatban áll az →anyaistennő ’szülő’ és ’befogadó’ jelentésével (→anyaméh, →föld). Például a burjátok „Anyaöl” nevű barlangrendszerét (Alhan, Csitai terület) kultikus tisztelet övezte: a fogamzást és a gyermekáldást segítő védőistenségek lakhelyének tartották. Szemben a →hegy férfiúi princípiumot kifejező jelével, a barlang mint női princípium jele a lefelé csúcsosodó →háromszög. Számos szakrális művészet mesterséges barlangok kivájásával alakított ki kultikus tereket. Pl. II. Ramszesz sziklatemploma Abu Szimbelben (Kr. e. 1200 k.); buddhista barlangszentélyek (csaitja) és barlangkolostorok (vihara) rendszere Adzsantéban (Kr. e. II. sz.–VI. sz.). • Az antikvitásban több isten születése és neveltetése kötődik a barlanghoz (pl. →Zeusz/Jupiter, →Hermész/Mercurius, →Mitra/Mithrasz). Rejtettsége a belső, ezoterikus tudást is jelképezi, →Apollón/Apollo delphoi jóshelye, az omphalosz, barlangban található (→köldök). A püthagoreusok beavatási szertartásai is barlangokban zajlottak, amelyeknek boltozata a kozmoszt jelképezte. Platón Államának híres barlang-metaforájában az érzéki, tapasztalati világ szimbóluma, amely csupán homályos, korlátozott tudást tesz lehetővé (VII. 514a–515a) (→árnyék). Vergiliusnál az alvilág bejárata (Verg.Aen., VI. 237–241) (→alvilág/Pokol). A Mithrasz-kultuszban betöltött szerepéről így írPorphüriosz: „A barlang magát a Mitra-teremtette világmindenséget jelképezte, és benne képviselve volt, szimbólumai által, a világmindenség valamennyi tája, eleme, arányos elrendezésben” (A nümphák barlangjáról, 6). • Hagyományos jelentései a keresztény szimbolikában is megjelennek. A Jézus születése- és a Krisztus sírba tétele-témát barlangban is ábrázolták (Jakab-ősevangélium, XIX. 2; apokrif Tamás-evangélium). A katakombák, a barlangsírok mesterséges változatai temetkező- és gyülekezeti helyként egyaránt szolgáltak. A remeték és szerzetesek barlanglakhelyei az emberi civilizáció, az evilág elutasítását jelképezték (pl. Bűnbánó Szt.Mária Magdolna legendája, Legenda Aurea). A barlang anyaistennőkhöz kapcsolódó jelentései egyes Madonna-ábrázolásokon (Leonardo: Sziklás Madonna, 1483–1486, Párizs, Louvre) és a Madonna-jelenések legendáiban éltek tovább (pl. barlangban bukkantak rá a pásztorok a montserrati Fekete Máriára, amelyet a legenda szerint Szt. Lukács evangélista készített Mária hű képmásaként). • Dante Isteni Színjátékában a megtisztuláshoz, újjászületéshez vezető hely: Dante és Vergilius egy barlangon át jut ki a Pokol mélyéről, és lép be a Purgatóriumba (Pokol, XXXIV. 127–134). A középkori Tannhäuser-monda Vénusz-barlangja az érzéki, testi gyönyörök szimbóluma (Wagner: Tannhäuser). Heine Németország c. művében megjelenik az a legenda, amely szerint a Kuffnauser-hegy belsejében él Rőtszakállú Frigyes, akitől a német nép az újjászületést várja. • Ady világháborús költészetében a menekülés, a védelem szimbóluma: „Óh bújni barlangokba, / Mélybe, lágyba és sokba” (Óh bújni barlangokba). [Ú. E.]
barna: A →föld színe; ebből adódik anyaság-karaktere. Mint anyagi szimbólum, az ösztönszféra kifejezője. Már az ókorban felveszi a ’vezeklés’, az ’egyszerűség’, az ’alázat’ értelmet. • A középkorban ehhez az alábbi jelentések társulnak: ’hallgatagság’, az ’evilági hívságok megvetése’, ’szegénység’; ezért lesz a ferences szerzetesrend öltözetének színe (→szürke). • A német nemzetiszocialista mozgalom színeként („barnaingesek”) a hitleri fasizmus egyik ismertetőjegyévé vált. →színek [K. Zs.]
Baubó: Görög mitológiai alak. A Démétér (→Démétér/Ceres) eleusziszi termékenységkultuszához kapcsolódó mítoszok szerint az istennőt obszcén tréfával megnevettető szolgáló. Priaposz, a fallikus isten (→fallosz) női megfelelője; a fennmaradt ábrázolások alapján a megszemélyesített →vulva. Attribútuma a koca (→disznó/vaddisznó). • Goethe ekképpen említi: „Vén Baubó is jő szaporán; / Lovagol egy kövér kocán” (Faust, I. Boszorkányszombat). [Ú. E.]
baziliszkusz: Mesebeli állat. Plinius szerint Lybiából származik, kígyóhoz hasonlít, és fehér diadémszerű folt van a fején (Nat. hist., 8.37). Neve görögül ’kis király’-t jelent.
Baziliszkusz (német fametszet, 1510).
• Lehelete mérgező, tekintete halálos. A Bibliában a gonosz megtestesítője (Iz 14,29). Egyike az Isten által eltaposott ellenségeknek. A középkori bestiáriumok szerint kakas-sárkány-gyík keveréke, amely varangyosbéka által kiköltött idős kakas tojásából keletkezik, és a saját tükörképe láttán pusztul el. Bosch Szent Antal megkísértése c. oltárképén (1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga) látható baziliszkusztojás. Általában koronás kígyóként ábrázolják. A bűn (főleg a luxuria), az ördög, a halál, az →Antikrisztus szimbóluma, majd a lutheránus irodalomban a pápaságé is. A középkor végén a szifiliszt a baziliszkusz mérgének nevezték. • A királyi hatalmat jelképezi, amely eltiporja azokat, akik nincsenek iránta kellő tisztelettel. A létezés azon halálos veszedelmeit jelképezi, amelyeket nem lehet rögtön észrevenni. • Az alkímiában a pusztító →tűz jele, amely az anyagok transzmutációját előzi meg. • A baziliszkuszban való hit a szemmel verés hiedelmének változata. (Kialakulásában szerepet játszhatott a kígyók igézőnek tartott szeme.) • Jung egyes követői számára a tudattalan erejét szimbolizálja a baziliszkusz gonosz, pusztító tekintete. • Balassi Bálint Vitézek karjokkal… kezdetű versében szintén a baziliszkusz halálos tekintetét említi: „Csak az szép leányok s az basiliscusok, hogy a szemekkel ölnek.” →gyík, →kígyó [Eö. A.]
bazsalikom: Gyógynövény, amelyről azt tartják, hogy leveleinek mágikus ereje van. A gonosz szellemek elleni védelemre használják. Hatásos vágás, zúzódás gyógyítására. Temetési rítusokban is használatos. A virágnyelvben a tisztes szegénység szimbóluma. →gyógynövények [P. I.]
béka: Eredetileg a termékenység és a gazdagság kifejezője volt. Természetes lételemei folytán a nedvesség és az átváltozás szimbóluma; víztől örökké nedves bőre a megújulást jelenti a kiszáradással, a halállal szemben (→víz). • Az egyiptomi mitológiában a Nílus zöld békája a →folyó áradására, a megújuló életre, a termékenységre és a bőségre utalt. Íziszhez, az újszülöttek és anyák védőistennőjéhez, valamint Heket termékenységistennőhöz társították (→Ízisz). Az I.sz.-i pannóniai Ízisz-kultusz egyik emlékén, az egyedi rézkancsón az istennőt övező, lóháton ülő békák láthatók (Bp., MNM). • A kínaiak holdistennek tekintették, lábai a →Hold fázisainak alakulását jelképezték; az esőt, a nedvességet, a gazdagságot és a pénzszerzést kötötték hozzá. Ünnepét, amely egyben a házasulandók ünnepe is volt, szeptemberben vagy októberben, holdtöltekor tartották. • Az antikvitásban időjós szerepében Apollónhoz kapcsolták. A felfuvalkodottság megtestesítője (pl. az Aiszóposz-, ill. Phaedrus-mesében). A karikatúrává torzított politikai harc jelképe Homérosz Békaegérharc c. vígeposzában. • Ókeresztény felfogásban az egyiptomi termékenységi és születési-újjászületési jelentéssel összefüggésben a feltámadás szimbólumaként is szerepel. Erről tanúskodik egy VII. sz.-i kopt kultikus békamécses, amelyen egy béka hátán látható kereszten görögül a következő felirat olvasható: „Egó eimi anaszteszisz” (Én vagyok a feltámadás). A hieroglifákat elemző reneszánsz kori emblémaszerzők hasonlóan szerepeltetik a békát műveikben: „Vissza az új tavaszon tél-sírjából jön a béka: / Új, más emberré így születik meg a holt” (N. Reusner, V. Solis, J. Amman, T. Stimmer: Emblemata). • Gyakran visszatetszést keltő alakban jelenik meg, bűnöket (fösvénység, kevélység, paráznaság, eretnekség, irigység, igazságtalanság) testesít meg. A lőcsei templom hét főbűnt ábrázoló falképén pl. a fukarságot megjelenítő figurák békán lovagolnak.
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Kapzsiság (A hét főbűn rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
• Ördögi jelentése az Ótestamentumból veszi eredetét. Az Úr Mózesen keresztül fenyegeti meg Egyiptomot: „Ha nem engeded, hogy kivonuljanak, akkor Egyiptom földjét békával sújtom” (Kiv 7,27). A Jelenések könyvében a tisztátalan lelkek jelképe (16,13). Bosch Poklot megjelenítő képeinek gyakori motívuma, pl. a Szent Antal megkísértése c. triptichonján látható békafigura az ördögi fajtalanság megtestesítője (1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antigua). • Jellegzetes állata volt a középkori mágiának és boszorkányságnak (→boszorkány). Ha két kis szarvval festették meg, magát az ördögöt jelentette (→ördögök/démonok). Leonardo Medusza c. képén (1475, Firenze, Uffizi) a „megszállott” alak szájából kirepülő békák a gonosz szellemek kiáramlására utalnak. • Az alkimista ikonográfiában a természet sötét oldalát, alsó, de termékeny rétegét, az üledéket, a földi anyagot jelképezte. • A magyar folklórban a szerelmi varázslat (a szoknya alsó szegélyébe varrt béka a szoknya viselőjének a szeretett férfi hűségét biztosította), a gyógyítás, valamint a rontás megelőzésének és megszüntetésének eszköze volt. →kígyó [Eö. A.]
belek: Az ókori Mezopotámiában jóslásra használták az áldozati állatok belét. • Egy sumer eposz tanúsága szerint Gudea enszi a templomépítés előtt „állatot áldoz, / az állat bensőjében vizsgálódik” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 13:16–17). • Egyiptomban szintén mágikus erőt tulajdonítottak a beleknek; a balzsamozás során kivették őket a halott testéből, és egy urnába zárták. Az ábrázolásokon az →urna a halott lelkének túlvilági útjára utaló bárkán látható (→hajó/bárka). Úgy vélték, a démonok és a szörnyek az urna és a benne rejlő mágikus erő megszerzésére törekednek. • A rómaiak szintén gyakorolták az áldozati állatok beleiből való jóslást. • A keresztény ikonográfiában mártírhalált szimbolizál; a nyársra feltekert bél Szt. Erazmus attribútuma. →has/gyomor, →máj és epe [K. J.]
Bellerophontész: →Pégaszosz/Pegasus
betű/írásjel: Az írásbeliség alapvető jel-egysége. A szóhoz, ill. a könyvhöz hasonlóan a világegyetemről való tudás, a titok, a misztérium birtoklásával a szellemi hatalom megtestesítője. Fogalmak rövidítéseként is állhat, így a fogalom jelentéseit a maguk teljességében hordozhatja (pl. ideogrammák). Az írás mágiája abban áll, hogy csak a beavatottak – az adott írásjeleket olvasni tudók – számára megfejthető jelrendszer, amely a valóságot külső hasonlóságok nélkül, önkényes jelekkel képezi le. • Az emberi történelem legrégebbi írásrendszere, a sumer ékírás piktogramok fokozatos egyszerűsödéséből alakult ki. Az írnoki tudás dicsérete c. sumer mű ekképpen magasztalja az írástudást: „Az írnoki tudás gazdag tárház, / Amanki titkos bölcsessége: / fáradozzál érte lankadatlan.” • Az egyiptomi hieroglifaírás huszonnégy mássalhangzóból áll, amelynek jeleit számos képjel is kiegészíti. A hieroglifák templomépületeken, szobrokon való megjelenése szakralitásukat bizonyítja. Az írásművészet esztétikailag és rendeltetését illetően alacsonyabb foka a hieratikus írás, amelyet papiruszon – azaz nem az örökkévalóságnak, hanem profán, gazdasági célra – használtak az írnokok. Mivel a hieroglif jelek ismerete csak a papság, a szellemi elit birtokában volt, az írásjegyek tudása egyszersmind hatalmat, társadalmi rangot is jelentett. • A kínai és a japán írásjegyek esztétikai értéke is igen fontos. Az írás valóságos képzőművészet (pl. a kalligráfia szerepe a zen buddhizmusban). • A rúnák a germánok ősi, mind szavakat, mind betűket jelölő írásjegyei. Az Edda szerint Ódin kilenc napig függött a világfán, az Yggdraszilon, önmagát áldozva, hogy magához vehesse a rúnákat (A fenséges beszéde, 138–141), így lesz a „Rúnák Atyja” (Baldr álmai, 3). Az Edda Második Gudrún-éneke (22) és a Szigdríva-ének (5–19) a rúnák mágikus erejét hangsúlyozza. • Az ősi eurázsiai írásjegyekkel rokonítható székely rovásírás betűjelei is egyes hangalakoknak felelnek meg. • A szó teremtő erejét (Ter 1,3) valló zsidó hagyomány szerint a betűben transzcendens erő testesül meg, ezért Isten teremtő erejének szimbóluma. Az ószövetségi Siralmak könyvének 1–4. része a zsidó ábécé huszonkét betűje szerint tagolódik, s az egyes bekezdések elnevezését a betűk nevei alkotják (az áleftől a távig). • A Kabbala részletesen kidolgozta a héber ábécé huszonkét betűjének és azok számértékeinek szimbolikáját. Míg a magánhangzók a szellemi princípium, a mássalhangzók az anyagi princípium jelképei. A szefirot tíz egységéhez szintén rendeltek betűjeleket (→szefirá/szefirot). • A keresztény hagyományban Krisztus szimbólumaként is megjelenhetnek egyes betűjelek. Pl. a görög ábécé első és utolsó betűje: „alpha és ómega […] a kezdet és vég” (Jel 1,8) Krisztus és az Atya egylényegűségének szimbóluma (→alpha és ómega). Az ún. krisztogram, az X (khi) és a P (ró) – a Krisztus görög nevének kezdőbetűiből kialakított betűjel – a kereszténység első századában gyakori ikonográfiai motívumként szerepelt.
Bronz krisztogram (IV. sz.).
• Az IHS betűjel eredetileg szintén Jézus görög nevének rövidítése volt, amelyet kései latin olvasatai különböző jelentésekkel ruháztak fel (pl. Iesus Hominum Salvator [Jézus az emberek megváltója]; jezsuita értelmezésben Jesum Habemus Socium [Jézus a mi társunk]). Az ókereszténység akrosztichonja, betűszava, az IKHTHÜSZ (’hal’) a görög Jészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, a Megváltó) kifejezés kezdőbetűinek összessége. A →hal Krisztus-szimbólummá válásának egyik alapja ez a betűszó, amely arra is emlékeztet, hogy Jézus lelkeket halászik, lelkeket ment meg az örökkévalóságnak (→halász/halászat). A Krisztus keresztjének tetején látható tábla akrosztichon-felirata: INRI (Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – názáreti Jézus, a zsidók királya) (Jn 19,19) (→kereszt). • A mágikus hagyományban az egyes istenekhez meghatározott számértéket rendeltek, mert a számokat az ábécé elemeinek feleltették meg. A számérték együttesen adta ki a név jelentését, újabb jelentéssel, funkcióval gazdagítva az istenséget. Mivel Abraxas gnosztikus istenség neve (mind görög, mind héber) betűinek számértéke 365, azaz az év napjainak száma, ezért az idő megtestesítőjének is tartották (gör.: alpha = 1 + béta = 2 + ró = 100 + alpha = 1 + khi = 60 + alpha = 1 + szigma = 200 = 365) (→abraxas/abrasax). Ebből a szimbolikából ered a Jelenések könyve Fenevadjának, azaz az Antikrisztusnak a száma is, a 666, amelyet fordítottjával, a 999-cel együtt Sátán-szimbólumnak tartanak (→Antikrisztus, →hatszázhatvanhat). A betűk mágiájának jellegzetes példája a huszonöt betűből álló, öt szót alkotó ún. bűvös betűnégyzet, amelyben a betűk mind vízszintesen, mind függőlegesen azonosan olvashatók. A különböző sorrendben kiolvasott betűk sorrendjei különböző értelmű ráolvasások szavait adták ki. Az egyik legnevezetesebb antikvitás kori (a 79-ben vulkánkitörésben elpusztult Pompeji falfeliratainak egyikéről is ismert) mágikus négyzet jelképisége számos latin, zsidó, keresztény eredeztetés és magyarázat ellenére még nincs kielégítően megfejtve:
S A T O R
A R E P O
T E N E T
O P E R A
R O T A S
Keresztény kriptogrammaként a betűk újrarendezése a PATERNOSTER szót adja, tartalmazva az A és O betűket (→alpha és ómega). • A muszlim hagyományban különösen fontos szerepet töltöttek be az írásjelek. Mivel a muszlim szakrális művészetben tiltott az emberábrázolás, a geometrikus és stilizált növénymotívumokon kívül kizárólag az – esztétikai igénnyel megformált – írásjegyekből álló Korán-idézetek díszíthették a szent épületeket és tárgyakat.
Kalligráfiai tábla Allah, Mohamed és a négy első kalifa nevével.
• A betű lehet megkülönböztető jel, azaz →pecsét. Ilyen pl. a középkorban használatos tüzesvas-bélyeg, amely lemoshatatlan jelet éget az ember testébe-lelkébe, s örök figyelmeztetésül szolgál. Pl. Hawthorne A skarlát betű c. regénye az „A” betűvel megbélyegzett, azaz házasságtörésben (adultery) bűnösnek találtatott nő sorsát mutatja be. →abrakadabra, →könyv/irattekercs, →számok, →szó/ige [R. G.; Ú. E.]
bíbor: A bíborcsigából nyert bordó, →lila festék színe. Az antikvitásban a legelőkelőbb színnek számított; a szentség, az isteni és a királyi jelleg kifejezője volt. Rómában az előkelő származásra utalt. Eleinte kitüntető jel volt a tunika szegélyén futó két bíbor csík, később a patríciusok körében általánossá vált. A teljes bíboröltözet a caesar kiváltsága volt. • A bizánci császárok nevének jelzőjeként („Bíborbanszületett Konstantin”) a császári apától való származásra utalt. • A zsidó kultúrában Jahve kultuszában használták, a →frigyláda sátrának anyagában és a papi hatalom jelképeiben jelenik meg (→sátor). Áron ruházatát, a „Szent ruhát aranyból, viola bíborból, és piros bíborból művészi hímzéssel” (Sir 45,10) készítették. A felkent királyok színe; Salamon trónusa is bíborszínű szövettel volt párnázva a hagyomány szerint. • A kereszténységben a császári és papi hatalom jele. A magyar koronázási palást anyaga szintén bíborszínű selyem (→köpeny/palást). A vöröshöz hasonlóan a katonákhoz és vértanúkhoz tartozó szín (→piros/vörös). A bíborosokat Krisztus katonáinak és potenciális mártírjainak tekintették. A jeruzsálemi templom kárpitját készítő szüzek közül Mária kapta az igazi bíbor- és skarlátfonalat (Jakab-ősevangélium) (→fonal/fonás). A bíbor mint az igazság, az alázat és a penitencia színe végigkíséri az adventi és a böjti időszakot. →színek [P. E.]
bika: Hím szarvasmarha, az eurázsiai térség legerősebb, legnagyobb testű háziállata. Többjelentésű jelkép: általában az erő megtestesítője, a fény, a →Nap, a megtermékenyítő férfiasság, a rendteremtő királyi hatalom ölt benne alakot, de a féktelen erőszak, a pusztítás, a halál kifejezője is lehet. • Számos mezopotámiai kultúrában az istenség megjelenési formája. Az Innin és Dumuzi az Élet házában és a Dumuzi ölelése c. sumer költemények a férfiúi teremtő erő jelképeként örökítik meg az ország termékenységét biztosító szent nász leírásában: „Ölem öntözött föld, bikámat várja.” Az Enmekar versengése Aratta urával c. eposzban a tomboló állat Uruk hatalmát érzékelteti: „A város tomboló bika, / erőt, rettenetet áraszt.”
Gilgames két bikával küzd (sumer hárfa díszítése, Kr. e. III. sz., London, British Museum).
A babiloni →Marduk és →Baál istenek szent állata a fehér bika. Marduk nevét a „Napisten borja” kifejezésből eredeztetik. Az ókori asszír paloták kapuit szárnyas bikatestű szobrok őrizték.
A khorszabadi asszír királyi palota kapuőrző szobra (Kr. e. VIII. sz., Párizs, Louvre)
• Egyiptomban a napkorongot szarvai között tartó Ápisz-bika Ptah istennek, a Mindenség teremtőjének volt hírnöke és lelkének megtestesülése. Az Ápisz-bikát feláldozták, majd Ozirisz-Ápisz néven tisztelték tovább, és azonosnak tekintették az alvilág istenével, Ozirisszel (→Ozirisz/Szarapisz). Származásáról Plutarkhosz a következőket írja: „Oszirisz erejét a Holdba helyezik, akkor fogan, mikor a Hold egy termékenyítő fényt lövell ki és eltalál egy tehenet” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 43). A vörös bikákat – akik Ozirisznek mint gabonaszellemnek voltak a képviselői – leölték a tarlón, hogy termékennyé tegyék a földet (→áldozás/áldozat). • A Rig-védában Indra isten egyik alakja a bika – a hő, amely életre hívja a megszületendőket. Nandi, →Síva fehér bikája, az igazság és az erő megtestesítője. • A minószi Kréta vallásában központi szerepet játszott a bikakultusz. A knósszoszi palota régészeti leletei között számos emlék igazolja ezt, pl. bikaugrást ábrázoló freskó; bikafej alakú kultikus ivóedény (Kr. e. 1500 k., Iraklion, Krétai Tört. és Népr. Múz.). A földrengést annak tulajdonították, hogy a földben fekvő bika megrázkódott. Minósz, a krétai király bikaőstől származtatta magát. Az, hogy Thészeusz megöli a „Minósz bikájá”-nak nevezett Minótauroszt és birokra kél Taurosszal (’bika’), elfogja a megvadult krétai bikát, egyes értelmezések szerint a krétaiak Athén fölötti hatalmának, Minósz uralmának megtörését jelképezi. • A görögöknél a bikával folytatott küzdelem egyike volt a királyi méltóságra pályázók rituális feladatainak. Héraklész (→Héraklész/Hercules) győzelme Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus) megvadult fehér bikája felett az erő, a hatalom birtoklásának bizonyítéka (Apollod. Mit., II. 5,7). Hasonló rítus részese Iaszón, amikor az aranygyapjút kell megszereznie. Iaszón történetében a tűzokádó bronzbikák Héliosz (→Héliosz/Sol), a napisten jelképei. Zeusz bika képében csábítja el Európét (→Zeusz/Jupiter). A mítosz népszerű értelmezésében a bika itt a megtermékenyítő erő és azisteni hatalom megtestesítője. Más értelmezésben azok az ábrázolások, amelyeken Európé (holdistennő) a Nap-bika hátán lovagol, a férfiúi és az állati természet megszelídítését jelzik. Dionüszoszt gyakran bika formájában vagy bikaszarvakkal ábrázolták. Élisz asszonyai mint bikát üdvözölték, s imádkoztak hozzá: „…jöjj ide Dionüszosz, a te szent templomodba a tenger mellett: jöjj a Gráciákkal a te templomodba, bika lábadon rohanva, ó kedves bika, ó kedves bika!” (Az éliszi Dionüszosz-himnusz) (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Vergiliusnál a mezőgazdaság jelképe a bika (Georg., II. 146). • A perzsa eredetű római Mithrasz-kultuszban központi helyet foglalt el a bikaáldozás rítusa. A mítosz szerint Mithrasz megfékezte és feláldozta az →Ahura Mazda által teremtett első élőlényt, az ősi bikát. Ennek véréből, velejéből és zsírjából lettek a föld növényei és állatai, tehát a bika a világteremtés ősanyaga (→Mitra/Mithrasz). • A zsidó és keresztény hagyományban is megjelenik a bika-szimbólum. Áldozati állat (Kiv 29,10–14). Salamon templomában tizenkét bikaszobor tartotta a bronzmedencét, amely a liturgikus tisztuláshoz szükséges vizet tartalmazta (1Kir 7,23–26). A tipológiai szimbolizmusban ez a tizenkét bika a tizenkét apostol előképe. A klosterneuburgi oltár zománcképén Krisztus megkeresztelésének ábrázolásával áll párhuzamban (1181, Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma). • A kánaáni vallásokban a bika isteni erő hordozója, s ez a felfogás vezetett az →aranyborjú elkészítéséhez (Kiv 32,1–6). Jeroboám két arany bikaszobrot állított fel országában, hogy ezek, mint kultikus helyek, összetartsák a különvált tíz törzset (1Kir 12,28–29). Az erő, a bátorság kifejezőjeként megjelenik Mózes utolsó áldásában, József törzse kapcsán: „mint az elsőszülött bika, legyen tele méltósággal” (MTörv 33,17). • Az evangélista jelképek közül az ökör (ivartalanított bika) Szt. Lukács evangélistára utal. A keresztény szentek között Szt. Szilveszter attribútuma, mivel a zsidó tanítómesterekkel folytatott hitvitája során egy bika feltámasztásával bizonyította hite erejét. • A magyar néphagyományban az ifjú táltosnak egyik próbatétele során a fekete bika képében megjelenő öreg táltossal kellett megvívnia. Győzelme díja a táltos bölcsesség, erő elnyerése volt (→sámán/táltos). • Radnóti Miklós Mint a bika c. versében a bika a céltalanul felszabaduló, majd a küzdő, szembeszegülő erő jelképe. →Bika csillagkép, →borjú, →szarv, →tehén [B. M.]
Bika csillagkép: Az európai asztrológia rendszerében a második állatövi jegy, időszaka: április 21.–május 21. Jele:
.
Az antikvitás korában Zeuszra utalt, az üszővé változtatott Ió csábítójára és a bikaként Európét elrabló istenre (Ovid. Fasti, IV. 717–20). A →Vénusz bolygó hatása alatt álló csillagkép, ezért a testiség, a szépség és a művészi hajlam jelképe az állatöv rendszerében. A négy elem közül a földhöz tartozik. Az asztrológia az anyagiasság, a földhözragadtság, a nyugalom és az anyagformálásra való hajlam tulajdonságait társítja a Bika jegyéhez. Az ún. zodiákus ember ábrázolásain a nyakon helyezkedik el.
Bika csillagkép (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
→állatöv [Ú. E.]
birsalma: Közép-Ázsiából származó gyümölcs. Az antikvitásban termékenységi és házasság-szimbólum. A házasulandók eledele volt; nevezték Dionüszosz almájának és Aphroditénak szentelt gyümölcsnek is. Esküvőről készült ábrázolásokon gyakran látható, hogy a menyasszony birsalmát tart a kezében. →gyümölcs/termés [P.E.]
bódhiszattva: →Buddha
bogár: A rovarok osztályához tartozó, kitines szárnyfedővel rendelkező állatrend. A rövid élet, a lélek időleges lakhelyének szimbóluma. • Közép-Amerikában a repülő bogarakat a halottak földre visszatérő lelkének tartják. • A magyar néphagyomány szerint a fekete bogár szerencsétlenséget vagy rossz hírt jelent. • Shakespeare-nél a boszorkányság és a halál előjele „Hekaté szaruszárnyu bogara” (Macbeth, III. 2) (→boszorkány, →Hekaté). Franz Kafka Átváltozás c. elbeszélésében a bogárlét a vegetatív, emberi lényeget nélkülöző élet szimbóluma. József Attila költészetében az emberi kicsiség, a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség kifejezője (A paradicsom életté lesz; Csodálkozó bogarak közt…; Gyereksírás). • Jung szerint az álmokban szereplő bogár az Én theriomorf szimbóluma. →szkarabeusz, →tücsök [A. B.]
bohóc/bolond: Az ironikus tudat megtestesítője, a valóság másik arca. Bármilyen nevetséges vagy félelmet keltő abnormalitás kapcsolódhat személyéhez. Az udvari bolondok többnyire testileg torzak, de éles elméjükkel, sziporkázó humorukkal, (ön)ironikus látásmódjukkal védekeznek az őket ért támadások ellen. Kapcsolódik az őrült és a →gyermek alakjához, akik mind igazat mondanak. Az ártatlanság kifejezője, a melankólia jelképe. A legmagasabb világi hatalom, a király ellentétpárja. Alázatos, behízelgő, sokszor kétértelmű beszédével figurázza ki a hatalmat. Míg a király a törvény és rend erőit szimbolizálja, a bolond a káoszt (→király és királyné, →káosz és kozmosz). Innen ered a bolond hatalma: azt tehet és mondhat, ami neki tetszik. Szüntelenül harcol a király által képviselt anyagi világgal. A bolond a legalacsonyabb rangú személy a királyi udvarnál, ezért rituális ünnepeken a királyt helyettesítő áldozat. A bolondünnepeknek, a szaturnáliáknak külön mitikus tér felel meg: az ostobák vagy lusták városa, a visszájára fordított bolondország (→Kronosz/Saturnus, →orgia/karnevál). A normális rend megfordítása a tudattalanba, a hajdani ártatlanságba való visszatérést is kifejezi. Számos néphitben a „szent őrült”-ként tisztelt bolondot (az epileptikusokat és az elmebetegeket) a szellemektől megszállott kiválasztottnak, az isteni igazság kimondójának tartották. • A bohóc a kártyalapokon a szerencse szimbóluma. A francia kártyában a mosolygó bohócfejes lap, a joker bármilyen más lapot helyettesíthet. A tarot számozatlan lapja, a Bolond szivárványon álló figurát ábrázol, kezében vándorbottal. Ő a nagy utazó, az abszolút zérus; minden belőle keletkezik és belé tér vissza, ő a káosz és az újjászületés (→kártya). • A cirkuszi bohóc felnagyítva jelképezi az emberben rejlő nevetségességet, ügyetlenséget. Személyiségének kettősségével (szája mindig mosolyog, akkor is, ha a szeme szomorú) szimbolizálja a világ összes ellentétpárját, az →álarc/maszk alatti arc megérthetetlen titokzatosságát és a tragikomikumot. • A commedia dell’arte és a pantomimjátékok hagyományos alakja a fehér ruhás, lisztes arcú (Pierrot) és a színes ruhás, fekete álarcot viselő bohóc (Arlecchino-Harlequin). • Az Arthur királyról és lovagjairól szóló mondakörben Parszifált anyja bolondnak öltöztette, hogy ne válasszák Arthur király lovagjai közé. • Az európai művészetnek is gyakori motívuma. A bolond egy fokkal még a végső emberi szenvedést is meghaladja: Shakespeare Lear királyában Lear maga lesz a bolond, amikor szenvedése az emberi méreteken túlnő, s a Bolond figurája ettől kezdve eltűnik a darabból. Antoine Watteau Gilles-jének (1717–1719 k., Párizs, Louvre) arca és megjelenése egyszerre fejezi ki a reményt, az álmodozást, a nevetségességet és a kiszolgáltatottságot. Puskin Borisz Godunov c. drámájának szent bolondja Isten szavának öntudatlan kimondója, az igaz ige szócsöve. Dosztojevszkij A félkegyelműjében a beteg, epileptikus Miskin herceg egyrészt önarckép, másrészt Krisztus perszonifikációja. Az orosz századforduló festészetében Szomov képein a commedia dell’arte figurái a maszk, a látszat világának elsőbbségét hangsúlyozzák a valósággal szemben (Harlequin és a halál, 1907, Moszkva, Tretyakov Képtár; Harlequin és a dáma, 1912, Moszkva, Tretyakov Képtár). Gulácsy Lajos számos festményén jelenik meg a bohóc mint a festő alteregója, önarcképe.
Gulácsy Lajos: Bohóc szegfűvel (1910–1914, Pécs, Janus Pannonius Múz.).
Verlaine így jellemzi a bohócot: „tekintete üres, semmit sem sejtető / halott tekintet és az arca agyag-álca” (A bohóc 1); „hűs gúnnyal vegyít elmés furfangokat, / a sárban törtető bámész nép hadd csodálja” (A bohóc 2). Picasso korai korszakában gyakran ábrázol vándorkomédiásokat, bohócokat. Ady a magyarság sorsát példázza a bohóc alakjában: „Cirkusz-ponyvák / Bohóc-sorsa leng előttünk” (A fajok cirkuszában). →törpék, →színház [P. I.]
bokor: A kereszténységben a csipkebokornak alakult ki önálló jelentésköre (→csipkebokor). • Az erotikus irodalomban a bokor a női nemi szervet jelképezi: „Rózsa! engedd hadd heverjek / éltető bokrodba’ már” (Csokonai: Az eleven Rózsához). A rózsabokor – a →rózsa feminin jelentéskörével összefüggésben – a női test termékeny szépségére is utalhat (pl. Csokonai: A’feredés). Petőfi A bokor a viharhoz c. versében a természet templomaként jelenik meg: „Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár.” →fa [P. E.]
Boldogasszony: A magyar ősvallás nőistensége; feltehetőleg a termékenység, a védelmező erő megtestesítője volt. • A kereszténység felvételét követően Szűz Máriával azonosították alakját. Szent Gellért legendája szerint a püspök tanácsára „Szíz Máriát az Magyarországban Bódog-Asszonnak, avagy az világnak nagy asszonyának hívnák” (Toldy Ferenc: Magyar szentek legendái III.). A katolikusok a Boldogasszonynak nevezett Szűz Máriához mint születéssegítő, gyógyító, védelmező szenthez fordultak. Az egyházi gyakorlatban a Beatissima Virgo Maria magyar megfelelőjévé vált, és →Szűz Mária ünnepeinek elnevezésében is szerepel: pl. Boldogasszony hava (január), Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.), Boldogasszony böjtje (július 1.), Sarlós Boldogasszony (július 2.), Kármelhegyi Boldogasszony (július 16.), Havas Boldogasszony (augusztus 5.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), Kisboldogasszony (szeptember 8.), Olvasós Boldogasszony (a Rózsafüzér Királynéja) (október 7.), Földtiltó/Eketiltó Boldogasszony (december 8.). • A népi imádságokban bajelhárító szereppel bír: „Ajtómon Jézus Krisztus, / Ablakomon Boldogasszony, / Házam négy sarkába négy szép őrző angyal” (Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék). Szeged környékén Nagyboldogasszonyként Mária anyját, Szt. Annát tisztelték, akinek szűz leánya a Kisasszony, azaz Szűz Mária. →anyaistennő [Ú. E.]
bolygó zsidó: Keresztény legendák, különösen a barokk folklór mitikus alakja. Mivel egykor megsértette a szenvedő Jézust, bolyongania kell az ítélet napjáig, így az örök vándorlás, a soha meg nem nyugvás, az isteni büntetés megszemélyesítője. • Történetének két alapgondolata a Bibliában gyökerezik. A Jn 21,22–23-ban és Mt 16,28-ban van szó az Utolsó ítéletig való életben maradás lehetőségéről. Jn 18,22 említi a Jézust arcul csapó szolgát, akit Malkusszal azonosítottak. Két XIII. sz.-i angol krónikás, Roger of Wendower és Matthew Paris örmény forrásra hivatkozva úgy véli, hogy Pilátus ajtónállója volt, s eredeti neve Cartaphilos (’nagyon szeretett’). Ellökte az elítélt Jézust, ezért büntetésül nem halhat meg, amíg Krisztus vissza nem tér. Azóta szent életet élő, József nevű keresztény, aki százévente megfiatalodik. Mérföldkövet jelent a legenda fejlődésében egy 1602-ben megjelent nyomtatvány, Rövid leírás és elbeszélés egy Ahasvérus nevű zsidóról címmel; eszerint Ahasvérus jeruzsálemi varga volt; elűzte házától a keresztet vivő Krisztust, aki ezért örök vándorlásra kárhoztatta. Ahasvérus (Xerxes perzsa király neve Eszter könyvében) azóta bűnbánóan vándorol rongyos ruhában; nagy tudású, sok nyelvet ismer, de hallgatag; szegény, de adakozó. Megszemélyesíti a Megváltót megtagadó zsidó népet, örök tanúja Krisztus szenvedéseinek. • A téma irodalmi feldolgozásaiban a nyugati világ társadalmi és politikai változásai tükröződnek. A romantikára elsősorban az életundortól, a világfájdalomtól, a halálvágytól, a lelkiismeret-furdalástól szenvedő Ahasvérus a jellemző (Shelley, Wordsworth, Brentano). Az alak a hontalanul vándorló zsidó sors szimbóluma pl. Auerbach Spinoza c. regényében, vagy Ady A bélyeges sereg c. költeményében. Alakja alkalmat adott zsidó- és keresztényellenes gondolatok kifejezésére. Eugène Sue népszerű feldolgozásában (A bolygó zsidó) Ahasvérus a munkásosztály és az igazi keresztény eszmék képviselője. Megtestesítheti a félelmet az idegenséggel szemben, a bűnbánatot, a megváltás képtelenségének gondolatát. Élő szemtanúja az egész világtörténelemnek; pl. Andersen Ahasvérus c. drámai költeményében az örökké kételkedő címszereplő tagadja az emberiség haladásának gondolatát. A magyar költők szenvedéseiket gyakran hasonlították Ahasvéruséihoz (Arany: Az örök zsidó; Ady: Sirasson meg). Történetét az operairodalomban (Halévy), a képzőművészetben (pl. Doré) és filmen is feldolgozták. Mitikus rokonai: a számkivetett és örök vándorlásra ítélt →Káin; az arab Chidherr, továbbá Zerib, akiknek a földön kell megvárniok Jézust; az aranyborjút készítő, örökké bolyongó Szamiri; Buddha tanítványa, Pindola, aki elbizakodottsága miatt ítéltetik halhatatlanságra; az örök vadász; továbbá a bolygó hollandi, az elátkozott hajós, akiről Richard Wagner írt operát (→kikötő). →út/utazás [Eö. A.]
bor: A →szőlő levének erjesztésével készült ital. Életelixír, a halhatatlanság itala; az igazság (in vino veritas), a vidámság és a termékenység szimbóluma. A „föld vére”, az életerő, az emberfölötti energia kifejezője. Tűzként és vérként is értelmezhető (→vér, →víz). A bor és a víz mint Nap és Hold, →tűz és víz, az univerzum két nagy hatalma. Jelképezik az isteni és emberi természet összeolvadását vagy az emberivel láthatatlanul összekeveredő istenit. A bor és a →kenyér az ember kiegyensúlyozott munkájának és mezőgazdasági tudásának terméke. A maszkulin bor és a feminin kenyér, a folyékony és a szilárd, az istenség és az ember egysége. A bor az isteni elragadtatás, a kenyér a feltámadó és meghaló lélek látható megnyilvánulása. • Az antikvitásban a bor Dionüszoszhoz kapcsolódik: az ő vére, a halhatatlanság elixírje (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus). Részegítő erejét az istenség általi megszállottság megnyilvánulásának tulajdonították. A Dionüsziákon a jókedv mámorából mint a halál szakadékából való újjáéledésben bíztak (→orgia/karnevál). Varro így összegzi a bor értékeit: „bajűző, búfeledtető orvosszerünk, / vidámság magvetője, édes iskola, / a társaságot összeforrasztó erő” (Szatíra-töredék). • A Biblia szerint →Noé készített elsőként bort. Az áldozás egyik eleme (→áldozás/áldozat): Melkizedek Ábrahámnak kenyeret és bort visz, amely keresztény értelmezésben az eucharisztia előképe (Ter 14,18–20). A héberben a ’bor’ (jájin) és a ’misztérium’ (szod) szavaknak ugyanannyi a számértéke: 70. Az öröm jelképe; az isteni adományokra utal: „Bevezet a borok házába” (Én 2,4). Ugyanakkor, mivel részegséget okoz, eltévelyedés, amellyel Isten az embereket sújtotta. A Jelenések könyvében a „kicsapongás tüzes bora” az erkölcsi romlottság kifejezője (Jel 14,8). • A bornak az Újtestamentumban az Utolsó vacsora jelenetében van a legfontosabb szerepe (Mt 26,27–28). A bor és a kenyér szentsége Krisztus kettős természetét és áldozatának emlékét jelzi (→kehely, →szentségtartó). A kereszténység legnagyobb misztériuma nyilvánul meg a borban és az ostyában. Órigenész szerint a bor a Szentlélek, a Bölcsesség és az Igazság. • Számos művészeti alkotásban megjelenik. A költészetben kialakult a bort magasztaló lírai műfaj, a bordal, amelynek legjelesebb képviselői a görög Alkaiosz és Anakreón, a perzsa Omar Khajjám és Háfiz, a kínai Li Taj-po (az eredeti kínaiban általában nem szőlőborról van szó, hanem gabonapálinkáról, bár a Kr. e. II. sz.-tól itt is ismert volt a szőlő). • A magyar irodalomban az egyik legismertebb bordal Vörösmarty Keserű pohár c. verse. Baudelaire-nél „szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké, / s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis” (A bor lelke). Adynál a művészi tehetség, a poétikus hajlam szimbóluma (A fekete zongora). Kosztolányi Kenyér és bor címmel jelentetett meg kötetet, amikor maga is krisztusi korba lépett. A Boldog, szomorú dal kezdősorában megjelenő kenyér és bor az életben megjelenő anyagi és spirituális javak szimbóluma. Hamvas Béla A bor filozófiája c. írásában a bor a spirituális esszencia, az életöröm, a derű megtestesítője. →alkohol, →elixír [P. I.]
borjú: Szimbolikája csak ritkán különíthető el a bikáétól és a tehénétől. • A babiloni →Marduk neve a ’Napisten borjá’-t jelenti. • A zsidó és keresztény kultúrában hangsúlyos az isteni parancs megszegését példázó, Áron által felállított →aranyborjú jelentésköre. Emellett a Bibliában mint áldozati állat és mint ünnepi eledel szerepel. Bűntelen volta miatt a keresztény ikonográfiában Krisztus áldozatát jelképezi. Krisztus-szimbólumként szerepel (a bárányhoz hasonlóan) egy – a IV. sz. végéről származó – diptychonon (Firenze, Bargello); ill. egy VIII. sz.-i cibóriumon (Bagracavallo). →bika, →tehén [P. E.]
boróka: Szúrós levelű, bogyótermésű örökzöld növény, amelyhez a halál és a halál leküzdésének, az új élet kezdetének szimbolikája társul (→zöld). • A sumer kultikus szertartásokban is használták, pl. szerepel Gudea enszi templomépítést megelőző áldozati szertartásán: „borókaágat vet a tűzbe, / a hegyvidék tiszta növényét” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 8:9–10). • Az európai hiedelemvilág emberfeletti lények – istenségek, gonosz démonok – lakhelyeként tartja számon. Gyakran használatos temetési rítusokban: a halott utolsó útját hintik be vele, vagy egy gallyát égetik el, hogy az örökzöld növény illatos füstje a halálra és az azon túli életre hívja fel a figyelmet (→füst). Füstjét, akárcsak a legtöbb illatos növényét, a tisztátalanság ellen, ill. a gonosz szellemek elűzésére használták; meghintették vele az épületeket. Pozitív és negatív jelentése is van: pl. az írek szerint a boszorkányokhoz kötődik (→boszorkány), a poroszok viszont szent fának tekintették. • E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép c. kisregényében a rossz álmokért, jóslatokért felelős. →gyógynövények [R. G.]
borostyán/repkény: Észak-Afrikában és Eurázsiában elterjedt kúszónövény. Az örökzöld növényekhez hasonlóan a halhatatlanság, az öröklét szimbóluma (→zöld). • Egyiptomban Ozirisznek szentelték (Plut. Iszisz és Oszirisz, 37) (→Ozirisz/Szarapisz). • A görög mitológiában Dionüszoszhoz kapcsolódik, ábrázolásain fejét, serlegét övezi, valamint thürszoszát is ez a növény fonja körül (Homéroszi XXVI., Dionüszosz-himnusz; Ovid. Fasti, III. 767–769) (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus, →thürszosz). A →szőlő szimbolikájával érintkezve (amellyel gyakran összefonódva jelenik meg a bakkhanáliát ábrázoló képeken) a mulatozás, a baráti kötelék, a függőség jelképe is lehet. A férfiasság és a fiatalság szimbólumaként a bakkhoszi életörömre, kéjvágyra utal. Catullusnál a szerelmi összetartozás jelképe (LXI., 33–35). ’Költői dicsőség’ jelentésben a költőket kitüntető koszorúk alapanyagául szolgált (→koszorú). Horatius Maecenashoz írt ódájában (I. 1) ez áll: „Me doctarum hederae praemia frontium / dis miscent superis” („Engem bölcs koponyák dísze, a zöld babér istenné magasít”; a magyar fordításokban a hedera [’borostyán, repkény’] szó babérként szerepel) (→babér). • A keresztény szimbolikában is a szeretet, a barátság, valamint gyakori temetői növényként a halál és a halhatatlanság növénye. Negatív értelme a növény kártékony, élősködő jellegéből adódik: a fát átölelő, erejét kiszívó borostyán és repkény a fa halálát okozza. Az antik épületeket, romokat és temetőket befutó növény az →idő pusztító munkájának részese és kifejezője. Számos emblémaszerzőnél, pl. Ruscelli Le imprese illustri c. művében a hálátlanság és a halál jelképe. A reneszánsz feleleveníti antik költészeti jelentését is (pl. Alciati: Embl., CCIV). • Zrínyi eposzában Cumilla és Delimán szerelmének beteljesülésekor a testi szerelem kifejezője: „Mint borostyán fával öszvekapcsolódik” (Szigeti veszedelem, XII. 51); valamint a ragaszkodás szimbóluma, mivel a borostyán az őt éltető fa nélkül elpusztul (XII. 85). A költői dicsőségre utal Berzsenyi A’ Múzsához [II.] c. költeményében („Kazinczynak keze szent örömmel / Nyujta borostyánt”;), valamint Petőfi Arany Jánoshoz c. versében: „Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” ’Pusztulás’ és ’dicsőség’ jelentése együtt jelenik meg Tompa Mihály A repkény c. versében. [Ú. E.]
boszorkány: A gonoszság, a démoni erő főként női megtestesítője. Ördögöktől, démonoktól származó mágikus hatalmat tulajdonítottak neki, és a természeti erők befolyásolójának, rontó varázserő birtokosának tekintették. • Az antikvitásban is közismert volt a boszorkányhit; pl. a vérivó alvilági női démonok neve: lamiák (gör. lamia ’a felfaló’). A mitológiában →Hekaté, az →éjszaka démonikus istennője a szerelmi varázslás és a mágia pártfogója. A mítoszok szerint az Odüsszeusz társait disznóvá varázsoló Kirké (Hom. Od., X. 233–399) és Médeia, a kolkhiszi királylány mágikus tudással rendelkezett. A szerelmi varázslás, a mágikus főzetek készítésének gyakorlata a római korban is ismert volt (Horatius: 17. epódosz; Ovidius: Amores, VIII. Dipsas, a kerítőnő). Apuleius Az aranyszamár c. regényének III. könyvében a thesszáliai Pamphile szerelmi bűbájolása, valamint varázskenőcse a főhőst, Luciust szamárrá változtatja. • A középkori európai néphit szerint a varázsfőzeteket, pl. boszorkánykenőcsöt kotyvasztó, boszorkányszombatokra repülő, ördögökkel fajtalankodó boszorkányok a sátáni hatalom képviselői; varázserejük által környezetük megrontói. Apotropaikus erővel felruházott eszközökkel, jelekkel védekeztek ellenük (→gyógynövények, →fokhagyma, →kereszt). A hiedelem szerint külső ismertetőjegyük egyaránt lehet a rútság vagy a szépség; a feltűnő szemölcsöt pl. boszorkányjegynek tekintették. Attribútumuk a →fekete →macska, a →béka, a fekete →bogár, a →kígyó, a →denevér, az →egér, a →patkány, a →varjú és a →bagoly, valamint az →üst, amelyben varázsfőzeteiket készítik. A néphagyomány szerint seprűn, vasvillán, szitán, →kecskebak vagy disznó (→disznó/vaddisznó) hátán repkednek titkos éjjeli összejöveteleikre, amelyeket általában holdtöltekor tartanak. A legfőbb boszorkánygyűlés idejének a Walpurgis-éjt, az április 30-ról május 1-jére virradó éjszakát tekintették. Agrippa von Nettesheim Titkos bölcselet c. művében számos, boszorkányokra vonatkozó korabeli hiedelmet említ (Egyes boszorkányságok csodaereje). A tömeges boszorkányüldözések idején, különösen a XVI–XVII. sz.-ban, az eretnekséghez hasonlóan, a legfőbb bűnök közé sorolták a boszorkányságot; járvány, aszály terjesztésével, emberek, háziállatok megbetegítésével, megrontásával vádolták a perbe fogott asszonyokat, kínvallatásnak, tűz- és vízpróbáknak vetve alá őket (→máglya).
Francisco Goya: A csinos barátnő (Caprichos-rézmetszetsorozat, 1799, Madrid, Prado).
• Shakespeare Macbeth c. drámájában a három boszorkány, valamint úrnőjük, Hekaté a mágikus hatalommal rendelkező gonosz, pusztító erők megszemélyesítői, a végzet által rendelt sors irányítói. Goethe Faustjában az I. rész boszorkányszombatja a Harz hegységben játszódik: „Seprű repül, karó repül, / Ki villán, ki vén bakon ül.” A II. rész klasszikus boszorkányszombat-jelenete a pharsaliai mezőkön indul, s a mitológiai alakokat, köztük a démonikus lamiákat idézi meg. A zeneművészetben pl. Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen c. szimfonikus műve egy középkori boszorkányper alapján eleveníti fel a boszorkányszertartást. Bulgakov A Mester és Margarita c. regényében a Sátán báljának háziasszonya, Margarita varázskenőcstől válik boszorkánnyá. • A magyar népmesék boszorkány-elnevezései („vasorrú bába”, „vén banya”, „gonosz mostoha”) is jelzik, hogy „az emberiségre kártevő befolyásuk tudatával állítatnak elő” (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia [1854] IV; XIV. Boszorkányok). A mesékben a jóságos tündérek ellenfelei (→tündérek/Tündérország). Jellegzetes alakjuk legismertebb irodalmi megjelenítései Vörösmarty Csongor és Tündéjének Mirígye, Petőfi János vitézében Iluska mostohája, valamint Arany varjúvá változó Vörös Rébékje. Juhász Gyula az „átkos, bélyeges nép”-hez, a boszorkányokhoz fűződő hiedelmeket így eleveníti fel: „Szent Györgynek éjjelén és Luca napján […] Lovagoltak az ördögök fuvarján / S megvertek születést és temetést” (A szegedi boszorkányok). • Jung az anima (a lélek női eleme) sötét oldalának megtestesüléseként értelmezte a boszorkány-képzetet. →ördögök/démonok, →Sátán/Lucifer [Ú. E.]
bot: Elsősorban a termékenyítő erőt jelképező fallikus szimbólum. Jelentésének kettőssége megosztott szerepéből ered: a védelem, s egyben a büntetés eszköze. • Az egyiptomiak az őszi napéjegyenlőség után ünnepséget tartottak, amelyet a „Nap-bot születésé”-nek neveztek. Hitük szerint a Napnak ebben az időszakban támogatásra volt szüksége, mivel fénye gyöngült. Ozirisznek, a holtak fejedelmének attribútuma, a tollal díszített bot az ébredező lélek jelképe (→Ozirisz/Szarapisz, →toll). • Mezopotámiában már a sumer kortól királyi jelvény a karikával együtt (A király Innin ágyán c. eposz, 11–12). A’ Marduk botjára utaló babilóniai királyi jelvények a hatalom és a méltóság jelképei (→kör). • Ehhez hasonlóan származtatták a görög királyok botjukat Zeusztól. A görög mitológiában megjelenhet varázseszközként (pl. Kirké Odüsszeusz társait egy bottal varázsolja disznóvá: Hom. Od., X. 538; →Odüsszeusz/Ulixes [Ulysses]). Hermész varázsbotjával – a caduceusszal – hozza fel a holtakat az alvilágból (→caduceus). Dionüszosz botja a →thürszosz. A római Janus isten attribútumaként az utazás jelképe • A samanizmusban a sámánbot többféle jelentéssel rendelkezik: lehet a sámán segítőszellemének megjelenítője; mint életfa a felső világgal való kapcsolattartásra utal. A lófej díszítésű bot, a „sámán hátasa” a sámánutazás jelképes eszköze (→ló, →sámán/táltos).
Honfoglalás kori madár alakú csont botvég (Bp., MNM).
• A zsidó és keresztény szimbolikában →Mózes kígyóvá változó botjának (Kiv 7,9) különböző értelmezései szerint a bot Isten hatalmának bizonyítéka, de az isteni szellem által átalakított lélek jelképe is lehet (→kígyó). A botnak az apák és Isten kezében fenyítő, nevelő jelentése van. A kihajtó, megéledő bot Áronhoz és Mózeshez kötődik, a kiválasztottság jele (→Áron vesszeje, →mandula). A bot tulajdonosa mágikus erő birtokosa, ezért úgy is tekintették, mint az oltalmazó, a beavatásban nélkülözhetetlen mester szimbólumát. Jézust is gyakran ábrázolták bottal, részben a csodatételeknél (pl. kánai menyegző), részben mint Jó pásztort (→Jó pásztor). Ebből a hagyományból ered a pápák, bíborosok, érsekek, püspökök, apátok és apácafőnöknők pásztorbotjának jelképisége. Mivel a bot a vándor útjának segítője, a katolikus ikonográfiában számos zarándok és remete szent attribútuma: pl. id. Szt. Jakab apostol kagylóhéjjal és könyvtekerccsel díszített vándorbotja; Keresztelő Szt. János, Szt. Jeromos és Szt. Fülöp keresztben végződő botja, Remete Szt. Antal Talakú botja (→kereszt). Ifjabb Szt. Jakab apostol és Máté attribútumaként mártíromságukat jelzi. • A tarot I. lapján, a Mágus kezében egy varázspálca látható (→kártya). • Shakespeare A vihar c. művében Prospero pálcája az ember természetet is igába hajtó akaratának megtestesítője. • A magyar irodalomban Vörösmarty A’ vén czigány c. versének bottá romló hegedűvonója hanyatlást, elerőtlenedést jelez. József Attila Babitshoz írt Magad emésztő… kezdetű versében a varázserő és a büntetés eszközeként jelenik meg: „Botot faragtál, ábrákkal tele […] Én fölvettem és rádhúztam vele.” →ág/vessző, →jogar, →fallosz [K. Zs.]
böjt: Teljes vagy részleges tartózkodást jelent ételtől, italtól és esetenként a házastársi érintkezéstől. Szerepe, jelentése több ponton kapcsolódik az aszketikus életformához, időleges volta miatt mégsem azonos azzal. Megtisztulást, bűnbánatot, vezeklést, ill. előkészületet, várakozást jelent. Így válhatott a belső tartalmak kiteljesítése felé vezető úttá. Számos vallási gyakorlatban a beavatás előzménye. Minthogy az ember test és lélek, az elkötelezett, vallásos léleknek is szüksége van a test cselekedeteire. • Kínában a halhatatlanság taoista eszméjéhez kapcsolódott a remeteélet és a böjt (→tao). • A zsidó és keresztény hagyományban mindig imádság kíséri, s az ember alázatát fejezi ki Isten előtt (Iz 58,3–13; Zsolt 35,13). A teljes odaadás és függés magatartása, amellyel az ember az Úr felé fordul. Jézus negyvennapos böjtje arra utal, hogy az Atyára való hagyatkozás tettével kezdi meg küldetését. A hívek számára a böjt célja az, hogy teljesen megnyíljanak az Úr kegyelme előtt, várva második eljövetelét. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, a Vőlegény látásától való megfosztottság, és az ő keresése (Mk 2,19–20) (→menyegző). Az egyházi évben a hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó nagyböjt Jézus böjtjére utal. • A néphagyományban a karácsony és a húsvét előtti böjt az ünnepvárás testi-lelki tisztálkodásának része. • A muszlimok böjtje, az ún. ramadán, a kilencedik hónap, egy hónapig tart. Ilyenkor napkeltétől napnyugtáig nem szabad sem enni, sem inni, sem dohányozni. Ez az időszak azért számít szentnek, mert ekkor érkezett a mennyből a Korán (→könyv/irattekercs). [P. E.]
bölcsek köve (lapis philosophorum): Az alkímiai hagyományban a prima materiából (’ősanyag’) hét fokozat során előállított ultima materia, a végső, a tökéletes anyag (→ősanyag). Az alkímiai irodalom képlékeny, ugyanakkor törékeny, porítható, világospiros színű, nehéz fajsúlyú anyagnak írja le (Paracelsus: De Signatura rerum naturalium). Az →elixír készítésének és az →ólom vagy →higany arannyá nemesítésének segédeszköze (→arany, →fémek/fémmegmunkálás). Előállításának folyamatát allegorikus képekkel jellemezték, pl. az egyes fokozatoknak megfelelő állatokkal. A kezdeti, „negrido” állapot szimbóluma a fekete →holló, amely fehér galambbá („albedo” állapot), majd vörös sárkánnyá („sulphur” állapot) változik az anyag transzmutációit jelezve (→galamb/gerle, →sárkány). Az átalakulás →hét fokozatát asztrológiai megfelelésekkel is összefüggésbe hozták, eszerint az egyes fokozatok a hét bolygó hatása alatt állnak. A tökéletességre, egységre utaló →androgün is jelképezheti. A bölcsek kövével kapcsolatos tan alapja a drágakövek mágikus erejébe vetett hit, valamint az anyag átalakíthatóságának, megtisztítással történő nemesítésének alkímiai eszméje. →drágakő, →arcanum, →lépcső [Ú. E.]
bölcső: Az új élet, a születés, a kezdet szimbóluma; az őseredeti óceánon ringó élethajó (→hajó/bárka, →óceán). Az anyaméhhez hasonlóan a védelmet és a biztonságba való visszatérést asszociálja (→anyaméh). Lehet bárka vagy sajka formája is, ilyenkor az utazást, az élet tengerén való átkelést jelképezi. • A keresztény ikonográfiában a bölcsőben fekvő gyermek Szt. Ambrus attribútuma, akit egy →gyermek közbekiabálására választottak püspökké (Legenda Aurea). Mária születésének barokk ábrázolásain is gyakran szerepel.
Mária születése (Az Isten mindenhatóságának tárháza, azaz Szt. Anna…, 1773).
Apácakolostorokban a meditáció elősegítésére tették a gyermek Jézus szobrát bölcsőbe. • Vörösmarty Mihály Szózatában a szülőföld, a haza szimbóluma. Ugyanilyen jelentésben fordul elő Tamási Áron Bölcső és bagoly c. művében. Kosztolányi Koporsó és bölcső közt c. versében az anyához kötődő életút kezdete. Az oltalmazó, befogadó nőiség jelképe József Attila Ódájában. →ágy [A. B.]
bőr: A szellemmel szemben az anyag jelképe. • A sámánok és varázslók a rituális szertartások alkalmával állatbőrt viseltek, hogy ezáltal elnyerjék az állat erejét és tudását (→állat/állatok). Az áldozati állat bőre magát az állatot szimbolizálja, mint pl. a honfoglaló magyarok temetkezési szokásában, ahol – a finnugor, ill. török népektől eltérően – a lófej és a lábszárcsontok mellett csak a lóbőr szerepel, amely így átveszi az egész állat szimbolikáját (→ló). • A bőr levedlése újjászületést, egy magasabb szint, a halhatatlanság elérését jelenti. A Gilgames-eposzban a →kígyó elrabolja az örök ifjúság füvét Gilgamestől, és azonnal levedli bőrét, azaz újjászületik. • Az antik mitológiai hérosz, →Héraklész/Hercules oroszlánbőr-öltözete az erő és bátorság jele (→oroszlán). A lenyúzott bőr Marszüasz mítoszára utal, akit zenei versengésben való veresége után Apollón büntetett ekképpen (Ovid. Met., XI. 165–171) (→szatüroszok/faunusok). • A keresztény ikonográfiában Keresztelő Szt. János viselete a tevebőr (pl. a Van Eyck fivérek genti oltárán, 1426–1432, Szt. Bavo). Szt. Bertalan attribútumaként mártíromságának szenvedéseire utal. Michelangelo a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet-freskóján (1535–1541) az apostol lenyúzott bőre fölé saját képmását tette. →duda [K. J.]
börtön/rab: A világtól való elválasztás, a magány, valamint a bezártság jelképe. • A neoplatonikus filozófiában Plótinosz a testet érti rajta: „a test börtön és sírverem, a világ pedig barlang és üreg” (Az Egyről, a szellemről és a lélekről, IV. 3). • Az Ószövetségben a börtönlét az egyiptomi fogságban sínylődő zsidó nép szenvedéseire utal (Kiv 1,11–14). • Az Újszövetségben Krisztus üresen talált sziklasírja a test és a lélek egyesülését, a léleknek az Atyához történő felemelkedését jelzi: „Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit” (ApCsel 2,24). Krisztus követői, az apostolok életében a börtön a földi szenvedések színtere, de egyúttal a megpróbáltatások feletti győzedelmeskedés. Így Szt. Pétert börtöncellájában az angyal ébreszti föl és szabadítja meg láncaitól (ApCsel 12,4–10; Raffaello: Szent Péter kiszabadítása, 1513–1514, Vatikán, Héliodórosz-terem), Pál apostol börtönét pedig földrengés nyitja meg (ApCsel 16,22–40). • A heraldikában a szikla és a sziklabörtön a megállás, a bátorság, a változatlanság és az erény állandóságának jelképe; ilyen értelmű a szerepe a szabadkőműves szimbolikában is. • Számos börtön vált az önkényuralom, az elnyomás, a politikai leszámolás jelképévé (pl. a londoni Tower, a párizsi Bastille, a velencei ólomkamrák). • Az irodalomban a társadalmi igazságtalanság megtestesítője, pl. Petőfinél: „Koporsónak testvére, börtönöm / Ki épített, ki fog ledönteni?” (Az apostol). Dosztojevszkij saját börtönélményei jelennek meg a Feljegyzések a holtak házából c. művében. Ugyanakkor a börtön – mint végletes léthelyzet – az eszmélés helyszíne is lehet, amely a börtönöket működtető igazságszolgáltatás, államrend kegyetlen rendszerének lelepleződését és az egész addigi élet átértékelését is inspirálhatja (pl. Tolsztoj: Feltámadás; Arthur Koestler: Sötétség délben). József Attila költészetében a kozmikus méretűvé növelt börtön jelenik meg: „a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött” (Eszmélet); „a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad –” („Költőnk és kora”). • A XX. sz.-i totalitárius államok lágerei, a fasiszta és kommunista „munkatáborok” egész közösségek, népek, kártékonynak ítélt embercsoportok kollektív börtöneiként a legkegyetlenebb és legszervezettebb embertelenség jelképei. A II. világháború „munka-” és fogolytáborainak világa Pilinszky lírájának egyik meghatározó eleme, Egy KZ-láger falára c. ciklusának központi motívuma: „Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet, / ismeritek a dermedt vályukat, / a mélyvilági kínt ismeritek?” (Apokrif); amely azonban értelmezésében a Passió szentségét hordozza: „Auschwitz ma múzeum. […] Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” (Ars poetica helyett). • A börtönnaplók a személyiség meghurcolásának és az egyéni tűrőképesség határainak végső fázisait jelenítik meg. A szovjet szibériai munkatáborok mint a kommunista rendszer embertelenségének megtestesítői elsősorban Szolzsenyicin művei révén váltak közismertté (Ivan Gyenyiszovics egy napja; A Gulag-szigetcsoport). A magyar irodalomban a munkatáborok kegyetlen világa Faludy György Pokolbéli víg napjaim c. önéletrajzában és Kertész Imre Sorstalanság c. regényében jelenik meg. →elefántcsont, →sír, →koporsó, →lánc [A. D.; Ú. E.]
bőségszaru: Antik eredetű motívum, szarv alakú →edény. A →kecskebak, a →bárány/juh és a →tehén ősi termékenységi szimbolikájával összefüggésben a →szarv a bőség és a gazdagság jelképe. Mint ivókürt, a tárolóedényekhez és üreges tárgyakhoz hasonlóan, a női termékenységet jelképező istennők ábrázolásain szerepel attribútumként. • A görög mitológiában a Zeuszt tápláló Amaltheia kecske egyik szarva, amelyet, miután letörött, a nimfák virágokkal díszítettek, és gyümölcsökkel töltöttek meg (Ovid. Fasti, V. 128). A’ Héraklész/Hercules hőstetteiről szóló mítoszokban a Déianeira kezéért folytatott küzdelemben Akhelóosz, a bika alakban megjelenő folyamisten letört szarva: „Naisok illatozó szirmokkal, drága gyümölccsel töltik szent öblét: szarvammal gazdag a Bőség” (Ovid. Met., IX. 87–88). Egyes mítoszváltozatok szerint Héraklész tizenkettedik hőstette során levitte a Tartaroszba, és Plutónnak adományozta (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis). Az antik kultúrában a kertek, szőlők, földek termékenységét jelképezte; →Plutosz attribútuma. A Fortuna-ábrázolásokon a szerencse forrása. • A keresztény ábrázolásokon spiritualizált értelemben a kiapadhatatlan isteni irgalmasságot szimbolizálja az egyik teológiai erény, a Remény megszemélyesített alakjának kezében. Az →évszakok ábrázolásain a gyümölcsök beérésének idejéhez, az őszhöz kapcsolódik, az őszhöz kapcsolódik, az elemek közül a föld termékenységére utal.
Hendrik Goltzius: A Föld (A négy elem c. rézmetszetsorozatból, 1586, Bp., Szépm. Múz.).
• A reneszánsz művészet kedvelt díszítőmotívumaként az antik jelentést eleveníti fel (pl. Esztergom, Bakócz-kápolna). Ábrázolása Perényi Imre nádor címere körül is megjelenik díszítőelemként. • Berzsenyi Magyar Ország c. versében az ország gazdagságára utal: „’S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.” →gyümölcs/termés [Ú. E.]
bráhman/Brahmá: A bráhmanizmusban, a hinduizmus korai korszakában a legfőbb objektív valóság, az abszolútum elnevezése (Satapatha bráhmana). A bráhman szó származéka a bráhmana elnevezés, amely a legfelső, papi kasztot jelöli. • A későbbi, klasszikus hinduizmus panteonjában Brahmá isten a →Trimúrti, a főisten-hármasság világteremtő aspektusaként szerepel →Síva és →Visnu mellett. A →négy arccal ábrázolt Brahmá az idők teljességére utal (→idő), s a mítoszok szerint a Visnu köldökéből eredő lótuszból emelkedik ki. →lótusz [Ú. E.]
buborék: Gömb alakú, folyadék belsejében képződő, gőzzel töltött zárvány. A könnyed, múlékony teremtést jelzi, amely hirtelen felragyog, majd nyom nélkül eltűnik. • A buddhizmus és a taoizmus egyaránt a megjelenő világ mulandóságának képeként értelmezi. • A római korban fiatal fiúk hordtak nyakukban →gömb alakú talizmánt medálként, amelyet, miután megházasodtak, az isteneknek ajánlottak. A két egymás mellé helyezett konkáv lemezből álló „bulla”, amely aranyból és üveggyöngyből is készülhetett, mágikus formákat egyesített és apotropaikus szerepe volt. • A csendéleteken vanitas (’hiúság’) jelentésben szerepel. A halált allegorizálva gyakran ábrázolnak szappanbuborékot fúvó gyermeket vagy puttókat; ebben az értelemben az élet rövidségére utal.
Hendrik Goltzius: Quis evadet (metszet, XVI. sz. vége).
• Kölcsey Ferenc versének már címe is utal a buborék jelkép értelmére: „Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék” (Vanitatum vanitas). A mennybolt képeként jelenik meg a kozmikus nagyságú buborék Weöres Sándor Őskori sirám c. versében: „Fejünk fölé mint búborékot / fújta a mennyet a Hatalmas.” →koponya [A. B.]
Buddha: A buddhista vallás alapítója és névadója, a tökéletes szellemi fejlődés megtestesítője és példája. A Buddha név (szanszkrit ’megvilágosodott’) epitheton; a történeti személyiség neve Gautáma Sziddhártha Sákjamúni (kb. Kr. e. 560–480). A fejedelmi származású ifjú huszonkilenc évesen az aszkéták példáját követve erdei magányba vonult. Hétévi elmélkedés után, egy fügefa (bódhi-fa) alatt elmélkedve megvilágosodott (innen a „buddha” név): meditáció révén találta meg a megoldást (→füge/fügefa). A szenvedéseket okozó vágyaktól való megszabadulás útja (a „nyolcas út”, a „nemes nyolcrétű ösvény”): a helyes gondolkodás, beszéd, cselekvés, élet, törekvés, vizsgálódás, elmélyedés, megszabadulás (→nyolc). A megszabadulás a →nirvána (európai fogalmakkal nehezen adható vissza, leginkább „a láng kioltása” kifejezés jelzi értelmét – ez az indiai felfogás szerint nem azonos a tűz megszűnésével). Ez az út az örök körforgásból (szanszára) való kitörésre, a lélekvándorlás körforgásából való kiszabadulásra (→kör). Tanai Buddha halála után is tovább terjedtek. A buddhizmus először Észak-Indiában, Asóka király uralma alatt (Kr. e. 272–232) lett államvallás; ekkor ült össze a harmadik buddhista zsinat, hogy hitelesítse a Tripitaka (Hármas Kosár) tangyűjteményt (→oszlop, →kosár). • A buddhizmus 100-ban, a kásmiri zsinaton szakadt két – máig meglévő – irányzatra: a hínajána (’kis szekér’ – amelyre kevesen férnek) a tradíciókhoz szigorúan ragaszkodó, puritán szerzetesi vallás maradt (Dél- és Kelet-Ázsiában). A mahájána (’nagy szekér’ – amelyre sokan férnek fel) a tanítások kibővítésével és szabadabb értelmezésével, napjainkig szaporodó irodalmával népvallássá alakult, és csaknem egész Ázsiában elterjedt; szülőföldjén azonban az V. sz.-ban kihalt (→szekér/kocsi). • A mahájána legnépszerűbb bódhiszattvája (’megvilágosodásra törő’: a buddhává válás előtti fokozat) Avalókitésvara (Kínában Kuan-jin, Japánban Kannon néven tisztelték), aki a könyörületesség megtestesítője, mivel az emberek iránti szeretet miatt nem távozott a nirvánába, önként vállalva az újjászületések láncolatát, amíg az összes élőlény meg nem menekül. A VIII. sz. óta főleg nőként ábrázolják (→anyaistennő). • A buddhista ikonográfiai hagyomány a történeti Buddhát meghatározott sémák szerint ábrázolta: fején, amelyet stilizált göndör hajfürtök borítanak, kiemelkedik a koponyadudor, fülcimpái nyúltak, arckifejezése nyugodt, derűs.
Buddha-fej Észak-Indiából (III. sz., London, Victoria and Albert Museum).
• Konkrét jelentése aszerint módosul, hogy milyen pózban (ászana) és milyen kéztartással (mudrá) ábrázolják (→kar/kéz). A lótuszülés és az egymásra tett kezek az elmélkedő tartás ismérvei (dhjánamudrá). Az ülő Buddha a mindenség tengelye; kiegyensúlyozottsága, szilárdsága a tökéletesség jelképe, a meditáció cselekvés-fölöttiségének kifejezője. A Buddha-legenda keleti keresztény átdolgozását, Szent Barlám és Jozafát történetét a hagyomány Damaszkuszi Szt. Jánosnak tulajdonítja. E történetnek egy XII. sz.-i latin változata Jacobus de Voragine Legenda Aurea c. gyűjteményébe is bekerült. • Nietzsche értelmezésében Buddha „az önmegváltás vallásának tanítója” (Hajnalpír, I. 96). • Hermann Hesse Sziddhárta c. „hindu regé”-je Buddha életét dolgozza fel. →kerék, →Maitréja [M. P.]
búza: →gabona/búza
buzogány: Ősi ütőfegyver. A tekintély, a hatalom és a hivatal jelképe. A többi fegyverhez hasonlóan fallikus jelentést hordoz. A brutális és ősi erővel asszociálják, a sumeroknál és a görög mitológiában (Héraklész buzogánya) egyaránt harci szimbólum. • A perzsa Mithrasz – a Rend és Igazság védelmezője – buzogánnyal sújt le a gonoszság erőire, ezért a zoroasztriánus papok a beavatási szertartáson buzogányt (gorz) kapnak, amely a papi hivatás és a gonosz elleni küzdelem eszköze (→Mitra/Mithrasz). • A magyar királyi →jogar perzsa hagyomány nyomán buzogány formájú. A mondai hagyományban Botond buzogánya szintén az erő megjelenítője. • Pszichológiai és etikai szempontból az erőszakos hatalom szimbóluma. Gonosztevő kezében a pusztító perverzitás, hős kezében a gonosz elpusztítása. →bárd/balta, →villám [P. I.]
bűnök: →hét
caduceus: A latin ’hírnökbot’ jelentésű szó (görögül: kérükeion) Hermész/Mercurius antik isten pálcáját jelöli. Legismertebb formája egy szárnyakban végződő →bot, amely köré két →kígyó tekeredik. Ősi termékenységi jelentésére utal, hogy már egy, a Kr. e. XXII. sz.-ból származó italáldozati edényen (Gudea edénye), valamint egy akkád, istennőt ábrázoló sztélén megjelenik a kettős kígyóval ábrázolt bot.
Gudea áldozati edénye (Párizs, Louvre).
• A görög-római mitológiában →Hermész/Mercurius mogyoróvesszőből készült varázspálcája, amelyet Apollóntól kap cserébe a lantért, s amely kifejezi az istenek követének közvetítő és mágikus funkcióit. Eredeti jelentése (a bot fallosz-jelkép, a két kígyó pedig a női és a férfi princípium megtestesítője) Hermész fallikus jellegét is hangsúlyozza. Egy orphikus történet szerint Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és anyja, →Rhea nászát jelképezi a két kígyó. Egy másik interpretáció szerint a varázsbot kozmikus szimbólum, a világegyetem törvényeinek jelképe; világtengely, amely az egyensúlyt, a kiegyenlítődést teremtette meg az ősi káoszban (→káosz és kozmosz). A két kígyó az antagonizmus, a két kozmikus áramlat egymás elleni küzdelmének kifejezője, amelyhez számtalan dualizmus kapcsolható, pl. a jobb és a bal, a nappal és az éjszaka, a jó és a rossz (→kettő). A bot csúcsán található →szárny a mindenek felett álló transzcendencia jelképe, így a caduceus a világban ható ellentétek szintézisének szimbóluma. Ez a kozmikus jelentés is kapcsolatban áll Hermész funkcióival, a fenti és a lenti világ közti közvetítéssel, az ellentétek kiegyenlítésével, a bölcsességgel és a spirituális hatalommal (Botticelli Tavasz [Primavera] [1485 k., Firenze, Uffizi] és Mantegna Parnasszus c. képén az antik isten kezében a caduceusszal jelenik meg [1497 k., Párizs, Louvre]). Alkotórészei a négy alapelemre is utalnak: a bot a föld, a szárnyak a levegő, a két kígyó pedig a tűz és a víz természetét fejezi ki. →Aszklépiosz/Aesculapius gyógyító erejét, az egészséget mint egyensúlyi állapotot is jelképezheti. A görögöknél a hírnökök, a futárok, Rómában az oratorok, caduceatorok megkülönböztető emblémája, az ékesszólás, az értelem, a morális egyensúly, de egyben a védettség és a béke, valamint a kereskedelem szimbóluma volt. • A Mithrasz-kultusz beavatási szertartásának első fokozata a →Merkúr bolygó oltalma alatt állott, s a bolygót a caduceus is jelképezhette (pl. az ostiai Felicissimum Mithraeum mozaikdíszítésén) (→Mitra/Mithrasz). • Egy XV. sz.-i alkímiai kézikönyv illusztrációján Hermész a kezében caduceusszal trónol, s ez az ellentétek egyesülésének elvét fejezi ki. Varázspálcáján a két kígyó a két ellentétes elem, a →kén és a →higany, amelyek antagonizmusát a középső bot, az →arany egyensúlya oldja fel. Az ellentétek és az egyensúly örök kettősségét, amelyet a caduceus kifejez, a bölcsek kövével lehet kiegyenlíteni, szintézisbe hozni (→bölcsek köve).
Mercurius (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
• Jungnál az orvostudomány szimbóluma; a bot itt is fallosz-jelkép, egy ismeretlen világba hatol be. Spirituális üzenet hordozója, az önátadás, a gyógyulás, a pszichoszomatikus egyensúly kifejezője. →spirál [Ú. E.]
cédrus: A mediterrán területeken és a Himalája déli felén őshonos, a fenyőfélék családjába tartozó, sudár, ellenálló, tartós fájú örökzöld növény. A több ezer évig élő fa a szilárdság, a megvesztegethetetlenség kifejezője. Mint minden tűlevelű örökzöld →fa, a halhatatlanságot szimbolizálja (→zöld). Sok variánsa között a legismertebb a libanoni cédrus, Libanon jelképe, amely a nagyság, a nemesség, az erő, a tartósság megtestesítője. • A sumeroknál kozmikus fa, az élet fája; mágikus tulajdonságok hordozója. Dumuzinak szentelték, mivel a termékenységisten egy cédrusfánál született. A Gilgames-eposzban Gilgames egyik haditette Huvava, a cédruserdőt őrző szörny legyőzése. • A görögök és rómaiak szobrokat és bútorokat készítettek cédrusfából; a gyantás fából Rómában illatos fáklyák is készültek. De cédrusba vésték isteneik és őseik képét is, amelyeket szentként tiszteltek. • A zsidó hagyományban Salamon templomának vázát készítették belőle. A leprától való megtisztulásra (Lev 14,4) és a tisztulás vizének elkészítéséhez (Szám 19,6) is használták. A Sir 24,13-ban az isteni bölcsességet, a Zsolt 92,13-ban az igazakat jelképezi. Ezekiel próféta a Messiás és az eljövendő királyság szimbólumaként említi (Ez 17,22–23). A sudár cédrusok kivágása a hódító asszír király gőgjét jelzi (Iz 37,24). Zakariás próféta a hősöket érti rajta: „Jajgass, cédrus, mert ledőlt a cédrus: elestek a hősök” (Zak 11,2). • A kereszténységben az előkelőség, a tekintély, a szépség jelképe, és magát Krisztust is jelöli. Keresztfaként az élethez vezető út és a romolhatatlanság szimbóluma. • Csontváry Kosztka Tivadar festménye, a Magányos cédrus a művész életművének összegzése: az öröklétbe emelkedő, csúcson lévő, sehová sem tartozó magányos faóriás a viharverten is győzedelmes hős, a művészsors példája (1907, Pécs Janus Pannonius Múz.).
Zarándoklás a cédrushoz Libanonban c. festményén (1907, Bp., MNG) az ünnepelt, diadalmas cédruspár az isteni tökéletesség, az eszményi harmónia jelképe.
• Füst Milán A magyarokhoz c. versében a kitartás példája: „De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben / Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé.” Nagy László SEB A CÉDRUSON c. versében a szellem és a szerelem mártírjainak, áldozatainak szimbóluma: „VILÁG SEBE RAJTAD LIBÁNUS” (→seb). [P. I.]
Ceres: →Démétér/Ceres
cigány: Európa utolsó vándorló népcsoportja. Az európai kultúrában általában a függetlenség és a szabadság képzete kapcsolódik hozzájuk. Pl. Bizet Carmen c. operájában vagy Puskin Cigányok c. művében a szabadság, a természetesség jelképe a cigányvilág. Baudelaire Vándorcigányok c. versében a titokzatos jövő letéteményesei. • A magyar költészetben gyakran összefonódik a magyarság önostorozásával. Arany A nagyidai cigányokban gúnyolja ki az 1848-as forradalom vezetőinek hibáit, torzsalkodásait. Hontalan, csavargó, érdemtelen népként jelenik meg a „Cigány-népek langy szivű sihederje” Adynál (Nekünk Mohács kell). Vörösmarty A vén cigány, Ady A cigány vonójával, ill. Babits Cigány a siralomházban c. versében a cigány zenész a költő alteregója. Babits Cigánydalában az otthontalan, hazátlan embert jeleníti meg. Számos negatív jelentés is (pl. csalás) tapad a fogalomhoz; József Attila Kései siratójában a megcsalattatás, becsapottság érzését hangsúlyozza: „Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán!” [P. E.]
ciklámen: Árnyas, nedves helyen élő virágos növény. A keresztény szimbolikában Szűz Máriának szentelt virág, amelyet „vérző apácá”-nak is neveznek. A virág belsejében levő vörös folt a Mária szívében lakozó fájdalmat szimbolizálja. →virág [R. G.]
címer: Pajzs alakú jelvény, amelyet magánszemélyek vagy testületek megkülönböztető jelként használnak. Öröklődik; földbirtokhoz vagy családhoz kötődik. Kialakulása és elterjedése a XII. sz.-ra tehető. Általában pajzsokon, zászlókon, sisakokon és ruhákon viselték (→pajzs, →ruha, →sisak, →zászló). A címerviselő azonosítását szolgálta éltében és holtában. Megismétlődött tulajdonosa pecsétjén is (→pecsét). A király udvarában szolgáló speciális heroldok feladata volt a címerek ismerete és nyilvántartása. Innen ered a „heraldika” szó. Már a XIII. sz. második felében megjelentek az ún. címereskönyvek, amelyekben a különféle címereket tartották nyilván. A címerhasználat már a korai időkben túllépett a lovagi világ keretein; a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek kezdték el alkalmazni (nemesek, papok, polgárok, városok, különböző céhek, sőt parasztok is). A város címerét általában az uralkodó adományozta. A céhcímereken a mesterek által használt szerszámok, az általuk előállított termékek szerepeltek. Szintén jellegzetes heraldikai elem az erőt kifejező →tölgyfa és a →torony. A nők egyaránt viselhették apjuk, ill. férjük címerét, gyakran egyesítve a kettőt. Mivel a hűbéri birtokrendszer miatt csak az elsőszülött volt jogosult a családi címer használatára, a másod-, harmadszülöttek, ill. a törvénytelen származásúak egy-egy megkülönböztető jellel változtattak a családi címeren – ezt nevezik címertörésnek. A leggyakrabban használt címertörések: az ún. tornagallér és a jobb, ill. a bal harántpólya. A felfordított pajzs a család kihalását jelentette. • A címer formája és felépítése koronként változik. A pajzs borításai lehetnek stilizált állatbőrök (vagy bundabőrök), pl. hermelin, ill. ún. mázak, amelyek fémek (arany és ezüst) vagy színek (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor). Szabály, hogy fémre színt, ill. színre fémet kell alkalmazni (pl. az Árpádok vágásos címere vörös-ezüst). A pajzson előforduló képek két részből állnak: az ún. mesteralakból (a pajzsmezőnek geometriai részekre való osztása egy vagy több, egyenes vagy görbe vonallal) és a címerképből (pl. égitestek, képzeletbeli és valós alakok; →állat/állatok). A címerkép leggyakoribb állatfigurái: →főnix, →griff, →medve, →méhkas, →oroszlán, →sárkány, →sas. A címer részei: a címerpajzs, a sisak, a sisaktakaró és a sisakdísz. A kései heraldikában ehhez még számos díszítőelem járult: a pajzstartók (emberi vagy állati alakok), a címerpalást vagy címersátor (elsősorban hercegi, uralkodói családoknál), a rangjelző koronák, jelmondat, ill. csatakiáltás, egyházi vagy hadijelvények (pl. a pápai címerek kulcsai, a bíborosok, érsekek különböző színű kalapjai, a püspöksüveg, a pásztorbot, hadvezéreknél pl. a marsallbot). A magyar államcímer a középkor során kialakult magyar királyi kiscímer (a nagycímer ezenfelül az egykori hűbéri tartományok címereit is tartalmazza).
Magyar államcímer.
Heraldikai elemei: a pajzsmező bal oldalán vörös és ezüst sávozott rész; a pajzsmező jobb oldalán vörös háttérben, zöld hármashalmon megjelenő, koronából kiemelkedő kettős kereszt; a pajzs felső szegélyén a magyar szent korona. A vörös-ezüst sávozású pajzsmező az Árpád-ház családi címeréből ered (a XIII. sz.-tól jelenik meg a királyi oklevelek függőpecsétjein). A XVI. sz.-i értelmezések szerint a négy ezüst sáv az ország négy legnagyobb folyóját jelöli (Duna, Tisza, Dráva, Száva). A →kereszt az V. sz.-tól a keresztény császári hatalom jelvénye, s a feltehetőleg bizánci eredetű kettős kereszt a XII. sz. végén, (a Bizáncban nevelkedett) III. Béla pénzérméin jelent meg, és a magyar királyi hatalom szimbólumává vált. A kereszt tövében a XIII. sz. eleje óta nyitott, leveles koronát is ábrázoltak. A kettős kereszt alatt a XIV. sz. közepe óta szerepel az általában zöld színű hármashalom, amely valószínűleg – eredetileg puszta formai motívumként – a kereszt talpazatául szolgált, s amelyet a XVII–XVIII. sz.-tól kezdődően Magyarország három legnagyobb hegyének jelképeként értelmeznek (a XVIII. sz.-i magyar heraldikai irodalomban általában a Tátra, a Fátra és a Mátra) (→hegy). A pajzs fölött a XIV. sz. óta ábrázoltak nyílt, leveles, majd a XVI. sz. vége óta zárt koronát, végül a királyi hatalmat és a magyar államot jelképező magyar királyi →korona vált általánossá az államcímer pajzs feletti motívumaként. • Vas István Zászlók c. versében a heraldikai motívumok „mintás jelbeszéd”-ként szerepelnek: „Oroszlánok, griffek, sasok, / Medvék – szép karcsú címerállatok, / Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők, / Tornyok, fél karok, kardot emelők, / Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék, / Te minden szín és minden keverék […] Tettek hódítások és mesék.”
A Gaissel család tornacímere (XIV. sz. vége, Sopron, Ferences-templom).
[Ú. E.]
cipő/saru/csizma: A cipő elsősorban az utazó és az utazás kifejezője. • A görög mitológiában a szárnyakkal ellátott saru a gyorsaságot jelentette, Hermésznek, az istenek küldöttének attribútuma (→Hermész/Mercurius). A saru az ókori Rómában viselője szabad voltát, önállóságát, hatalmát és gazdagságát jelezte a mezítlábas szolgákkal szemben. • A zsidó hagyományban a tulajdonra utalt: az adásvétel után a szóban forgó területre dobott cipő a föld jogos birtoklását jelentette. A saruval jelzett úr–szolga viszony a Keresztelő Szt. Jánosnak tulajdonított szavakban így fogalmazódik meg: „Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem utána” (Mt 3,11). • Iszlám területeken az idegen ház küszöbét átlépő vendég leveti cipőjét, amivel kifejezésre juttatja szándékát, hogy nem formál jogot vendéglátója tulajdonára. Szokás a szentély ajtaja előtt is levetni a cipőt. E szimbolikus gesztussal a hívő elhagyja a világ porát, földi vonatkozásait; alázatos szolgaként, tiszteletet tanúsítva lép be az épületbe. Ez a bűnöktől való megszabadulás egyik kifejezési módja is. • A csizma mint a gazdagság, és a saru vagy bocskor mint a szegénység jelképe, Európa történetében az 1524–1526-os német parasztháború során vált jelentőssé. A parasztseregek a bocskort választották zászlóik jeléül. • A XX. sz. magyar képzőművészetében, Derkovits Kenyérért c. festményén (1930) a katonai csizma az elnyomás kifejezője. →láb/lábnyom [Ú. E.]
ciprus: Mediterrán vidéken őshonos örökzöld növény. Mivel több száz, akár ezer évig is élhet, a hosszú élet és a halhatatlanság szimbóluma; életfának is ábrázolják. • Kínában a jang princípiumhoz kapcsolódik. Úgy tartották, hogy a ciprus magjainak elfogyasztása hosszú életet biztosít (→jin és jang). • A perzsa vallásban a karcsú, obeliszkszerűen az ég felé törő örökzöld ciprus alakját a szent →tűz lángjához társítottták. • Föníciában Astarta szent fája, életfa (→Innin/Istar/Astarta). • A görög-római hagyomány szintén elsősorban istennőkhöz kapcsolta; →Kübelé, →Perszephoné/Proserpina, →Aphrodité/Venus szent fájaként a születés és gyász kettős értékű jelképe. A róla elnevezett Ciprus szigetén (amelyen a habokból felmerülő Aphrodité, a „Küproszi”, partot ért) e szentként tisztelt fa volt a természetistennő kultuszának egyik eleme. A görög mitológiában Apollón (→Apollón/Apollo) változtatta ciprussá Küparisszoszt (Cyparissust), a szép ifjút, aki tévedésből megölte legkedvesebb társát, egy hatalmas szarvast. Azt kérte az istentől, hogy teljesítse egyetlen kérését: hadd búslakodhasson örök időkig az ő kedves szarvasa után. Küparisszosz (’ciprus’) e mítoszban a gyászra és az örök életre egyaránt utal (Ovid. Met., X. 106–142). Kedvelt temetői →fa, úgy tartják, hatalma megvédi az emberi testet a bomlástól. Az alvilág és a sors isteneinek attribútumaként gyászt, temetést és halált jelent; →Hadész-Plutón/Orcus, Dis szent fája. Plinius szerint a ciprust az alvilági isteneknek szentelték, és a gyász jeleként állították olyan házak elé, ahol meghalt egy előkelőség. • Órigenész a spirituális erények szimbólumává tette, mivel jó illata van, amely maga a szentség. Artemidórosz álmoskönyvében a türelem és a bölcs halogatás jele. A barokk emblematikában az igazságosságot és az önuralmat fejezi ki. • Arnold Böcklin Holtak szigete c. festményén(1880, Lipcse, Museum der Bildenden Künste) a túlvilág kifejezője. A magyar irodalomban a halál, a temető szimbolikájához tartozik. Pl. Berzsenyinél: „A’ Jámborok békés szívvel dűlnek / A’ bús ciprus’ szent árnyékára” (A’ Halál). Petőfi versciklusának (Cipruslombok Etelka sírjáról) címében is a gyászra utal. [Cs. Á.]
citrom: Örökzöld növény termése, ezért a termékenység, az élet jelképe. A zsidók sátorosünnepén az ünneplők a földtermés betakarításának, az aratásnak szimbólumaként bal kezükben citromot vittek. • Csokonainál a félig érett citrom képe a Föld kozmikus távlatú kicsinységét, reménytelenségét, s az emiatti keserűséget fejezi ki: „S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán” (Dr. Földiről egy töredék). →gyümölcs/termés [A. B.]
Civitas Dei: →mennyei Jeruzsálem, →város
Cupido: →Erósz/Amor/Cupido
csakra: Energiaközpont (szanszkrit ’kör’, ’korong’); a tantrizmussal összefüggő jógatechnikákban és meditációs módszerekben az emberi test fő energiaközpontjait jelenti. A IV. sz.-tól India vallási irányzataiban – a buddhizmusban, a hinduizmusban, a dzsainizmusban egyaránt – megjelent a tantrizmus, amely az emberi testet a kozmosz és az istenségek képviselőjének tekinti, s a lélek testből kiinduló megszabadulását hirdeti (→test/hús, →szent nász). Ebben az értelmezésben a kozmosz mágikus erők szövedéke, s a csakrák ezen energiák emberi testben való megjelenésének csomópontjai. • A buddhista tantrizmus négy csakrát ismer (köldök-, szív-, gégetájon, valamint az ún. fej-lótusz az agyban). Az istennőknek megfeleltetett csakrák kivetítve mandalát alkotnak, amelynek központja a transzcendens síkba való áttörés, az időből való kilépés helye (→mandala, →nirvána). • A hindu hagyomány szerint a világközpontnak, a Méru hegynek megfelelő gerincoszlop hét csakrát köt össze: 1. A gerincoszlop tövénél elhelyezkedő gyökércsakra a mozdulatlansággal, az anyagi régióval, Saktival (→anyaistennő) és Brahmával áll összefüggésben (→bráhman/ Brahmá). Jelképe a négyszirmú vörös →lótusz, amelynek közepén egy sárga négyzet, a föld elem jele keretezi a joni-szimbólumot, egy lefelé mutató háromszöget, valamint az ebben ábrázolt linga-jelet (→fallosz, →vulva). E csakra körül szunnyad a Kundalini →kígyó, a felébresztésre, fölemelkedésre váró energia. 2. Az alhasi csakra a vízzel, →Visnu istennel áll kapcsolatban. Jele a hatszirmú narancsszínű lótusz, közepén fehér félholddal. 3. A köldök-csakra (napfonatcsakra) a tűzzel, a Nappal és Mahárudra istennel függ össze. Tízszirmú kék lótusz jelzi. 4. A szívcsakra eleme a levegő; e csakrát a mozgási energiával, az érrendszerrel és a fallosszal társítják. Jele a két egymásba forduló háromszög által keretezett lingát övező tizenkét szirmú aranylótusz. 5. A tisztaság csakrája (torokcsakra) a hátgerinc csúcsán, ill. a toroktájékon helyezkedik el; ez a lélegzet székhelye. Az étert és a hangot rendelik hozzá. Tizenhat szirmú vörös lótusz jelöli, amelynek kék színű közepén, egy fehér elefánton az →androgün/hermafrodita Sadasiva istenség látható. 6. A szemöldökök között elhelyezkedő homlokcsakra („harmadik szem”) az értelmi képességek központja, Paramasiva székhelye. Jele a kilencvenhat szirmú fehér lótusz, belsejében a joni-jelben (lefelé fordított háromszögben) ábrázolt fehér linga. 7. A fejtetőn elhelyezkedő koronacsakra („ezerszirmú lótusz”) már a transzcendentális síkhoz tartozik, elérése →Síva és Sakti végső egyesülésének megtapasztalása.
Az emberi test csakrái. Az ezerszirmú lótusz közepén telihold övez egy háromszöget. A különböző megfeleltetési rendszerekben az egyes csakrákat a természeti elemeken kívül istenségekkel, misztikus betűjelekkel, drágakövekkel, érzékszervekkel, aromákkal stb. hozták összefüggésbe.
• A meditáció és a jógagyakorlatok során a csakrákra irányuló misztikus fiziológiai technikák célja az emberben szunnyadó kozmikus és isteni energiák (a Kundalini kígyó) fölébresztése, a hat alsó csakra fokozatain keresztül a legvégső, hetedik szintre való fölemelése, és ezáltal a testi és lelki tökéletesedés megvalósítása; végül a létezés körforgásán való fölülemelkedés, a szanszára meghaladása (→idő, →kör). [Ú. E.]
csalogány/fülemüle: Dalának szépségéről híres énekesmadár, ezért a költészet szimbóluma. • A keresztény hagyomány a fülemülét, mint ártatlan isteni zenészt, Szűz Máriához hasonlítja. A legenda szerint, ha erőlteti az éneklést és az nem a szívéből fakad, meghal; s ahogy a fülemülének a dalt, úgy az embernek a földi dolgokat nem szabad túlzásba vinni. A rabságban hallgató csalogány az értelem börtönében sínylődő embert példázza. • A bagoly és a csalogány c. középkori angol költeményben a →bagoly ellentéteként az életvidámság, az udvari élet jelképe. Shakespeare Romeó és Júliájában a pacsirtával áll szemben: a csalogány az éjszaka madara, a szerelem énekese, míg a pacsirta dala a hajnalt jelzi. Keats Óda egy csalogányhoz c. versében a költő halandóságával szemben a költészet örökkévalóságát fejezi ki: „Te nem halálra lettél és irígy / idő rád nem tipor.” Weöres Sándornál a törékeny szépség, a mulandóság képe: „Mikor legjobban szeretsz, bucsut intek. / Száraz levél közé hullok, / ki mindig daloltam” (Fülemüle). →madár [K. J.]
csend: Az első hang; a teremtés előtti és az élet utáni állapot szimbóluma. Jelentheti a halál ridegségét, a semmit, ugyanakkor az evilágon túli új világot és a transzcendenciát. A kontempláció, a harmónia kifejezője is lehet. • A keleti filozófiák meditációs jelentőségét hangsúlyozzák: a kontempláció legmagasabb fokán a nyelv megsemmisül: „jobb némán befelé figyelni” (Tao Te king, 5). A szentek, szerzetesek, gondolkodók magányba vonulása is jelképes cselekedet a totális, mély csönd elérése érdekében. • Az antikvitásban a káosszal azonosított alvilág jellemzője: „S most kísérlek e rémes / helyre, Chaosra, a tág tér csönd-iszonyára” (Ovid. Met., X. 29–30). A szertartásokat övező csend a szakrális áhítat jelképe („Favete linguis” – Hallgassatok! – a pap felszólítása). Plótinosz neoplatonikus rendszerében a legfőbb Abszolútum kifejezője: „Ha az Egyre akarunk gondolni valójában, talán Csendnek nevezhetnénk leginkább” (Enneadesz, 5.6). • A keresztény kolostori szabályzatok értelmezésében nagy ünnep. Isten a lelkébe száll annak, akiben a csend uralkodik, de elnémítja azt, aki fecsegéssel tölti az idejét. Megjelenik szerzetesi némasági fogadalmakban (pl. karthauziak). A nagypénteket a néphagyományban hallgatással ünnepelték. • A hermetikus beavatási szertartásokban a némasági fogadalom a szertartás része. Ez a „hermetikus csönd”, a vállalt hallgatás, a titok őrzésére irányul. • Balassi Bálint Adj már csendességet… kezdetű versében a lelki béke kifejezője. Pascalnál a kétkedés tragikus hangulatát tükrözi: „A végtelen terek örök csöndje megrémít” (Gondolatok, 206). Goethe Szélcsend a tengeren c. versében a mozdulatlanság, a halál jelképe: „Csönd, halálos rémület.” Vörösmarty Előszó c. költeményében a pusztulás, a halál szimbóluma. Juhász Gyula A csönd felé c. versében a halál és a magány képzetéhez társul. József Attilánál is megjelenik, pl. a Majd eljön értem a halott… kezdetű versben a megsemmisülés tragikus képeként: „A csöndbe térnek a dalok.” Téli éjszaka c. versében az élet hiánya, a tátongó űr képzetei társulnak hozzá. Weöres Sándor a tökéletesség jeleként említi: „A teljes zengés: hang-nélküli” (A teljesség felé, Tíz erkély). Pilinszkynél az istenkeresés motívuma: „Így hivogatlak szótalan: / az örök hallgatásból” (Panasz). →szó/ige, →zene [P. I.]
csengő: →harang/csengő
cseresznye/cseresznyefa: Eurázsia-szerte termesztett gyümölcsfa. Kínában, mivel a cseresznye a tavasz gyümölcse, a remény, az ifjúság, a termékenység, a női szépség szimbóluma; női princípium. • Japánban a cseresznyefák virágzása az egyik legbecsesebb természeti jelenségnek számít. Kobayashi Issa haikujában a tökéletesség és szépség tiszteletet érdemlő jelképe: „Cseresznyevirág: / leszállítja lováról / a nagyurat, ó!” A sakura virága tisztaság-szimbólum, ezért lehetett a bushi, azaz a szamuráj ideál emblémája. A házassági ceremóniákon a teát cseresznyevirág-főzettel helyettesítik, amely ebben az esetben a boldogság jelképe. A cseresznyefák virágzása a rizs virágzását előlegezi meg, bősége alapján következtetnek az eljövendő rizstermés mértékére. A gyorsan hervadó cseresznyevirág az ideális halált, valamint az evilági javaktól való elfordulást és a létezés bizonytalanságát is kifejezi. • A kereszténységben a →Paradicsomkert gyümölcse, maga a jótétemény, a kedvesség; ezért is ábrázolják gyakran a gyermek Jézus kezében. • A magyar néphagyományban a Borbála-napon levágott, kizöldülő cseresznyeág („borbálaág”) esküvőre utaló szerencse-szimbólum. • Az orosz irodalomban Csehov Cseresznyéskert (az eredetiben ’meggyeskert’) c. drámájában az elveszített múlt iránti nosztalgiát és a múlt ábrándjába kapaszkodó provinciális Oroszországot jelképezi. →ág/vessző, →gyümölcs/termés, →virág [P. E.]
csiga: Spirális ívű, meszes falú védőburkolattal rendelkező puhatestű állat. Általában a Holddal összefüggő jelkép. Előtűnő, majd visszahúzódó szarvaiban a holdsarló változásának párhuzamát látták (→Hold). • Az egyiptomi hieroglifák csigával ábrázolták a spirált („csigavonal”), ez a természetben rendkívül elterjedt forma az élet fejlődését jelentette (→spirál). • A keresztény ikonográfiában általában negatív jelkép. Azt hitték róla, hogy sárból és iszapból születik és azzal táplálkozik. A bűn és a jóra való restség szimbóluma.
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Tunyaság (A hét főbűn rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
→kagyló [Cs. Á.]
csillag/bolygó: A tiszta éjszakai égbolton fényes pontnak látszó égitest. Az istenség jelenlétét, a fensőbbséget, az örökkévalóságot, a halhatatlanságot és a reményt fejezi ki. A Sarkcsillag az ég sarkpontját jelöli, így az →ég kapuja. A fény forrása; a templomok kupoláit gyakran díszítik csillag-motívumokkal. Ugyancsak égi jellegének köszönhetően a szellemi erők, a sötétség ellentétének jelképe (→fény/világosság és sötétség). Az istenek mennyei mivoltuk vagy világuralmuk jeleként csillagpalástot viselnek. • Óceánia népeinél a csillagok a Napanya és a Holdapa gyermekei. • Az aztékoknál a hajnalcsillag a →Nap felemelkedő, spirituális, maszkulin ereje, míg az esthajnalcsillag a Hold leereszkedő, földi, feminin ereje. • Kínában a csillagok a Nappal és a Holddal együtt az uralkodók spirituális bölcsességét jelölik. Asztrológiai hagyományuk állatöve a →Jupiter bolygó fázisaihoz kapcsolódik. Egy ősi csillagmítosz szerint a Vega csillag/Lant csillagkép mint „Szövőlány”, és az Altair csillag/Sas csillagkép mint „Pásztorfiú” a Tejút, az „Égi Folyó” két partjáról nézik egymást vágyódva, s e csillagok a kínai költészetben az örök szerelmi vágyakozás szimbólumaivá váltak („Ott fénylik fent a szép Pásztorfiú; / ott a Szövőlány, s közbül a Tejút; […] csak nézik egymást: nincs mód szólniuk” – Tizenkilenc régi vers, 10). • A mezopotámiai hagyományban a csillag isten-jel. Istart, a hajnalcsillag istennőjét csillagkoronával övezve ábrázolták (→Innin/Istar/Astarta, →Vénusz bolygó). A sumer templomépítészetben az asztrális szimbolika is szerepet játszott: „a Ház építéséhez fénylő csillagzatot / rendel Neked” (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára, A. 5:21–6:2) (→templom). • Az asztrológia arra az elképzelésre épül, amely szerint párhuzam van az égi és a földi események között, azaz a csillagok és a bolygók együttes jelentései jósló jelekként értelmezhetők földi eseményekre vonatkoztatva. A mezopotámiai ún. káldeus hagyomány dolgozta ki a későbbi asztrológia alaptételeit, s a hellenizmus kori asztrológia ezt vette alapul. „A csillagok ugyanis saját érzékeléssel és isteni bölcsességgel rendelkeznek, mert tisztán részesednek az éltető isteni természetből” (Firmicus Maternus: Asztrológia). • Az egyiptomiaknál a lélek szimbóluma, a lélek halhatatlanságát fejezi ki, amely a testtől megfosztva is megőrzi annak erejét. A csillagokban élnek tovább a holtak lelkei. A csillagok anyja Nut, az ég istennője (Nutot ezért festették a koporsók felső lapjára csillagoktól övezve vagy csillagok díszítette testtel). A keleti ég fő csillagképét, az Óriónt a holtak urával, Ozirisszel azonosították (→Ozirisz/Szarapisz). A csillag a végzet, a sors szimbóluma. Egyiptomban a fáraót halála után a Sarkcsillaggal azonosították. A Vénusz bolygó a hajnal hírnöke. Az egyiptomiak a csillaghoz hasonlították a testben levő magzatot. Nézeteik szerint a Nap ad életet sugaraival mindennek, így a csillagok is a Naptól kapják fényüket, mint ahogy a magzat az anyától a táplálékot. • A görögök és a rómaiak az égitesteket az istenekkel azonosították (→Aphrodité/Venus a →Vénusz bolygó, →Arész/Mars a →Mars bolygó, →Hermész/Mercurius a →Merkúr bolygó, →Zeusz/Jupiter a →Jupiter bolygó, →Kronosz/Saturnus a →Szaturnusz bolygó megfelelője). Az égitestek mozgása szabályos pályájukon az isteni hatalom harmonikus együtthatásának jelképe (→hét). Ez az alapgondolata a püthagoreusok ún. szférák harmóniája tanának (→zene). Uraniát, a csillagászat Múzsáját csillagkoronával ábrázolták. A Korona csillagkép mítosza szerint Dionüszosz kedvese, →Ariadné, felhajította koronáját az égbe, ahol az csillagképpé vált (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). • A Bibliában a fénylő csillag az isteni vezetés, útmutatás és pártfogás szimbóluma. Az Ótestamentumban a csillagok Isten akaratának alárendelt teremtmények, az isteni teremtés nagyszerűségének bizonyítékai (Iz 40,26). A csillagok nem teljesen élettelen alkotások, mindegyiküket egy angyal őrzi, ezért az angyalok attribútumai. A bukott angyal az égből aláhulló csillag (→Sátán/Lucifer). A MTörv 4,19 óvja a zsidókat a csillagkultusztól, ők azonban a szigorú isteni parancs ellenére olykor annak hatása alá kerültek (2Kir 17,16; 21,3–5). Dániel próféta a csillaggal jelképezte az igazak örök életét: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12,3). • A Messiásra vonatkozó ószövetségi csillag-szimbolika a tipológiai szimbolizmus értelmezésében Krisztust jelöli: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből és jogar sarjad Izraelből” (Szám 24,17). A napkeleti bölcseknek is egy csillag mutatta az utat Júdea újszülött királyához. Az ókeresztény katakombafreskók némelyikén a betlehemi csillag Krisztus-monogram formájában jelenik meg. Az epiphania-csillagot „hitcsillag”-nak vagy a „kegyelem szavá”-nak is nevezik. A keresztény művészetben tizenkét csillag szimbolizálhatja Izráel tizenkét törzsét és a tizenkét apostolt (→tizenkettő). Az apokalipszis hét csillaga a hét egyházra vonatkozik (Jel 1,16). A középkortól Mária-szimbólum; az apokaliptikus Napba öltözött Asszonynak, a Szeplőtlen Szűznek, a Mennyek királynéjának attribútuma (→apokalipszis).
Heiss– Vogel–Zierl: Passaui Boldogasszony, a keresztények segítsége (1721, Tereske, róm. kat. templom).
A vesperás himnusz (Ave maris stella) Máriát tengercsillagnak nevezi, mivel ő a hánykódó hajók, azaz a lelkek útmutatója, „vezérlő csillaga” (→hajó/bárka). Az Úr és a szentek glóriáját is gyakran ábrázolják csillagkoszorúként. • Az evangélikus egyházművészetben a betlehemi csillag fontos jelkép; a templomtornyok jellegzetes díszítőeleme. • A tarot XVII. lapja a Csillag, amely az újjászületést jelképező csillag alatt egy, az élet vizét merő nőalakot ábrázol. • A szabadkőműves szimbolikában a háromszögű →vonalzó és a →körző – a Föld és az Ég jele – közé rajzolt csillag a beavatott, fényként sugárzó ember megtestesítője; Kazinczy Ferenc szabadkőműves vállszalagján is ebben az értelemben szerepel. • Vincent van Gogh Csillagos éj c. festményén az éjszakai égbolt fénye a kozmikus örvénylés kifejezője (1889, New York, Museum of Modern Art) (→spirál). • Az irodalomban is megjelenik a csillagokhoz fűződő hagyományos jelentés. Asztrológiai szerepüket így hangsúlyozza Balassi: „Hét fő csillag vagyon az égi forgáson, kik által embereknek / Istentűl szerencse adatik fejekre” (Az hét planétákhoz hasonlítja Juliát). Csokonai Az Éj és a’ Csillagok c. versében a szemet nevezi csillagoknak: „Űzzétek el hát Éjjemet / Ti, két halandó Csillagok!” Kosztolányinál a csillagok a fény, az emberi vágyak hordozói: „Ti vagytok a fény, én a föld pora”; „Ti voltatok rajongó vágyaim csak!” (A csillagokhoz). →állatöv, →hexagramma, →pentagramma, →szem [P. I.]
csipkebokor: A Bibliában Isten jelenlétének, az isteni kinyilatkoztatásnak a szimbóluma: az Úr égő csipkebokorban jelenik meg Mózesnek (Kiv 3,2). Az egyiptomi fogságban szenvedő Izráelre is utal, nem semmisül meg, hanem épen kerül ki a szorongattatásból, a tűzből (→Izráel, →Mózes). • Keresztény értelmezésben ez további jelentést hordoz magában: ebből a szolgasorban lévő népből születik a Messiás. Az isteni szó lobogó tűzként egyesül az emberi nemből vett esendő természettel, átsüt rajta isteni mivolta anélkül, hogy megsemmisítené a másikat. A Biblia Pauperumban Szűz Mária előképe. Középkori liturgikus szövegekben az „égő csipkebokor” kifejezést a Szent Szűzre is alkalmazták, jelezve, hogy Mária szűz maradt, amint a csipkebokor is sértetlenül került ki a tűzből. • A bibliai rózsabokor Krisztus valóságos jelenlétét (praesentia realis) szimbolizálja Bozóki barokk népéneke szerint: „Te vagy azon tsipke-bokor, a melly lángját mutatta, / Ó Törvényben Mojzes előtt, kit égés nem fogyaszta, / De épségben maradott, szépségben nem változott, / Tsuda-képpen zöld levele, ujjult és illatozott. / Égő bokor ha meg-tartá, el-fogyhatatlanságát / Ditsőséggel tellyes Király, mint szenvedé romlását…” • Tóth Árpád Esti sugárkoszorú c. versében a szeretett nő jelenik meg a csipkebokor alakjában. →bokor, →rózsa, →tövis/tüske [P. E.]
csizma: →cipő/saru/csizma
csodaszarvas: A magyar kultúrában szereplő két csodaszarvas, a szarvasünő és a csodafiúszarvas egyaránt ősi, ázsiai eredetű. • A néphagyomány és a regösénekek csodaszarvasa, az ún. csodafiúszarvas hím, agancsos állat. Évente lehullajtott és újranövesztett szarva révén számos nép mondavilágában a ciklikus újjászületés szimbóluma (→szarv). Eredetileg a téli napfordulón, napköszöntő énekekben ünnepelték az égből alászálló, a Napot homlokán, a Holdat és a csillagokat két oldalán viselő szarvast, a →Nap jelképét. A pogány szarvaskultusz asztrális szimbolikája Európában a középkor folyamán összeolvadt a keresztény szarvas-szimbólummal: „Csodafiúszarvasnak / Ezer ága-boga / Ezer ága-bogán / Ezer misegyertya.” Az egyházi példagyűjteményekből ismertté vált Szt. Euszták-legenda nyomán a csodafiúszarvas a Fiúisten, Krisztus szimbólumává vált. A regösénekeket, amelyek e jelképben a pogány és a keresztény hagyományt ötvözik, a karácsonyi ünnepkörbe vonták. A Chlodvigról és Nagy Károlyról szóló mondákhoz hasonlóan a honfoglalás kori és az Árpád-házi királyok mondáiban is megjelenik a segítő, útmutató csodás →szarvas. A hagyomány szerint templom- és várépítések helyét jelölte ki (pl. Bors vára: Anonymus, Gesta Hung., 34; Szt. László váci egyházalapítása: Thuróczy János: Chron. Hung., 2,53). • A csodaszarvas-motívum modern feldolgozásai közül nagy jelentőségű Bartók Béla 1936-os kórusműve, a Cantata Profana. A szöveg a csodaszarvas-monda egyik változata, egy román kolinda, karácsonyi ballada alapján. Ebben a műben a szarvasűzés és a szarvas lét a szellemi elkülönülés, a választás szabadságának jelképe. A csodaszarvas űzése közben szarvassá változó kilenc vadászifjú „…többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból”. Nagy László Csodafiú-szarvas c. verse az ősi pogány és a keresztény szimbolikát ötvözi: a természet ciklikusságát jelképezi a tavasszal életerejében megjelenő, ősszel vadászoktól megsebzett, a karácsonyi oltáron agancsán gyertyát tartó áldozati Csodafiú-szarvas. • A hun-magyar eredetmondából ismert másik csodaszarvas egy szarvasünő, amelynek űzése közben találtak új hazára a hunok és magyarok mitikus ősei. Az első ismert forrás, a VI. sz.-i gót krónikaíró, Jordanes, Priszkosz rétortól, Attila kortársától vette át a hunok eredetéről szóló mondát, s benne a szarvasűzés epizódját. Magyarországon először Kézai Simon XIII. sz.-i gestájában szerepel a hun-magyar származástörténet és a nyugati forrásokból ismert szarvaskaland, kiegészítve a nőrablás és a nemzetalapítás epizódjaival (Kézai Simon: Gesta Hungarorum, I. 5). A szarvasmonda a nyugati forrásokból ismert hun eredetmondától függetlenül, önállóan is ismert volt a magyar szájhagyományban, Onogur/Hunor és Magyar történetében. A vadászokat maga után csalogató szép szarvasünő a nomád, vadászó keleti népek, feltehetően a vándorló, majd honfoglaló magyarság mesevilágában is állat alakban megjelenő tündérnő, akinek célja a kiválasztott férfi elbűvölése, magával ragadása (pl. Az ezeregy nap legszebb meséi c. perzsa mesegyűjtemény A kék szarvas c. darabja). Az Onogur/Hunor–Magyar testvérpár anyjának neve, az Eneth/Enee, az ünő szó régi alakja, s a szarvastehén-ősanya mítoszra utal. Ipolyi Arnold 1854-es Magyar mythologiájában az eredetmonda szarvasünője és a vár-, templomépítések helyét kijelölő szarvas egybemosódva jelenik meg mint az isteni akarat kinyilatkoztatója, akinek útmutatásában „a nép egy fensőbb isteni végzet kijelentését vélte észrevenni”. • A hun-magyar eredetmonda legismertebb költői feldolgozása Arany János Rege a csodaszarvasról c. műve, amelynek forrása Kálti Márk XIV. sz.-i Képes Krónikája. A csodaszarvasmonda ábrázolása látható a Képes Krónika miniatúrái között (1360 k., Bp., OSZK). A mitikus állat József Attila 1933-as A csodaszarvas c. versében a magyarságtudat jelképe. A költő a csodaállat hagyományos jelképiségét szembeállítja egy új jelentéssel. Eredetileg az őshazát otthagyni kényszerítő nyugtalanság, a vágyálmokat kergető, önpusztító vállalkozás kifejezője, amely „Csak a nyomát hagyta minden / füves földön, fájó szívben”. Ezzel szemben a költő pozitív szimbólummá, a megbékélő otthonra találás jelképévé emeli a csodaszarvast. Egyrészt a hazában: „Tisza mellett, Duna mellett / Az a szarvas itt legelget”; másrészt a regösénekek csodafiúszarvasát idéző kozmikus méretűvé növekvő képben a világegyetemben: „ága-boga tükörképe / csillagvilág mindensége.” →állat/állatok [Ú. E.]
csók: A szoros szellemi és/vagy fizikai kapcsolat kifejezője. A sarkvidéki népek, továbbá a kínaiak, japánok, malájok az orr összeérintésével csókolóznak. Ennek a csóknak is, akárcsak az európai ajakcsóknak az eredete a lélek cseréjének vagy valamilyen erő átadásának mágikus gondolata. • Az egyenrangú perzsák ajakcsókkal, a többiek arcra adott csókkal vagy leborulással köszöntötték egymást (Hérodotosz, I. 134). • Az ókori keleti, görög és római kultúrákban a csók az alázatos tisztelet kifejezője volt. Csókkal illették a templomok küszöbét, az istenek képeit, az uralkodók ruhaszegélyét, kezét, lábát. A mai kézcsók, ill. a „csókolom” – eredetileg „kezét csókolom” – köszönés a tiszteletet kifejező csók maradványa. A halott megcsókolása utolsó leheletének felfogása (Verg. Aen., IV. 684). • Az Ótestamentumban a szeretet jele szülők és gyerekek (Ter 27,27; 1Kir 19,20), testvérek (Kiv 4,27) és rokonok (Ter 29,11; Kiv 18,7; Rut 1,9) között. A tisztelet jele (1Sám 10,1: Saul felkenése), ám leplezhet alattomos szándékot is (2Sám 20,9; Péld 27,6). A szerelmesek csókját az Én 1,2 és 4,11 említi. • A keresztény hagyományban a Krisztussal való misztikus közösségnek, továbbá a szeretetnek és békének a kifejezője (1Kor 16,21; 1Tesz 5,26; 1Pét 5,14). Clairvaux-i Szt. Bernát az Énekek éneke kommentárjában a tekintet, az ölelés és a csók fokozataival fejezi ki az Isten iránti odaadás mértékeit, s a csók a legmagasabb fokú vallási elragadtatottság szimbóluma. A csók képét idézte fel az, amikor az Úr lelket lehelt Ádámba (Ter 2,7; a monrealei mozaikon a lélek átadását jelző vonal Isten és Ádám száját köti össze). Júdás egyszerre üdvözli és árulja el a Mestert csókjával (Mt 26,48–49).
Júdás csókja (XII–XIII. sz., Saint-Gilles du Gard, az apátsági templom nyugati kapuzatának domborműve).
Az ún. békecsók az apostoli időktől kezdve a megkereszteltek testvéri közösségének jele. Az ősegyházban a közös ima megpecsételésére szolgált. Nagy Szt. Gergely pápa liturgiájában az áldozásra való előkészület része volt. A kora középkorban a békecsókot az oltártól adták tovább – mint onnan eredő áldást – a laikusoknak. A XIII. sz.-tól a celebráns által szájjal érintett csóktáblát (pax, osculatorium) csókolták meg a hívők (kivéve nagycsütörtökön – Júdás árulása miatt). A kereszteléskor és bérmáláskor adott csók a keresztény közösségbe való felvétel jele. Az ereklyéket szintén csókkal illették (→csont/csontváz). Az eljegyzést, a házasságot, a vazallusi szerződést a tanúk előtt adott csók pecsételi meg. Mint a lehelet, a szellem, az élet infúziója, életre kelti a halottat (2Kir 4,34). • Mint jelképes lélekcsere magyarázza a (nép)mesék varázshatású csókjainak gyakori motívumát. Boccaccio Dekameronjában (X. 4) Gentile lovag csókkal kelti életre a már eltemetett Catalinát. Csipkerózsika és háza népe a hős csókjára ébred hosszú álmából. A Grimm testvérek értelmezésében a Nap (királyfi) csókja ébreszti fel téli álmából a természetet (Csipkerózsikát). Mint lélekcsere, Platóntól kezdve máig a szerelmi költészet közhelye. • A csókhalál mint a halhatatlanság záloga szintén elterjedt motívum: az istenség által megcsókolt halandó földi halála révén bejut az örök isteni birodalomba. „Isten csókjában” halt meg →Mózes, Áron és Miriam. Erósz/Amor és →Pszükhé/Psyche története a csókhalál mitologikus feldolgozása, amint Canova Amor és Psyche c. szobra (1787–1793, Párizs, Louvre) is tükrözi (→Erósz/Amor/Cupido). Pico della Mirandola csókhalál-elképzelésében a pogány mitológia keveredik ótestamentumi, kabbalisztikus és keresztény elemekkel. Balassi is ismeri a csókhalál neoplatonikus elméletét (Kiben annak adja okát, hogy él, noha a lélek a szerelmeséhez elszökött tűle). Csokonai A’ Tsókok c. prózai művében az „Ártatlanság és Gyönyörűség” tündéri korszakát jellemezték. A szerelem kezdetét és beteljesedését szimbolizálják: „Az én Lelkem, Filander, egészenn Ajjakimra szállott ki akkor: és az én életem […] nem egyéb vólt, tsak eggy Tsók.” • A középkori művészetben nemcsak a szerelmeseket jelentheti a csókolózó pár ábrázolása, hanem a luxuria bűnét is. A csók különösen kedvelt téma volt a századfordulón: pl. a pillanat örökkévalósága (Rodin: A csók, 1886, Párizs, Musée Rodin) és az örök létezés, a szerelem szimbólumaként (Gustav Klimt: A csók, 1907, Bécs, Österreichisches Galerie). Ady költészetében is fontos motívum az élet misztériumát jelképező csók: „Valami szent, nagy éjszakában / Vad nászban megfogant az élet […] Minden kis mozgás csókba téved” (A csókok átka). →száj, →szent nász [Eö. A.]
csomó: Fonalra, kötélre kötött hurok. Jelenthet szövetséget, egyesülést, szerelmi, házassági köteléket, hűséget. Ambivalenciája az oldás és kötés ellentétéből fakad: a csomó lazítása, kioldása a szabadság, az üdvözülés, a bonyodalom megoldásának a kifejezője, míg a csomó megkötése a probléma, az akadály, a gonosz varázslás jele. • Ártó csomó szerepel pl. a sumer Innin istennő alvilágjárását elbeszélő eposzban: „az alvilág kapujában ártó csomót köt” (A nagy égből a nagy föld felé… 98) (→Innin/Istar/Astarta). • Kínában a magas életkort és a jóhoz tartozást jelzi. A bambuszrúdon, mint Ég–Föld-tengelyen, az egymást függőlegesen követő csomók az ősi, lényegi hierarchiát, a világ transzcendens rendszerét szimbolizálják (→bambusz). • Egyiptomban az élet jelképe, az alakok fején, övén, kezén is látható. Az ún. ankh-kereszt csúcsán látható Ízisz-csomó a halhatatlanság szimbóluma (→kereszt). A Halottak Könyve 24. fejezete a világsors mozdulatlan csomóját említi. • Az ókori görög és római díszítőművészet elemei közt többféleképpen is megjelenik, pl. →spirál, kereszt, →szvasztika/horogkereszt formájában mint védelmező talizmán. A gordiuszi csomó – amelyet Nagy Sándor kibogozás helyett elvágott – interpretációja vitatott. A makedón király valóban megszerezte Ázsiát, ahogy a jóslat ígérte a csomó kioldójának (Plut. Alexandrosz, 18). • A Biblia szerint a ruhán levő csomók vagy bojtok „jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok” (Szám 15,39). Erre a hagyományra vezethető vissza az emlékeztető csomó kötésének szokása. • A ferencesek övzsinórján a három csomó a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség fogadalmának jelvénye (→öv). A csomó veszélyelhárító, amulettszerű szerepének bizonyságául szolgálnak a merseburgi Tamás-templom csomómintás oszlopai 1200-ból. • A muszlim hagyományban az óvás, a védelem szimbóluma. Ugyanakkor létezik olyan boszorkányság, amelynek keretében ártó mágikus csomót készítenek, a Korán ezért imát ír elő védekezésül. • A perzsa, szasszanida hagyományokat követő, →buzogány típusú magyar királyi →jogar kristálygömbjének aranylemezes díszítése egy végtelen hurkos fonatból álló mágikus csomót ábrázol, amelynek bajelhárító funkciót tulajdonítottak.
A magyar királyi jogar díszítése (XII. sz., Bp., MNM).
• Dante visszatartó erő jeleként említi a csomót (Ist. Színj., Purg., XXIV. 55). Marsilio Ficino szerint az ember maga a világ kötele és csomója. →kötél [R. G.]
csont/csontváz: Szimbolikája többrétű. Mivel a létezők eredendő anyaga, az újjászületés csírája, a lélek lakhelye, ezért a legyőzhetetlen életelv, az erény, a feltámadás, a feltámadásba vetett hit kifejezője. Másrészt a halál és a gyász jelképe. • A sámánok kiválasztottságának egyik testi jele születéskor a többlet csont (→ujj, →fog). A sámánöltözet csontváz formájú díszítőeleme (fémrátét vagy hímzés) a sámáni újjászületés képességére utal (→ruha, →sámán/táltos). Az ural altaji népek a csontokat, főleg a lapockacsontot, jóseszközként használták. • A távol-keleti orvoslásban fontos szerepet játszott a porított csont, afrodiziákumként is fogyasztották. A régi kínai esztétikai írások szerint a művészi alkotás alapja a „csont”, amely az érzelem, a mű belső egységének jelképe (Liu Hszie: Az irodalom szíve és faragott sárkányai, XXVIII). • A csont szimbolikája összefüggésben áll a kőével (→kozmikus ember, →kő/szikla). A görög vízözön-mítosz szerint Deukalión és Pürrha a →Parnasszosz/Parnassus hegyén a Földanya csontjaiból, a hátuk mögé dobált kövekből teremtette újra az emberiséget. Az antikvitásban is ismert volt az az elképzelés, amely szerint a csont a halhatatlanság magja. Platón szerint a csontvelő „a lélek isteni magvát fogadja magába” (Timaiosz, 73d). • A zsidó és keresztény elképzelések szerint az évszázadokon át megőrződött csontokból támadnak majd fel a halottak az Utolsó ítélet trombitaszavára, ezért Ezekiel próféta költői allegóriáját a száraz csontok völgyéről a feltámadás előképeként értelmezték: „Ezt üzeni az Úr, az Isten a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek” (Ez 37,5). A lélek megkímélésével függ össze az Ószövetség azon tilalma, amely szerint tilos a húsvéti bárány csontjait összetörni (Kiv 12,46). Ezért – a két latorral ellentétben – Jézus lábszárait nem zúzzák össze (Jn 19,31–37). • A katolicizmus sajátos csontkultuszt hozott létre: a szentek földi maradványait, a csontokat a ruhadarabokkal és a mártíromság eszközeivel együtt kultikus tisztelet övezte. Mivel a csontereklyéknek gyógyító, üdvözítő erőt tulajdonítottak, a középkorban az oltárokba, a szobrokba is beépítették azokat (→oltár). A Krisztus keresztjének tövében látható csontváz a Golgotán eltemetett Ádámot jelenti; a kereszt melletti koponya pedig azt jelképezi, hogy Krisztus, a második →Ádám, vérével váltja meg az emberiség ősatyjának bűnét. • A középkorban a csontváz elsősorban a mindenkit lebíró halált jelentette, pl. a haláltáncot ábrázoló jeleneteken (Hans Holbein: Haláltánc, fametszetsorozat, 1522–1526) (→haláltánc). Id. Pieter Brueghel A halál diadala c. képén az Apokalipszis lován ülő kaszás halál vezeti az élőkkel viaskodó többi csontvázat (1560–1564 k., Madrid, Prado) (→Apokalipszis lovasai). • Angol nyelvterületen a Hallowe’en (október 31., mindenszentek előestéje), a pogány szertartásokban gyökerező szellem- és démonjáró éj népi ünnepének egyik jellegzetes ikonográfiai motívuma a csontváz (→lámpa/mécses). Közép-Amerikában mindez összefonódott a prekolumbiánus indián kultúrákból eredő →koponyakultusszal. • A tarot XIII. lapja, a Halál csontvázat ábrázol, kezében kaszával. • Ady A csontvázak katedrálisában c. versében a csontváz a „Halál-Úr temploma”; világháborús költészetében a háború áldozataira utal: „Csontváz-légiók az én álmaim” (Kiszakadt bús nóta). Illyés Gyula Csontvázam keresztjén c. versében az „elmerült korok fehérlő szobra”, a csontváz a maradandóság, a romló emberi ellentéte. Weöres Sándornál a lét végső jele: „te vagy csak tiszta, vetkőzött valóság: / csontváz! létünk nem-hervadó virága!” (Egy összedrótozott csontvázhoz).
Körösfői-Kriesch Aladár: Ember a Halál nyomában (1905, Bp., MNG).
→elefántcsont [L. A.]
csuklya: A felsőruházathoz (köpenyhez) erősített fejrevaló. A láthatatlanság, a vissza- vagy félrevonulás jelképe. A keresztény szerzetesrendek öltözetének jellegzetes darabja. Mint fejfedő a szellem, a gondolat kifejezője is lehet. A középkori halálábrázolásokon gyakori jelkép (Philip Pott sírja, 1480, Párizs, Louvre). Botticelli A rágalom c. képén a Rágalmat megszemélyesítő nőalak látható fekete köpenyben, csuklyával a fején, míg ellentéte, az Igazság meztelen (1495, Firenze, Uffizi). Ligeti Miklós Anonymus-szobrán a névtelen jegyző arcát csuklya rejti (1903, Bp., Városliget). • Adynál a halál közelségét jelzi: „S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák” (Drága, halott nézésekkel). • Jung szerint a legfelső szférát, az égi világot jelképezi. →ruha [Sz. T.]
Daidalosz és Ikarosz/Daedalus és Icarus: Görög mitológiai alakok. Az athéni származású építész-feltaláló-szobrász, Daidalosz, egy vétke miatti büntetés elől menekült Krétára, ahol Minósz király megbízásából megépítette a krétai labürinthoszt, amely a bikafejű szörnyet, Minótauroszt rejtette (Apollod. Mit., III. 1,4; 15,9; Ovid. Met., VII. 236–259, VII. 152–161) (→labirintus, →bika). Daidalosz Krétáról is menekülni kényszerült, mivel segített a Minótauroszt legyőző Thészeusznak és Ariadnénak. Ekkor viasszal rögzített tollakból készített szárnyat maga és fia, Ikarosz számára. A fiút azonban „vágy vonja az égbe, / tör magasabbra utat…” (Ovid. Met., VIII. 224–225), így a figyelmeztetés ellenére túl közel repült a Naphoz, amelynek heve felolvasztotta a viaszt, és Ikarosz a mélybe hullott (Ovid. Met., VIII. 183–235). Daidalosz a kézművesek védnöke, a művészi leleményesség jelképe. • Az európai képzőművészetben elsősorban Ikarosz bukásának témáját ábrázolták (pl. id. Pieter Brueghel: Ikarosz bukása, 1558–1563 k., Brüsszel, Musée Royaux des Beaux Arts; Canova: Daidalosz és Ikarosz, 1777–1779 k., Velence, Museo Correro). Goethe a Faustban a Byronról mintázott Euphorión halálában idézi föl Ikarosz mítoszát. →szárny [Ú. E.]
Daphnisz: →pásztor
daru: Mocsaras területeken élő gázlómadár. • Az antikvitásban a tavasz és az életöröm szimbóluma. Gyakran utánozták a darvak →kör alakú násztáncát a beavatási rítusokban, utalva ezzel az élet és a halál kapcsolatára, körforgására (→tánc). • Kínában Sou-hszing, a halhatatlanság istenének hátasa, a hosszú élet jelképe (→tao). Utalt a megelégedett öregkorra, a fiúi kegyességre, a remeteségre. A fején látható piros tollak révén a tűz és a Nap madarának tekintették. • Egy legenda szerint a darvak minden éjszaka királyuk köré gyűlnek, majd őrt választanak a pihenő idejére. Az őr fél lábon áll, és követ tart a csőrében, hogy el ne aludjon. (Ha ugyanis elalszik, a kő kiesik a csőréből, ő pedig felébred a koppanásra.) Így válhatott a daru az egyházatyáknál és a bestiáriumokban az éberség, a hűség és a szerzetesi élet rendjének megtestesítőjévé. Ez az éberség vigyáz a többi erény megtartására is. • A heraldikában kedvelt címerábra.
Tétényi- és Haraszti-címer (1405, Bp., MOL).
• Balassi Bálint Darvaknak szól c. versében a többi madárhoz hasonlóan a szabadságot jelenti: „Szárnyad vagyon, repűlsz, szintén ott szállsz le, űlsz, földében hol akarod.” →madár, →szárny [P. E.]
datolyapálma: →pálma/datolyapálma
Dél: →égtájak
delfin: A mediterrán kultúrákban pozitív értelmű jelképként jelenik meg az emberekkel szemben jóindulatú tengeri emlős. A halak királya, a hajótöröttek megmentője, lélekvezető. A →tenger erejét, hatalmát és a gyorsaságot, a biztonságot jelképezi. • A minószi kultúrában istenként tisztelték, a görög hagyomány szerint a krétai hajósokat maga Apollón (→Apollón/Apollo) vezette delfin alakjában Delphoiba. Delfin-ábrázolások a knósszoszi palota (Kr. e. 1700–1500 között) freskóin és vázaképein is fennmaradtak. A görögöknél Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus), Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/ Liber-Bacchus), Apollón és Aphrodité (→Aphrodité/Venus) szent állata. Az Ariónt mentő delfin az ifjút az erőszakos földi világból a kegyelem világába szállítja (Ovid. Fasti, II. 83–118) (→Arión). Egy ókori legenda szerint a delfinek egykor emberek voltak, s csak Dionüszosz parancsára öltöttek →hal alakot, de a „bennük igaz-kereső, nemes emberi lélek / még ma is őrzi az emberi észjárást s a szokást mind” (Oppianosz: A delfin).
Exekiasz: Dionüszosz és a delfinné változtatott emberek (Kr. e. 540).
• Ha Apollónnal együtt szerepel, ’bölcsesség’ a jelentése. • Az etruszk halotti kultúrában a delfineket a halott lelkeket a Boldogok szigetére vezérlő kalauzként ábrázolják; később alakjuk az alvilágra utalt (→sziget). Két, egymással ellenkező irányba néző delfin a természet kettősségére utal, míg a delfin horgonnyal a gyorsaság és lassúság ellentétét, az arany középút eszményét mutatja: „Festina lente!” (Lassan siess!) (→horgony). • A keresztény művészetben többnyire a halat helyettesíti, így egyrészt a „nagy halat” szimbolizálja, amely Jónást elnyelte, másrészt magát Krisztust, aki a lelkek megmentője és hordozója a halál vizeiben. A delfinhez kapcsolódó antik tradíció Bosch A Gyönyörök kertje c. oltárképén (1503–1504 k., Madrid, Prado) is megjelenik, ahol a delfinlovasok szintén lélekvezetőként értelmezhetők. A delfin hajóval és horgonnyal az egyház jelképe. • A franciaországi Dauphin tartomány címerállataként 1349-től a francia trónörökösök jele; erre utal az őket jelölő kifejezés: a dauphin. • Goethe Faustjában alvilági erőként szerepel: „az örök vízbe visz ma téged / Próteusz-delfin” (Faust II., Walpurgis-éj) (→Próteusz/Proteus). W. B. Yeats Byzantium c. művében a delfinhez mint lélekkísérőhöz kapcsolódó antik hagyomány jelenik meg. [K. Zs.]
délibáb: Optikai csalódás, amelyet az eltérő hőmérsékletű légrétegeken megtörő fény okoz. A képzelet, a vágy, az illúzió jelképe. • Az olasz mondákban a tenger felett képződő légköri jelenség csodás látványa egy bűverejű tengeri tündér (Fata Morgana) megnyilvánulása, amely veszélyt jelent az őt elérni vágyó hajósok számára. • A magyar hagyományban a délibáb feltűnése a bő termés, a jó esztendő ígérete. Ipolyi Arnold szerint „tündérnév értelmével bír azonban, ezen, alföldi rónáinkon, Tisza mellékein, Hortobágy pusztáin és Debrecen csodás térein kitünőleg otthonos tünemény magyar: »delibáb« neve; …déli bába…” (Magyar mythologia [1854], Tündérek). Ipolyi Arnold a délibáb keletkezésének népregékben fennmaradt hagyományait is ismerteti (→tündérek/Tündérország). • Arany János a képzelet jelképeként említi: „Mint elmosódó, játszi délibáb: / A képzelet…” (Bolond Istók, II. ének, 56). Arany László A délibábok hőse c. verses regényében az illúzióvilágot jelenti. Adynál lehet a művészlélek számára megnyilvánuló Szépség képe: „Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét” (A Hortobágy poétája); látomás (Délibáb-ősöm Köd-városban). Jelezheti a forradalmi megújulásba vetett reményt is (A Délibáb üzenete). →szivárvány [Ú. E.]
Démétér/Ceres: Démétér a görög mitológiában a →föld termékenységét, a gabona érését, a földművelés sikerét biztosító istennő. A Homéroszi II., Démétér-himnusz így nevezi: „Bőkezű Démétér, tavasz, ősz úrnője.” A földön tartózkodik, szemben az emelkedett olümposzi istenekkel. Alakja Dionüszoszhoz hasonlóan khthonikus vonásokat is hordoz, az életteremtés mellett a föld mélyének félelmetes vonásait. Kultusza elsősorban a földművelő kultúrákban volt jelentős, a földművelés feltalálását, a civilizáció elterjesztését fűzték alakjához. Gyermekei: →Plutosz, a bőség megszemélyesített alakja és Perszephoné (→Perszephoné/Proserpina), az alvilág urának, Hadésznak felesége, az évenként újrasarjadó növényzet jelképe. Kultuszközpontjában, Eleusziszban, az őszi és tavaszi misztériumokon mitikus történetét, Perszephoné elrablását, Démétér gyászát és bolyongását, végül a leány visszatérése után a föld termékenységének újjáéledését elevenítették fel, s ez a vegetáció körforgását, a pusztulás és újjászületés összefüggéseit fejezte ki. Plutarkhosz a Föld jelképének nevezi (Plut. A hold arca, 27). • A hellenisztikus Egyiptomban Ízisszel, Rómában Ceresszel azonosult alakja, aki szintén a föld termékenységének, de egyben az anyaságnak, a házasságnak és az alvilágnak is istennője volt. A plebejus istentriász (Ceres, Liber, Libera) élén szemben állt a patríciusok Jupiter vezette istenhármasával (Liv. III. 55,7). Ceres alakja a Kr. e. III. sz.-tól hellenizálódott, ekkor vették át a Démétérhez fűződő mítoszokat, kultikus hagyományokat a rómaiak. A görög mítoszt feldolgozó Ovidius így jellemzi: „Földbe a görbe ekét legelőbb a Ceres keze nyomta, / búzát ő legelőször adott, szelíd étket először, / törvényt ő legelőbb; a Ceres adománya amink van” (Ovid. Met., V. 341–343). Attribútumai a gyümölcsök, a gabonakalász és a →mák, áldozati állata a disznó (→gyümölcs/termés, →gabona/búza, →disznó/vadkan). Michele Pannonio Trónoló Ceres c. festményén jellegzetes attribútumaival látható (XV. sz., Bp., Szépműv. Múz.). • Schiller Az eleusisi ünnep c. versében a civilizáció Ceres adománya: „a királynő érkezik, / Zabolázója a vad világnak; / Általa társas az emberi lény.” →anyaistennő, →Baubó [Ú. E.]
démonok: →ördögök/démonok
denevér: A végtagjai között szárnyként feszülő bőrhártya segítségével repülő emlősállat. • A Távol-Keleten a boldogság szimbóluma; kínaiul a ’denevér’ és a ’boldogság’ jelentésű szó hangalakja (fu) megegyezik. Az illusztrációkon és szerencsekívánáskor az →öt denevér az öt boldogságot jelenti: a gazdagságot, a hosszú életet, az egészséget, az erényt és a jó halált.
Kínai boldogságjelkép.
A hosszú élet jelképe, mivel úgy tartják, sokáig él, s a barlangok, amelyekben lakik, bejáratul szolgálnak a Halhatatlanok birodalmába. Szárnyait szintén a halhatatlanság elérésének jeleként értelmezték (→szárny, →tao). Li Taj-po a Jáde-forrás barlangja kapcsán említi a legendás állatokat: „A hegy gyomrában fehér denevérek élnek […]. A Halhatatlanok könyve szerint a denevér másik neve: halhatatlan patkány” (Válasz unokatestvéremnek, Csung-fu szerzetesnek…). • Az antikvitásban az éberség szimbóluma, ezért azt tartották, szeme megvéd az álmosságtól. A házak ajtajára szögezett denevér az ártó szellemek és a rosszakarat elleni védelmet szolgálta. Az Odüsszeiában a megölt kérők lelke denevérként röpül az alvilágba (XXIV. 5–9). • A mózesi törvények szerint tisztátalan állat, a bálványimádás és a rettegés jelképe. • A keresztény hagyományban hasonlóképpen negatív jelentésű; a magyarázat szerint: ahogy a denevér kerüli a fényt, úgy fél a Sátán az isteni fényességtől, a napvilágtól. Az ábrázolásokon főként az ördögökhöz kapcsolódik: Lucifernek, a bukott angyalnak, valamint az ördögöknek gyakran denevérszárnyai vannak. A denevér a boszorkányszombatok elmaradhatatlan résztvevője, a rosszindulatú sötétség, a démoni erők hordozója (→boszorkány, →ördögök/démonok). A bűnök allegorikus ábrázolásain az Álnokság, a Butaság attribútuma lehet. • A Dél- és Közép-Amerika trópusi területein őshonos denevérfajok egyikét (Desmodus rotundus ’rőt vérszopó denevér’) a →vámpír egyik megjelenési formájának vélték. • A felvilágosodás kori magyar irodalomban Csokonai a denevér alakját a vallási fanatizmushoz kapcsolja: „Denevér babona! Bagoly vakbuzgóság!” (Konstántzinápoly). →állat/állatok [Ú. E.]
diadalív: Antik emlékműtípus, a dicsőség és a győzelem jelképe; szimbolikája a →kapu jelentéseihez kapcsolódik. Formai elemei szintén jelképhordozók: a négyszöget záró körív az alantas erőkön aratott diadal kifejezője (→kör, →négyzet). Az első kőből, hellenisztikus hatásra épített diadalívek Augustus idejéből maradtak fent. Eredetileg Kis-Ázsia görög településein építettek hasonló, díszítő funkciójú kapukat. A császárkori diadalívek a városok, a szentélykörzetek, a fórumok bejáratánál álltak, tisztán reprezentatív céllal, az uralkodó dicsőítésére. Rómában a Forum Romanum diadalútjának két végén helyezkedik el a Titus- (Kr. u. 81), ill. a Septimus Severus-diadalív (Kr. u. 203).
Nagy Konstantin diadalíve (IV. sz., Róma).
Önállóan is megtalálhatók olyan helyen, ahol a megörökítendő esemény történt, vagy az egyes tartományok határán. Rómában a hadvezérek és az uralkodók a diadalkapun keresztül vonultak föl a Capitoliumra az áldozatbemutatáshoz, ezért a diadalív a győztes csata vagy hadjárat után tartott szokásos diadalmenet és áldozatbemutatás jelképévé vált (→áldozás/áldozat). A diadalkapun való áthaladás a dicsőségben való részesedést, a hódítás ünnepélyes elismerését jelképezte. A Flaviusok alatt épült, már említett Titus-ívet a zsidó felkelés leverésének emlékére készítették Kr. u. 79–81 között. A belső falán elhelyezett domborművek a hadjárat legfontosabb eseményeit jelenítik meg, hangsúlyozva a római győzelem nagyságát. • Az ókeresztény művészetben gyakran a diadalívhez hasonló kapuboltozat veszi körül a keresztet vagy Krisztus monogramját, amely így a Megváltó dicsőséges halálára és a feltámadásra utal. • A Párizsban, a napóleoni háborúk után épült diadalív, az Arc de Triomphe (1806–1836) a francia nemzet és az ország, valamint Párizs szimbólumává vált, elsősorban a forradalom szellemét és a szabadságot megtestesítő dombormű-ábrázolásainak köszönhetően. [A. D.]
Diana: →Artemisz/Diana
dicsfény/glória: A fej körül ábrázolt fénykoszorú. A kiválasztottság, az égi kegyelemben való részesülés, a megvilágosodás képi megjelenítője; jelentése elválaszthatatlan a fény szimbolikájától (→fény/világosság és sötétség). Az isteni sugárzást, a fény szellemi hatalmát, az erényt, a bölcsességet, a transzcendens tudást jelképezi. • Az ősi mezopotámiai elképzelések szerint az istenségek jellemzője a fény, amely körülveszi alakjukat. A Nappal és a csillagokkal azonosított isteneket szintén fénykoszorú övezi (pl. Istar, az Esthajnalcsillag istennője; →Innin/Istar/Astarta). A perzsa vallásban Ahura Mazdát és prófétáját, Zarathusztrát jellemzi a ragyogó fénykör (→Ahura Mazda, →Zarathusztra/Zoroaszter), a buddhista ikonográfiában pedig →Buddha és a bódhiszattvák természetének jelképe a fény. A rómaiak a félistenek és az istennek tekintett császárok ábrázolásakor használták.
Nap- és holdfényre utaló dicsfénnyel ábrázolt palmürai istenségek (dombormű, II. sz., Párizs, Louvre).
• A keresztény művészetben a IV–V. sz. körül jelenik meg (Kettős dicsfényben trónoló Krisztus Pantokrator, XII. sz., Barcelona, Museo de Arte de Cataluna). Használata először a Szentháromság három személyére korlátozódott, de fokozatosan kiterjedt az apostolokra és a szentekre is. A dicsfény formái közül a kereszt alakú főként →Jézus Krisztus attribútuma, a háromszögletű a Szentháromságot szimbolizálja. A négyszögletű, kék színű dicsfény az egyházi és világi emberek fejét övezi, azt jelezve, hogy az ábrázolt személy még a földön él, de érdemes arra, hogy majdan szentté váljék (→négyzet). Hatszögű dicsfényük van a teológiai erényeknek és allegorikus figuráknak. A legismertebb a →kör alakú, aranyszínű dicsfény, amely már nem élő személyt jelöl; főleg →Szűz Mária, az angyalok és a szentek feje fölött jelenik meg, gyakran mandorlaként a teljes alakot övezve (Torriti: Szűz Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore) (→arany, →mandorla). Gyakran használták az egyházi hatalom jelölésére, megkülönböztetve a →korona által jelölt világi hatalomtól. →koszorú [P. E.]
Dido: A görög-római mítoszokban →Aineiasz/Aeneas szerelme, Türosz királyának, Pügmaliónnak a testvére, aki a legenda szerint férje halála után Észak-Afrikába menekülve megalapította Karthágót. A sorsszerű bukás és a szerencsétlenség; a megcsalt szerelem, a női vonzerő, valamint a barbárok puhány életvitelének megtestesítője a rómaiak számára. Dido alakja Vergiliusnál (Aen., I., IV. ének) vált jelképes értelművé: az isteni küldetését teljesítő, Trójából Itáliába tartó és Karthágóban megpihenő Aeneas iránt föllobbanó szerelme önmagában hordozta a szenvedély későbbi tragikus fejleményét, a királynő csalódását és öngyilkosságát. Aeneas isten- és közösségcentrikus, sztoikus alapokon nyugvó küldetéstudatával szemben Dido az emberközpontú, individualista világot jelképezi, a szükségszerű bukásra ítélt voluptas, a gyönyörűség hatalmának, az epikureizmus egyik központi kategóriájának képviselője. • A középkori és a neoplatonikus Aeneis-kommentárhagyományban (pl. Fulgentius, Landino) Dido a bűnösnek tartott szenvedély, a férfit céljától eltérítő csáberő, Itáliától, a „Megtisztulás”-tól és az „Igazi Égi Hazá”-tól távol tartó földi kötelék szimbóluma. • Dido halála mint az elhagyatottság és a hűtlenség motívumának földolgozása a reneszánsztól kezdve a művészet gyakori témájává vált (Mantegna, Carracci, Tiepolo festményei); a melodramatikus ábrázolási mód példája Guercino Dido a máglyán c. festménye (Róma, Galleria Spada). A drámairodalomban Metastasiónál Dido a magára hagyott és szerencsétlen sorsú nő. Purcell Dido és Aeneas c. operájában a csalódottság és a fájdalom kifejezése jut központi szerephez. • Ady Ima Baál istenhez c. versében Léda jelenik meg mint „Didó királynő […] Bíborra termett egyetlen egy némber”. [A. D.]
Diké: →Hórák, →szűz, →Szűz csillagkép
dió: Szimbolikája sokban megegyezik a manduláéval; az értékes belső rész, a rejtett lényeg, a bölcsesség jelképe, amely csak nagy fáradság árán érhető el. Általában félbevágva ábrázolják: csonthéja a koponya, belső magja az emberi agy megfelelője. • Keresztény felfogásban a külső zöld burok Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. • A magyar néphagyományban szintén Krisztus-jelkép. Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is diótöréssel kezdődött. A néphit szerint a dió az anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzködő Megváltóra utal, ezért mind karácsonykor, mind húsvétkor fontos eledel. • Babits A lírikus epilógja c. versében a szolipszizmus képi megjelenítője; az önmagunkból való kilépés lehetetlenségére utal: „Vak dióként dióban zárva lenni.” →mag, →mandula [R. G.]
Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus: A görög-római mitológiában a →bor és a mámor megtestesítője. Tisztelete feltehetően trák, más nézetek szerint frígiai eredetű. A földművesek körében közkedvelt isten alakjában a föld termőerejét, majd később a szőlőtőke megszemélyesítését tisztelték. Általános értelemben az egész természet életerejét, a titokzatos törvényszerűséggel megújuló növényi természetet jelképezte. A homéroszi istenrendben Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Szemelé fia, a legifjabb isten (Homéroszi VI., Dionüszosz-himnusz), az orphikus tanok szerint viszont a növényi Dionüszosz Perszephoné és Zeusz gyermeke, akit az istenek királya a föld termékenységét jelképező →kígyó alakjában nemzett. Nem volt olümposzi isten, Démétérhez hasonlóan a földön tartózkodott, s ez is khthonikus vonásait hangsúlyozza. Attribútumai közt ennek megfelelően a kígyó is szerepel. A titánok által szétszaggatott, majd Zeusz által újrateremtett gyermek Dionüszosz orphikus mítoszában a növényzet évenkénti pusztulását és újjáéledését jelképező meghaló-feltámadó istenként szerepel. • A hellenisztikus korban Oziriszszel azonosították: „Dionüszosz nemcsak a bor, hanem a természet mindenfajta nedvességének az ura és szerzője” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 35) (→Ozirisz/Szarapisz). Ősszel és tavasszal megtartott ünnepei, a Dionüsziák (amelyek egyben a klasszikus görög dráma kialakulásának és bemutatásának hátteréül szolgáltak) a magát újjászülő diadalmas élet misztériumát fejezték ki. A világot meghódító Dionüszosz diadalmeneteinek története a szőlőtermesztés és borkészítés elterjedésére utal, amely egyben kultuszának ismertté válásával is járt. (Az Indiát meghódító Dionüszosz története Nagy Sándor hadjáratának hellenizmus kori költői előképe.) Dionüszosz egyszerre „áldásos és barátságos”, valamint „ragadozó és vad” (Euripidész: Bacchánsnők), csakúgy, mint az ember számára a természet, valamint a bor kiváltotta mámor. Mellékneve Bakkhosz (’lármás’), mivel ittasan, hangoskodva, zenével és tánccal ünnepelték. Szimbolikájának szerves részévé váltak jellegzetes ismertetőjegyei. Növényi attribútumai, a mindent befutó kúszónövények – a →borostyán/repkény és a →szőlő – a túláradás, a mindenütt elhatalmasodó, mindent egybefogó, legyőző életerő kifejezői. Dionüszosznak és kísérőinek koszorúi ezekből a növényekből készültek, s ezek díszítik a fallikus termékenyítő erőre utaló, fenyőtobozban végződő thürszosz-botot is: „Thürszosszal vonulók első ura […] Dionüszosz atyánk, koszorús borozóknak / híve” (Ión: Fohász Dionüszoszhoz) (→fenyőtoboz, →thürszosz). Az isten fogathúzó ragadozó állatai, az oroszlánok, párducok, tigrisek és hiúzok a bortól megszelídített vadság kifejezői (→leopárd/párduc). A →bika vagy kecske alakban tisztelt Dionüszosz a termékenyítő erő, a fallikus életerő szimbóluma (→kecskebak). Kísérői, a →szatüroszok/faunusok nevelője, a bölcs →Szilénosz/Silenus és a →nimfák az isten természeti erőkkel való szoros kapcsolatát jelzik. Eksztatikus és a közös mámor örömében feloldódó orgiasztikus kultuszát a →bakkhánsnők/mainaszok mítoszai örökítették meg. Ő az „asszonyok őrjítője” (Homéroszi VII., Dionüszosz-himnusz, 17); kultuszában elsősorban nők vettek részt, ahogy nevelői és követői közt is fontos szerepet játszottak a nimfák. Dionüszosz párja a Thészeusztól elhagyott →Ariadné, akinek jegyajándékul adott aranykoszorúja (aranykoronája) az égbe emelkedve csillagképet alkotott (Tiziano: Bakkhosz és Ariadné, 1518, London, National Gallery). Az isten korai ábrázolásain hosszú, nőies ruhában, hosszú szakállal és hajjal jelenik meg, a hellenizmus korától viszont szakálltalan, lányos alkatú ifjúként ábrázolták, fején repkény- vagy szőlőkoszorúval.
Michelangelo: Bacchus (1496–1497, Firenze, Bargello).
• Rómában Liber Pater/Bacchus néven tisztelték. A „Liber Pater” eredetileg Jupiter egyik megszólításának önálló istennévvé alakítása, amelyet Dionüszoszra ruháztak a római panteon hellenizálódása során. A Jupiter–Juno–Minerva arisztokratikus istenhármassal szemben az ún. plebejus istenhármas tagja Ceres (Démétér) és Libera (Perszephoné vagy Ariadné) mellett. A római költészetben a klasszikus görög hagyományoknak megfelelően Bacchus a bor feloldó ereje által adományozott mámor megtestesítője: „Vert szív belőled szívja az új reményt […] Veled marad a vén Liber” (Horatius: Ódák, III. 21). Ünnepét, a Liberaliát március 17-én tartották Rómában (Ovid. Fasti, III. 713–790; Verg. Georg., 2,333–395). • A középkorban az ősz, a szőlő szüretelésének ábrázolásain tűnik fel a Dionüszoszhoz kapcsolódó antik ikonográfiai hagyomány. A vágánsköltészetben is a bor és a mámor megtestesítője: „Bacchus, dicső istenünk” (Carmina Burana; Bacche, benevenies). • A reneszánszban alakja elsősorban az életöröm kifejezője, a mitológiai témájú festészet gyakori szereplője (pl. Tiziano: Bakkhanália, 1519–1520 k., Madrid, Prado; Carracci fivérek: Bacchus és Ariadne diadalmenete, 1597–1600, Róma, Palazzo Farnese). Pico della Mirandola Az emberi méltóságról írt értekezésében a természetben megmutatkozó isteni erőnek tekinti: „Bakkhosz, a múzsák vezére az ő misztériumaiban, azaz a természet látható jeleiben fölmutatja Isten láthatatlan jeleit előttünk, akik a filozófiában fáradozunk, és mámorba ejt Isten házának bőségéből.” A reneszánsz és barokk festészetben a hagyományos ’mámor, bor’ jelentésben a zabolátlanság, féktelenség hangsúlyozódik, pl. a Dionüszosz és Ariadné diadalmenetét, és különösen a bakkhanáliát megjelenítő műveken (Nicolas Poussin: Bakkhanália egy Pánherma előtt, 1631 k., London, National Gallery). • Schiller így jeleníti meg: „Évoézva büszke thirzuszhordók / S hámbafogott párducok / Jelentették a nagy Mámor-osztót” (Görögország istenei). Nietzsche A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus c. művében az ún. dionüszoszi elv az olümposzi istenvilág legtökéletesebb megvalósulásának, Apollónnak az ellentétpárja, s egyben kiegészítő elve (→Apollón/Apollo). A dionüszoszi lényeg „a mámor analógiájával közelíthető meg”. A bor, a narkotikumok feloldó hatása, a megszállottság, a természeti erők átérzése, az életizzás, a szubjektum feloldódása a közösségben a dionüszoszi erő kifejeződése. Utolsó írásaiban a kereszténység embereszményének ellentéteként a „tragikus ember” megtestesítője: „Dionüszosz a »Megfeszített« ellen: itt kapjátok az ellentétet. […] A darabokra vágott Dionüszosz az élet ígérete: örökké újjászületik, hamvaiból támadva új életre” (Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekből). • Ady Szent Liber atyám c. versében a bor istene a Tegnap értékeit, a „feledés, álom”, „vidám téboly és remény” világát képviseli a világháborús jelennel, a szörnyű Mával szemben: „Meghalt az ember, óh szent Liber atyám, / Nincsenek itt már farsangi hajnalok.” Babitsnál Krisztus szimbólumaként szerepel: „Mert Bacchus is példázza Őt, / a szabadító, szabad Úr, / ki vérét adja italul, / s e vérben kedvet és erőt” (Őszi pincézés; 2-dik vers mely Krisztus urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja). →Pán/Faunus [Ú. E.]
Dis: →Hadész-Plutón/Orcus, Dis
disznó/vaddisznó: A vadkan a féktelenség, az erőszakosság jelképe. • A perzsa mitológiában Thrita, a szent szóma (→elixír) készítője győzte le a vadkan alakú démont. • Egyiptomban tisztátalan állatnak számított. • A távol-keleti kultúrákban több jelentésben szerepel. Indiában a ksatriják, a harcosok kasztjának jele. A hinduizmusban a fehér vadkan a gonosz dánavákat legyőző Visnu inkarnációja (Mahábhárata, XII. 209). A buddhizmusban a létezés körforgásának középpontjában jelenik meg mint a tudatlanság, a lustaság és a falánkság szimbóluma. Kínában az erőszakosság megtestesítője, a hagyomány szerint Ji, az íjász űzte el az ártó, gonosz vaddisznót. A háziállatként nevelt disznó viszont a bőség jele. Japánban a bátorság és a hősiesség megtestesítője. • A görög törzseknél a vadkan-ábrázolás hadi jelvényeken is szerepelt, s ebben az értelemben a harciasság kifejezője. A vadászat istennőjének, Artemisznek az állata; a holdsarlóra emlékeztető agyarai lunáris szimbólumok. A kalüdóni vadászat mítoszában az áldozati szertartást hiányoló Artemisz (→Artemisz/Diana) szabadította rá Kalüdón városára a pusztító vadkant, amelyet csak a Meleagrosz vezette görög hősök tudtak elejteni (Apollod. Mit., I. 8,2; Ovid. Met., VIII. 260–546). Héraklész negyedik hőstette az erümanthoszi vadkan megölése (Apollod. Mit., II. 5,4).
Héraklész a legyőzött erümanthoszi vadkannal (Kr. e. VI. sz.-i vázakép).
Odüsszeusz társait, a Trója ostromában részt vett harcosokat Kirké varázslónő változtatta disznókká (Hom. Od., X. 239–243). →Arész/Mars hadistennek szintén állata; →Adónisz történetének egyik mítoszvariánsában a féltékeny Arész vadkan alakjában sebesítette halálra Aphrodité szerelmesét; Ovidiusnál vadkanvadászaton érte halálos baleset a szépséges ifjút (Met., X. 710–716). Az antikvitásban Démétér/Ceresnek áldozták, a hagyomány szerint a gabonaföld pusztítása miatt: „Kedvre deríti Cerest a falánk malac élete veszte, / hisz gabonájában kárt okozott a gonosz” (Ovid. Fasti, I. 349–350) (→Démétér/Ceres). →Baubó attribútuma a koca. • A kelta-gall hagyományban pozitív értelemben szerepel; a szellemi hatalommal hozták összefüggésbe. A szent tölgy termésével, a makkal táplálkozik, s a papi réteg, a druidák jelképe (→tölgyfa). • A muszlimoknak tilos fogyasztani a húsát. • Az Ószövetség a tisztátalan állatok közé sorolja, a zsidók ezért nem ehetnek a húsából (Lev 11,7; MTörv 14,8). Izajás hangsúlyozza, hogy a disznóhús evése és vérének áldozati felhasználása a pogány szertartások része, ezért Isten elárulásával egyenértékű (Iz 66,3). (Pl. a görög szokások szerint elkészített áldozati sertéshús és annak vértanúság árán vállalt elvetése jelenik meg a 2Mak 6,18–26-ban.) Szintén negatív értelemben, az Izráelt jelképező szőlővessző pusztítója a kárt okozó disznó a Zsolt 80,14-ben (→szőlő). • Keresztény értelmezésben az ördög szimbóluma, amely az Egyházat támadja meg. A középkori templomok szobordíszein a vadkanvadászat a gonosz üldözését és legyőzését jelképezi (→vadász/vadászat). A világ bűneire utal a sertéscsorda a tékozló fiú történetének ábrázolásain (Lk 15,15–17). Jézus az ördögöket egy sertéskondába űzi (Mt 8,30–32), s az értékek védelmét így hangsúlyozza: „gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé” (Mt 7,6). A megszemélyesített bűnök középkori allegorikus ábrázolásain a Paráznaság/Kéjvágy figurái disznón lovagolnak (Irgalmasság és a hét főbűn c. falképciklus, 1390–1395 k., Lőcse, Szt. Jakab-templom). A falánkságot szemlélteti id. Pieter Brueghel Eldorado c. festményén (1567, München, Alte Pinakothek).
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Falánkság (A hét főbűn c. rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
A Remete Szt. Antalt ábrázoló festményeken a disznó részint a betegápoló antoniták középkori privilégiumára utal, amely szerint sertéseik szabadon kószálhattak a városokban, másrészt a remete megkísértését ábrázoló műveken a tisztátalanság, a bujaság, a Gonosz kísértő erejének jelképe (Bosch: Szent Antal megkísértése-szárnyasoltár, középső tábla, 1505–1506, Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga). Dante is ebben az értelemben említi Szt. Antal disznaját (Ist. Színj., Paradicsom, XXIX. 124). • A modern magyar költészetben pl. Ady Harc a Nagyúrral c. versében a „disznófejű Nagyúr” a pénz embertelen hatalmának szimbóluma. József Attila Eszmélet c. versében a reménytelenség és bizonytalanság világában a boldogság groteszk képe az öntudatlan létezés megszemélyesítője: „Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém –.” George Orwell Állatfarm c. regényében a legbutább és legerőszakosabb állatok, a disznók vezetik az állatközösséget, annak pusztulását okozva. →állat/állatok [Ú. E.]
dob: Ősi hangszer, a természeti népek szertartásainak alaphangszere, a mágia, a varázslás fontos kelléke. Kör alakja a világ képzetét kelti (→kör). Afrikában szorosan kötődik az emberi élet minden eseményéhez; varázsoltak, jósoltak, gyógyítottak vele, hangja a falvak között a híreket szállította. A →szív dobbanásaira utalva a mágikus erő megtestesítője, a mennydörgést imitálva a megtermékenyítő esőre utal (→villám). • Az eurázsiai samanizmus egyik legfontosabb szakrális eszköze; vallási és termékenységbiztosító szertartások alkalmával használják. Ég és föld, a látható és a láthatatlan világ közötti összeköttetés szimbóluma, áldozati →oltár. A sámándob fából és valamely szent állat bőréből készül. A világmodellt ábrázolja; kozmikus jelei a sámán szellemi útjának térképét jelenítik meg. Hangja megidézi a segítőszellemeket. A lappoknál jóslásra szolgál, a szamojédoknál pedig íj, amely a sámánt az ég felé röpíti (→íj és nyíl).
Mongol sámándob (Helsinki, a Finn Nemzeti Múzeum archívuma). Gyógyító rítusok fontos kelléke; ez őrződött meg pl. a magyar gyermekdalban: „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” (→sámán/táltos).
• A hinduizmusban a pusztító →Síva és Káli attribútuma, ugyanakkor Síva dobjának hangja a teremtés kezdetét is jelezheti. • A buddhizmusban a törvény hangja; örömhír. • A kínai zenében kitüntetett a szerepe. Alakjánál fogva az ég szimbóluma, szerepénél fogva a többi hangszer uralkodója, „összefogója”: „a dob: a zene fejedelme. Ezért a dob hasonló az éghez” (Hszün-ce, XX. fejezet). A Nap látszólagos égi útjának legmagasabb pontjával azonosítják. • Az antikvitásban a dionüszoszi orgiák ábrázolásain →bakkhánsnők/mainaszok játszanak rajta (→orgia/karnevál). →Arész/Mars attribútuma; harci jelképként háborúra hív, támadásra indít. • A Bibliában az ünnepek és az Úr dicsőítésének alkalmaihoz kötődik (Ter 31,28; Zsolt 68,26). • Adynál a háborús pusztulás apokaliptikus motívuma: „Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú földre” (Emlékezés egy nyár-éjszakára). →hangszerek, →zene [B. B.]
doboz/szelence: A magába foglalás, az elhatárolás női szimbóluma. A tudatalatti és az →anyaméh kifejezője. • A görög mitológiában Pandóra szelencéje az emberiségre zúdított bajokra utal. • A Bibliában elefántcsontból vagy fából készült dobozokban olajat vagy illatszereket tartottak. A keresztény ikonográfiában a Krisztus lábát olajjal bekenő Mária Magdolna (Jn 12,3) és Szt. Kozma és Damján orvosszentek attribútuma. Rogier van der Weyden Bűnbánó Magdolna c. képén a szent fehér tégelyt tart a kezében (1451–1452 k., Párizs, Louvre). →edény [P. E.]
Don Juan: Az európai kultúrában a csábító legjellegzetesebb típusa. Valószínűleg nem történelmi alak; mondája a XIV. sz.-ból származik, szülővárosának Sevillát tartják. Don Juan és →Faust alakja az európai kultúra két alaptípusának megtestesülése. Az emberi természet legmélyén gyökerező ősi ösztönök szimbólumai: Faust a tudásvágy, a szellem szimbóluma, vele szemben Don Juan a korlátlan élvezetvágy, a test jelképe. Míg Faust Észak teremtménye, Don Juan Délé (→égtájak). A megszámlálhatatlanul sok feldolgozás között három máig tartó érvénnyel formálta meg Don Juan jellemét: Tirso de Molina A sevillai szédelgő és a kővendég, Molière Don Juan-drámája, valamint Mozart Don Giovanni c. operája. A Don Juan-i jellemábrázolásban közös elem az erőteljes férfiasság, a tettrekészség, a szabadság, az ellenállhatatlanság és a kielégíthetetlenség, ugyanakkor a narcisztikus hajlam, a magányosság is. • A középkori darabokban Don Juan a gonoszság, a bűn megtestesülése, akiben a rossz fenséges alakot öltött: olyan bátorsággal küzd az erény, a törvény, az erkölcs ellen, hogy emberi hatalom nem bírhatja le, csak Isten, ill. valamilyen emberfölötti erő. • Molière Don Juanja számára a hódítás játék, élvezet, szellemi kihívás, kaland. Tagadja az erkölcsöt, mímeli a megbánást, hogy könnyebben célt érhessen. Molière követői Don Juanból a Gonosz és az ateista alakját formálták meg. A romantika egyéniségkultuszából következett, hogy Don Juant morálisan felmenteni, sőt eszményíteni is lehetett; ekkortól jelenik meg a típus vizsgálatában a lélektani motiváció (E. T. A. Hoffmann, Byron). • Kierkegaard érzéki zsenialitásnak nevezi a mozarti Don Giovannit (Mozart Don Juanja). Don Giovanni szellemi fölénye hangsúlyos; ura a muzsikának, a költészetnek, minden Múzsa őt szolgálja (pl. „Làci darem la mano”: A-dúr duett, I. 3.). Míg a csábítás művészének hangneme az érzelmileg telített A-dúr, addig végzete a démoni D-mollban vetítődik előre és teljesedik be. A másik kimagasló zenei feldolgozás Richard Strauss Lenau műve nyomán komponált Don Juan c. szimfonikus költeménye, amely a kiélt, érzéki vágyban elparázslott, lobbanékony személyiséget és törvényszerű kihunyását mutatja be. [P. I.]
drágakő: Értékes ásvány, amely szép színe, nagyfokú fénytörése és ellenállása miatt kedvelt díszítőelem. A szakrális és a világi hatalom, a szív, a Nap és a Hold, a fény és az energia jelképe. A drágaköveket a babiloniak óta igen fontosnak tartották a mágiában betöltött szerepük miatt. A kozmikus erők koncentrátumaiként apotropaikus erejüket leginkább akkor fejtették ki, ha amulettként vagy talizmánként hordták mindenféle vész, baj, betegség ellen. A bonyolult kozmikus megfelelések rendszere szükségessé tette, hogy korrespondencia-táblázatokba foglalják pl. a drágakövek, a bolygók és az állatövi csillagképek közötti kapcsolatokat. A kígyók, sárkányok vagy szörnyek által őrzött ékkő titkos tudásra, igazságra, ugyanakkor profán szerelemre és mulandó gazdagságra is utal. A drágakő csiszolása a lélek fejlődését jelképezi: ahogy a durva, sötét, szabálytalan követ szabályos alakú drágakővé nemesítik, úgy válik a lélek az isteni fény forrásává. • A buddhizmusban a drágakő a bölcsesség. A hármas ékkő →Buddha, a Dharma és a Szangha; a helyes hit, a helyes tudás és a helyes vezetés. Erre utal a tibeti Sza-szkja pandita A bölcsesség kincsestára c. kötetének – amely számos korábbi hindu és buddhista bölcs mondásgyűjteményt ötvöz – harmadik mottója: „E könyv címe: »Drágakő-kincstár« / Gonddal olvasd, s derék útra visz: mint tiszteld a Tan törvényeit.” Japánban az ékkő mint együttérzés vagy bölcsesség egyike a három kincsnek a karddal és a tükörrel, azaz a bátorsággal és az igazsággal együtt. • A zsidó és keresztény hagyományban főként az érték megtestesítője, de szerepel negatív jelentésben is. Pl. egy keresztény legenda szerint a drágakövek akkor keletkeztek, amikor →Sátán/Lucifer lezuhant a mennyből, és angyali fénye millió ragyogó darabra hullott szét (→Grál). Ezek a darabok az anyagi világban élő gonoszt szimbolizálják. Jób könyve szerint a bölcsesség nem mérhető semmiféle drágakővel; mindennél értékesebb (Jób 28). A bűnt megelőző paradicsomi állapotra is utal: „Az Édenben voltál, az Isten kertjében. Sokfajta drágakő ékesítette a ruhádat” (Ez 28,13). A kultikus eszközök és öltözetek fő díszelemei drágakövekből vannak (Kiv 28). A főpap melltáskáját tizenkét, aranyba foglalt drágakő díszíti: szárdonix, →topáz, →smaragd, karbunkulus, zafír, →gyémánt, jácint, →achát, →ametiszt, krizolit, ónix, jáspis; ezek →Izráel tizenkét törzsét jelentik. A püspöki palást melltűjének is tizenkét drágaköve van. Tizenkét különböző drágakő alkotja a →mennyei Jeruzsálem alapköveit: jáspis, zafír, kalcedon, smaragd, szárdonix, kárneol, krizolit, berill, topáz, krizopráz, jácint és ametiszt (Jel 21,18–20). A Jel 4,3 szerint a trónon ülő Isten tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlít. • Ókeresztény és bizánci mozaikokon, majd kegytárgyakon a crux gemmata, az ékköves kereszt →Jézus Krisztus mennyei dicsőségét jelképezi (VI. sz., Ravenna, San Apollinare in Classe apszismozaikja). Ennek példája a magyar koronázási eskükereszt is (XIII. sz. k., Esztergom, Főszékesegyh. Ktár). Használatuk a templomok kultikus tárgyain a mennyei Jeruzsálem imitációja és megelőlegezése (Ez 28,13). Szerepükről és szimbolikájukról így ír Suger apát Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról c. műve 33. fejezetében: „Ezért, midőn Isten házának díszítése iránti szeretetből a drágakövek sokszínű szépsége olykor elvont a külső gondoktól és tisztes szemlélődésre bírt, hogy a szent erények különbözőségeit az anyagi dolgokról a szellemiekre vigyem át, úgy tűnt, mintha látnám időzni magamat a világnak valamely távoli részén, mely nincs egészen a föld mocskában, sem teljesen az égi tisztaságban, s Isten kegyelméből ebből az alsóbb szférából anagogikus módon át tudnék kerülni a magasabb rendűbe.” Késő középkori ábrázolásokon Krisztus és →Szűz Mária mint a Mennyek királya és királynéja drágakövekkel díszített koronát visel (→király és királyné). • Az idők során egyes drágakövekhez meghatározott jelentést társítottak. Így lett pl. az opál a hűség, a vallási elragadtatottság, a rubin a fenségesség, a zafír az igazságosság és a mennyei erények szimbóluma. • A középkori mágia nézeteivel összhangban Paracelsus a természet legvégső szubtilitásának tekintette a drágaköveket (De mineralibus). • Kosztolányi Dezső Őszi reggeli c. versében a gyümölcsök látványa által felidézett drágakövek élettelen, hűvös csillogása a részvéttelen pompa, a ridegség és a halál hangulatára utalnak. →arany, →ezüst, →gyöngy, →jádekő, →korona, →kő/szikla [P. I.]
drüászok/hamadrüászok: →nimfák
duda: Az európai népi kultúra jellegzetes hangszere. A többi fúvós hangszerhez hasonlóan életre keltő hatalma van; a lélegzet, a lélek révén válik hangja hallhatóvá (→lehelet/lélegzet). A dudát pásztorok fújják a paraszti ünnepeken, karneválokon. A néphitben a lerakása után is nyöszörgő duda a hangszer ördögi hírét erősítette. • A középkorban egyházi tilalom vonatkozott a „síposokra” mint az isteni harmóniát megbontó, ördögi rontás megtestesítőire. Hasonló értelemben szerepel Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-ábrázolásán a duda (1503–1504, Madrid, Prado).
Franz Karol Hessig(?): A keresztre feszített Jézus, az emberi bűnök áldozata (rézmetszet, XVIII. sz. közepe, Szilárdfy Z. gyűjteménye).
A XVII. sz.-i holland és flamand ábrázolásokon fallikus jelentést hordoz. • Mint a többi fúvós hangszer, megjelenik az angyalok zenekarában is a dicsőséget zengő termékeny lélegzetként (→kürt/trombita/harsona). • Skócia jellegzetes népi hangszereként mint költészeti szimbólum szerepel Hugh MacDiarmid Új skót költő c. versében: „E költő, mint az ősi felföldi duda […] kelta zenéje az emberszív felsőbb összhangzata / az elemek örök basszuskíséretével.” • József Attila Medvetánc c. kötete mottójául választotta egy magyar pásztorének kezdősorát: „Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni.” →hangszerek, →zene [B. B.]
Dumuzi/Tammúz: Sumer meghaló-feltámadó istenség; tiszteletének központja Uruk volt. Mint →pásztor, „az égi karám ura”, az állatok termékenységének megtestesítője. Nevének jelentése ’életserkentő’. A növényzet istennőjének, Inninnek a párja, szent nászuk biztosítja a természet termékenységét (→Innin/Istar/Astarta). Dumuzi halálát a nyári napforduló táján, az állatok terméketlenségének idején gyászként ünnepelték, a természet körforgásának jelképeként azonban újjászületik. • Az akkád Tammúz-siratóénekekben Istar szeretője, férfiúi termékenységét hangsúlyozó elnevezései: →bika, →cédrus. • A görögök →Adónisz, a frígiaiak →Attisz néven tiszteltek hasonló szimbolikát hordozó istenséget. Termékenységükre, meghaló-feltámadó létükre utaló attribútumuk a →gránátalma. [Ú. E.]
Duna és Tisza: A →folyó egyetemes szimbolikájával megegyezően Magyarország két legnagyobb folyója is hordozza az állandóan változó sors, a teremtő és pusztító erő, az élet és a halál jelentéseit. Emellett a magyar haza jelképeivé váltak; a magyar történelem és sors tanúiként jelennek meg az irodalmi hagyományban. • A honfoglalást elbeszélő művekben az új haza kiválasztásának fontos mozzanata az értékes folyóvizek híre (pl. Csáti Demeter: Pannonia megvételéről). Csokonainál a két folyó együtt a magyarságra utal: „Áldjon is meg az ég, édes hazámfija! / Zengjen Duna, Tisza, Ős minden Magyar-fija” (A’ Dugonits’ Oszlopa). Ebben az értelemben jelennek meg Berzsenyinél (Magyar-Ország) és Kölcsey Hymnusában is. Petőfi A Tisza c. művében a tiszai árvíz leírásában a végletes, szelíd és tomboló természet jelenik meg; Tompa Mihály A folyam c. versében a Duna az örök természeti erő megtestesülése. Arany János Híd-avatás c. balladájában a halál-folyó képzete idéződik fel: „Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna győzi s adja még.” Ady A Duna vallomása c. költeményében a történelmi végzet tanúja és jelképe: „A Duna-táj bús villámháritó, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda.” E végzet meghaladásának lehetőségét – a Duna-menti népek összefogásának kossuthi eszményét – fogalmazza meg a Magyar jakobinus dala c. versében: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad. […] Dunának, Oltnak egy a hangja.” A Tisza a provincialitás, az elmaradottság jelképe: „Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?” (Ady: A Tisza-parton). A Tisza Juhász Gyula költészetének egyik központi motívuma: „szent folyóm” (Megint a Tiszánál); megjelenik az otthon (A kis Tisza hidján; Tiszai csönd), az élet és halál folyójaként (Tutajok a Tiszán…), valamint a történelmi folytonosság szimbólumaként: „Ezer év nagy borúja / S dicső emléke éled, / Ha Alpárnál visz utam, / Hol, mint a harc turulja, / Kóválygón Délre térek” (A Tisza, énekkari szöveg). József Attilánál a két folyó a haza képeként szerepel: „Tisza mellett, Duna mellett, / az a szarvas itt legelget” (A csodaszarvas). A Dunánál c. költeményében a folyó a gyötrő múlt tanújaként egy szelídebb és békésebb jövő megteremtésének lehetőségét példázza: „…mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai.” Szalatnai Rezső A Duna költői c. antológia előszavában így összegzi a két folyó szimbolikáját: „A Tisza a magyarok érzelmi tengelye, magyar földön születik, magyar földön hal meg, ő a sajátosan népi folyó, népdalok tája és nótafája. A Duna a magyar értelem és élet tengelye. […] A Duna köt minket össze a világgal, mint egy óriás országút.” • A pesti Duna-part az 1944-es események óta tragikus mementó, a nyilas hatalomátvétel után, a magyar zsidóság elleni kegyetlenségek és a tömeges gyilkosságok révén a fasizmus legkirívóbb hazai példája. • A XVII. sz.-i, XVIII. sz. eleji Duna-menti népekről, hadi eseményekről tudósító ún. folyamregényekben a Duna mint Európa legnemzetközibb folyója az örök változás, az örökké mozgásban lévő természet megtestesítője (S. von Birken: Der Donau-Strand; W. Happel: Der ungarische Kriegsroman; L. Marsili: Danubius Pannonico-Mysticus). Claudio Magris A Duna c. regényében Közép-Európa kulturális egységére utal. [Ú. E.]
edény: Változatai – a váza, a kancsó és a korsó – egyaránt nyitott, befogadó, passzív, feminin formák. A halhatatlanság és a bőség kifejezői, a kozmikus vizek forrásai. Az →anyaistennő, az →anyaméh, a befogadás, a termékenység és a →szív szimbólumai. A test formáját imitáló ókori tároló agyagedények az emberi test analógiái. Az edénykészítés az emberkészítés jelképe, mert az embert is agyagból teremtették és alakították. A váza olyan szent edény, amelynek tartalma (pl. a perzsa és a hindu mitológiában a szóma; →elixír) az élet szubsztanciája; az élet tartálya. Az aranyedény a szellemi élet kincse, a titkos erő (→arany). Nyitottsága az égi befolyások befogadójává teszi. • A mezopotámiai kultúrákban az anyaistennők attribútuma. Italáldozatok ábrázolásakor gyakran látható az örök élet vizének túlcsorduló edénye (→víz).
Gudea, az isteni vizek hozója (Kr. e. kb. 2150, Párizs, Louvre).
• Egyiptomban a szív, a vizek, az anyaméh, a természet életre keltő erőinek jelképe, →Ozirisz/Szarapisz és →Ízisz attribútuma. A halott lelkének (szívének) mérésekor, vagyis túlvilági bírálatakor egy edény tartja az elhunyt szívét, míg a másik serpenyőben egy →toll, Maatnak, az igazság istennőjének attribútuma látható (Lélek az alvilágban, London, British Museum) (→mérleg). • A hinduknál az ún. púrna gháta, a ’bőség edénye’-motívum →Síva feleségének, Párvatinak az attribútuma, a tápláló, termékenyítő aspektus kifejezője (Elura, Rámésvara-csarnok oszlopai, VII. sz.). • A buddhista tanítás szerint a félig telt edény a butaság, a süketség szimbóluma, mivel csak a telítettség felel meg a bölcsességnek és a nyugalmi állapotnak. • A kínaiaknál Caj-sennek, a gazdagság istenének attribútuma; varázsedénye megsokszorozza azt, ami belekerül. A virággal teli váza a harmónia és a hosszú élet szimbóluma (→virág). • A görög-római mitológiában a boroskancsó a →szatüroszok/faunusok edénye. A költő számára a boroskancsó az inspiráció, a benne tárolt →bor révén a tréfa, a viszály, a szerelem és az álom forrása (Horatius: Ódák, III. 21). A →gabona/búza és →olaj tárolására használatos amforák a gazdagságra és a bőségre utalnak. • A zsidó hagyomány szerint azt az edényt, amelyben a kivonuláskor a Jahve irgalmasságát bizonyító mannát tartották, a frigyládában őrizték (→frigyláda; l. a klosterneuburgi oltár frigyládát ábrázoló zománcképét). • A keresztény szimbolikában a világ Isten edénye. Összekapcsolódik az élettel és az élet megújításával is, pl. a négy paradicsomi folyót megszemélyesítő négy férfialak ábrázolásakor, akik korsóikból vizet öntenek. Az Úr választott edénye a megváltott ember lelke (a „vas electionis” kifejezést általában Pál apostolra vonatkoztatják). A Róm 9,20–23 szerint az ember mint Isten teremtménye a lélek törékeny edénye. Az üres váza a lélektől elválasztott test szimbóluma. Bingeni Szt. Hildegard – folytonos, testi-lelki megpróbáltatásoknak kitett – testét edényhez hasonlította, amely „mint a cserépégető kemencében, egészen kiégett”. A keresztény ikonográfiában gyógyító, illatos keneteket vagy olajat tartalmazó edénye van Sámuelnek, Saulnak, Dávidnak, Rafael arkangyalnak, Szt. Kozmának és Damjánnak, valamint Szt. Mária Magdolnának (→doboz/szelence). Az →Angyali üdvözlet ábrázolásain a szűzi tisztaságot jelképező →liliom gyakran vázában látható, amely általában üvegből van (→üveg). Mária-szimbólum lehet az átlátszó korsó, akárcsak a vizeskancsó és a medence, mint a Szűz tisztaságjelvényei (pl. Jan és Hubert van Eyck genti oltárának Angyali üdvözlet-tábláján, 1432, Szt. Bavo; Simone Martini: Angyali üdvözlet, 1333, Firenze, Uffizi). Egy Theofilusnak tulajdonított himnusz így nevezi Máriát: „Báj edénye, / Háromság temploma.” Váza, száján madarakkal, amint szomjukat oltják, az örök üdvösség jelképe. A boroskancsó utalhat az oltáriszentségre. • Az ókori eredetű négy sarkalatos erény közül a Mértékletesség (Temperantia) allegorikus figurája korsóból folyadékot önt egy másik kancsóba.
A Mértékletesség (az esztergomi palota falképe, 1494–1495).
• Szabó Lőrinc a test jelképeként említi: „Testem, szegény, / te vagy a teremtő edény” (Testem). →alkímiai edények, →Grál, →kehely, →kosár, →palack, →urna, →üst [P. I.]
ég: A földi nézőpontból a magasban boltozatként ható térség, a maszkulin elv, a megtermékenyítő erő jelképe. A női →föld ellentétpárja és társa a szent nászban. A világtojás felső része. Az ég és a föld szétválása az első elkülönülés (→tojás). Az ég (→eső, →villám) termékenyíti meg a földet, hogy élőlények születhessenek. Az univerzum teremtője és a termékenység eredője, a kozmikus rend szabályozója, a világ szent rendjének jelképe. Az ember így ég és föld fia: egyesíti magában a föld anyagi és az ég szellemi természetét. A transzcendencia szimbóluma; az isteni hatalom és a szentség kifejezője. (Ebben a jelentésben minden részesül, ami az éghez emel: pl. a →madár, a →szárny, a →létra, a →fa, a →hegy, a →torony, az →oszlop.) A világ jelképe; valamennyi tárgyához képest kívül helyezkedik el. Ezért lesz az istenség lakhelye; isteni jellegét elérhetetlensége, végtelensége, örökkévalósága és teremtő ereje hangsúlyozza. Az isteni lényben való hitet is jelképezi ezzel, csakúgy, mint az istenség előrelátását és bölcsességét. Mint mennyország, a boldogultak lakhelye (→Paradicsom). A különböző mitológiákban szereplő többszintű ég fogalma a hierarchikus értékrend tükrözője. Számos kozmogonikus mítoszban az Első Ember koponyájából jön létre (→kozmikus ember). • Egyiptomban az általánostól eltérően női princípium; minden manifesztáció forrása. Szarkofágokon gyakran látható Nut égistennő, amint védelmezőn borul a holttestre. Gyakran előrehajolva ábrázolják: keze Keleten, lába Nyugaton éri a földet: ő az istenek és emberek anyja, a mindenség jelképe. Hatalmas, kiterjesztett szárnyú, hold- és napszemű sólyomistenség is képviselheti, de megjelenhet égi óceánként vagy az Égi Tehén alakjában is (→sólyom, →tehén).
Nut istennő alakja körülvéve az állatöv jegyeivel (egyiptomi szarkofágtető a Ptolemaiosz-korból [II. sz.], London, British Museum).
• Babiloni elképzelés szerint az égen →ablak is van, amely az ég mindentlátását, magasabbrendűségét szimbolizálja (Enúma elis, 4138). • Kínában az aktív, a maszkulin pólus, a jang jelképe, s négy oszlop tartja (→jin és jang). Középen lyukas jádekoronggal ábrázolják (Kr. e. III–IV. sz., Bp., Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Műv. Múz.) (→jádekő). Az uralkodó az Ég fia. A Tao Te kingben „ég s föld” maga a Természet; az „égi út” a legfőbb természettörvény (23; 27; 79). • A görög mitológiában az eget megszemélyesítő isten, Uranosz Gaiával, a Földanyával alkotja az eredeti egészet, amely csupán a kozmogóniai folyamat során vált ketté, s lett az ég a férfi, a föld a női princípium (→Uranosz/Uranus). A föld, az anya mitológiai elsődlegességét mutatja, hogy Uranosz maga is Gaia fia (Hésziod. Theog., 126–128), aki később eltávolítja őt magától és új házasságokat köt. A nappali égtől eltérően az éjszakai eget általában istennők jelenítik meg (pl. →Hekaté, →Rhea). A csillagszféra külön istene Koiosz volt. Id. Plinius részletes leírást ad az ég és föld keletkezéséről és jellegzetességeiről (Nat. hist., 2,6). • Az ural-altaji népek hitvilágában az ég a transzcendens szféra. A sámánok itt kapják meg a hivatásukhoz szükséges ismereteket, s a révület, a sámánutazás során lelkük az égi szférába emelkedik (→sámán/táltos). A →hét és a →kilenc ég fogalma az istenség eléréséhez vezető út különböző fázisait jelképezik. Az ég fölötte áll minden földinek; mindent lát. Pl. a vogul mitológia főalakja, Mir-susne-Xum, mint ’világfigyelő férfi’, az égből figyeli a földieket. • A Biblia szerint a Teremtés első lépcsőfoka az ég és föld különválasztása, tehát az eredeti egész szétválása: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). Magának Istennek és Isten dicsőségének kifejezője, pl. Ezekiel látomásában. Az igazakra váró dicsőséget szintén az ég jelképezi: „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt” (Dán 12,3). Jézus megkeresztelkedésekor égből küldött jelek (égi szózat, →galamb/gerle) bizonyítják a Megváltó isteni voltát. Középkori elképzelés szerint a Mennyek birodalma kilenc égből áll, amelyeken mindenki érdemei szerint kap helyet (Dante: Ist. Színj., Paradicsom). Az ég – mint a világszellem helye – a tudat szimbóluma, a lélek tökéletesedésének helye. • Isten-szimbólumként jelenik meg Shelley Óda az éghez c. versében: „Ég! Neved isten neve, / kertje vagy, lakóhelye / annak, kiben mint tükörben / ember látja önmagát.” Babits Örökkék ég a felhők mögött c. prózaversében a töretlen hit és az Isten felé fordulás jelképe. Kosztolányi számára a föld ellentéte a Hajnali részegség c. versben; a tisztaság, a béke, a maradandó értékek szimbóluma: „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, / valami tiszta, fényes nagyszerűség, / reszketve és szilárdul, mint a hűség.” Baudelaire költészetében a transzcendenciától megfosztott ég jelenik meg: „»Vakok, mit lestek ott az égen?«” (A vakok). A ködös, néma ég a modern ember létélményét jelképezi: „Mikor az alacsony égbolt az unalomtól / nyögő lélekre mint fedő nehezedik” (Spleen, IV). →azúr, →baldachin, →csillag/bolygó, →ernyő, →harang/csengő, →kék, →sátor [K. J.]
egér: A kistermetű rágcsáló a sötétség erőit, a szüntelen mozgást, az öntudatlan, értelmetlen nyugtalanságot, a zűrzavart jelképezi. • Kínában a gabonát pusztító egér a káros, negatív erők jelképe. • A görögöknél Apollón (→Apollón/Apollo) attribútuma. • A keresztény szimbolikában az ördöggel azonosították. Jellegzetes ábrázolása: az egér az élet gyökerét rágja. • Az újkorban részben megtartja ’pusztulás’, ’bomlás’, ’testi halál’ értelmét, pl. Guercino Et in Arcadia ego c. képén (1618, Róma, Galleria Corsini), ahol az egér egy →koponya mellett látható. Ezzel egyidejűleg ő az örök alulmaradó, a hiábavaló, gyűlölködő küzdelem részese (macska–egér harc). • Az irodalomban a nevetséges, karikatúrává torzított politikai harc jelképe az egér Csokonai Vitéz Mihály művében, amely Homérosz világirodalmi példáját követi; mindkét vígeposz címe Békaegérharc. Apollinaire Bestiáriumában a pusztító idő szimbóluma: „Szép napok, idő-egerek, / Ti rágtok engem észrevétlen” (Egér). Apró mérete és semmitmondó, →szürke színe miatt a nagy átlagot, a feltűnés elkerülését, a szürke tömeget és a szerény képességeket jelképezi. Ez a jelentés Steinbeck Egerek és emberek c. művében is megjelenik. →állat/állatok, →macska [K. Zs.]
égtájak: A Nap földi nézőpontból megfigyelt pozíciói (napkelte – Kelet, napnyugta – Nyugat, zenit – Dél, nadír – Észak) a kozmikus rendszer fő irányait jelzik, ezért a →négy égtáj a makrokozmosz szimbóluma. A szakrális épületek égtájak szerinti tájolása a makrokozmosz leképezése a mikrokozmoszban (pl. az uri zikkurat négyszög-alaprajza, a közép-amerikai Teotihuacan templomvárosának szerkezete, a keresztény templomok alaprajza, a buddhista sztúpákat övező kerítés kapui egyaránt a négy égtáj irányát jelölik ki; →templom). Az égtájak szimbolikája fellelhető temetkezési szokásokban is (kelet–nyugati tájolású sírok; →sír). A másik két égtáj szintén ellentétpárt alkot. Az Észak a hideg, a sötétség, a homály, a halottak birodalma, az →éjszaka, a tél, az öregség kifejezője, míg a Dél a →Nap, a →tűz, a sivatagi perzselő hőség, a nyár, a serdülőkor jelképe. Mindkettő az →alvilág/Pokol területe, Észak hidegségével, a Dél égető hőségével. • A kínai gondolkodás szerint Északhoz a hideg, a tél, a víz és a jin tartozik, Délhez a meleg, a nyár, a tűz és a jang (→jin és jang). A kínai világmodell szerint a négy égtáj a világ, amelynek középpontja, az ötödik égtáj, maga a kínai birodalom (→öt). • A kelet–nyugati irány a Nap útja napkeltétől napnyugtáig, ezért minden napisten ezt az ívet járja be, pl. az egyiptomi mitológia szerint ez az ív →Ré bárkaútja. Kelet a felkelő, a győzedelmes Nap, az élet, az újjászületés, a feltámadás, a tavasz, a gyermekkor, a fiatalság szimbóluma. A napistenekhez mindig ebbe az irányba fordulva imádkoznak. Nyugat a meghaló Nap, az elmúlás, a halál, az ősz, a korosodó ember jelképe. Élet és halál, halál és feltámadás kettősségei fejeződnek ki Kelet és Nyugat szimbolikájában. Plutarkhosz Iszisz és Oszirisz c. művében is ezt a jelentést találjuk: Kelet az élet, Nyugat a halál, „az egyiptomiak úgy gondolják, hogy kelet a világ arca, az észak a jobb, a dél a bal oldala” (32). A Hórusz-fiúk: Amszet (emberfejű), Hápi (sakálfejű), Kebehszenuf (sólyomfejű) és Duamutef (majomfejű) részt vesznek az elhunyt bebalzsamozásában, őrzik belső részeit. A sírkamrában Amszet szobrocskája a déli falnál, Hápié az északinál, Duamutefé a keletinél, Kebehszenufé a nyugatinál áll. A →szkarabeusz, mivel hátrafelé megy, a Nap éjszakai útját járja be, azaz a nyugat–keleti irányt, ezért az újjászületés szimbóluma. Az egyiptomi mitológiában Észak – ellentétben általános jelentéseivel – a fény, a maszkulin erő megnyilvánulása. Úgy tartották, a Nílus Délen születik, és Északon hal meg, ahol a tengerbe ömlik (→folyó). • A görög mitológiában Nyugaton van az alvilág bejárata (Hom. Il., VIII. 365–389), valamint itt találhatók az alvilághoz tartozó aszphodéloszrétek (Hom. Od., X. 508; XI. 537–570) (→aszphodélosz). Ókeanosz folyó őrzi az élet és a halál közötti határt a távoli nyugaton, s itt található a Boldogok szigete (→sziget). →Kronosz/Saturnus is Nyugatra (Heszperiába) menekült legyőzetése után. Heszperia, azaz Itália neve a görög ’este, nyugat’ jelentésű szóból származik, s a világ nyugati peremével van összefüggésben. Nyugat a világ végét is jelzi, amelyet Héraklész oszlopai jelölnek ki (→oszlop). Az ezen való túlhaladás büntetése a halál (→Odüsszeusz/Ulixes [Ulysses] utolsó útja: Dante: Ist. Színj., Pokol, XXVI. ének 106–142). • A keresztény templomba a nyugati →kapu szolgál bejáratul, a katolikus művészet általában Krisztust és az apostolokat ábrázolja rajta és felette. Az északi kapun az Utolsó ítélet, a déli oldalon Szűz Mária, valamint a hit védelmezői, a mártírok és a szentek témái kapnak helyet. Az apszisban lévő szentély és az oltár keleti tájolású. Ennek jelentéséről így ír Honorius Augustodunensis: „A templomok pedig azért fordulnak Kelet felé, ahol a nap kél, mert bennük az igazság napját imádjuk, és úgy mondják, hogy Keleten volt a Paradicsom, a mi hazánk is” (A lélek ékköve, 129. A templom helyzete) (→fény/világosság és sötétség, →hajnal). Észak a sötétség, az éjszaka, a hideg, →Sátán/Lucifer és a Gonosz erőinek birodalma, a barbárság jelképe. Az evangéliumot az oltár északi oldalánál olvassák fel; ez az Egyház pogányokat megtérítő feladatát példázza. • John Donne Himnusz istenhez, betegen c. verse Kelet és Nyugat szimbolikájával fejezi ki a ’halál–feltámadás’ jelentést: „összefut / Minden térképen Nyugat és Kelet: / Feltámadáshoz a halál vezet.” William Blake mitológiájában Kelet a szenvedély, Nyugat a szabadság szimbóluma; Észak az ösztönös gondolat, a Lélek területe, Dél Urizené, a racionális teremtőé. Az európai hagyomány két fontos szimbolikus alakja közül →Faust a tökéletes intellektuális megismerésre törekvő ember, az északi embertípus, ellentétpárja, a Dél alaptípusa →Don Juan, a tökéletesen szenzuális, érzelmi megismerést célzó ember. • A földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás korában a különböző civilizációk eltérő fejlettségi szintjét hangsúlyozó, rangsorba állító európai nézetek szerint a Nyugat-Európában a középkorban kibontakozó dinamikus és expanzív fejlődés tette a világ vezető hatalmává a „Nyugatot”. (Ezek a nézetek vezettek a Nyugat felsőbbrendűségének hirdetéséhez.) Oswald Spengler ennek a kultúrának a fejlődését, a többi kultúrához való viszonyát és ellentmondásait, hanyatlását („civilizációvá válását”) elemző művének címe: A Nyugat alkonya. A XIX. sz. végi, a nyugati modellt elutasító orosz gondolkodók a világ keleti megújulását hirdették; pánszláv, messianisztikus eszméket vallottak (pl. Gogol: Egy szerző vallomásai; Dosztojevszkij: Egy író naplója). Nyugat és Kelet ellentéte a volt Szovjetunió vezette kommunista blokk fennállása idején, a hidegháborús korszakban éleződött ki. • A magyar királyok a koronázást követően kardjukkal a négy égtáj felé sújtottak, s ez arra utalt, hogy országukat minden külső támadástól megvédelmezik. A magyar kultúrában, irodalmi életben is igen jelentőssé vált Kelet és Nyugat szembeállítása. Csokonai Marosvásárhelyi gondolatok c. művében – „Középpontban lévén” – ellentétpárba állítja Kelet és Nyugat országait: „itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? / Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, / Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog”; valamint az északi és a déli ember mentalitását: „Nézd a munkás éjszak nyüzsög és zsibong, / S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong, […] De túl a szelíd dél áldott határain / Nézd a barna népet forró homokjain, / Vagy hever s éhezik a paradicsomban.” Magyarország „köztes” helyzetéből adódóan a XX. sz. elején gyakori motívum Kelet és Nyugat oppozíciója (pl. a Nyugat és a Kelet Népe c. irodalmi folyóiratok; urbánus–népies ellentét). A Nyugat Európát, pontosabban Nyugat-Európát és a hozzá kapcsolódó progresszivitást („Szent Napkeletnek mártirja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres” – Ady: Egy párisi hajnalon), míg Kelet az elmaradottságot és a stagnálást fejezte ki („Keletiség, zsandár, alázat” – Ady: Rohanunk a forradalomba). Ady Magyarországot sajátos pozíciójú, Nyugat és Kelet közötti ingadozó „kompországnak” tartotta. Babits Turáni induló c. versében a magyarságot keleti népként jellemzi: „Kőházakkal, vértes haddal, / Mit törődünk Napnyugattal? / Zabolátlan akarattal / Virradunk mi virradattal.” Ady Északi ember vagyok c. versében így fogalmazza meg Észak és Dél szembenállását: „A Dél: vén, csacska népü táj, / Illanva jön, gyorsulva lebben / Itt minden ajkon az ige. / Északon gyökösebb a szó, / Mélyebbről jön és nemesebben.” →kereszt, →középpont, →mandala [P. I.; Ú. E.]
egy: A természetes számok halmazában az első szám. Csak önmagával osztható, egyben azonban az összes többi szám osztója is. Egyszerre racionális és irracionális szám. Az ősi egység, a teljesség, az egész, a legfelsőbb lény, az istenség szimbóluma; a causa prima, amely magába zárja a kontinuitást és a totalitást, egyszerre feminin és maszkulin. Az egynek nincs párja, hiszen önmaga egyben saját negatív princípiuma is. Geometriai analógiája a →kör és a →gömb. A számok sorozata vele kezdődik és nyúlik a végtelenbe, minden manifesztáció belőle indul ki és hozzá tér vissza: az erő, az aktív princípium, a teremtő eszme jelképe. Nem valós mennyiséget jelöl, hanem maga a lét, az abszolútum, a kozmikus és ontologikus centrum; egyben mint misztikus központ a Reveláció forrása. Az egy Minden és a Minden egy. Minden az egy szükségletében létezik, míg az magában való és független elv. • Az ősi kínai filozófia szerint először volt a „legnagyobb magasság”, amelyből a „legnagyobb egy” nőtt ki, amely a →jin és jang kettősségére bomlott, hogy azok létrehozzák az öt változó állapotot, amelyekből „tízezer dolog” született. Így minden a kezdeti egynek köszönheti létezését (Tao Te king, 42). Az ókori Kínában az egységes császári hatalomnak megfelelően – Kr. e. 221-től – az univerzum, a kozmosz, az abszolútum, a tökéletesség, a minden polaritás felett lévőség szimbóluma. • Az indiai Upanisadokban a létezés ősoka: „Kezdetben csak a Létező volt, kedvesem, éspedig mint kettősség nélkül való Egy” (Cshándógja upanisad, VI.). Az Egység mögött a Sokaság bősége nem más, mint káprázat, az Egy illuzórikus képmása, mint ahogy a tűz is sok lángból áll, mégis egynemű. A misztika objektív állapota az „én vagyok a bráhman” állapot, amely nem más, mint a kontempláció végpontja, a sokaság illúzióit magunk mögött hagyva az elérkezés az első princípiummal való önazonosuláshoz: „Múlandók közt örök, a sok között Egy, […] Az Ős-ok: isten” (Svétásvatara upanisad, VI. 13, Az egyetlen Úr) (→bráhman/Brahmá). • A sumer és az egyiptomi mitológiák a teremtő istenség jelképét látják az egyben. • Az egy problematikája a görög filozófiában is megjelenik. A püthagoreusok szerint az Egy, a Monád, mentes minden többszöröződéstől, maga a nyugalom és a mozdulatlanság; minden dolog változatlan elve. A szellem, Isten, Apollón, a Jó és az →androgün/hermafrodita száma. „Xenophanész feltekintett az egész égre és azt mondta, hogy az egy az Isten”, írja Arisztotelész (Metafizika, 986b). Parmenidész azt állítja, hogy a létező egy, a sokaság és keletkezés pedig csupán látszat. Ezzel a statikus fölfogással szemben Hérakleitosz a kozmosz őselvévé a változást avatja, amely a különbözőket egyesíti s újból szétválasztja: „Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összehangzó széthangzó, és mindenből egy és egyből minden” (B 10). Platón a lenyomat szűz forrásaként értelmezi az egyet. A neoplatonizmusban, így Plótinosznál az Egy a kiindulópont, mindennek a kezdete, amelyből az egész világ emanáció útján keletkezik anélkül, hogy az Egy osztatlansága csorbát szenvedne. Az Egy a Teremtő, amely felé a teremtmény olthatatlan szerelemmel fordul, és újabb teremtménynek ad életet. Minden sokaság az Egy sokasága (azaz homogén), végül is önmagában Egység (Plótinosz: A Jóról vagy az erényről). • A zsidó és keresztény hagyomány monoteisztikus beállítottsága az Egyet az egyetlen és mindenható, a semmiből Igével teremtő Isten jelképévé tette. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,5–6). Az érzéki világ minden részében Istent és az ő egységét tükrözi vissza. Ezt az egységet jelképezi a jeruzsálemi →templom, amely a hívők örök hazája. Az Egy titka azonos az isteni szentséggel (→három). • A Kabbala a héber ábécé minden egyes betűjéhez számértéket rendel (→betű/írásjel). Az egyet az álef ideogrammája jelképezi, amely a héber ábécé első betűje. Az álef az élet és a halál, minden dolog elgondolhatatlan, elvont princípiuma. Nem teremtett, mégis létezik, nem tartozik sem a térhez, sem az időhöz. Az álef az isteni erő, a teremtő „Én”, az Apa. A Széfer Jecirában leírt Szefirot-fa tíz szefirából áll. Az első szefirá a Keter, amely a valóságos lét előtt megnyilvánuló isteni akarat szimbóluma: „Az első Szefirá, az Egy az élő Isten Szelleme… A hang, a szellem és a Szent Lélek.” A Sokaság látszatvilágában élő ember számára az Eggyel való újraegyesülés a legfőbb cél (→szefirá/szefirot). • Az iszlám is az egyetlen Isten, Allah szimbólumát látja az egyben. A muszlim misztika szerint nem létezik más istenség Istenen kívül, sőt rajta kívül valójában semmi sem létezik. Hozzá igyekszik minden, az Egy teremtőhöz, bíróhoz és megtartóhoz. • Az álmokban megjelenő prelogikus állapot a megkettőzöttség (Én–felettes Én) előtti egység, a kétely előtti biztonság, az analízis előtti naiv, még paradicsomi állapot. Éppen ezért mint legfőbb egyesítő szimbólum csak az individualizáció előrehaladottabb stádiumában jelentkezik, a tudat, ill. a tudattalan harmóniáját valósítva meg. Az Egy az eredendő kezdet, egyben minden lehetőség összege, ebből következően egyszerre szimbóluma a kezdetnek és a végnek: az örök körforgás belőle indul ki és hozzá tér vissza. A világmindenséggel és annak tengelyébe állított emberrel érzett biológiai-fiziológiai egységének eszméjét szólaltatta meg József Attila: „…több vagyok a soknál, / mert az őssejtig vagyok minden ős – […] s apám, anyám maga is ketté oszlik / s én lelkes Eggyé így szaporodom!” (A Dunánál). →középpont, →számok [V. E.]
Egyiptom: Az ókori Közel-Kelet egyik legfontosabb birodalma, politikai és kulturális tényezője. Hérodotosz megfogalmazásában Egyiptom a Nílus ajándéka, s ez a →folyó éltető erejére utal. A régi egyiptomiak „fekete és vörös”-nek hívták országukat: a vörös az ország égető, sivatagos területeit, míg a fekete a termékeny folyóvölgyet jelentette (→sivatag, →víz). Egyiptom ebben az értelemben az ellentétek egyesülésének jelképe. Nyitott kereszteződés, mert négy világ fut itt össze: a Szahara, Fekete-Afrika, a Közel-Kelet és a Földközi-tenger, és zárt oázis, mert a tengeri és sivatagi övezet elszigeteli; egy sokáig megingathatatlan, háromezer éves autonóm civilizáció alakult itt ki. Az uralkodói jelképekben Alsó-Egyiptom színe a fehér, Felső-Egyiptomé a vörös volt. • A görög-római világ számára a legősibb kultúra szimbóluma volt, a természettudományok, a mágikus és ezoterikus ismeretek szülőhelye. A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Aszklépiosz c. hermetikus irat így ír Egyiptomról: „Nem tudod, Aszklépiosz, hogy Egyiptom az ég képmása, helyesebben szólva olyan hely, ahová és ahol minden áttevődik és lejátszódik, amit az égiek irányítva elrendeltek? Sőt, pontosabban szólván: földünk az egész világ temploma” (24) (→Aszklépiosz/Aesculapius). • Az Ószövetségben a szolgaságba vető hatalom országa, szemben az ígéret földjével (→Kánaán). A bűn és a fogság jelképe, az Exodus, az Egyiptomból való kivonulás pedig a bűntől való megszabadulást jelenti (Kiv 3,7–9), s így a megváltás és Krisztus előképe is egyben. • Az Újszövetségben ellentétes értelemben szerepel (menekülés Egyiptomba: Mt 2,13–23). • A Dante Isteni Színjátékában szereplő „Óriás Vén”, az emberiség Kréta szigetén álló szobra azért áll háttal Egyiptomnak (Damiátának), mert az az emberiség múltját jelképezi (Pokol, XIV. 103–105). Thomas Mann József és testvérei c. regényében Egyiptom József számára a holtak országa (ahogy a kút az alvilágba kerülésé), ahol megpróbál első lenni a lentiek között, bízva a „feltámadásban”, amely lehetővé teszi számára, hogy megbékélt családjába visszatérjen. →piramis, →szfinx [P. I.]
egyszarvú/unicornis: Ló-, esetleg bika- vagy kecsketestű mitikus állat, homloka közepén hosszú, hegyes szarvval. A tisztaság, a szüzesség, ill. a hatalom jelképe. Lunáris, feminin princípium; az →oroszlán ellentétpárja. Ég felé mutató egyetlen szarva az ellentétek (ég–föld, anyagi–szellemi) egységét jelképezi (→egy, →szarv). Elsőként pecséteken jelenik meg, uralkodói jelképként (Kr. e. 3. ée., Indus völgye). • A Távol-Keleten jelentése a sárkányéhoz hasonló. Ugyanúgy uralkodói jelkép és az eső ura, mivel lunáris erőként a szárazsághozó Nap ellen száll harcba. Ősz derekán, az esős évszak kezdetén járja el táncát. Kínában császári embléma, az uralkodói erényeket – az erőt, a hatalmat és a pompát – testesíti meg. Szarvával lesújt a bűnösökre, az igazságszolgáltatást jelképezi. Kínai neve csi-lin (ki-lin). Egyike a négy szent élőlénynek (a sárkány, a főnix és a teknős mellett). A →jin és jang egyesülése; a gyengédség, a jóakarat, a boldogság, a hosszú élet, a nagyság, a bölcs irányítás és a kiváló utódok szimbóluma. A taoizmusban az →öt elem esszenciája és az erények összessége. • Egyiptomban minden erkölcsi erény megtestesítője; a mezopotámiai hagyományban lunáris volta miatt a szűz holdistennők attribútuma. Két egyszarvú az életfa őrzőjeként is megjelenhet. • Az antikvitásban létező állatnak tartották, őshazájául Indiát vagy Afrikát jelölték meg (Ktésziasz, Arisztotelész és id. Plinius leírása nyomán). A görög-római kultúrában a félholdat szimbolizálja; a holdistennő attribútuma. Plinius leírásában az évszakok megtestesítője: szarva az ősz, feje a téli napforduló, lába a tavasz, oroszlánfarka a nyár (Nat. hist., 8,31). • A keresztény szimbolikában a tisztaság, a szüzesség, a szellemi és a testi erények megtestesítője. Ezért vált a Szentlélek által megtermékenyített →Szűz Mária, ill. Antiochiai Szt. Jusztina attribútumává. A Physiologus nyomán a középkorban közismert jelkép: „Apró, gödölyéhez hasonló állat”; csak csellel, egy szűz segítségével tudja elkapni a vadász: „Szeplőtlen szüzet vetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.” A keresztény írók az egyszarvúról és a szűzről szóló mondát az →Angyali üdvözletre és a Szűz Máriától született Krisztusra vonatkoztatták. Mária az elzárt kertben (hortus conclusus) ül, térdén az egyszarvúval (Krisztus). Gábriel vadászként, négy kutyával érkezik, amelyek a négy isteni tulajdonságot testesítik meg: az Irgalmasságot (Misericordia), a Békét (Pax), az Igazságosságot (Iustitia), és az Igazságot (Veritas).
Egyszarvú-vadászat (német fa dombormű, XVI. sz., Berlin, Staatliche Museen).
Az egyszarvú szarva Isten teremtő Igéje, szellemi nyíl, a napsugár. Az egyetlen szarv Krisztust mint Isten egy fiát, ill. →Jézus Krisztus és az Atya egységét jelképezi. Mivel szűzi és magányos állatnak tartották, a szerzetesi élet jelképévé is vált. • Kedvelt témája az európai misztikus irodalomnak és képzőművészetnek. Gyakori jelenet az egyszarvú szűz általi megszelídítése, pl. a párizsi Cluny múzeum késő középkori Hölgy egyszarvúval c. falikárpit-sorozatán (XVI. sz. eleje), valamint a Hölgy egyszarvúval c. festményen (XV. sz. közepe, Esztergom, Ker. Múz.). • Az ezoterikus írásokban fehér testű, piros fejű, kék szemű állat. • Az alkimisták számára a →higany szimbóluma (míg ellentétpárja, az oroszlán a kéné). Egyetlen szarva az androgünt jelképezi, de nem mint a két nem egyesítőjét, hanem mint a szexualitás meghaladóját (→androgün/hermafrodita). Az egyszarvú szarva az Egység középpontjához vezető úttal is párhuzamba állítható. A belső transzmutáció jelképe, amely akkor következik be, amikor helyreáll az eredeti androgün. • Weöres Sándor Az unikornis látogatása c. versében az „ártatlan szépség” jelképe. Hamvas Béla Unikornis c. írásában így jellemzi: „Megfoghatatlan és meghatározhatatlan. A misztérium. A hallgatás őre a néma szent erdőben élő hangtalan egyszarvú, a tilalmak küszöbén, az utolsó lény, a lét legvégső alakja, az Egy” (Epilegomena, 7). →ló [K. J.]
éjszaka: A világegyetem kialakulása előtti, ill. az egyéni élet szintjén a születés előtti sötétséget jelenti, amely megelőzi az újjászületést, a beavatást és a megvilágosodást. Szimbolizálja a káoszt, a halált, az őrületet, a széthullást és a világ magzati állapotához való visszatérést; a terhesség, a vajúdás, a csírázás, valamint az összeesküvés idejét. Belépni az éjszakába annyi, mint visszatérni a meghatározatlanságba, ahol a rémálmok, szörnyek és sötét gondolatok keverednek (→fény/világosság és sötétség, →káosz és kozmosz). • Az antik orphikus mítoszok szerint a világ a fekete szárnyú Éj és a Szél nászából keletkezett: az Éj egy ezüsttojást tojt a Sötétség méhében. Ebből a tojásból született meg Erósz, aki mozgásba hozta a világegyetemet (→Erósz/Amor/Cupido, →tojás). Más mítoszváltozatban az Éjszaka (Nüx) a Khaosz lánya, az Ég (Uranosz) és a Föld (Gaia) anyja. Ő teremtette az alvást, a halált, az álmokat, a szorongást, a szeretetet és a csalást. Félelmetes jellegét →Hekaté testesíti meg. Az Éjszaka az Istenek anyja, a feminin erő beburkoló, anyai aspektusa, amelyet rendszerint egy nőalakkal ábrázoltak: csillagokkal díszített fátylat visel, két karján gyermeket tart, egy feketét (Thanatoszt, a halált) és egy fehéret (Hüpnoszt, az álmot) (→álom). Attribútuma a növekvő →Hold, a →mák, a →bagoly, a fekete →szárny, a maszkok. Kísérheti az alvó Morpheusz (az álmok istene), aki szintén viselhet mákkoronát. • Az európai néphitben a gonosz erők (→boszorkány, →ördögök/démonok, →vámpír) az éjszaka közepén, éjfélkor a legaktívabbak, s csak a hajnal fénye űzi el őket. A nyári napforduló az év legrövidebb éje, amelyet számos néphagyományban örömtüzekkel ünnepeltek, s amely a szerelmi varázslások ideje volt (→máglya, →tűz). A téli napfordulóhoz, az év leghosszabb éjszakájához a halál kötődött, viszont az ezt követően hosszabbodó nappal, a fény térhódítása a →Nap újjászületése (→Héliosz/Sol). • Ezzel a szimbolikával is összefüggésben áll, hogy Jézus születésének dátumát az eredeti január 6-ról december 25-re tették át. Jézus a sötétséget, az éjszakát, a halált legyőző fény; keresztre feszítésekor éjszakai sötétség borult a világra (Mt 27,45). A Matthias Grünewald festette isenheimi oltár Feltámadás-tábláján az éjszakán, a halál sötétségén győzedelmeskedő Krisztus a testéből sugárzó fénytől övezve emelkedik ki a sírból. • A XVI. sz.-tól gyakori téma a képzőművészetben a négy napszak megjelenítése (pl. Michelangelo: Medici-kápolna, 1524–1533, Firenze), gyakran párhuzamba állítva az életkorokkal. Marten de Vos Éjszaka-ábrázolásán a napszak az élet elmúlására utal, a kísérő vers szerint „Öreg lesz végül, aki azelőtt gyermek volt […] minden élőlény, a gyermek, az ifjú és a vén is elpusztul”. Az éjszaka „kedvez a játszadozásnak, az alvásnak, melengeti az álomképeket és a rémlátomásokat”.
Adriaen Collaert–Marten de Vos: Az Éjszaka (A négy napszak c. sorozat, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
• A XVIII. sz., a felvilágosodás korszaka magát a „Fény századának” nevezte, mivel a sötét előítéletek uralmának megszüntetését hirdette. Mozart (Schikaneder szövegére írt) A varázsfuvola c. operájában az Éj Királynője az éjszakai birodalom, a gonoszság megtestesítője, ellentétben Sarastro Nap-birodalmával (→Zarathusztra/Zoroaszter). Az éjszakai asszonybirodalom legyőzése a beavatást, a halálon való átjutást, az újjászületést jelenti. • Shakespeare Macbethjében a gonoszság, a gyilkosság ideje. Goethe Faustjában Mefisztó a Sötétség részeként határozza meg saját lényét: „a Sötét része, mely a Fényt szülé vala, a büszke Fényt, mely örökségiért / Éj-anyja jussát perli itt: a Tért”; a Walpurgis-éj pedig a gonosz erők manifesztálódása (→boszorkány). A preromantika egyik legnagyobb hatású alkotásában az álom, a halál és az éj összefonódik: „Elfordulok a fénytől / a százszor-szent, titokzatos éjhez” (Novalis: Himnuszok az éjszakához). Vörösmarty Csongor és Tündéjének Éj-monológjában az Éj a mindenség eredője, minden belőle keletkezik és belé tér vissza. Bartók Béla (Balázs Béla szövegére komponált) A Kékszakállú herceg vára c. operájában a férfi tragikus magányának szimbóluma. A Kékszakállú és egyben a mű utolsó mondata: „És mindig is éjjel lesz már, éjjel.” József Attila Külvárosi éj c. versében a „Szegények éje” látlelet „A nyomor országairól” és egyben erőgyűjtés a nappalra, a forradalomtól remélt győzelemre. A Téli éjszakában szintén a keménységgel, a ridegséggel cseng össze az éj, amelynek embertelenségét a téli hideg csak tovább fokozza: „gyártja a kínok szúró fegyverét a merev éjszaka fénye.” Weöres Sándor Békeoltár, Securitatis c. versében a napfény mulandóságával szemben „fekete anyánk”, az „óriás Éj” az örökkévalóság megtestesítője. [P. I.]
eke: A férfiúi nemzőerő és a béke jelképe. A →föld, az alaktalan, a lehetőséget és termékenységet magában hordozó női anyag megformálója a szántás során. • Az eke fallikus jelentése fedezhető fel az Innin Ama’usumgalennával ingerkedik c. sumer eposzban: „akinek ekéje kőkemény […] ó, fénylő Innin, feltöretlen: hadd szántsam fel öled!” • A görög mitológiában Iaszión, a föld termékeny belsejének istene (aki más mítoszvariánsban halandó földműves) Démétérrel, a földistennővel a frissen felszántott földön szeretkezve nemzette a gazdagságot és a bőséget, Plutoszt (Hésziod. Theog., 969) (→Plutosz). Philosztratosz szerint a szerelem egyik lényeges eleme a megsebzés: ahogy Amor nyílvesszője megsebzi a szíveket, úgy sebzi meg az ekevas a földet, az anyaölet (→íj és nyíl). A háborúra utaló →kard ellentéte: a békés munkálkodás egyik legfontosabb kifejezője a kapával együtt (Tibullus: Elégiák, 1,10). • A zsidó és keresztény szimbolikában a harciasság nélküli mindennapi élet jelképe. Amikor az Úr békét teremt, az emberek „ekevassá kovácsolják kardjukat” (Iz 2,4). Az eke ősi formája, a kereszt jelölheti magát Krisztust, akiben a kétféle természet, az emberi (a fa) és az isteni (a →vas) egyesült.
Jézus, a szív fölszántója (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).
• Villonnál az eke a férfiassággal kapcsolatos: „Magom se vész el, mit meződbe hintek: / Érő gyümölcse rámüt és enyém. / Hogy szántsak, vessek, Isten adta mindezt” (Nászének egy új házas nemes úrnak). Hasonlóan értelmezhető a női és a férfi princípium, vagyis a föld és az eke viszonya Weöres Sándor A kis istenanya c. versében: „Énvagyok a termőföld, eső-járta és meleg / bennem szánt az eke éle.” →ásó és kapa [R. G.]
Eklézsia és Zsinagóga: A középkori keresztény művészetben a keresztény és a zsidó hit allegorikus figurái. Az Eklézsia és Zsinagóga ellentétpárja a kereszténység új világosságként (lux nova) és a judaizmus sötétségként, vakságként való felfogásán alapult. A Pál apostol által felállított szövetség-tipológia szerint Ábrahámnak Hágártól született fia, Izmael az Ószövetség megtestesítője, Sárától született fia, Izsák viszont az „ígéret gyermeke”, az Újszövetség szimbóluma (Gal 4,21–31). Míg az előbbi, a Zsinagóga a régi, „törvény alatti” korszakot, az utóbbi, az Eklézsia az új, „kegyelem alatti” korszakot testesíti meg. • A középkorban a kereszténység és a judaizmus viszonya kétértékű. A Zsinagógát elődként tisztelték (pl. a Messiásra vonatkozó prófétai utalásokat Jézusra vonatkoztatták; a tipológiai szimbolizmus az ószövetségi és újszövetségi történések összefüggéseinek rendszerét dolgozta ki), ugyanakkor ellenségként is értelmezték. Ez utóbbi felfogásban a zsidókat vaknak és megátalkodottnak tekintették, amiért nem ismerték fel Krisztusban a Megváltót. E kettősségből származnak az ábrázolások ikonográfiai sajátságai. Az építészeti stílusjegyek szimbolikus alkalmazásával a Zsinagógát román stílusú épületnek ábrázolták, míg az Eklézsiát gótikus templomnak. Az előbbi a festmények bal oldalán, rendszerint romos állapotban, míg az utóbbi a jobb oldalon, épségben látható. Egyes ábrázolásokon a rommá váló Zsinagóga alapanyagul szolgál az Eklézsia templomához (→rom, →templom).
• Konrad Witz festményén az →Angyali üdvözlet jelenetét két, az Eklézsiát és a Zsinagógát megszemélyesítő alak közé helyezte (XV. sz. első fele). →jobb és bal, →szamár [P. I.]
elefánt: Indiában az erő és a bölcsesség szimbóluma. →Síva isten fiát, a vállalkozások segítőjét, a jómód patrónusát, az egyik legnépszerűbb hindu istenséget, Ganésát elefántfejjel ábrázolják. Az isten emberi teste a mikrokozmosz, elefántfeje a makrokozmosz megjelenítője. Indiából származik az az elképzelés is, amely szerint négy vagy nyolc elefánt őrzi a világtájakat. Ezért az indiai és a tibeti építészetben – mint az univerzum hordozói – pillérszobrokként jelennek meg. • A buddhizmusban szintén széles körben elterjedt jelkép. →Buddha nemzője egy fehér elefánt, amely a herceg anyja, Májá királyné álmában a királyné oldalán hatolt be (→álom).
Májá álma (Kr. e. II. sz.-i indiai dombormű).
• Arisztotelész szerint az elefántbika a hitvesi hűséget jelenti, mivel amikor nősténye viselős, nem közelít hozzá, és nem közösül más nősténnyel sem. A római művészetben az elefánt a magas kort, a halhatatlanságot, a halál feletti győzelmet jelképezi. Az elefántot háborús célokra is használták, s a katonai győzelemmel kapcsolták össze (pl. Hannibál rómaiak felett aratott győzelmei). • A kereszténységben Krisztus szimbóluma, a →kígyó ellensége, amelyet eltapos. A keresztény ikonográfiában a Physiologus nyomán a szüzességre is utal. Az oszlopot vagy obeliszket tartó elefánt az erő szimbóluma. A pozitív tartalom mellett Nyugaton az elefántnak negatív jelentése is van: az esetlenség, az ügyetlenség megtestesítője. A kontinensek közül Afrika attribútuma. →állat/állatok [K. J.]
elefántcsont: Az elefánt agyara, amelyből értékes dísztárgyak készültek. Szimbolikájának alapja két meghatározó jellemzője: →fehér színe és anyagának szilárdsága. • Az antikvitásban ritkasága és drágasága miatt jelentős szerepet játszott a palotadíszítéseknél. Homérosz az elefántcsontot szembeállítja a szarvval (tkp. szójáték). Míg az előbbi a hazugság jelképe, az utóbbi az igazságé (Od., XIX. 562–569). Hasonló jelentést kap Vergilius Aeneisében a csalárd jelenések kapujának anyagaként (VI. 893–896). • A kereszténységben a tisztaság, az állhatatosság, az erkölcsösség jele. Salamon trónjának egyik építőeleme, így kapcsolatba hozható a hatalommal. Krisztus-szimbólumként is előfordul, utalva a Megváltó sírba tett testének maradandóságára. Valószínűleg ez az eredete annak a szokásnak, hogy elefántcsontból is készítettek feszületeket. Jelentheti Szűz Mária erényességét. Az elefántcsonttorony feminin princípium; a megközelíthetetlenség kifejezője is lehet (→torony). Az Énekek éneke a szép menyasszony nyakát elefántcsonttoronyhoz hasonlítja (7,5). • Az irodalomban az elefántcsonttorony a művész társadalomból való kivonulását, hangsúlyozottan esztétikai, csak a művészetre koncentráló, izolált életvitelét jelenti; különösen a századfordulón jelentős (Oscar Wilde, Henry James). →csont/csontváz [P. E.]
elemek: A világot alkotó alapvető négy elemnek a kultúrák általában a vizet, a földet, a levegőt és a tüzet tartják, amelyek a kozmosz egészét képezik (pl. a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Aszklépiosz c. hermetikus irat, 3). A →négy elem együttesen a földi, anyagi szféra teljességét szimbolizálja. Ipolyi Arnold 1854-ben kiadott Magyar mythologiája szerint „Ezen legeredetibb anyagokra önkint utalva volt az ember, midőn az ősszellem ismeretét téveszté, nekik hódolt, bennök tisztelé” (VII. Elemek). • A bráhmanizmusban a tűzoltár építése a kozmikus teremtés művének felidézése. Anyaga a →föld, →víz és →levegő egysége, amely a szent tűzzel együtt a mindenség jelképe (→oltár). • Az ókori kínaiak (összhangban az ötös szám kiemelkedő szimbolikájával) →öt fő elemet különböztettek meg, és mindegyik elemhez egy színt, egy állatövi jegyet és egy állatot rendeltek. Az öt őselemet öt tigrisként is említik. • Az antik materialisztikus nézetek és többféle teremtésmítosz összeolvasztása fedezhető fel Vergilius epikuroszi kozmogóniát tükröző VI. eclogájában, amelyben Silenus (→Szilénosz/Silenus) a világteremtésről énekel: „Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek, / Tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel / Mint keveredtek rég; hogy minden az őselemekből / kelt majdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt” (31–34). Az elemek káoszból való születését Ovidius így fogalmazza meg: „négy elem alkot együtt egy zavaros tömeget. / Csakhogy az ősanyagot részekre szakítja a harcnak / szelleme: minden elem más területre szorul. / Feltör az égre a tűz, levegő terjed ki alatta, / s lent a világ közepén ül meg a földdel a víz” (Fasti, I. 103–106). Az Augustus békeoltárán (Ara Pacis Augustae) elhelyezett ún. Tellus-dombormű a föld, a levegő és a víz allegorikus ábrázolása. • A zsidó és keresztény hagyományban is szerepelnek az alapelemek. Az Ószövetség szerint akkor jöttek létre, amikor Isten szétválasztotta őket a káoszból. Az elemek, azaz a természet működésének ismerete nagy bölcsesség; Salamon ekképp beszél erről az isteni adományról: „Mert ő adta nekem a dolgok biztos ismeretét, hogy értsem a világmindenség szerkezetét és az elemek működését” (Bölcs 7,17); s mivel az elemek a világmindenség alkotórészei, alapanyagai, Istent illeti értük a dicséret (Bölcs 16,24). Az elemek akkor is Istennek engedelmeskednek, amikor a zsidók kivonulnak Egyiptomból: „A természet a kivonuláskor Izrael pártján áll” (Bölcs 19,17). Az Újszövetségben Pál apostol az ösztönvilágot, a primitív kultuszok mozgatóit látja bennük: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztusban” (Kol 2,8), mert, mint mondja, „Krisztussal meghaltatok a világ elemeinek” (Kol 2,20). Szt. Péter második levelében a végítéletkor fenyegető káoszt, a ősi állapotba való visszatérést az elemek pusztulásaként írja le: az Úr napján „az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik” (2Pét 3,10). • A középkori értelmezés szerint a négy elem szintén az anyag, a földi lét, amely értéktelen a túlvilági léthez hasonlítva: bár az egyes elemek, a föld, a tenger, a levegő és a →tűz „kincsekkel csalogat […] Ami édest a Föld kínál, / Jézushoz képest mind silány” (Magyarországi ének a világ megvetéséről). • A reneszánsz idején az antik korrespondencia-tanokat elevenítették fel, s ezekben a rendszerezésekben a négy fő elemnek alapvető szerep jut. Eszerint az emberi temperamentumokat a makrokozmosz szintjén az egyes elemek, a mikrokozmosz szintjén pedig az egyes testnedvek dominanciája határozza meg (→kozmikus ember). A vérmérsékleteknek az elemekkel való párhuzamba állítását kiegészíti az állatok, napszakok, évszakok hozzárendelése is: ezzel a mindenséget irányító természeti erőkhöz kapcsolják az elemeket. Az embert, mint mikrokozmoszt, a négy elem összekapcsolódásaként is felfogták.
Az ember mint a négy elem központja (metszet, Plinius: Naturalis historia, 1587).
• A reneszánsz csendéleteken szimbolikus cselekvések és alakok utalnak az egyes elemek megjelenítésére, pl. a kertművelés, a szoptatás, valamint a kígyó vagy a korona jelenléte a földanyát idézi fel; míg a levegőt →Héra/Juno pávái és más madarai jelképezik, de szélmalommal játszó, buborékot fújó gyerekek és a hagyomány szerint levegővel táplálkozó kaméleon is kifejezheti a mozgó levegőt. A tüzet lángok koronázta fej, →szalamandra, vagy →Héphaisztosz/Vulcanus kovácsisten jelöli, a vízre pedig úszó víziló vagy →delfin emlékeztet. Az elemeknek tulajdonított hatás jelenik meg az angol reneszánsz emblémák allegorikus rajzain és a hozzájuk tartozó rövid magyarázatokban (Geoffrey Whitney: Choice of Emblems, 1586; George Whitler’s A Collection of Emblems, 1635). • A négy elem, azaz a négy alapvető világrendező elv az alkímiában a testet öltött világegyetem. Az okkultizmus a mágikus tarot-lapoknak (az ún. kis arcanum négy sorozatának; →kártya), valamint a germán mitológia szellemlényeinek is megfelelteti őket: a szalamandrák (→szalamandra) a tűz, az undinék és a sellő a víz, a szilfek a levegő, a gnómok (→törpék) pedig a föld szellemei.
| elemek | kártyalap | héber kezdőbetű | henochi mágia | állat |
| Tűz | Kard | J | Bitom | szalamandra |
| Víz | Kehely | H | Hochmá | sellő, undine |
| Tűz | Kard | J | Bitom | szalamandra |
| Levegő | Bot | V | Exarp | szilfek |
| Föld | Pénz/Érem | H | Nanta | gnóm, goblin |
Az elemek összetartozásában a sorrendnek jelentős szerepe van: a JHVH, azaz Jahve neve a mindenségre utal. A nyugati mágia a négy égtájnak és a négy arkangyalnak felelteti meg a négy elemet: a levegőhöz Rafael és a keleti irány tartozik. Mihály a tűznek és a déli iránynak, Gábriel a nyugati égtájnak és a víznek felel meg, Uriel pedig a föld és Észak (→angyal). Agrippa von Nettesheim ekképpen hangsúlyozza az elemek jelentőségét: „Minden testtel rendelkező dolognak négy eleme, ősalapja van: a tűz, a föld, a víz és a levegő. Minden, ami ebben az alanti világban létezik, ezekből az elemekből áll” (Titkos bölcselet, I. 3). • Mozart és Schikaneder (szabadkőműves indíttatású) operájában, A varázsfuvolában a beavatási szertartás során említik az elemeket: „ki e megpróbáltatásokkal teli ösvényen jár, / Megtisztítja Tűz, Víz, Lég és Föld. / Ha legyőzi a halál rettenetét, / Felemelkedik a földről az égbe” (II. felv. 27. jel.). →káosz és kozmosz [R. G.]
életfa: →fa
elixír: Örök életet adó csodaszer, amely kimossa a tisztátalan anyagokat a szervezetből, meggyógyítja, regenerálja az emberi testet. Eredetileg orvosi kifejezésként gyógyításra használható száraz port jelentett (gör. xérion ’száraz dolog’). Az öregedésgátló elixír ősei a mitológiai életnövények és halhatatlanság-italok. • A halhatatlan görög-római istenek nektáron és ambrózián éltek az Olümposz hegyén (→ambrózia, →nektár). • A perzsa haoma- és a hindu szóma-kultusz középpontjában varázserejű ital állt, amelynek egyes növényi alkotóelemei hallucinogén anyagokat is tartalmaztak. Égi eredetű szent italnak tekintették, amely maga a halhatatlanság: „Megittuk a szómát; halhatatlanná váltunk” (Rig-véda, VIII. 48,3). • A kelta hagyomány varázsitala fagyöngyből készült (→fagyöngy). A druidák ismerték a felejtés elixírjét; a hagyomány szerint, aki ivott belőle, nem emlékezett korábbi tetteire. • Kínában a taoisták az örökkévalóságot, az ember halhatatlanságát a cinóber vagy a folyékony →arany ivásától remélték. Fogyasztották a halhatatlanság növényét, a →ciprus magjait, arzént, valamint a →daru és a →teknős tojását, agyvelejét, mert ezeket az örök élet állatainak tartották (Li Taj-po: Első próbálkozásom az élet varázsitala főzésében) (→tao). • Az alkimisták többféle elixírt ismertek, és elixírnek nevezték a fémeket nemesítő készítményüket is. Az életelixírt (elixir vitae vagy alkahes) először az arab alkimisták kezdték kutatni (l. a tudós Abu ibn Szináról szóló történet az Ezeregynap legszebb meséi c. perzsa mesegyűjteményben). Olyan csodaszernek tekintették, amely az emberi testet anyagtalan fénytömeggé alakítja át, és a beavatottnak a megvilágosodás hármas koronáját biztosítja: a mindentudást, a mindenhatóságot és az örök isteni szeretetet. Ezért nevezik a halhatatlanság kulcsának, az ifjúság forrásának is. Az alkímiai munka fő célja az egyetemes orvosság (panacea) előállítása a →bölcsek köve segítségével.
Lombikban ábrázolt király és rózsa, az elixír jelképei (XVIII. sz.-i alkímiai traktátus illusztrációja).
Lacinius szerint három alkotórésze a Sol (→arany), a Luna (→ezüst) és a Mercurius (→higany). Szerelmi bájitalnak is tekintették. • A keresztény hagyomány az örök életet adó elixírt az oltáriszentséggel azonosítja (→bor, →kenyér). • Ben Jonson így ír róla Az alkimista c. vígjátékában: „Ez a Természet oly titka, hogy a fertezéstől, / akármi bajtól óv.” József Attila Buzgóság c. versében ekképpen említi: „legalább keressem, amire vágyok, / bár nincs, / az örökös ifjúság italát.” →alkohol, →gyógynövények [L. A.]
Elízium: →Paradicsom
Éósz/Aurora: A görög mitológiában „rózsaujjú” Éósz (Hom. Od., II. 1; VIII. 1) a →hajnal megszemélyesítése, a Nap (→Héliosz/Sol) nővére. Minden reggel felemelkedik ágyából, hogy ő vezesse a Napot a horizont fölé. Rómában Aurorával azonosult alakja (aki, amellett, hogy átvette a görög istennő jelentéseit, az európai kultúrában a hajnal költői elnevezésévé is vált). Az antik ábrázolásokon szárnyas női alakként jelenik meg, négyesfogatát hajtva vagy fiát, Memnont siratva, akit Akhilleusz ölt meg a trójai háborúban; a hajnali →harmat az ő, fiáért ontott könnye (Ovid. Met., XIII. 576–622). • A barokk világi festészetben gyakran megjelenő téma Aurora diadalmenete (pl. Noszvajban a kastély mennyezeti freskója, amelyet Kracker János Lukács festett 1778-ban; Aurora az ókori istenek és a négy földrész körében, 1750–1760 k., Gács, a Forgách-kastély mennyezetfreskója). • A reformkori irodalmi élet és a magyar romantika első fórumaként (Aurora) egy új irodalom kezdetét jelzi Magyarországon.
A Hajnal allegóriája (Aurora, metszet Schärmer Márton rajza alapján, 1823).
[Ú. E.]
epe: →máj és epe
eper/szamóca: A keresztény felfogás szerint a feddhetetlen erkölcsű ember szimbóluma; a tisztességes munka megérdemelt gyümölcse, a szellem eledele. Az ikonográfiai hagyomány szerint →Szűz Mária ruháját eperábrázolások is díszíthetik. Az ibolyával együtt az igaz ember szerénységét és alázatosságát jelenti; a gótikus hóráskönyvek kedvelt díszítőeleme. Piros színe, édes íze miatt a szexualitás, az életvágy szimbóluma is lehet. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának középső tábláján a földi és mennyei örömök jelképe (1503–1504, Madrid, Prado). • Csokonai A’ Szamócza c. versében a legkellemesebb érzetek foglalata: „Kedves Szamócza! téged / Én – én az Isteneknek / ’S az Istenasszonyoknak / Tennélek asztalára.” →gyümölcs/termés, →piros/vörös [Ú. E.]
erdő: A lélek és a feminin princípium jelképe. A beavatásra és az ismeretlen veszélyre is utalhat. A sötét vagy elvarázsolt erdőbe való belépés határ-szimbólum: a lélek megmerítkezése az ismeretlenség veszélyeiben (számos mesében szerepel ebben az értelemben, pl.: Piroska és a farkas; Jancsi és Juliska). Az erdő a halál birodalma; a természet titkait rejti. Spirituális világ, amelyen áthatolva az ember megtalálja a jelentést. • A világot az ősi, kozmikus méretű emberi testből eredeztető mítoszok az ősóriás haját az erdőkkel és a növényzettel feleltették meg (→kozmikus ember). • A hindu aszkéták az erdőbe vonulnak vissza, hogy ott elmélyedhessenek a meditációban. A hindu hagyományban „erdőlakónak” hívják azt az embert, aki elhagyta az aktív életet a kontemplatívért, s így meghalt a világ számára: „Ám azok, kik a vadonba vonulnak, / önmérséklettel, szent elmélkedéssel […] az Örök Lélek birodalmába jutnak” (Mundaka upanisad, I, 2, 11). Az áthatolhatatlan sűrű erdő az állandó életfolyamat jelképe: „Amit neveznek erdőnek – a születések lánca az. / Benn határtalan sűrű – az emberélet erdeje” (Kút-példázat, Mahábhárata, XI. 6). • Az antikvitásban egyes erdőket, ligeteket az istenek szentélyeinek tekintettek. Seneca így ír erről: „…az erdő hatalma és titokzatossága, a zavar, ami elfog minket a messzeségbe nyúló mély árnyékban, mindez nem azt az érzést adja-e, hogy egy isten lakik ezen a helyen?” (Levelek Luciliushoz, 41,2). A rómaiak csak engesztelő áldozat után vághattak fát a szentként tisztelt erdőkben. • A kelta druidáknál a Nap és az erdő házastársak, mint férfi és nő, fény és sötétség. • Az Ószövetségben szimbolikus értelemben is szerepel az erdő. Pl. Izajás próféta könyvében az erdővé terebélyesedő gyümölcsöskert a Messiás eljövendő országának bőségét jelöli (Iz 29,17); Jeremiásnál pedig az erdő kivágása Egyiptom pusztulásának képe (Jer 46,23). • Keresztény értelmezésben Krisztus világosságával szemben a lunáris, alvilági erőkre, a sötétségre és a bűnre utal (→fény/világosság és sötétség). Dante Isteni Színjátékának kezdetén a nagy, sötétlő erdő az igaz út elvétését jelzi. Bod Péter Biblia-magyarázatában lehet a gyülekezet jelképe, ugyanakkor a kert, az Eklézsia ellentéteként a pogány vallási közösségek szimbóluma (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon, 1746). • Shakespeare komédiáiban (ún. forest comedies) az erdő az idős generáció által irányított város ellentéte. A személyiségproblémák a kezdeti káosz után megoldódnak az erdőben, s az új generáció boldogan tér vissza a városba (Ahogy tetszik, Szentivánéji álom). Baudelaire Kapcsolatok c. versében az erdő templom, az ember útja pedig e templom misztériumainak ösvényén át vezet. Vajda János A vaáli erdőben c. művében a nyugalom, a halálra felkészítő elmélyült önvizsgálat helye. Bartók Béla (Balázs Béla meséje nyomán komponált) A fából faragott királyfi c. balettjében a megelevenedő erdő az embertelen, veszélyes erők manifesztációja. József Attila Bánat c. versében a közösség kifejezője: „Zúgj, erdő elvtárs!”; a női princípium-jelentésre példa Ritkás erdő alatt c. verse. Szabó Lőrinc az erdő keleti mítoszokban megjelenő negatív szimbolikáját eleveníti föl: „…minden elégedetlen / és harc és kétségbeesés; – // és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény, / ez az irígység erdeje!” (Az irígység erdejében). Joseph Conrad A sötétség mélyén c. regényében az őserdő a rejtett tudás, a „megközelíthetetlen csend”, a „néma bűvölet” szimbóluma, maga a „termékeny és rejtelmes élet roppant teste”. →fa, →kert [P. I.]
erények: →hét
Erinnüszök/Furiák: A görög-római mitológiában a bosszúállás és a lelkiismeret-furdalás, valamint Eumeniszek néven a kiengesztelődés hármas istennői: Alektó, Tirsziphoné és Megaira, akik Hésziodosz szerint a megcsonkított Uranosz (→Uranosz/Uranus) vérétől megtermékenyült Gaiától, a Földanyától származnak (Hésziod. Theog., 184–186). Egy másik mítoszvariáns szerint anyjuk az Éjszaka, Nüx; ez a mozzanat is jelzi khthonikus eredetüket (Aiszkhülosz: Eumeniszek) (→éjszaka). A képzőművészetben a holtak boszszúszellemeitől való ösztönös, ősi félelem miatt igen ritkán ábrázolták az Erinnüszöket. Alakjuk később a Kr. e. VI–V. sz.-i vázafestészetben pusztító, démoni erejű alvilági istennőkként jelenik meg. Üldözőbe veszik mindazokat, akik a vérrokonságot és a családi kapcsolatokat nem tartják tiszteletben, így pl. Oresztészt is, aki megöli anyját, Klütaimnésztrát, hogy bosszút álljon rajta apja, Agamemnón meggyilkolásáért. Oresztész mítoszában az örökké üldöző lelkiismeret-furdalást jelképezik: „megtudod, hogy kik vagyunk: / az Éjszakának rémes árnyalakjai, / Átok-leányok: ez nevünk a föld alatt” (Aiszkhülosz: Eumeniszek, 415–417). Az aiszkhüloszi dráma megoldása szerint az Erinnüszök végül gonosz voltukat a megbékélés jegyében a törvényesség és a rend őreinek szerepével cserélik föl, és ezért kapják az Eumeniszek, azaz a ’jóindulatúak’ elnevezést. Ezt a mozzanatot emeli ki Hérakleitosz is egyik töredékében, amely szerint az Eumeniszek az igazság érvényesítői, „akiknek engedélye nélkül a Nap sem lépheti túl a mértéket” (B 94d). • Római megfelelőik a Furiák. Az ellenségeskedés megtestesítőiként jelennek meg Vergilius Aeneisében, amikor egyikük, Allecto, a három alvilági fúria egyike, gorgóméreggel átitatott haragot önt Amata, a latinok királynéjának szívébe (Aen., VII. 341–384). Másutt a viszály szítója, amikor ijesztő banya képét felöltve harcra tüzeli Turnust (Aen., VII. 415–474). • A magyar irodalomban Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposzában a vergiliusi mintára megjelenő Alecto fúria a magyarokat bűnös, romlott életük miatt sújtó isteni bosszú eszköze (I. ének, 28–32). Berzsenyi Dániel A’ Magyarokhoz II. c. ódájában az Erinnüsz a politikai viszály, a háború megtestesítője: „Ádáz Erynnis’ lelke uralkodik.” →boszorkány, →Hárpiák, →Hekaté, →kígyó [A. D.]
ernyő: A keleti kultúrákban szoláris hatalom-jelkép. Jelenti a napkorongot vagy napkereket, küllői a →Nap sugarai, nyele a világtengely. Jelképezheti a mennyboltozatot, a kozmikus →fa lombját, amely alatt az ember menedéket talál. Ebben a jelentésben látható a perzsa uralkodó fölötti napernyő a perszepoliszi palota egyik domborművén. • A nyolc buddhista szimbólum egyike. A kínai buddhizmusban Viruhaka vagy Mo-li Hung, a Dél őre birtokolja a földrengések, a sötétség és a káosz ernyőjét. Az Arany Napernyő, a hatalom és méltóság kifejezője, a Buddha-ábrázolásokon is megjelenik. Itt az →ég jelképe, míg a trón a köztes világot, Buddha lábnyomai pedig a földet jelentik. A pagodák emeletes tetőszerkezete a napernyő és a →baldachin szimbolikájával tart rokonságot. A kínai társadalmi hagyományban a gazdagság és az elegancia jelképe. Délkelet-Ázsiában királyi embléma. Az ernyő nyele, mint világtengely, az uralkodóval azonos. • Indiában →Visnu emblémája; az univerzális szellemi törvény jelképe. [K. Zs.]
Erósz/Amor/Cupido: A görög-római mitológiában a szerelem istene. Eredetileg a világot működtető kozmikus alapprincípium, a szerelmi vágy megszemélyesítője. Hésziodosznál a négy kozmikus őslényeg egyike, amely a Khaoszból jött létre Gaia és a Tartarosz mellett. Ő az első működő erő, a nemzés ösztöne, amely a világteremtés folyamatának alapfeltétele (Hésziod. Theog., 116–123). Parmenidésznél a legősibb isten, „Prótogonosz”, azaz elsőszülött, akit Aphrodité Urania, a szerelem és természet termékenységének istennője alkotott meg (→Aphrodité/Venus). Szimiasz A kozmikus Erósz c. versében a mindenség ura: „a Föld, mélyölű víz és örök égbolt, íme, mind behódolt, s isteneink ős jogarát vettem el és rendjükön új joggal uralkodom ma.” Az orphikus hagyományban a széltől megtermékenyített Éj szülte az ősi Világtojásból (→éjszaka, →szél, →tojás). A szétnyíló tojásból kibújó szárnyas fényisten neve Erósz Phanész, s ő a mindenek felett álló, a szerelmi vágy és a nemzőerő által a mindenütt ható éltető erő szimbóluma (→kígyó). A klasszikus kori költészeti hagyomány viszont az olümposzi istenrendbe sorolja be, Szimónidésznél pl. Aphrodité és Arész gyermeke. Származtatják Aphrodité és Hermész, valamint Irisz és Zephürosz nászából is. • Platón A lakomájának témája Erósz, a szerelem. A mű a korabeli Erószhoz fűződő hagyományokat összegzi, majd a sajátos platóni szerelemeszményt fejti ki. Phaidrosz beszéde az ősi elképzeléseket idézi; szerinte Erósz a „legősibb istenek közé tartozik” (178b). Pauszaniasz a két Aphrodité tanának megfelelően két Erószról beszél, az egyik Aphrodité Urania fia, a férfiak közötti szerelem élesztője, a másik Aphrodité Pandémosz, a férfi és nő közötti érzelem serkentője (180e). Erüximakhosz a minden létezőben meglévő szépséghez való vonzódásnak tekinti. Az Égi Erósz Urania múzsa szülötte, s az igazi szépséghez vezet, míg a Földi Erósz Polühümnia fia, a helytelen vágyak eredője (187e). Arisztophanész a szerelmi vágy megtestesülésének tartja, amely az emberek ősi természetét, egykori androgünitását állítja vissza: „a teljesség vágyát és keresését hívjuk Erósznak” (191e) (→androgün/hermafrodita, →egy, →férfi és nő). Agathón értelmezésében a legifjabb isten, akinek gyengéd uralkodásától kezdve megszűnt az isteni világot egykor jellemző durva harc és erőszakosság. Ő a legfőbb jó: „Erósz bölcsessége által terem és születik minden, ami él” (197a). A Diotimát idéző Szókratész szerint viszont nem isten, hanem daimón, az emberi és isteni világ közötti közvetítő. Porosz (a Gazdagság) és Penia (a Szegénység) fia, aki az Aphrodité születését ünneplő lakomán fogant, ezért lett Aphrodité szolgája, a Szépség szerelmese (203b–c). Származásából eredően Erósz örökké szegény, s örökké a gazdagságra, a szép és jó értékekre vágyakozik, tehát nem más, mint „A jóra, szépre irányuló vágy” (206b). Ugyanakkor a nemzés és a szülés által a halhatatlanság utáni vágyat is megszemélyesíti, amely anyagi szinten utódok nemzésében, szellemi szinten pedig műalkotások teremtésében nyilvánul meg (207a). • A hellenisztikus korban Erószt kecses ifjúként vagy kisgyermekként ábrázolták, Aphrodité csintalan gyermekének említik. A „keser-édes Erósz” (Meleagrosz: Különös eset) a szerelmi vágyakozás, szenvedély „vadszívű istene” (Meleagrosz: Az összetört szívű szerető Erószhoz). Ekkor válik jellegzetes attribútumává a tegez, az →íj és nyíl, amellyel ravaszul és kegyetlenül sebet üt a szíveken (Moszkhosz: A szökevény Erósz). Attribútuma lehet még a →fáklya is, amely a szerelem lángoló erejére és a szerelmi szenvedésre egyaránt utal, valamint a →szárny. Erósz bekötött szeme a szerelem vakságát fejezi ki. Szerelmese a pillangó alakban ábrázolt Pszükhé (→Pszükhé/Psyche), azaz a lélek (→pillangó/lepke). Egy hellenizmus kori orphikus himnuszban a kozmikus jelentés szerepel: „fönn az egen meg a tengereken meg az emberi nemnél […] egyedül te fogod mindennek kormányrúdját.” • A rómaiak Amor (’szerelem’) és Cupido (’vágy’) néven tisztelték. A hellenisztikus hagyományoknak megfelelően mind a szerelmi fájdalmat (Ausonius: Cupido megkínzatása), mind a szerelmi boldogságot mint legnagyobb értéket jelképezheti alakja (Propertius: Amor dicsérete). A késő római korban a III. sz.-i szarkofág-reliefeken jellegzetes témacsoportot alkotnak az istenek és emberek közötti mitológiai szerelmi jelenetek (pl. Amor és Psyche), amelyek a reményteli túlvilághit erősödésével párhuzamosan a szerelmet a lélek halál utáni kiteljesedésének, az isteni szférába emelő erőnek tekintik. Amor és Psyche történetét Apuleius dolgozta fel Az aranyszamár c. regényében. A sírköveken ábrázolt Thanatosz, a halál szárnyas, lefelé fordított fáklyát tartó géniusza ikonográfiailag összemosódott az Amor-ábrázolásokkal. • A neoplatonikus Plótinosz tanaiban az Erósz spirituális fogalom. Az ős Egy és az ős szépség szeretetét jelöli, amely az emanáció során az anyagba süllyedt lélek visszatérését ösztönzi (A szerelemről; Enneadesz, III. 5). Nézetei mind az ókeresztény gondolkodókra, mind az iszlám misztikusokra döntő befolyást gyakoroltak (pl. Ibn Sziná A szerelemről c. értekezése; a XIII. sz.-i szúfi versek: pl. Muáláná Dzsalál al-Dín Rúmi: Misztikus szerelem; Fákhruddin Ibráhim Iraqi: Misztikus szeretőmhöz). • A neoplatonikus szerelemeszményt Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész művei közvetítették a keresztény teológia számára. Az isteni nevekről c. művében a következőket írja: „A szerelem, mondhatjuk, isteni, angyali, szellemi, lelki avagy természeti; egyesítő és elvegyítő hatalmat is jelent. Ez ösztönzi a felsőbb lényt alacsonyabbak gondját viselni, ez egyenrangút egyenrangúval közösségben egyesülni, s a legalacsonyabbrendűt a feljebb állóhoz fordulni. […] Ám mindenek fölött Isten szép szerelme áll. […] Minden lény minden szerelme Őfelé, Hozzá törekszik, minden lény önnön természete szerint.” A középkori teológusoknál ugyanebben az értelemben az Amor Sanctus, a Szent Szerelem az Istenhez emelő vágyat, a lélek transzcendens irányultságát fejezte ki, amelyet élesen elkülönítettek a cupiditastól, a földi vágytól. Az ószövetségi Énekek énekéhez fűződő kommentárirodalomban szintén megjelenik a szerelmi érzés és az Isten iránti szeretet közötti analógia. Clairvaux-i Szt. Bernát pl. a tekintet, az ölelés és a csók fokozataival fejezi ki az Isten iránti odaadás mértékeit. A Bernátnak tulajdonított Ritmusa az isteni szeretetről c. himnuszban a lélek Isten iránti vonzalma („Per amorem fit anima / Christi sponsa carissima / et nubet divinitus”: „Szeretetben lesz a lélek / arája az Istenségnek / s Krisztusával egybekel”); valamint az ’isteni törvény’ jelentés is szerepel: „Amor legis plenitudo” („Szeretet a törvény telje”). →Szűz Mária kultuszában szintén megjelenik a szépség és a mennyei szerelem dicsérete, csakúgy, mint →Jézus Krisztus és a jegyeseként értelmezett Egyház (Eklézsia) viszonyában. Danténál a mindenséget mozgató világtörvényként jelenik meg: „Csüggedtem volna lankadt képzelettel, / de folyton gyors kerékként forgatott / vágyat és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot” (Ist. Színj., Paradicsom, XXXIII. 142–145). • A középkori világi költészetben Amor erotikus és szerelmi szenvedést kifejező jelentése az antik toposzok nyomán szintén megjelenik. Pl. a trubadúrköltészetben: „Szívemet általverte Ámor” (Bernard de Ventadorn: Nem csoda, hogy szebb verseket írok…); Petrarca szonettjeiben (Tünődve egyedül…) és Villonnál: „Ámor vad fullánkja / Kínozta, marta, szúrta, vájta” (Záróballada); „Sorsunkat Ámor írta, ő vigyáz ránk” (Nászének egy új házas nemes úrnak).
Lucas Cranach: Venus és Cupido (1506, Bp., Szépm. Múz.).
• A keresztény hagyomány és a platonikus filozófia szintézisére törekvő XV. sz.-i firenzei neoplatonisták a platóni Erósz-tan és a középkori spirituális szerelem-értelmezés közötti összefüggésre helyezték a hangsúlyt. Ficino A szerelemről c., Platón A lakomájához írt kommentárjában Amort a lelkeket Istenhez vezérlő elvnek tekinti: „Tehát az, ami bennünket az égnek visszaad, nem az ismeret, hanem a szerelem.” Ezek a nézetek a kortárs reneszánsz művészetre nagy befolyást gyakoroltak. Pl. Botticelli az égi és földi szerelmet megjelenítő Vénusz születése (1482, Firenze, Uffizi) és Tavasz (Primavera) c. képein (1477–1478, Firenze, Uffizi) Amor a földi szférát vezérlő istennő fölött látható, jellegzetes attribútumaival. Michelangelo több versében is megjelenik az amor divino: „Már nem nyugtat meg véső és ecset; / egyet kívánok: az égi szerelmet, / mely karját tárja felénk a keresztfán” (Canzoniere, CXLVII). A hellenisztikus neoplatonizmus idején jelentkező szerelem–halál összefüggés is szerepel a reneszánsz kori neoplatonizmus gondolatvilágában (Lorenzo Lotto: A halált koronázó Ámor, 1521 k., London, Aldwich Castle). • A barokk és rokokó idején Amor a hellenisztikus hagyományoknak megfelelően elsősorban erotikus jelkép; az emberek közötti érzelem, vágyakozás éltetője. Caravaggio A diadalmas Ámor c. festményén a minden felett uralkodó isten látható (1603, Berlin, Staatliche Museen). • Balassi szerelmi lírájában szintén megjelenik az „Édest keserűvel elegyítő gyermek” (Kiben morog Cupidóra, hogy csak igérte s nem adja meg Juliát). A rokokó szerelmi költészetének jellegzetes toposza a szerelmi szenvedélyt felszító Amor/Cupido. Pl. Csokonainál: „…rám csillámlott LILLA szempillája, / s tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája” (Déli aggodalom). Weöres Sándor az antik Amor és Psyche-történetre utal: „Mindég Amor karjában égek, / A Lélek és Szerelem / Külön nem válható sohsem” (Psyche confessioja). Toccata c. versében a világ örökké létező, alapvető princípiuma a szerelem, amely ugyanakkor a (pillangó jelképezte) halandó lélek létezéséhez kötődik. A szerelem két megnevezését említi, Amort, az antik hagyomány kozmikus istenét és Maitréját (’szeretettel teljes’), a buddhisták eljövendő tökéletes, békés világkorszakának uralkodó Buddháját (→Maitréja): „a nevem / Majtréja, Ámor, / Szerelem, / ős-kezdet óta / itt vagyok, / de a lepkével / meghalok.” Pilinszky János Panasz c. versében az Amor Sanctus jelenik meg: „Úgy vágyom közeledre, / dideregve csak hevesebb / a szerelmek szerelme!” [Ú. E.]
eső: A földet megtermékenyítő isteni befolyás, az üdvösség és megtisztulás, valamint az áthatolás szexuális és spirituális értelemben vett szimbóluma. • Számos agrárcivilizációban az őskortól kezdve kultikus esőváró rítusok kapcsolódtak az esőhöz mint az isteni jelenlét és a természetfölötti →áldás kifejeződéséhez, a termékenység és az élet előfeltételéhez. Ez a jelentés a sumer költészetben is megjelenik: „égből a bőség esőként zuhog le; / a földet érinti, dús termés árad” (Ének Enlilre, 145–146). • A prekolumbiánus Amerikában a spermát, a Viharisten vetőmagját szimbolizálja. Az azték mitológiában a vegetációistenség, Tlalok esőisten, a villámlás és tűzeső ura, az „égi mag” termékenyíti meg Kenteotlt, a kukoricaasszonyt. A termékenységrítusok során végzett emberáldozatok bemutatásában az eső érintkezik a →vér által kifejezett életerő és megtisztulás fogalmi körével. • Mint bőség és isteni adomány, az Upanisadokban is megjelenik (Prasna upanisad, II,10). A hindu tanítás szerint az élőlények eső formájában szállnak le a földre, így az eső egyaránt jelképezi a termékenységet és az újjászületést (Kausítaki upanisad, 1). • Kínában a →harmat férfi elvű (jang) szimbolikájával szemben az eső a női princípium (jin) hatását jelképezi, és ezek együttes, összehangolt működése hozza létre a világ harmóniáját (→jin és jang). • A görög mitológiában a termékenyítő eső Danaé mítoszában jelenik meg, az aranyzuhataggá változó Zeusz (→Zeusz/Jupiter) alakjában (Ovid. Met., IV. 611; Tiziano: Danaé, 1545 k., Nápoly, Museo Nazionale di Capo di Monte). • A Bibliában az eső az isteni áldás és kegyelem jele (Zsolt 72,6), amelynek megtermékenyítő ereje az Úr szavát és az üdvösség beteljesedését jelenti (Iz 45,8), az esőhozó felhők pedig a fényre szomjúhozó föld és a megváltásra vágyó emberiség várakozását fejezik ki (Iz 60,8). →Noé történetében a folyamatos eső és a belőle keletkező özönvíz Isten büntetése (Ter 7,17–8,14), a jégeső pedig a pusztulás (Kiv 9,13– 35; Ag 2,17) (→víz). A keresztény szimbolikában az esőt mint az isteni tudást és hitet az apostolok hintik a megváltást remélő földre. • Dante Isteni Színjátékában a Pokol harmadik körében a tivornyázók szörnyű záportól és jégesőtől szenvednek, amely lemoshatatlan bűneik és erkölcsi romlottságuk büntetése (Pokol, VI. 6,7–12). • A modern magyar irodalomban az eső egyfajta életélmény kifejeződéseként gyakori motívum. Pl. Kosztolányi Áprilisi ezüst eső c. versében a megtisztulás és a tavasz jelképe. Juhász Gyulánál az Esik eső karikára c. népdal feldolgozásában elsősorban monotonitást és változatlanságot, a magyar táj egyhangúságát, valamint az eső áztatta földek szomorúságát fejezi ki. →vihar, →villám [A. D.]
Észak: →égtájak
Éva: A zsidó és keresztény, valamint a muszlim hagyományban az első asszony, az ősanya: „ő lett minden élő anyja” (Ter 3,20). Míg az első teremtéstörténet az Isten képmására alkotott emberről szól, amelyet Isten „férfinak és nőnek teremtett” (Ter 1,27), addig a második teremtéstörténet szerint „az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt” (Ter 2,23). • A középkori teológiában Éva teremtését az Egyház megteremtésének előképeként értelmezték (2. Kelemen-levél). Mivel a bűnbeesés során Éva hallgatott a →kígyó szavára, s Ádámot is ő bírta rá a tilalom megszegésére, magának az eredendő bűnnek az okozója és megtestesítője (→alma/almafa). Pl. Clairvaux-i Szt. Bernát megfogalmazásában „Éva a csábítás eszköze” (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Ezért vált a testiség, az anyag, az érzéki megismerés jelképévé, mivel az diadalmaskodott a bűnbeesés során az →Ádám jelképezte szellemi megismerésen. Szt. Iréneusz (III. sz.) nyomán a középkori mariológiában →Szűz Mária új Évaként jelenik meg (a Pál apostoltól eredő Ádám–Krisztus-megfeleltetés [1Kor 15,22] mintájára), s így a bűn és a kegyelem egyaránt az asszonyhoz kötődik. A Krisztus által a Pokol tornácáról mennybe emelt ősszülők az egész emberiség prototípusai. • A reneszánsz korában az Évát, ill. az első emberpárt megjelenítő művek nőalakjaiban az antik Aphrodité/Venus-ábrázolások hagyományát követve a női szépségre helyeződik a hangsúlyt (pl. Lucas Cranach: Éva, 1531, Drezda, Zwinger; Dürer: Ádám és Éva, 1507, Madrid, Prado). • Jakob Böhme értelmezésében a világ alapmintája, ősképe, ősalakja (Mysterium Magnum). • Madách Imre Az ember tragédiája c. művében Éva alakjában az angyali tisztaság, a szeretet, az anyaság és a romlottság, a bűn kettőssége jelenik meg (pl. a párizsi színben egyszerre). • A századforduló szecessziós művészetében Éva, az örök nő, esendő, bűnre csábító, titokzatos szépség.
Nagy Sándor: Vágyódás (1910 k., Bp., MNG).
→androgün/hermafrodita, →anyaistennő, →Aphrodité/Venus, →férfi és nő [Ú. E.]
évszakok: A természet egy éven belüli szakaszos változásához különböző munkák, szokások, hagyományos ünnepek kapcsolódnak valamennyi emberi kultúrában. Az évszakokhoz – azok jellegének, az emberek számára kedvező vagy kedvezőtlen hatásainak megfelelően – jelképes tartalmak is kötődnek. Maguk az ünnepek is eredetileg az adott évszak konkrét jellegzetességeihez és szimbolikus jelentéseihez kapcsolódtak (pl. a tavaszi téltemető ünnepek, a tavaszi évkezdés ősi hagyománya) (→orgia/karnevál). • A hinduizmusban a Brahmával azonosuló lélek kozmikus jellegét jelzik: „Évszakok ura, az örök honba vezess. / Igazságom s böjtjeim erejével / évszak vagyok, az évszakok fia vagyok” (Kausítaki upanisad, I,2) (→bráhman/Brahmá). • A kínaiak a császárkor előtt a tavaszt és az őszt használták az év megjelölésére. A távol-keleti festészet és költészet (pl. a japán haiku) egyik alapvető témája az évszak-ábrázolás, amelyhez kialakítottak egy sztereotip jelképrendszert (tavasz: virágzó szilvaág és szarka; nyár: →lótusz vagy →orchidea és kócsag; ősz: →őszirózsa/krizantém és →főnix; tél: →bambusz és →veréb). • A görög-római mitológiában az évszakok istennői a →Hórák. Az évszakok változásának mitikus magyarázata →Perszephoné/Proserpina alvilági és földi tartózkodásának váltakozása (Kallimakhosz: Démétér-himnusz; Ovid. Met., V. 385–661). Ovidius azt az elképzelést is ismerteti, amely szerint az →aranykor örök tavaszát Jupiter osztotta négy évszakra (Met., I. 116–118.). • A keresztény világképben az Isten által teremtett világ rendjét jelképezik: „Változások idejét találón / A körforgás vonalához szabtad. / Így lett a tél, a tavasz, a nyár, az ősz” (Alexandriai Szt. Kelemen Himnusza Krisztushoz, a Tanítóhoz). A keresztény szimbolikában Krisztust, a Mindenség urát az egyes évszakokra utaló növényi ornamentikával is övezhették. A tél elmúlása, a természet tavaszi újjászületése →Jézus Krisztus feltámadásának jelképévé vált: „Az egész világ újul […] Ahogy föltámadt az Úr, / föltámadnak mindenek”; „Enged a Halál fagya” (Adam de Saint-Victor: Húsvéti ének). A katedrálisok szobrászati díszítésében az asztrológiai témájú domborművek mellett jellegzetes témacsoportot alkotnak az évszak-, ill. hónapábrázolások, a tizenkét állatövi jegynek megfeleltetett hónapok (pl. az amiens-i Notre-Dame-székesegyház nyugati főkapujának domborművei, 1221–1269) (→állatöv). A főúri megrendelők számára készített, az imádságok rendjét előíró késő középkori hóráskönyvek (pl. Limbourg fivérek: Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé) és az egyházi év ünnepeit tartalmazó breviáriumok (pl. Grimani-breviárium, 1500 k., Velence, Biblioteca di San Marco) az egyes évszakok vagy hónapok jellegzetes ház körüli és természetben végzett tevékenységeit, munkáit ábrázolják (→naptár). • Az antikvitás óta (kezdetben pl. szarkofágokon, diadalíveken) az évszakokat allegorikus figurák személyesítik meg: a Tavasz virágkoszorút, a Nyár kalászfüzért visel a fején, az Ősz homlokát szőlőlevelek övezik, míg a Tél rőzsét tart a kezében, s meleg ruhába burkolózik. Ezt az ikonográfiai hagyományt követi Hendrik Goltzius sorozata is.
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A négy évszak (1589, Bp., Szépm. Múz.).
• Nicolas Poussin A négy évszak c. festményciklusa (Párizs, Louvre) az egyes évszakok szimbolikáját olyan ószövetségi jelenetekkel kapcsolja össze, amelyek egyben a keresztény tipológia rendszerében előképekként újszövetségi utalást is hordoznak. A tavasz (1659) a Teremtés utáni földi Paradicsomot ábrázolja, amely a mennyek országának ígérete (→kert, →virág). A nyár (1660–1664 között) Rut és Boáz menyegzőjét eleveníti meg, amely Krisztus és az Egyház jegyességére utal. Az ősz c. festményen (1660–1664 között) a szőlőfürttel visszatérő, Kánaánban járt felderítők láthatók; ez az ábrázolás az oltáriszentség előképe (→szőlő). A tél (1660–1664 között) a vízözönt és →Noé bárkáját jeleníti meg, amely egyben az Utolsó ítéletet és az igazak megváltását jelképezi (→hajó/bárka). • A mérsékelt égöv négy évszaka az európai költészetben az emberi sors, érzelem, életkor tipikus metaforája, szimbóluma. A tavasz a születés és újjáéledés, a gyermekkor, az ifjúság, a szerelem, a boldogság jelképe (Meleagrosz: Tavasz; Carmina Burana, Tavasz édes mámorában; Ady: A tűz márciusa; József Attila: Hexaméterek). A hit, a remény szimbóluma: „Napfényre vágyik ma mindenki, / A feltámadást imigy ünneplik” (Goethe: Faust, I); „Óh, Tavasz, óh, Húsvét, / Emberek ősi biztatója” (Ady: A szép Húsvét). A nyár a beteljesedés és öröm kifejezője (Carmina Burana, A nyár derűs örömével; Petőfi: Reszket a bokor, mert…); de az →aratás szimbolikájával összefonódva ’forradalom’ jelentésben is szerepelhet (pl. József Attila: Nyár). Az ősz az öregkor, az elmúlás, a hanyatlás, a rezignáció képe (Baudelaire: Őszi ének; Verlaine: Őszi chanson; Berzsenyi: A’ Közelítő Tél; Ady: Három őszi könnycsepp; Kosztolányi: Vörös hervadás). A tél a pusztulást és a halált jelentheti (Walter von der Vogelweide: A tél minékünk mily kárt okozó…; Jeszenyin: Behavazott síkság). Az évszakok változása, az egyes évszakok közötti különbség, különösen a tavasz és a nyár melegének, napsütésének, termékenységének és a téli hidegnek, a korai sötétedésnek, a növényzet pusztulásának a szembeállítása gazdag jelentéstartalommal bír (Bión: Az évszakok; Arany János: Ősszel, Toldi, I. 1, Toldi estéje, I. 1, VI. 38; Babits: Ősz és tavasz között). Goethe Wertherjében az évszakok változása a főhős sorsának és érzelmi változásainak tragikus végbe torkolló folyamatát jelképezi. Csokonainál boldogság és boldogtalanság kettősségét jelzi: „Tavaszom, vígságom / Téli búra vált” (A Reményhez). Vörösmarty Előszó c. versében a reformkor és a szabadságharc, valamint a bukás utáni megtorlás ellentétét a tavasz és a tél szimbolikájával fejezi ki: „Zöld ág virított a’ föld’ ormain. […] Ünnepre fordúlt a’ természet […] Most tél van és csend és hó és halál.” A négy évszak mint a halálba – télbe – tartó életfolyamat képe pl. Aranynál („Az én időmnek egy szaka / Van már csak: a fagyos tél” [1872 Május 1.]) és József Attilánál is megjelenik („Szép a tavasz és szép a nyár is / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél” [Íme hát megleltem]). Weöres Sándor Első szimfónia – A négy évszak – c. költeményciklusa szintén az évszakok jelképiségére épül (Jubilus; Himnusz a Naphoz; Valse Triste; Haláltánc). • A zeneművészetben az évszak-ábrázolás legismertebb példái Vivaldi A négy évszak c. hegedűverseny-sorozata és Haydn Az évszakok c. oratóriuma, amely, azon túl, hogy az évszakok sorának zenei képekben történő felidézése, az életkorok gyors változását és a földi lét mulandóságát is hangsúlyozza: „Elvirágzik rövid tavaszod, / a nyár ereje kimerül. / Őszöd már az öregségbe hervad, / közelít a sápadt tél, / nyitott sírod mutatja.” →falevél, →gyümölcs/termés, →hó, →virág, →zöld [Ú. E.]
ezüst: Fehér színű, könnyen megmunkálható nemesfém. Színe és fényes volta miatt a tisztaság szimbóluma, az őszinteség és a hűség kifejezője. Utalhat a kereskedelemre és a →pénz hatalmára. • Az egyiptomi mítoszok szerint →Ré napisten csontjai ezüstből vannak. • Kínában a legértékesebb fémnek tartották; a Tejutat „ezüstfolyónak” nevezték. • A görög-római mitológiában a második világkorszak az ezüstkor, amely az →aranykor boldog világával szemben a hanyatlás kezdete: „Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép / …amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén, / már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal, / dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédni egy sem, / s már nem tisztelték a nagy isteneket sem” (Hésziod. Erga, 127–143). Ovidius a mitikus aranykori uralkodó, →Kronosz/Saturnus bukásához kapcsolja az ezüstkor kezdetét: „Saturnust miután a sötétlő Mélybe vetették, / úrrá lett Jupiter, s az ezüst ivadék kora jött el” (Met., I. 113–114). • Hasonlóképpen világkorszakokat, egymást felváltó világbirodalmakat jelképez az Ószövetségben a Nebukadnezár álmában megjelenő aranyból, ezüstből, bronzból, vasból és agyagból lévő szobor, amelynek ezüstrésze a méd-perzsa birodalom szimbóluma (Dán 2,32). Az ezüst az isteni bölcsességet is jelentheti; a zsoltár Isten szavait kipróbált ezüsthöz hasonlítja (Zsolt 12,7). • A keresztény szimbolikában Júdás árulására utal, aki harminc ezüstöt kapott fizetségül Jézus elárultatásáért (Mt 26,14–15). (Egy sumer szólásban a „harminc gin ezüstre sem becsülte” kifejezés az értéktelenségre, a semmibevevésre utal.) Ahogy az arany a Nap és Krisztus jelképe, úgy az ezüst a Holdra és Szűz Máriára utal, akinek anyja, Szt. Anna („az ezüst anyja”) az ezüstbányászat védelmezője lett. • Az ún. ezüstég a muszlimok menny-elképzelésének második ege. A világ köldökén áthaladó ezüstkötél a halandó és az örökkévaló világot köti össze. A Tejutat ezüstfolyónak is nevezik. • Az asztrológiai hagyomány szerint a fémek és a bolygók egymásnak megfelelve rendszert alkotnak, s ebben a rendszerben az ezüst a Holdhoz kapcsolódik, állatövi jegye a →Rák csillagkép (→Hold). • Az alkímiában a prima materia szűzi, érintetlen állapota; a megtisztított vonzalmak jelképe. Míg a királyok féme az arany, a királynőé az ezüst. • Babits Mihály Ezüstkor c. tanulmányában a Vergilius, Horatius képviselte aranykori kultúra hanyatlása kapcsán ír az ezüstkorról: „Az ezüstkor hősibb az aranynál, ezüstből és elefántcsontból királyok pajzsai s istenek szobrai készültek. S ha kardcsapás hull az ezüstre; zenét ad.” →fémek/fémmegmunkálás [P. I.]
fa: A növényvilág ciklikusan pusztuló és újrasarjadzó részeivel, elsősorban a virágokkal szemben az életerő (és különösen az örökzöld fa) az öröklét szimbóluma (→virág, →zöld). A fa mint világtengely a mitikus világképek egyik leggyakoribb motívuma; elnevezése: világfa, kozmikus fa. Ábrázolják a káosz óceánján lebegő kozmikus →tojás hajtásaként, amelynek növekedése a kozmosz, a világrend kiteljesedését fejezi ki. Mivel gyökereivel a földbe hatol, törzsével a földi, ágaival az égi szférában él, a világ vertikális egységeinek összekapcsolója; az alvilág, a földi és az égi világ közti kommunikációt teszi lehetővé. A szellemvilágba, az isteni szférába emelkedés útját; az ezoterikus tudás, a gnózis elérését fejezi ki. A földi világ szakrális középpontja, a hármas kozmikus rendszer alappillére (→köldök, →középpont). A föld mélyén, a világ közepében gyökerezik. Kapcsolatban áll az ősi vizekkel, és belenő az idő világába, gyűrűket fejlesztve, hogy kinyilvánítsa korát; ágai viszont elérik a mennyet, az örökkévalóságot, így bejáratként szolgál a szoláris hatalomhoz. A világrend tér- és időbeli tagoltságát reprezentálja. • A világfa jellegzetes példája a skandináv mitológia kőrisfája, az Yggdraszill, amely a világ közepén áll, annak szerkezetét tartja, s egyben világmodell (Edda, A völva jövendölése, 19) (→kőrisfa). A Kalevalában tölgyfa a világfa (XXXI. ének, 189–192). A hindu világfa az év szimbóluma, amely körül a nappal és az éjszaka madarai keringenek (Rig-véda, I. 164).
A fáraót tápláló fa mint életfa (Thébai falfestmény, Kr. e. XVI. sz.).
• A kozmikus fa jelentéseivel sok tekintetben összefonódott az életfa szimbolikája, amely azon túl, hogy világtengely és középpont, elsősorban a regeneráció és az ősi tökéletes állapothoz való visszatérés kifejezője. A drágaköveket vagy különleges virágokat, gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek (→aranykor, →Paradicsom). Jellegzetes motívum az élet vizének, forrásának az életfa mellőli eredeztetése is. Gyümölcse halhatatlanságot biztosít, pl. a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal (→barack/őszibarack).
Az azték mítoszokban egy hegycsúcson álló kaktusz a világfa, amelyen a Nap madara, a sas fészkel.
• A Ter 2,9-ben megjelenő „élet fája” az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosítja, amelyet az első bűn, a →tudás fája tiltott gyümölcsének elfogyasztása miatt veszített el. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel pl. a görögök Dionüszosz fenyőjét, a germánok →Ódin/Wotan fáját, a buddhisták a halottak ünnepének fáját, a keresztények a karácsonyfát (→fenyőfa). A katolikus hagyományban a kivirágzó keresztfa életfaként jelenik meg, s Krisztus örök életet hozó, megváltó tettét szimbolizálja. (Pl. Pacino di Bonaguida Lignum vitae című képén, 1310 k., Firenze, Accademia vagy a győri Szt. Ignác-templom oltár-keresztjén, XVIII. sz. [’ kereszt]). • A magyar néphagyomány életfája a lakodalmi szokásokhoz kapcsolódik. A feldíszített fa vagy faág az ifjú házasok termékenységét, életét jelképezi, amelyet számos hímzés, faragás örökít meg. A fa és az állatok társítása szintén jelképes. A gyökérnél kígyók, a törzsnél általában szarvasok, az ágak között pedig madarak jelennek meg (→állat/állatok). A fát őrző kígyó vagy sárkány a megszerzendő gyümölcs, tárgy, átvitt értelemben a bölcsesség elérésének nehézségét jelenti. (Pl. Iaszónnak sárkánnyal kell megküzdenie az aranygyapjas kos Arész ligetében fára akasztott bőréért [’ argonauták].) Az Ótestamentumban a tiltott tudás megszerzését éppen a →kígyó ösztönzi, az ábrázolásokon a fára tekeredve kínálja a tiltott gyümölcsöt (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). • A természeti népek mítoszaiban az állatokhoz hasonlóan lélek-jelkép, a személyek alteregója is lehet; az emberek származását is eredeztették fából. Pl. a germán hitvilágban az első emberpárt az istenek kőrisfából és szilfából keltették életre. A görög mitológiából is ismertek hasonló elképzelések, pl. Hésziodosz szerint a réz-nemzedék keletkezett kőrisből (Theog., 563); Adónisz mirhafából született (Ovid. Met., X. 512–513). Kínában a megmunkált fadarab az önzéstől és vágyaktól való mentesség, az egyszerűség taoista eszményére utalt (Tao Te king, 15). A későbbi taoizmus jelképrendszerében a görcsös, megmunkálásra alkalmatlan fa az egyéni szabadság jelképe (Po Csü-ji: Görcs fa). A →víz (élet vize) partjára ültetett gyümölcstermő fa a hívő, igaz ember képe a Zsoltárok könyvében (1,3). Elterjedt szokás gyermek születésekor vagy jelentős eseményekkor a faültetés, így a fa növekedése, erősödése utal az életerőre, viszont kivágása vagy kiszáradása, pusztulása a halál jele (Hom. Il., XIII. 389–390; XVI. 482–483; Jób 29,19; Jer 11,19). Az Ószövetségben az égig terebélyesedő, majd gyökeréig pusztuló fa Nabukadnezár babiloni uralkodó sorsát példázza egy álombéli látomásában (Dán 4,8–17). • A gyümölcstermő fa a női princípium egyik megjelenési formája; kifejezi az anyaistennők tápláló, védelmező aspektusait. A fa szerteágazó ágrendszere a származási rendet mutatja a családfaképeken (→alma/almafa, →ősök). A keresztény művészetben a Jézus származását bemutató →Jessze fája-ábrázolás a legismertebb. • Mivel a fák lombkoronája az égbe nyúlik, fontos szerepet játszik a földi és égi világ kapcsolatában. Lehet szellemek, istenek megtestesülése; lakhelye; üzenetének közvetítője. A ligetek, erdők legnagyobb, legöregebb fái körül kultuszhelyek alakultak ki, s a szent fák sérthetetlenek voltak (pl. a Démétér szent tölgyfáját kivágó Erüszikhthón bűnhődése: Kallimakhosz: Démétér-himnusz; Ovid. Met., VIII. 738–878). Zeusz dódónai tölgyfái az isten hangját közvetítették (→tölgyfa). A görög mitológia természetistennői, a →nimfák közül a ligetek, fák lakói, védelmezői a drüaszok és hamadrüaszok (Hésziod. Theog., 187). • A samanizmusban az ég és föld közötti kapcsolattartás eszköze, az égi szellemvilág bejárata. A földtől az égig ívelve a sámán útját jelzi. A háromfokozatú világ tengelye, a sámán →madár alakú segítőszellemeinek helye. Ez a motívum jelenik meg az Égig érő fa meséjében is. A sámánfa a sámán lelkét is szimbolizálja, addig él, ameddig a sámán (→sámán/táltos). • Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfája, amelynek termései a csillagok és a csillagképek, a mezopotámiai, valamint az ősi ausztráliai elképzelésekből is ismert. • Az alkímiában a fa elsődleges anyag, prima materia, amely a Nagy Mű eredetét és gyümölcsét, azaz eredményességét jelképezi. • Népkarakterológiákban is szerepelhet fa, pl. a tölgy a germánok, a →hársfa a szlávok fája, s Ady az Ihar a tölgyek közt c. versében a juharfát nevezi a magyarság fájának. • Danténál a földi Paradicsom fái életfák, amelyek az égi kör forgása által az egész földön szerteszórják a termékenység magvait (Ist. Színj., Purg., XXVIII. 109–111). Petőfinél élet-jelképként szerepel: „Majd ha dőlni készül élted fája” (Bolond Istók). Az Egy gondolat bánt engemet… c. versben az esendő, hervadó virággal szembeállítva a nagyszerűség, hősiesség megtestesítője: „Legyek fa, melyen villám fut keresztül.” Vörösmarty kései költészetében ekképpen jelenik meg az életfa: „Mint az érett gyümölcs, / Az élet fájáról / Hull a fáradt ember / Midőn órája szól” (Az ember élete). Arany János az idő fájának képével indítja Buda halála c. eposzát: „Hullatja levelét az idő vén fája.” Az óriás fa a feltörekvő ember negatív értékű szimbólumaként jelenik meg Nietzschénél: „Mennél jobban törekszik magasba, fénybe, annál erősebben törekszik gyökere a földbe, lefelé, a sötétbe, mélybe, – le a gonoszba” (Im-ígyen szóla Zarathustra; A hegyi fáról). Ady költészetében a gyümölcstermő életfa képére is találunk példát: „Lentről nézem ős terebélyed, / Piros csodákkal rakott Élet” (Sírás az Élet-fa alatt); csakúgy, mint az ’idő’ jelentésre: „Hatalmas, hős, sudaras multnak / Ágai, gyönyörű éveim” (A megnőtt élet). Weöres Sándor a kozmikus fa szimbolikáját eleveníti fel: „És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység / és magasság és minden égtáj! / Út ő maga, mindenfelé!” (A fogak tornáca, 6). Pilinszky Harmadnapon c. versében a „ravensbrücki fák” a feltámadás kozmikus képének elemei: „És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ.” →ág/vessző, →bokor, →erdő, →falevél, →gyümölcs/termés, →kert, →mag, →oszlop [K. Zs.; Ú. E.]
fagyöngy: Lombos fákon, általában tölgyfán élősködő, bogyóterméses növény. A kelta hagyomány mágikus erejű növénye; a halhatatlanság, a transzcendens kinyilatkoztatás jelképe. A druidák azért tisztelték, mert hitük szerint a mennyből hullott, s a tölgyfát, amelyen nőtt, az istenek választották ki (→tölgyfa). A „villámseprű” elnevezés, és az, hogy a fagyöngyöt az égi tűz emanációjának tartották, arra utal, hogy a fagyöngy szerintük villámcsapás következtében került a fára (→villám). Természetfölötti erőt láttak a növényben, amely anélkül nő, hogy gyökeret eresztene a földben. A halhatatlanság, az erő és a testi újjászületés szimbólumaként mágikus és fiatalító erőt tulajdonítottak neki (→elixír). A belőle készített italt mérgek ellenszerének tartották, használták jövendöléshez, meddőség, epilepszia, tűzvész ellen. A közhit szerint gyógyító és mágikus ereje csúcspontját akkor éri el, amikor a Nap az év leghosszabb napján tetőzik. A druidák neve két szótőből származik: a druból és a vidből, amelyek jelentései ’erő és bölcsesség’, valamint ’tudás’, és amelyeket tölgyfával és fagyönggyel ábrázoltak. A druida tehát a fagyöngy és a tölgy együtt, vagyis a bölcsesség egyesül benne az erővel. A fagyöngy gyűjtése vallási szertartássá alakult. Előbb két fehér bikát vezettek a fához, majd a pap, fehérbe öltözve, felmászott a fára, és egy aranysarlóval (a vas hitük szerint megfosztja a fagyöngyöt mágikus tulajdonságaitól) levágta a növényt, amelyet egy fehér vászonban gyűjtöttek össze. Ezután feláldozták a két állatot, kérve az istenséget, hogy segítse az áldozókat. • Az óészaki germán mitológiában Baldr isten halálát egy fagyöngy nyíl okozza, és ez válik az istenek hanyatlásának elindítójává (Edda, A völva jövendölése, 31–32). [P. I.]
fáklya: Rúd alakú világítóeszköz, amely egyik végén erős lánggal ég. Az élet, a férfi princípium szimbóluma, amely kitörve a feminin fából, maga a megtermékenyítő szellemi tűz. A megvilágosodás, az igazság, a halhatatlanság kifejezője. Az esküvőkön és a termékenységi rítusokban a fáklyavivés a →tűz életerejét hirdeti, és a jövendő gyermekáldásra utal. A felfelé és lefelé tartott fáklya ellentétpárokat jelöl: élet és halál, világosság és sötétség, a felkelő és lenyugvó Nap, tavasz és tél. • A Mithrasz-kultuszban Kautész és Kautopatész fáklyája feltehetőleg a Bika és a Skorpió csillagkép, valamint a felkelő és lenyugvó Nap szimbóluma, tehát a Nap évenkénti és naponkénti pályájának ellenpontjaira egyaránt utalt (→Mitra/Mithrasz). • A görög-római mitológiában szereplő Dioszkuroszok (Léda Zeusztól született ikerfiai), a halandó Kasztor/Castor és a halhatatlan Polüdeukész/Pollux kezében a lefelé fordított fáklya a halál, a fölfelé fordított pedig az élet, az öröklét kifejezője (→Ikrek csillagkép). Ebben az értelemben szerepel a testvérpár kezében a
Castort és Polluxot ábrázoló hellenisztikus kori római szobron is (Kr. e. I. sz., Madrid, Prado).
→Erósz/Amor/Cupido fáklyája a szerelem tüze; lefelé fordított, kialudt fáklyája pedig a kialvó érzelmet jelképezi. Lehetett az élet szimbóluma, temetéskor pedig a halál sötétségét megvilágító és az eljövendő világnak fényt adó eszköz. Számos isten – pl. Éósz/Aurora, Démétér/Ceres, Hekaté, Perszephoné/Proserpina, Héphaisztosz/Vulcanus és Héraklész/Hercules attribútuma. • A Bibliában Istent, ill. Isten igéjét jelöli: „Uram, te vagy az én fáklyám” (2Sám 22,29); „Szavad fáklya a lábam elé, / Világosság az utamon” (Zsolt 119,105) (→fény/világosság és sötétség). Krisztust mint a világ fényét fáklya mellett ábrázolták a születéséről szóló jelenetekben; ugyanakkor elárultatásának és szenvedéseinek is egyik jelképe, mivel Júdás fáklyával vezeti a katonákat az elfogatáskor (Jn 18,3). A katolikus ikonográfiában Szt. Domonkosnak, a dominikánus rend megalapítójának attribútuma a szájában égő fáklyát tartó →kutya. Id. Joos van Cleve A királyok imádása c. képén a szent mellett lábával fáklyát tartó kutya látható (1525 k., Drezda, Zwinger). Botticelli A rágalom c. képén a Rágalmat megszemélyesítő nőalak tart kezében fáklyát (1495, Firenze, Uffizi). • A lefelé fordított fáklya mint halál-szimbólum, antik hagyományt idézve, a reneszánsz sírszobrászatban is szerepet kapott. Ez jelenik meg Schiller Görögország istenei c. versében is: „Csókban szállt el véglehellete, / Miközben föld felé fordította / Fáklyáját egy géniusz keze.” Az értelem fényét, a tudást szimbolizálja a nagyszombati egyetemen filozófiából vizsgázó Mokchai András tézislapján (Matthias Wem–Elias Wideman: A gondolkodás fáklyája, a metafizika, 1640, Bp., Egy. Ktár) (→fátyol/lepel). →gyertya, →lámpa/mécses [K. J.]
fal: Mint városfal a védelem szimbóluma, az anyaméh oltalmazó, női princípiumával áll kapcsolatban (→város). A →kör alakú falakat a mágikus karika védelmező erejével rokonítják. • Kínában a civilizáció jelképe, mivel az északi nomád népek elleni védelemként épült (kínai nagy fal). • Ovidiusnál Pyramus és Thisbe történetében a szerelmeseket egymástól elválasztó fal jelenik meg (Met., IV. 73). • Az Ószövetségben Jerikó falainak leomlása a hit erejét példázza. A jeruzsálemi Sirató- vagy Panaszfal a második jeruzsálemi templom egyetlen maradványa, amely szent a zsidók számára. Hitük szerint az isteni jelenlét soha sem pártol el a faltól, ahol a templom elpusztítását siratják és a templom helyreállításáért imádkoznak. A zsidóság és a bűntől való megtisztulás jelképe. • A kereszténységben a bezártság szimbóluma, amely védelem és korlátozás is egyben. A Speculum Humani Salvationis szerint Szűz Mária a fal, amelyen Krisztus áthatol. • A néphagyományban is megjelenik, pl. Kőmíves Kelemen balladájában a fal építése az áldozat árán sikerre vitt heroikus munka, az emberfeletti erőfeszítés példája. • A történelemben határként szerepel: népeket, területeket (kínai nagy fal, Hadrianus fala, berlini fal) választ el egymástól. A berlini fal lebontása a szabadság és a demokrácia győzelmének, a kommunizmus bukásának jelképévé vált. • A pszichológiában a biztonság, ill. a börtön és az elzártság jelképe. • A modern irodalomban, pl. Kosztolányi Dezső Négy fal között c. kötetében, az ember bezártságérzetét jelképezi. Ady Endre Góg és Magóg c. versében a fal elzáró szerepe fogalmazódik meg. Weöres Sándor Salve Regina c. versében a tradicionális anyai, védelmező princípium megtestesítője: „Élő tested falként körűlövez.” →börtön/rab [K. J.]
falevél: A termékenység, a növekedés, az újjáéledés jelképe. A →zöld levél a reményre, a megújulásra, az örökzöld növények levelei az öröklétre utalnak. A fához, az ághoz kapcsolódik, amelyből kinő, a hulló levél ezért a hanyatlás, a szomorúság, a búcsú, az elmúlás, az ősz jele (→évszakok). • Az antik hagyomány szerint a cumaei Sibylla (küméi Szibülla) falevelekre írta jóslatait (Verg. Aen., III. 443–450) (→próféta/vates/szibülla). A levelekből (pl. babér-, borostyán-, tölgylevelekből) font →koszorú az istenség, ill. a győzelem és a dicsőség szimbóluma. • A Távol-Keleten a boldogság és a gazdagság, a jólét jelképe. Egy csokor levél azonos gondolkodású közösséget jelöl. A kínai szimbolikában a kozmikus →fa levelei az univerzum élőlényeit, a →tízezer dolgot jelentik. • Az Ószövetségben az örökzöld levél a boldog, az Isten törvényét követő ember jelképe, aki „olyan mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak” (Zsolt 1,3). Gyakran szerepel a pusztulás, az enyészet, az állhatatlanság képeként a fonnyadó, hervadt levél: „Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink elsodortak, mint a szél” (Iz 64,5). • A költészetben a hulló levél az elválás képe, pl. a János vitéz búcsújelenetében: „Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.” Kifejezheti az idő múlását, az öregséget, a halál közeledtét: „életfádról a hervadt őszi lomb / lassan, keringve hull – míg eltemet” (Omar Khajjám: Költészet-bölcsesség). Ez a jelentés pl. Berzsenyi A’ Közelítő Tél; Arany Buda halála; Letészem a lantot; Babits Vadak a fa körül; Ady Párisban járt az ősz c. művében is megjelenik. Gyakran kapcsolódik hozzá a költői számvetés vagy elhallgatás (József Attila: A fán a levelek). Jelölheti a magányos vándort, a sorsot (Li Taj-po: A Tulu folyó nótájára; József Attila: [Hull a levél]; Weöres: Ballada három falevélről). →ág/vessző [P. E.]
fallosz: Hímvessző. A maszkulin teremtőerő szimbóluma, a teremtés eszköze és potenciája, az élet forrása. A fallosz-ábrázolások a kőkorszakban és a természeti népeknél a termékenységi varázslatok részei. • Egyiptomban a feltámadás és az élet megújulásának kifejezője, Min isten attribútuma a fallikus →oszlop. Plutarkhosz említi, hogy →Ozirisz/Szarapisz szobrának „háromszoros nagyságú szeméremteste van”; „Az isten ugyanis a kezdet, és minden kezdet a nemzőerejével sokszorozza meg azt, ami belőle származik” (Iszisz és Oszirisz, 36). • A görög mitológiában Dionüszosz, a kíséretébe tartozó →szatüroszok és Szilénosz hordoznak fallikus jelentést (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus, →szatüroszok/faunusok, →Szilénosz/Silenus). a Dionüszosz-ünnepek (a római Liberalia) egyik kultikus eszköze egy nagyméretű bőrfallosz volt. →Pán/Faunus, valamint →Hermész/Mercurius alakja is megőrzött fallikus vonásokat, ennek bizonyítékai a hermák, a Hermész-fejű, négyzet alaprajzú kőoszlopok, amelyek fallosz-díszítése az isten halhatatlanságot biztosító nemzőerejére utal. A kertek védőistenségének, Priaposz/Priapusnak az ábrázolásain a hangsúlyos fallosz szintén termékenységi jelentést hordoz (→kert).
Priaposz (hellenisztikus terrakotta szobrocska Kis-Ázsiából, Kr. e. III–I. sz. között, Bp., Szépm. Múz.).
• A szanszkrit linga szó jelentése ’jel’, ’fallosz’. A hindu vallásban és ikonográfiában →Síva isten, a nemzőerő és általában a teremtő erő megtestesítője (Linga-purana, I, 17). A Síva-templomok belső cellájában a kultusz jelképét, az isten szimbólumát, a lingát helyezték el (pl.bhúvanésvari Lingarádzsa-templom). Általában kör alapú oszlopként ábrázolták, talpazatát →lótusz vagy gyűrű alakú joni-motívum övezi (→vulva). Ez a maszkulin és feminin elemek egyesülését jelenti, amely a kozmikus teremtés szimbóluma és egyben minden élet alapja (→jantra). A stilizált hímtag a hindu templomokon plasztikai motívumként is szerepel. Szemben az európai felfogással, ez a kultikus szimbólum kifejezetten morális és spirituális értelmű. • A kínai faluközösségek hagyományos jele, a települések közepén álló kőoszlop (sö ’kommuna’) fallosz-elemet is magában foglalt. • Fontos szerepet játszik a zsidó kabbalista hagyományban is. A kilencedik szefirá, a Jeszod, a teremtés erejét, minden élő alapját jelenti (→szefirá/szefirot). A Széfer Báhir az igazakkal állítja párhuzamba. A mikro- és makrokozmosz közötti megfelelésekkel összefüggésben, az élet a falloszon nyugszik, mint ahogy az univerzum egy oszlopon. Az igazak jelenléte vagy hiánya a földön megerősíti vagy felbontja az Ég és Föld közötti összeköttetést, mint ahogy a fallosz is megmerevedik és elernyed az energia jelenléte, ill. hiánya miatt. A misztikus Kelet szimbóluma, amely az élet, a meleg és a fény eredetének helye. • Freud Bevezetés a pszichoanalízisbe c. művében ismerteti az álom-szimbolikában megjelenő fallikus jelképeket. AJelkép az álomban c. fejezetben a genitális szimbólumnak eredeti jelentését is taglalja: „A hímtag képmásait az ókorban gonosz befolyások leghatásosabb elhárító eszközének (Apotropaea) tartották, s ezzel összefüggésben áll, hogy korunk szerencsét hozó amulettjeinél könnyen felismerhető a genitális vagy szexuális jelkép.”’ szent nász [P. I.]
farkas: Európa legnagyobb testű őshonos ragadozója. Ősi, mágikus totemisztikus tiszteletét, védelmező szerepét régészeti leletek bizonyítják. Az ókori rómaiaknál, a belső-ázsiai nomád népeknél, pl. a türköknél, a tatároknál egyaránt totem-ős. • A görögöknél Phoibosz Apollón, a fényisten szent állata. A hellenizmus korában Szarapisz (→Ozirisz/Szarapisz) attribútumának, az időt szimbolizáló kígyóval övezett háromfejű (farkas-, oroszlán- és kutyafejű) állatnak bal oldali, farkasfeje a múlt, a pusztítás jelképe (Macrobius: Saturnalia, I. 20.13; Tiziano Az Idő allegóriája c. festményén [1560 k., London, National Gallery] is ebben az értelemben szerepel). • Az etruszk síremlékeken az alvilágisten visel farkasálarcot, itt a halál jelképe. • A római mitológiában Silvanus és Mars állata. →Romulus és Remus táplálója; Róma jelképe.
Az ún. capitoliumi farkas Romulus és Remus alakjával (Kr. e. V. sz., Róma, Museo Capitolino).
• A perzsáknál Ahrimán (→Ahrimán/Ármány) állataként a sötétség erőihez tartozik. • A szláv néphagyományban az erdőszellem megtestesítője, a germánoknál →Ódin/Wotan kísérője. A skandináv mítoszokban az emberi és isteni világrend ellen támadó, alvilági pusztító erő megszemélyesítője egy óriás farkas, Fenrir (Edda, Vaftrúdnir-ének, 47; 53).
Fenrir farkas (XVIII. sz.-i Edda-kiadás illusztrációja).
• A zsidó és keresztény hagyományban elsősorban a gonosz, a rossz megtestesítője, az Izráel népét sanyargató erőszakos rabló (Ez 22,27; Szof 3,3). A Messiás birodalmát az ádáz ragadozó és a →bárány/juh megbékélése jellemzi (Iz 11,6; 65,25). Jákob áldásában Benjámin törzsének harciasságát fejezi ki: „Benjámin ragadozó farkas, reggel prédát eszik, este zsákmányt osztogat” (Ter 49,27); az egyházatyák ezt a tipológiai összefüggések értelmében a Benjámin törzséből származó Pál apostolra vonatkoztatták, aki keresztényüldözőként ragadozó farkas volt, megtérése után azonban Isten igéjének hirdetőjévé vált. A Jó pásztor-példázatban a híveket, bárányokat veszélyeztető farkas szintén a hit ellenségeit jelképezi (Jn 10,12); így említi Pál apostol is a farkast (ApCsel 20,29). Tanítványai szétküldésekor Krisztus ekképpen utal az üldöztetésre: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Utalhat a hamis prófétákra, akik „Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (Mt 7,15). Sátán-szimbólum; Szt. Ágoston így ír egyik beszédében: „Ki a farkas, ha nem az ördög?” (Beszédei Jánoshoz, 46,7). A Callistus-katakomba egyik falfestményén a bárányként ábrázolt Zsuzsanna vádlóit testesíti meg a két farkas, s mivel az ókeresztény korban ez a történet a keresztényüldözésre utalt, a farkasok (a vének) a keresztények üldözői. A XIV. sz.-i dominikánus szimbolikában a farkas az eretnekség megtestesítője, amelytől a →kutya (Domini canis, az ’Úr kutyája’, azaz a dominikánus szerzetes) őrzi a nyájat, a híveket (→nyáj). Assisi Szt. Ferenc egyik legendája, a megszelídített gubbiói farkas története alapján a szent egyik attribútumává vált. Az erények és a bűnök allegorikus ábrázolásain a farkas a Falánkság, a Rablás és a Mértéktelenség kifejezője. • Az alkímiai hagyományban a farkas a kutyával a →higany kettős természetét fejezi ki. • A népmesékben az erőszak, valamint az ártó hatalom megtestesítője; a néphitben boszorkányság, rosszindulatú varázslás is kötődött hozzá. • Az ősi magyar hitvilág táltosai szintén a negatív erőket jelképező farkasok leküzdésével bizonyították erejüket, kiválasztottságukat, s győzelmük után kerülhetett sor az utolsó próbatételre, a bikával való küzdelemre (→sámán/táltos). • Danténál az Isteni Színjáték kezdetekor megjelenő nőstényfarkas a kéjvágy és a kapzsiság szimbóluma, amely egyben Rómára és a guelf Firenzére is utal (Pokol, I. 49–60). Petőfi (Phaedrus farkasról és kutyáról írt meséje nyomán) A farkasok dala c. versében a nélkülözések árán is vállalt szabadságszeretet jelképévé teszi, szemben a költemény párdarabjában, A kutyák dalában megénekelt szolgalelkűséggel. József Attilánál a szarvasból farkassá történő változás a magány, a kirekesztettség keserűségét fejezi ki: „Szarvas voltam hajdanán, / farkas leszek, azt bánom” (Bánat). →állat/állatok, →farkasember [Ú. E.]
farkasember: Az egész világon ismert ember–vadállat metamorfózis-képzet egyik legelterjedtebb variánsa. Olyan ember, aki vagy önszántából, vagy véletlenül, esetleg varázslat következtében farkassá változik. • A görög mitológia szerint az istenek Lükaón arkadiai királyt kannibalizmusa büntetéseként farkasemberré változtatták (Ovid. Met., I. 210–35). Vergilius füvektől farkassá változott varázslóról ír (VIII. ecloga, 97–98). • A keresztény értelmezésben a farkasember az ördög szolgája. Általában a közösséggel szemben álló lény; szökevény, számkivetett, száműzött, idegen. Hol félelmetes, hol nevetséges. A XVI. sz.-ban állítólagosan farkas alakjában elkövetett gyilkosságért sokakat halálra ítéltek. A francia néphit szerint a papok gyermekei, a román hiedelem szerint a karácsony vagy húsvét előestéjén fogant gyermekek nőnek fel farkasemberként. • A magyar népi hitvilágban csodafarkasnak, farkaskoldusnak (életében sanyargatott pásztorból, ill. juhászból lett farkas), küldött farkasnak (csordás lányából lett farkas), szakállas farkasnak (l. Tompa Mihály költeményét: 1847) nevezik. • Az újkorban a plautusi „ember embernek farkasa” mondás emblematikus képe, a kegyetlenség és a hatalommal való visszaélés szimbóluma. • A lykanthropia nevű betegség a skizofrénia egy fajtája: a beteg farkasnak képzeli magát. →farkas, →vámpír [Eö. A.]
fasces: →ág/vessző, →bárd/balta
fátyol/lepel: Az elrejtés, a titok, a világtól való eltávolodás, ill. az érinthetetlenség szimbóluma. A fátyol, akárcsak a többi fejrevaló, védi a fejben lakozó életerőt a külvilágtól. Óvja a fejet az isteni jelenlét, a theophania veszélyeitől (több vallás szerint az istenek előtt csak fedett fejjel lehet megjelenni, hiszen az istenség megpillantása vagy annak erős kisugárzása akár fizikai kárt is okozhat). Az ezoterikus tudás és titoktartás kifejezője is lehet. • Egyiptomban →Ízisz fátyla rejti a teremtés és a világ misztériumát: ő a mindenség, ami volt, ami van, s ami lesz, s akinek halandó még nem emelte föl a fátylát soha. Fátyla a világmindenség. • A görög-római mitológiában a fehér fátylat →Héra/Juno alakjához kapcsolták. A római esküvői szertartásokon a nőt lefátyolozták annak jeléül, hogy férje számára már elválasztották a többi leánytól, s hűséggel tartozik urának. A fátylak színe vallott viselőjükről: az ünnepi, aranysárgával díszített tűzpiros flammeum (esküvői fátyol) a férjezett nők, míg a bíborszegélyű, hófehér suffibulum a világtól elzártan élő Vesta-szüzek viselete volt. Mivel az áldozati felajánlásokat gyakran díszítették és fátyolozták, a Vesta-szüzek fátyla nemcsak a világtól való elkülönülésként értelmezhető, hanem áldozatuk jeleként is (→szűz, →Hesztia/Vesta). • A muszlimok szerint az ég fátyla választja el a hívők földi világától Allahot, az egyetlen valóságot. A szúfi misztikusok szerint csak hatvanezer fátyolburkon át juthatunk el Allahhoz. Fátyol választja el a hívőket a hitetlenektől, a kárhozottakat a boldogoktól; a hitet keresőt pedig hite tárgyától. A nők lefátyolozása szigorú elzárásuk jele.
Lefátyolozott muszlim nő (miniatúra, XIII. sz.)
• A zsidó hagyományban a betakart fej a felsőbb, isteni hatalomnak való meghódolás és engedelmesség szimbóluma. A zsidó férfiaknak egyfelől ezért kötelező a zsinagógában befedni a fejüket. Másfelől azért, mert Jahve jelenlétét, az erős isteni kisugárzást a közönséges halandó nem bírja ki. Jeremiás szerint Isten leleplezi a bűnöket: „lerántom rólad a ruhát [leplet] egészen az arcodig, és láthatóvá válik gyalázatod” (Jer 13,26). A lepel nemcsak bizonyos bűnök elrejtésére szolgál, hanem a szégyenteli bűnösség eltakarására is: amikor büntetésül Jahve aszályt küld Jeruzsálemre, „Szégyenükben a szántóvetők befödik fejüket” (Jer 14,4). Az áttetsző fátyol erotikus jelentést hordoz: „A halántékod, akár egy gránátalmagerezd a fátyolod alatt” (Én 4,3). Az Ótestamentumban is megjelenik a kozmikus szövetről szóló elképzelés: Izajás szerint Isten „terítette ki, mint valami leplet, az eget” (Iz 40,22) (→szövés/szövet). • A kereszténység számára a fátyol a szerénység, a tisztaság mellett a világról való lemondást is jelenti. Pál apostol szerint a nőkön az illendőség jele, ezért követeli lefátyolozásukat: „viselje az asszony annak jelét, hogy hatalom alatt áll” (1Kor 11,4–5). Tertullianus a fátylat a női szemérem védőfalának tartja, amelyet csak a vőlegény – az apácáknál Krisztus – emelhet föl. Akár a →sisak és a →pajzs, megvéd a kísértésektől, s az irigység nyilaitól (Tertullianus: De virginibus velandis, 15–16). Az apácák fátylát, a velamen sacrumot, a világ megvetésének jelét az egyház szent szimbólummá avatta. Ez nemcsak elzárkózást jelent, hanem (f)elszabadulást is a földi dolgoktól. Órigenész szerint e fátyol kapcsa maga Krisztus (Canticum, III. köt. [IV], 75). A menyasszony →fehér fátyla szüzességét, az özvegy →fekete fátyla gyászát jelzi. A liturgikus hagyomány alapján a nagyböjt első vasárnapjától a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és a főoltár képét violaszín lepellel takarják el (→lila). A katolikus ikonográfiában a női szentek tisztaságát általában világos fátyollal érzékeltetik. Szt. Ágota attribútuma, aki a legenda szerint fátylával állította meg az Etna lávafolyamát. Az Ó- és Újszövetség elkülönítésére gyakran használták a fátyolmetaforát: e szerint a régi az „elfátyolozott”, az új a „feltárt” igazság (→árnyék, →Eklézsia és Zsinagóga). A keresztény költészetben a hit misztikumát, az eucharisztia misztériumát is jelképezheti: „Jézus, kit titokba fedve látlak itt, / mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik, / hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat / leljem szent fényedben boldogságomat?” (Aquinói Szent Tamás Éneke Krisztus testéről). A torinói lepel a hagyomány szerint Jézus halotti lepleként testének lenyomatát őrzi (→Veronika kendője). • A fátyol titkokat, jövőt fedő jelentése Danténál is szerepel az Isteni Színjátékban: „Jövőmnek fátylát egy rossz álom előttem szétnyitotta” (Pokol, XXX. 26–27). Kifejezi a mű titkos, mély értelmét is: „mily tan látható keresztül, / elfátyolozva különös rímemben” (Pokol, IX. 62–63). A reneszánsz Veritas filia temporis (Az igazság az idő lánya) emblémákon elfátyolozott nőalak testesíti meg a rejtett Igazságot, akinek leplét végül az Időatya lebbenti fel (→idő). • A manierizmus és a rokokó mesterei főként az erotika kifejezőjeként használták (Lucas Cranach: Éva, 1533, Madrid, Prado; Fontainebleau-i iskola: Diane de Poitiers portréja, XVI. sz. második harmada, Bázel, Kunstmuseum). • Goethe Faustjában az eltűnő Heléna Faust kezében maradt fátyla az antik világ Európára hagyományozódó művészi értékeit és eszményeit jelképezi. • Mokchai András nagyszombati egyetemi tézislapján a sugárzó Tudás nőalakja – kezében a metafizika fáklyájával – fellebbenti a sötétség fátylát, mire a tudatlanság torzalakjai szertefoszlanak (→fáklya).
Matthias Wem–Elias Wideman: A gondolkodás fáklyája, a metafizika (Mokchai András tézislapja, 1640, Bp., Egy. Ktár).
Az az elképzelés, amely szerint a fátyol a lényeget, a végső tudást fedi el, fellelhető Csokonai Halotti versek c. ciklusában is: „Isten! akit fednek általlátszó leplek!” Berzsenyinél a „csalárd fátyol” a zord valóság elfedője, „édes csalatás” (Barátimhoz [I.]). Schopenhauer szerint Maya fátyla (az eredeti hindu szövegekben „Májá hálója” szerepel) maga a „világ, mint az okság törvényének alávetett képzet” (A világ mint akarat és képzet). Ez a látszat-fátyol jelenik meg Babits Mihály Himnusz Irishez c. versében: „kedvesebb nékem a Mája fátyla, mint az unalmas-egy-való világ!” Ugyanebben a versben értelmezi is a látszat-fátyol fogalmát: „világszínháznak kárpitos szövetje.” →függöny/kárpit, →köpeny/palást, →ruha, →sapka/kalap [R. G.]
Faunus: →Pán/Faunus
faunusok: →szatüroszok/faunusok
Faust: Az európai irodalom egyik legismertebb alakja; a hozzá kapcsolódó történetek az ember anyagi létének legalapvetőbb ösztöneit és tudatának a valósághoz és transzcendenciához való viszonyát fejezik ki, úgy, hogy személyiségében a fizikai és spirituális komponens minduntalan konfliktusba kerül egymással. Minden valószínűség szerint létezett egy történeti alak, akinek jellemét és életének eseményeit az irodalmi, filozófiai és művészi hagyomány többféle, kibővített jelentéssel ruházta fel. Faust a tér és idő korlátait meghaladni kívánó, az érzékek teljes kielégülésére törekvő emberi vágy megtestesítője. Ő az igazságot kereső ember, aki áthágja az ismert világ korlátait, transzcendens entitásokat és démonokat hív segítségül (e tekintetben a Salamon király, Püthagorasz és Simon mágus alakjához kötődő ezoterikus-mágikus hagyomány is hatott a Faust-legendára). • A történeti Faust 1470 körül született Würzburgban. (Keresztneve eredetileg Georgius lehetett, majd ezt Johannra változtatták, valószínűleg a misztikus ismereteket a látnok Evangélista Szt. Jánosra visszavezető hagyomány okán.) Wittenbergben, Erfurtban, Velencében stb. tanult és tevékenykedett, mindenütt feltűnést keltve kiváló intellektuális adottságaival, ugyanakkor istentelen életével. Kortársai és utódai nekromantistának, mágusnak, asztrológusnak tartották, aki uralma alá tudja hajtani az elemeket (→elemek). • Élete és rettenetes kínok közt bekövetkező halála („elvitte az ördög”) eseményeiről 1587-ben népkönyv jelent meg német nyelven Frankfurt-amMainban. Ebben és a későbbi feldolgozásokban alakja az emberi tudat emancipálódását, ugyanakkor a természet és a világ titkait a mágia útján megfejteni igyekvő kísérletnek a kudarcát jelenti. Faustot az intellektuális elégedetlenségből fakadó irracionalizmus és az ösztönök kiélésének vágya a Sátán felé hajtja; életútja a via negativa, az ördögi út. Marlowe (Doctor Faustus, 1592), Calderón (A csodatévő mágus, 1663) a téma erkölcsileg negatív értelmezését adja.
Faust megidézi a Sátánt (angol fametszet, Marlowe Faust c. műve német kiadásának illusztrációja, 1636).
• A XVIII. sz. közepén következik be a Faust-téma metamorfózisa. Lessing szerint a tudásvágy az ember legnemesebb törekvése, s nem vezethet kárhozatra, az ő tervezett művében Faust üdvözült volna. A téma legfontosabb irodalmi feldolgozása Goethe tragédiája. A Faust legelején Mefisztó így jellemzi Faustot: „az égtől legszebb csillagát kívánja, / a földtől legforróbb gyönyöreit. / S közel mi van, s távol mi várja, / zavart lelkében semmi sem csitit” (Mennyei prológus). Az ördöggel való szerződéskötését is elsősorban a teljes tudás megszerzésének lehetetlensége miatti kiábrándultság motiválja: „S most itt állok balgán […] és látom, semmit sem tudhat az ember.” A Faust II. részének zárójelenetében a halálakor az emberekért küzdő („…termő lázra éhezem, / S szabad népet vágyom szabad helyen”) Faust lelke megmenekül, mivel – Goethe megfogalmazásában – „a folytonosan jobbra törő ember megváltást érdemel” (1831. jún. 6-i levele). • Míg Faust a csillapíthatatlan tudásvágy, a szellem jelképe, Észak típusa, addig vele szemben →Don Juan a korlátlan élvezetvágy, a test, Dél megtestesítője. A kielégíthetetlen vágy motívuma azonban hasonlóvá teszi jellemüket. Goethénél a Mefisztóval való szerződéskötéskor így vall Faust: „Lelkem minden tudást megútált. / Hogy izzó vágyam lohaszd, / Vess az érzékiség mélyére engem.” Lenau beilleszti 1836-os Faust c. epikus költeményébe – amelyben az elbukó Faust az Istentől elforduló nihilista, individualista világkép megszemélyesítője – a mozarti Don Giovanni menyasszonycsábítás elemét (Berlioz e mű nyomán komponálta Faust elkárhozása c. drámai legendáját). Goethe is felismerte a két alak közti összefüggést, s a Faust megzenésítése kapcsán ezt írta egy levelében: „A zenének a Don Juan karakterében kellene íródnia; Mozartnak kellett volna a Faustot megzenésítenie” (1829). • A Goethe-műhöz kapcsolódó zenei feldolgozások közül kiemelkedik Schumann Jelenetek Goethe Faustjából c. oratóriuma, Boito Mefistofele c. operája. Gounod Faust c. operája a Margit-történetet helyezi központba. Liszt háromtételes Faust-szimfóniája elsősorban Byron hatását hordozza; a zenei eszközökkel megfogalmazott Faust romantikus, heroikus jellemrajz, amely Liszt egyik 1869-es levele szerint a Manfréd jegyeit viseli magán. Mahler az „Ezrek szimfóniája” (VIII. szimfónia) második tételében, amely az emberi alkotó szellem apoteózisa, a Faust II. részének zárójelenetét, Faust lelkének a kárhozattól való megmenekülését dolgozza fel. • Spengler A Nyugat alkonya c. művében jelképes tartalommal ruházza fel a fausti jellemet; eszerint Faust az európai kultúra, a Nyugat legjellegzetesebb karaktere. Értelmezésében a „fausti ember” a természet fölött uralkodni vágyó, a világ birtokbavételére törekvő aktív típus, az egész nyugati kultúra portréja (→égtájak). • A magyar irodalomban Madách Az ember tragédiájának Ádám-alakjára hatott a goethei Faust-kép. A XX. sz.-i irodalomban Bulgakov A Mester és Margarita c. regényének fausti indíttatását maga az író adja meg a Goethétől idézett mottóval. Thomas Mann Doktor Faustusában a zenész Adrian Leverkühn köt szövetséget Isten antagonistájával, s ez a művészi teremtő erő tökéletes kiteljesedéséhez való eljutás egyéni összeomlással végződő, szenvedésekkel, betegségekkel teli útját jelenti. →Sátán/Lucifer [Pál J.; Ú. E.]
fecske: Európába tavasszal visszatérő költöző madár. A tavasz hírhozója, ezért az újjászületés, a kezdet és a remény megtestesítője. Vándorló természete miatt a merészség, az örök veszély jelképe. • Kínában elsősorban a termékenységgel hozták kapcsolatba. Japánban a hűtlenség, ugyanakkor a háziasság és az anyai gondoskodás megtestesítője. • Egyiptomban Ízisznek szentelt madár; az istennő fecske képében ered útnak, hogy megtalálja megölt férjét (→Ízisz). A gyermekeinek élelmet vivő fecske az igazságos apa szimbóluma, aki az örökséget egyenlően osztja szét fiai között. A tengerentúlról érkező fecske egy másik világhoz, a halál birodalmához kapcsolódik. Így a fecske közvetítő élet és halál, az idegen világ és a hazai föld között. • A görög-római mitológiában Prokné/Procne és Philoméla/Philomela mítoszában a két testvért az istenek átváltoztatják fecskévé, ill. csalogánnyá, hogy Téreusz/Tereus meg ne ölhesse őket. A fecske tavaszi csicsergése a gyermekét bűnbánóan sirató Procne gyászdala (Ovid. Met., VI. 424–674). A tavaszt hozó fecske motívuma jelenik meg a Rhodoszi fecskedalban, amely a görög tavaszköszöntő ünnep kéregető versikéje. Aphroditénak szentelt madár. Gyógyító erejéről már az ókorban legendákat meséltek (az antik orvostudomány tizenhétféle, fecskével kapcsolatos gyógyszert ismert). • A keresztény ikonográfiában Krisztus-szimbólum. A Physiologus szerint életében csak egyszer rak tojást, utána sohasem, s ez a Szűz egyszülöttjére utal. A fiatal fecske a szellemi táplálék éhét jelképezi. →madár [K. Zs.]
fehér: A fény, a tisztaság, a differenciálatlanság, a transzcendencia, a tökéletesség, az egyszerűség jelképe. Lunáris szín, a női princípium szűzi aspektusát jelzi. Magában foglalja a földi világ dualitását, mivel egyaránt jelenti az életet és a szeretetet, de a halált, a gyászt is, ahogy a többi szín hiányát, ill. összességét is kifejezi. Az égi istenek állatainak színe, így pl. Babilon bikaistenségéé; Zeusz/Jupiter mint fehér →hattyú; a →Buddha születését jelző álom elefántja; a Szentlélek galambja a kereszténységben (e jelentés ellentétpárja az alvilági hatalmak állatainak →fekete színe). Mivel a fehér szoros kapcsolatban áll a halállal és az ahhoz kapcsolódó rituális tárgyakkal (halotti lepel, gyertya), jelképezi a szellemeket és a kísérteteket. • A hinduizmus kozmikus tojásának színe, amely az állandóság és örökkévalóság megvalósulása (→tojás). • Kínában a gyász színe. A fehér tigris az őszre, az érett életkorra utal, maszkokon pedig a ravaszságot jelzi. A fehér virág a gyermekáldást jelenti. A Fehér Lótusz Társaság szövetség egy jobb, tisztább világért (→lótusz). • Az antikvitásban a férfiak fehér tógája a biztonság, a felelősségtudat, a hatalom, a felszentelés színe. ’Ártatlanság’ értelemben jelenik meg Athénban, ahol az Areioszpagosz bírái fehér kövekkel szavaztak a vádlott felmentése mellett. • A mózesi törvények a legtöbb szentség használatához fehér vásznat írnak elő (1Sám 2,18; 2Sám 6,14). • A keresztény hagyományban az öröm és a vigasság hordozója. A szentséghez, Istenhez tartozó szín. A Jelenések könyvében a megdicsőülést, a győzelmet jelenti: „A győztest fehér ruhába öltöztetik” (3,5). Ez a szín jelzi Krisztus színeváltozását (pl. Krisztus színeváltozása, orosz ikon, XV. sz. vége, Novgorodi Állami Múzeum), valamint feltámadását is. A liturgiában a fény, a glória megfelelője (→dicsfény/glória). A fehér →ruha a tisztaságot, a szüzességet, a lélek győzelmét jelenti az anyag felett (pl. a novíciák, az elsőáldozók, konfirmandusok ruhájának színeként). Hasonló értelemben jelzi a menyasszony szüzességét, ártatlanságát. A ciszterci szerzetesek viseletének színe, később a pápáé is, mivel ő az univerzalizmus képviselője, ahogy a fehér minden szín összessége. A béke és a jóakarat kifejezője; erre utal Noé fehér galambja és a békekövetek fehér zászlaja (→galamb/gerle). Dante Isteni Színjátékában a három teológiai erény közül a hit jelképe (Purg., XXIX. 126). • Az alkímiában a vörössel és a feketével együtt az anyag tökéletesedésének folyamatát, a Nagy Mű készítésének második fokozatát jelöli (→bölcsek köve). Feminin princípium, az →ezüst és a →higany szimbóluma. • Mint a magyarországi gyászviselet egyik színe, az Ormánságban és a Sárréten maradt fönn a legtovább. • A XX. sz.-i magyar lírában Adynál a →csend a halál és a tisztaság jelentéseihez kapcsolódik (A fehér csönd). Ugyanakkor A Jövendő fehérei c. versben az igazi érték szimbóluma, amelynek ellentéte a „Szinekkel tarkált semmisem”. Babits Mihály Mint különös hírmondó c. versében a fehér tigris a tél, a végzet jelképe: „a tél puha lépteit hallom, / jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon, / csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha / tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, / megy, s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.” →hó, →liliom, →színek [K. Zs.]
fej: Az egész ember, a mikrokozmosz jelképe. Az életerő helye, az aktív princípium, amely irányít, parancsol és szabályoz. A fej a bölcsesség, a szellem, vele szemben a test többi része az anyag. Egyaránt lehet az ész és az esztelenség kifejezője: a fejre helyezik a dicsőség koronáját és a győzelmi koszorút, csakúgy, mint a bolond sapkáját, valamint a gyász és bűnbánat hamuját (→hamu, →korona, →koszorú, →sapka/kalap). Rituális áldozati szertartások során sok nép nagy becsben tartotta az elpusztított állat fejét, mivel az hitük szerint az állat életerejét tartalmazta. A háromfejű istenségek a hármasságok jelképei: múlt, jelen, jövő; az emelkedő, delelő és hanyatló Nap; a Hold három fázisa. • A hindu Brahmá →négy feje a négy Véda forrása (→bráhman/Brahmá). Indra háromfejű isten, mivel három világot irányít. Káli (’fekete’), az →anyaistennő pusztító megtestesülésének ábrázolásain a kegyetlenségre, borzalomra utaló, emberfejekből álló füzér övezi az istennő nyakát, testét. • A keltáknál szoláris szimbólum, az isteni, a túlvilági megjelenítője, a bölcsesség és az erő jelképe. • A görög-római mitológiában is megjelennek többfejű istenek, félistenek. →Hekaté és Kerberosz három feje három különböző világgal való kapcsolatukra utal. A szárnyas fej a →szél ábrázolása. Platón szerint a fej istentől eredő testrész, és egyértelműen megelőzi a többit, amelyeknek feladata, hogy a fejet szolgálják. Az eszmék lakóhelye; mivel →gömb alakú, maga a tökéletesség, s az univerzumhoz hasonlítható (Timaiosz, 33). • Az Ószövetségben a fej jelenti a vezért, az élen álló embert; bekötözése gyász vagy szégyen (2Sám 15,30). • Az Újszövetségben Krisztus-szimbólum: „Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója” (Ef 5,23). A görögkeleti és katolikus ábrázolásokon a kerubok szárnyas fejjel jelennek meg (→angyal). A fej számos keresztény mártír attribútuma, kivégzésükre utalva (pl. Keresztelő Szt. János, Pál apostol, Szt. Dénes, Párizs első püspöke). • Az alkímiai ábrázolásokon egy női és egy férfi fej egy testen az androgünt szimbolizálja (→androgün/hermafrodita). • Beardsley angol szimbolista képzőművész alkotásán a bibliai téma a nemek harcát, a szellem és az érzékiség örök ellentétét jeleníti meg:
Aubrey Beardsley: Salome Keresztelő Szent János fejével (illusztráció Oscar Wilde Salome c. művéhez, 1894).
• A magyar irodalomban Németh László Széchenyi c. színművében ’szellemi erő’ jelentésben szerepel: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” →arc [K. J.]
fekete: Az ősi sötétség, a káosz, az →éjszaka, a feneketlen, titokzatos mélység, a világűr jelképe. A színekben kifejeződő élet ellentéte, a halál szimbóluma. A szégyen, a bánat, a lemondás színe, a gyász kifejezője; számos hagyományban a gonosz erőkhöz kötődik. • A hinduizmusban →Síva saktija, Káli (’fekete’) az isten energiájának pusztító aspektusát jeleníti meg, a pusztulás, a halál megtestesítője (→anyaistennő). • Az ókorban az alvilág isteneihez társult, pl. →Hadész-Plutón/Orcus, Dis, →Hekaté, →Ozirisz/Szarapisz színe. Áldozati állataik is fekete színűek voltak (pl. Hadésznak fekete juhot áldoztak, míg az Olümposzon lakó isteneknek fehéret). • A zsidó hagyományban a királyság jelképe. • A kereszténységben egyrészt a halál és a gyász színe, másrészt a bűn, a Pokol, a bűnhődés jelképe. A Sátán különböző fekete színű állatokban ölt testet, pl. fekete →kecskebak (Goya: Boszorkányszombat; A nagy Bak c. képén, 1820–1823, Madrid, Prado); fekete →kutya (Goethe Faustjában); fekete →macska (Bulgakov: A Mester és Margarita). Az ördögök is megjelenhetnek ilyen alakban, valamint a mágusokhoz („fekete mágia”) és a boszorkányokhoz szintén fekete állatokat, általában macskát társítanak (→boszorkány, →ördögök/démonok). A világtól, az élettől való elfordulást, az alázatot is kifejezte, ezért a papok és a bencés szerzetesek ruházatuk színéül választották. • Az alkímiában a szín hiánya, a Nagy Mű első foka, a bomlás, az erjedés, a pokolba való alászállás jelképe (→bölcsek köve, →holló). • A XX. sz.-i irodalomban a személytelenség, az abszolút passzivitás, a nihil és a reménytelenség szimbóluma; ebben az értelemben jelenik meg Babitsnál is: „fekete bellül a földnek váza, […] fekete az anyag rejtett lelke” (Fekete ország). Pilinszky Bár színem fekete c. versében a hagyományos, negatív jelentést kapcsolja a színhez: „Végűl mindíg Isten útját követtem, / bár színem fekete.” • A negatív mozzanatot egyedül a sötét bőrű népeknél nem találjuk meg („Lám míg a négernek fekete s laposorrú az isten…” írta a Kr. e. V. sz.-ban Xenophanész). Különösen hangsúlyosan fogalmazódott meg ez az afrikai-amerikaiak polgárjogi mozgalmában; egyik jelszavuk volt: „A fekete szép!” →fény/világosság és sötétség, →szén/parázs, →színek [K. Zs.]
felhő: Az ég fátyla; az égi akarat megnyilvánulását jelzi. Az anyagi erő, a profetikus kinyilatkoztatások, a theophaniák kifejezője. Áldást osztó és átkot jelentő természeti képződmény. A természeti népek az istenhez tartozó tárgyak (az istenség sátra, kocsija, leple) képét vélték benne felfedezni. Állandó változása miatt a látható metamorfózis szimbóluma. • A kínaiak szerint a termékenység, az életerő jelképe: a látható lélegzet. Szimbolizálja a szánalmat és a könyörületet is, mivel a földet megtermékenyítő esőt kibocsátó felhők minden élőlény táplálói (→eső). • A görög mitológiában istennője Nephelé. Apollón nyájának „bárányai” szintén felhők. Szerepelhet →Héra/Juno képmásaként is, amelyet Zeusz formált, hogy megtévessze Ixión érzéki vágyait. E felhő-képmás és Ixión együttlétéből született Kentaurosz, akitől a kentaurok származtak (→kentaur). Az →Olümposz tetején az istenek ködfelhőktől eltakarva élnek. Zeusz (→Zeusz/Jupiter) felhő alakjában teszi magáévá Iót (Correggio: Ió, 1531 k., Párizs, Louvre). Arisztophanész Felhők c. komédiájában a felhők a „ködösítés”, a szócsavarás istennői (311–313). • Az Ószövetségben Isten gyakran felhőbe burkolózva jelenik meg népének (Kiv 13,21; 33,9), ezért a rejtőzködő, láthatatlan Isten (Deus absconditus) szimbóluma. • Az Újszövetségben eszkatologikus theophaniákban szerepel (Mk 13,26; Jel 14,14). A felhőből kinyúló →kar/kéz az isteni jelenlét és mindenhatóság leggyakoribb szimbóluma. Mandorla alakú fényes felhő övezi Jézust a színeváltozás és a mennybe emelkedés ábrázolásain (→mandorla). • Zrínyinél a viharfelhő Isten haragját jelképezi, amelynek eszköze a keresztény világot fenyegető török had: „Jaj! hova ez az nagy fölyhő fog omlani?” (Szigeti veszedelem, I. ének, 101). A felvilágosodás emblémájában – „Post nubila reddit lux” (Felhők után visszatér a fény) – a szellemi sötétség szimbóluma, szemben a mindent megvilágosító fénnyel (→fény/világosság és sötétség). Shelley A felhő c. versében maga a természet, a mindig változó, soha el nem múló erő. Petőfi 1846-os Felhők ciklusának címeként a disszonáns lelkiállapot kifejezője. Az árnyakat vető, villámokat, záport szóró felhők a folyton változó érzelmek jelképei: „Mint felhők a nyári égen, / Érzeményim jőnek-mennek / Majd fehéren, majd sötéten” (Mint felhők a nyári égen…). →köd [A. B.]
fémek/fémmegmunkálás: A fémek a föld alatti, alvilági szférával állnak kapcsolatban. A fa- és kőeszközök korszaka után a fémek megismerése és megmunkálása hatékonyabb élelemszerzést és fegyverkészítést eredményezett, ezért a fémek eredetileg a hatalom, az erő, a gazdagság kifejezői; jellegzetes ékszeralapanyagok és öltözetdíszítő elemek. A kő szimbolikájához hasonlóan tartósságuk, keménységük révén a transzcendens szféra szimbólumai, s ezt a jelentést számos fém fényes volta még inkább hangsúlyozza (→arany, →kő/szikla). • A fémmegmunkálás mestereit, a kovácsokat tisztelet övezte. A mitológiákban szereplő kovácsistenek démiurgoszként a teremtő erő megtestesítői (pl. a Kalevala Ilmarinenje az „időtlen idők kovácsa”, 9. ének). Az antik mítoszok kovácsistene, →Héphaisztosz/Vulcanus és a skandináv Edda Vőlundja (Vőlund-ének) egyaránt sánta. A germán mítoszokban az ásványi birodalom őrei a →törpék. • Az általános felfogás szerint a fém „megtisztítható”, átalakítható. Ennek alapján az antikvitásban kialakították a fémek hierarchiáját és kozmikus korrespondenciáját: a különböző fémek antik istenekhez, bolygókhoz, természeti elemekhez, ill. az általuk kifejezett tulajdonságokhoz kapcsolódó rendszerét. A közönséges fémek az érzéki világba zárt ember különböző tulajdonságait, a nemesfémek a megvilágosodott, szellemi létező jellemvonásait szimbolizálták. A hierarchia legalján az alacsony olvadáspontú (ezért is „tisztátlan”) →ólom áll, a Szaturnusz bolygóhoz tartozó fém, majd az ón (Jupiter), a →vas (Mars), a réz (Vénusz), a →higany (Merkúr), az →ezüst (Hold), legfelül pedig az →arany (Nap). A fémek értéke szerinti sorrendben következnek egymás után a különböző világkorok is. Az →aranykor a földi Paradicsomkert, az ártatlanság, a tökéletes harmónia időszaka, amikor →Kronosz/Saturnus uralkodott. Az ezüstkorral vége szakadt az örök tavasznak, az ember megismerte a jót és a rosszat, s az ítéletet. A vaskort már a pusztulás jelenetei jellemzik (Hésziod. Erga, 106–202; Ovid. Met., I. 89–150). • A XVI. sz.-ban Cesare Ripa a világkorokat szimbolizáló nőalakokhoz különböző attribútumokat társított: az aranykort megszemélyesítő alak fején virág és olajág van, az ezüstkort megszemélyesítőt ekevassal, a vaskort képviselő nőalakot fegyverekkel és kígyóval ábrázolta. • A középkorban is történtek kísérletek arra, hogy a közönséges ólomból – „tökéletesítéssel, tisztítással” – aranyat állítsanak elő, s e tevékenység szimbolikus értelemben lelki felemelkedést, megtisztulást fejezett ki. Az alkimisták törekvése mögött az az elképzelés és ötvözési gyakorlat állt, hogy a föld anyaméhében (bánya) található ércek, fémek lényegükben egységesek, ezért átalakíthatók egymásba a tűz megtisztító erejével. A →hét bolygóval összefüggésbe hozott hét fémet egy olyan organikus folyamat ismertetőjegyeinek tekintették, amelynek legalsó foka a szaturnuszi ólom, legfelső foka pedig a szoláris arany. Laboratóriumi kísérleteikben ennek a „folyamatnak” a felgyorsítására törekedtek: a transmutatio metallorum, a fémek átalakításának folyamata a teremtés művének megismétlése. • Kínában a fémművesség kezdetére a taoista művek utalnak. Az ezüstöt tekintették a legértékesebb fémnek; a rituális eszközök anyaga a bronz volt. A fémek, mint a fegyverek alapanyagai, szintén hatalmi szimbólumok. A taoizmus alkímiai hagyományában is megjelenik a fémek arannyá való átalakíthatóságának tana (→tao). Az ércek közül a cinóbernek tulajdonították a legnagyobb jelentőséget, amelyet, mint varázserejű anyagot, az elixírkészítésnél is felhasználtak (Ko Hung: Pao-pu-ce [A természeti egyszerűséget magához ölelő mester könyve]; →elixír). • Weöres Sándornál a fémekkel jelzett korszakok nem történelmi korokat jelölnek. Az arany-, ezüst-, érc- és vaskor az eszme-idő egységeit jelképezik, amelyek minden időszakban – bár különböző mértékben – egyaránt jelen vannak (A teljesség felé). →fújtató, →kalapács, →kohó, →olvasztótégely [Ú. E.]
fenevad: →állat/állatok, →Antikrisztus, →apokalipszis
fény/világosság és sötétség: Egymást feltételező oppozíciók, ellentétes vagy egymást kiegészítő elvek szimbólumai. Míg a sötétség a káosz, az isteni világrend előtti vagy azzal ellentétes erők, a bűn, a tudatlanság, a halál kifejezője, addig a fény az isteni kinyilatkoztatás, a kozmikus teremtés, a tudás, az élet, az üdvösség, a boldogság, az igazság, a hit, a megvilágosodás jelképe (→káosz és kozmosz). Ebben a jelentésben a különböző vallások szakrális művészetének alapvető ikonográfiai eleme. Az este lenyugvó és minden reggel felkelő, a sötétség erőin győzedelmeskedő →Nap fénye apotropaikus jelentésű, az örök újjászületés reménye (→hajnal). Ehhez az erőhöz kapcsolódik a dicsfény, amely eredetileg a Nap korongját, erejét és hatalmát jelezte, ezért a napistenek attribútuma (→dicsfény/glória). • A fény hiánya mint az egyéni boldogtalanság kifejezője a sumer költészetben is szerepel: „Istenem, az Országban ragyogó nap süt, s az én napom sötét / eltűnt ragyogó napom, eltűnt a szép idő” (Istene fenségét az ember…, 68–69). • A bráhmanizmusban a legfőbb teremtő erő, az „ős-ok: isten” jelképe: „ő fénylik ott csak, a saját fényében. / Az ő visszfénye az egész Mindenség” (Svétásvatara upanisad, 6,14). Kifejezi a tudás és tudatlanság ellentétpárját is: „szín fényétől csillog-ragyog az ösvény. / Brahman-tudók, igazak és kitartók / járják; […] Vak sötétségbe buknak le a tudatlanság hívei” (Brihadáranjaka upanisad, IV. 3–4). • Jelentése a buddhizmusban is fellelhető, a fény sötétség fölötti győzelmének szimbolikája hatja át Gautáma Sziddhártha Sákjamúni megvilágosodását, Buddhává válását is (→Buddha). A hagyomány szerint megvilágosodása három fázisban, az éjszaka első óráitól kezdődően zajlott, s az éjszaka utolsó óráiban „eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság” (Maddzshima-nikája, 36). • A kínai hagyomány a →jin és jang eszméjében és grafikus megjelenítésében a sötét és világos elem egyetlen körbe foglalt egysége, az ellentétes princípiumok egymást kiegészítő volta, egyensúlya fogalmazódik meg. • A perzsa dualista vallás a sötétség (→Ahrimán/Ármány) és a világosság (→Ahura Mazda) örök ellentétét és eszkatologikus küzdelmét hirdeti. • A görög-római hitvilág a fény isteni mivoltát az égitestek istenekkel való megfeleltetésével is hangsúlyozta (→csillag/bolygó, →Héliosz/Sol). Plótinosz neoplatonikus rendszerében az Egy fényétől az anyag sötétségéig ível az emanáció (’kisugárzás’) folyamata: „A dolgok mélye pedig nem más, mint az anyag, amely éppen ezért teljesen sötét, hiszen az értelem jelenti a fényt” (II. Enneadesz, 4. 5). • A késő antikvitás kori misztériumvallások beavatási szertartásaiban is fontos szerepet játszott a fényszimbolika, amely a lélek beavatás során történő megtisztulását, megigazulását, a sötét erők feletti győzelmet jelképezte (pl. Mithrasz-kultusz, orphikus szekták; →Mitra/Mithrasz, →Orpheusz). Hitük szerint a beavatáson részt vett, megváltott lélek meg tudja törni az ellenséges erők hatalmát, amikor a halál után a csillagok felé veszi útját, s eljut az örök fény honába. • A zsidó és keresztény hagyományban az →alvilág/Pokol sötétségével szemben áll az isteni szféra és a →Paradicsom örök világossága. A teremtés nem más, mint a fény és a sötétség eredeti egységének szétválasztása (Ter 1,4). A fény fogalma a héberben az élethez kapcsolódik (Jób 3,16; Zsolt 49,20). Az utódok az élet folytatásai, ezért a gyermekek is fényt, világosságot jelentenek: „szolgámnak, Dávidnak mindig maradjon égő mécsese színem előtt Jeruzsálemben” (1Kir 11,36). Akinek nincs jövője, annak kialszik a világossága, a lámpása (Péld 24,20). A fény tehát a jót, az életet és az üdvösséget fejezi ki, ezt sugározza Jahve arcának fénye (Zsolt 4,7; 44,4) (→arc). A fény Jahve szava (Zsolt 119,105), a Törvény (Bölcs 18,4). A fény és a sötétség ellentétének jelképisége így jelenik meg a Példabeszédek könyvében: „Az igaz ember útja, mint a hajnal pirkadása, egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz. A gonoszok útja olyan, mint a sötét éjszaka” (Péld 4,18–19). Jahve büntetése a fény elvétele, a sötétség (Ám 8,9; Jób 30,26). Jahve megjelenésének egyik kísérőjelensége a világosság (Kiv 3,2; Zsolt 18,9). • Az Újszövetségben a világosság szintén Isten dicsőségének a jele, pl. Krisztus születésekor (Mt 2,9). Jézus színeváltozásakor a kiáradó fény Isten jelenlétének szimbóluma: „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény”. (Mt 17,2) →Jézus Krisztus mint Isten és a világ világossága jelenik meg János evangéliumában: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Krisztust lámpással a kezében ábrázolja
William Holman Hunt A világ világossága c. képén (1853–1856, Oxford, Keble College).
Krisztus az Ómagyar Mária-siralomban is „világnak világa”. Pál apostol szerint a hívő keresztényeket Isten már áthelyezte a világosság országába (Ef 5,8), így a keresztények a világosság fiaivá váltak (1Tesz 5,4–6). A keresztény hagyomány a római, a fény győzelmét hirdető Sol invictus (’legyőzhetetlen nap’) december 25-re (az antik időszámítás szerinti téli napforduló napjára) eső ünnepét vette át Krisztus születésének megünneplésére (→Héliosz/Sol). E nap naptári ellenpontja június 23., a nyári napforduló, Szent Iván éje, a legrövidebb éjszaka az évben (→éjszaka). A Napnak tulajdonított közvetlen tudást, hitet, intuíciót jelentő fénnyel szemben a →Hold fénye a racionalizmust, az analitikus tudást szimbolizálja. Ebben a jelentéskörben a tudást adhatja a Sátán is, hiszen Lucifer nevének jelentése ’fényhozó’ (→Sátán/Lucifer). • A középkori művészetben hangsúlyos fény-szimbolikát a nagy tekintélyű Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész nevével jelzett, neoplatonikus és keresztény tanokat ötvöző ókeresztény misztikus iratok inspirálták. A fény „a jótól ered, és a jóság képe” (Az isteni nevekről, IV. 4, 697B). Az égi kartól a földi szféra felé a fény formájában közvetítődik „az isteni boldogság kegye”, s ez határozza meg az égi hierarchia struktúráját is (Az egyházi hierarchiáról, II. 3,3 397D).
A fény metafizikája: a fényforrás kiáradása az anyagi világ felé (XVI. sz.-i metszet a Liber de intellectu c. kötetből).
Nagy Szt. Gergely pápa Alkonyi himnusza szintén ebben az értelemben említi: „Ki minden fénynek Atyja vagy / és a napokra fényt derítsz, / s az ős-fény kezdetével e / világnak adtál kezdetet.” A gótikus templomépítészet a fény téralkotó szerepét valósította meg (→ablak, →templom). Suger apát a saint-denis-i apátsági templom újjáépítésekor fő esztétikai elvként hangsúlyozta a templomba áramló fény jelentőségét, amely a hit, a krisztusi tan szétsugárzásának és dicsőségének szimbóluma: „Fényes a csarnok már, tündöklik közepén. / Mert fénylik, ha a fényeshez kötöd azt, ami fénylő, / És új fényárban fénylik a mű nemesen” (a templomfeliratok egyik részlete; Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról, 28). Ennek az esztétikai elvnek a megvalósulásai a gótikus katedrálisok színes üvegablakai, amelyek a földöntúli fény sugárzásának manifesztációi (pl. a chartres-i Notre-Dame-székesegyház északi kereszthajójának ablakai, 1225 k.). • A fényszimbolika a liturgiában is érvényesült: a karácsonyi éjféli misére sötét templomban gyülekeztek a hívek, majd a mise kezdetekor gyertyák fénye töltötte be a templomot. A húsvéti liturgiában a nagyszombat éjszakai tűzszentelés szokása ugyanígy a sötétből világosba való átmenetet jelképezi. • Dante útja az Isteni Színjátékban a Pokol helyi fényeitől a Purgatórium földi fényén keresztül a Paradicsom állandó világosságába visz: „Óh égi Fény, te, kit a földi gondok / s földi fogalmak soha föl nem érnek” (Paradicsom, XXXIII. 67–68). Grünewald isenheimi oltárképének Feltámadás-táblája a halál sötétségéből fénysugárként felemelkedő Krisztust jeleníti meg (1515 k., Colmar, Musée d’Unterlinden). Baciccio Jézus nevének diadala c. freskója a mennyei fény diadalmas szétáradását ábrázolja (1668–1683, Róma, Il Gesů). Haydn A teremtés c. oratóriumának zenekari bevezetése a „káosz”, a teremtés előtti világ zűrzavarát, s a fény teremtésével megszülető világrend harmóniájának kezdetét jeleníti meg. • A kabbalista zsidó irodalom is követi az Ószövetség fényszimbolikáját. Eszerint az emberek két csoportba oszlanak: a közösséghez tartozók a „világosság fiai” (előképük →Ábel), akik Isten útján járnak, a közösségen kívüliek pedig a „sötétség fiai” (előképük →Káin) (Zóhár). • A Koránban szintén a legfőbb hatalom, Allah kifejezője a fény: „Világosság világossága! Allah az ő világosságához vezérli azt, akit akar” (24. szúra 35). • A világosság és sötétség ellentéte az ezoterikus és okkultista tanokban is megjelenik. Az alkimisták évszázadokig törvénykönyvként használták a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina c. kozmogóniai iratot, amely szerint a világon elsőként az Egy gondolatának fénye jelent meg, ebből lett a tett, a tettből pedig a mozgás. Ennek megértése a Tudás fénye: „Ettől kezdve menekül előled minden sötétség.” A szabadkőműves rítusokban a fény, amelyet a Mester egy, az Igét jelképező lángoló karddal ad át, s amelyet aztán a tanítványok előtt a gyertyákat fokozatosan meggyújtva visznek végig, nem más, mint az ismeret, amelyet a szabadkőműveseknek meg kell szerezniük a beavatás során. Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájában is központi motívum a fény: „Tamino […] templomunk / északi kapujához járult, hogy / leszakítsa éjszín fátylát, és bepillantson / a legragyogóbb Fény szentélyébe.” • A fény mint tudás a misztikát elutasító racionalizmus számára is fontos jelkép. A felvilágosodás irodalmában az értelem fényének, a művelődés felvirágoztatásának, az emberi jogok kiteljesítésének szimbólumaként jelenik meg, ezzel szemben a sötétség a vallási fanatizmus, a társadalmi igazságtalanságokat szentesítő feudális rendiség. A francia felvilágosodás, s azon belül különösen Rousseau tanait a magyar költészetben elsősorban Csokonai képviseli: „Lehasadoztak már a’ fekete vásznak, / Mellyeket a’ fényes világosság előtt / A’ hajdani idők’ mostohás keze szőtt” (Magyar! Hajnal hasad! [II.]). Az Úr és Lucifer mint fény és árnyék egymást kiegészítő, egymást feltételező volta jelenik meg Madách Az ember tragédiája c. művében: „Az élet mellett ott van a halál. […] A fénynél árnyék, kétség és remény.” A német romantikus festő, Caspar David Friedrich Kereszt a hegyen c. művén a hegyorom és a naplemente fénysugarai a kereszttel együtt a Megváltás misztériumának panteisztikus kifejezői (1811, Drezda, Staatliche Kunstsammlungen, Gemäldegalerie). • A modern művészetben részben hagyományos, részben új jelentésekben szerepel a fény és a sötétség. Ady költészetében a „fény-ember” (Költözés Átok-városból) a negatív, romboló környezetben is megőrzött tisztaságot jelképezi. Megjelenhet a kiválasztottság, az egyén környezete fölé emelkedésének jeleként: „Vagyok fény-ember ködbe bújva” (Vizió a lápon). Füst Milánnál a „…fényből árnyba változó világ” (Messzi fény) az elmúlás képe. Bartók Béla–Balázs Béla A Kékszakállú herceg vára c. operájában a férfi lélek kitárulkozásával, a vár ajtajainak feltárulásával párhuzamosan kivilágosodik a sötét vár, míg a sötétség a zárkózottság, a magány szimbóluma (→ajtó). Arthur Koestler regényének címe – Sötétség délben – a Gonosz hatalmának hagyományos jelképét idézi, s a sztálini diktatúra harmincas évekbeli koncepciós pereire, az egész társadalmat érintő terrorhullám tragédiáira utal. Pilinszkynél a „mélyvilági kín” motívumaihoz kapcsolódik: „És tudjátok, miféle fájdalom / tapossa itt az örökös sötétet” (Apokrif). →árnyék, →fáklya, →gyertya, →gyertyatartó, →lámpa/mécses [Ú. E.]
fenyőfa: Tűlevelű, az északi területeken is megélő fafajta. Az örökzöld növényekhez hasonlóan a halhatatlanság, a vegetáció termékenységének jelképe (→zöld). • A kínai tájképfestészetben a hosszú élet szimbóluma, mivel örökzöld és magasra nő. A barátság és a kitartó, szilárd jellem megtestesítője. • A japán sintoista hagyomány szent fája, a rituális eszközök és a templomok alapanyaga. A festészetben az éltető erő és a jó kilátások kifejezője; a vihar támadásait sértetlenül álló fenyő az akaraterő erényét fejezi ki. A tusfestészet kedvelt motívuma (pl. Haszegava Tohaku Fenyőliget c. képe (XVI. sz. vége, Tokió, Nemzeti Múzeum). A haiku-költészetben az együttlét, a hosszú élet, a tisztaság és a béke szimbóluma. • Görögországban termékenységi jelentése révén Kübelé fája (→Attisz); Artemisz emblémájává is vált. Pán (→Pán/Faunus) és Pitüsz történetében az isten szerelme elől menekülő nimfa változik fenyővé. Terméséhez, a fenyőtobozhoz különösen gazdag termékenységi szimbolika kapcsolódott (→fenyőtoboz). Vergiliusnál „császárfa”; a büszkeség és a fenségesség kifejezője. • Az európai hagyományban ősi szokásként a ház kapujára, a kút mellé, az istálló ajtaja elé fenyőágat tettek az újév kezdetekor az egészség és a termékenység biztosítása érdekében. Az egyházi ünnepeken is szerepet kapott: az Ádám és Éva történetét felelevenítő misztériumjátékokban az egyetlen, decemberben Nyugat-Európában zöld lombbal rendelkező növény, a fenyő jelezte a tudás fáját, melyet almával díszítettek; így kapcsolódott később a karácsonyi ünnepkörhöz (→alma/almafa, →tudás fája). A karácsonyfa otthoni állításának eredetileg evangélikus szokása a XIX. sz.-tól terjedt el német területről. A fenyő gyertyadíszítése a keresztény fényszimbolikával összefüggésben a „világ világosságá”-ra, Krisztusra utal (→fény/világosság és sötétség, →gyertya). A családi karácsony hagyományának kialakulásával a szeretet, a hűség, az összetartozás jelképévé vált. →fa [Ú. E.]
fenyőtoboz: A fenyőfa termése. Fallikus szimbólum; a férfiúi teremtő erő, a szerelmi szenvedély jelképe. A zárt tobozon megjelenő spirálalakzatot összefüggésbe hozták a spirális örvénnyel, ezért a teremtő erő megjelenési formáját látták benne (→spirál). A fenyőtobozzal való megérintés az áldás és a szerencse jelképe. • Mezopotámiában élet-szimbólum, a termékenység jele. Egy asszír domborművön a datolyapálma virágjának fenyőtobozzal történő beporzása látható
(Assur-ban-apli egy szárnyas géniusz kíséretében, részlet, London, British Museum).
• Az antikvitásban →Adónisz attribútuma volt, akinek római kultuszközpontjából egy nagyméretű bronz fenyőtoboz maradt fenn (Musei Vaticani). A meghaló és feltámadó növényistenség mítoszában a férfiasság és a sok →mag révén a megújuló életerő kifejezője; ebben az értelemben az antik síremlékeken is szerepel. A görögöknél Dionüszoszhoz kapcsolódva szintén fallikus és termékenységi jelképiséget hordozott, az isten egyik attribútuma; a thürszosz-bot is fenyőtobozban végződött (→Dionüszosz-Bakkhosz/ Liber-Bacchus, →thürszosz). A toboznak bajelhárító jelentőséget is tulajdonítottak; ebben az értelemben Aszklépioszhoz tartozott (→Aszklépiosz/Aesculapius). [Ú. E.]
féreg/hernyó/báb: A rovarok fejlődési fázisai. • A hinduizmusban a változás jelképe. A leveleken mászó hernyó a lassú, de folytonos haladásra, a lárvaállapotból lepkévé vagy bogárrá való átváltozás pedig a lélek különböző testi fázisaira, a lélekvándorlásra utal (→pillangó/lepke). • A lárva az antikvitásban a lélek-pillangó állapotot megelőző halál. • Az Ószövetségben a gyengeség, a legyőzöttség jele. A száműzött, babiloni fogságban sínylődő Izráelre utal Izajásnál: „Ne félj hát, Jákob, te szegény féreg” (Iz 41,14) (→Izráel). Isten rettentő nagyságával szemben az ember esendőségét, nyomorúságát (Jób 25,6), valamint az igaz ember szenvedését és megalázottságát fejezi ki: „De én csak féreg vagyok, nem ember” (Zsolt 22,7). A pusztulás, a végítélet képeként is szerepel: „a férgük nem pusztul és a tüzük nem alszik el” (Iz 66,24; Mk 9,48). Ezért a halálban való megsemmisülés, a kárhozat, s a legfőbb gonosz, a →kígyó elnevezése is lehet „nagy féreg”. A gyümölcsöt megrontó féreg a bűnre, a fertőzöttségre utal. Ugyanakkor a pillangóvá változó hernyó mint Krisztus-szimbólum a feltámadás kifejezője. • Danténál az ember földi létének nyomorúságát jelképezi, amelyből a pillangó szimbolizálta, Istenhez vágyódó lélek felemelkedik: „Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg / mely majd formáland angyali pillangót” (Ist. Színj., Purg., X. 124–125). A féreg William Blake-nél a rózsa, azaz a szépség fő ellensége (A beteg rózsa). Csehov A csinovnyik halála c. elbeszélésében a csinovnyiklét embertelen kisszerűségének groteszk jelképe, amelyre a főszereplő, Cservjakov neve utal (cservjak-’féreg’). • Ady költészetében a lárvaállapot az őszinteség ellentéte, álarc, az Ént elfedő mez: „Hiszen semmit sem akarok, / Csak csúf lárvákat levenni / S látni meztelen arcokat” (Az elrejtett arcok) (→álarc/maszk). Szabó Lőrinc Lepkék tánca c. verse a lepke, a „táncoló, boldog lelkek” és a féreg ellentétpárjára épül: „És látom: én vagyok a féreg, / aki örökké lent marad […] s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy, / testi megváltás, túlvilág?!” A hagyományos, megrontó értelemben szerepel Radnótinál: „a világ megférgesül” (Gyökér). [Ú. E.]
férfi és nő: Az emberi faj két neme. A kettébomlott eredeti egység, az →androgün/hermafrodita két fele. Együttesen kifejezhetik a világ harmóniáját és az ellentétek egységét, csakúgy, mint az ellentétpárokat. A különböző hagyományok általában a maszkulin princípiumot pozitív, szoláris, aktív és égi jelképnek, szellemi, termékenyítő erőnek tekintik, amelynek attribútuma minden fallikus jelkép, pl. a →kard, a →bot, a →jogar, a →lándzsa stb. (→fallosz). Ezzel szemben a feminin princípium a negatív pólus, a lunáris, passzív, földi jelkép, az anyag; attribútuma minden befogadó: pl. a →barlang, a →föld, az →edény, a →bölcső, a →koporsó, a →kagyló stb. (→vulva). • A kínai kör alakú →jin és jang-ábrában megjelenő világos (jang: férfi) és sötét (jin: női) komponens a feminin és maszkulin elv egységét, egymást kiegészítő voltát hangsúlyozza. A természet rendjét befolyásoló aktivitás ellenében a nyugalom és a passzív bölcsesség eszményét valló taoizmus a →tao, a természettörvény jin jellegét hangsúlyozza: „Csodálatos asszonynak hívják” (Tao Te king, 6). • A hinduizmus egyes áramlataiban az istenségek istennőpárjaiban megjelenő női, aktív princípium (sakti) a teremtő energia szimbóluma (pl. Síva– Párvati/Durgá/Káli) (→anyaistennő, →jantra, →Síva). Az androgün-képzet a bráhmanizmusban is megjelenik: „Kettészakította magát; ebből keletkezett a férj és feleség. Ezért vagyunk olyanok, mint egy darab két fele” (Brihadáranjaka upanisad, I, 4,3). • Platón A lakomában így magyarázza a férfi és nő eredetét: „Valamikor ugyanis az androgün (férfi-nő) külön nem volt, alakra és névre is egyenlő része volt mindkét nemből, a férfiból és a nőből” (189b). • A bibliai teremtéstörténet szerint →Ádám, az első ember androgün lény, a Teremtő mása (Ter 1, 27); az asszony megalkotása az eredeti egységes emberből csak ezután következik. A második teremtéstörténet szerint Évát másodikként, Ádám oldalbordájából teremtette meg Isten (Ter 2). A házasság misztériuma szintén a teljességbe, az ősi egységbe való integrálódást jelképezi, amelyben a nemek szétválasztódása megszűnik. A teremtés és szétválasztódás utáni összetartozás törvényét (Ter 2,24) ismétli Pál apostol, amikor a keresztények erkölcsi kötelezettségeit hangsúlyozza a híveknek: „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart és a kettő egy ember lesz” (Ef 5,31). Az európai művészetben Ádám és →Éva, ill. →Szűz Mária és →Jézus Krisztus fejezi ki a férfi és nő párosában megjelenő összhangot.
Dürer: Ádám és Éva (1504, Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum).
• Bár az asszony a bűnbeeséssel az emberi vétség, a bűnök eredőjének jelképévé vált, a középkori Mária-kultusz idején a megváltás művét Krisztusnak és Máriának egyaránt tulajdonították. Mária által a női nem jelentőségét újra felemelték a férfi mellé: „Nagyon is illett, hogy mindkét nem ott legyen a helyreállításnál, kik közül egyik sem hiányzott a megrontásnál”, írja Clairvaux-i Szt. Bernát a XII. sz. közepén. A Mária megkoronázását ábrázoló középkori műveken az Istenanya és az Istenfiú misztikus jegyespárként jelenik meg, a férfi és a nő egységében fejezve ki a mennyei harmóniát (Torriti: Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore) (→király és királyné). • Az alkímiai szimbolika szintén használja a nemek jelképiségét: az alkémiai menyegző során a hím →kén (király) és a női →higany (királyné) egyesül. A tarot VI. lapja, a Szeretők (Válaszút), általában két, a testi, ill. a szellemi szerelmet megtestesítő nőalakot és egy köztük álló férfit ábrázol (→kártya). • A művészet örök témája férfi és nő kapcsolata. Pl. Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájában férfi és nő párosának harmóniája fejeződik ki: „Magasztos célja világosan megmutatja, / hogy nincs nemesebb, mint a Nő és a Férfi […] az isteni létre törekszenek” (I. felv., 11. jel.). Goethe Faustjában az örök asszonyi az a vonzás, amely a férfit a transzcendens szféra felé emeli: „az Örök Asszonyi / emel magához” (Faust, II., zárójelenet). Gustav Klimt A csók (1907, Bécs, Österreichisches Galerie) és Vaszary János Aranykor c. festményén (1898, Bp., MNG) a férfi és a nő a szerelemben kiteljesedő lét megtestesítői. A nő–férfi viszony disszonanciája szintén alapmotívum, amely az egyedi kapcsolat harmóniahiányában az eszmények megvalósításának, az emberi lét kiteljesedésének lehetetlenségét is példázza. Pl. A Kékszakállú herceg várában, Bartók Béla Balázs Béla szövegkönyvére írt operájában is ez fejeződik ki, ahol a férfi és a nő egymásra találásának reménytelensége, tragikus különállásuk fogalmazódik meg. Ady Endre Valaki útravált belőlünk c. versében az asszony a férfi lelkének elengedhetetlen része, amely nélkül minden értelmetlenné válik: „Milyen magános férfi-porta / Lett a szemünk, lett a szivünk, […] Ösztönzőnk, igazi valónk, / Kiszakadt belőlünk, az asszony.” Weöres Sándor a Rongyszőnyeg 143. darabjában a nőt az érzelmek és a gyakorlati élet megtestesítőjeként írja le, míg a férfi az elvontság, a gyakorlati haszonnal nem rendelkező dolgok és az önteltség megjelenítője: „A nőé: mind, mely élő és halott, / úgy, amint két-kézzel megfoghatod; / a férfié: minderről egy csomó / kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.” • Jung szerint az anima a női jelleg megszemélyesítése a férfi tudattalanjában, az animus pedig a férfi jellegé a nő tudattalanjában. →egy, →szent nász, →test/hús [K. J.]
fésű: A termékenység, az eső, a napkelte szimbóluma. A fejre helyezett fésű a természetfeletti erőkkel való kommunikáció módja. A fésű fogai az égi fény sugarait jelentik, amelyek a fejtetőről hatolnak be az Énbe. Ez a fény tartja egyben a hajat, azaz az egyén alkotórészeit ereje, nemessége és lelki felemelkedésre való képessége fogja össze (→fény/világosság és sötétség). • A sintoista szent iratban, a Nihongiban a fésű védő szerepet játszik. A bambuszfésű az áthatolhatatlan őserdőt jelenti (→bambusz). • A görög-római, valamint az európai hagyományban →Aphrodité/Venus attribútuma; a női szépség kifejezője. • A tündérmesék egyik bajelhárító eleme (hátradobott, majd áthatolhatatlan erdővé változó fésű). →haj, →korona [P. I.]
fészek: A madarak maguk építette lakóhelye az otthon szimbóluma. Az óind szövegekben a ’fészek’ (kulája) és a ’család’ (kula) jelentésű szó összefügg (Atharva véda, IX, 3,20). • A hagyomány szerint a jégmadár fészke a nyugalom, a béke szimbóluma (amikor építi, nem háborog a tenger), s a jövő megalapozásáé is, mivel a fáradsággal megépített otthont fiainak hagyja örökül. A →főnix fészke kapcsolódik a feltámadáshoz, a˙megújuláshoz, hiszen vele együtt ég el, és születik újjá. A Krisztust szimbolizáló →pelikán fészke a Paradicsomra utal. • Csokonainál a feminitás kifejezője, összefüggésben a bokor erotikus jelentésével: „’S édes árnyékodba nyerjek / Fészket én rideg madár!” (Az eleven Rózsához). ’Otthon’ jelentésben szerepel Arany János Epilógus c. versében. Tompa Mihály A madár fiaihoz c. versében „az ősi fészek” a haza. Weöres Sándor Hetedik szimfónia c. művében a védelmező anyaságot jelenti: „csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.” Pilinszkynél „a fókusz lángoló / közös” fészke a végső út, a „nyitott szárnyú emelkedő zuhanás” végpontja (Egyenes labirintus). →madár [P. E.]
Flora: A virágok, az ifjúság, valamint a tavasz istennője a római mitológiában (Ovid. Fasti, V. 183–378). Kultusza szabin eredetű, s a görög Khlórisszal való megfeleltetés későbbi hagyomány (Ovid. Fasti, V. 191–220). Vegetációistenség; Tellus, a Földanya, ill. Ceres egyik változatának tartották, így alakja a termékenység megszemélyesítője lett; a hellenizmusban Aphrodité alakjával azonosították. Eredetét tekintve szintén a vegetációisten Marssal meglévő kapcsolatát mutatja az a mitológiai történet, amely szerint Flora egy alkalommal különböző növényeket adott Junónak, így az istennő Jupiter segítsége nélkül esett teherbe, és hordta ki Marsot (Ovid. Fasti, V. 229–260). Florát tartotta a római néphagyomány a virágok anyjának, s ő a gabona, a szőlő és az olajtermés őrző istennője is: „Én vagyok ott, mikor a fiatalság évei jönnek, / s pezsdül az érben a vér, és kivirágzik a szív” (Ovid. Fasti, V. 273–274). Ünnepén, a Floralián, amelyet Rómában április 28. és május 3. között tartottak, az emberek virágkoszorúkkal ékesítették föl magukat. A szabadosság és a vidám, önfeledt kicsapongás képzetköre is kapcsolódott hozzá. Az ókorban általában szelíd fiatal lányként, tarka ruhában, virágkoszorúsan és virágokat, szirmokat szórva ábrázolták. Így jelenik meg az istennő egy Stabiaeból származó falfestményen (I. sz. eleje, Nápoly, Museo Nazionale). • A festészetben gyakran ábrázolják együtt Zephürosszal, a termékenységet elősegítő délnyugati szél megtestesítőjével, akitől a mítosz szerint az örök fiatalságot kapta. Ebben a funkciójában – mint az élet principíuma és a tavasz kezdete – jelenik meg Flora alakja Botticelli képén (Tavasz [Primavera], 1485 k., Firenze, Uffizi). • A rokokó pásztorköltészetben Florát gyakran a pásztori környezet egyik szereplőjeként ledér és szerelemre gerjesztő nimfaként ábrázolják, akit a →Hórák kísérnek. A rokokó festészetben a természet rendjét és harmóniáját szimbolizálja (Poussin: Flora birodalma, 1631–1632, Drezda, Zwinger; Flora diadala, 1627–1628, Párizs, Louvre) (→nimfák, →pásztor). • Alakja a magyar irodalomban Csokonainál mint a „virág” szó szinonimája fordul elő: „…a főldben szúnyókálnak / A Flóra gyenge szűzei” (A pillangóhoz). Berzsenyinél az újjáéledő természet jelképe: „Számtalan létek’ lekötött csiráji / ’S magvai kelnek, / Flóra zsengét nyujt mosolyogva néki. / Nyomdokin rózsák ’s violák fakadnak” (’A Tavasz). →virág [A. D.]
fog: A gerincesek harapó- és rágószerve általában támadást és védekezést jelent. A természeti népeknél az elejtett ragadozó állat szemfogaiból készült nyaklánc az állat erejének, harci potenciájának birtokbavételét fejezte ki (→állat/állatok). • Az egyiptomi mitológiában a keleti határt őrző, Egyiptom ellenségei ellen harcoló sólyomistenség, Szopdu attribútuma a fogsor. • Minthogy a fogak kivicsorítása gyűlölködésre és a harc kezdetére utal, Kínában a fogak hadiállapotot szimbolizálnak. A fogak csikorgatásának démonűző erőt tulajdonítottak. • A görög mitológiában is harc kapcsolódik a foghoz: az aranygyapjúért küzdő Iaszón történetében az elvetett sárkányfogakból fegyveres emberek születnek (→argonauták). A Thébait alapító Kadmosz történetében sárkányfogveteményből kikelő harcosok alapítják a várost. • Az európai néphagyományban a démoni erőket megtestesítő →vámpír hegyes denevérfogakkal rendelkezik. A magyar hiedelemvilágban a természetfeletti erővel rendelkező táltos különleges jellel, pl. foggal születik, mivel az – összefüggésben a többletcsont jelentésével – a vitalitás és az erő kifejezője (→csont/csontváz, →sámán/táltos). • A keresztény ikonográfiában Szt. Apollóniát ábrázolják néhány foggal vagy egy fogóba szorított foggal, amely mártíromságára utal (Szt. Apollónia kínzása, falkép, XV. sz., Nógrádsáp, róm. kat. templom). • Az →idő pusztító hatalmának motívumát – „az idő vasfoga” – Csokonai is említi: „Rakás maradványok’ dűledékeit / az idő’ fogai lassan tördelék itt” (A Dugonits’ Oszlopa). • Az álomfejtésben a fogaknak szexuális értelmük van, a vágy jelzései s egyben birtoklási ösztönre utalnak. [K. Zs.]
fokhagyma: A csípős aromájú, összetett hagymájú növény a hagymához és az összes erős illatú fűszernövényhez hasonlóan védelmet jelent mindenféle boszorkányság, mágia és rontás ellen. A hagyomány szerint csak holdfogyatkozáskor nő, s ez különösen szoros kapcsolatba hozza a holdtündérekkel és a boszorkányokkal. • Plinius szerint veszélyes erotikus gerjesztőszer, ugyanakkor távol tartja a kígyókat és a skorpiókat, s megvéd az őrülettől. A görög és római nők egyik kedvelt ételének számított, mivel úgy tartották, hogy megkönnyíti a szüzesség megtartását. Az ajtófélfára akasztott fokhagyma megvéd a vajköpülésbe ártó szándékkal beavatkozó tündérektől, a bölcső, ill. az ágy fejéhez felfüggesztett fokhagymakoszorú pedig megakadályozza, hogy a tündérek elcseréljék az újszülött gyermekeket. • A középkorban is megőrizte apotropaikus jelentését, pl. a karácsonyi néphagyományban a mézbe mártott fokhagyma fogyasztásával a betegségek elleni védelmet kívánták biztosítani. A vámpírlegendákban a vámpírokkal szembeni védelem hatásos eszközének tekintették (→denevér, →vámpír). • T. S. Eliot Négy kvartettjében a zafír ellenpólusaként az élő, termékeny organizmus, szemben a megkövült, szagtalan, terméketlen drágakővel (Burt Norton, II). →gyógynövények [A. B.]
folt: Lehet jel, ismertetőjegy, mint pl. az egyiptomi Ápisz bika kiválasztásánál (→bika). • A szeplő mint a vétkesség jele ellentétben áll a tisztaságot, tökéletességet jelző szeplőtelenséggel, amely a kereszténységben a „szeplőtelen fogantatás” eszméjére, →Szűz Mária bűntelen foganására (tehát az áteredő bűntől való mentességére) és szüzességére utal (→szűz). • Utalhat tisztátalanságra, a becsület elvesztésére is; pl. ebben az értelemben jelenik meg Shakespeare XCII. és XCV. szonettjében, Arany János balladáiban (Ágnes asszony; Tetemre hívás), Mikszáth Kálmán Az a fekete folt c. novellájában. Petőfi Vérmező c. versében a nemzet becsületén esett foltot említi. Ady Hiába kísértsz hófehéren c. versében a folt a váddal, a gyanúval, a megbecstelenítéssel azonosul, s emlékeztet a bűnre, a múltra, a gonoszra. →pecsét [P. E.]
folyó: A korai folyami civilizációkban a termékenység és az állandó megújulás képzetével kapcsolódott össze. A mezopotámiai (’folyóközi’), az Indus-, a Jang-ce- és a Nílus-menti népek élelemtermelésében és kultúrájában egyaránt központi szerepet játszott (pl. Hérodotosz szerint „Egyiptom a Nílus ajándéka” [’ Egyiptom]). A folyóvíz táplálékot (Plut. Iszisz és Oszirisz, 5), átvitt értelemben pedig szentséget jelentett. A folyó képzetéhez azonban a termékenyítő erővel együtt a pusztító, romboló erő is hozzátartozik, szimbolikájában az élet- és halál-jelentés együtt van jelen. Míg az Élet Folyója, az isteni birodalom része a makrokozmoszt, a Halál Folyója, az emberi régióhoz tartozva, a mikrokozmoszt jelképezi. • A folyó lehet az alvilág határa, a halál vize, mint pl. a sumer hitvilágban: „Enlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót: Hallod-e, az alvilág őre, / hallod-e, az embert elsodró folyónak őre” (Enlil és Ninlil, 101–102). • A bráhmanizmusban a tengerbe ömlő folyó az emberi életet, a világfolyamatot, a létezőben való feloldódást szimbolizálja (Cshándógja upanisad, VI. 8–16, Svétaketu párbeszéd). A hinduizmus szent folyója, a Gangesz rituális szertartások helyszíne. • A buddhizmusban az óceánban feloldódó folyó a megkülönböztetés-nélküliségbe, a nirvánába való megérkezés jelképe (→nirvána). A folyó torkolata belépés az egység birodalmába. Ezzel ellentétben a visszafelé futó folyó a forráshoz, az eredethez, a kezdetekhez tart, visszatérést jelent az ősihez. • A Kalevalában is megjelenik a folyó ’halál’ jelentése: a folyón való átkeléskor éri a halál Lemminkejnent: Tuonela, a fekete folyó kígyója halálra marja (15. ének). • A görögöknél a folyót vallásos tisztelet övezte. Maszkulin jegyeket láttak benne, a folyóisteneket szarvakkal és hosszú szakállal, egy urna fölé hajolva ábrázolták, amelyből víz folyik. A folyó az állandó változás: Hérakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Pindarosz a sors jelképeként említi: „Folyók – változandók: / hol szenvedést, hol örömet / zúdítanak le reánk” (Olümpiai ódák, II.). Kifejezi a lét folytonosságát, a létezést, az időt; ehhez a jelentéshez kapcsolódik a →forrás mint keletkezés, és az →óceán mint feloldódás, megsemmisülés. A folyó határ. Számos kultúrában, így pl. a rómaiaknál is, embert, majd később ember alakú bábut áldoztak a folyónak engesztelésül. Ovidius is említ egy ilyen, ún. argivi áldozatot: „Káka-babát hajigál a cölöp-hídról a folyóba / mostan a papnő is – ember áldozatul” (Fasti, V. 621–622). A mitológiában az alvilág négy folyója az Akherón (’öröm nélküli’), a Phlegethón (’égő’), a Sztüx (’gyűlölt’) és a Kókütosz (’jajgatás’, ’sírás’). • Dante Isteni Színjátékában ezek az Emberiség könnyeiből erednek, s átszelik a Poklot (Pokol, XIV. 115–123). A →Purgatórium folyói pedig, a Léthe és az Eunoé, a bűnök feledésének, valamint a jótettekre való emlékezésnek a jelképei (Purg., XXVIII. 121–132). Michelangelo a firenzei Medici-kápolna befejezetlenül maradt szoborkompozíciójába illesztette be az alvilági folyók tervét. Elképzelésében a →négy folyó a négy elem, a négy magatartásforma, a négy évszak és a négy napszak szimbolikájával kapcsolódik össze. (Így az Akherón a levegőhöz, a szangvinikus alkathoz, a tavaszhoz és a reggelhez kapcsolható. A Phlegethónhoz a tűz, a kolerikus magatartás, a nyár és a nappal tartozik. A Sztüx a földet, a melankóliát, az őszt és az alkonyt szimbolizálja, míg a Kókütosz a vízzel, a flegmatikus jellemmel, a téllel és az éjszakával rokon.) • A folyóhoz kapcsolódó négyes szám a Bibliában is jelen van (Ter 2,10). A felülről jövő folyó a héber hagyományok szerint a kegyelmet, az égi befolyást jelképezi. Vize a Föld tengelye mentén függőlegesen zuhan lefelé, majd horizontálisan négy fő irányba árad szét a Föld szélei felé. Ez a Paradicsomkert négy folyója, a Pison, a Gichon, a Tigris és az Eufrátesz. A Biblia szerint ezek az életfa mellől erednek a →Paradicsom közepén mint teremtő erők és rejtett források (→fa). A korai keresztény művészet gyakran ábrázolta Krisztust bárányként állva a dombon, ahonnan a négy folyó ered (Jel 22,1). A négy folyó az egyházatyáknál a Krisztustól származó négy evangélium. A folyóból ivó szarvasok ábrázolása is jelképes (a Galla Placidia-mauzóleum mozaikképe, V. sz., Ravenna). Ezekiel látomásában a templom küszöbe alól eredő, termékenységet árasztó folyó jelenik meg (Ez 47,1). A folyóban való megmerülés a vízzel együtt a megtisztulást és a halhatatlanságot, az újjászületést jelképezi számos vallási rítushoz hasonlóan a kereszténységben is (→víz). Keresztelő Szt. János is folyóban, a Jordánban keresztelt (Mt 3,6).
Lucas van Leyden: Jézus megkeresztelése a Jordán folyóban (1510).
• A folyó mint élet és halál közti határvonal a magyar irodalomban pl. Csokonai Tüdőgyúladásomról c. versében a hajó/betegágy képével kapcsolódik egybe. Adynál mint élet-folyó, Isten szimbóluma: „ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz” (Isten, a vigasztalan). →Duna és Tisza, →tenger [K. J.]
fonal/fonás: A több szálból összesodródó fonal a nemzés, a nemek kettősségének és egységbe szerveződésének jelképe. (A kettős spirálnak és a caduceus-bot köré tekeredő két kígyónak is hasonló a jelentése; →caduceus, →spirál.) A fonal mint rendező elv számos kultúra hagyományában fellelhető. A vallási iratok és az epikus ciklusok egységét is jelölheti. • A hinduizmus, buddhizmus szent iratait, könyveit jelölő szútra szó jelentése: ’vezérfonal’. Ehhez hasonlóan a számos vallásban kultikus eszközökként használatos rózsafüzérek (olvasók), virágfüzérek egyes imák, szent szövegek meghatározott sorrendjét jelölik. A hinduizmusban Brahmá fonala a világtengely jelképe, amelyre minden dolog felfűződik (→bráhman/Brahmá). A buddhizmusban a bölcsesség jelképe; a Tanítás fonala „végigfut” a szent iratokon. • A görögöknél a Daidalosz (→Daidalosz és Ikarosz) készítette varázsfonal, →Ariadné fonala, amely Thészeusz labirintusból való kijutását tette lehetővé (Apollod. Mit., I, 126) a helyes út, az egyetlen megoldás jelképévé vált. A fonal a →Moirák/Párkák révén az emberi sors, a végzet szimbóluma is: „később majd úgyis megesik vele az, mit a végzet / szőtt fonalán számára, mihelyt megszülte az anyja” (Hom. Il., XX. 127–128). Az orsóról folytonosan tekeredő szálak az élet folytonosságát („élet fonala”), visszafordíthatatlan menetét jelképezik (→orsó), a fonal elvágása pedig az élet végességét, a halált: „Ámde a Moiráknak felfejthetlen fonalától / nem menekül soha már az, kit a Földanya hord” (Phanoklész egy töredéke); „Euridice fonalát fűzzétek vissza a léthez!” (Ovid. Met., X. 31). • A germán mitológia sorsistennői, a nornák hasonlóképpen befolyásolják a hősök életét: „…érkeztek a nornák, / nemes vezéri sors / serény választói […] Fonták így fürgén / a sors fonalát, / szövetét szőtték” (Edda, Első ének a Hundingölő Helgiről). • Az arab-perzsa költészetben a rendszerező elv szerint szerkesztett versciklusokat „fonalra fűzik” (ezt a jelképet Arany is említi: „Hadd fűzne dalukból gyöngysorba füzért” – Szondi két apródja). • A Kalevalában szintén szerepel ez a jelentés: „Mind a szót fonálra fűztem, gombolyagba göngyöltem” (1.7). • A keresztény művészet Mária-ikonográfiájának egyik eleme a II. sz.-i Jakab-ősevangélium nyomán a fonó Madonna ábrázolása az Angyali üdvözlet- (→Angyali üdvözlet, →bíbor, →függöny/kárpit), ill. a József kételye-képtípusokon, amelyeken az áldott állapotban lévő Máriát láthatjuk.
Németújvári fonó Mária (1420–1430 k., Bp., MNG).
• Berzsenyinél Ariadné mitikus fonala mintájára a vezérlő, segítő eszköz: „…az erkölcsnek / Intéző fonalait” (Lilihez). Hasonló értelemben szerepel Vajda János Polgárosodás c. írásában: „ezen Ariadne fonál, ezen üdvözítő eszme a polgárosodás eszméje.” A modern költészetben is gyakran felbukkan a sors fonala, pl. Baudelaire-nél: „Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonalunk” (Előhang). Adynál A fajok cirkuszában c. versben is a sors-fonal szerepel: „Csak cammogva fonjuk éltünk / Mások elhányt guzsalyáról / S nem kár értünk, / Ha elvágják fonalunkat.” →kötél, →szövés/szövet [Ú. E.]
forrás: Az éltető →víz eredőjeként számos kultúrában szent helynek számít: a kozmikus anyag első megnyilatkozása. Női princípium; a tisztaság, a lélek és az anyaság szimbóluma. Jelképez minden eredetet: az életét, a tudásét, a hatalomét, a kegyelemét és a boldogságét. • A görögök Mnémoszünét, az Emlékezet forrását az ismeret és a tudás szimbólumaként tisztelték. A források az Emlékezet leányainak, a Múzsáknak kedvelt tartózkodási helyei (→Múzsák). Orphikus szövegek szerint Hadész birodalmában két forrás fakad: a Léthe, amely a halál mindent feledtető álmába ringat, ill. az emlékezet forrása, amely örök ébrenlétet biztosít (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis). Az antik görögség híres forrásai még a Kasztalia és a Hippokréné, amelyek a költői ihlet jelképei. A Kasztalia a →Parnasszosz/Parnassus lábánál ered, a Hippokréné pedig →Pégaszosz/Pegasus patájának ütése nyomán keletkezett a Helikónon (Ovid. Met., V. 262–263) (→Helikón). Delphoiban az Omphalosz mellett kénes gőzű forrás tört föl, s ettől elbódulva adta a Püthia a jóslatokat (→köldök, →próféta/vates/szibülla). A rómaiak Fons forrásisten ünnepén, a Fontanalián (október 13.) virágfüzéreket dobtak a forrásokba, és felvirágozták a kutakat, amelyek a család táplálói voltak. Alvilági vonatkozásai nyomán a forrás a gyógyító és kívánságteljesítő hatalommal rendelkező mágikus vizek felszínre hozója. • A gallok hiedelemvilágában a források istenségek, akik meg tudják gyógyítani a sebeket és életre keltik a halott harcosokat. • A kelet-ázsiai sztyeppék népei (így a magyarok ősei is) szentnek tartották a forrásokat, és áldozatokat mutattak be nekik. • A zsidó hagyományban a Tóra szimbóluma, amely minden tudás eredője. Az Ószövetségben →Mózes a sivatagi vándorlás során forrást fakaszt (Kiv 17,6–7), amely az isteni gondoskodás jele. • A kereszténységben az üdvözülésnek, a megtisztulásnak, a szüzességnek és a lélek felfrissülésének, hitben való megerősödésének a jelképe. A Bibliában a →Paradicsom négy folyója az élet fájától ered (Ter 2,10–14) (→fa). Az élet vizének folyója a mennyei Jeruzsálemben „az Isten és a Bárány trónjától” indul (Jel 22,1) (→mennyei Jeruzsálem). Az Énekek énekében olvasható: „Húgom, mátkám akár elzárt kert, mint az elzárt kert, a lepecsételt forrás” (Én 4,12). Ezt a képet már az egyházatyák is Mária szüzességére vonatkoztatták: az élő víz forrása és a lepecsételt forrás →Szűz Mária. A kora keresztény művészet állatokat, pávákat, szarvasokat ábrázolt, amelyek kutakból, ill. forrásokból isznak; ők a keresztény hitben felüdülő lelkek (→páva, →szarvas).
Az Élet forrása (miniatúra, IX. sz., Soissoni Evangeliárium, Párizs, Bibliothèque Nationale).
• A késő középkorban az élő víz forrását a Szent Vérrel azonosították (→vér). A misztikusoknál Isten mint az élet forrása jelenik meg; a fons vitae a középkori és reneszánsz művészet kedvelt témája; Krisztus megváltó halálát idézi. • A humanisták a forrásban a meg nem rontott, tiszta tudás szimbólumát látták, ezért programjuk központi részévé tették a forrásokhoz való visszatérést, az „ad fontes” elvét. Ezt a nézetet később a reformátorok is fölhasználták, akik a Vulgata helyett az eredeti szövegekhez nyúltak vissza, és ezek alapján készítették el új Biblia-fordításaikat. • A magyar kultúrtörténetben ez a program legmarkánsabban Bartók Béla nevéhez fűződik, aki a magyar zenei hagyományt a nép ajkáról gyűjtött dalokkal frissítette föl: „csak tiszta forrásból” (Bartók: Cantata profana). Körösfői-Kriesch Aladár a mitológiai jelentést eleveníti fel A Művészet forrása c. festményén (1907, Bp., Zeneakadémia). • A pszichológiában Jung értelmezésében a lélek archetípusa; a belső élet és a szellemi energia eredete. →folyó, →kút [V. E.]
Fortuna: →Tükhé/Fortuna
föld: A világegyetem egyik őseleme; az →ég és a föld szent nászában az őseredeti pár passzív, feminin fele. Az egyetemes anya, a termékenység archetípusa (→anyaistennő). A földet megtermékenyítheti az ég, →eső vagy →villám formájában. Míg a →víz egynemű anyag, a föld a különbség kezdetét jelenti. Minden élőlény tőle kapja az életet, ezért bőség-jelkép, ugyanakkor mindent elnyel, befogad a halál után. Az ég ellenpólusaként mélység- és alvilág-szimbólum, az ég, föld és alvilág hármasában azonban a föld a középpont. A szellemi ég ellentéteként az anyagi létet jelenti. Magában hordozza a megújulás lehetőségét: a földdel való érintkezés, az anyaföldbe való visszatérés egyben az újjászületés ígérete. • A sumer mitológia megkülönbözteti a Földanyát, Ninhurszagot a föld mélyének istennőjétől. Ninhurszag termékenységistennő (Enki és Ninhurszag) egyes mítoszokban embert teremtő istennőként is szerepel. • Egyiptomban Geb földistenség férfi, Nut égistennő férje. Védelmező szerepet tölt be; az egyiptomiak hite szerint egy →szkarabeusz tartja. A Halottak Könyvének 125. fejezete szerint Geb →Ozirisz/Szarapisz halottak feletti ítélkezésében is részt vesz, tehát kapcsolatban áll az alvilággal. • Az óind Cshándógja-upanisad a világtojás alsó héjából eredezteti a földet (III. 19,1–2; Manu törvényei, I. 12–13) (→tojás). Más elképzelés szerint Purusa testéből keletkezett (→kozmikus ember), vagy Pradzsápati hozta ki a világtengerből. A Rig-védában a temetkezési szertartások fontos eleme a föld: befogad, oltalmaz, mint anya gyermekét. A mandalában a →négyzet a jelképe (→mandala). • A kínai Ji king (Változások könyve) szerint kun, a föld és ken, az ég egymás kiegészítői: együtt formálják az egész világot. A föld a feminin pólus, vagyis a jin (→jin és jang). Kifejezi a fejlődést és az energiát. Az öt főelem egyike, megfeleltethető a középponttal, a sárga színnel, a kettes számmal és az édes ízzel. A geometriai formák közül a négyzettel ábrázolják, amely egyben a kínai birodalomra is utal. • A görög-római mitológiában szintén anyaság-jelkép, Hésziodosz szerint még Uranosz, az Ég is Gaia (→Gaia/Tellus), a Földanya gyermeke (Theog., 126–128). Gaia Khaosszal való rokonságát jelzi, hogy gyermekei sokszor idomtalan, torz lények, amelyek emberi és állati vonásokat egyesítenek magukban (pl. Tüphón →kígyó és ember; Ekhidna félig nő, félig kígyó). Iaszión és Démétér a „háromszor-fölszántott földön” egyesült, s ez a mítosz az →eke (férfi princípium) által fölszántott föld és a megtermékenyített nő közötti párhuzamot emeli ki (→Démétér/Ceres). A föld minden teremtmény anyja: „ő a legősibb, ő táplál mindent a világon” (Homéroszi, XXX. himnusz, A földhöz, mindenek anyjához). • Rómában szintén anyai jellegét hangsúlyozták. Pl. egy monda szerint Tarquinius római király fiainak Püthia azt jósolta, azé lesz a hatalom, aki először csókolja meg az anyját. Az ország kormányzását Brutus kapta, aki a Földanyát csókolta meg. A rómaiak megkülönböztették Tellust, a Földanyát Cerestől, a talaj termékenységének istennőjétől.
Tellus, az Anyaföld allegóriája (dombormű, Ara Pacis Augustae [Augustus békeoltára], Kr. e. 13–9 között, Róma).
Id. Plinius Naturalis historia c. művében a föld központi helyzetét a másik három elem biztosítja: a tűz, a levegő „a vízzel együtt fenntartja a mindenség közepén lebegő súlyos Földet” (2/5). Az orphikus hagyomány szerint az éterben és a vízben lévő teremtő szellem termékenyíti meg a földet (→elemek). • A kelták számára a romlandó test jelképe, sóval azonban a halhatatlan léleké (→só). • A Biblia szerint az első anyag, amely kivált a vizekből: „Az Úr tulajdona a Föld minden pillére, / ő helyezte rájuk a világot” (1Sám 2,8). Míg az ég Isten trónja, addig a föld Isten zsámolya (Iz 66,1; Mt 5,34–35). A zsidó és keresztény hagyományban a föld a menny, a spirituális szféra ellentéte; ebben az értelemben a tökéletlenség, az anyagi és az emberi régió, valamint a termékenység kifejezője. Az Úr belőle alkotta meg az embert és a többi élőlényt, s gazdagságát az embernek ajándékozta (Ter 1,24–31). Az élet kezdete, ahová a test végső nyugalomra tér meg a halál után: „Ádám gyermekei nehéz igát húznak, / attól a naptól, amikor megszülettek, / míg vissza nem térnek mindenek anyjához” (Sir 40,1). Mint menedéket adó és tápláló anya, az Egyház jelképe. • Az alkímiában a prima materia egyik neve. A hermetikus hagyományban a „föld próbája” a Pokolba való alászállást jelenti, amelyet az akrosztichonként értelmezett VITRIOL szó is kifejez: Visita Interiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem (A Föld mélyének látványát értelmezve találod meg a titkos követ). • A misztikusok, köztük a XVIII. sz.-i Swedenborg számára a homo duplex, az ember kettős természetének anyagi oldala. A rózsakeresztesek a Földet, az ég párhuzamaként, kilenc rétegből és egy központi magból állónak képzelték el. • A pszichológiában a föld a tudatosság kifejezője, a tudat konfliktusainak színhelye. • A magyar néphagyományban élet és halál képe; a halottat és az újszülöttet egyaránt a földre helyezték. • Blake költészetében a Bukott Ember és a Bukott Természet jelképe (A Tapasztalás dalai; Bevezetés, A Föld válasza), másrészt minden energia kezdetéé (Menny és Pokol násza). Wordsworth nagy koporsóként írja le a földet A képzelet dalai XI. versében. Vörösmarty Földi menny c. versében a mulandóság kifejezője: „a föld úgyis elveszendő, / Elveszendők, akik rajta élnek.” Ady Endre A föl-földobott kő c. költeményében a föld a hazával azonosul. Kosztolányi A földön c. versében – amelynek mottója Byront idézi: „To love the earth” – az életadó, majd a halálban nyugalmat adó földanyát szólítja meg. →eke, →por [K. J.]
főnix: Mitikus madár, amelyet az egyiptomiak a benu hieroglifában szürkegémként (→gém), majd a későbbi korokban →sas, fácán vagy →páva alakjában, színes tollazattal, feje körül sugárkoszorúval, hegyen állva vagy pálmafán ülve ábrázoltak. A Halottak Könyve az örök megújulás madarát Ozirisszal azonosítja (→Ozirisz/Szarapisz). • Kínában a császárnő emblémája, míg a császáré a →sárkány.
Főnix, hátán a császárnővel (kínai festmény, Kr. e. II–I. sz., Szung dinasztia).
Egyike a négy szent élőlénynek (a sárkány, a →teknős és az →egyszarvú mellett). A szent főnixpár a tökéletes kormányzás (Su king [Írások könyve], I. 5,9). • Az antikvitásban mint tűzben elégő, hamvaiból, poraiból megújuló lény, az idő vagy az újjászületés. Számos ókori szerző leírja legendáját (Hérodotosz, II, 73; Tacitus: Annales, VI. 28; Plin. Nat. hist., X. 2). Szoláris madár; halála és újjászületése a →Nap halálának és feltámadásának képe, így sorsa a görög-római mitológiában a Nap városához, az egyiptomi Héliupoliszhoz (egyiptomi neve: Junu, a →Ré-kultusz központja) kapcsolódik. A történetet Ovidius is megörökítette (Met., XV. 392–407). Akárcsak az egyiptomi napisten, Ré lelkének tekintett benu-madár, úgy a főnix megjelenését is időszakosan várták, élettartamát különbözőképpen adták meg. A császárkorban a római birodalom örök fennmaradását jelentette. • A keresztény kultúrában az időszakos megjelenés és a korszakos újjászületés, az örök élet és feltámadás jelképe. Krisztus-szimbólum, az „igazságosság Napja”. A hellenisztikus zsidó drámaíró, Ezekielosz Exodosz c. tragédiája leírja az Elim oázisban megjelenő madarat, csodálatos színes, hatalmas lénynek ábrázolva. Ez a madár-jelenés feltehetően a Bibliában elbeszélt fürj-csoda átírása (Kiv 16,13; Szám 11,31). A leírást átvette és újabb elemekkel gazdagította Pszeudo-Eusztathiosz Hexaémeron-kommentárja (PG 18;729 D–32A), amelyek részben megvoltak már a zsidó pszeudoepigráfiában (Báruk apokalipszise), ahol a főnix a Nap és a földi világ között kiterjeszti szárnyát, hogy megvédje az emberiséget a Nap bosszújától, amely méltatlankodásában sugaraival el akarja pusztítani az embereket bűneik miatt. A számos csodás tulajdonsággal leírt madár szerepe Isten irgalmasságának képviselete. Az 1. Kelemen-levél (25) közli a főnix mítoszának legkorábbi keresztény változatát, amelyben a feltámadás és Krisztus jelképe. Eszerint a főnix Arábia tájain élő, egyedülálló, pártalan (monogenész) lény, amelynek élettartama ötszáz esztendő. Megérezve halála közeledtét, tömjénből, mirhából és más illatszerekből készít fészket, amelyben elégeti magát. Bomló testéből féreg kel ki, amely felnőve, megtollasodva, elődje csontjait a fészekkel együtt az egyiptomi Héliupoliszba viszi, ahol a Nap oltárára teszi. A féregből kikelő madár értelmezése kettős; egyrészt ez a filogenezis szimbolikus ábrázolása, amikor a törzsfejlődés során a hüllőből a szárnyas hüllőn keresztül madár fejlődik, másrészt ez a precessziós ciklusban (a világkorszakok közül) a Skorpió jegyének születése, amelyben a madár–kígyó-jegy a Nap halálának és feltámadásának a képe, a korszakos újjászületésé, az örök életé és feltámadásé. Történetét ismeri a III–IV. sz.-ban keletkezett szír Didaszkalia, a Physiologus, feldolgozza Lactantius De ave phoenice c. költeménye, példázatként szerepel a IV. sz.-i keresztségi és halotti beszédekben. Ezután már nemcsak a feltámadás szimbóluma, hanem az egész üdvtörténetet átszövő korszakos Logosz-theophaniákra értik. • Az ókeresztény művészet alkotásain ábrázolták emblémaszerűen, vagy a vértanúk sora mögött pálmafán ülve (Kr. u. VI. sz., Ravenna, San Apollinare Nuovo), ahol a vértanúk tanúságtétel általi újjászületésének szimbóluma (→pálma/datolyapálma). Hénoch könyvében a főnix angyal alakot ölt, a Báruk-apokalipszisben a föld őre. Ábrázolásának ikonográfiai elemei eredendően hasonlók voltak a páváéhoz; síremlékeken mindkettőnek ’romolhatatlanság’ és ’halhatatlanság’ volt a jelentése, így igen sok ábrázoláson megkülönböztethetetlenek. A teológiai erények közül a Remény allegorikus alakjának attribútuma. A bizánci birodalom egyik emblémájául választotta; ebben a jelentésben a birodalom örökös fennmaradását, ciklikus megújulását hivatott kifejezni. • Az alkímiában a bölcsek kövének egyik elnevezési formája (→bölcsek köve). • A középkortól kezdődően szerepel Debrecen címerében, majd 1909-től a magyar református egyházéban is; az Istenhez való vágyódás jelképeként.
A magyar református egyház címere, tetején a főnixszel.
• A régi magyar irodalomban Zrínyi a hősi családi hírnév újjáéledését példázza a főnix-jelképpel: „Mint phoenix hamubul költi nemzetségét: / Ugy okossággal ez megtartja hiredet” (Szigeti veszedelem, II. 86). Babits In Horatium c. művében a folytonosan változó, elmúló-újjáalakuló világ: „Szüntelenül lobog / főnix-világunk.” →madár [V. L.]
frigyláda: A zsidóság számára a „bizonyság, a szövetség” ládája, az isteni jelenlét szimbóluma. Tartalmazza a két összetört törvénytáblát, Áron vesszejét és egy edényt, amely azzal a mannával van tele, amellyel a nép a sivatagban táplálkozott (→Áron vesszeje, →edény). Formáját, anyagát és tartalmát pontosan meghatározza az Úr, s →Mózes eszerint építi meg (Kiv 37,1–9). Az isteni védelem záloga volt, ezért a zsidók magukkal vitték vándorlásaik és harcaik során. Amikor nagy pompával Dávid palotájába szállították, a szekeret vonó ökrök megbillentették a frigyládát, aki pedig segítségképpen megfogta, holtan esett össze (2Sám 6,6–7), mivel a szent, az isteni érinthetetlen. Aki ezzel szembeszegül, annak az Úr haragjával és büntetésével kell szembenéznie. A letelepedés után a szent sátorban, majd Salamon jeruzsálemi templomában helyezték el (→sátor, →templom). Híres frigyláda-ábrázolásokként tartják számon a római Traianus-oszlopon (elkészült Kr. u. 114-ben) és a Titus-diadalíven (Kr. u. 81) található domborműveket. A klosterneuburgi oltár zománcképei között is látható frigyláda-ábrázolás (XII. sz.). • A kereszténységben az →oltár előképe: „Frigyládát emel oltárává, ím, a keresztfa” (a saint-denis-i apátsági templom egyik üvegablakának felirata, Suger könyve a kormányzása alatt történtekről, 34). A magyarországi barokk művészet európai viszonylatban is kiemelkedő alkotása a
győri Frigyláda-emlékmű (1731).
• Modern értelmezésben is szövetséget jelöl, pl. Ady Küldöm a frigy-ládát c. versében. →Grál, →szentségtartó [A. B.]
fújtató: A fémkohászok, a kovácsok és az alkimisták a tűz táplálását szolgáló eszköze. Mivel a kovács teremt, alakít, az ősi népek az istenek segítőtársaként tisztelték (→fémek/fémmegmunkálás). Szerszámait – a fújtatót, a kalapácsot és az üllőt – élő csodatárgyaknak tekintették, s úgy tartották, mágikus, varázsos erejüknél fogva maguktól dolgoznak (→kalapács). • A bráhmanizmusban a fújtató a fával és a bárddal együtt a tűzisten attribútuma. • A Tao Te kingben a légtér jelképe: „Az ég és föld közötti tér, / akár a fújtató” (5). A kínai alkimisták is használták: „Csodás egy műhely a nagy Természet […] Az ég: fújtató, a föld: nyílása” (Li Taj-po: Első próbálkozásom az élet varázsitala főzésében). • William Blake a fémöntés eszközeit az ember fiziológiájához hasonlítja: a fújtatók a tüdők (Milton). →kohó, →tűz [L. A.]
Furiák: →Erinnüszök/Furiák
furulya: →fuvola/furulya/síp
fuvola/furulya/síp: Fából és fémből készíthető fúvós hangszerek. A furulyát és a sípot függőlegesen, a fuvolát pedig haránthelyzetben tartják. A legrégebbi hangszerek közé tartoznak. Már az őskorból is maradtak fenn csontfurulyák. Fallikus szimbólumok, pl. olyan ábrázolásokon, amelyeken szerelmespár látható, s mellettük egy férfi fuvolán játszik. Néha a kín és a szélsőséges érzelmek kifejezői. • A kínai mitológiában a fuvola a harmóniát jelképezi. Egy legenda hangjának természetfelettiségét fogalmazza meg; általa születnek a felhők, a könnyed szellő és a főnixek. A vasfuvola taoista hangszer, amely elmetszi a felhők gyökerét és széthasítja a sziklákat, ami jól mutatja a villámmal és az esővel való kapcsolatát, termékenységi jelentését (→villám). • A hinduizmusban Krisna (→Visnu) fuvolája az örökkévalóság hangja, amely az időben élőkért sír. • Az iszlámban a nádfuvola, amelyen a kerengő dervisek játszanak szertartásaikon, az isteni forrásától elszakított és oda visszatérni kívánó lélek. • A görög-római korban használatos hangszer nem szigorú értelemben vett fuvola volt, hanem inkább nádsíp, latinul tibia. Fuvolakísérettel az elégiákat adták elő. A nádsíp Euterpének, a sziréneknek és Kübelének az attribútuma. A mítoszok szerint →Pallasz Athéné készítette, de a szatüroszok hangszere lett (Ovid. Fasti, VI. 693–710). Marszüasz végzetét ez a hangszer okozta, mivel Apollónnal való zenei versengésében Apollón győzedelmeskedett (Ovid. Fasti, VI. 697–710). A mítosz a művészet magasabbrendűségét hirdeti a mesterség felett (→Apollón/Apollo, →szatüroszok/faunusok). Hermész is sípon játszott, amikor zenéjével elaltatta Argoszt (→Argosz/Argus). A pánsíp, azaz a szürinx a pásztorok hangszere volt a régi görögöknél. A pásztori élet, a természet egyetemes harmóniájának szimbóluma: „Pásztori múzsámat lehelem csak e lágyszavú sípba” (Vergilius: VI. ecloga, 8) (→pásztor). A Szürinx nimfát szerelmével üldöző árkádiai pásztoristen, Pán találta föl e hangszert, mellyel megörvendeztette az isteneket és az embereket. A nádsípon játszó Pán és Apollón versengésében Midasz Pán muzsikáját ítélte szebbnek, s Apollón ezért büntette szamárfüllel (Ovid. Met., XI. 153–179) (→Pán/Faunus, →fül). Sípon játszott Daphnisz és Polüphémosz pásztor is. • A fuvola a zene, s általában a művészet varázserejének és erényt, boldogságot terjesztő hatalmának kifejezője Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájában. A világharmónia szimbóluma: „Ez a fuvola többet ér aranynál s koronáknál, / Hiszen az emberi boldogságot / s a megbékélést terjeszti” (I. 8.). A varázsfuvola eredete is jelképes: Pamina apja ősi tölgy gyökeréből faragta villámló viharban „egy bűvös órán”. Tehát anyagában s elkészítésének idejében is isteni erő nyilvánult meg. A fensőbb világot jelképező Tamino hangszere a varázsfuvola, a materiális világhoz tartozó Papagenóé a pánsíp. • Juhász Gyula A varázsfuvolás c. versében a bűbájos fuvolás a halálba hívja az őt követőket. Ugyanez a jelentés, a halálba vezető bűvölés jelenik meg a hamelni patkányfogó legendájában és Arany Tengeri-hántás c. balladájában is. →hangszerek, →zene [P. I.]
fű/füvek: Az alacsony, lágyszárú, keskeny levelű növén az alázatosság, az alárendeltség, a szerény észrevehetetlenség szimbóluma. Gyors és bőséges gyarapodása révén a bőség, ciklikus pusztulása miatt az enyészet és mulandóság kifejezője. A füvekhez kötődik a hosszú élet és az egészség gondolata (forrasztófű, gyógyfű, az élet füve). • A sumer költészetben is szerepel az élet füve; pl. A nagy égből a nagy föld felé c. eposzban Innin istennőt az életadó fű és víz támasztja fel az alvilágban (250). Az akkád Gilgames-eposzban Gilgames megszerzi az élet füvét, de egy →kígyó elrabolja tőle, s bőrét levetve megfiatalodik. • A rómaiaknál a fűkorona adományozása a katonai erények legnagyobb elismerése volt. A pásztorok vitájuk végén földből kitépett füvet nyújtottak át a győztesnek. • Az Ószövetségben a friss, sarjadó fű az igazak újjáéledésére utal (Iz 66,14). A fű jelenti még az emberi sorsot, „Az ember napjai a fűhöz hasonlók” (Zsolt 103,15). A gyorsan elszáradó fű az elmúlásnak (2Kir 19,26) és az ellenséges hatalmak megsemmisülésének is jelképe. • A fű jelenti a meghódolást is. A nomád hódító a meghódított területen elsőként vizet és fűcsomót kér a legyőzöttektől. Anonymus Gesta Hungarorumában →Árpád vezér a Tisza és a Bodrog vidékének meghódítását követően vizet és fűnyalábot kér az ottlakóktól. A magyar népmesék közül az „égig érő fa”-mesetípusban a táltos élesztő- vagy forrasztófűvel kelti életre gazdáját. József Attilánál a →fa ’világtengely’ jelentésével összefüggésben a világ legkisebb részleteiben, az egyéni létben is megnyilvánuló kozmikus törvényszerűség kifejezője: „Légy egy fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél” (Nem én kiáltok…). →gyógynövények [K. J.]
füge/fügefa: Mediterrán vidékeken honos gyümölcsfa. Délkelet-Ázsiában a hatalmat és az életet jelenti. A hindu mitológiában világfa, →Visnu és →Síva fája. A buddhisták szerint Gautáma egy fügefa alatt világosodott meg, vált Buddhává, ezért bódhifának, a megvilágosodás fájának is nevezik a fügefát, és Buddhát is ábrázolják fügefaként (→Buddha).
Bódhifa (sztúpa-dombormű, Bharhut, Kr. e. II–I. sz.)
• Az iszlámban a menny fája. • A görög és a római kultúrában Dionüszosznak, Priaposznak, Hermésznek, Zeusznak és Szilénosznak szentelték. Fallikus jelkép, a termékenységre utal. Egyes római regék szerint →Romulus és Remus egy fügefa alatt született (ficus ruminalis), ezért az ikeristenségeket sokáig egyéves fügefa alatt tisztelték. • A zsidóknál a béke, a virágzás, a bőség s a szőlőtővel együtt →Izráel jelképe. A teremtéstörténet tiltott fája (Ter 3,4–7) egyes bibliamagyarázatok szerint nem alma-, hanem fügefa (ugyanígy a gnosztikusoknál) (→alma/almafa). • Az Újszövetségben Jézus elátkozza a terméketlen fügefát, amely a keresztény értelmezésben a Megváltóban nem hívő zsidóság, ill. a terméketlen tudomány jelölője (Mt 21,18–22; Lk 13,6–9). A Physiologus a repedezett fügét, amelynek sötét belsejéből hangyák másznak ki, Krisztus oldalsebével azonosítja. Ahogy a →lándzsa Krisztus oldalát átszúrta, és sebéből áradt a fény a sötétségben élő emberekre, úgy jutnak világosságra a hangyák. A gyümölcs édessége miatt Szentlélek-jelkép, de utalhat Mária szüzességére is. Ugyanakkor a füge mint obszcén gúnymozdulat a Passióhoz tartozik; a Krisztust gúnyoló tömeg jele. →fa [K. Zs.]
függöny/kárpit: A függöny elválaszt; elrejt, ill. elfed valamilyen titkot. Az ókori keleti misztériumvallásokban az istenek képeit függöny takarta el. A perzsa uralkodók alattvalóik elől függöny mögé rejtőztek, amely a mennyet a földtől elválasztó eget szimbolizálta. • A keleti udvarok ceremóniájára vezethető vissza az Isten trónját takaró függönyről való zsidó elképzelés, továbbá a jeruzsálemi Templom függönye is. Isten parancsára →Mózes a Szentek Szentjét, ahol a frigyládát őrizték, függönnyel választotta el a szentély többi részétől (Kiv 26,31–33). Ennek emlékét őrzi a mai zsinagógák keleti falán lévő, függönnyel elválasztott frigyszekrény a tóratekercsekkel. A szentélybe csak a főpap mehetett be, évente egyszer, az engesztelés napján (Lev 16,2). A jeruzsálemi Templom függönye Jahve hozzáférhetetlenségét szimbolizálja; Philón magának az univerzumnak, mások a menny leplének, az égnek a képét látják benne (→templom). Az Iz 40,22 az eget a függönykárpittal azonosítja (→szövés/szövet). • Az Újszövetség a keresztrefeszítés összefüggésében utal a jeruzsálemi Templom függönyére: „Erre a templom függönye kettéhasadt” (Mt 27,51; Mk 15,38; Lk 23,45). A kárpit kettéhasadása a világrend megbomlását fejezi ki. A teológusok ezt a helyet úgy értelmezik, hogy a kereszthalál pillanata egyúttal reveláció, az Ótestamentum titkainak beteljesedése. Pál apostol utalásai a jeruzsálemi Templom függönyére többféleképpen értelmezhetők (Zsid 6,18–20; 10,19–21). Kifejeződik bennük az a gondolat, hogy Krisztus megszüntette Isten hozzáférhetetlenségét; a kárpit kettéhasadásával megszűnt az akadály az Istenhez vezető úton. A Zsid 10,20 a kárpitot Jézus testével azonosítja: „Ezt az élethez vezető utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk.” • Az apokrif Jakab-ősevangélium elbeszélésére támaszkodnak az ún. fonó Madonna-ábrázolások. Jakab szerint ui. a jeruzsálemi Templom kárpitja felfeslett, és a legerényesebb szüzeket kérték meg az anyagához használandó fonal újrafonására. Az Angyali üdvözlet pillanatában Mária tehát az Ó- és Újszövetséget „fonja” egybe (→fonal/fonás). • A kései antikvitástól kezdve istenek és uralkodók attribútuma a függöny, amely amellett, hogy a képi kiemelés eszköze, a (gyakran mennyei) hatalom szimbóluma is. Síremlékeken evilág és túlvilág határa, a halott apoteózisának kozmikus képe. Auktorportrékon az isteni inspirációra, néha magára az allegóriára utal (pl. Simone Martini: Allegoria Virgiliana, 1340, Milánó, Biblioteca Ambrosiana). Evangélisták ábrázolását azért kíséri olyan gyakran függöny, mert ők a kereszthalál pillanatában revelálódott igazság hirdetői (Codex Aureus, Stockholm). A Krisztus születése- és a Mária gyermekével-jeleneteknek is gyakori motívuma, hiszen a Születés, az Ige testté válása is reveláció (1Tim 3,16; Zsid 10,20). Az →Angyali üdvözlet ábrázolásán gyakori függöny-motívum a megtestesülés csodáját fedi fel (Grünewald: Isenheimi oltár, Angyali üdvözlet-tábla, 1513–1515 között, Colmar, Musée d’Unterlinden). A barokk korszak képeire az illuzionisztikusan festett függönyök a jellemzők. Ezek növelik a művek értékét, mintegy becsességük jele, egyúttal az ábrázolt jelenetek intimitását, titokzatosságát is fokozzák. Elválasztják és összekötik a néző és a kép világát (Rembrandt: A Szent család, 1646, Kassel, Staatliche Kunstsammlungen Gemäldegalerie). • Az iszlám hagyományban a Kába-szentélyt fedi sötét kárpit, amelyet évente cserélnek (→kocka). • A tarot II. lapja, a Nőpápa könyvet tartó, koronás nőalakot ábrázol, aki mögött a függöny a világ lényegét rejti (→kártya). • A „vasfüggöny” kifejezésben, amely Európa keleti és nyugati felének a II. világháborút követő éles elhatárolódását jelezte, szintén a függöny elválasztást kifejező szimbolikája jelenik meg. (→égtájak) →fátyol/lepel [Eö. A.]
függőón: →inga/függőón
fül: A kommunikáció befogadó szerve, a figyelmet, az emlékezetet fejezi ki; szellemi tevékenységre, nem kizárólag passzivitásra utal. Szimbolikája érintkezik a spiráléval és a kagylóéval, vagyis a vulva-szimbólumokkal; ez magyarázza a fülből való születés mítoszát. A kilyukasztott fül elkötelezettséget és birtokbavevést, ill. fogadalmat fejez ki. • Egyiptomban a jövendőre utal. Különbséget tesznek a jobb és a bal fül jelentése között, előbbi az élet, utóbbi a halál (→jobb és bal).
Egyiptomi imádság-sztélé, amelyet Nebethetepet istennőnek, az imák meghallgatójának szenteltek.
• Kínában a hosszú fülnek van szimbolikus jelentősége. Hősöknél, kiemelkedő személyiségeknél a bölcsességet és a halhatatlanságot jelzi. • Az antikvitásban a hegyes fül mint állati vonás →Pán/Faunus és a →szatüroszok/faunusok ismertetőjegye. A görög Midasz király attribútuma a szamárfül, amely a rossz zenei ízlés, a butaság jelképévé vált (Ovid. Met., XI. 153–179) (→fuvola/furulya/síp). A püthagoreusok szerint a fül különleges formája az isteni ihletettségre utal. • Az átszúrt fül az Ószövetségben az örök rabszolgaság jelképe (Kiv 21,5–6; MTörv 15,16). Isten füle kifejezi mindentudását és imára irányított figyelmét: „Az Úr szeme az igazakra tekint, füle meghallja kiáltásukat” (Zsolt 34,16). A fül ugyanakkor az ember figyelmét, Isten szavának meghallását és az annak való engedelmeskedést is jelenti. Az Ószövetség papszentelésein a fület is megkenték áldozati vérrel (Lev 9,23–24) (→vér). • A keresztény művészetben az →Angyali üdvözlet egyes ábrázolásain a Szentlélek fehér →galamb/gerle alakjában Mária füléhez repül; ez jelzi Krisztus fogantatását: „Fülön át és lelkén át / szállt be a szent testébe” (A Szent Szűz anyaságáról, gall-latin himnusz, XIII. sz.). A szellemi táplálás és a reveláció szimbólumaként a szentek és próféták tanításainak befogadására utal: „Akinek van füle, hallja meg” (Mt 11,15). A hallás elengedhetetlen a hithez és az üdvösséghez: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Aquinói Szt. Tamás is ebben az értelemben hangsúlyozza a hallás hitbéli szerepét: „Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik: / de a hallás Rólad hittel biztosít” (Éneke Krisztus testéről). • A lutheri reformáció szembeállította a katolicizmusra jellemző látványorientált, szemnek szóló kultuszt az általa magasabbrendűnek tartott hallással: „az igazi hit becsukott szemekkel jár, Isten szavára figyel, követi a szót…” (Luther Jónásról szóló prédikációja). Az irodalomban is megjelenik a fül és a szem oppozíciója: Shakespeare Lear király c. drámájában Gloster csak azután „lát” tisztán, amikor már csak a fülére támaszkodhat: „botlottam, míg szemem volt” (V. felv., 1. jel.). →szó/ige, →zene [K. J.]
fülemüle: →csalogány/fülemüle
fürdés: A vízbe merítkezve végzett mosakodás már az ókortól kezdve teljes testi és átvitt értelemben lelki megtisztulást fejez ki: megszabadít a bűntől, a múlttól, a földitől. Minden ókori kultúrában hozzátartozott a vallási szertartásokhoz az azokat megelőző fürdés, tisztálkodás. Tertullianus ekképpen említi: „Némely beavatást vízzel végeznek, mint Isisét vagy Mithrasét; bizonyos mosakodások után vonulnak isteneik elé” (A keresztségről, V. 1). Ez a megtisztulás biztosította, hogy a szentségekhez járuló se testével, se lelkével ne szennyezze be a szent helyet, ill. szertartást. A hinduk a Gangesznél végzik megtisztító szertartásukat (→folyó). • Az Újszövetségben Keresztelő Szt. János keresztelési szertartása nem csupán a fej vízzel való megérintését jelentette, hanem a teljes megmerítkezést, amelynek Jézus is alávetette magát (Mt 3,11–17). Ez az újjászületés kezdete. Erre utal a keresztelőmedencéhez, a szenteltvízhez kapcsolódó szertartás is. A Mária születését megjelenítő ábrázolásokon a bizánci eredetű fürdetés motívuma a megtisztulás, a keresztelés jelentéseit hordozza.
Jelenetek a Szent István-legendából (Géza álma, István megkeresztelése, István koronázása, A megtérő magyarok keresztelése) (Vásári Miklós prépost kódexe, XIV. sz., a padovai káptalan könyvtára).
• A katolikus egyház tanítása szerint a bűnök megvallása, a gyónás és az ezzel járó feloldozás egyenértékű a lélek fürdőjével, amely a bűnbánat könnyeivel törli le a bűn foltjait. A mártírium vérben mosdás és vérrel való keresztelkedés (→vér). Szemben a germán hősök sárkányvérfürdőivel, amelyek védelmet nyújtottak minden fegyver ellen, a mártírok vérkeresztsége éppen az evilág felé való kiszolgáltatottságot és a túlvilági érdem elnyerését példázta. Az ókeresztény időkben a római társadalom közfürdői a bűn, a luxuria, az eltékozolt élet jelképeként negatív jelentéssel bírtak a megtértek számára. • Az alkímiában a két alapanyag, a →kén és a →higany oldódását a →király és királyné „közös fürdőjeként” ábrázolták.
Alkímiai fürdő (metszet egy 1618-as alkímiai traktátusból).
• A reneszánszban az öregeknek az ifjúság kútjában való fürdőzése az élet élvezetére való újjászületésre utalt (Lucas Cranach: Az ifjúság kútja, 1546, Berlin, Staatliche Museen). A fürdés erotikus jelentést is kaphat a meztelen emberi, női test érzéki szépsége révén. Az európai művészetben a Zsuzsanna fürdőzését kileső vének bibliai történetének ábrázolása és Betsabé fürdője a női test szépségének megjelenítője (Tintoretto: Zsuzsanna a fürdőben, 1550, Párizs, Louvre; Rembrandt: Betsabé, 1654, Párizs, Louvre). A mitologikus témák közül a nimfák és Diana fürdőzése is ezt a jelentést hordozza (Boucher: Diana fürdője után, 1742, Párizs, Louvre). • Az 1592-es Csízió, az az magyar planétás könyv május havi illusztrációja fürdést ábrázol a következő jó tanács kíséretében: „Gyenge meleg feredőc vér vételec illnec é hóban, / Sállyáról borodat, szép vigassággal igyad.”
Fürdés, illusztráció május hónapjához (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
• Balassi Kiben az Cślia feredésének módját irja meg c. versében és Csokonai A’ Feredés c. művében szintén az erotikus jelentés jelenik meg. József Attila Ódájának Mellékdalában a fürdés a társra és otthonra találásra utal; a boldogságban való megújulás jelképe. • A pszichoanalízis a fürdés képzetében az anyaméhbe való visszatérést látja. Ebben az értelemben szerepel József Attila Zöld napsütés hintált… c. versében. →kút, →víz [K. Zs.]
füst: Égéskor keletkező, felszálló, korommal kevert gáz. A →föld és az →ég közötti kapcsolat jelképe; az ember imáját, hódolatát viszi fel az égi istenekhez. A lélek felemelkedésének képszerű kifejezése. A védikus tűzoltár funkciója is ezzel áll összefüggésben. Kínában, Tibetben és Indiában a holttest elhamvasztásával a lélek füstként száll az égbe (→máglya). • Az Ószövetségben az Isten Sínai-hegyen való megjelenésének egyik jele: „Az egész nép hallotta a mennydörgést, a villámlást, a harsonazengést és látta a füstölgő hegyet” (Kiv 20,18). Az égőáldozat füstje az Istennel való kapcsolatteremtés egyik módja (Ter 22,2; Jób 1,5; 1Kir 18,38) (→áldozás/áldozat). Ugyanakkor felidézheti a mulandóságot (Zsolt 37,20; 102,4), jelentheti a haragot; a Gonosz attribútuma. A tömjénfüst a papi funkció emblémája: az imát emeli az ég felé, ezért ajándékoznak a háromkirályok tömjént a gyermek Jézusnak (→tömjén). Új pápa választását fehér füst jelzi. • A néphagyományban a füstölés a Gonosz elűzésének, távol tartásának egyik módja. • Dante Isteni Színjátékában a Gonosz megjelenésének kísérőjelensége (Pokol, XXV. 92–93); a haragvók büntetése a Purgatóriumban fekete füstfelhő. Ady A kezek bábja c. versében szivarfüstöt küld a sorsirányító „kezek” felé, s ez a füst az önmagát feláldozó lét megjelenítője. Vaszary János Aranykor c. festményén a füst szakrális jelentése idéződik föl (1898, Bp., MNG). →oltár, →tűz [B. M.]
fűzfa: Nedves helyeket kedvelő, lecsüngő ágrendszerű fa. Lefelé hajló ágai révén a gyász, a szomorúság jelképe („szomorúfűz”). A zsidó hagyomány szerint a babiloni fogságba hurcolt zsidók sírva emlékeztek hazájukra, s hárfáikat fűzfákra akasztották (Zsolt 137,2) (→hárfa). • A protestáns, elsősorban református sírszimbolikában a gyász és halál jelképe; a fejfák, sírkövek gyakori motívuma. • Petőfinél is megjelenik ez a hagyomány: „Kisfurulyám szomorúfűz ága, / Temetőben szomorkodik fája” (Kisfurulyám szomorúfűz ága…); Arany János A pusztai fűz c. versében a sivár, reménytelen sors példájaként írja le (→puszta). Ady az ószövetségi jelentésre utal: „Babilon sötét vizeinél ülve / Akasztom hárfám szent, szomorú fűzre” (Mammon Szerzetes zsoltára). • Mint az asztalos- és ácsmunkákra kevéssé megfelelő faanyag, az értéktelenség, a silányság kifejezője. Ebben az értelemben szerepel Juhász Gyula Magyar epigrammák, A fűzfapoéta c. versében is. →fa [Ú. E.]
gabona/búza: Lisztes magvú gazdasági növény. A →mag általánosabb jelentéskörével összefüggésben a gabona elsődlegesen a termékenységre utal. Mivel a magvak a növény pusztulásakor széthullanak, majd újrasarjadnak, az élet és halál egybefonódását, a halál utáni újjászületést is jelzik. A gabona a természet körforgását fejezi ki: a földből a Nap és a víz ereje által kibontakozó életerőt, és a földbe hullást, a megsemmisülést. Már az első földművelő kultúrákban ebben az értelemben szerepelt; a termékenységi varázslások, a házassági áldozatok, a temetési szertartások fontos része volt. Ez a magyarázata annak is, hogy az aratóistenségek és az anyaistennők mellett a meghaló és feltámadó istenek egyik legfontosabb attribútuma a gabonamag, a gabonakalász. Mint alapvető táplálék, létfeltétel, számos kultúrában az élet, a bőség, Isten jelenlétének kifejeződése. • Mezopotámiában az égi istenek ajándéka (Hogyan jött a gabona Sumerbe?, 3–4). A juh és a gabona teremtését elbeszélő sumer költeményben maga a bőség és az élet: „A juh és a gabona fénylőn jelentek meg. / Az égben náluk található a bőség, / az Országban náluk található az élet lehellete” (Juh és gabona) (→bárány/juh). • Egyiptomban Ozirisz újjászületését szarkofágba ültetett csírázó gabonamagvak szimbolizálták. Plutarkhosz ismerteti a gabona földbe vetésével, „halálával” és újrasarjadásával összefüggésbe hozott mitikus hiedelmet, amely az egyiptomi meghaló-feltámadó istenség rítusaiban központi szerepet játszott: „amikor az elvetett mag a földben rejtőzik, Oszirisz el van temetve, de tüstént feléled és újból megjelenik, amikor a csírázás megkezdődik” (Iszisz és Oszirisz, 65) (→Ozirisz/Szarapisz). • A görögöknél Démétér, a föld termékenységét biztosító istennő kultikus megszólításai közé tartozott a „terméshozó” és a „gabona” szó. Leánya, Perszephoné alvilági tartózkodását és tavaszi visszatérését ekképpen jelenítették meg: egy télen eltemetett gabonakalászt csírázáskor kiástak, ezzel jelképesen kiszabadították Perszephonét Hadész birodalmából, és biztosították a föld újbóli termékenységét (→Démétér/Ceres, →Perszephoné/Proserpina). A két istennő történetéhez a görög kultikus élet egyik fontos ünnepe, az eleusziszi misztériumok kötődtek, amelynek őszi és tavaszi ünnepei során Attika földműves lakosai a föld termékenységét kívánták biztosítani. Egyben a lét és a születés, a termékenység és a halál misztériumában szándékoztak részesedni, amelyet a gabona őszi földbe hullása és tavaszi sarjadása fejez ki. Kis-Ázsiában →Kübelé istennőnek áldozták. A meghaló-újjászülető istenség, →Adónisz kultuszában az ún. →Adónisz-kert egyik alkotóeleme a gabonamag. • Ókori eredetű az az asztrológiai hagyomány is, amely szerint a →Szűz csillagkép nőalakjának kezében gabonakalász látható. Tibullus a béke jelképeként említi: „Áldott Béke, jövel jobbodban búzakalásszal” (Elégiák, 1,10.). • A Kalevalában Vejnemöjnen árpát vet, amikor a Föld asszonyához és Ukkóhoz, a fölső Istenhez, a menny esőhozó urához termékenységért könyörög (2. ének). • A Bibliában a földműves →Káin áldozati ajándéka (Ter 4,3), ezért az ábrázolásokon egy búzakéve az attribútuma. A fáraó álmát megfejtő József történetében a bőség és ínség ellentétpárját fejezi ki a dús és a száraz kalász (Ter 41,5–6). Jelképezi Isten áldását (Zsolt 126,5–6) és a messiási ország bőségét: „Gabona árassza el a földet a hegyek csúcsáig” (Zsolt 72,16). • Az Újtestamentumban Jézus példázatában is szerepel: az elvetett, elpusztuló gabonamag, amely majd új, termékeny életre kel, Isten országa. A búza és a konkoly példázatában a gabonamag azokat a hívő lelkeket jelenti, akik az Utolsó ítéletkor kiválasztatnak (Mt 13,30) (→gyomnövény). Pál apostol a feltámadást példázza vele (1Kor 15,37). A tipológiai szimbolizmus értelmezésében az Istennek szánt szent áldozat, az „első kéve” (Lev 23,10–11) Jézus. Az evangéliumokban szintén szerepel ez a meghaló-feltámadó istenségek mítoszaival rokonítható jelkép, itt →Jézus Krisztus megváltó halálára utal: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). • A középkortól kezdődően a →szőlő mellett a kalász az eucharisztia jelképe, pl. Botticelli Eucharisztikus Madonna c. festményén (1471, Boston, Isabella Stewart-Gardner Museum) az Utolsó vacsora szentségi kenyerére utal. A Madonna-képeken Jézus eljövendő halálát jelzi. Mária-szimbólumként a középkori Mária-kultusz idején terjedt el. Az ún. kalászos Mária-ábrázolások bibliai alapja az Én 7,4. A Szűzanyát magok nélkül termést hozó búzamezőnek tekintették.
Kalászos Madonna (XV. sz., Esztergom, Ker. Múz.).
• Allegorikus ábrázolásokon a búza a nyárhoz kapcsolódik, ekevassal együtt pedig az ezüstkor jelképe (→évszakok). A mitológiai tematikájú reneszánsz festészetben Démétér/Ceres attribútuma (pl. Michele Pannonio: Trónoló Ceres, XV. sz., Bp., Szépműv. Múz.). A kötött búzakéve az összhang, az egyetértés szimbóluma. • A magyar néphagyomány archaikus termékenység-varázslásai közé tartozik a Luca-napi (december 13.) búzacsíráztatás, az ún. lucabúza, amely a téli napforduló idejére hajt ki. A magyarság számára különösen fontos gabona a búza; a Tiszántúl középső részein „élet”-nek nevezték. Kölcsey Hymnusában az „ért kalász” a magyarságra áradó isteni áldás. Petőfinél a magyar Alföld termékenységének, a magyar táj jellegzetességének képe az „Arany kalásszal ékes rónaság” (Hazámban). A széthulló gabonakévét Tompa Mihály az 1848/49-es szabadságharc utáni emigráció szimbólumává tette: „…pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” (A gólyához). Ugyanezt a témát dolgozza fel Sárközi György 1931-ben írott Mint oldott kéve c. regénye. Ady A grófi szérűn c. versében a „Szenes kalászok” a zsellérek, koldusok tragédiáját fejezi ki. József Attila Búza c. versében a magyar szegényparasztság reménytelen, kiszolgáltatott helyzetét jelzi: „Verejtékünk egy-egy cseppje / száraz földdel gyúrva egybe / búzaszem a búzaszáron.” →aratás [Ú. E.]
Gaia/Tellus: Gaia a görög mitológiában a Földanya, a női princípium; a születés és a termékenység megtestesítője (→föld). Leglényegesebb, elemi teremtő funkcióját jelzi, hogy rögtön a Khaosz után keletkezett, és tőle származik többek között fia és egyben férje, →Uranosz (Uranosz/Uranus), az égisten; Zeusz (→Zeusz/Jupiter) főisten szülei: →Rhea és Kronosz (→Kronosz/Saturnus); Pontosz, a tenger istene; valamint a küklópszok, a titánok és az Erinnüszök (→Erinnüszök/Furiák) is, akik mindannyian őrzik lényükben anyjuk ősi, vad, khthonikus voltát. Gaia – teremtő funkciójából adódóan – a generációs konfliktusok ősoka is, ezt jelképezi rémisztő külsejű fiainak, a titánoknak Gaia saját unokáival, a gigászokkal szemben folytatott harca (→gigászok). A Kronosz elleni harcban (Hésziod. Theog., 470–486) és a trójai háború kirobbantásában is szerepet vállalt (Hom. Il., I. 5). Teremtő funkciójával összefüggésben az élet alapvető törvényeinek, a világ és a kozmosz rendjének ismerője és beavatottja, a legyőzhetetlenség szimbóluma. Ebben az aspektusában azonosították Themisszel, a törvényes rend és az igazságosság istennőjével (Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 209–210). Az orphikus himnuszokban teremtő ereje révén a boldogok anyja, mindentudó és mindent tápláló örök őserőként jelenik meg (A földhöz). • Az istennő alakja Rómában funkciómegoszláson ment keresztül: a rómaiak Tellusként tisztelték, őt tartották a föld istennőjének. Ő testesítette meg az anyaföldet és a hazát, míg a táplálékkal és élelmezéssel összefüggő feladatok – így pl. a földművelés – a görög Démétér római megfelelőjének, a gabonaistennő Ceresnek jutottak (Verg. Georg., I. 147–148) (→Démétér/Ceres). Tellus a termőföld, a lehetőséget magában hordozó női anyag szimbóluma, amely a szántáskor beléje fúródó ekevas, a férfi princípium révén válik termővé (→eke). A művelés és szántás, a megsebzés nélkül, önként termő föld az ősi, romlatlan állapotok és az →aranykor képzetéhez kapcsolódott (Hésziod. Erga, 42–120; Lucretius: A természetről, III. 1157–1174; Verg. Georg., I. 121–135). Ceres és Tellus alakjának összeolvadását mutatja a római ábrázolási hagyományban az Augustus Kr. e. 13–9 között épült békeoltárán (Ara Pacis Augustae) látható Tellus-dombormű (→föld). Tellus alakja itt politikai tartalommal telítődve a béke áldásait fejezi ki. →anyaistennő [A. D.]
galagonya: A rózsafélék családjába tartozó, rózsaszín vagy fehér virágú, piros vagy fekete bogyótermésű tüskés cserje. Apotropaikus hatású →bokor. A belőle készült →koszorú viselése szüzességet, tisztaságot vagy csodálatos szűzi fogantatást jelképez. • A görög-római kultúrában nászi virág; Hüménnek, Florának (Khlórisznak), Hekaténak és a római Maiának szentelték; Héra a Khlórisztól kapott galagonya megérintésekor foganta Arészt, a virág itt a termékenység, ill. az apa nélküli fogantatás szimbóluma. Boszorkányság elleni védelmezőként tisztelték. Cserjéje általában a lelkek és a tündérek találkozóhelye. • Weöres Sándor Őszi éjjel… kezdetű versében a lányság megtestesítője. [P. E.]
galamb/gerle: Közepes termetű, kecses madár. A lélek, a harmónia és a tavasz jelképe. Az anyaistennők szent madara. Feminin jellegéből adódóan anyaság-szimbólum; a szerelmi beteljesülést is reprezentálja. • A mezopotámiai kultúrában →Innin/Istar/Astarta istennő attribútuma. • Egyiptomban a halhatatlanság madara. Az ábrázolásokon az életfa ágán ül, csőrében a →fa gyümölcsével. • Az antikvitásban →Zeusz/Jupiter (a galamb volt a dódónai jósda jövendőmondó állata) és →Aphrodité/Venus attribútuma.
Crispijn de Passe: Vénusz (A hét bolygó c. rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
A szerelemistennő szekerét a hagyomány szerint galambok húzták. Venus küldötte az a két gerle, amely Aeneasnak az aranyághoz vezető utat mutatta (Verg. Aen., VI. 190–197) (→aranyág). • A zsidó hagyományban az ártatlanságot, a halál fölött aratott győzelmet, a békét testesíti meg: „A galamb este visszatért Noéhoz és íme, friss olajágat tartott a csőrében… Újabb hét napig várt és ismét kiengedett egy galambot, de az már nem tért vissza hozzá…” (Ter 8,8–12) (→Noé). Áldozati állatként is szerepel (Lev 12,8). • Az ókeresztény művészetben a temetkezési urnákon szereplő, edény szélén álló, abból ivó galambok az élet forrásából ivó lelkekre utalnak.
Theodorus-szarkofág (részlet, IV. sz., Ravenna, San Apollinare in Classe).
A keresztény ikonográfiában a Szentlélek megjelenítője: „Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten lelke mint galamb leszállt és fölébe ereszkedett” (Mt 3,16) (Piero della Francesca: Jézus megkeresztelése, 1448–1450, London, National Gallery; Jan és Hubert van Eyck genti oltárának A bárány imádása c. táblaképén a Bárány fölött látható, 1426–1434, Szt. Bavo). A Szentháromságot megjelenítő ún. Kegyelem trónusa-képtípuson szintén galamb jelképezi a Szentlelket.
A. Dürer: Szentháromság (rézkarc, 1511).
Az Angyali üdvözlet ábrázolásának változataként alakult ki a barokk képzőművészetben a Mária mint a Szentlélek jegyese-képtípus, ahol a galamb jegygyűrűt hoz a csőrében (→gyűrű) (pl. id. Dorfmeister István: Sponsa Spiritus Sancti 1777, Balf, fürdőkápolna). A római San Clemente apszismozaikján a kereszten látható, a megfeszített Krisztust övező tizenkét galamb az apostolokat jelzi (1130 k.). • Dante Isteni Színjátékában a gerle Paolo és Francesca szerelmére utal (Pokol, V. 82–87). Bronzino A szerelem legyőzi az időt c. alkotásán (1545 előtt, London, National Gallery) a galambpár a szerelmi vágyakozás jelképe. • Népköltészetbeli jelentéséhez hasonlóan Petőfinél is a szeretett nő szinonimája: „Gyere ki galambom, gyere ki gerlicém” (János vitéz). Ady Seregély és galamb c. költeményében tisztaság-jelkép: „Pihés, fehér, szűzi galambként / halok meg szép galambhalállal.” • A „békegalamb” – elsősorban Picasso grafikái nyomán – a háborúellenes mozgalom jelképe. →fehér, →madár, →szárny [N. K.]
Ganümédész: A görög mitológiában Trósz, trójai király és Kallirhé nimfa fia, az istenek pohárnoka, „Zeusz szerelmes választottja” (Pindarosz: Olümpiai ódák, I. 44), a fiúszépség egyik megtestesítője. A mítosz szerint a szép pásztorfiút Zeusz →sas képében ragadta föl az Ida-hegyről az Olümposzra, ahol halhatatlanná tette, így az ő feladata lett Hébé helyett a →nektár töltögetése az istenek lakomáin (Hom. Il., XX. 231–5; Apollod. Mit., III. 12.2; Ovid. Met., X. 155). A mítosz szexuális értelemben a homoszexuális szerelmi vágyat és egyesülést jelképezi (Platón: A lakoma). A Vízöntő csillagképpel is azonosították alakját (Ovid. Fasti, II. 145–152). • Halhatatlanná avatásának mozzanatában a megújulás és a magasabb szintű létre ébredés gondolata is kifejeződik. Ilyen értelemben eleveníti föl Dante is Ganümédész történetét az Isteni Színjátékban (Purg., IX. 19–33). A világirodalomban Goethe Ganümédész c. versében az Ida-hegyi pásztorfiú alakjában és érzéseiben egy mindent átfogó, elvont szépség felé törekvő, tárgy nélküli szerelmi vágyakozás fejeződik ki. • A képzőművészetben alakja elsősorban →Zeusz/Jupiter alakváltozásainak tematikus ábrázolásában kapott szerepet. Így a Ganümédész elrablása-téma számos ókori és későbbi festő és szobrász művén jelenik meg. Egy antik ábrázoláson (Zeusz és Ganümédész, Kr. e. 470 k., Olümpiai Múzeum) a főisten a hóna alatt tartja a fiút. Michelangelo Ganümédész-ábrázolásán a sas a fiút szinte eltakarja, mintegy fölemeli és magába olvasztja (rajz, 1532 k., Róma, Villa Farnesia). Témája megjelenik a barokk festészetben is (pl. Tintoretto, Carracci, Rembrandt, Rubens, Correggio festményein). [A. D.]
gazella: Afrikában és Dél-Ázsiában élő növényevő, szökellve menekülő patás állat. Jelképisége hasonlít az antilopéhoz és a szarvaséhoz. Jelentését főleg az élénkség, a szépség és a gyorsaság tulajdonságai határozzák meg. • Egyiptomban az antiloppal és a kecskebakkal együtt →Széth attribútuma, a vihar jelképe. • A hindu ikonográfiában →Síva egyik attribútuma, amelyet az istenség különböző ábrázolásain a kezében tart. • Az antikvitásban Artemiszhez (→Artemisz/Diana) társítják. • A kereszténységben az emberi lélekre utal: ahogy a gazella menekül a ragadozó elől, úgy menekül az emberi lélek a Gonosz elől. →szarvas, →vadász/vadászat [K. J.]
Gedeon gyapjúja: Az Ószövetségben Gedeon Izráel nagy bíráinak egyike, akinek kiválasztottságát Jahve a gyapjú csodájával jelezte (Bír 6,36–40). A kizárólag Gedeon gyapjújára hulló →harmat bizonyította, hogy az Úr az ő keze által menti meg Izráelt. • A tipológiai szimbolizmus szerint →Szűz Mária kiválasztottságát jelképezte: „Amikor (Isten) el akarja árasztani mennyei harmatával a világot, először csak Gedeon gyapjára hullatja azt. Amikor meg akarja váltani az emberi nemet, ennek egész árát Máriára bízza” (Clairvaux-i Szt. Bernát: De diligendo Deo). [Ú. E.]
gém: Mocsaras területeken élő gázlómadár. Szoláris jelkép, szimbolikája sok hasonlóságot mutat a →gólya és a →daru jelképrendszerével. • A kínai kultúrában a fehér gémet a fekete varjúval hozzák kapcsolatba mint a jang és a jin, a szoláris és lunáris ellentétpár megtestesítőit. • Egyiptomban az ún. benu-madarat (→főnix) a hieroglifákon szürke gém ábrázolja. Ő a lélek halál utáni első átalakítója, a Nap újjászületésének, az élet megújulásának szimbóluma. Jelzi a Nílus áradását, mivel elhagyja a folyót és a földek felé repül, amikor a folyó kiönt. • Az európai hagyományban az éberséget jelenti, amely könnyen átfordulhat túlzott kíváncsiságba. Az emblematikus hagyomány szerint a gém a nádasban elrejtőzve olyan hangot hallat, mintha nagyon messze lenne, ezért a gyáva, hiú dicsőségre vágyó ember megtestesítője. • Az okkultizmusban vékony és mindenhová behatoló csőre miatt az isteni tudományt ábrázolja. • Ady Megáradt a Tisza és Gémek az Olimpusz alatt c. versében a maradiság kifejezői: „Magyar madarak, sár-faló gémek / Ősek és vének.” →madár [P. I.]
gerle: →galamb/gerle
gesztenye: Tüskés burokkal övezett termésükről ismert fafajták, amelyek egyike, a szelídgesztenye termése ehető, a más rendbe tartozó vadgesztenye viszont nem. Mind a bükkfafélék családjába tartozó szelídgesztenye, mind a vadgesztenye Európában a mediterrán vidékekről terjedt el. Mivel a termést védő, tövises burok veszi körül, a szüzesség, a tisztaság, a kísértés feletti győzelem és az erény jelképe. • Fája Kínában a Nyugatot és az őszt, s mivel télen is terem, a viszontagságokban is hű barátot jelenti. →gyümölcs/termés, →mag [P. E.]
gigászok: A görög mitológiában a vadság és a harc, az erő, valamint a káosz jelképei (→káosz és kozmosz). Hosszú hajjal és nagy szakállal ábrázolják őket; némelyiküknek száz karja és ötven feje van, lábukat pedig gyakran két kígyó helyettesíti, amely a sötétséggel és az alvilági erőkkel való kapcsolatukat mutatja. Hésziodosz szerint Gaiától, a földistennőtől és Uranosznak, az ég istenének a vércseppjéből születtek (Theog., 180–185), s mivel nem ismerték el Zeusz (→Zeusz/Jupiter) uralmát, harcot indítottak az olümposzi istenek ellen. A természeti erők romboló hatalmának jelképei, a törvények és a határok áthágásának megtestesítői. Az isteneknek adott jóslat értelmében a gigászok egészen addig legyőzhetetlenek voltak, amíg egy halandó hérosz, Héraklész (→Héraklész/Hercules) segítségével nem sikerült fölébük kerekedni. • Heroizmusa miatt az ókori képzőművészet gyakori témája az istenek és gigászok harca (gigantomachia). A görögség számára minden félig emberi vagy torz lény – pl. a →gorgók, a →kentaur – és a velük folytatott küzdelem a barbár világgal való szembenállást jeleníti meg, s a fölöttük aratott győzelem a harmónia diadala, az isteni világrend győzelme. Témájuk ezért szerepel gyakran a templomok domborművein (→templom). A delphoi Apollón-szentély (Kr. e. 510) homlokzatán a történet narratív megformálása látható, a Parthenón keleti frízén lévő gigantomachia-ábrázolás pedig a görögöknek a perzsák fölött aratott győzelmét is hirdeti. A téma grandiózus ábrázolása a pergamoni Zeusz-oltár fríze.
Alküóneusz, Athéna és Gaia (Kr. e. 170 k., Berlin, Staatliche Museen).
→óriás [A. D.]
glória: →dicsfény/glória
gólem: A héber szó megformálatlan tömeget, anyagot jelöl; a jeruzsálemi Talmud szerint jelentheti az anyaméhben formálódó embriót, vagy Ádámot, még lélek nélküli, anyagi állapotában. • A kabbalista hagyományban emberkéz alkotta állatra vagy szent betűk által életre hívott, agyagból formált emberre használták a szót. A XII. sz.-i filozófus, Maimonidész a kifejezést olyan emberekre használja, akik testi vagy lelki értelemben torzak. Ez a fajta teremtés az Isten teremtésének imitálása, s mivel az ember az isteni tökéletességet nem érheti el, a gólem, szemben az Isten alkotta Ádámmal, néma marad (→Ádám). Olyan teremtmény, akinek a homlokára írt emet (’igazság’) szó ad lehetőséget az életre, s akit teremtőjének akarata kormányoz, mivel szolgaságban tartott, rosszra hajló lény (→szó/ige). Saját teremtőjének képmása, egyik szenvedélyének megtestesítője, amely szenvedély (s vele a gólem is) egyre nő, így aztán veszélyessé válhat a gazdájára nézve, eltiporhatja. (Ennek a legendának egy későbbi variációja Goethe A bűvészinas c. műve.) A gólemmel kapcsolatos legendák elsősorban a wormsi Eleazar rabbiról, a prágai Löv ben Becalél rabbiról és Elija von Helm rabbiról maradtak fenn. • Gustav Meyrink fantasztikus regényében, a Gólemben (1915) a megváltáshoz vezető út, a zsidó gettók lelkületének materializálódása, valamint a hős, a szerző alteregója, aki saját megváltásáért, megtisztulásáért küzd (1920-ban Henrik Galeen és Paul Wegener megfilmesítette). →homunculus, →óriás [K. Zs.]
gólya: A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben (→víz). A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal (→évszakok). Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett. • Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan (→daru). • Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, →Héra/Juno attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője. • A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az →angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának (→Angyali üdvözlet). A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólyaszárnyakat viselnek. • Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe. • Arany János A rab gólya c. versében a rabsággal járó kiszolgáltatottság, boldogtalanság képe. W. B. Yeats Lazurkő c. művében a hagyományos jelentést eleveníti föl: „hosszú élet jelképeként / gólya száll a fejük felett.” →madár, →víz [P. I.]
golyó: →gömb
gomba: Kisméretű, általában húsos testű élősködő szervezet. Gyors növekedése, kifejlődése, szaporodása a termékenységgel kapcsolja össze. Egyes gombáknak alakjuk miatt fallikus jelentést tulajdonítanak. A gombák tápláló, jótékony vagy mérgező hatása a gyógyfüvekéhez hasonló helyet jelöl ki számukra az emberi gondolkodásban. Gombából is készülhetnek hallucinogén főzetek, amelyek a vallási szertartásokhoz, a sámán-jóslatok, -eksztázisok eléréséhez elengedhetetlenek voltak. • Az ősi Kínában fontos szerepet játszott: a hosszú élet, ill. a halhatatlanság szimbóluma volt. Mágikus hatású, isteni eredetű növénynek tekintették. A csiperkéről azt tartották, hogy csak akkor terem, ha a császárságban béke honol; így lett a császárság rendjének, az uralkodó helyes gondolkodásának, azaz az égi megbízatás teljesítésének jelképe. • A gombák varázserejébe vetett hit némely gombafajta különleges, körkörös ívben való terjedésének is köszönhető (→kör). Az európai néphagyomány szerint a gombák mágikus gyűrűjében, a boszorkánykörben szerelmesek találhatnak egymásra vagy boszorkányok táncolhatnak éjjel. A gombák egy része gyakran más növényre telepszik rá, ezáltal a gyorsan szaporodó élősködőt testesítheti meg. • A „fák tövén a bolondgomba” a felesleges lét képe József Attilánál (Karóval jöttél). Az atombomba pusztító felhőjének alakjára utal „ez a ronda / otromba / gomba” (Weöres Sándor: Atomfelhő). →gyógynövények [R. G.]
gorgók: A görög mitológiában Phorküsz tengeristen és felesége, Kétó három szörnylánya, a khthonikus erők és a megfélemlítés jelképei. Visszataszító és torz voltukat szárnyas, pikkelyekkel borított testük, az Erinnüszökhöz hasonló kígyófonatú hajuk és vadkanagyaruk, valamint haragos tekintetük fejezi ki leginkább (→Erinnüszök/Furiák).
Gorgót ábrázoló domborított aranylemez (Kr. e. 560 k., Delphoi Múzeum).
A mítosz szerint hármójuk közül ketten, Szthenó és Eurüalé halhatatlanok voltak, míg a legkisebb, Medusza halandó. Mivel dermesztő tekintetüktől minden élőlény kővé változott, Perszeusz csak úgy tudta Medusza fejét levágni, hogy nem pillantott rá, és csak a tükörképét tartotta szemmel a pajzsán. A gorgófej levágása és Perszeusz győzelme a Medusza felett ezért az emberfeletti vállalkozás és az alvilági erőkkel folytatott harc példájává vált. A levágott gorgófő viselésének a pajzson és a páncélon apotropaikus szerepe volt, Perszeusz így tudta három ízben is elpusztítani ellenségeit (Atlasz, Phinekusz, Polüdektész). A Medusza-főt Perszeusz ajándékaként Pallasz Athéné is pajzsára, aigiszára tűzte (Hésziod. Theog., 270–333; Ovid. Met., IV. 792–802). A gorgók elrettentő hatása eredetileg valószínűleg az isteni misztériumok kutatásának tilalmára vonatkozhatott. Hármasságuk az alvilági istenségekkel és az orphikus hagyománnyal való kapcsolatukat mutatja. • A képzőművészetben a Kr. e. VI–IV. sz.-ban készült vázák, ivócsészék falán a gorgófő-ábrázolások az elrettentés jelképei. A gorgó-témát feldolgozó legismertebb művek: Rondadini Medusza (Pheidiász Meduszájának másolata, München, Glyptothek); Caravaggio: Medusza-fej (1597 k., Firenze, Uffizi); Canova: Perszeusz és a gorgófő (1797–1801, Musei Vaticani). • Zrínyi Szigeti veszedelem c. eposzában Alecto fúria, a legfőbb gonosz alakja Meduszát idézi: „Kigyókbul áll haja, s kötelöznek fején” (I. 29). →három [A. D.]
gömb: Három dimenzióba helyezett →kör, így jelentése érintkezik a körével. Az ideális test, az őseredeti forma, a tökéletesség, a harmónia szimbóluma. • Az antikvitásban a rendezett kozmosz megtestesítője a strukturálatlan káosszal szemben (→káosz és kozmosz). A legtökéletesebb térforma, a Földet szféraként körülvevő égbolt formája. A gömbhéjként elképzelt égbolt az építészetben kupolaként jelenik meg. A gömb, vagyis az →ég, és a →kocka, azaz a föld, együtt a világmindenséget, a teljességet alkotja. Parmenidésznél két koncentrikus gömb a földi világ és a túlvilág megjelenítője. Platón kozmológiájában is gömb alakú a világ, mivel Isten valamennyi forma közül a legtökéletesebbet választotta ki a teremtésnél: „Alakot pedig olyat adott neki, ami illik hozzá és lényével rokon. Ahhoz az élőlényhez pedig, mely minden élőlényt magába kell, hogy foglaljon, az az alak illik, mely minden alakot magába foglal: ezért gömb alakúra – mely középtől a felületéig minden irányban egyenlő távolságra van – és kerekdedre formálta meg, mert ez az alak a legtökéletesebb és önmagához mindenütt leghasonlóbb az összes alakok közül” (Timaiosz, 33b). Az ősi, még elválasztatlan →androgün/hermafrodita is gömb alakú: „Valamikor ugyanis az androgün (férfi-nő) külön nem volt, alakra és névre is egyenlő része volt mindkét nemből, a férfiból és a nőből […] mindegyik fajtának teljes, gömbölyű alakja volt…” (A lakoma, 189b,e). Itt egyszerre jelképezi az egységet, a tökéletességet, ill. a kétneműség és az ambivalencia eredeti harmóniáját (→egy). Xenophanésznál a körülhatárolt és a határtalan egységének kifejezője. Parmenidész a létezést hasonlítja gömbhöz (Töredékek, 42–45). Id. Plinius szintén a tökéletességét hangsúlyozza; a világmindenség alakja is ezt a formát követi (Nat. hist., 2, 2). Macrobius In somnium Scipionis c. Cicero-kommentárjában az animus mundi (’világlélek’): „A lélek megválva a gömb alaktól, az egyedüli isteni formától, az állatöv és a tejút határától leereszkedve szögletes formában jelenik meg, ahogyan a pontból megszületik a vonal, s így az oszthatatlanságból hosszúság jön létre, ezzel a pontból, ami az egység, kettős szám jön létre, s ez az első kiterjedés” (I. 12.5). →Zeusz/Jupiter, →Aphrodité/Venus és →Erósz/Amor/Cupido attribútuma; kozmikus hatalmukra utal. • A keresztény művészetben az Atya és Jézus Krisztus trónjaként a világuralom jelképe. A lábát gömbön nyugtató Atya hasonló jelentést hordoz. Krisztus, kezében glóbusszal: Salvator Mundi (’a világ megváltója’). Erre utal a középkori királyi jelvények egyike, az országalma (→alma/almafa). Nicolaus Cusanus a Szentháromság képét látta benne: az Atya a →középpont, amelyből minden kisugárzik, a Fiú a sugár, a Szentlélek pedig a körvonal. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának külső szárnyain a gömb alakba zárt, teremtéskor kialakuló Föld látható (1503–1504 k., Madrid, Prado). A XVII. sz.-tól gyakran forrdul elő megszemélyesített erények attribútumaként: pl. a Hírnév, a Bőség, mérleggel és karddal együtt pedig az Igazság kísérője. Lehet még a gömb alakú égitestek (Nap, Hold, planéták) isteneinek attribútuma is. A →hét szabad művészet ábrázolásán az Asztronómia attribútuma. Morális jelentése szerint utalhat a földi élet bizonytalanságára, a forgandó szerencsére. A gömbön álló →Tükhé/Fortuna a vak jövő instabilitását jelzi, szemben a történelem, a tudás és a hit megszemélyesített alakjaival, akik kockán állnak. •
Étienne-Louis Boullée Newton-síremlék-terve, a gömb formájú Xenotaphium (1784), a világegyetem teljességének gondolatát jelzi.
A gömbhöz mint világszimbólumhoz kapcsolódik a theatrum mundi vagy a shakespeare-i „színház az egész világ” gondolata. Shakespeare színházának, a Globe-nak (’gömb’) neve is ezt sugallja. A →színház a kitágult makrokozmoszt visszhangozva egy művészet által létrehozott mikrokozmosz, önmagában is teljes univerzum. • Weöres Sándornál a szubjektum szimbóluma: „Énem: / gömb-alakú otthonom” (Én és a világ), amelynek ellentéte a külvilág örvénye (→örvény). →buborék, →csillag/bolygó, →labda, →tojás [A. B.]
Gráciák: →Khariszok/Gráciák
Grál: Eredetileg a kelta regék ételt-italt adó, soha ki nem fogyó mágikus üstje (→üst), varázsedénye, amely a keresztény szimbolikában Krisztus-szimbólumként jelenik meg. Alakját tekintve lehet csésze, laposabb →edény, kő vagy →drágakő; nincs egyetlen kizárólagos megjelenítési formája, sem bizonyíték arra, hogy valaha is létezett. A legenda egy változata szerint drágakő (pl. Wolfram von Eschenbach Parzival c. verses regényében, 1204), az a →smaragd, amely Lucifer koronájából hullott ki, amikor Istennel viaskodott, s amelyet angyalok hoztak le a földre (→Sátán/Lucifer). Egy másik változat szerint a Szent Grál az Utolsó vacsora kelyhe, amelyben Arimateai József (a János-evangéliumban Jézus tanítványa, aki eltemette a halott Jézust: 19,38) felfogta a halott Megváltó sebeiből kiömlő vért. Első irodalmi megjelenése Chrétien de Troyes A Grál-mese c. verses regénye (1180). A XIII. sz.-i Grál-prózaregényekben a keresztény misztika hatása érvényesül. Megjelenik mint misekehely, mint a keresztény hit, Krisztus tanításainak szimbóluma is (Robert de Boron: Roman de l’Estoire don Graal, 1200 k.). A Grál-mondák helyszíne egy távoli ország, maga a földi →Paradicsom, ahol a kelyhet egy templomban őrzik a Grál-lovagok. A →templom a Mont Salvage, a Megváltás hegye tetején van, amelyet víz vesz körül. Őrzője egyszerre pap és király. Addig rejtve kell maradnia, míg fel nem bukkan egy megjövendölt új Grál-király. Csak az juthat el a Grálhoz, akit titokzatos úton maga a Grál vezérelt oda. A hagyomány szerint, aki a közelében él, annak a szíve nemes lesz, mivel rejtelmes fény és erő sugárzik belőle (→fény/világosság és sötétség). (Az eszményi Grál-templom leírása Albrecht von Scharffenberg Az ifjú Titurel c. művében [1270] szerepel.) A Grál-keresés célja a benső lelki teljesség elérése, az istenivel való egyesülés, az önmegvalósítás, a tudás, az igazság, ezáltal párhuzamba állítható az elveszett Paradicsom örök kutatásával. A Grált őrző, a lándzsa által okozott sebektől szenvedő Halászkirályt Krisztussal azonosították (→seb). A Grálban összegyűjtött krisztusi →vér a gyógyítás korlátlan hatalmát és Isten közvetlen megtapasztalását biztosítja: a szent kehelyben őrzött vér maga a spirituális lényeg. • A legenda az idők során kissé átalakult. Arthur király korára a lovagok (a Kerekasztal lovagjainak) szerepe felerősödik (a Kerekasztal utalás az Utolsó vacsora asztalára).
Utolsó vacsora (kódexillusztráció, XII. sz., Szíria).
Sokan indulnak a Szent Grál keresésére; útjuk során különböző próbatételeknek kell eleget tenniük. Csak hárman találnak rá végül a Grálra, s vehetnek részt misztériumában. Egyikük, Galahad, a tökéletes lovag, Krisztus mint az ember szimbóluma, társai, Perceval, a szent bolond (aki megváltja a Halászkirály terméketlen országát), és Bor, a jámbor, egyszerű ember. • A Grál Krisztus mint a Megváltó jelképe is lehet (az erre utaló Queste del Saint Graal c. műben [XIII. sz.] a ciszterci misztika érvényesül). Ugyanakkor megjelenhet →Szűz Mária szimbólumaként is: szent edényként, anyaméhként, amelyben az istenség testté lett. Mária az élő Grál, amely tartalmazza Krisztus vérét, spirituális lényegét. Ebben a jelentésben az Isten háza, az ember számára a beteljesülés lehetősége. A hívők számára a szentségtartóhoz hasonlóan új →frigyláda. Az ember része, lelki gazdagság, felszabadító erő, a változások eredője, az együttérzés kelyhe. A Grál-legenda hatására a késő középkori kálvária-ábrázolásokon Jézus kicsorduló vérét angyalok gyűjtik kelyhekbe (→kehely). • Alkímiai szövegekben Krisztus és Mária egyesítése, amely hasonló az alkímiai egyesüléshez (→király és királyné, →szent nász). A Grálban Isten természete mint egységbe foglalt kettősség jelenik meg: maszkulin és feminin, animus és anima. Az alkímiában lehet a →bölcsek köve (mint az égből lehullott kő) vagy hermetikus edény (vas mirabile), amelyben a Nagy Mű alapelemeit keverték össze. Ebből az edényből született a filius philosophorum, a ’bölcsek fia’, amely az alkímiai szimbolikában az edényből, azaz a Mű méhéből született Bölcsesség. • A Grál-mítosz modern feldolgozásai közül Wagner Parsifal c. zenedrámája és T. S. Eliot Átokföldje c. költeménye a legismertebb. [P. I.]
gránátalma: Mediterrán vidékeken őshonos díszcserje termése. Mint valamennyi sokmagvú és piros gyümölcs, a termékenység, a szerelem és az élet szimbóluma. Mivel nem támadják meg a férgek, a tisztaságot is kifejezi. • Kínában a bőség, a boldog jövő, a gazdag gyermekáldás jele. A buddhizmusban az őszibarack és a citrusfélék mellett a szent gyümölcsök egyike (→barack/őszibarack). • Egyiptomban a XVIII. dinasztiától kezdődően a halottak sírjába helyezték a termékenységnek és a lét folytonosságának jeleként. • Elő-Ázsiában a meghaló és feltámadó növény- és termékenységi istenségek, pl. →Dumuzi/Tammúz, →Adónisz attribútuma; pusztulásukra a sebként felfakadó héj, újjászületésükre a sok →mag, a férfiúi termékenység szimbóluma utal. Egy mítosz szerint Agditisz (→Kübelé) véréből fakadt, s érintésétől foganta a szépséges fiúgyermeket →Attisz anyja (Pausz. 7,17,11). • Anyaistennők emblémájaként is szerepel; →Héra/Juno kezében a termékenység jelképe. Rómában a „megőrző” Juno attribútuma, a concordia, az egyetértés kifejezője. Termékenységi jelentésére utal az a szokás, hogy házasságkötéskor földhöz vágják, hogy magjai szétszóródjanak. Perszephonénak (→Perszephoné/Proserpina) azért kellett az alvilágban maradnia, mert mire anyja, Démétér (Déméter/Ceres) megtalálta, Hadész megetette vele a gránátalma magját (Homéroszi II., Démétér-himnusz, 114).
Erre utal D. G. Rossetti Proserpina c. festménye (részlet, 1874, London, Tate Gallery) is.
• A zsidó hagyományban szintén a megújulás, a termékenység kötődött hozzá; azt az áldást is jelképezte, amely az Istennel kötött szövetség eredménye. A papi öltözet felső köntösének gránátalma- és csengődíszítései a mennydörgésben és villámlásban kifejeződő termékenyítő hatás jelképei (Kiv 28,33–34) (→harang/csengő). A liturgikus eszközökön is megjelenik, pl. a rimmonimon (’gránátalma’), a tóratekercset díszítő ötvöstárgyon stilizált gránátalmák és csengők láthatók. Az Énekek énekében a menyasszony szépségének szimbóluma (4,13). • A kereszténység az öröklét és a szellemi, spirituális termékenység jelentését kapcsolta a gránátalmához. A koptok, az egyiptomi keresztények művészetében a gránátalmafa a feltámadás szimbóluma. Az egyházatyák az Eklézsia jelképeként említik, a gyümölcs a templom által egységbe fogott hívő lelkeket és utódaikat jelenti. Az aszkézis jelképeként a papi rend belső értékeknek szentelt életére utal, mint ahogy a gránátalma is belső, valódi értéket őriz külső, élvezhetetlen héjában. A középkori Mária-kultusz idején a gyümölcs számtalan magját a Szűzanya erényeire és mérhetetlen irgalmára vonatkoztatták (Botticelli: Gránátalmás Madonna, 1487, Firenze, Uffizi); a Szűz Mária-képeken gyakori gránátalmás brokátminta is ezt a jelentést hordozza. • A reneszánsz és barokk idején a szeletekre vágott gránátalma a bőkezűség jelképe (Dürer Miksa császárról készített portréin is ebben az értelemben szerepel, [pl. 1519, Bécs, Kunsthistorisches Museum]). Két sas által közrefogott, gránátalmákból kötött koszorú övezi a királyi címert, és gránátalma látható a bőségszarukban és a középső vázában is Mátyás király trónkárpitján, amelyet Pollaiuolo tervei nyomán Firenzében készítettek (1476 után, Bp., MNM). • A heraldikában a népek egységére utal. Cicero is rokon értelemben, de negatív felhanggal, az alacsonyrendű érdek, a közös haszon által összetartott sokaság szimbólumaként említi (De re publica, I,25). • Cesare Ripa Heliodorus nyomán a Győzelem (Vittoria) allegorikus figurájának attribútumaként ajánlja: „Az erőt a sisak mutatja, amely ellenáll a fejre mért csapásoknak; az egységbe forrt szellemeket pedig a gránátalma, amely úgy szorítja egybe magjait, amiként a kiváló emberek fogják egybe számos tehetség valamennyi gondolatát.” Az Egyetértés (Concordia) ábrázolásain a női figura koszorújának alapeleme, mivel „A gránátalma a régieknél az egyetértést jelentette, mert az egyetértő lelkeknek olyan egységben kell élniük egymás között, mint a gránátalma magjainak. Ebből az egyetértésből születik meg azután a bőség, mert ez az egyetértő politikai élet ereje” (Iconologia). →gyümölcs/termés [Ú. E.]
griff: Mitikus állat, amelyet óriási méretű, oroszlántestű, sasfejű és sasszárnyú madárként írtak le. Az →oroszlán és a →sas szimbolikus jelentéseihez hasonlóan a griff is a felsőbb hatalom, a királyi tekintély kifejezője. Eredetileg Mezopotámia számos mitikus szárnyas lényéhez hasonlóan, emberfeletti hatalmánál fogva őrző, védelmező funkcióval ruházták fel. • Perzsiában a szent →tűz őrzője, az életfa vigyázója (a perszepoliszi palota domborművei, Kr. e. VI. sz.). • Az eurázsiai pusztai népeknél (pl. a szkítáknál, az avaroknál) szoláris jelkép. Hérodotosz aranykincset őrző szörnyetegként említi. Apollón és Pallasz Athéné szent madaraként a jósló tehetség, az éleselméjűség, az éberség jelképévé vált.
Griffmadár (Kr. e. 560 k., Delphoi Múzeum).
• A zsidó hagyományban Perzsia emblémája. • A korai keresztény szimbolikában az antik keveréklényekhez hasonlóan a gonosz erő, a démoni hatalom kifejezője, a román kori oszlopfőszobrászat ilyen értelemben ábrázolta. Később sas jellegének hangsúlyozásával a mennybemenetel és a feltámadás szimbóluma lett, kettős természete révén pedig Krisztus-jelképnek tekintették (az oroszlán a földhöz, a sas pedig az éghez tartozásra utal). Sevillai Szt. Izidor ezt írja a griffről Etymologiae c. művében: „Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert feltámadás után felszáll a mennyekbe.” Az egyház diadalszekerét húzó griff is ebben az értelemben jelenik meg Dante Isteni Színjátékában (Purg., XXIX. 107–114). • Erre utal Gyöngyösi István is Maga gyámoltalanságát kesergő és abban az kardos Griffnek szárnya alá folyamodó Nympha c. művében. • A magyar történelemben pl. az Esterházyak címerében szerepel.
Matthias Greischer: Esterházy Pál címere (1690).
• Népmeséinkben csodás erejű, hatalmas →madár. [Ú. E.]
gyémánt: Ritkasága, kivételes keménysége és tüzes fénye miatt a legértékesebb →drágakő, regina gemmarum. Görög neve (adamasz ’törhetetlen’) lényegét fejezi ki. A fény, az élet, a tartósság, a romolhatatlanság, az őszinteség és az ártatlanság jelképe. • A buddhizmusban az abszolútum szimbóluma. →Buddha gyémánttrónja az összetörhetetlen, örök igazság megtestesítője. A buddhizmus egyik irányzatának neve vadzsrajána ’gyémántszekér’ (→szekér/kocsi). • Az antikvitásban is ismert és keménysége miatt nagyra becsült drágakő. Mivel szokványos eszközökkel nem tudták megmunkálni, csak természetes alakjában használták. Az antik hagyomány szerint még a tűznek is ellenáll. Valódiságát megvizsgálandó, pöröllyel sújtottak rá az üllőn. Úgy vélték, előbb törik szét az üllő, mint a gyémánt. Id. Plinius szerint ellenáll a mágnesnak is (Nat. hist.). A hagyomány szerint hatástalanítja a mérget, ellenáll a mágikus hatalmaknak, de egyféleképpen mégis elpusztítható: feloldódik a szarvas vérében. • Az Ószövetségben Júda bűne, a bálványimádás, gyémánttal, azaz kitörölhetetlenül van a szívekbe vésve (Jer 17,1). Az Ez 3,9 szerint Isten a próféta szívét és homlokát gyémánthoz teszi hasonlatossá, hogy minden támadásnak és kísértésnek ellenálljon. • A keresztény szimbolikában az igaz gyémánt →Jézus Krisztus, aki saját arcát kemény gyémánttá formálta, míg elviselte a szenvedés megaláztatását. Csakúgy, mint Krisztusnak, az egyház vezetőinek és a prédikátoroknak is gyémánt-állhatatosságot kell mutatniuk. Mellkeresztjükön a gyémántok és más ékkövek arra emlékeztetik viselőjüket, hogy ilyen tartós értékeket kell képviselniük. Az egyházatyák szerint a gyémánt a szív keménységét, gonoszságát és megrögzöttségét is jelenti. A Physiologus szerint, ha ez az acélkemény kő megtalálható egy házban, oda nem tud betörni az ördög, s nem fér hozzá semmi gonoszság. Ez a drágakő Jézus Krisztus, s akinek a szívében lakozik, az soha nem követ el gonoszságot (42). • A középkorban jelentése ’hűség’ és ’hősiesség’. A koronák ékköveként az állhatatosságra, a legyőzhetetlenségre utal. [P. I.]
gyermek: Az életerő megtestesítője; a jövő, a lehetőség, az egyszerűség, az ártatlanság, az Éden jelképe. Az egyéniség magasabb szintű átváltozási formája, az újjászületett, s így tökéletessé vált individuum. A legenda, amely szerint a gyerekeket a víz közelében élő állatok hozzák (pl. a →gólya vagy a →béka), azzal a hittel van összefüggésben, hogy a vizek őrzőjétől, a nagy anyaistennőtől, a föld méhéből származnak. Egyes mítoszokban a gyermek születését titokban tartják, hogy megóvják a fenyegető hatalmaktól. Pl. a görög mitológiában Zeuszt Kréta szigetén Dikté barlangjába, a római hagyomány szerint Romulust és Remust egy kosárkában a Tiberisre, a Biblia szerint Mózest kosárban a Nílus vizére teszik, Jézust a jászolban rejtegetik, majd Egyiptomba menekítik. Az isteni gyermek rendszerint anyjával együtt kerül a mítoszok, ill. a szakrális kultuszok előterébe, pl. →Ízisz és →Hórusz, →Szűz Mária és →Jézus Krisztus, kiteljesítve a férfi–nő-kettősséget a család hármasságára (→három). • A hindu hagyomány szerint a gyermeki lét az ismeretek megszerzése előtti állapot. • Az egyiptomiak szerint a templomban hallatott véletlen gyermeki kiáltás jóserejű (Plut. Iszisz és Oszirisz, 14). • Kínában a bőség, a szerencse jelképe. A konfuciánus tanok értelmében szülei teljes alárendeltje (a gyermeki szeretet tana). Megjelenhet az →ősök reinkarnációjaként is (pl. a konfuciánus őstisztelet szertartásán az elsőszülött unokát övezték az ősnek kijáró tisztelettel). A taoizmusban a belső érték, az igaz lélek, a bensőből fakadó művészi tartalom szimbólumaként is értelmezik, amely szemben áll a felnőttkori, mesterséges, külső tapasztalattal, megismeréssel: „Mert az égalatti tökéletes művészi szépsége eddig minden esetben a gyermeki lélekből fakadt” (Li Cse: A gyermeki lélekről). • A Bibliában a gyermekek sokasága a szövetség ígérete. A gyermek →áldás, Isten ajándéka, a házasság gyümölcse, jutalom; ellenben a meddőség Isten büntetése. Kifejezheti a lélek nyugalmát: „mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” (Zsolt 131,2). A liturgia a betlehemi gyermekgyilkosság emléknapjává december 28-át tette meg. Jézus egyszerűségük és ártatlanságuk miatt állítja példaképül a gyermekeket: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3; 19,14–15). Jelentheti még a hívőket, a kiválasztottakat (Zsid 2,13), azokat, akik hitükben még gyengék (Zsid 5,13), tudatlanok (1Kor 14,20). • A keresztény művészetben lélek-jelképként szerepel: →angyal emeli a magasba a halott lelkét kisgyermek képében.
Szent István-szarkofág (XI. sz., Székesfehérvár).
A Mária halála-ábrázolásokon Krisztus veszi magához Mária lelkét. Az →Ábrahám kebele ikonográfiai téma a gyermekek sokaságát ölében tartó patriarcha megjelenítésével a mennybe jutott lelkeket ábrázolja. A reneszánsz és barokk keresztény festészetének jellegzetes témája Jézus születése, a pásztorok és a háromkirályok gyermek előtti hódolata (Lk 2,7–20; Mt 2,11), valamint a Mária a gyermekkel-ábrázolások, amelyeken a gyermek Jézus az ígéret beteljesülését, a boldog reményt fejezi ki (Hugo van der Goes: Jézus születése, 1475 k., Firenze, Uffizi). • Az egyházatyák közül Szt. Ágostont egy tengert kanállal merő gyermekkel ábrázolják, amely a Szentháromság meghatározásának hasonlóképpen reménytelen voltát jelképezi; Szt. Ambrusnak pedig egy bölcsőben fekvő gyermek az attribútuma, akinek kiáltására püspökké választották a szentet (Legenda Aurea; Michael Pacher: Egyházatyák-oltár, 1480–1483, München, Alte Pinakothek). • Philipp Otto Runge A Nagy Reggel c. allegorikus képén (1809, Hamburg, Kunsthalle) a hajnalt megjelenítő leányalakot csírázó növények, csecsemők, kisgyermekek, a kezdet, a születő, friss élet jelképei övezik. Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájában szereplő három égi gyermek az angyalokhoz hasonlóan az istenek segítő szándékú képviselői. • A világirodalomnak is gyakori toposza. Vergilius IV. eclogájában (amelyet a középkorban Jézus születésére vonatkoztattak) a gyermek születése az eljövendő aranykor kezdetét jelzi. Rousseau az ember eredendő jóságát fedezi fel a még romlatlan gyermekben (Emil, vagy a nevelésről). Wordsworth Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből c. versében a gyermekkor a menny, az ég szférájához tartozik; a tökéletesség állapota. A szellem megtisztulásának harmadik, legmagasabb foka Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra c. művében: „Ártatlanság a gyermek és felejtés, újrakezdés, játék, magából kigördülő kerék, első mozgás, szent igent-mondás.” • A magyar irodalomban Ady fogalmazza meg Petőfi jelleme kapcsán a gyermeki lét isteni jellegét: „A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten” (Petőfi nem alkuszik). József Attila költészetében a kiszolgáltatottság, a megalázottság motívumai hangsúlyosak a gyermek-ábrázolásban (Egy kisgyerek sír; Iszonyat), valamint a ragaszkodásé, az érzelmi kötődésé (Gyermekké tettél). Weöres Sándornál a gyermeki lét a varázslatos élmények, az igazi értékek megértésének, megélésének szimbóluma (Hála-áldozat; Gyerekkor). • Jung a gyermek kapcsán a kettészakadt →androgün/hermafrodita, a két ellentétes pólus, a →férfi és nő magasabb fokú szintézisének, a háromban megvalósuló új egységnek hagyományos szimbolikáját hangsúlyozza (Aión, IV). →Erósz/Amor/Cupido [A. B.]
gyertya: Viaszból vagy faggyúból készített világítóeszköz. A fény, a Nap életadó erejének kifejezője. Mivel könnyen eloltható, az élet bizonytalanságát, az elenyészést is jelképezi. A római kortól kezdve használatos, előtte csak a fáklyát és a mécsest ismerték (→fáklya, →lámpa/mécses). A téli napfordulókor gyertyát gyújtottak, hogy támogassák a fény harcát a homállyal szemben (→fény/világosság és sötétség). • Az antik istenszobrok előtt gyertyákat állítottak; a síroknál ezeknek apotropaikus jelentésük volt. • A kereszténységben elsősorban Krisztust, az Igazságosság napját, a világ fényét jelképezi. A nagyszombatkor fellobbanó gyertya a Megváltó halálára és feltámadására utal. Az oltárgyertya Krisztus Szűztől való születését is kifejezi, mivel a viaszt a szűzies méhek készítik (→méh). A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal. Az oltáron égő hat gyertya az ima folyamatosságát jelzi, a húsvéti gyertyák a feltámadt és mennybe emelkedett Megváltót hirdetik. A →három gyertya a Szentháromságot jelzi, a →hét pedig a hét szentséget. Szt. Ágostonnál a hit szimbóluma, amely elűzi a hitetlenség és a tudatlanság sötétjét. Míg a világosságot árasztó gyertya Krisztus, a →gyertyatartó Szűz Mária (Speculum Humanae Salvationis Ch., 10). Gyertyaszentelőkor (február 2.; →Boldogasszony) a gyertyás körmenet szintén a hit világosságának kifejezése. • A középkori eredetű, a barokk korban is népszerű „jó halál művészetét” megfogalmazó ábrázolásokon a haldokló kereszttel és gyertyával a kezében fogadja a halált.
A jámbor haldokló vigasza a megváltó keresztáldozat, reménye pedig a purgatórium utáni üdvösség (rézkarc, XVIII. sz. vége, Szilárdfy Z. gyűjteménye).
A vanitas-képeken az égő gyertya az emberi élet mulandóságát fejezi ki. Ez az értelme Francis Quarles emblémájának is: a Halált nyíllal és koppantóval, az Időt szárnyakkal és homokórával, míg az emberi Életet gyertya képében ábrázolja (Hieroglyphikes of the Life of Man, London, 1638). • A gyertya a svéd Szt. Brigitta attribútuma, aki maga a megszemélyesített Jótékonyság és Hűség. Jelentheti a lankadatlan éberséget, a szellemi életet. • Csokonainál a kihunyt gyertya a halál jelképe (Halotti versek, IV); hasonlóképpen Petőfinél: „Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál” (Egy gondolat bánt engemet…). Thomas Mann Lotte Weimarban c. regényében a gyertya maga a költő (Goethe), s egyben a művészi sors jelképe: „…a dolgok változásában és cserélődésében én vagyok az égő gyertya is, amely feláldozza testét, hogy világosság ragyogjon…” A mulandóságra utal Weöres Sándor Öregek c. versében az „élet-gyertyán lefolyt viasz”. [K. Zs.]
gyertyatartó: Jelentése elsősorban a →gyertya fényszimbolikájához kapcsolódik (→fény/világosság és sötétség). • A zsidó hagyományban a hétágú gyertyatartó, a menóra az Isten jelenlétét, ill. Jeruzsálem templomát szimbolizálja (Kiv 37, 17–24; →hét). A gyertyatartó szárát a világfával, a világtengellyel azonosítják. Hét ága a Nap, a Hold és a planéták, de megjelenítheti a hét napjait, a Nagymedve csillagait vagy a világ hét körét. A hetvenágú gyertyatartó a deszánumot, azaz a hét bolygó tízesekbe történő állatövi beosztását jelentette (Josephus Flavius: A zsidók története, III, 7,7). Philón szerint a menóra az isteni kegyelem megnyilvánulása. A Titus-diadalív (Kr. u. 81) belső domborművén a zsidó háborút követően Rómába vitt templomi kincsek között szerepel.
Nyolcágú gyertyatartó (chanukkiá [hanukka]) (XVIII. sz.).
• Az Újtestamentumban, a Jelenések könyvében az Emberfia hét arany gyertyatartó között jelenik meg (Jel 1,12); „a hét gyertyatartó meg a hét egyház” (Jel 1,20), az ázsiai egyházak (→apokalipszis). A római katolikus szertartások során a nagyheti zsolozsmánál a gyertyatartón égve hagynak egy gyertyát, a legfölsőt, amelyet az ima után oltanak el. Ezzel utalnak arra, hogy elfogatásakor az apostolok sorra megtagadták Jézust. A gyertyatartót a Krisztust, a Fény gyertyáját tartó Szűzanya szimbólumaként is értelmezték (Speculum Humanae Salvationis Ch., 10). Motívumai révén különböző jelentéseket hordozott, pl. az élet fája-, ill. főnix-díszítéssel Krisztus feltámadásának a jelképe is lehetett (→főnix). • A protestáns egyházi művészetben az egyágú gyertyatartó Jézusnak mint a világ világosságának jelképe szerepel. →lámpa/mécses [K. Zs.]
gyík: Az általában kistestű, négylábú hüllő lunáris szimbólum. A nyirkosság, a nedvesség jelképe, a néphit szerint harmaton él. Mivel úgy vélték, nincs nyelve, a csend megtestesítőjének is tartották. Vedlése a megújulást, a regenerációt jelképezi.• Az egyiptomi hieroglifák isteni bölcsességet, jóindulatot és kegyességet tulajdonítanak neki. • A sámándobokon az alsó világ állata (→dob). • Az antikvitásban sokféle jelentése volt. Mivel hüllőként szüksége van a napfény melegére, a fény felé forduló gyíkot az ég felé forduló lélek és az eljövendő túlvilági lét szimbólumának tartották, ezért ábrázolták gyakran sírköveken és urnákon (→fény/világosság és sötétség). A görög-római mitológia szerint a gyík azt kívánta, hogy →Apollón/Apollo napisten keze által haljon meg. Praxitelész Apollón Szauroktonoszt (’gyíkölő’) ábrázoló szobra (Kr. e. 350 k.) ezt az eszmét jeleníti meg: hogyan juthat át a halál által a lélek a fényre. Az isteni bölcsességhez és a jó szerencséhez is társították, az ókorban →Hermész/Mercurius attribútuma volt. Mivel végigalussza a telet, a pusztulás és a halál kifejezőjének is tartották. Arisztotelész szerint a vedlést a szeménél kezdi, ezért bőrét szembaj gyógyítására használták. • A Bibliában tisztátalan állatként szerepel (Lev 11,29). • A keresztény művészetben a →kígyó jelentéseit hordozva a Gonosz szimbóluma is lehet; a bűnbeesés ábrázolásánál ebben az értelemben látható pl. Hugo van der Goes A bűnbeesés c. festményén (1467–1468 k., Bécs, Kunsthistorisches Museum). A Physiologus szerint öregkorára megvakul, de a fény, a felkelő Nap felé fordulva visszanyeri látását. A fény állataként a középkori keresztény művészetben a különböző világítótestek gyakori díszítőeleme. Tömjéntartókon, lépcsőkorlátokon (Bécs, Stephansdom), kórusfalakon faldíszítményként (egolsheimi és maulbronni kolostor) és oszloplábazatokon (pannonhalmi bazilika) találhatók gyík-ábrázolások. • Az emblematikus hagyományban a →kaméleon jelentésével mutat rokonságot. A hízelgést jelenti, fényt mutat, miközben mérget rejt magában. Selmecbánya címerében arany és ezüst gyík látható. [K. J.]
gyógynövények: Gyógyító hatóanyagot tartalmazó növények. Általában pozitív, védelmező erőt tulajdonítanak nekik; csodás hatalmuk képes legyőzni a mágikus eszközöket, rontásokat. Mivel a füvek gyógyerejét földöntúli hatalmaktól származtatták, a gyógynövényeket a konkrét gyógyító erőn kívül spirituális erővel is felruházták. Ezáltal a gyógyfüvek a theophaniára utalnak. Hatóerejüket az emberi élet legnehezebb pillanatainak – rituális megtisztulás, fogamzás, szülés, temetési szertartások – megkönnyítésére használták fel. Ezért a gyógyfüveket általában nemzőerőt serkentő, termékenységet hozó, egészséget vagy túlvilági nyugodalmat biztosító növényeknek tartották. • A kereszténység számos virágos gyógynövényben Szűz Mária, a gyógyító anya jelképét látja. A zsálya és a kamilla Mária lelki, a mályva pedig testi gyógyító erejét testesíti meg. A sanyarú körülmények közt is megtermő füvek gyakran jelképezik Krisztust. Gyógynövények – pl. kamilla, zsálya vagy szarkaláb – mutatják „a’ Krisztusnak jó illatu hathatós Tudománnyát, a’ mellyel meg-éleszti a’ maga Eklésiáját nyomoruságaiban” – írja Bod Péter 1746-os Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikonában. A kőtörőfű sziklák hasadékaiból bukkan elő, ezért Krisztus feltámadására, lezárt kősírból való csodás távozására emlékeztet. Krisztusnak, a lelki vakságból kigyógyító orvosnak a vérehulló fecskefű a szimbolikus jelölője, ugyanez a növény – Kassay Adolf 1852-es szótára szerint – a szellemi világosság megfelelője a virágnyelvben. A gótikus festészetben különösen gyakorta bukkannak fel gyógynövények szimbolikus jelentéssel: az egyetlen orvosságra, vagyis a keresztény tanításra utalnak. • A reneszánsz az Isten teremtette természet tökéletes erejét látta bennük: „A természet varázsát ontja bőven: a fűben a virágban a kőben” (Shakespeare: Romeó és Júlia). Az illatos növények füstöléshez használatosak a megtisztulási és temetési szertartásokon (→boróka, →füst, →izsóp). Az örökzöldek mindig a halállal, ill. az örök élettel kapcsolatosak (boróka, télizöld meténg; →zöld). Az erőteljes, különös szagú növényeket démon- és ördögűzésre használták (kapor, ördöggyökér, →fokhagyma). Az illatszerként használható füvek általában a nőiséget jelenítik meg (→verbéna). A →fehér virágúak színükkel mindig a tisztaságot, az ártatlanságot, a szüzességet jelzik (→mirtusz). • A népi mondák, regék, mítoszok gyakori kelléke a varázserejű fű, amellyel életre kelthetők a betegek és holtak, esetleg levágott testrészek forrnak vissza, elvarázsolt hősök nyerhetik vissza eredeti alakjukat. A varázsfű egyesíti magában a gyógynövényekről alkotott hiedelmeket, a hozzájuk tapadó szimbolikus jelentéseket. Ritkasága, megszerzésének nehézsége még inkább növeli értékét. →elixír, →fagyöngy, →fű/füvek, →mák, →mandragóra, →virág [R. G.]
gyomnövény: A kultúrnövények fejlődésére káros, hasznosíthatatlan növény. A haszonnövényekkel szemben az értéktelenség, a bűn, az ellenséges erő jelképe. • Kínában az akadályokra, a gondok állandó visszatérésére utal. • A Bibliában „a bogáncs birodalma” Izráel ellenségeinek terméketlen földjeit jelzi az Úr pusztító haragja után (Szof 2,9). Izajás prófétánál is a pusztulás képe: „Azon a napon minden helyet, ahol […] szőlőtő állt, bojtorján ver föl és gaz” (Iz 7,23). Jézus példabeszédében is megjelenik a →gabona/ búza növekedését elnyomó gaz: „a konkoly pedig a gonoszság fia” (Mt 13,38). Bod Péter értelmezésében „Ez ábrázolja a hitetlen Embert, ki az Eklésiába nevelkedik a Hívek közt; de ugyan-tsak örök büntetés alá veti Isten” (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon). • Adynál a bénító, század eleji magyar valóság képe: „A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed” (A magyar Ugaron); a gonoszságra is utalhat: „Tavasz van, nőnek a gazok” (Volt egy Jézus). [Ú. E.]
gyomor: →has/gyomor
gyöngy: A gyöngykagylóban fejlődő, →gömb alakú, gyöngyházfényű (kalciumkarbonát-kristályokból álló) képződmény. A világ női alapelvéhez tartozó szimbólum, amely kapcsolatban áll a legfontosabb feminin jelképekkel: a vízzel, a Holddal, a kagylóval (→Hold, →kagyló, →víz). A Magna Mater életadó erejét, a kozmikus életet, annak kezdetét és törvényét képviseli. Ritkasága, formája és fénye révén vált értékessé és a legfőbb értékek megtestesítőjévé (→fény/világosság és sötétség). Mivel a női nemi szervre emlékeztető kagylóhéjak között terem (akár az anyaméhben az embrió), a születésre és az újjászületésre utaló jelkép (→anyaméh, →vulva). A Hold járásához kapcsolták keletkezését, ezért a Hold lényegének, az apály–dagály irányítójának, a vizek nőnemű hatalmának tartották. Gömb alakja folytán a tökéletességet reprezentálja a legtöbb kultúrában. Számos nép szerint a kagylót az égi →villám termékenyíti meg, ezért a gyöngyben a tűz és a víz, a két kozmikus ellentét egysége valósul meg; a termékeny teljességet jelenti. Az egyénre vonatkoztatva ártatlanságot, tisztaságot, alázatot, tökéletességet és zárkózott természetet szimbolizál. • Indiában a hinduizmus és a buddhizmus is a gyöngy tűzből és vízből való egységét vallotta. Ez a „lángoló gyöngy” képviseli a szellemi tudatosságot, a megvilágosodást, benne testesül meg a transzcendens bölcsesség, amely a fény kikristályosodásának tekinthető. • Az óind Atharva-véda szerint a kagyló és a gyöngy mágikus hatalmú démonűző amulett (a IV. könyv 10. himnusza a gonosz erők ellen használt kagylógyöngy-amulett használatáról szól). • Az ősi Kínában az indiaiakhoz hasonlóan gyógyításra, valamint termékenységi varázslásra használták a kifúratlan, tehát szűz gyöngyöt. Halhatatlanná tévő erőt tulajdonítottak neki, és a halott szájába tették. Az előkelőségeket gyöngyökkel és jádéval kirakott ruhában temették el, mert hitük szerint a →jádekő (mint jang) konzerválta a testet, míg a jin gyöngyök biztosították az újjászületést (→jin és jang). A gyöngy jinhez tartozását, feminin termékenyítő mivoltát bizonyítja az az ábrázolástípus, amelyen a Hold (jin) a Fény sárkányával (jang) együtt látható. A Hold maga „éjjel ragyogó gyöngy”. A „tökéletesség gyöngye” az univerzum szellemi lényegének anyagi megtestesülése, a megvilágosodás, ill. a megvilágosodást kereső ember belső fejlődése és kibontakozása. • A perzsák az ősi állapot, az osztatlan →egy jelképét látták a gyöngyben; üdvözítő-életadónak, a születést és a halált hozó mindenségnek tekintették. A kagylóban levő gyöngy – akár az égből aláhulló isteni esőcsepp, a →harmat – az égi, termékeny mag. A kagyló sötétjében ragyogó gyöngy azonosítható az éjjel magától sugárzó fénnyel, ill. a női genitáliával. A sértetlen gyöngy az óceán titka; az egyénre vetítve szüzességet jelent. A gyöngysor a családfát, a generációk, a lét folytonos láncolatát jelképezi. A perzsa irodalomban a gyöngyfűzés azonos a költészettel (→fonal/fonás). • A muszlim hagyomány szerint Allah igéjének, a Koránnak a jelképe, az égi tökéletességé, a végső tudásé (→könyv/irattekercs). • Az Aphrodité (→Aphrodité/Venus) születését elbeszélő görög mitológiai történet egyik változatában Zeusz (→Zeusz/Jupiter) villámként csapott bele a kagylóba, s az így megsértett-megtermékenyített kagyló gyöngyöt izzadt, azaz kibocsátotta magából a tökéletes női szépséget, Aphroditét, a szerelem istennőjét, akit a „Gyöngyök asszonya” néven is tiszteltek a Földközi-tenger népei. Cipruson, ahol a mítosz szerint Aphrodité születése után partra szállt, a gyöngyöt Aphroditénak szentelték (Plin. Nat. hist., 9,30; 32,5). Aphrodité révén a szerelem, a házasság, a születés és a regeneráció kifejezője az antik kultúrában. A római síremlékeken gyakran az újjászületés jelképeként látható. • Az Ószövetségben általában drága ékszerként jelenik meg. Az Éneke éneke a tökéletességre, a szépségre utalva mondja a menyasszonyról: „asszonyok gyöngye” (1,8). • Az Újszövetségben is az értékeket, a szentséget jelképezi: „gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé” (Mt 7,6). János apostol ’világi érték’ jelentésben használja, amikor a kereskedők siratják „gyöngyökkel ékes” gazdagságukat, és városukat, Babilont (Jel 18,12). Az égi város, a mennyei Jeruzsálem kapuit gyöngynek látja (Jel 21,21). Szt. Máté azonosítja az égi birodalommal, amelyért mindent érdemes odaadni, az üdvözülés útjával, amelyet mindenekfölött keresni kell (Mt 13,45–46). Az egyházatyák a fogantatás csodáját látják a gyöngyben, Jézus Krisztus születésének szimbólumát. Alexandriai Szt. Kelemen szerint az igazgyöngy ugyanúgy nem változtatott a kagyló állapotán, mint ahogy a szülés sem →Szűz Mária szüzességén, tisztaságán.
Igazgyöngy-embléma: „Intra uterum iam pura fuit” (Már az anyaméhben tiszta volt) (Jacobus de Boschius: Symbolographia sive de Arte Symbolica, Augsburg/Dillingen, 1702).
• A manicheusok az égi fény szülöttjének, Isten fénylő kincsének tekintik, amely egyben maga a lélek. A gnosztikusok hasonlóképpen a lélek és Jézus anyagi megtestesülésének tartják (János cselekedetei, 109). A Tamás cselekedeteiben szereplő Gyöngyhimnuszban az ember bukásának lelki drámája és az üdvözülés útja jelenik meg: a fénykereső, a megváltásra váró lélek gyöngykagylót keres, azaz a Lényeget szeretné meglelni önmagában. A misztikusok szerint az ösztönök kifinomulásának megtestesítője; egyben kifejezi az isteni sugallatra történő szellemi újjászületést is. Danténál a gyöngy lunáris jelentése szerepel, „Az Örök Gyöngy” a Hold (Ist. Színj., Paradicsom, II. 34). • Későbbi európai képzőművészeti interpretációi alapvetően a keresztény értelmezésen alapulnak, de az antik görög mitológiai elképzelések hatása is megfigyelhető. Általában Szűz Mária és az angyalok ruháin és fejdíszein található gyöngy, pl. a Van Eyck testvérpár genti oltárán az égi, szeplőtelen tisztaságra utal Szűz Mária koronáján (1426–1432, Szt. Bavo). Botticelli Venus születése c. képén az istennő, miként a gyöngy, kagylóból ered (1483–1485 k., Firenze, Uffizi). Vrubel Gyöngy c. festményén az Eszmény, a Szépség foglalataként látható (1904, Moszkva, Tretyakov Képtár). • Petőfi Felhők-ciklusának 22. darabja a tünékeny öröm jelképeként említi: „A bánat? egy nagy óceán. / S az öröm? / Az óceán kis gyöngye. Talán, / Mire fölhozom, össze is töröm” (A bánat? Egy nagy óceán). József Attila Gyöngy c. versében a tökéletesség és szépség megtestesítőjeként a szerelem és a mindenség harmóniáját fejezi ki: „s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva sziveink.” A romániai magyarság két világháború közötti ideológiájában, a transzilvanizmusban a gyöngyképződés a teremtő fájdalom jelképe. Áprily Lajos egy 1921-es tanulmányában ekképpen fogalmazza meg e gondolatot: „És talán a mi homok sebezte testünk sem szenvedhet haszontalanul, a mi fájdalmunknak is teremtenie kell valamit: az emberiség tömegfájdalmából az emberiség jobb jövőjének igazgyöngye fog megszületni” (A produktív fájdalom). →drágakő [R. G.]
gyümölcs/termés: A növények tápláló termése, a halhatatlanság, a lényeg, az újjászületés kifejezője, termékenység- és élet-szimbólum. Egy állapot betetőzése és eredménye, a következő állapotnak pedig – magja révén – eredője (→mag). Az első gyümölcsök a feláldozott dolgok legjavát reprezentálják (→áldozás/áldozat). A bőség jele, a termékenységistennők szarujából vagy az isteni lakomák serlegéből származik (→bőségszaru). Alakjuk és magjaik miatt a világtojáshoz hasonlóan a kezdet, az eredet megtestesítői (→tojás). • A gyümölcsök/termések ősi keleti és antik anyaistennők attribútumai, akiknek fia a „Nagy Gyümölcs”. A kínai hagyomány szerint az első gyümölcs Hszi-vang mu istennő (’nyugati királyi anya’) kertjéből érkezett a taoista, majd buddhista bölcsek révén (→kert, →barack/őszibarack). Később a gyümölcsök többségéhez hozzátették a „nyugati” jelzőt. • Az antikvitásban a gyümölcsök és a virágok a halotti rítusokon felajánlásként, áldozatként szerepelhettek (Ovid. Fasti, II. 537–539). A földművelés istennőjének, Démétér/Ceresnek, valamint a megszemélyesített Bőségnek és Nyárnak attribútumai (→Démétér/Ceres, →évszakok). A Priaposz által hordozott gyümölcsök a termékenységre utalnak. Pomona istennőnek és az öt érzék közül az Ízlelés allegorikus figurájának kezében egy →kosár gyümölcs látható. • Az arab zodiákus hagyomány szerint a tizenkét ágú gyümölcsfa termései az állatövi jegyek és a csillagok. • A bibliai bűnbeesés gyümölcsét szőlőnek (a korai keresztény művészetben), fügének, esetleg cseresznyének, de a leggyakrabban almának vélik (→alma/almafa, →füge/fügefa, →cseresznye/cseresznyefa, →szőlő). A tudás fájának gyümölcse a bűnbeesés, az Istentől elkülönülő öntudat (→tudás fája). Az Élet fájának gyümölcse a halhatatlanság. Egyes ábrázolásokon az arbor scientiae, a tudás fájának gyümölcsei halottak fejei, az arbor vitae, az élet fájának gyümölcsei ostyák. A MTörv 28,4-ben a termékenység, az áldás, az utód és a bőség szimbóluma: „Áldott lesz méhed gyümölcse, és földed termése.” A gyümölcstelenség az átok és a meddőség jelképe. Ámosz próféta látomásában az érett gyümölccsel telt kosár az idők végét, az Úr ítélkezését jelzi (Ám 8,1–2). • A kereszténységben Jézus a Szűz méhének gyümölcse. A gyümölcs, amelyet Krisztus az embernek nyújt, az öröklétbe vezet. Átvitt értelemben az emberek cselekedetei is gyümölcsök (Mt 7,16–20). A lélek tizenkét gyümölcse a szeretet, az öröm, a béke, a szenvedés, a gyengédség, a jóság, a hit, az alázatosság, a türelem, a szerénység, a mértékletesség és a szüzesség. Egy tál vagy kosár gyümölcs az Erények allegorikus ábrázolásán a Szeretet attribútuma. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának A földi Paradicsom c. táblaképén az óriási gyümölcsök (szeder, eper, cseresznye) a föld termékenységét jelképezik, más értelmezés szerint szexuális szimbólumok (1503–1504 k., Madrid, Prado). • A mitológiai tematikájú reneszánsz és barokk festészetben Démétér/ Ceres attribútuma (Michele Pannonio: Trónoló Ceres, XV. sz., Bp., Szépműv. Múz.; Rubens: Ceres szobra, 1612–1615, Szentpétervár, Ermitázs). A barokk és rokokó művészet kedvelt motívuma; építészeti díszítőelemként és festészeti témaként is megjelenik (Rubens: A gyümölcsfüzér, 1618 k., München, Alte Pinakothek; Jacob Jordaens: A termékenység allegóriája, 1625, Brüsszel, Musées Royaux des Beaux-Arts en Belgique). • Petőfi Füstbement terv c. versében („S én csüggtem ajkán… szótlanúl… / Mint gyümölcs a fán”); valamint József Attila Ódájában („s méhednek áldott gyümölcse legyen”) az ’utód’, ’gyermek’ értelemben szerepel. →aratás, →fa [P. I.]
gyűrű: Az örökkévalóság, az összetartozás, a közösség és a folyamatosság jelképe. Vég nélküli formája miatt a →kör jelentéseit is hordozza. • Kínában a császár által küldött gyűrű az udvarhoz való visszatérésre szólított fel, a törött gyűrű viszont elutasítást, kegyvesztettséget jelentett. A jádegyűrű két alkotóeleme egy ellentétpár: a pi, mivel kerek, az eget, a cs’ong pedig, amely négyszögletes, a földet jelenti (→jádekő). Ez a gyűrű egyben a kínai császárnak, a Menny fiának is emblémája. • Az egyiptomiaknál valószínűleg a forgó, változó világegyetem és az örökkévalóság jelképe volt. • A görög mitológiában Prométheusznak egy vasgyűrűt kellett viselnie, ez jelezte Zeusznak való alárendeltségét. A lűd király, Gügész történetében a gyűrű láthatatlanná tévő hatalommal bírt (Platón: Állam, 359d–360b). • A gyűrű spirituális jellege kitűnik abból a római szokásból, amely szerint Jupiter papja nem hordhatott gyűrűt, hacsak nem volt eltörve és kövétől megfosztva. A tilalom értelme, hogy mindenfajta kötelék, amely a test egy részét teljesen körülveszi, megakadályozza annak misztikus elrugaszkodását a transzcendens világba. Mágikus tárgyként ujjon, karon vagy fülben viselve védő funkciójú; a mediterrán népek pl. szemmelverés ellen használták. A rómaiaknál – mint később az egyházi hierarchiában is – az emberek társadalmi helyzetére utalt. • Az ír legendákban a felismerés, a megismerés eszköze. • A germán mondákban a Nibelungok gyűrűje hatalmuk záloga volt, amelyet →Ódin/Wotan szerzett meg. Ha az ember kezén van, az uralmát jelenti és egyben azt a kötöttséget is, amely a hatalom gyakorlásával jár. • A keresztény hagyományban a VII. sz. óta létező püspöki gyűrű az Istenhez való kötődés, a tőle kapott hivatal jelképe. Az egyházi hivatalok képviselői – rangjuknak megfelelően – más és más gyűrűt viseltek. Hasonlóan jelképes és megújuló jegyességet jelent az a régi szertartás, amely során a velencei dózsék gyűrűt dobtak a tengerbe. Házasságkötéskor a gyűrű cseréje a kölcsönös elkötelezettség kifejezője. A katolikus női rendeknél a Krisztussal való jegyességet jelenti – ebben az értelemben Alexandriai Szt. Katalin és Szt. Ágnes attribútuma.
Szent Katalin misztikus eljegyzése (1500 k., Németújvár, Bp., MNG).
Az →Angyali üdvözlet barokk változatában, a Mária mint a Szentlélek jegyese-képtípusnál a →galamb/gerle csőrével egy gyűrűt nyújt a Szűznek. • Középkori ábrázolásokon az az állat vagy szörny, amely állkapcsai között gyűrűt tart, az út őrzője. Mai napig élő hagyomány, hogy kopogtatónak helyezik ajtókra, boltívek zárókövébe. Urnák és koporsók fogantyúja is lehet. • Ezoterikus síkon mágikus varázshatalommal rendelkezik, az →öv kisebbített változata. A legendák Salamon király pecsétgyűrűjét is ezzel a varázshatalommal ruházták fel (→pecsét, →hexagramma). Agrippa von Nettesheim Titkos bölcselet c. művében a gyűrűk varázserejéről is értekezik (I. 47. A gyűrűk és alkalmazásuk). • A Hunyadi-család heraldikai jelvénye a gyűrűt csőrében tartó →holló. Heltai Gáspár Krónikája szerint a →címer királyi adomány, s a rajta szereplő gyűrű Hunyadi János Luxemburgi Zsigmondtól való származására utal. • Boccaccio Dekameronjában a gyűrű az azonosítás jeleként száll apáról fiúra. A megismerés, felismerés eszköze Lessing Bölcs Náthán c. művében. Thomas Mann Doktor Faustusában az ördöggel való szövetség és az alkotás szimbóluma a kígyóval díszített gyűrű. Tolkien A gyűrűk ura c. regényének központi motívuma a hatalom és a gyűrű összefüggése. →kígyó [A. B.]
Hadész-Plutón/Orcus, Dis: Hadész a görög mitológiában Kronosz (→Kronosz/Saturnus) és →Rhea fia, az alvilág istene; a „földalatti Zeusz” (Hom. Il., IX. 457). Neve az egész alvilágot is jelképezte, ahol a holtak lelkei árnyékszerű léttel bírnak (→alvilág/Pokol). Perszephoné (→Perszephoné/Proserpina) elrablója, majd férje; mítoszukban Hadész a növényi természet télen bekövetkező ciklikus pusztulásának okozója (Homéroszi II., Démétér-himnusz). Rettegett alakjához a sötétség, a halál, a pusztulás kapcsolódott; ritkán ábrázolták, nevét félelemmel mondták ki. Eufemisztikus elnevezése Plutón (’gazdag’), mivel a föld mélyen fekvő kincseinek és a növényvilág gyökereinek ura (→Plutosz). (Ebben a szelídebb felfogásban Plutoszhoz, a gazdagság istenéhez hasonlóan bőségszaruval is megjelenítették.) Színe a →fekete, a neki áldozott állatokat is színük szerint választották ki. Attribútuma a láthatatlanná tevő →sisak (Hom. Il., V. 845), állatai a →kutya, a →farkas, a →kígyó és az alvilág bejáratát őrző →Kerberosz. • Platónnál a hagyományos negatív értelmezéstől eltérően Hadész az anyagi kötöttségektől mentes magasabb rendű szellemi lét jelképe, a bölcsesség magasztos istene, akihez az ember nemesebb része, a lélek a halál után megtér. Értelmezésének alapja a Hadész név Aidész változatának etimológiai magyarázata (aidész ’láthatatlan’): „A lélek pedig, a láthatatlan, mely egy ilyen másik, nemes és tiszta és láthatatlan helyre, Hadészhoz költözik, valóban a »láthatatlanhoz«, a jó és bölcs istenhez” (Phaidón, 80d). • Hadész itáliai megfelelője Orcus, a haláldémon, akivel a görög és római istenek megfeleltetésekor azonosult alakja (Verg. Aen., II. 398; VIII. 296). Dis pater, a föld gazdagságának római istene a Plutónnal való azonosság révén szintén alvilági istenség lett (Verg. Aen., IV. 702; V. 732). • Keresztény értelmezésben a Pokol urát, a Sátánt, a legfőbb gonoszt jelképezi. Dante is Plutónak és Disnek nevezi az alvilág királyát az Isteni Színjátékban (Pokol, XI. 65–66; XXXIV. 20); a Pokol központja pedig maga a jégbe fagyott ördög, Dis (→Sátán/Lucifer). A Csíksomlyói passió Pulutó nevű ördöge is az antik mitológiai alak keresztény változata. • Az alvilágot Goethe Orcusszal azonosítja: „Tűrj meg hát Jupiter, míg Hermész Cersius ékes szobra előtt később orcusi csendbe levisz” (Római elégiák VII). →Plútó bolygó [Ú. E.]
Hadúr: Magyar mitológiai alak, amely Vörösmarty Zalán futása c. eposzából vált közismertté. Eredeztetése és értelmezése többrétű. Gálos Rezső irodalomtörténész szerint ezt a „legfiatalabb istenséget” Aranyosrákosi Székely Sándor teremtette meg A székelyek Erdélyben c. eposzában (1823): „Haddúr’ kedveltje hősek! / Haddúr áldá meg rontó fegyvereinket; / Haddúr kedve, hogy itt hanyatt választva maradjunk.” Jókai A magyar nemzet története c. művének az ősi vallásról szóló fejezetében perzsa eredetet feltételez. Értelmezésében Hadúr a pogány magyarok hitvilágában a Nap, a tűz, a háború isteni megtestesülése: „…a zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében – őseink – napot, tüzet vagy háborút imádtak?” (→Ahura Mazda). • A XIX. sz. eleji műveltségben fontos szerepet játszó antik hagyományban is találunk párhuzamot. A hun-magyar mondavilág egyik eleme, az Isten kardja szorosan kötődik az antik hadistenhez; eszerint Mars kardja →Attila királyhoz, majd →Árpád nemzetségéhez került. A kapcsolat létrejöttét elősegítette, hogy számos antik történetíró megemlékezett a szkíták Mars- és kard-kultuszáról (→kard); a középkori krónikások a szkítákat tartották a hunok elődeinek. A „Hadak Istene” elnevezés már Csokonai Vitéz Mihály Árpádiász-töredékében is szerepel: „Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű / Bajnokot énekelek s a bús Hadak Istene bátor / Hét fő hadnagyait.” A „Hadúr” mellett Vörösmarty is többféle névváltozatot használ a Zalán futásában: „Kardja Hadistennek, mellyet bámulva emelt föl”; „…ott fenn / Lát, ’s igazán vet sort a’ nagy hadak’ istene.” Vörösmartynál ez a mitologikus figura nemzeti istenként jelenik meg, aki a magyarságot segíti. Ellenfele Ármány, a perzsa vallás gonosz istenségének, Ahrimánnak magyar megfelelője, akinek ereje a jó istenség hatalmával szemben megtörik (→Ahrimán/Ármány). • A kard csodás előkerülésének mitikus történetét a festészet is megörökítette: pl. Iványi Grünwald Béla: Isten kardja (1890, Bp., MNG). Ady A szétszóródás előtt c. versében Jahvéhoz hasonló, népe vétkeit büntetéssel megtorló istenségként említi: „Hát népét Hadur is szétszórja: / Szigorúbb istenek ezt így szokták.” [Ú. E.]
haj: A fejtetőt borító szőrzet; az életerő, az energia, a hatalom és az isteni inspiráció szimbóluma. Számos kozmogóniai mítosz eleme a →kozmikus ember testéből kialakított világ, amelyben a növényzet az ősi óriástest hajából ered. • A samanizmusban a sámánkoronához kapcsolt kovácsoltvas hajfonat alakú dísz a sámán lélekutazásának jelképe. • A kibontott haj a szabadságot, a társadalmi kötöttségektől való mentességet jelezte; így hordták hajukat a hajadon lányok, míg a bekötött haj a házas állapotot jelölte. A felálló haj mágikus hatalmú, megszállott emberre vagy félelemre utal. Az összekuszált, megtépett haj több helyütt a gyász jele. • A hajat az antik görögök is többféleképpen értelmezték: Kairoszt, az Alkalom megszemélyesített alakját ábrázolták lógó tinccsel, amelynél fogva „megragadható”. Hasonlóképpen jelenítették meg az idő megszemélyesített alakját, Khronoszt is (→Khronosz). A kígyókká változott, égnek álló hajszálak a démoni hatalmat jelképezik, pl. az →Erinnüszök/Furiák és a Medusza ábrázolásain (→gorgók). A lenyírt hajfürt halotti áldozat is lehetett, pl. Akhilleusz egyik áldozati ajándéka: „Patroklosznak adom hajamat, vigye sírba magával” (Hom. Il., XXIII. 151). Platón a haj lenyírását a gyász jeleként említi (Phaidón, 89b). • A bibliai Sámson ereje a hajában rejlik (Bír 16,17). Amikor Delila levágja Sámson álmában a haját, a férfi elveszíti az erejét (Kondor Béla: Sámsonnak levágják a haját, rézkarc, 1967, Bp., MNG).
Dorfmeister István: Sámson és Delila (falkép, 1769, sárvári vár).
A haj lenyírása mint a megszégyenítés jele az Ószövetségben is megjelenik, jelezheti pl. az Úr büntetését (Ám 8,10). • A kereszténységben a hosszú, kibontott haj a bűnbánatra utal, pl. Bűnbánó Szt. Mária Magdolna ábrázolásain.
Tilmann Riemenschneider: Bűnbánó Magdolna (1490–1492, München, Bayerisches Nationalmuseum).
Szt. Ágnes attribútuma, mivel a ruháitól megfosztott szentet hosszúra nőtt haja fedte be (Ribera: Szent Ágnes, 1641, Drezda, Zwinger). • A női szépség és a szerelmi kötelék jelképe, pl. Zrínyinél: „Cumilla szép haja megkötözé szüvét” (Szigeti veszedelem, I. 72). A rokokó költészetében erotikus motívum (Alexander Pope: Fürtrablás). Baudelaire a haj jelentéseit kapcsolatba hozza a tengerrel és a borral, a haj hullámzását a részegség, az elragadtatás állapotával. A haj maga az →azúr: „Óh, kék haj sátora, kék éjszakából messze átfogsz, s akkor te vagy a tág, kerek azúr” (A haj). • A hosszú haj az 1960-as évek nemzedéki tiltakozásának egyik kifejezése volt, erre utal címében a Hair c. musical. →fej [Ú. E.]
hajnal: A napkelte időszaka, a pozitív erőknek a gonoszság felett aratott győzelmét jelzi; ellentéte az →éjszaka (→fény/világosság és sötétség). Mindig fiatal, halhatatlan, minden új nap reggelén megjelenik, és minden lehetőséget magában rejt; a remény szimbóluma. Az →égtájak közül a Kelet (napkelte), az állatok közül a →kakas hordozza a hajnalhoz kapcsolódó jelentéseket. • Az antikvitásban →Éósz/Aurora személyesíti meg. • A zsidó és keresztény hagyományban az Isten hatalmának jele, amely a negatív erők, a sötétség legyőzését hirdeti. Ezért volt jelentősége a napkeltekor történő áldozásnak (Kiv 30,7); az Úr ekkor megkönyörül az emberen (Zsolt 30,6) és a gonoszt megbünteti (Zsolt 73,14–20). Hasonlóképpen jelentőségteljes a hajnali imádkozás (Zsolt 59,17; Bölcs 16,28). A keleti irányba tájolt keresztény templomok apszisának ablakain az oltár felől a felkelő nap sugarai a hajnali imádság idején sütöttek be, a fény győzelmét, Krisztus halálon aratott diadalát hirdetve (→ablak, →templom). Az evangéliumok szerint Krisztus hajnalban támadt fel (Lk 24,1; Jn 20,1), hívei napkeltekor már csak az üres sírt találták (Mk 16,2). Grünewald az isenheimi oltáron a feltámadás megjelenítésekor Krisztus sírból kiemelkedő, megdicsőült testét az éj sötétjét megtörő sugárzó fénygömbtől övezve ábrázolta (1515 k., Colmar, Musée d’Unterlinden). Jonathan Edwards XVIII. sz.-i protestáns prédikátor szintén a hajnal ’feltámadás’ jelentését fogalmazza meg, mivel szerinte a természet jelenségei is „Isten ujjának lenyomatát” hordozzák mint előképek. • A hajnal a hitben való megnyugvás és bizonyosság képe a muszlim hagyományban is: „Menedéket keresek a hajnalhasadás Uránál annak a rossza elől, amit teremtett és a szétterjedő sötétség rossza elől” (Korán, 113. szúra, 1–3). • A vámpírlegendában az éjszaka támadó démoni lényt a kelő nap fénye űzi vissza sírjába (→vámpír). • Michelangelo Lorenzo de’Medici síremlékére készített A Hajnal c. szobra a másik három napszak-allegóriával (Az Est, A Nappal, Az Éj) együtt a halandó léten uralkodó végzet jelképe (1524, Firenze, Medici-kápolna). • A német miszticizmus legnagyobb alakjának, Jakob Böhmének 1612-es műve az Aurora oder Morgenröte im Aufgang (Aurora, vagy a felkelő hajnalpír) címet viseli. Böhménél Aurora a misztikus megvilágosodás, a beavatás, a kezdet szimbóluma.
Adriaen Collaert–Marten de Vos: Aurora (A négy napszak-sorozat, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
• A felvilágosodás korában a hajnal, mint a fény kezdete, az értelem győzelmét jelképezte. Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájának szövegkönyvében is ez a jelentése: „Hamarosan felragyog, hogy a hajnalt hirdesse / Arany pályáján a Nap, / Hamarosan eltűnik a babona.” • Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustra c. művének kezdő- és záróképe is a napkelte. A világban megjelenő fény a prófétai ténykedés kezdetét, a tan szétsugárzását jelképezi: „egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg: »Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz!«” Adynál az élet értékeit jelzi: „Óh szent hajnal-zengés: / Élet szimfóniája” (Sóhajtás a hajnalban). Kosztolányi Hajnali részegség c. versében maga a Szépség. [Ú. E.]
hajó/bárka: Vízi jármű; az utazás, a kaland, a felfedezés, az élet, az életen való biztonságos átjutás szimbóluma. Lunáris, női princípiumként a védelem megtestesítője, az →anyaméh, a →bölcső megfelelője. A holtak túlvilági utazásával is kapcsolatos, már a bronzkori sziklarajzoknak is gyakori eleme a halottak lelkét vivő hajó. Ez esetben a →koporsó képét is felidézi. • Az egyiptomiak hite szerint →Ré napisten mindennap egy bárkán szeli át az ég óceánját.
Amon/Ré a napbárkán (sírkamrafestmény, Kr. e. XV. sz.).
Itt szoláris szimbólum, a napszekeret helyettesíti (→szekér/kocsi); a Nap szállítójaként a vizek termékenységére utal. A halottak lelkét is bárka viszi az öröklét felé. Az ókori egyiptomi templomi szertartások fontos momentuma volt az ún. Nap-bárkának a templomba való szállítása és tisztelete, amely a Nap égi útját reprezentálta. →Ízisz hajója, amelyet minden tavasszal feldíszítettek és vízre bocsátottak, az isteneknek felajánlott mindenkori áldozat szimbóluma volt, amely védelmet kért az összes hajó számára. • Az óind Mahábhárata eposz vízözön-történetében a bölcsek Brahmá isten tanácsára építenek bárkát, s ez menti meg őket a pusztulástól (III. 187, A hal története) (→bráhman/Brahmá). A buddhizmusban a törvény hajója teszi lehetővé az ember számára, hogy átkeljen a lét és a lélekvándorlás óceánján. • A görög-római mitológiában Kharón, az alvilági révész, az elhunytak lelkét szállítja. Ókori ábrázolásokon Dionüszosz olykor tengeren, hajón tűnik fel, máskor a szárazföldön, ökör húzta szekéren. Ezek az ábrázolások a tavasszal kezdődő hajóutakat vagy a túlvilágra indulókat szimbolizálják. A hajó lehet a politikai közösség, a jól szervezett állam jelképe (Platón: Állam, III. 389d; Alkaiosz: Az állam hajója; Horatius: Az államhoz, Ódák, I. 14). • Az Ószövetség özönvíz-történetében Noét és családját, valamint a Föld állatait a Jahve utasításai alapján készített bárka menti meg (Ter 6,14–7,16). →Noé bárkája az élet, a túlélés lehetőségét jelenti a pusztulás közepette.
Noé bárkája (fametszet, 1438).
• A kereszténységben a hajó a vallási közösséget jelöli. Jézus „bárkából tanította a népet” (Lk 5,3). Ókeresztény síremlékeken a halott életútját szimbolizálja, amint az öröklét kikötője felé tart (→kikötő). Az egyházzal való azonosításának eredete Noé bárkájának történetéhez nyúlik vissza. A hajó megmenti a hívőket a bűnök özönétől, és az üdvözülés felé viszi őket. Ez a felfogás tükröződik Hippolütosz Apostoli hagyományainak záró soraiban: Isten „kormányozza az egyház hajóját, amely majd méltó lesz a nyugodt kikötőben pihenni”. A vesperás himnusz (Ave maris stella) Szűz Máriát nevezi a hívek kikötőbe segítő „vezérlőcsillagá”-nak (→csillag/bolygó). Az egyház és a hajó szoros kapcsolatát jelzi az építészetben a „templomhajó” elnevezés. A szentek ikonográfiájában Szt. Orsolya attribútumaként mártíromságának helyszínére, a Kölnbe vezető hajóútra utal. • A hajó gyakori eleme a heraldikának is: tengeri győzelmekre, távoli tengeri utazásokra utal. Turner Tengeri vihar c. festményén a hánykolódó hajó az elemeknek kiszolgáltatott emberi lét kifejezője (1805, London, Tate Gallery). Arnold Böcklin Holtak szigete c. festményén az ősi mitikus képzeteket idéző, túlvilágra vezető bárka jelenik meg (1880, Lipcse, Museum der Bildenden Künste) • A világirodalom gyakori toposza. A hajó mint állam-jelkép Dante hazáját, a vezető nélkül maradt Itáliát jelenti: „Rab Itália, nyomor tanyája, / kormánytalan hajó vad förgetegben” (Ist. Színj., Purg., 76–77). Sebastian Brant Das Narrenschift (’Bolondok hajója’) c. művében (1494) az emberiség bolondok nyüzsgő, tolongó tömegeként tölti meg az irányt vesztett hajót. Coleridge Ének a vén tengerészről c. művében és Baudelaire Az utazás c. versében a hajó az ismeretlenbe visz, Rimbaud Részeg hajója pedig az életutat szimbolizálja. A magyar költészetben Berzsenyi folytatja az ókori hagyományt: A’ Magyarokhoz c. ódájában a hajó az államot, Osztályrészem c. versében pedig az emberi életet fejezi ki. Csokonai Tüdőgyúladásomról c. versében az élet és halál vizein hánykódó hajó a koporsóként megjelenő betegágy. Adynál az öntörvényű életút, az új keresésének szimbóluma (Új vizeken járok). Az utolsó hajók c. versben a hajók a költő verseit, üzeneteit viszik. Illyés Gyula Kháron ladikja c. versében a halálba hanyatlás lassú útját jelképezi, „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, / épp csak – visszafelé.” →óceán, →tenger, →út/utazás, →víz [K. J.]
hal: Elsődlegesen termékenységi szimbólum; az archaikus vízparti kőhalmok pl. az ősi halászmágia gyakorlatáról tanúskodnak. A halak termékenysége és a halászat sikere létfeltétel volt, a hal ezért a bőséget és a jólétet fejezte ki. Fallikus jelkép, de a vízzel, nedvességgel együtt kapcsolódhat a női princípiumhoz is. A paleolitikumból származó kőből faragott vagy kőbe vésett hal alakú falloszábrázolások a hatalomra és a nemzőerőre utalnak (→fallosz). A hal az alvilághoz is kapcsolódik, mivel régiója, a →tenger mélye az ember számára titokzatos, idegen világ. • A mezopotámiai és egyiptomi hitvilágban a termékenység jelképeként kifejezte a folyó éltető erejét. A templomokhoz szent halastavak tartoztak. A sumer-akkád Éa, valamint →Dumuzi/Tammúz jelképe. A babiloni halisten, Óannész papjainak öltözete a halra utalt (pl. hal alakú süvegük a katolikus liturgikus öltözetbe is átkerült). • A skandináv mitológiában Friggéhez, a termékenység és szerelem istennőjéhez tartozik. • Kínában elsősorban az angolna hordoz fallikus jelentést; a nászajándékba adott halpár termékenységet szimbolizáló házassági ajándék. Az aranyhal a gazdagságra és a termékenységre utal. • Az óind Mahábhárata c. eposz vízözöntörténetében szereplő nagy hal Brahmá isten megtestesülése; ő menti meg a tanácsára bárkát építő bölcseket a pusztulástól (III. 187, A hal története) (→bráhman/Brahmá, →hajó/bárka). Visnu első avatárája, megtestesülése ugyancsak hal.
Visnu első megtestesülése (indiai miniatúra, XVI. sz.)
• A görög mitológiában a halak általában a tenger, a tengeristenek (→Poszeidón/Neptunus, Néreusz és a Néreiszek) attribútumai. • Az ugariti mítoszokban, valamint a zsidó hagyományban is fellelhető negatív, alvilági erőket kifejező jelentése. Az ugariti víziszörny, Lótán az ősi káosz, a →víz romboló ereje, akárcsak az Isten által legyőzött ószövetségi →Leviatán (Jób 41). • A Jónás prófétát elnyelő nagy hal az alvilág szimbóluma, a halban töltött három nap a tipológiai szimbolizmus értelmezésében Krisztus halálának előképe, a hal gyomrából való csodás kiszabadulás pedig a Megváltó feltámadására utal. Az alvilág mindent elnyelő, hatalmas halként való ábrázolása is ezzel a hagyománnyal függ össze, pl. a klosterneuburgi oltár Pokol c. zománcképén (XII. sz.). A keresztény kultúrában az ókeresztény kor síremlékein gyakori motívum a halat karmai közt tartó →madár (általában sas), amely a mennybe ragadott lélekre utal. Bod Péter Mt 13,47–48 magyarázatában a tudatlanság tengerén (evilági lét) úszkáló halakat (embereket) említ, akik Isten beszéde által „fogatnak” (téríttetnek) meg (Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon). A keresztelés szertartásában a víz (aqua vitae) a hitben elnyert öröklét ígérete a lélek-hal számára. A halastavat a keresztelőmedencének, a halakat a lelkeknek feleltették meg. A korai kereszténységben, az üldöztetés korában, a hal magának Krisztusnak is szimbólumává vált: a görög ’hal’ szó (Ikhthüsz) feloldható akrosztichonként: Jészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, a Megváltó).
Hal mint Krisztus szimbóluma (kőlap, III. sz., Szaloniki).
Ez az eredetileg titkos értelmezés Alexandriai Szt. Kelemen Himnusza Krisztushoz c. művében is szerepel: „Ellenség-hullámban / Boldogító élettel / Minket hivogató / Tiszta, szép Halunk.” • Az embléma-ábrázolásokon is gyakran megjelenik. A reneszánsz korától széles körben elterjedt embléma volt a kis halakat felfaló hatalmas hal példázata, amelynek morális mondandója a gyengék kiszolgáltatottságát, a természet kegyetlen törvényeit fejezte ki (pl. id. Pieter Brueghel rajza 1557-ből, Bécs, Albertina). • A magyar irodalomban mind a keresztény, mind a világi hal-szimbólumra találunk példát. Az Istent hűen követő, hite mellett kitartó lélek jelképe egy ismeretlen ferences Libanuson termő cedrus-fának veleie c. művében: „Egy bizonyos halban van annyi okosságh, Hogy nagy habtul félvén kősziklához ragad, Migh szélvész nem szünik onnét el nem szakad […]. Az ember se féllyen ha Istenhez ragad.” Zrínyi Miklós Idillium. Az hól egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszkodik c. versében a hal erotikus értelemben szerepel. Babitsnál a Jónás-történetre utalva halál-jelkép: „…egy még vakabb és örök / Cethal szájában végkép eltünök” (Jónás imája). • Jungnál archetípus, őskép; a személyiség mélyebb régióját, a tudattalant szimbolizálja. →bálna, →delfin, →Halak csillagkép, →halász/halászat [Ú. E.]
Halak csillagkép: Az utolsó, a tizenkettedik állatövi jegy. Jele:
. Időszaka: február 19– március 20. Az antikvitás korában azzal a két hallal azonosították, amelyek a Tüphón ellen vívott küzdelem során Aphroditét és Erószt elmenekítették, ezért jutalmul az égboltra kerültek (Ovid. Fasti, II. 454–474). A Jupiter és a Neptunusz bolygók uralma alatt álló csillagkép. A négy elem közül a vízhez rendelték. • A hallal mint Krisztus-szimbólummal összefüggésben a krisztusi életmodell jelképe (→hal). Az asztrológiai hagyomány szerint a Jézus születésekor kezdődő világkorszak a Halak csillagkép jegyében telt el, s felváltója a Vízöntő új korszaka. A spiritualizmus, a jóság, a szeretet, a mély lelkivilág, negatív értelemben a túlzott befolyásolhatóság tulajdonságait társítják hozzá. Az ún. zodiákus ember ábrázolásain a lábfejeknél helyezkedik el.
Halak csillagkép (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
→állatöv [Ú. E.]
haláltánc: A halál előtti bűnbánat, a mulandóság kifejezője, amely gyakran a halálra való készülődésre vagy a hiábavaló küzdelemre is utal. A halál csontváz képében éjfélkor kibúvik a temető egyik sírboltjából, táncolni kezd, s elindul, hogy áldozatait összeszedje az élők közül; ez a „dance macabre”, az utolsó tánc, amelyben a halál előtti egyenlőség gondolata fejeződik ki (→csont/csontváz). A halált jelképező sírgödör körül táncol a társadalom valamennyi rétegének, nemének és életkorának egy-egy képviselője, aztán beleugrik a tátongó sötétségbe (→sír). A haláltánc rituális tánc is, amely a világmindenség örök ciklikusságát fejezi ki. Ez az elképzelés a XIV. sz. nagy pestisjárványai óta egész Európában elterjedt: a halál „személyválogatás nélkül egyaránt bánik a gazdaggal, mint a szegénnyel, az erőssel, mint az erőtlennel, az ifjúval, mint a vénnel, a bolonddal, mint a bölccsel” (Landovics István prédikációja, 1689). Az ábrázolások a gyakori (kör)tánc helyett körmenetet is mutathatnak; a halál legelőször a társadalmi hierarchia csúcsán levőket – a pápát, a császárt – ragadja el. Néha csontváz is lépdel a menetelők közt (Holbein: Haláltánc, fametszetsorozat, 1538, Lyon).
Michael Wolgemut: Haláltánc (Hartmann Schedel: Weltchronik, 1490–1493).
A haláltáncot a bűnbánat tisztítótüzének is tartják: a járványok bűnbánat és bűnbocsánat nélkül elhunyt áldozatai kénytelenek – vezeklésül – a halál furulyaszavára mozogni. A padovai San Antonio-templom szószéke alá mintázott gnómfigura a halált személyesíti meg, amint táncra kéri a félig már oszlásnak indult holtakat. A haláltánc-ábrázolások a templomok falán intésül szolgáltak az élőknek, s egyben védelmezték is őket a halál ellen (pl. a II. világháborúban elpusztult lübecki [1463], ill. bázeli [1440] freskók). • A haláltánc-motívum a középkori misztériumokban és Akárki-legendákban is megjelenik: a földi értékek képviselőit – a Szépséget/Ifjúságot, a Gazdagságot, a Hatalmat – tánc közben elragadják a temető halottai. Villon a Nagy Testamentum 39. szakaszában a halál előtti egyformaságról szól a haláltáncok mindenkit felsoroló formájában (Panasz a mindeneket lebíró halálról). • Baudelaire a halált aszott, felcicomázott öreg nőként ábrázolja, aki táncpartnert, áldozatot keres a világot jelentő táncteremben (Haláltánc). A vörös halál álarca c. E. A. Poe-novellában a halál a pestis elől elzárkózó mulatozók közé oson be. Itt a haláltánc valójában a halál előtti utolsó fékevesztett tombolás. • Magyarországon először a Példák könyvében, később Madách Az ember tragédiája c. művének londoni színében jelenik meg. Liszt zongorára és zenekarra komponált Haláltáncának könyörtelen, kopogó ritmusa a tánc kényszerű voltára, az alávetettségre és a halál kérlelhetetlenségére emlékeztet. Weöres Haláltánc c. verse táncos ütemű, és a halál előtti bemutatkozást, vagyis az emberélet summázását festi: „Öreg csont, / ifjú csont / rajta-rajta-rajta.” • Bergman A hetedik pecsét c. filmjének záróképe a táncra invitáló kaszást és áldozatait mutatja. →tánc [R. G.]
halász/halászat: A halfogás mint mesterség a folyó- és tengerparti népek körében jelképes értelmet is hordoz. A halász a bölcs szimbóluma, aki a mélyből felhozza a gazdagságot. • Az Ószövetség csak képletesen beszél a halászatról, a horogra akadt hal a bűnhődő gonosz képe (Préd 9,12). Jeremiásnál a halászat Isten szétszórt fiait gyűjti egybe (Jer 16,16). • Ennek beteljesedése az emberhalászat, amelyet Krisztus, ill. apostolai űztek, akik közül néhányan foglalkozásuk szerint is halászok voltak: Péter és András apostolt Krisztus „emberek halászainak” nevezte (Mt 4,19) (→apostol). A csodálatos halfogások a sikeres apostoli munka előképei (Lk 5, 1–11; Jn 21,4–7). Ez a téma jelenik meg pl. Konrad Witz Csodálatos halfogás c. képén (1444).
Jézus mint a szívek halásza (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).
• A Grál-monda Halászkirályát a középkorban Krisztus-jelképként értelmezték (→Grál). Azt a történetet, amely szerint a mitikus uralkodó a kehelyben talált hallal egész népét táplálni tudta, összefüggésbe hozták a kenyér- és halszaporítás csodájával (Mt 14,13–21). Az apostoli munka mint „emberhalászat” és a Halászkirály gyógyíthatatlan sebéről szóló legenda szintén ezt a párhuzamot erősítette (→seb). • Hemingway Az öreg halász és a tenger c. művében a halász alakja az ember legyőzhetetlenségét, az emberi értékek elpusztíthatatlanságát jelképezi, a halászat pedig az emberi küzdelem, az élet állandó kihívása. →hal, →háló, →vadász/vadászat [P. E.]
háló: A halászat és vadászat eszközeként a fogság, a rabság jelképe. Megjelenhet harci szimbólumként, pl. a sumer költészetben: „A város hurok a lázadó földnek, / vermet, hálót vet neki” (Ének Enlilre, 17–18). • Az antikvitásban →Aphrodité/Venus hálója a szerelem mindent lebíró, fogságban tartó erejét jelképezi, pl. Ibükosznál: „Küprisz erős / hálóiba ránt be csalóka varázsa” (Erósz). A →Héphaisztosz/Vulcanus kovácsolta fémháló Aphrodité és Arész szerelmi kalandjának leleplezője (Hom. Od., VIII. 266–367). • A kereszténységben pozitív jelentésben szerepel az evangéliumi példázatok kapcsán; a mindenféle halat kifogó háló és a halászat végén történő válogatás az Utolsó ítélet, a Mennyország szimbóluma (Mt 13,47–51; Jn 21,11–13). Szt. Ágoston így összegzi ezt a jelentést Zsoltára az eretnekek ellen c. művében: „Mint kivetett háló a Mennyeknek birodalma, / mely felé gyűl millió hal, vegyes fajta, / akiket szétválogatni kivontak a partra.” • József Attilánál kozmikus jelkép: „Kiterített fagyos hálóm / az ég, ragyog – / jeges bogai szikrázón / a csillagok” (Háló). Pilinszky a biblikus jelentést eleveníti föl: „Csillaghálókban hányódunk / partravont halak” (Halak a hálóban); Milyen felemás c. versében pedig az emberi értékrend hamis, fogságba kényszerítő voltára utal: „Hányféle szégyen és képzelt dicsőség / hálójában evickélünk.” →halász/halászat, →pók [Ú. E.]
hamu: A szilárd, szerves anyagok elégetéséből származó porszerű anyag a mulandóság, a gyász, az alázat jelképe; beavató és megtisztító eszköz, ugyanakkor magában rejti a feltámadás, az élet lehetőségét (pl. a →főnix tulajdon hamvaiból születik újjá). • Az antik elképzelések szerint koncentrált formában tartalmazza az elégett dolgok erejét, s egyben mutatja mulandóságukat is. A mediterrán kultúrákban a földi dolgok időhöz kötöttségét, a megtisztulást és az elmúlást tükrözi. A gyászszertartásokban hamut szórnak a fejükre (Hom. Il., XVIII. 25). • Az indiai jógik testének hamuval való bedörzsölése azt jelképezi, hogy lemondanak a földi élet minden hívságáról (→test/hús). • Az Ószövetségben is megjelenik ez a szokás a gyász és a bűnbánat jeleként (Jób 2,8), valamint a megtisztulási szertartásban (Szám 19). A bánat jele, amely örömmé változhat (Iz 61,2). A keresztény hagyományban a teremtés anyaga, az új kezdete. A farsangot követő hamvazószerdán a hívek homlokát az előző évi virágvasárnapi szentelt barka hamvaival kenik meg, s ez a nagyböjt első napja, a vezeklés, a bűnbánat időszaka. A →por és hamu a halál, az emberi mulandóság kifejezője (Halotti beszéd és könyörgés). • Az elégetett holtak hamvainak szétszórása különleges jelentőségű. Egy antik legenda szerint Szolón hamvait Szalamisz szigetén szórták szét, hogy holtában is Athénhoz kötődjék. A boszorkányok hamvait a középkorban vízbe szórták, hogy minden földi nyomukat eltüntessék, és vissza ne térhessenek (→máglya). • Kölcsey Hymnusában a haza jelenik meg hamvvederként. A II. világháború megsemmisítő táboraiban elégetett foglyok emlékét gyakran kapcsolják a hamuhoz (pl. Paul Celan Halálfúgájában). Weöres Sándornál – a →por jelentéséhez hasonlóan – a létet megelőző holt anyag: „száz alakban létre-jöttök a durva hamuból” (Hatodik szimfónia; A teremtés). →tűz [K. Zs.]
hangszerek: Zenélésre szolgáló, különböző típusú (ütő, húros, fúvós) eszközök. Számos kultúrában a szakrális szertartások kísérői, gonosz szellemek elűzői, közvetítők az égi és a földi világ, az istenek és a halandók között (→dob, →sófár). • A Távol-Keleten a hangszerekhez kötődő hagyományos kifejezőerő az anyagukhoz kapcsolódó szimbolikával is összefüggésben áll (pl. bambusz, fémhúr, kerámia, bőr, fa). • Európában a különböző hangszerek mitológiai, történelmi alakok tevékenységéhez, történetéhez kapcsolódva sokszor attribútumként jelennek meg (pl. Apollón – líra, Pán – pánsíp, Dávid – hárfa). • A görög mítoszokban a húros hangszerek (Apollón lírája) magasabb rendűek, mint a fúvós hangszerek (Marszüasz fuvola- és Pán sípjátéka) (→fuvola/furulya/síp; →líra/lant). A hangszerek a háború fegyvereivel állíthatók szembe; a Venust és Marsot megjelenítő műveken a szerelem istennőjéhez társulnak. A győzedelmes Erószt gyakran ábrázolják szimbolikus tárgyak között; a tudást, a művészetet jelképező könyvekkel, babérkoszorúkkal, a harc fegyvereivel és a szerelem hangszereivel (Caravaggio: A diadalmas Ámor, 1603, Berlin, Staatliche Museen) (→Erósz/Amor/Cupido). • Gyakran a szerelem jelképeiként szerepelnek. A fúvós hangszerek, pl. a fuvola, a duda, a trombita fallikus jelentése az antikvitás óta széles körben ismert, míg a húros hangszerekhez elsősorban feminin jegyek kötődnek (→kürt/trombita/harsona). A középkori asztrológia tanítása szerint a muzsikusok a →Vénusz bolygó „gyermekei”; ennek befolyása alatt állnak. Számos, szerelmeseket ábrázoló képen a férfi valamilyen hangszeren, általában lanton játszik (Giorgione: Koncert a szabadban, 1508–1509 k., Párizs, Louvre). Népszerű az az allegória, amelyben a fiatal férfi leteszi a kardját, hogy zeneszerszámra cserélje. Itt a hangszerek az érzékiség, a bűn csábításának kifejezői. A középkori egyház a világi zenészeket „Lucifer cselédeinek” tekintette. Ebben az értelemben jelennek meg Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-tábláján a hangszerek (1503–1504, Madrid, Prado). • A keresztény művészetben a hangszerek gyakran láthatók a Szüzet és a Gyermeket ábrázoló képeken az angyalok kezében, és az Isten örök dicsőségét kifejezve az angyalok karában is megszólaltatják azokat (El Greco: Angyali üdvözlet, 1596–1600 között, Madrid, Prado). A psalterium – Autuni Szt. Honorius szerint – az angyali zene szimbóluma, tíz húrja a tízparancsolatra, →háromszög alakja a Szentháromságra utal. A mennyei harmónia kifejezője, míg a →hárfa, a kithara a halandó ember Isten utáni vágyára és fájdalmára utal. Az egyházi zene védőszentjét, Szt. Cecíliát gyakran ábrázolják attribútumai, a hangszerek között (pl. Raffaello: Szent Cecília, 1514, Bologna, Pinacoteca) (→orgona). A →hét szabad művészet ábrázolásain a hangszerek a Zene attribútumai. Az öt érzék allegorikus ábrázolásánál a Hallást megtestesítő muzsikáló nőalakot különböző hangszerek veszik körül, mellette az érzékeny hallású szarvas látható.
Marten de Vos–Raphael Sadeler: A hallás (Az öt érzék c. rézmetszetsorozatból, 1581, Bp., Szépm. Múz.).
• Robert Fludd műveiben a középkorban is ható antik „szférák zenéje”-tannak megfelelően a világ szimbólumaként jelenik meg az egyhúrú hangszer (A világ lényegét kifejező zenéről). →zene [B. B.]
hangya: Az állandó kolóniában (bolyban) élő rovar a munkálkodás, az összhang megtestesítője. A hangyák kapcsolatban állnak a föld alatti vizekkel. A hangyaboly a föld belsejében cirkuláló energia jelképe, amely forrásként tör a felszínre. A szárnyas hangya lélek-szimbólum. • Kínában az erényesség, a hazafiasság, az engedelmesség, a rendszeretet mintaképe. Huang Cung-hszi hangya-hasonlatában az egész nép hangyabolyként szolgálja a császárt (XVII. sz.).• Az Ószövetségben a szorgalom és a bölcsesség példája, mivel nyáron tartalékot gyűjt magának (Péld 6,6–8; 30,25). • A görög-római mitológiában Démétér/Ceresnek, a földművelés istennőjének állata (→Démétér/Ceres). Aigina lakóit „mürmidón”-oknak, vagyis ’hangyák’-nak nevezték, mert türelemmel és szorgalommal művelték a földet. Egy thesszáliai legenda az eke föltalálását és alkalmazását egy Mürméx (’hangya’) nevű nimfához köti. Az antikvitásban a hangyákat időjósnak tekintették; kárt és hasznot egyaránt jelezhettek; megjelenésüket rossz ómennek vették (Plin. Nat. hist.). • Aiszóposz nyomán Heltai Gáspár és La Fontaine meséjének hangyája a szorgalom jelképe, ebben a történetben ellentéte a →tücsök. A „hangyaszorgalom” mint a céltudatos, teremtő cselekvés pozitív képe Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban c. versében is szerepel. A hangyaboly az emberi küzdelem kisszerűségét fejezi ki pl. Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas, valamint Berzsenyi Dániel A’ Temető c. versében: „Látom hangyabolyi míveidet, világ! / Mint szórja ’s temeti a’ nagy Örök’ keze, / Látom, hangyasereg! mint tusakodsz ’s tolongsz.” Hajnóczy Péter novellájában a hangya az anyagi javakat fölhalmozó, földhözragadt kispolgár megjelenítője (A hangya és tücsök mese). [B. M.]
harang/csengő: Fordított serleg alakú, fémből készített, érces hangú jeladó eszközök; a harang nagy-, a csengő kisméretű. Transzcendens szimbólum, a rontás elleni védelem eszköze; passzív, feminin jellegű. A középkor óta elterjedt harang mozgása jelképezi a szélsőséget, a jó és a rossz, a halál és a halhatatlanság közti ellentétet. A harangzúgás hívás vagy veszélyjelzés. A csengők hangját a →Paradicsom hangjával azonosítják. • A sámánok szellemidéző erőt tulajdonítanak a csengőnek, ezért a szertartási öltözeten és a dobon egyaránt megtalálható (→dob, →ruha). • A buddhizmusban a tökéletes bölcsesség tiszta hangja, a sztúpák gyakori díszítőeleme (Jáva, Borobudur). Kínában ’tisztelet, hódolat, engedelmesség’ a jelentése; a hűséges miniszterek, a dicső katonák jele. Hangszerként a pentaton skála hangjainak kijelölője. • A görög-római hagyományban a csengő fallikus értelmet hordozott, Priaposz alakjához társították, s a zenés Dionüszosz-rítusokon használták. • A zsidó kultúrában a papok ruháját és a rimmonimot (a tóratekercset ékesítő ötvöstárgyat) díszítette.
Rimmonpár (1860, Bp., Orsz. Zsidó Vall. és Tört. Gyűjt.).
Gránátalmákkal együtt a termékenyítő hatás kifejezője (Kiv 28,33–34) (→gránátalma). • A keresztény szimbolikában a templomot, valamint Krisztus jövetelét jelzi az eucharisztiában. Isten hangjaként az →áldás továbbítója. Veszélyjelző funkcióját itt is megőrzi: a felszentelt harangnak apotropaikus erőt tulajdonítottak. Remete Szt. Antal attribútuma; a középkorban népszerű gyógyító szent legendájában a kísértő gonosz elhárításának és a fertőző betegek közeledésének egyaránt kifejezője (pl. a leprások csengőszóval figyelmeztették az egészségeseket közeledtükre). A lélekharang az evilág utolsó hangjaként a temetőbe kíséri az elhunytat. A déli harangszó a török veszedelmet a keresztény világról elhárító 1456-os nándorfehérvári győzelmet idézi. • Mozart és Schikaneder A varázsfuvola c. operájában Papageno bűvös harangjátékot kap segítségül, bajelhárító funkcióval. Velázquez gyermekportréin védő amulettként látható a ruhára tűzött csengő (pl. Felipe Prospero királyi herceg képmása, 1659, Bécs, Kunsthistorisches Museum). • A néphagyományban húsvét nagyszombatjának harangszava után kolompszó közben söpörték ki a házat a bogarak és a legyek elleni védekezésül. • A XX. sz.-i magyar irodalomban Adynál a harang magával Istennel azonosul (A Sion-hegy alatt). Nagy László Jönnek a harangok értem c. művében a halál hírnökei, de egyben a megtisztuláséi is. Tarkovszkij Andrej Rubljov c. filmjében a harangöntés az emberi teremtőerő, az alkotás küzdelmének példája. →zene [K. Zs.]
hárfa: Háromszögletű keretre feszített, húros, pengetős hangszer. Már az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában ismerték. A sumer költeményeket hárfakísérettel adták elő (Ningirszu isten házának építési éneke, hárfára). • A görögök is ismerték, elnevezései: trigónon, szambüké; Kheirón →kentaur attribútuma az Apollón-kultusznak hódoló városokban. Babérral együtt az Apollón-játékok szimbóluma (→babér). Terpszikhorét, a zene, a tánc és a dal múzsáját kezében hárfával vagy lírával ábrázolták. • A kelta tűzisten, Daghdha attribútuma: ő kelti életre az évszakokat, és változásukat hárfajátékával idézi elő. • A Kalevalában a költészet, a zene hatalmát jelzi Vejnemöjnen varázserejű hangszere: „Hangicsálni kezde gyöngyen / Csukaszálkás zengő ládán, / Halcsontbeli ékes hárfán” (41. ének). • A keresztény hagyományban a lanttal együtt a középkori istentiszteletek kísérő hangszere. Dávid király hárfajátékával nyugtatta meg Sault, azzal kísérte a zsoltárokat, így látható pl. a 775 körüli Yorki zsoltároskönyv egyik képén is. A huszonnégy apokaliptikus aggastyánnak is hárfája van (Jel 5,8). Az angyalok zenekarában is fő helyen szerepel (El Greco: Angyali üdvözlet, 1596–1600 között, Madrid, Prado). Ugyanakkor más hangszerekkel együtt →Sátán/Lucifer pokolraszállását kísérte (Iz 14,11). Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-tábláján is szerepel (1503–1504, Madrid, Prado). • A heraldikában a világi öröm jelentéskörét hordozza. Írország szimbóluma; ma is szerepel az ország címerében. Eberlein berlini Richard Wagner-emlékműve (1903) a zeneszerzőt a Tannhäuser c. operájából ismert Wolfram von Eschenbach alakjában, hárfával a kezében ábrázolja mint a német Lied megtestesítőjét. A hárfa
K. G. Carus Goethe-emlékmű c. festményén költészet-jelkép (1832, Hamburg, Kunsthalle).
• Aranynál is szerepel ebben az értelemben: „Függ már szögén a hárfa; – / Kapcsos könyvem bezárva” (Dal fogytán). Ady a hárfáikat fűzfára akasztó, hazájukat gyászoló, babiloni fogságba hurcolt zsidókra utal: „Babilon sötét vizeinél ülve / Akasztom hárfám szent, szomoru fűzre” (Ady: Mammon-szerzetes zsoltára) (→fűzfa). Nagy László Az ördög hárfái c. versében a testi szerelmet jelképezi. →líra/lant, →zene [B. B.]
harkály: Fakéreg alatti lárvákkal táplálkozó kúszómadár. A fák védelmezője, ezért számos nép mágikus hatalommal ruházta fel. A római mitológiában Picus (’harkály’) nemzette Faunust (→Pán/Faunus), az erdők és mezők istenét. A kelet-itáliai Picenum lakóinak szent állata volt, valamint Mars madara, →Romulus és Remus táplálója. A rómaiak jóstehetséget tulajdonítottak neki. • A keresztény szimbolikában kettős a jelentése. Egyrészt szüntelen kopácsolása az állandó imádságot, az Isten felé fordulást jelképezi, ebben az értelemben az állhatatos hívő lélek szimbóluma; a fák férgeinek pusztítójaként a gonoszt megsemmisítő Krisztus jelképe (→féreg/hernyó/báb). Másrészt negatív szimbólum, az ördög és az eretnekség jelképe, mivel üres, korhadt fákon kopogtat; a Physiologus is ilyen értelemben ír róla. →madár [Ú. E.]
harmat: Mint minden égből hulló csapadék, a feminin földet, növényeket éltető maszkulin erő. A →hajnal szimbolikájához kapcsolódva a lelki megújulás, az áldás, a béke és a jólét szimbóluma. • Kínában a halhatatlanság jelképe és a remeték itala. • A görög-római mitológiában Irisz és →Éósz/Aurora istennők nyomán keletkezik. Ovidiusnál Aurora Memnonért, fiáért sírt könnye (Met., XIII. 621–622). Zeusz és Héra isteni nászakor is megjelenik: „Ily nyoszolyán háltak, s közben felhőbe borultak, / szép aranyosba; körül csillámló harmatozás hullt” (Hom. Il., XIV. 350–351). A rómaiaknál Jupiter, az égisten termékenyítő erejét jelképezi. • Az Ószövetségben az Úr adománya, nagylelkűségének jele: „Izraelhez olyan leszek, mint a harmat; virul majd, mint a liliom, gyökeret ereszt, mint a nyárfa” (Oz 14,6). Mózes a hit áldást hozó erejének példájaként említi: „A föld figyeljen ajkam szavára! Esőként permetezzen tanításom, harmatként hulljon szavam” (MTörv 32,1–2). Harmat hull Gedeon gyapjára, amely a kiválasztottság jele (Bír 6,36–40) (→Gedeon gyapjúja). Szerepel a Megváltó eljövetelének jóslatában is: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassatok győzelmet!” (Iz 45,8). (Ez tér vissza az egyház adventi himnuszaiban, pl. „Harmatozzatok, égi magasok”, utalva az Isten földre jövetelére.) A kereszténységben a Szentlélek ajándéka; szerepet kap az elveszett lelkek üdvözítésében. Értelmezték Szűz Mária kiválasztottságának, csodás termékenységének a jeleként is. • Az alkímiában égi és földi tulajdonságai egyaránt hangsúlyosak; a →bölcsek köve előállításának jelképe, az első anyag lényege. Az „égi harmat” az ún. merkuriális elv, az illanó és a szellemi dolgokra utal (→Hermész/Mercurius). • A kabbalisztikában a feltámadást szimbolizálja. Az Élet Fájából, a szefirot-fából áramlik ki a Fény Harmata, amely feltámasztja a holtakat. • A népköltészetben a virágot beborító harmat szexuális szimbólum. A költészetben gyakran azonosul a könnyel, pl. Vörösmarty Kisleány sírjára c. versében. József Attila Harmatocska c. művében a szépségre, az egyszerűségre utal. Weöres Sándor Psychéjében többször szerepel a nőiesség, a vágy jelképeként (pl. a Dall c. versben). →eső, →víz [P. E.]
három: Az Isten, az univerzum és az ember spirituális és intellektuális belső rendjének kifejezője; az „Én” és a „Te”, az „Egyik” és a „Másik” szétválasztottsága és ellentéte fölött létrejövő szintézis, amely egy új egység az őt megelőző szeparáció tagadása nélkül, hiszen az integráció előfeltétele az analízis, a →kettő. A három a megismerhetővé vált, tudatra ébredt egység (→egy). Misztériuma éppen abban rejlik, hogy visszatérés az egységhez, amely azonban többé nem tagolatlan, mint az ős-Egy, hanem magában foglalja a dualitást, amelyet ural, s amelyen túllép. Tökéletes szám: a totalitás, a befejezettség száma. A múlt–jelen–jövő hármassága az Idő teljessége, egysége. • A különböző vallásokban a világ vertikális tagolódásának elképzelésében hármas felosztás jelenik meg: az ég, a föld és az alvilág régióinak száma (pl. már a sumer hitvilágban: Gilgames, Enkidu és az alvilág, 11–13). A Szentség száma, amint ezt a világ különböző vallásaiban megjelenő istenhármasságok is bizonyítják. • A kínai hagyományban a „hármas egység” kifejezés arra utal, hogy minden egység voltaképpen háromlábú, s csak akkor áll szilárdan, ha három ponton van alátámasztva (pl. háromlábú tűzhely, háromlábú edény). A Ji king →trigrammák segítségével rajzolta meg a világ képét. A trigramma három vonala a legalapvetőbb hármasságot, a föld–ember–ég hármasságát jelenti. Az ég az egy, az apa; a föld a kettő, az anya; az ember a három, az ő gyermekük. Az ember egyben összekötő is ég és föld, fenti és lenti, szellemi és anyagi világ között. A Tao Te king szerint a háromból származik minden. • A hinduizmus a világ aspektusait a maguk hármasságában ragadja meg, amint ezt az ún. →Trimúrti, a Brahmá–Visnu–Síva (teremtő–megtartó–átalakító) istenhármasság is kifejezi. • A buddhizmusban a Bölcsesség Három Drágaköve (Triratna): →Buddha, a beavatás; Dharma, az Univerzum morális kódexe és Sangha, a Rend vagy Templom. • Mezopotámiában és Egyiptomban az istenhármasság a család mintájára szerveződik: pl. Apszu (az édesvizek), Tiámat (a keserű vizek) és fiuk, Mommu; Egyiptom legismertebb triászának három tagja: →Ozirisz/Szarapisz, →Ízisz és →Hórusz. • A görög mitológiát és az elvont, filozófiai gondolkodásmódot különösen meghatározta a hármasságon alapuló szimbolika. A hármasistennők fontos szerepet játszanak: a →Moirák/Párkák, a Sors Zeusznál is hatalmasabb istennői; a →Hárpiák, a →szirének, a Graiák, az ősz istennők, akik a gorgókhoz vezető út őrzői; maguk a →gorgók és az Erinnüszök (→Erinnüszök/Furiák), a bosszúálló harag istennői, valamint a harmónia, a báj, a kellem megszemélyesítői, a →Hórák és a →Khariszok/Gráciák szintén hármas csoportot alkotnak. Ezen hármasistennő-alakok valószínűleg egyetlen istennőből alakultak ki, amint erre Homérosz műveiből következtethetünk, aki pl. egyetlen Moiráról beszél. • A püthagoreizmus szerint a három az első páratlan szám (az egyet nem mennyiségként, hanem őselvként tartva számon). Első abban is, hogy van kezdete, közepe és vége, így tökéletes, arányos szám: a béke és a megegyezés szimbóluma. Általa határozódik meg a harmónia és az egész; uralkodik a zenében, a geometriában és az asztronómiában. A Nusz, avagy az égi intelligencia megtestesítője. Platónnál a három az Arányosság és az Egység mint Sokaság szimbóluma. „…kezdetben tűzből és földből formálta isten a mindenség testét. De pusztán kettőt harmadik nélkül megfelelően egyesíteni lehetetlen; kell, hogy valami kötelék legyen közöttük középen, amely kettőjüket összetartja. A kötelék között pedig az a legszebb, amely önmagát és az összekötött dolgokat a legjobban eggyé teszi; s természettől fogva az arányosság az, mely ezt legszebben teljesíti. Mert mikor három egész szám közül […] a középső úgy aránylik az utótaghoz, miként az első tag a középsőhöz, és megfordítva is […] mindezek szükségképpen felváltva ugyanazt a szerepet töltik be, s így egymással azonossá lévén, mindnyájan eggyé lesznek” (Timaiosz, 31b–32a). Platón az Állam c. művében a hármat a társadalom és állam rendező elvévé tette. Háromféle lelket különböztet meg a három hajlam szerint: a gondolkodást, az indulatot és a vágyakozást. Ennek megfelelően a társadalom is három részre oszlik: vezetőkre (filozófusok), őrökre és dolgozókra. A megkülönböztetés alapja az, hogy kik mennyiben „emlékeznek vissza” az Ideák világára. Arisztotelész a Lélek (1) és az Anyag (2) egyesülésének tekintette a Formát (3). A neoplatonizmus a platóni tanból kiindulva, a világ keletkezését emanációként értelmezve, abban három fokozatot, hiposztáziát tételezett föl (Egy, Nusz, Lélek – Plótinosz: A három eredendő valóságról). • A zsidó hagyományban korántsem játszik olyan meghatározó szerepet, mint az egy és a kettő. Az Ábrahámnál megjelenő három férfi alakjában a kereszténység ugyan a Szentháromságot vélte felfedezni, ám az Ószövetségtől idegen az Isten három személyre bontása. A három mágikus szám: valamiből három (pl. →Noé három fia, Dániel három társa, Jónás három napja a nagy →hal gyomrában, az Egyiptomra szálló három sötét nap, →Mózes három napja a Sínai-hegyen, Dávid királyságának három törzse) az Úrral való kapcsolatra utal; lehet a kiválasztottság jele, ám az isteni büntetés is három napig sújtja a bűnöst. • A kereszténység egyik alapdogmája a Szentháromság tana. A níceai (325), majd a konstantinápolyi (381) zsinat mondta ki, hogy Istenben három különálló, egyenlő és egylényegű személy van, akik egyek és szétválaszthatatlanok. E három személy az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A kereszténység a Szentháromság dogmájával megőrizte monoteista voltát. A Szentháromság képi megjelenítésével találkozhatunk pl. a Jézus megkeresztelését ábrázoló festményeken (pl. Piero della Francesca: Jézus megkeresztelése, 1448–1450, London, National Gallery), amelyek ikonográfiája Máté evangéliumán nyugszik (Mt 3,16–17). A Szentháromság mindhárom tagja megjelenik
Andrej Rubljov Szentháromság c. ikonján (1420–1430, Moszkva, Tretyakov Képtár).
A plótinoszi hiposztáziatan hatására alakult ki a Teremtő három aspektusának, megnyilvánulásának eszméje. A három azonban az egység jelképe, így a plótinoszi tan összeegyeztethető volt a monoteizmussal. A keresztény Szentháromság a spirituális egylényegűség eszméjét veszi alapul, szemben Sabellius és Arianus nézetével, amely szerint Isten az Egy, a Szentlélek a női princípium, a Kettő, és az ő gyermekük Jézus, aki az első Ember, a Három. A három az Újszövetségben nagyon gyakran megjelenő szimbolikus mennyiség. Hárman vannak a mágusok, akik az újszülött Jézushoz jönnek hódolatukat kifejezni (→háromkirályok). Jézus kálváriájához is a hármas szám kapcsolható. Krisztus megváltó halála a beteljesedés szimbolikájára épül, amelyet a három fejez ki. Krisztus háromszor imádkozott a Getsemáné-kertben, három szöggel feszítették meg, három órakor halt meg harminchárom éves korában. Halála után három napig maradt a sírban, majd harmadnap feltámadt. A három így a megváltó halál, az új életre való feltámadás szimbóluma is. Pál apostol a Hit, Remény, Szeretet hármas útját írja elő a hívőknek (1Kor 13,13). A középkor folyamán e három teológiai erény képezte a keresztény lelki élet alapját. A keresztény vallás nem az egyet, a tagolatlan őselvet állította a középpontba, hanem a hármat, amely az isteni tökéletesség, a komplexitás, a befejezettség szimbóluma, egyben azonban a történetiség, a haladás, az időbeliség képzetét is magába rejti. A Teremtéstől az Utolsó ítéletig megtett út nem körkörös, hanem spirális fejlődést mutat (→spirál). A keresztény világkép a halál utáni világot a Purgatórium beiktatásával három részre, Pokolra, Purgatóriumra és Paradicsomra osztotta. Több hármas korszakolása is ismeretes az emberiség történelmének: pl. a Törvény (azaz Mózes) előtti, a Törvény alatti (Mózest követő korszak) és a Kegyelem alatti (a Jézus születésével kezdődő) időszak. A három korszak eseményeit a tipológiai szemléletéből egymásra vonatkoztatta. E nézeteken alapul pl. a klosterneuburgi oltár (XII. sz.) és a Sixtus-kápolna freskóciklusának (XV–XVI. sz., Vatikán) kompozíciós rendje. • Szintén a hármas számban megbúvó szakaszolás lehetőségét veszi alapul Gioacchino da Fiore, aki az emberiség történelmének három korszakáról beszél, amelyek az Atya, a Fiú és a Szentlélek uralma alá vannak rendelve. A középkorban a három szimbolikája újabb árnyalatokkal gazdagodott. A katedrálisok három portálja, a háromhajós szerkesztési mód a harmónia, a tökéletesség, a szentség kifejezésére szolgált (→kapu). Dante Isteni Színjátékában mindennek mértéke a három: három részből, 1+3×33 énekből és tercinákból épül fel a mű, legkisebb építőköveiben is a Szentség lenyomatát tükrözvén (→száz). • A középkori zenekultúrában a ritmusértékeket jelölő hangjegyírások eredetileg hármas rendszerűek voltak, a XIV. sz.-i elméletírók (pl. Johannes de Muris, Philippe de Vitry) szerint a Szentháromságra való utalás révén tekinthetők magasabb rendűnek (Tempus Perfectum,) a kettős osztásúnál (Tempus Imperfectum,). • A Kabbala a hármat a gimelhez, a héber ábécé harmadik betűjéhez rendelte, amely maga a preegzisztens mozgás, a dinamizmus. Mint „kettős betű”, a gimel a Jupiter bolygóval áll korrelációban; pozitív, ill. negatív hatása a termékenység, ill. a sterilitás; iránya a Dél, az emberi testen a jobb szem felel meg neki. A szefirák közül a Biná száma a három. A Biná a Gondviselés és az Intelligencia, a Víz, amely a Leheletből (Hochmá) származik. Vele keletkezett az ősanyag, amely élettelen volt és üres. Belőle áramlott ki a Tohu (a világot körülölelő vonal) és a Bohu (kultikus kövek). A hármasság a szefirot-fa szerkezeti-gondolati meghatározó formációja. A tíz szefirá 3+3+3+1 egységre osztható: az első hármas egység „az isteni transzcendencia”, a Korona (Keter)–Bölcsesség (Hochmá)–Intelligencia (Biná) triásza, ez az „Istenség Nagy Arca”. Az „Istenség Kis Arca” két triászból áll, amelyek alkotóelemei a Teremtés elvei és archetípusai (→szefirá/szefirot). • Vico Az új tudomány negyedik könyvében, amely A nemzetek történeti fejlődésének menetéről szól, „a természetek, az erkölcsök, a természetjog, a kormányformák, a nyelvek, a betűk, a jogtudomány, a tekintély, a belátás, a törvényszékek és a korok három fajtájáról” értekezik. Hegel a világot meghatározó Szellem megnyilvánulásának három minőségét különíti el: a szubjektív, az objektív és az abszolút fokot, amelyek párhuzamosak a hegeli dialektika tézis–antitézis–szintézis hármasságával. Az emberiség történelme a Szellem szabaddá válásának története, s ebben Hegel három korszakot különít el (a keleti nagy birodalmak korát, amelyet a tényleges szabadság hiánya jellemez; a görög-római korszakot, amelyben az emberek egy-egy csoportja szabadnak mondhatta magát, és a germán vagy keresztény korszakot, amelyben a szabadság kiteljesedik a reformációval). Comte is a megismerés és a történelem három szakaszát különbözteti meg: a mitológiai-teológiai, a metafizikai (jelen) és a pozitív korszakot. A majdan eljövendő új, kiteljesedő harmadik korszak ígérete, amely a fentebbi gondolkodóknál is megjelenik, képezte a német fasiszta ideológia bázisát is („Harmadik Birodalom”). • A három nemcsak az elvont gondolkodásban jelenik meg fő szervezőelemként, hanem a hiedelmek, a mesék szintjén is. Az áldó vagy átokformulák csak háromszor elismételve hatásosak (→áldás); az apa három fiából mindig a harmadik, a legkisebbik győzedelmeskedik; a királyfinak a mesében három próbát kell kiállnia, hogy elnyerje a királylány kezét. A magyar hitvilágból került be a mesékbe az égig érő →fa legendája is, amely nem más, mint a három (az égi, a földi és az alvilági) világot összekötő tengely. • A magyar költészetben is gyakori a háromra épülő szerkezet (pl. Balassi Bálint feltételezett kötetkompozíciója, Ady Endre háromszavas verscímei és Weöres Sándor Háromrészes éneke). →számok [V. E.]
háromkirályok: A keresztény hagyományban napkeleti bölcsek, mágusok; eredetileg a perzsa vallás papjainak, később a mezopotámiai csillagászoknak a neve. A napkeleti bölcsekről csak Máté evangélista szól (Mt 2,11–12), számuk, nevük említése, etnikumuk, látogatásuk ideje közelebbi meghatározása nélkül. A legenda, amely Krisztus pogány világ feletti hatalmáról, univerzális királyságáról szól, több ószövetségi próféciát teljesít be. Így pl. Izajásét a pogány nemzetek megtéréséről (Iz 60,3–12), Bálám próféciáját a Jákobtól származó csillagról (Szám 24,17), és a Zsolt 72,10 jóslatát az ajándékokat hozó királyokról. (Ennek alapján utal rájuk – mint királyokra – először Tertullianus.) Órigenész az ajándékok számából (Mt 2,11) következtet arra, hogy hárman voltak. (Egyes szíriai források tizenkét mágusról tudnak.) Néhány teológus a →három ajándékban utalást lát a Szentháromságra. Mások szerint a hármasság Krisztus méltóságaira: az →arany királyságára, a →tömjén istenségére és a mirha emberi mivoltára (gyógyításaira, ill. szenvedéseire) vonatkozik. A háromkirályok imádásának leggyakoribb tipológiai előképei: Melkizedek tizedet ad Ábrahámnak (Ter 14,18–20); Ábner Dávidhoz megy (2Sám 3,21); Sába megajándékozza Salamont (1Kir 10,10). Vannak, akik →Noé három fiának (Sém, Hám, Jáfet) leszármazottait, s így a három bibliai népcsoportnak (semiták, hamiták, jafatiták) képviselőit látják a királyokban. Szimbolizálhatják a világ három egykor ismert kontinensét (Ázsia, Európa, Afrika). A Zsolt 68,32 alapján a legfiatalabbik a késő középkortól kezdve szerecsen. A három életkorral is megfeleltették őket (ifjú, férfi, aggastyán). Nevüket a IX. sz. óta említik (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Nevük kezdőbetűit (G+M+B) házszenteléskor, jósláshoz, varázsláshoz és bajelhárításhoz használták, s az utazók védelmezőinek tekintették őket. • A háromkirályok imádásának ikonográfiája a római triumfális művészetből, a hódoló barbárok ábrázolásából fejlődött ki.
A háromkirályok Heródesnél és a gyermeknél (XIII. sz.-i kézirat illusztrációja).
A téma egész történetén végigvonul a királyok és a mindenkori hívők közötti szoros kapcsolat (a ravennai San Vitale Theodora-mozaikjától [526–547 között] pl. Juhász Gyula Betlehem c. verséig). A középkorban népszerű, a háromkirályok történetét felidéző liturgikus játékok a mise felajánlás-részéből fejlődtek ki. Itt, akárcsak az ábrázolásokon, a királyok a hívők prototípusai, akik áldozati ajándékokkal hódolnak az oltáriszentségre utaló újszülött előtt. Főrangú emberek szívesen festették le magukat a királyok szerepében (pl. Cosimo, Piero és Giovanni Medici Botticelli Háromkirályok imádása c. képén [1475, Firenze, Uffizi]). A késő középkortól kezdve az imádás jelenetét gyakran gazdagítják egzotikus elbeszélő részletek. A romos környezet az Ószövetség pusztulásának szimbóluma lehet (→Eklézsia és Zsinagóga). • Az újkori művészeket is gyakran megihlette a téma (pl. Ferenczy Károly, Gárdonyi Géza, József Attila, T. S. Eliot, Anatole France, Michel Tournier stb). →csillag/bolygó, →király és királyné [Eö. A.]
háromszög: A három oldallal határolt, három szöggel rendelkező síkbeli alakzat a harmónia, az egyensúly, a szintézis szimbóluma. A térben megjelenő háromság, az isteni teremtő erő jelképe (→három). A csúcsával lefelé fordított háromszög vulva-szimbólum, a női teremtő erő kifejezője (pl. az őskori idolokon már megjelenik ez a jelentés; →anyaistennő, →vulva). • Plutarkhosz szerint az egyiptomiak a mindenség természetét háromszöghöz hasonlították (Iszisz és Oszirisz, 56). • Indiában ez a forma, mint joni-jel, a sakti, a női istenségekben megtestesülő teremtő energia szimbóluma. A csúcsával felfelé forduló háromszög, a linga-jel, →Síva megjelenítője (→fallosz). E két elv egyesülését, az örök dinamizmust, a beteljesülést egymásba fonódó háromszögek ábrázolják (→jantra). • A görög hagyományban, mint a legharmonikusabb és legerőteljesebb forma, a kiáradó fény jelképe. Az építészetben a timpanon is ezt a jelentést hordozza. A püthagoreus hagyományban a háromszög a Triász szimbolikájából részesül. Az egyenlő oldalú háromszög a bölcsesség, →Pallasz Athéné jele. Platón szerint a háromszög a házasság szimbóluma (Timaiosz, 546b). A két derékszögű háromszögre tagolódó egyenlő oldalú háromszög az →androgün/hermafrodita, a teljes, tökéletes ember férfira és nőre történő szétbomlását reprezentálja. A görög ábécé delta betűje szintén a női princípiumra utal. • A zsidó hagyományban Salamon pecsétjének hatágú csillaga két, egymásba fordított háromszögből áll (→hexagramma). • A kereszténységben a csúcsával felfelé fordított háromszög a Szentháromság szimbóluma. A háromszögbe rajzolt →szem az isteni mindenhatóság és mindentudás kifejezője (Pontormo: Emmauszi vacsora, 1525, Firenze, Uffizi). Ez a motívum a barokk templomok jellegzetes eleme; a sugárzó isteni szeretet, a gondviselés jelképe. A napsugaras házhomlokzatok hagyománya is erre vezethető vissza (→ház). A reneszánsz és klasszicista művészet tökéletességet kifejező kompozíciós elveként is megjelenik (pl. Leonardo: Szent Anna harmadmagával, 1510, London, National Gallery; Sziklás Madonna, 1483–1486, Párizs, Louvre). • A francia forradalomban a háromszögbe foglalt istenszem a „Legfőbb Lény” szimbóluma volt. • A mágikus-hermetikus hagyományban a makrokozmosz jele, a hexagramma, amelyet két, egymásba forduló háromszög alkot. • Az alkímiai hagyományban a felfelé fordított háromszög az aktív, nemző férfierő, az esszencia, a szellem, a →kén jele; míg a vele ellentétes irányú forma a passzív, befogadó nőiség, a szubsztancia, az anyag, a →higany. A szabadkőműves szimbolikában a Templom építőeleme, a két oszlopot záró timpanon formája, a szépség, az isteni bölcsesség és az erő kifejezője (→templom). [V. E.]
Hárpiák: A görög mitológiában Thaumasz tengeristen és Élektra félig nő, félig madár alakú szörnyleányai, az olümposzi istengenerációt megelőző archaikus istenségek, a természeti erők megtestesítői. A dühöngő szélvihar és az éjszakai rémképek alakjai.
Hárpiák (attikai vázafestmény, Kr. e. VII. sz.).
Hésziodosz hol két, hol három Hárpiát említ (Theog., 264–269); a későbbi római hagyományban Vergiliusnál hárman vannak (Aen., III. 209). Elsődleges feladatuk a halottak lelkeinek az alvilágba szállítása, elnevezésük is utal az alvilággal és a sötétséggel való kapcsolatukra: Aelló (’széllábú’), Óküpeté (’gyors szárnyú’), Kelainó (’sötét’). Legjellemzőbb tulajdonságuk a váratlan megjelenés és a hirtelen tovatűnés, valamint a nyomtalan eltüntetés, ezért váltak a félelmek megfoghatatlanságának jelképeivé. A Homérosznál leírt történet szerint a vérszívó Hárpiák gyermekeket rabolnak (Od., XX. 61–78). Phineusz éheztetésének mítoszában a kínzás megszemélyesítői (Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika, II. 176–300). Vergilius a Hárpiákat az Alvilág bejáratát őrző lények között, →Kerberosz társaságában helyezi el, utalva ezzel a Hárpiák ősi, khthonikus voltára (Aen., VI. 289). Ábrázolásuk haláljelkép-voltuk miatt gyakori a szarkofágok domborművein. • A középkori templomokban gyertyatartóként mint az isteni világosság által legyőzött sötét erő jelennek meg.
Bronz gyertyatartó (XII. sz., Bp., MNM).
• Dante Isteni Színjátékában – vergiliusi mintára – a Pokolban tűnnek fel: „Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva / kik Strofadokról Aeneast elüzték, / jós ajkukról zúgván jövője kínja” (Pokol, XIII. 10–12). • A köznyelvben a „hárpia” szó jelentése összeolvadt a boszorkányéval. →boszorkány [A. D.]
hársfa: Északi mérsékelt övi →fa; levele szív alakú. Női princípium, a báj, a boldogság kifejezője; ebben az értelemben ellentétpárja a férfias →tölgyfa. Illatos virágának gyógyító ereje van, szív alakú levele révén a barátság, a szeretet, a szerelem jelképe. • Görög neve megegyezik Kheirón →kentaur anyjának, Philüra nimfának a nevével; ez a kentaur bölcsességével mindig az embert segítette. →Philémón és Baukisz/Philemon és Baucis mítoszában az asszony hárssá, férje tölggyé változik (Ovid. Met., VIII. 611–726). • A germán, a balti és a szláv népeknél szent faként tisztelték, alatta ülésezett a népgyűlés, alatta hoztak törvényt. A germán szerelemistennőnek, Freyának szentelt fa. A német népdalokban és Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán… kezdetű versében a szeretők fája. A Carmina Buranában is ilyen értelemben szerepel: „hallom a hárs-lomb neszét: / Cypris ringat engem!” (Ím szüzek csapata). [K. J.]
harsona: →kürt/trombita/harsona
has/gyomor: A has a törzs alsó része, magában foglalja a tápcsatorna szerveit (gyomor, →belek). Szimbolikája érintkezik az anyaméhével; bizonyos kontextusban annak jelentéseit hordozza, általában azonban a testi örömöket jelképezi. • A hindu Ganésa kövér hasa a gazdagságra és a jólétre utal (→elefánt). Kínában ugyanígy ábrázolják a gazdagság istenét, s a has azokra a fogalmakra utal, amelyekre az európai hagyományban a →szív (érzelmek, élet). • Japánban is a test (hara), az élet középpontja: ez magyarázza a harakiri szokását, amely az élet székhelye ellen irányul. • Rómában Menenius Agrippa a test gyomor elleni belső lázadását a nép szenátorok elleni harcához hasonlítja (Kr. e. 494: a lázongó plebs kivonulása a Szent Hegyre): „a has pedig középen nyugszik és semmi egyebet nem tesz, csak a készen kapott gyönyöröket élvezi, összeesküdtek tehát […] felindulásukban a gyomrot ki akarták éheztetni, ugyanakkor valamennyi tag és az egész test végképp elgyengült. Így derült ki, hogy a gyomor szolgálata egyáltalán nem hiábavaló: nemcsak őt táplálja a többi, hanem ő is táplálja a többit…” (Liv. II. 23–33). A has tehát központi szerv, ugyanolyan létfontosságú a test számára, mint amilyen lényeges a vezető szenátorok szolgálata az állam működéséhez. • A nyugati kultúrában a nagy étvágy kifejezője, ugyanakkor alvilág-jelkép is. Egy szörny vagy nagy hal gyomrába kerülés az alvilágba, a kozmikus éjszakába való alászállást jelenti (→hal, →száj). A Bibliában Jónás kerül a hal gyomrába: „az alvilág gyomrából kiáltottam, és ő meghallotta hangomat” (Jón 2,2–3). Jézus a gyomorral a szellemi-lelki élet központját, a szívet állítja szembe: „mert aki nem hatol a szívébe, hanem csak a gyomrába: azután félreeső helyre kerül” (Mk 7,19). Pál apostol szerint a gyomor erkölcsi szempontból közömbös, mulandó: „Az étel a gyomorért van, a gyomor az ételért, de Isten mindkettőt elpusztítja” (1Kor 6,13). • Zolánál „Párizs gyomra” a párizsi vásárcsarnok elnevezése, a maga mozgalmas életével és szennyével. József Attilánál a beteg gyomor a megbomlott világrend képe: „Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk” (Végül). [K. J.]
hat: Összetett szám; szimbolikája az őt létrehozó →kettő és →három jelentésén alapszik. E két ellentétes princípium ötvözeteként az ambivalencia, a kétértelműség, a habozás és a választás jelképe. Jelenthet 3x2-t, amikor a szétválasztás, az ellentét és a dualitás kerül előtérbe; és jelenthet 2x3-at, így a három jelentése dominálja az összetételt. Mint minden ambivalencia forrása, magában foglalja a potenciális lehetőséget, úgy a jó, mint a rossz irányba való elhajlásra: próbatétel jó és rossz között. • Kínában a Ji king (Változások könyve) hatvannégy hexagrammával (két trigramma párosítása) ábrázolja az összetett világot. A kínai hagyományban a hat elsősorban az Ég száma, amelynek grafikus jele a ken, a hat párhuzamos, megszakítatlan jang-vonalból álló →hexagramma (→trigrammák). • A hinduizmusban a két egyközpontú, egyenlő oldalú →háromszög, amelyek közül az egyik lefelé, a másik felfelé néz, nem más, mint a linga behatolása a joniba (→jantra). A hat így a tűz és a víz, a férfi és a női princípium kiegyenlítődése, →Visnu teremtő és →Síva romboló erejének egyensúlya. • Az antikvitásban mint az első három szám összege (1+2+3=6), s egyben mint e három szám szorzata (1×2×3=6) az égi tökéletesség kifejezője. Az ideális térbeli alakzat, a →kocka egyik alkotóeleme, mivel az hat négyzetből áll. A püthagoreusok hangsúlyozzák, hogy a hat a páros számok közepe, hiszen a 2 és a 10 között áll. A hatos szám és a testiség összekapcsolása az antik görög mitológiában is megjelenik: a hat →Aphrodité/Venus száma. A házasság szimbóluma, mivel egyesíti az első páros és az első páratlan számot: 6=2×3. • A bibliai teremtéstörténetben Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, s a hetedik napot pihenésre szánta. A hat tehát a teremtett világ, a teremtmények száma; az ember fizikai meghatározottságára utal. A világ teremtésének analógiájára a zsidó nép hat napig maradt a Sínai-hegyen, hat napon át evett kovásztalan kenyeret, hat nagy ünnepet tartott és hat éven keresztül vetette be a földet, majd a hetedikben parlagon hagyta: „Hat éven át vesd be a földedet, hat éven át metszd meg szőlődet, és gyűjtsd be termését. De a hetedik évben a föld élvezzen szombati nyugalmat” (Lev 25,3–4). • Az Újszövetségben negatív jelentése kerül előtérbe: a fizikai, a földi világ száma, a bűn szimbóluma. A hat így a hetet (a beteljesülést, az istenit) megelőző, és vele annyiban szemben álló szám, amennyiben a teremtett világ szemben áll Teremtőjével. A fenevad száma is a hatosból épül fel: 666 (→Antikrisztus, →hatszázhatvanhat). • A Kabbala a hatos számot a vávhoz, a héber ábécé hatodik betűjéhez rendelte, amely a megtermékenyítés, az egyesülés, a hatodik napon teremtett ember szimbóluma. A szefirák közül a hatodik Tiferet, a Nap és a Ragyogás; a Pecsét, amely a Mélységet jelölte meg (→szefirá/szefirot). A Kabbala számszimbolikája erőteljesen hatott a szabadkőműves eszmékre. Martinez de Pasqually szerint a Teremtés hat napja nem valódi időbeliséget jelez – lévén, hogy Isten az időn felül áll –, hanem hat isteni gondolatot, amelyek a teremtés fokozatai. →számok [V. E.]
hatszázhatvanhat: A bibliai fenevad, a szárazföldi vadállat száma, amely a Jelenések könyvében szerepel (13,18) (→apokalipszis). Jelentésére különböző numerológiai számítások léteznek, amelyek alapján pl. a Római Birodalommal, Traianus (ill. a leggyakrabban), Néró vagy Domitianus római császárral azonosítják (→Róma). A ’Császár az új Isten’ értelmű görög mondat betűértékeinek kabbalista elvek alapján kiszámított összege is 666-ot ad, a Sátán, azaz az →Antikrisztus nevének számértékét, amely a 999-cel együtt az isteni világrend legfőbb ellenségeinek numerikus szimbóluma. A Biblia az Antikrisztus megjelenési formájának, a tökéletlen, hitellenes, zsarnok földi uralom jelképének tartja. A háromszoros →hat az abszolút befejezetlenség, a hiány és a tökéletlen, azaz istenellenes létezés jelképe, lévén nem más, mint három hatos, azaz az isteni tökéletességet, a hetest megelőző szám. →számok [V. E.]
hattyú: Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény (→fehér, →fény/világosság és sötétség). • Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11). • Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember. A valkűrök is ölthetnek hattyú alakot (Edda, Brünhild Hél-útja). A tündérek légies és vízi természetét egyaránt kifejezi (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, IV) (→tündérek/Tündérország). • A görögöknél szépsége miatt Aphrodité (→Aphrodité/Venus) attribútuma; Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Léda történetében az égisten megjelenési formája. →Apollón/Apollo szent madara (Kallimakhosz: Apollón-himnusz, 5). Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője (Phaidón, 85a–b). • A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). • A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni. • Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a →higany képviselője. • Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát (→hárfa). Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesímulva nyugszik a síma vizen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Az alantas valóság elleni tiltakozásként, a vágy szimbólumaként jelenik meg Baudelaire-nél: „nagy hattyúm kél elém, az őrült gesztusok, / félszegen is dicső száműzetése gyásza, / az örök, szörnyű vágy!” (A Hattyú). Marcel Proust Swannja (a név ’hattyú’-t jelent) a kifinomultság, a művészi érzékenység reprezentálója (Az eltűnt idő nyomában). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki. Az orosz művészetben – a szláv néphagyomány nyomán – a tündéri szépség és tisztaság megtestesítője, pl. Csajkovszkij A hattyúk tava c. balettzenéjében vagy Vrubel Hattyúhercegnő c. festményén (1900, Moszkva, Tretyakov Képtár). • A magyar irodalomban a szerelem és a szépség szimbóluma. Így Balassi Bálint Aenigma c. cikluskezdő versében, vagy Vajda Jánosnál: „Mult ifjuság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül” (Húsz év múlva). Petőfinél az emlékezet: „Haldokló hattyúm, bús emlékezet!” (Tündérálom). Ady Rettegek az élettől c. versében a „szent mámor hattyúk” a „józan ludak” ellentétpárjai. →madár [A. B.]
ház: Egyik alapvető jelentése szerint feminin szimbólum, a Nagy Anya (Magna Mater) védelmező öle. A barlanghoz és a sírhoz hasonlóan az anyaméhre emlékeztet, amely az örök menedéket, a körülölelő védelmet jelenti, ugyanakkor a megpihenés, a megújhodás lehetőségét is magában hordozza (→anyaméh). • A társadalom alapját, a családot jelezve a lakosság adózó egységeit fejezte ki. Magára az emberi testre is utal, hiszen a világot, a makrokozmoszt kicsiben, mikrokozmoszként testesíti meg. Az ősi indiai felfogás szerint a test védikus oltárként, azaz isteni kapcsolattartásra alkalmas épületként, házként is felfogható, ahol a gerinc képezi a világoszlopot. Ahogy a házon füstlyukat nyitottak a házi tűz füstjének, úgy a halott koponyáját is összetörték azért, hogy a lélek kiszállhasson, sőt, ha a beteg hosszan haldoklott, kinyitották a háztetőt, hogy a lelke könnyebben indulhasson fölfelé. A sírt a rómaiak domus aeternának, ’örökkévaló ház’-nak nevezték (→sír). • A kínai és etruszk urnák házat formáznak (→urna). • A kozmosznak, ill. a kozmosz középpontjának szimbólumaként megtestesítheti magát az univerzumot, s részei megfeleltethetők a világegyetem részeinek: a tető a menny, a ház a föld, az ablakok pedig az istenségek. A →kör alakú ház a földet, a földkorongot, ill. a Napot mintázza, a →négyzet alakú házak pedig a geometrikus forma jelentésével állnak összefüggésben. A korai városok legtöbbje kör, ill. négyzet alakú; így a ház a →város kicsinyített másaként is felfogható. Mind a városalapításnál, mind pedig a házépítésnél igen fontos volt a tájolás (→égtájak). A ház az élet központja volt; az ember stabil helyét jelképezte a világban. • A kozmikus középpontként funkcionáló ház szimbolikája összefügg a →templom jelentéseivel, amely pl. a keresztény értelmezésben Isten háza, s a ház megfelelhet az Egyháznak is (Zsid 3,6). A lakóépület felhúzása lényegében a teremtés megismétlése emberi, halandó szinten. A középkorban a szavaknak szellemi jelentést tulajdonítottak, s a szellemi építményt a ház analógiájával jellemezték: a betű szerinti értés talapzatán állnak az allegória falai, amelyeket az anagogikus értés mint tető borít be. A falakat a moralitás színei díszítik. A manierista elképzelésben is allegorikus értelmet kap a ház: az erkölcsileg egyre feljebb jutó ember fokozatosan jut beljebb és egyúttal feljebb az emlékképekkel, az allegorikus festményekkel telerakott mnemonikus épület lépcsőjén, majd a loggián keresztül bejut a ház belsejébe. • A Szeged vidéki házak oromzatának apotropaikus jelentésű, ún. napsugaras díszítése az egyházi művészet egyik szimbólumából ered: a Szentháromságot jelképező háromszögben megjelenő sugárzó istenszemre vezethető vissza (→háromszög, →szem). • Ami álmainkban a házban zajlik, az a pszichológia szerint velünk történik, hiszen a ház belső Énünk, a lelkünk maga, ezért nem mindegy, milyennek látjuk: romosnak vagy felújítottnak. Freudnál a ház a nőt, az anyát testesíti meg, s ezáltal a születéssel kapcsolatos. • Az irodalom egyik fontos motívuma. Pl. E. A. Poe Az Usher-ház bukása c. novellájában a családi kúria falainak repedezése, majd leomlása a család romlását jelzi. A címadás a ház maszkulin aspektusára hívja fel a figyelmet: gyakran a férfival, a törzs- vagy nemzetségfővel azonos (tágabb értelemben nemcsak a férfira, hanem leszármazottaira, a családra is utal). Galsworthy Forsyte Sagájában az ősi ház – a másik, az újjal ellentétben – a Viktória-kor társadalmi rendjének változatlanságát, megcsontosodását jelképezi. Thomas Mann-nál éppen fordítva, a Buddenbrookok öreg háza az ősi energia, a valódi vitalitás, az egészséges feltörekvés forrása, míg az új épület a romlásnak, az új nemzedékek életképtelenségének, a széteső családnak a megtestesítője (A Buddenbrook-ház). • Hagyományos szimbolikája a magyar költészetben is fellelhető. Pl. Petőfinél: „Igy lett a szívem csöndes és üres, / Egy elpusztult ház, bús, lakatlan” (Ő, a kedves drága kisleány). József Attila Flóra-ciklusának 5., Megméressél! c. darabjában lélekszimbólum, ugyanakkor az ’asszonyi védelem’, ’családi biztonság’ jelentés is hangsúlyos: „Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem.” →ablak, →ajtó, →oltár, →sátor, →vár/kastély [R. G.]
Hébé/Iuventa: Hébé a görög mitológiában az örök fiatalság istennője, Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és Héra (→Héra/Juno) leánya, aki →Ganümédész elrablása előtt az istenek pohárnoka volt (Hésziod. Theog., 921–923; Hom. Il., IV. 2–3). • A rómaiaknál nagyobb jelentőségre tett szert, ők Iuventa néven tisztelték; Róma örökké ifjú voltát szimbolizálta (Dion. Halik. IV. 11). Iuventa az állam erejét fejezte ki; ezt a szerepét igazolja az a szokás is, hogy az állami kultuszokhoz kapcsolódva a Capitoliumon a főistennel, Jupiterrel együtt tisztelték a győztes csaták és hadjáratok befejezésekor (Liv. XXI. 62,9). • Az ókorban Hébét gyakran ábrázolták koszorús nőalakként, kezében ivócsészével, így ikonográfiája a termékenység- és vegetációistenségek közül elsősorban Gaiával, Rómában Tellusszal és Florával fonódott össze. A festészetben Héraklésszel kötött házassága (Hom. Od., XI. 602–604; Apollod. Mit., II. 7,7) az örökké tartó, felhőtlen nász és a megőrzött lelki fiatalság kifejezője (l. pl. Veronese A szerelem allegóriái c. négyrészes sorozatának nászt ábrázoló darabját [1565, London, National Gallery]) (→Héraklész/Hercules). • A Magyar Tudományos Akadémia allegóriája Széchenyi István megbízására készült; egyben az ő nemzeti és személyes magánéleti programjának a foglalata. Az első tervváltozatokban Minervaként megjelenő nőalak (→Pallasz Athéné) végül a Jupitert sasként fogadó Hébé figurájává alakult, aki Széchenyi szerelmének eszményített vonásait viseli. Az istennő a tudomány italát nyújtja a magyar nemzetnek, ill. a Széchenyit szimbolizáló sasnak. •
Johann Ender: A Magyar Tudományos Akadémia allegóriája (1831, MTA Képtára).
A klasszicizmus szobrászatában Canovánál Hébé alakja a légies, könnyed elegancia megtestesítője (1808–1814, Chatsworth, Devonshire Collection). [A. D.]
hegedű: Vonós hangszer; a XVI. sz.-ban alakították ki jelenlegi alaptípusát. A népköltészetben erotikus jelentése van; a húros test a nőt, a vonó a férfit jelképezi. Olykor a verésre („elhúzni a nótáját”), a büntetésre utal. • A reneszánsz festészetben Terpszikhorénak, a tánc és ének Múzsájának attribútumaként, a hét szabad művészet ábrázolásain pedig a megszemélyesített Zene attribútumaként jelenik meg. Kisebb fajtája, a viola da braccio az angyalok zenekarában dicsőíti Istent (G. Ferrari: Narancsos Madonna, XVI. sz. első fele). Murillo Assisi Szent Ferenc látomása c. festményén (1645, Madrid, Accademia de San Fernando) hegedülő angyal látható, így a mennyei szférát kifejező zene eszköze. Apollón lantját helyettesítve költészet-jelkép is lehet (Raffaello: A Parnasszus, 1510–1511, Vatikán, a Segnatura terme) (→líra/lant). Megjelenhet a Halál attribútumaként is; pl. id. Peter Brueghel A Halál diadala (1560 k., Madrid, Prado) c. képén – az ismert középkori haláltánc-motívumot idézve – a zenélő fiatal szerelmespár mögött a csontváz képében megjelenő Halál játszik a hegedűjén (→haláltánc). • Vörösmarty Mihály A vén cigány c. versében önmagát azonosítja a hegedülő cigánnyal, hangszere pedig a költészet. Juhász Gyula saját költészetének szimbólumaként említi Epilogus c. versében: „Elhantolt álmaim zokognak / A horpadt öblű hegedűn.” →hangszerek, →zene [B. B.]
hegy: Az állandóság, a megközelíthetetlenség, az istenség szimbóluma, a világmindenség központja, axis mundi (’világtengely’). Számos népnek van valóban létező vagy csak mítoszokban előforduló szent hegye, amelyet isteni lakhelyként tisztel, s amely ezért áldozóhely, rituális szertartások helye, esetleg zarándokhely. Szent hegy a hindu és buddhista hagyományban a Mahábhárata világhegye, a Méru, a perzsa Avesztában Albur, a japánoknál a Fudzsi. A szakrális szertartásokat is gyakran magas helyen, az éghez, a szellemi, az isteni szférához közel tartották. Minthogy a hegy a légköri jelenségek jóshelye és számos istenség megtestesülésének központi helye, a kinyilatkoztatás, az istenség jelenlétének és közelségének jelképe. • A sumer írásos emlékekben Enlil temploma „A hegy háza”, amely „kötelék az ég és föld között”; valamint a hegy az istenség megnevezéseként is szerepel: „a Nagy Hegy, Enlil atya” (Ének Enlilre, 53). Keleten az istenek hegye a templomok előképe (pl. a zikkurat; →templom). • A Távol-Keleten a stabilitás, a bölcsesség, a nyugalom, a kitartás, az uralkodói fenség jelképe.
Ching Hao: Tájkép (X. sz, Peking, Kínai Népköztársaság Gyűjteménye).
Kínában a janghoz kötődik; ebben az értelemben ellentétpárja a →völgy. A kínai hagyományban a Kr. e. 1. ée. közepe óta dokumentált, mind a konfucianizmusban, mind a taoizmusban megjelenő →jin és jang-elmélet szerint a hegy déli oldala a jang princípium (Nap, száraz, maszkulin jelleg), míg a hegy északi oldala a jin princípium (Hold, nedves, feminin jelleg), s együtt a világ anyagi valóságának egységét reprezentálják. • A görög mitológiában az →Olümposz az istenek lakhelye. A →Helikón és a →Parnasszosz/Parnassus szintén a szellemi fensőbbség szimbóluma; az utóbbi Deukalión és Pürrha történetében egyben az emberiség özönvíz utáni újrateremtésének helyszíne. A Magna Matert az éltető patakokat, folyókat eredeztető Hegy Asszonyának is nevezték (→Kübelé). • A Biblia számos szent hegyet tart számon: Sínai- vagy Hóreb-hegy, Sion, Tábor. A Garazimot a Föld köldökének nevezi a Bír 9,37, ősi hegyekről szól a Ter 49,26, Isten hegyeiről pedig a Zsolt 36 és 48. Ezekiel Türosz hatalma kapcsán utal a hegyre mint a földi →Paradicsom színhelyére: „az istenek szent hegyére helyeztelek” (Ez 28,14). A Nebukadnezár álmában világbirodalmakat összekötő, az egész Földet betöltő hegy az eljövendő messiási ország (Dán 2,35). Az Ararát →Noé partraszállásának, a szövetségkötésnek, az emberiség újra elterjedésének helye. Mikeás és Izajás próféta hegyhez hasonlítja az Úr templomát: a hívők „felmennek a hegyre” (Mik 4,1–2; Iz 2,1–3). Az Úr a Sínai-hegyen köti meg Mózessel a szövetséget, s ott adja át neki a tízparancsolat kőtábláit is (Kiv 19–34) (→kő/szikla, →Mózes). Miután Illés próféta a Kármel-hegyen imádkozott, eleredt a csodás eső (1Kir 18,41–46). • A keresztény művészetben a négy paradicsomi →folyó a szent hegyből, Isten trónszékéből ered. Az Isten hegyen való megnyilatkozásának tekintik Jézus hegyi beszédét (Mt 5,1–29) is, amely átmenetet jelent két állapot, a Törvény és a Kegyelem állapota között (→három); az apostolok elhívatását (Mk 3,13–19), imáját (Lk 6,12–17), majd később az Olajfák hegyén elmondott szavait (Mt 26,30–46). Ehhez kapcsolódik a →Jézus Krisztus színeváltozását megjelenítő ábrázolási hagyomány (Krisztus színeváltozása, orosz ikon, XV., sz. vége, Novgorodi Állami Múzeum). A Golgotát dombként szokás ábrázolni, ezen áll, mint világfa, Krisztus keresztje Ádám sírja fölött. Pál apostol szerint a hegy maga Krisztus, s a Sínai-hegy helyett hozzá kell járulnunk. • A középkorban a képzeletbeli Mont Salvage-hegyen álló várat – ahol a Szent Grált őrizték – az Úr templomával azonosították (→Grál). A hegy tetejére épített görög kolostorok, a Meteórák mintegy a hegy meghosszabbításának tűnnek, jelezvén ezzel a földiről való lemondást és az isteni felé való törekvést. A német romantikus festő, Caspar David Friedrich Kereszt a hegyen c. művén a hegyorom természeti fensége a fénysugarakkal és a kereszttel együttesen hordozza a megváltás misztériumát (1811, Drezda, Staatliche Kunstsammlungen, Gemäldegalerie). • A mesékben az Üveghegy halott hegy, amelynek megmászása egyben út a túlvilágba. • Spirituális szinten a hegytető a tudat teljes birtoklása, a lélek magasabb rendű minőségének, a tudat feletti életerő működésének, a lentről felfelé való haladásnak a kifejezője. A hegytetőre való feljutás, zarándoklat a földi dolgokról való lemondás, a legmagasabb állapot elérése (így értelmezhető Petrarca életének híres eseménye, a Mont Ventoux megmászása is, ahol Szt. Ágoston Vallomások c. művét olvasta). • A magyar →címer egyik eleme, a hármashalom, a hagyomány szerint az ország egykori három nagy hegyét szimbolizálja (Tátra, Fátra, Mátra). • Az irodalomban is megjelenik a hegy hagyományos szimbolikája. Dante az Isteni Színjátékban a földi Paradicsomot a →Purgatórium hegyének tetejére helyezi. Az Erény hegye a földön megjelenő isteni gondviselés előképe. A „hegyek” elnevezés az apostolokra is vonatkozhat (Paradicsom, XXV. 38). Ady A Sion-hegy alatt c. versében az elvesztett hit, a szövetségkötés elmulasztása, hiánya szerepel. Nietzschénél Zarathustra számára a megtisztulást jelenti (Im-ígyen szóla Zarathustra) (→Zarathusztra/Zoroaszter). Thomas Mann A varázshegy c. regényében a hegy köztes, „hermészi” állapot élet és halál között (→Hermész/Mercurius); a tudat által való megtisztulás, az erkölcsi, fizikai, tudati reveláció helye, Purgatórium. Hamvas Béla a Corpus Hermeticum alapján a hegyre való kapaszkodást a beavatás jelképeként említi (Scientia Sacra). →barlang, →háromszög, →piramis, →templom [P. I.]
Hekaté: A görög mitológiában a sötétség, az éjszakai látomások, valamint a varázslás istennője. Perszész titán és Aszteria lánya (Hésziod. Theog., 404–420). Démoni kisugárzású, titokzatos erőket birtokol, amelyekkel az elhagyott szerelmeseket és a mágiát űzőket támogatja, mint pl. Médeiát Iaszónnal szemben (Apollóniosz Rhodiosz: Argonautica, III. 842, 1026–1041). Theokritosz Férfibűvölés c. verse szintén egy Hekaté segítségével zajló szerelmi varázslatot ír le. A kísértetek istennőjeként →éjszaka feljön az alvilágból, és kutyákkal kíséri a szellemeket. Khthonikus jellegéből adódóan összekötő kapcsot alkot az élő és az élettelen világ között, és összefüggésbe hozható a három sorsistennővel: a jelent, a múltat és a jövőt uraló Moirákkal (→Moirák/Párkák). Az istennő hármas alakja is a növekvő, a telt és a fogyó Holdat jelképezi (→Hold). • Rómában Trivia néven tisztelték, és a hármasutak kereszteződéseiben állították föl képmásait: a karóra helyezett három famaszkot vagy a hármasságát kifejező háromarcú szobrokat. A későbbi ikonográfiai hagyomány kezében a Holdra utaló fáklyával ábrázolja (Hekaté-képmás, Kr. e. 181–159, Berlin, Pergamon-Museum). • Shakespeare Macbeth c. drámájában Hekaté a boszorkányok vezetője. Weöres Sándor Hekaté c. versében a halál jelképe. →boszorkány [A. D.]
Helikón: Görögország középső részén húzódó hegység, amelynek ligetekben, forrásokban és gyógynövényekben gazdag területét a →Múzsák lakhelyének, valamint a gyógyító Apollón (→Apollón/Apollo) kedvelt tartózkodási helyének tekintették. A →hegy égbe emelkedésének megakadályozását és a Hippokréné-forrás fakadását a mitikus hagyomány →Pégaszosz/Pegasus dobbantásából eredezteti (Ovid. Met., V. 256). • A kultúra és a művészet szimbóluma, a Múzsák és Apollón jelképiségével szoros összefüggésben. Schiller A múzsák bosszúja; Helikoni történet c. művében is ebben az értelemben szerepel. Csokonainál elsősorban a műveltség kifejezője: „A’ magyar Hélikon virágos tövében, / A’ szelíd múlatság’ híves mezejében / Apró violákat s’ nefelejtset szedtem” (A’ Dugonits Oszlopa); valamint a Jövendölés az első Oskoláról, A’ Somogyban c. versben: „A’ vidékünk / Új Hélikon lessz.” →forrás [Ú. E.]
Héliosz/Sol: Héliosz a görög mitológiában a →Nap megszemélyesítője, Hüperión titán és felesége, Theia fia, a mindenható, az életet teremtő, a mindig ragyogó fény (Hésziod. Theog., 371–374). A görög kultúrában keleti hatásra terjedt el a Napisten kultusza, s alakja a kozmosz elrendezőjének szerepében rokon vonásokat mutat az egyiptomi Rével (→Ré), a perzsa mitológiában pedig a világosság istenének, Mitrának a tulajdonságaival (→Mitra/Mithrasz). Kedvelt kultuszhelye Rhodosz szigete volt, amelynek keletkezése (az isten teremtő ereje révén tengerből való kiemelkedése) is az ő nevéhez fűződik. Az antik világ hét csodája közül a hatodik volt a Héliosz tiszteletére a rhodoszi kikötő bejáratánál emelt 30–35 méter magas Kolosszus – a lindoszi Kharész munkája –, amelyet Kr. e. 225-ben földrengés pusztított el. Legfontosabb feladata az állandóság fenntartása és a napszakok ciklikus visszatérésének biztosítása volt (Orphikus himnuszok, A Naphoz, 13). Mivel szárnyas négyesfogatú kocsiján egész nap a magas égbolton jár és sugaraival mindenhová behatol (Hom. Il., III. 277), az isteni mindenhatóság megszemélyesítője (→szekér/kocsi). Pl. tőle tudja meg Démétér, hogy leányát, Perszephonét Hadész elrabolta (Homéroszi I., Démétér-himnusz, 64–87). Ő a mindent látó →szem, aki a halandók gonosz tetteit is látja, és a bűnösöket büntetésképpen vaksággal sújtja (Euripidész: Hekabé). Héliosz éberségének kijátszását példázza az a történet, amely szerint Odüsszeusz (→Odüsszeusz/Ulixes [Ulysses]) és társai a Thrinakia szigetén legelésző, Héliosznak szentelt marhákat elhajtották (Hom. Od., XII. 352–388). Ez a nyáj az isten tökéletességének és a teljességnek a kifejezője volt, ugyanis hét tehéncsordából és hét juhnyájból állt, mindegyikben ötven állattal; számuk a 350 nappalt és 350 éjszakát, azaz az egy holdévet jelképezte. Héliosz fogatának vezetése bonyolult, fegyelmezett és határozott irányítást igénylő feladat volt. Klümené nimfától született fia, Phaëtón halálát éppen az okozta, hogy elővigyázatlanul vezette a fogatot (Ovid. Met., II. 1–332). Alakja az olümposzi istenek közül elsősorban Apollónnal olvadt össze (→Apollón/Apollo). Apollón egyik mellékneve, a „Phoibosz”, azaz ’fényhozó’, gyakran szerepel Héliosz, a legfőbb és -ősibb eredetű napisten neve helyett (→fény/világosság és sötétség). A Nap-palota leírásában Ovidius is a napistennel azonosítja (Met., II. 1–30.) A hellenisztikus irodalomban atyjával, Hüperiónnal is azonosították (ezt a hagyományt követi Hölderlin Hüperión c. művében). • Rómában Sol néven tisztelték. Kultusza csak a császárkor idején terjedt el, jelentős mértékben politikai tartalommal telítődve. Horatius Századévi ének c. művében, amelyet a szerző Kr. e. 17-ben a tartós béke és a bőség beköszöntésének ünneplésére írt, Sol az éltető kozmikus erő, a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódása révén megteremtődő történelmi folyamatosság kifejeződése: „Éltető nap, fény-kocsid oltja-gyújtja / vágyainkat: újra születve mindig / s mégis egyformán.” Az augustusi politika békéjének és kiegyensúlyozottságának a szimbóluma a Prima Porta-i Augustus-szobor mellvértjén látható napisten is, amely a kocsiját hajtó Solt jeleníti meg (Kr. e. 20 után, Musei Vaticani). Attribútumainak viselése – Augustus nyomán – a későbbi császároknak is kedvelt hatalmi jelvényévé vált, később pedig magukat az uralkodókat is Sollal azonosították. Az isteni származás és a kiválasztottság, valamint a hatalom legitimációjának bizonyítása miatt vált központi jelentőségűvé. Templomot először a Quirinalison, szentélyt pedig 270-ben a Mars-mezőn – Sol invictus (’legyőzhetetlen Nap’) néven – szenteltek neki. • A kora keresztény időkben alakját Krisztussal azonosították a római San Pietro nekropoliszában látható ábrázolások szerint. • A képzőművészeti ábrázolásokon többnyire →arany négyes fogatán, olykor oroszlánon ülve jelenítették meg.
Nap planétaisten (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
• A XVIII. sz. elejére egész Európában az uralkodói apotheózis kedvelt ábrázolási típusává vált a diadalkocsiját hajtó fenséges Apollón/Héliosz figurája. (A diadalszekér [trionfo] megjelenítését a reneszánsz eleveníti fel újra, pl. a Mátyás-kálvária talapzatán Jupiter, Sol és Szeléné planétaistenek láthatók a diadalszekéren.) A dicsőített személy vagy dinasztia hatalmát gazdag mitológiai, allegorikus kíséret illusztrálta. (XIV. Lajos francia király, a „Napkirály” hatalmi szimbolikája az Apollón/Sol-ikonográfiához kapcsolódott.) • A sugárkoszorús New York-i Szabadság-szobor (F. A. Bartholdy, 1884–1886) is – többek között – Héliosz antik ábrázolási hagyományát követi (a rhodoszi Kolosszus leírásainak nyomán). • A magyar irodalomban Babits Mihály A Campagna éneke c. versében – Héliosz folytonos vándorlása miatt – a fáradságos mindennapi munka mitológiai jelképe: „Izzadva ballag Héliosz az égen.” [A. D.]
Hellász: Görögország ókori elnevezése, amely Deukalión fiának, Hellénnek a nevéből ered. A művészet és a kultúra, valamint a tudomány, tágabb értelemben pedig az európai civilizáció bölcsője, az eszményített mediterrán világ egyik szimbóluma (Hom. Od., XI. 496). Az ókori görög irodalomban az etnikai, nyelvi és földrajzi széttagoltság miatt a szülőföld és a haza eszméje az egyes városokhoz (Athén, Spárta) kötődött, ezért Hellász szimbólumértéke csak a későbbi századok folyamán alakult ki. A makedón birodalom és utódállamai kultúrája, a „hellenizmus”, a görög kultúra értékeinek szétsugárzását bizonyítja. • A hódító rómaiak számára a műveltség hazája és az ismeretek forrása. A római irodalomban elsőként az aranykor költői, Vergilius és Horatius nevezték példaértékűnek a korabeli Görögország kulturális fölényét: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta” (Horatius: Levelek, I. 156–157). Vergilius az Aeneisben a római nép hivatástudatát a görögség művészetek iránti érzékenységével állítja párhuzamba (VI. 847–853) (→Róma). • Az európai kultúra és szellemi élet alapvető jellegzetessége, a késő középkortól kezdődő antikvitás-tisztelet az itáliai reneszánsz, a német felvilágosodás, a weimari klasszika és az európai romantika korát egyaránt áthatotta. Nicolas Poussin Orpheusz és Eurüdiké c. festményén a mitikus hősök és a táj az eszményi antik világ megjelenítői (1649–1651, Párizs, Louvre). Schiller Görögség c. epigrammájában így utal erre az eszményre: „Ész, mérték s tiszta derű volt rég a görögség”; Görögország istenei c. versében pedig az →aranykor boldogságának helyszíne („Míg a gyönyör szent vallása fénylett, / Ah! mily másképp élt a föld fia”), amely már csak a költészetben található meg. Hölderlin számára hasonlóképpen az Eszmény, a Tökéletesség szimbóluma: „Hellász arany órái körén nem / éreznéd a múló éveket; […] Vágyva vágyom ama jobb hazába” (Görögország); „Minden mennyei lény hona, ó, boldog Görögország!” (Kenyér és bor, 4). Shelley Hellász c. drámai költeményének előszavában írja: „Mindannyian görögök vagyunk. Törvényeink, irodalmunk, vallásunk, tudományunk Görögországban gyökerezik.” Ebben az értelemben Görögország a szellemi és örök Európa. Keats Óda egy görög vázához c. versében a görög föld és a görög nép egy idilli álomvilág, a zene, a tánc0 és a költészet birodalma. Nietzsche ekképpen értékeli az ókori hellén kultúrát a Mi, filológusok c. művében: „A görög a zseni a népek közt” (Gondolatok a görögökről, 206). • A magyar irodalomban Berzsenyi Uj Görögország 1825 c. versében Hellász politikai értelemben, főnixmadárként, az újjászülető hazafiság szimbólumaként jelenik meg. Ady Endre Talán Hellász küldött c. versében az élet értékeire utal: „A Nő, a Szerelem / S mannás ajkai a bölcsességnek.” Vaszary János Aranykor c. festményén szintén eszményként jelenik meg az antik görög világ művészete és szertartásai (1898, Bp., MNG). • Az Európai Közösség államai a hagyományos elnevezések (pl. Greece) helyett görög kérésre Hellasnak nevezik az országot. →Olümposz [A. D.]
Héphaisztosz/Vulcanus: Héphaisztosz a görög mitológiában a →tűz és a kovácsmesterség sánta istene. A kézművesség patrónusa: „Híres ügyes Héphaisztosz a mesterségeket adta” (Homéroszi XX., Héphaisztosz-himnusz). Héra (→Héra/Juno) fia, aki az Athénét egyedül teremtő Zeusszal versengve szülte, majd rútsága miatt lehajította az Olümposzról (Hésziod. Theog., 927). Más mítoszváltozat szerint Héra és Zeusz közös gyermeke; sántaságának oka Zeusz, aki lehajította az Olümposzról (Hom. Il., I. 591). Műhelyét, művészi munkáját Akhilleusz pajzsának és hadi öltözetének kovácsolása kapcsán az Iliász XVIII. éneke mutatja be (369–616). Itt a Sántítónak, Bicegőnek nevezett kovácsisten „okos elméjű”; „mesteri művek” alkotójaként jelenik meg, az olümposzi istenek házait is ő alkotta. Felesége Aphrodité (→Aphrodité/Venus), vagy más változat szerint az egyik Kharisz (→Khariszok/Gráciák). A hűtlen Aphroditét leleplezendő, fémhálót készített (Hom. Od., VIII. 266–367). • Rómában Vulcanusszal, a tűz pusztító és megtisztító hatalmát kifejező istennel azonosították (→vulkán). A Venus kérésére Aeneas fegyvereit elkészítő Vulcanus a „Tűz Ura”, s a Vulcania tűzhányókkal teli szigetén található kovácsműhelyében készülnek Jupiter villámai, Mars és Minerva fegyverei (Verg. Aen., VIII. 400–453). • A reneszánsz és barokk festészetben a hűtlen feleségét leleplező Vulcanus (Tintoretto: Vulcanus meglepi Marsot és Venust, 1551–1552, München, Alte Pinakothek), valamint a kovácsműhelyében dolgozó isten is megjelenik (Velázquez: Vulcanus kovácsműhelye, 1630, Madrid, Prado). Mantegna Parnasszus c. festményén a háttérben látható (1497 k., Párizs, Louvre). • Schiller az antik hagyományt követve jellemzi: „Érc s agyag míves ura” (Az eleusisi ünnep). Weöres Sándor Hephaistos c. verse így idézi föl alakját: „Onnan való, ahol békénk lakik, / hol tág kút tátong mindennek szivében, / s a tett boldog, ha benne alhatik.” →fémek/fémmegmunkálás [Ú. E.]
Héra/Juno: Héra a görög mitológiában Kronosz (→Kronosz/Saturnus) és →Rhea leánya, Zeusz (→Zeusz/Jupiter) nővére és felesége, a legfőbb olümposzi istennő (Hésziod. Theog., 453; 921). Zeusz hitveseként az ég királynője: „aranytrónú Héra […] elnemenyésző, leggyönyörűbb, magas égi királynő” (Homéroszi XII., Héra-himnusz). A törvényes házasság, a család, az asszonyi jogok védelmezője (Arkhilokhosz: A menyasszony áldozata). Eileithüiaként a szülés patrónusa. A mítoszokban a féltékeny Héra Zeusz kedveseinek üldözője (pl. Ió, Szemelé, Alkméné történetében). Homéroszi jelzője, a „tehénszemű”, az istennő ősi, termékenységi vonásaira utal (→tehén). • Rómában Junóval, Jupiter főisten feleségével azonosították, s itt szintén az anyaság, a női termékenység megtestesítője. Ünnepét, a Matronaliát március elsején tartották (Ovid. Fasti, III. 233–258). Jupiter és Minerva mellett a capitoliumi istentriász tagja. • A mitológiai témájú európai festészetben legfőbb attribútuma a →páva, amely Tintoretto A Tejút keletkezése (1582, London, National Gallery) és Rubens IV. Henrik átveszi Maria de Medici arcképét c. festményén (1622–1626 között, Párizs, Louvre) is az istennő mellett látható. [Ú. E.]
Héraklész/Hercules: Héraklész a görög mitológia egyik leghíresebb hérosza; Zeusz (→Zeusz/Jupiter) és a halandó Alkméné fia, az erő és az indulat, valamint a fáradságos munka, ugyanakkor az önerőből elért eredmény megszemélyesítője. Emberfeletti tettei (az Eurüsztheusz király számára elvégzett tizenkét hőstette) révén istenné vált, s feleségül nyerte Hébét, az ifjúság istennőjét (Apollod. Mit., II. 7,7) (→Hébé/Iuventa). Euripidész Alkésztisz c. darabjában halált megvető bátorsággal szerzi vissza az alvilágból a címadó hősnőt. Ugyanakkor a komédiákban a falánkság és a dorbézolás, valamint a faragatlanság és a puszta testi erő megtestesítőjeként jelenik meg. A képzőművészetben az egyik leggyakrabban ábrázolt görög hérosz (pl. az olümpiai Zeusz-templom frízén [Kr. e. 472–456]). Számos görög vázaképen jelenik meg tizenkét hőstette.
Andokidész-festő: Héraklész láncra veri a Kerberoszt (vázakép, Kr. e. VI. sz., Párizs, Louvre).
Hatalmas erejének emlékét hirdeti a Gibraltári-szoros ókori elnevezése: „Héraklész oszlopai” (→oszlop). • Hercules néven a rómaiaknál a legyőzhetetlenség és a harc egyik jelképe. A tiszteletére rendelt Salius-papok feladata volt az isten kimeríthetetlen erejének fenntartása különböző kultikus szertartások révén (Ovid. Fasti, III. 12). A római császárkorban alakja egyrészt a birodalom és az uralkodó hatalmát, másrészt a bőség és az erő ötvöződését: a meggazdagodást fejezte ki, ezért mutattak be áldozatot a kereskedők és a győztes hadvezérek Herculesnek. • Asztrológiai értelmezésben Héraklész tizenkét hőstettét a Nap évenkénti tizenkét állomásának, azaz az állatövi jegyeknek is megfeleltették (→tizenkettő). • A XIV–XVI. sz.-ban az erejével és eszével minden nehézségen felülemelkedő reneszánsz ember prototípusa (Colluccio Salutati: De Hercule eiusque laboribus, 1445). Mátyás király budai palotájában hatalmas Herkules-szobor állt. A Friss-palota kapuját tizenkét hőstettét ábrázoló dombormű díszítette. A visegrádi palota udvarán csobogott a Herkules-kút. Antik hagyományokat követve a reneszánsz és barokk művészetben is megjelenik az erény és bűn válaszútján álló ember figurája, az ún. Hercules a válaszúton ikonográfiai témában. Ebben az értelemben látható Carracci Hercules válaszúton (1596 k., Nápoly, Galleria Nazionale di Capodimonte) és Batoni Héraklész a szerelem és bölcsesség között c. festményén (1750 k.). • Shelley Prometheus szabadulása c. művében a Prométheuszt megszabadító Héraklész a bátorság és a szeretet szolgálatába álló erő. Berzsenyi Dánielnél a magyar nép hősiességét jelképezi: „Birkózva győztél, ’s Herculesként / Érczbuzogány rezegett kezedben” (A’ Magyarokhoz II). Ady A muszáj Herkules c. versében a költő emberi és művészi nagyságát jelzi a „Tökmag Jankók” ellenében: „Szegény muszáj-Herkules, állom / Győzöm a harcot bús haraggal.” [A. D.]
hermafrodita: →androgün/hermafrodita
Hermész/Mercurius: Hermész görög isten, eredetileg szél- és levegőistenség, akinek fő jellemvonása a gyorsaság, a szárnyaló könnyedség: „meggörbülve osont be a házba, a kulcslukon átbújt, / mint koraősszel a szél, vagy mint a köd, éppenolyan volt” (Homéroszi III., Hermész-himnusz, 146–147). Az olümposzi istenrendben is megőrzi ezt a sajátosságát: ő az istenek gyors követe, az útonjárók patrónusa. Alakja ősi, fallikus vonásokat őrzött meg; ennek legismertebb bizonyítékai a hermák, a Hermész-fejű, négyszögletű útjelző kőoszlopok (Hérodotosz, II. 51; Thuküdidész, VI. 27), amelyek fallosz-díszítése az istenre mint a halhatatlanságot biztosító férfiúi nemzőerő megtestesülésére utalnak. Szent madara a →kakas, a férfiasság és a hajnal jelképe. Ősi mítoszok szerint az Uranosztól származó Aphrodité Anadüomené férfi megfelelője, akivel az istennő Hermaphroditoszt nemzette (→androgün/hermafrodita). Fallikus vonásait hangsúlyozza az is, hogy Pán (→Pán/Faunus) apja, és a szilénoszokhoz is kapcsolat fűzi (→Szilénosz/Silenus). Személyiségében az olümposzi istenek titáni öröksége fejeződik ki: Atlasz leányának, Maia nimfának Zeusztól született fia, akinek kultuszközpontja mitikus születési helyén, Arkadiában, a Külléné hegyén volt (→Árkádia). A Homéroszi III., Hermész-himnuszban, amely elbeszéli az isten születését és első csínytevéseit, Apollón (→Apollón/Apollo) az ellentétpárja, a legemelkedettebb istenség, aki felett csellel, csalással arat diadalt a csecsemő Hermész: „ravasz, nyájasszavu csalfa; / nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője” (14–15). Végül a megkívánt nyájat és a nyájőrző szerepét is megkapja Apollóntól. A kosvivő Hermészt mint pásztoristent gyakran ábrázolták, sőt →kos alakban is tisztelték (→pásztor). Az →aranygyapjú legendájának kezdetén a szárnyaló aranygyapjas kos Hermész ajándéka. Legfontosabb tiszte szerint ő az istenek követe (Hom. Od., I. 38; V. 44.), valamint a lelkek vezetője; ez összefüggésben áll a nyájőrző funkcióval. Hermész elnevezései: pszükhogógosz ’lélekvezető’ és pszükhopomposz ’lélekterelő’. Ő a közvetítő Hadész birodalmába (a feleségéért az alvilágba szálló Orpheusznak is Hermész a kísérője; →Orpheusz), valamint övé az emberi és az isteni szféra közötti közvetítés feladata: „Hermész jár a halandók közt meg az égilakók közt” (Homéroszi III., Hermész-himnusz, 576). Az Iliászban a fia holttestéért az ellenséges táborba induló agg Priamosz védelmező vezetője (XXIV. 344), az Odüsszeiában pedig a lenyilazott kérők lelkeit kíséri a Hadészba (XXIV. 1). Szent száma a →négy; a hónap negyedik napján született, Argoszban az év negyedik hónapját is róla nevezték el. Alakjától távol állnak a heroikus vonások, de Ió őrét, a sokszemű Argoszt ő győzte le (→Argosz/Argus). Szakállas férfiként, majd a klasszikus kortól ifjúként ábrázolták. Jellegzetes attribútumai a gyorsaságra utaló szárnyas saru, szárnyas kalap és varázspálcája, a →caduceus (→szárny). • Rómában a Kr. e. V. sz.-tól azonosították Mercuriusszal, a kereskedelem istenével. Mint a haszon és a meggazdagodás istenét, erszénnyel ábrázolták, jelzője a „szerencsés”.
Giovanni da Bologna Mercur c. bronzszobra légies könnyedségét, az ég és a föld közötti közvetítő szerepét hangsúlyozza (1567, Firenze, Bargello).
• Hermész nevéhez, aki a hagyomány szerint az írás feltalálója és a héthúrú lant (→líra/lant) elkészítője, elsősorban a titkos, „hermetikus” tanok, az okkult tudományok, a mágia fűződik. A tudósok, a varázslók és az asztrológusok istene. Az egyiptomi bölcsességisten, Thot görög megfelelője Hermész Triszmegisztosz. A hermetikus iratokban Hermész a világ teremtő szelleme és az emberiség tanítója, aki az isteni bölcsességet fiának, Thotnak, a világot megformáló egyiptomi istennek nyilatkoztatja ki (Poimandrész). A középkori alkímiai kézikönyvek ábrázolásain gyakran megjelenik a trónoló, kezében caduceust tartó Hermész mint az ellentétek kiegyenlítődése, egyesülése, s egyben a titkos tudományok patrónusa. A →higany szó számos európai nyelvben az isten latin nevéből ered (mercurio). • Az európai kultúrában az ékesszólás, a józan ész, a ráció allegorikus ábrázolásain is szerepel: pl. Coreggio festményén (Mercurius Venus jelenlétében Cupidót olvasni tanítja, 1528, London, National Gallery). Botticelli Tavasz (Primavera) (1485 k., Firenze, Uffizi) és Mantegna Parnasszus c. képén (1497 k., Párizs, Louvre) jellegzetes attribútumaival, a caduceusszal, a szárnyas saruval és a kalappal látható. →Merkúr bolygó [Ú. E.]
hernyó: →féreg/hernyó/báb, →pillangó/lepke
Heszperiszek kertje: A görög mitológiában a világ pereme, amely az Ókeanosz folyó mellékén található; az örök ifjúság és boldogság, valamint a háborítatlan béke hona. A Heszperiszek kertje csupán a mitologikus gondolkodásban létező, eszményi vidék. Itt őrzi az örök ifjúság Hérának szentelt aranyalmafáját három nimfa, a csengő hangú Aiglé, Erütheia és Heszperia (egyes mítoszvariánsok szerint negyedikként Arethusza társaságában) (Apollod. Mit., 5,11) (→alma/almafa). Ők Hésziodosz szerint Nüxnek, az éjszaka istennőjének és Atlasz titánnak a lányai (Theog., 211–215). Az aranyalmafát Héra Gaiától kapta nászajándékul Héra Zeusszal tartott esküvőjén, így a fa az isteni nász emléke (Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika, IV. 1396–1430). A Heszperiszek kertjének nyugalmát többen is megzavarták, elsőként →Héraklész/Hercules, aki az almák közül hármat vitt el. (A mítosz szerint az egyik alma Eriszhez, a viszály istennőjéhez került, így az almák ellopása közvetetten a trójai háború kitöréséhez vezetett.)
Héraklész és a gímszarvas a Heszperiszeknél (attikai vázakép, Kr. e. VI. sz., Boulogne, Musée des Beaux-Arts).
• Az európai kultúrában a Heszperiszek kertje mint nosztalgikus múltidézésre alkalmas mitológiai téma az ifjúság, a múlt, az élet értékeinek kifejezője: „Elvirít a’ szép kikelet, / ’S véle a’ hesperi liget” (Berzsenyi: Életphilozophia). Az angol impresszionista festészetben Turner Alkony a Hesperisek kertjében c. festményén több jelentéssík, a napnyugta és a békés idill, a háborítatlan nyugalom és a szelíd múltba révedés egyszerre van jelen. →aranykor, →kert [A. D.]
Hesztia/Vesta: Hesztia a görög mitológiában Kronosz és Rhea leánya, eredetileg a →tűz, a tűzben rejlő isteni erő és a szent →tűzhely megszemélyesítője. A Homéroszi IV., Aphrodité-himnusz szerint: „minden ház közepén ott ül s dús áldozatot kap, / minden szentélyben részt élvez a tiszteletből / S legmagasabb istennek tartják őt a halandók” (30–32). A házi tűzhely védelmezőjeként a család egységét, a közösségi templomi vagy állami tűzhely oltalmazójaként az egész közösség összetartozását szimbolizálta: pl. a görög kivándorlók az óhazából vittek lángot az új kolónia tűzhelyére, az összetartozás és a folytonosság jeleként. A püthagoreus iskolában a világegyetem elemi erejére, a központi tűzre utalt. Védelmező, családösszetartó aspektusa alapján a föld- és anyaistennőkkel rokonították: „Vesta s a Föld ugyanegy: örökös tűz lángol ezekben / jelzi az istennőt temploma, tűzhelye is” (Ovid. Fasti, VI. 267–268). • Az ősi római →szűz istennő, Vesta a város, majd az egész birodalom védelmezője; jelentése Hesztiáéval megegyező. A Forum Romanumon felállított kör alakú temploma az állami élet rituális központja volt. A templomban őrzött, folyamatosan égő tűz Róma nagyságát, az állam egységét, központját jelképezte. A minden évben egy alkalommal, a római naptár szerinti újév alkalmából, március elsején Vesta tiszteletére rendezett ünnep, a tűzhely szakrális újragyújtása a kezdet és a vég összetartozását és a folytonos megújulást fejezte ki. A kör alakú szentély és a tűzhely felügyelője a szüzességi fogadalmat tett Vesta-papnőkből álló hattagú – patrícius családokból származó kisleányokból válogatott, harmincévi szolgálatot ellátó – testület volt. Feladatuk a tűz állandó őrzése és a birodalom üdvéért való imádkozás volt. Vesta kenyér- és életadó funkciója nyilvánult meg a papnők által bemutatott kenyéráldozat (mola salsa) szokásában, amelyet az áldozati állatok elégetett tetemének hamujából, valamint lisztből és sóból készítettek.
Vestának bemutatott áldozat (római dombormű a császárság korából).
Oltáránál, a tűzhelynél együtt tisztelték a házi istenekkel (Penates; Lares), akik a család gyarapodásáért tartoztak felelősséggel, és a szűkebb értelemben vett család és otthon, valamint a házi éléskamra védőistenségei voltak (→ősök). • Vestát, mivel fő megjelenési formája a tűz volt, ritkán ábrázolták emberi alakban, maradt fenn azonban olyan szobor, amely lefátyolozott nőként, kezében fáklyával és csészével jeleníti meg. [Ú. E.]
hét: A mítoszokban és egyéb világmagyarázatokban az egyik leggyakrabban előforduló numerikus szimbólum. Legtöbbször mint 4+3, ill. mint 6+1 jelenik meg. Geometriai megfelelője a középpontos →hexagramma, a térbe kivetített kereszt vagy négyzet, háromszöggel a tetején. Mint 4+3, az anyagi és az égi világ együttesét, az isteni teremtés befejezettségét és tökéletességét jelenti. Mint 6+1, a meghaladás, a beavatás szimbolikáját hordozza magában. Az, hogy a hét a világ rendezőelve, minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy az ókori világ hét planétát ismert, amelyeket látszólagos keringési sebességük szerint ekképpen állított sorba: →Hold, →Merkúr, →Vénusz, →Nap, →Mars, →Jupiter és →Szaturnusz bolygó (→csillag/bolygó). A hét az Isten felé vezető utat is jelképezi: aki föl akar érni hozzá, annak hét emeletet (zikkurat), hét lépcsőfokot (alkímia), hét hegyet stb. kell megmásznia, hét próbán kell túljutnia. • A sumer-akkád hagyományban Gilgamesnek hét hegyet kellett megmásznia és hét démont kellett legyőznie, miközben a halhatatlanság füvét kereste. A sumerok hiedelme szerint a földieknek haláluk után az alvilág hét kapuján kellett áthaladniuk; ez jelenik meg az Innin alvilágjárását elbeszélő eposzban (A nagy égből a nagy föld felé, 14). • A hindu tantrizmus hét fő csakrát, azaz kozmikus erőket magában rejtő energiaközpontot ír le az emberi testen belül, s ezeket különböző megfeleltetési rendszerekben más hetes egységekkel hozza összefüggésbe (→csakra). • A kínai kultúrában idegen szám; a Tang-kor (618–907) idején Indiából származott át mint a „hét bolygó” neve és száma. A zene és a vers sortagolásaként is ekkor jelenik meg belső-ázsiai hatásként (Kínában a négyes sortagolás a természetesebb, ezért a hetest 4+3 alakban szokás idézni). • Püthagorasz a hetesben a misztériumot vélte fölfedezni, és a dekád, a →tíz után a legnagyobb erővel ruházta fel. Mivel prímszám, azaz csak önmagával és eggyel osztható, a szüzesség képzete kapcsolódik hozzá. Az →egy, a Monád gyermeke, akárcsak Zeusz leánya, Pallasz Athéné (→Pallasz Athéné/Minerva), aki anya nélkül jött a világra. A hét ezért az ő száma. A Hermész által feltalált lantnak hét húrja van, amelyek az égi harmóniát jelképezik, és a hét bolygónak felelnek meg (→líra/lant). →Apollón/Apollo szent száma: ő a hetedik isten, akinek hét bikát és hét juhot kell áldozni. A hetes szám próbatétel és beavatás Thészeusz számára, aki hetedikként hatol be a labirintusba, és győzi le a Minótauroszt (akinek évente hét ifjút és hét szüzet áldoztak). Hippokratész óta az emberi életet szimbolikusan hét korszakra szokás osztani aszerint, hogy melyik időszakban melyik bolygónak jut domináns szerep. Szolón Az emberi életkorokról c. műve az emberi életet hétéves ciklusokba rendezve jellemzi. • A hellenizmus korától számon tartották az ún. hét világcsodát, az antik világ hét legmonumentálisabb és legnagyszerűbb építészeti és művészeti alkotását (a legismertebb felsorolás szerint: Babilon városfala; Pheidiász olümpiai Zeusz-szobra; Szemiramisz babiloni függőkertjei; a rhodoszi Kolosszus; a memphiszi piramisok; a halikarnasszoszi Mauszóleion és az epheszoszi Artemisz-templom). A hetes teljességet kifejező jelentése az ún. hét bölcs (Thalész, Biasz, Szolón, Pittakosz, Kleobulosz, Khilón, Periandrosz) tiszteletében is megnyilvánult. • A Mithrasz-kultuszba való beavatásnak is hét fokozata volt. Ezek a hét égövön való szimbolikus áthaladásnak feleltek meg (→Mitra/Mithrasz). A Septimius Severus építette Septizodium a hét napjai isteneinek tiszteletére épült a Palatinus-dombon. • A Bibliában előforduló egyik leggyakoribb és legjelentősebb numerikus szimbólum. Isten hat nap alatt teremtette a világot, majd a hetediken megpihent: a hét ezáltal az isteni mű tökéletességét hirdeti; maga az isteni jelenlét. Az Ószövetségben József fejti meg a fáraó álmát a hét gazdag és a hét szűk esztendőről (Ter 41,14–36). A földet a Biblia rendelése szerint hat évig kell művelni, majd a hetedikben pihenni hagyni. Ugyanígy az embernek is a hét első hat napján dolgozni, majd a hetediken pihennie kell, így emlékezvén meg Isten teremtő művéről (Kiv 31,12–17). A hétágú →gyertyatartó, a menóra, Mózes negyedik könyvében is szerepel, s a Jelenések könyvének egyik központi szimbóluma. Az Emberfia hét arany gyertyatartó között bukkan föl, hét csillagot (amelyek a hét gyülekezet angyalai) tartva a kezében. Az Utolsó ítéletben megnyilvánuló isteni akaratot a hét pecséttel lezárt könyv tartalmazza (→apokalipszis). A hetedik pecsét feltörése eltér a többitől, és jóval nagyobb súlyt kap: hét trombitás angyal hajtja végre, és ezáltal beteljesedik Isten akarata (→kürt/trombita/harsona). A hetes így a beteljesedés. A Szentlélek száma, amelyben a test (négy) és a lélek (három) megbékél egymással. • A hetes számon alapuló elrendezés a középkornak is egyik kedvelt rendszerezési formája volt. Erre utal az ún. hét szabad művészet, a tudományoknak triviumra (Dialektika, Grammatika, Retorika) és a magasabb szintű quadriviumra (Aritmetika, Geometria, Zene, Asztronómia) való felosztása.
A Filozófia mint a hét szabad művészet királynője (illusztráció Herradnak, Landsberg apátnőjének Hortus Deliciarumából, XII. sz. vége).
Az erények is hetes csoportot alkotnak, hiszen a teológiai erények hárman (Hit, Remény, Szeretet), a kardinális erények pedig négyen vannak (Igazságosság, Bátorság/Erő, Okosság, Mértékletesség), s ennek megfelelően a bűnök is hetes csoportba rendeződnek (Bálványimádás, Kétségbeesés, Harag, Igazságtalanság, Gyávaság, Butaság, Mértéktelenség). A középkori keresztény művészet gyakori témája az erények és a bűnök allegorikus ábrázolása (pl. a strasbourgi székesegyház nyugati homlokzatán [XIII. sz. második fele]; Giotto: Erények és Bűnök, 1306, Padova, Scrovegni-kápolna).
Az irgalmasság cselekedetei és a hét főbűn (falkép, XIV. sz. vége, Lőcse, Szt. Jakab-templom).
• A Kabbalában a hét, a zájin, a megtermékenyítő folyamat végét, kiteljesedését jelzi. A szefirák közül a zájinnak a Necáh, a győzelem és igazság szefirája felel meg (→szefirá/szefirot). • Az európai népmesékben is fontos szám (pl. Hófehérke és a hét törpe; A farkas és a hét kecskegida; hét testvér: hat fiú és egy lány A hat hattyú c. mesében). • A magyar hagyományban kitüntetett jelentőségét a honfoglaló törzsek hetes száma is erősítette (→vér). A magyar népmesékben a hősnek hét akadályon, hetedhét országon kell túljutnia: pl. le kell győznie a hétfejű sárkányt, fel kell jutnia a hétágú fa tetejére stb. A hetedik próba teljesítésekor a hős elnyeri jutalmát, beavatást nyer, a tudás birtokába jut. Az emberen túli erők legyőzésével az ember maga is tökéletessé válik. Ez jelenik meg József Attilánál is: „A hetedik te magad légy!” (A hetedik). →lépcső, →számok [V. E.]
hexagramma: Hatágú csillag, amely két egymásba forduló háromszögből áll: A. • Az ókori kínai jóskönyv, a Ji king (Változások könyve) hat párhuzamos vonalból álló hexagrammái (a hatvannégy ún. kua) a →trigrammák párosításából ered. A hatágú csillag ókori örökségként az európai hermetikus-mágikus hagyományban a makrokozmosz, a kozmikus egység, a tökéletesség jelképe, a szellem és az anyag egymáshoz kötődésének, az aktív és a passzív elv egyesülésének, magának a teremtésnek a szimbóluma. Tartalmazza a négy elem jelét: a tüzet, a vizet, a levegőt és a földet (→elemek, →háromszög). A hagyomány szerint Isten egy pecsétgyűrűt küldött Salamonnak, a zsidók bölcs királyának, s a hexagramma jelét tartalmazó gyűrű segítségével megidézhetők voltak a démonok. Philón szerint az isteni Ige kifejezője (A világ teremtéséről, 25). A gnosztikusok számára az a rejtélyes kód, amely biztosítja a léleknek a világok átjárhatóságát, a fényhez való eljutást. Goethe Faustjában a Világszellem jele; a mágiában jártas Faust ezt mondja róla: „E jelt talán istenség irta le […] rejtelmes hatóereje / A létnek titkait mind megvilágositja.” • Mint Dávid-csillag, a zsinagógák egyik fő geometrikus díszítőeleme, a zsidóság, →Izráel jelképe. A nácizmus idején megbélyegző jelként kötelezték a zsidókat a hatágú csillag viselésére; ebben a jelentésben a kiszolgáltatottság és az embertelenség örök mementója (→sárga). →hat, →pecsét, →pentagramma [Ú. E.]
híd: A valamely terepakadály, pl. szakadék fölött ívelő építmény általánosan elterjedt jelentése a két part összekapcsolásának funkciójából ered: két világ közötti összeköttetés, a földről, az érzékiből az érzékfeletti világba való átjárás szimbóluma. A Tejút számos néphagyományban a lelkek égbe emelkedését biztosító híd. • A görög mitológiában a Zeusz által készített →szivárvány az ég és a föld között feszülő híd, amelyen a jó hír hozója, Irisz ereszkedik le. • A japán sintoizmusban a templomba vezető híd az égi hidak képe, amely a szent helyhez vezető út során a megtisztulást biztosítja. A buddhizmusban →Buddha a Nagy Híd minden létező számára. • A túlvilágba való áthaladás és a beavatás veszélyeit jelképező keskeny híd több hagyományban szerepel. Pl. a penge vagy a kard mint híd a sámán beavatási szertartások eleme. Egy ősi finn hagyomány szerint a halál folyója felett vékony szálakból font híd áll. • A bráhmanizmus szent iratai, az Upanisadok szerint a természetfölötti birodalomba keskeny, kardszélességű hidak vezetnek, amelyeken az átkelés csak a szellem magasba emelkedésével lehetséges. • Az iráni Avesztában szereplő Csinvat híd az élők és a holtak birodalmát elválasztó →folyó fölött feszül, s égi lények kísérik át rajta az igazak lelkét. A későbbi korokban az ítélkezés hídjává vált, amely a bűnösök alatt borotvaélűvé vékonyodik. • Az iszlámban pengeéles, hajszálvékony híd, Alsiráth hídja vezet a Paradicsomba, amely a Pokol felett feszül, s csak az igazhitűek jutnak át rajta. A hétívű híd az iszlám által előírt törvények teljesítése után biztosít áthaladást a Paradicsom felé. • A keresztény művészetben szintén megjelenik a lelkek halál utáni útjának ábrázolásán a Pokol folyóján átvezető híd, amely az átjutókat a Paradicsomba, a lehullókat viszont az örök kárhozatba vezeti.
A túlvilágra vezető, középen elkeskenyedő híd (itáliai freskó részlete, XIV–XV. sz.).
Szűz Mária is megjelenhet Istenhez vezető hídként (ebben az értelemben szerepel Juhász Gyula A híd c. versében is). • Apollinaire Híd c. versében a beszéd, a kommunikáció jele, A Mirabeau-hídban pedig a folyó hömpölygő változásával szemben az összetartozás teremtette állandóság. Ivo Andrić Híd a Drinán c. regényében a muszlim és a keresztény világ határán épült višegradi Drina-híd a különböző kultúrák, történelmi korok közötti összekötő kapocs, az egyes emberek és a népek sorsának állandó változásában a biztos pont, a tökéletesség és az állandóság szimbóluma, amelyet alkotója, az ember pusztít el háborúiban. Arany János Hídavatás c. balladáját Zichy Mihály illusztrálta.
Zichy Mihály: Híd-avatás (1892).
• Adynál az életfolyón való átkelést, átjutást az „átvivők”, a szerelmek biztosítják (A nagy Híd). ’Remény’ jelentésben jelenik meg Juhász Gyulánál: „Minden örvényen át híd a remény” (A szerzetes hóráiból). A népek békés együttélését valló felfogásban a nemzetiségek nyelvi, kulturális hagyományaik révén sajátos „hídszerepet” töltenek be honfitársaik és anyanemzetük között. • A pszichoanalízisben a tudatos szintet köti össze a tudatalattival, s az individualizáció, az önmagára találás képe. →létra [Ú. E.]
higany: Ezüst színű, szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú fém. Az alkímiai hagyományban a prima materia, a „szilárd víz”, amely egyesíti a szilárdat a folyékonnyal. A kénnel együtt az univerzum alapvető nemző energiája (→kén). A Merkúr bolygóhoz társított fém (→Merkúr bolygó), elnevezése több európai nyelvben a Mercurius istennévből ered (mercurio, mercury). Alkimista jele:
. Tartalmazza a három alapszimbólumot, a félholdat, a kört és a keresztet, ill. a szoláris tüzet és a lunáris vizet. Képi megjelenítése a zöld oroszlán vagy a sas. A lélek, a királynő, a feminin princípium, a folyékonyság, az illékonyság, a hidegség jelképe. Mindez felszabadító hatással van a maszkulin princípiumra, a kénre, megtöri annak a szárazságból és keménységből eredő korlátait. A higany oldóereje a Magna Mater
pusztító oldalát, ill. a sárkány vagy a kígyó mérgező hatását is jelenti. Megsemmisítést, halált is jelent, amely azonban szükségszerűen újjászületéshez és feltámadáshoz vezet. →ősanyag, →szent nász [A. B.]
hinta: Állandó mozgása alapján az élet és a természet változásának jelképe. Termékenységi rítusok eleme: az égi áldás, az eső hívásának eszköze. • Indiában a föld és az ég közötti kommunikáció; az isteni beszéd megnyilvánulásának tekintik. A bráhmanizmusban „égbe vivő hajó”-nak nevezik. A Rig-véda szerint a Nap aranyhinta, a hinta mozgása pedig a Nap útját szimbolizálja. Mindez az idő ritmusa, az évszakok váltakozásának jelképe, valamint a létezés lényegének, a lélegzésnek a szimbóluma (→lehelet/lélegzet). A hintamozgás a szanszára, az élet és halál ritmusa: a fent és a lent, a fejlődés és a hanyatlás (→kör). Indiában a tavaszi hintajáték a természet megújulásának és a szerelemnek a szimbóluma. • A kínai terminológia a hinta mozgását a jinnel és a janggal, a női és a férfi princípium dinamikus egységével azonosítja (→jin és jang). • Az ókori Görögországban termékenység-szimbólum. • Az európai kultúrában, különösen a rokokó művészetben az erotika és a múló pillanat, a carpe diem-gondolat jelképeként is szerepel, pl.
Fragonard A hinta c. festményén (1766, London, Wallace Collection).
A téma Magyarországon is megjelenik korabeli kastélydekorációkban (pl. az edelényi kastély falképén, 1770 k.). • Ady A nagy-hintajáték c. költeményében a földi létezés kicsinységét és kiszolgáltatottságát fejezi ki: „Hogy lóg az öreg, sötét Föld, / Hinta, palinta.” [K. J.]
hiúz: A macskafélék családjába tartozó ragadozó emlős. Az éleslátás, az éberség szimbóluma, ugyanakkor jelképezi a hálátlanságot, az álnokságot is. • A görögöknél Dionüszosz (→Dionüszosz-Bakkhosz/Liber-Bacchus) állata. A történetekben mint az elmésség példája jelenik meg. Hatalma van a homály (tudatlanság) és a fény (tudás) felett. • A keresztény kultúrában Krisztus éberségét fejezi ki. A középkorban azt tartották, hogy képes átlátni a falakon, ezáltal a titkok tudója. • A reneszánsz kori Itáliában a művészetek és a tudomány jelképe. Az öt érzékszerv ábrázolásain a hiúz a Látás. A XVII. sz. elején alapították Rómában a máig legjelentősebb olasz tudós társaságot, a Hiúzok Akadémiáját (Accademia dei Lincei), amelynek emblémája egy hiúz. →állat/állatok [N. K.]
hó: Általában a halál, a pusztulás fogalmához társul. • A távol-keleti hagyomány a magas életkorhoz és a mulandósághoz kapcsolja. • A katolicizmusban →Szűz Mária tisztaságára utal, aki lehűti a szenvedély tüzét (→tűz). A Mária-ünnepek között az augusztus 5-i Havas →Boldogasszony, a római Santa Maria Maggiore 435. évi felszentelésének emléknapja arra a legendára utal, amely szerint Mária csodás, nyári hóeséssel jelölte ki emléktemplomának helyét az Esquilinuson. • A magyar irodalomban gyakori motívum. Vörösmarty Előszó c. költeményében a szabadságharc bukását követő dermedtségre utal: „Most tél van és csend és hó és halál.” Ady több versében a sár ellentéteként a tiszta, szűzi, égi világgal társítja (Hosszú az erdő; Sárban veszett hó). A menekülő Élet c. költeményében a „nagyszerü, szent” hó az emberi sors tabula rasája, az élet, amíg az „Üldöző” és a „Halál” rajta nem hagyják vérnyomaikat. Nagy László verseiben a halál közelségét; az élet, a tűz, a láng hiányát jelzi (pl. A havazás árnyéka, Hószakadás a szívre). A hangot elnyelő hórengeteg, amely egy erősebb kiáltásra lavinaként zúdulhat alá, az erdélyi magyarság sorsát példázza Sütő András művében (Advent a Hargitán). Ottlik Géza Iskola a határon c. regénye második fejezetének (Sár és hó) végén „égi kegyelem”, amely véget a vet a sár korszakának. →évszakok, →fehér, →jég [A. B.]
Hold: A Föld körül keringő mellékbolygó. Az →éjszaka bolygója; a szépséget, a fényt jelképezi a sötét végtelenben. Egyes hagyományok szerint a →Nap párja (pl. Egyiptomban →Hórusz szemei: Plut. Iszisz és Oszirisz, 52), de mivel a Hold fénye csupán a Nap fényének visszatükrözése, a függőség kifejezője. Jelképes tulajdonságait a Nap szimbolikájának ellentételezéseként is megfogalmazták. A Hold általában a női princípium, hozzá rendelték a vizet, az égtájak közül Északot, az évszakok közül a telet. • A távol-keleti kultúrákban is fontos szerepe van. Az óind hagyományban „az égi világ kapuja”, amelyen át az elhunytak belépnek az égbe, és ahonnan →eső alakjában térnek vissza a földre (Kausítaki upanisad, I, 2). A buddhizmusban a béke, a tisztaság szimbóluma; az újhold és a telihold a szellemi képességeknek kedvező időszak. A festészetben, a kínai, majd a japán költészetben a vízen tükröződő telihold a világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudat (pl. Ma Yuan: A Holdat szemlélő bölcs, Tokió, Atami Múzeum). Míg Japánban férfiúi princípium, Kínában a női elem, a jin lényege: passzív, átalakuló és halhatatlan. A császári jelképrendszerben a Napnak van alávetve; míg a Nap az év, a Hold a hónapok meghatározója. A kilencedik hónap holdtöltéje a házasságkötések családi jóváhagyásának hagyományos ideje. A taoizmusban az igazság jelképe; fénye a sötétségben fénylő szem. Egy legenda szerint a halhatatlanság elixírjét a holdbéli nyúl készíti mozsártörőben (→nyúl). • Az antikvitásban alakváltozásai révén az állhatatlanság, az átalakulás, a növekedés és a termékenység kifejezője. A Hold ciklikus változásai és a nők havi ciklusa között párhuzamot vontak: „Hold biztosítja a terhességet, a szülést és a nemzőképességet” (Cicero: Az istenek természete, II. 46). Általában női istenségek személyesítik meg: →Artemisz/Diana, Szeléné/Luna, →Ízisz; „A mindenség anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi- és női természete van” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 43).
Szeléné (görög vázakép, Kr. e. V. sz., Berlin, Staatliche Museen).
Egy hellenizmus kori orphikus himnusz így jellemzi: „az ég szépcsillagu szűze, / újranövő és újrafogyó és férfi, te és nő, […] növelő, az időnek anyja” (A Holdhoz). Apuleius Az aranyszamár c. művében a világegyetemet éltető és mozgató kozmikus erő szimbóluma, a legfőbb istenség, Isis megjelenési formája: „…az emberek minden dolgát az ő gondviselése igazgatja. Nemcsak a házi- és vadállatok, hanem az élettelen teremtmények is az ő fényének és lényének isteni akaratából élik az életüket; sőt, ha ő növekszik, földön, égen, tengeren minden test vele nő, ha fogy, véle fogy” (XIV. könyv). Egyben tehát a biológiai ritmusok kifejezője, de számos hozzá fűződő nézetben alárendeltje is a születés és halál egyetemes törvényeinek. Minden holdhónapban három éjszakára eltűnik, mintha meghalna, azután újra megjelenik és növekszik. Az életből a halálba vezető utat jelképezi; számos holdistenség az alvilág istene, istennője is egyben, pl. →Ozirisz/Szarapisz, →Hekaté, →Perszephoné/Proserpina. Plutarkhosz Démétér földistennő és leánya, Perszephoné kapcsolatát a Föld és a Hold összetartozásához hasonlítja. A leány „a Holdhoz tartozó dolgoknak parancsol” (A Hold arca, 27). Egy görög elképzelés szerint a jó emberek lelkei a Holdon időznek második halálukig, az itt található elíziumi mezőkön. Örökös visszatérése révén a ciklikusság elvén működő kozmikus területek ellenőrzője; hozzá tartoznak a vizek (dagály–apály), a föld termékenységét biztosító eső és a harmat, valamint az idő. Hermészhez (Egyiptomban Thothoz) is kapcsolódik, ebben az értelemben az alkotóerő, a bölcsesség (Plut. Iszisz és Oszirisz, 41). A misztikus szertartások, a varázslás, különösen a szerelmi varázslás pártolója (Theokritosz: Szerelmi varázslás; Ovid. Met., VII. 177–183). • A zsidó hagyományban Isten akaratának kozmikus megtestesítője, az Úr dicsőségének egyik kifejezője (Sir 43,6–8). Szarvakkal vagy bárddal jelölték; ez termékenységi vonatkozásokra utal. Az időmérés alapjául szolgált ősidők óta; mozgás- és idő-szimbólumként a Bibliában is fellelhető: „És a Hold minden időben pontosan jelzi a hónapokat, s megszabja az időt. A Hold jelöli meg az ünnepek napját” (Sir 43,6–7). • A muszlim kultúrában az idő mértéke; évszámításuk is lunáris. Gyakori ábrázolás az életfa feletti félhold, amely az istenség, a fensőbbség, az uralkodás; a holdsarló csillaggal pedig az iszlám jelképévé vált, a mecsetek és minaretek csúcsának jellegzetes díszítőeleme. Európában elsősorban a török birodalom fenyegető terjeszkedésére utalt, a „sápadó félhold” pedig hanyatlására. • A keresztény szimbolikában a Nappal együtt a keresztrefeszítés ábrázolásain Krisztus kettős természetét jelzi; a balján elhelyezkedő Hold az emberi természetre utal. A Holdat Gábriel arkangyal tartózkodási helyének vélték, valamint Szűz Mária szépségét is hasonlították hozzá az Én 6,10 és a Holdon álló, ún. Napba öltözött asszony motívuma alapján (Jel 12,1).
Dürer: Holdsarlós Madonna (1471).
A holdsarló a szüzesség, az eredeti ártatlanság jele. A szeplőtelen foganás ábrázolásakor Szűz Mária gyakran áll holdsarlón, fényét a Naptól, fiától kapja (Murillo: Szeplőtlen foganás, 1678, Madrid, Prado). A barokk kori Győztes Immaculata-ábrázolásokon az iszlám feletti győzelemre is utalt. Az egyházatyáktól eredeztethető az a középkori hagyomány, amely a Holdat és a Napot az Ó- és az Újtestamentum jelképének tartotta: ebben a tipológiai értelmezésben az Ótestamentumot (Hold) csak az Újszövetség (Nap) megvilágító fényénél lehet valódi értelmében felfedni (→árnyék). • Az alkímiában az ezüsthöz tartozó bolygó. A Hold–Nap-oppozíció az →ezüst és →arany, a testi és szellemi, →a király és királyné ellentétpárokat is kifejezte. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező ún. hét bolygó szférájában a középponttól számított 1. bolygó. • Az asztrológiában már a babiloni csillagjóslásban is központi jelentőségre tett szert; nemcsak a Föld vizeire való befolyását figyelték meg, hanem fényjelenségeivel, formájával, a többi égitesttel való érintkezési pontokkal kapcsolatban jósló előjeleket fogalmaztak meg. A hellenizmus kori asztrológiában termékenységi jelentése is hangsúlyos: „a nemző magvak örök áradatát hinted szét fényességes sugárzásoddal” (Firmicus Maternus: Asztrológia. Bevezetés, 10). A Hold allegorikus figurája a középkorban Artemisz attribútumait viseli (íj, nyilak, holdsarló-fejdísz; jellegzetes kísérői a vízzel és termékenységgel kapcsolatos állatok: rák, nyúl).
Hold planétaistennő (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
Az ösztönvilág, a tudatalatti, a képzelet, a lelki élet, az álom és a szexualitás megtestesítője. Napja a hétfő, kora a gyermekkor. A Holdhoz tartozó állatok: a hidegséget, nedvességet kifejező →kígyó, →béka, →sárkány; az éjszakai →bagoly; a termékenységre utaló nyúl és a →tehén. Az érzékelés székhelye; míg a Nap a jellem, a Hold a viselkedésmód képviselője. A Hold különböző fázisaihoz kapcsolódó jelentések (újhold: kezdet, születés; telihold: beteljesülés, felnőttkor; fogyó hold: hanyatlás, öregedés; növő hold: erősödés, növekedés; a holdfogyatkozás pedig halált, megsemmisülést jelent) számos kultúrában fellelhetők. • A tarot XVIII. lapja a Hold, amely az égitest alatt kutyát, farkast és rákot jelenít meg, s az alvilági erőkre utal (→kártya). • A Nappal párba állítva a szabadkőműves ábrázolásokon is megjelenik, pl. Kazinczy Ferenc szabadkőműves kötényén (Sátoraljaújhely, Kazinczy Múzeum). • Adynál a telihold a teljesség, a beteljesülés szimbóluma: „váró és biztató” (Vágtatás a Holdnak); Vándor, téli Hold. A fogyó Hold viszont reménytelenséget, beteljesületlenséget fejez ki: „Milyen csonka ma a Hold […] Minden Egész eltörött” (Kocsi-út az éjszakában). József Attilánál az éjszaka jelentéseihez társul a „néma, siron tuli fény” (Ha a hold süt). Radnóti Erőltetett menet c. versében az erőt, reményt adó bizakodás képe: „a hold ma oly kerek!” Az 1946 és 1948 között megjelenő Újhold c. folyóirat a kezdetet, az újjászületést fejezte ki címében. →csillag/bolygó [Ú. E.]
holló: Mint a madarak általában, az égi, isteni szféra és a földi világ közötti közvetítő. • Kínában az erő jelképe. A háromlábú holló, amely a Napon él, a Nap emelkedését, zenitjét és nyugvását szimbolizálja. • A Mithrasz-misztériumokban a beavatás első fokát jelezte; azt, aki az első beavatási szertartáson átesett, hollónak nevezték (→Mitra/Mithrasz). A perzsa hit szerint a napisten madara. • A görögöknél Apollónhoz és Hélioszhoz kapcsolódik. Eredetileg fehérnek képzelték; fekete színét azért kapta, mert rossz hírt hozott Apollónnak (Ovid. Met., II. 534–596). Pallasz Athéné, Kronosz és Aszklépiosz attribútuma, valamint a hosszú élet jelképe. Mivel a hollót különösen okos madárnak tekintették, a jóslás képességét tulajdonították neki. Sztrabón szerint a holló jelzi a delphoi jósda bejáratát, tehát isteni közvetítő (Pindarosz ezt a szerepet a sasnak, míg Plutarkhosz a hattyúnak tulajdonítja, →köldök). • A germán és kelta mitológiában jósként szerepel. A hadisten Ódinhoz társítják: „Ódin örök dögevői” (Edda, Második ének a Hundingölő Helgiről, 43). A halál jelképe, megjelenése baljós előjel (Edda, Fáfnirölő Szigurd éneke, 34). Az →Ódin/Wotan vállán ülő két holló a gondolkodás és az emlékezet. A vándorló keltákat a monda szerint hollók vezérelték. • A mongol sámánok segítőszellemként tisztelik, valamint a sámánerő és a totemős megjelenítője is lehet. • A zsidó hagyományban a tisztátalanság, a halál, a pusztulás, a csalás szimbóluma (MTörv 14,14). Az özönvíz történetében →Noé elsőként hollót küldött, hogy jelet hozzon a szárazföldről, de a holló nem tért vissza, mert elegendő táplálékot talált a vízen úszó holttestekből. Úgy vélték, hogy a hollóanya cserbenhagyja fiókáit vagy korán kiűzi őket a fészekből, ha azok túl sok táplálékot kívánnak. Ekkor a róluk való gondoskodás Istenre marad (Zsolt 147,9; Jób 38,41); ennek következtében a keményszívűség megtestesítője. • A kereszténységben a pogányok, a tévtanítók, az elbukottak, azaz a bűnösök és a bűnök jelképe, néha magáé az ördögé. A bűnbeesés ábrázolásain gyakran látható a tudás fáján, ahonnan Éva gyümölcsöt szed. Minden rossz tulajdonsága ellenére Isten gyakran felhasználja terveinek eszközéül, hogy kiválasztottainak (1Kir 17,4–6), szentjeinek (pl. Szt. Benedeknek) eledelt vigyen (Szt. Hilarius magyarázatai a Ter 8,6, ill. az 1Kir 17-hez) (Velázquez: Remete Szent Antal meglátogatja Remete Szent Pált, 1642, Madrid, Prado). • Emblematikus jelentésben a sisak tetején lévő holló a váratlan segítséget jelenti. A kígyót megevő holló a mohó ember, mivel a kígyóméreg a pusztulását okozza. • Az alkímiában a koponyával és a sírral együtt a bomlás jelképe. A prima materiát, a →fekete anyagot kapcsolják hozzá, megtisztítandó hollófejnek nevezve azt (→ősanyag). A bölcsek kövének előállítási folyamatában a holló („negrido” állapot) átváltozik fehér galambbá (→bölcsek köve). • A gyűrűt csőrében tartó holló a Hunyadi-család címerállata, amely Mátyás király corvináin is látható. A beszélő név, a Corvin Mátyás is erre utal (lat. corvus ’holló’) (→gyűrű).
A Hunyadi-család címere (1473, Visegrád).
Ebben az értelemben jelenik meg Arany János Mátyás anyja c. balladájában is. • Az irodalomban leggyakrabban negatív jelentésben szerepel. Shakespeare Macbethjében a gonosztett előhírnöke: „Maga a holló is rekedt, / Mely falaim közé károgja Duncan végzetes útját.” E. A. Poe A holló c. versében a gonosz szimbóluma, amely sötétbe taszítja a lelket, megtámadja az értelmet. Mint az alvilági erők megtestesítője, Zrínyi eposzában a →sas, a mennyei madár ellentéte (Szigeti veszedelem, XV. 51); a varjak párjaként Arany János Vörös Rébék c. balladájában szerepel. Petőfi Szőke asszony, szőke asszony c. versében a boldogtalan sorsra utal, itt ellentétpárja a →hattyú; Minden virágnak c. költeményében így jelenik meg: „…fölöttem repdes / Sötét eszméim hollóserege.” Ady E nagy tivornyán c. világháborús versében a pusztulás madara: „Hollókkal és kóbor kutyákkal / Kész a lakoma.” →madár, →varjú [A. B.]
homok: Apró, szemcsés, a kőzetek elmállásából keletkezett anyag. Az antikvitásban a megszámlálhatatlanságra, az idő múlékonyságára utal. Catullusnál a megszámlálhatatlan sokaság jelképe. • Buddha tanítása szerint az elmúlt korok számosabbak, mint a homokszemek a Gangesz forrása és torkolata között. A vízbe szórt homok a létezés mulandósága. • Japánban a sinto szertartásokban szórt homok az eső s ezáltal a termékenység jelképe. A zen buddhizmus kertművészetének fontos eleme (pl. a vizet jelképező, hullámformára gereblyézett homok a kiotói Ryoanji-templom kőkertjében). • Az Újszövetségben a homokra épített ház az ostoba, állhatatlan ember jelképe, akit az első megpróbáltatás összezúz (Mt 7,26–27). • Az iszlámban tisztító erő, mivel víz hiányában rituális mosdásra használták. Tisztító és folyékony, mint a víz, és pusztító, mint a tűz. • A pszichoanalízisben a regressus ad uterummal (’visszatérés az anyaméhbe’), valamint a pihenéssel, a biztonsággal és a regeneráció keresésével hozzák kapcsolatba (→anyaméh). • A XX. sz.-i művészetben sokrétű jelentésben szerepel. Pl. József Attilánál a homokos táj a kietlenség, a reménytelenség képe: „Az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér” (Reménytelenül; Lassan, tűnődve). A →sivataggal összefüggésben az éltető nedvesség hiányára, a halál szárazságára is utal. Abe Kóbó A homok asszonya c. regényében a terméketlen természeti viszonyok, a homok elleni küzdelem az ember életcéljává magasztosulhat. →homokóra/óra [K. Zs.]
homokóra/óra: A homokóra a középkorban elterjedő időmérő eszköz, amely két kúpszerű, egymással keskeny nyíláson keresztül összeköttetésben lévő edényből áll. Elsősorban az idő gyors múlását és pusztító hatalmát jelzi. Két része az élet és a halál ciklikus váltakozására, a mennyei világra és a földre utal. A lehulló →homok a földi természet vonzását jelenti; vanitas-szimbólum. • A keresztény ikonográfiában a földi dolgok mulandóságát, valamint – az ennek tudatában gyakorolt mértékletesség és önuralom erényét jelezve – számos remete szent, pl. Bűnbánó Szt. Mária Magdolna, Szt. Jeromos attribútuma. Az erények allegorikus ábrázolásain ezzel összefüggésben a Mértékletesség figurájának kezében látható. A középkori ábrázolásokon a homokóra az Időatya (→idő, →Khronosz) és a Halál allegorikus alakjához kapcsolódik: „Hogy mikor az orát halljuk, mindenkor halálunkról meg-emlékezzünk; hogy az élet tsak tseppetske” (Bod Péter: Szent Hilarius).
Dürer A Halál és a zsoldos c. rézkarcán (1510) a Halál attribútuma.
• A szabadkőműves beavatási szertartáson ez az egyik tárgy, amely fölött a beavatandónak meditálnia kell. • Mivel működéséhez állandóan meg kell fordítani, a ciklikusság, az örök visszatérés jelentését is hordozza. Nietzsche így összegzi e jelentését: „A létezés örök homokórája újra és újra megfordul és te, porból lett porszem, vele együtt forogsz” (A vidám tudomány). • Az óra, az időmérés modern eszköze kozmikus szimbólumként a mindenség tökéletes összhangját, „óramű-pontosságú” működését fejezi ki. A XVII. sz. végétől a geometriai rendszerezésű kozmosz elvét az óramű-pontossággal működő kozmosz képzete váltotta fel. Kepler egy 1605. február 10-én kelt levelében így ír: „Célom annak megmutatása, hogy az égi szerkezet […] egyfajta óramű…” Laplace a világegyetem minden egyes atomját egy tökéletesen működő óramű részének tekintette. Ez a jelentés Schiller Az örömhöz c. ódájában ekképpen jelenik meg: „’ a rúgó, ő az élet […] tőle jár a létnek / Óraműve bölcs körön.” Aranynál sorsszimbólum: „Sors! óraműved oly irtóztató: / Hallom kerekid, amint egybevágnak” (Magányban). Az idő könyörtelen múlásának jelképe; ebben az értelemben Kosztolányi Ódon, ónémet cifra óra c. versében a nemzedékek életének és halálának közönyös tanúja, „szálló korok bölcs bámulója”. →sivatag [Ú. E.]
homunculus: Az alkímiai hagyományban szereplő szó jelentése ’emberke’, és a mesterséges, kémiai úton, mágikus műveletek alkalmazásával előállított műemberre utal. • A hellenizmus kori alkímiában, Zószimosznál anthróparion néven szerepel. Nála a fémek tulajdonságainak lényegét szimbolizálja, s a fémek átalakításának alkímiai folyamatában a teremtés művének megismétlése (→fémek/fémmegmunkálás). A mágikus-gnosztikus hagyományban a mágus teremtette homunculust szolgálóként említik, aki az alkímiai folyamat segítője. • Az arab alkímiai hagyomány homunculusa (inszanu) a tökéletes →elixír megfelelője, az átalakítás eszköze (→bölcsek köve). • A XV–XVII. sz.-i alkímiai iratok tanúsága szerint a késő középkor európai alkimistái is kísérleteztek szellemlény, homunculus alkotásával: vérből, spermából, vizeletből („lélekhordozónak” tekintett anyagokból) és megfelelő „tápanyagból”, lombikban melegen tartott földből, trágyából, tojásból próbálták előállítani. „A folyamat a következő: először is egy férfi spermáját, zárt üvegedényben, lótrágyában tartva önmaga által a lehető legtökéletesebben meg kell rohasztani, negyven napon át vagy egészen addig, amíg életre nem kel…” (Paracelsus: De natura rerum). A homunculusok mint „minden titkos és rejtett dolgok tudói” (Paracelsus) eszközök, segítőtársak a természet titkait kereső mágusok és alkimisták számára. • Goethe a Faust (II.) vegykonyha-jelenetében eleveníti fel a homunculus mint szolgáló szellemlény képzetét: „…ha száz anyagból keverjük… Az embergyurmát… titkon elkészül a nagy alkotás” (II. felv.). →alkímiai edények, →gólem [Ú. E.]
Hórák: A görög mitológiában Zeusznak (→Zeusz/Jupiter) és Themisznek, a törvény istennőjének leányai; az →évszakoknak és az évszakok váltakozásában megnyilvánuló természeti rendnek, valamint az emberek és az istenek közötti harmóniának a megszemélyesítői (Hésziod. Theog., 901–11). Az életet átszövő, alapvető léttörvényeket megtestesítő többi görög sorsistennőhöz, a Moirákhoz (→Moirák/Párkák) és a Khariszokhoz (→Khariszok/Gráciák) hasonlóan ők is hárman vannak: Eunomia, a törvényesség, Diké, az igazságosság (→Szűz csillagkép), és Eiréné, a béke istennője (→három). Eredeti feladatuk az emberi élet szabályozása és az egyenletesség biztosítása volt; ebben a funkciójukban vállalták az →Olümposz felhőkapuinak őrzését, valamint Héra szekerének és lovainak gondozását (Hom. Il., V. 749–751). A Hóráknak a vegetációistenségekkel való összefüggését jelzi, hogy alakjukban a görögök eredetileg a tavaszt (Anatolé), a nyarat (Thalló) és az őszt (Karpó) tisztelték. Theokritosznál az isteni bőkezűség jelképei; ők teljesítik az emberi vágyakat: „leglassúbbak az istennők közt, ám a halandók / vágyait ők töltik be, a mindig bőkezű Hórák!” (Szürakuszai asszonyok Adónisz ünnepén, 104–105). Ezt a funkciójukat igazolja, hogy a költők „növelő”-nek, „sarjasztó”-nak és „gyümölcsöztető”-nek nevezik őket, gyakran az aratás és a megfelelő, az alkalmas idő megszemélyesítői. Az antik vázaképeken többnyire méltóságteljes, hosszú ruhás lányokként ábrázolják őket, kezükben mindig az adott évszakra jellemző virágokkal, gyümölcsökkel. • A barokk korszakban alakjuk mind a költészeti, mind az ikonográfiai hagyományban összeolvadt a báj és a kellem képviselőivel, a Gráciákkal. Ezt az összeolvadást mutatja Berzsenyi Dániel egy verse (A’ Múzsához II.), ahol a Múzsát kísérő Hórák a halhatatlanság, a béke és a nyugalom, valamint a báj megtestesítői: „A’ szökő Hórák mosolyogva lengnek / Büszke hullámin magas énekednek.” [A. D.]
horgony: A vízi járműveket rögzítő fémeszköz a remény, a hűség jelképe. Mivel a tengerész utolsó oltalma, a tengerjáró népeknél a biztonság, a jó szerencse jele. A vízzel szemben a föld szilárdságát fejezi ki, átvitt értelemben a léleknek azt a részét, amely az élet, az érzelmek viharában is megnyugvást talál. Formája miatt lehet árbocos hajó: az oltalmazó nőiséget jelentő hajótest és a férfiasságot jelentő fallikus árboc egysége. • Egyiptomban az élet árbocra tekeredő kígyója még inkább hangsúlyozza a horgonynak ezt az értelmét. • Az antikvitás tengeristeneinek, elsősorban Poszeidónnak (→Poszeidón/Neptunus) az attribútuma. Római érméken delfinnel együtt ábrázolva a „Festina lente!” (Lassan siess!) illusztrációja. A horgony itt a stabilitás, a visszahúzó erő, a →delfin a gyorsaság, együtt pedig az arany középút eszményének kifejezői. A horgony Ankara szimbóluma (gör. anküra ’horgony’); a város a nevét egy ott talált legendás horgonyról kapta. • A kereszténységben újabb értelmet nyer: Pál apostol zsidókhoz írt levele nyomán a lélek horgonya a hit: „erős támaszt kaptunk, mi, akik arra törekszünk, hogy az előttünk levő reményt megragadjuk. Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez” (Zsid 6,18–19). Mint a feltámadás, a megváltás reménye jelenik meg az ókeresztény művészetben síremlékeken, katakombákban, ékszereken. A hívek titkos ismertetőjegye volt, mert a horgonyban allegorikus, rejtett keresztet láttak, így az – főleg egy keresztrúddal kiegészítve – a keresztszimbolika részévé vált (→kereszt). A delfinnel ábrázolt horgony Krisztus kereszthalálát jelenti.
Horgony alakú kereszt delfinnel, valamint horgony alakú kereszt galambokkal és halakkal (ókeresztény kámeák).
Attribútuma Szt. Kelemen pápának, akit 101-ben horgonyhoz kötve fojtottak vízbe, és Mürai Szt. Miklósnak, aki tengeri viharból mentett ki egy hajót. A három teológiai erény közül a Reményt fejezi ki.
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Remény (XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
→hajó/bárka, →kikötő [L. A.]
horogkereszt: →szvasztika/horogkereszt
Hórusz: Az egyiptomi hitvilágban sólyomként vagy sólyomfejű emberként szereplő isten, akit kiterjesztett szárnyú napkorong is szimbolizálhat. Ozirisz (→Ozirisz/Szarapisz) és →Ízisz fiaként apja megbosszulója, →Széth, a gonosz erők istenének legyőzője. Ő az isteni →gyermek, az apa–anya–gyermek hármasság beteljesítő része: „Osziriszt a kezdetnek, Isziszt az átvevő elemnek, Hóroszt pedig a beteljesülésnek kell tekinteni” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 56) (→három). Ozirisz utódaként az uralkodói hatalom legfőbb pártfogója; a fáraók Hórusz örökösei, védelmezettjei, pl. Khephren fáraó szobrán a tarkóján álló Hórusz-sólyom védelmezően terjeszti ki szárnyát a fáraó feje fölé (Kr. e. 3. ée.) (→sólyom). • Más mítoszváltozat szerint →Ré napisten fia, egyik elnevezése: Ré-Harahti, s a gizehi →szfinx Harmahiszt, a horizonton levő Hóruszt, a felkelő napistent jeleníti meg. Hórusz a →krokodil és →víziló formájában ábrázolt ellenséges erők, a napisten ellen támadó negatív hatalmak leküzdője, általánosabb értelemben véve a sötétség erőivel harcoló világosságisten, akinek két szeme a Nap és a Hold (Plut. Iszisz és Oszirisz, 52). • Az antikvitásban Apollónnal azonosították (Hérod., II. 143–156) (→Apollón/Apollo). Plutarkhosz is a Nap körforgását irányító erőként jellemzi (Iszisz és Oszirisz, 61). • A Harpokratész (’Hórusz, a gyermek’)-ábrázolások az ujját száján tartó, meztelen fiúként ábrázolják; ebben az értelemben a titok őrzője, a hallgatás istene (→ujjak). A Harpokratész-szobrocska a néphit szerint állatharapások ellen véd. [Ú. E.]
hullám: A vízfelszín mozgása; a folytonos változás, az illúzió, általában a passzív alapelvek szimbóluma, mivel idegen erőtől ered. Passzivitása ugyanolyan veszélyes, mint az öntudatlan cselekvés. A vihar által felkorbácsolt hullámokat kapcsolatba hozzák a mély vizek sárkányaival is (→sárkány). • A kínai jelképrendszerben a →jin és jang-ábra két alapminőséget elválasztó íve hullám formájú. A hullámok rajzolatát követik az egyik leghíresebb japán kert, a kiotói Ryoanji-templom kőkertjének gereblyével alakított motívumai is (→homok). • A görög mítoszokban a Néreiszek, Ókeanosz unokái személyesítették meg a tenger megszámlálhatatlan hullámát (→nimfák). Együtt úsztak a delfinekkel, idejüket fonással, szövéssel, énekléssel töltötték, miközben hajuk szabadon lebegett a vízen (→sellő). A görög képzőművészet egyik gyakori díszítőeleme a – neolitikus idők óta ábrázolt – meander. A görög szirtaki tánc is stilizált hullámként fogható fel. • Az irodalomban pl. a →folyó hullámai az állandó mozgás, a folytonos életfolyamat kifejezői (József Attila: A Dunánál) (→Duna és Tisza). Virginia Woolf Hullámok c. regényében az egyén élete a hullám, amely megtörik a parton és elvész, míg a →tenger, azaz az élet örök. →víz [P. I.]
hunok: →Attila
Hunor és Magyar: →Attila, →csodaszarvas
hús: →test/hús
Iaszón: →aranygyapjú, →argonauták
íbisz: Meleg éghajlatokon élő gázlómadár. Egyszerre szoláris és lunáris szimbólum. A bóbitás íbiszt szoláris, de hajlott csőre miatt lunáris állatnak is tekintik. Vízimadárként lunáris jelentése dominál; néha félholddal a fején ábrázolják. • Az egyiptomiaknál a lélek, az állhatatosság, a gyász és a bölcsesség madara. Thot istent, az írás feltalálóját, a bölcsesség istenét íbiszfejű emberként ábrázolták; a lélek alvilági mérésekor ő jegyzi fel az ítéletet.
Thot, az írás istene (részlet a Halottak Könyvéből, Hanufer-papirusz, XIX. dinasztia, London, British Museum).
• A hellenizmus korában Hermész, később Hermész Triszmegisztosz megtestesítője (→Hermész/Mercurius). A hegyes csőrű íbisz a gyakorlati észt jelképezi, okossága azonban azt sem zárja ki, hogy ezoterikus ismeretek felé forduljon. Plutarkhosz ismerteti azt a hiedelmet, amely a halált hozó hüllők megölőjének tartja. Mivel meg tudja tisztítani önmagát a kígyók mérgétől, a tisztaság, az egészség és az ártatlanság jelképének tekintették. A papok ott végezték a tisztulási szertartásokat, ahol íbisz ivott (Iszisz és Oszirisz, 75). • A keresztény értelmezést tükröző Physiologus ezzel szemben tisztátalan állatnak tartja: úszni nem tudván, Isten tiszta igazságába nem tud lemerülni. →madár [K. J.]
ibolya: Mérsékelt égövi, apró, illatos virágú évelő növény. A rejtett erény és a szépség jelképe. • Mivel egyike az első tavaszi virágoknak, a görögöknél a föld újjáéledésének szimbóluma (→évszakok). →Perszephoné/Proserpina elrablásának helyén ibolyák fakadtak. Adónisz virága; a rómaiak sírokat díszítettek vele. A Kübeléről és Attiszról szóló mítosz szerint a megcsonkított →Attisz kicsorduló véréből ibolyák nőttek, amelyek az élet s a tavasz visszatérésének szimbólumai lettek. • A keresztény szimbolikában illata és →lila színe miatt vált az alázatosság kifejezőjévé, →Szűz Mária egyik attribútumává. Jelölheti az Isten fiának alázatát is, aki emberi alakot öltött, hogy megválthassa a világot, valamint utalhat szenvedéseire és mennyei királyságára is. A →háromkirályok imádása, a gyermek Krisztus és Szűz Mária ábrázolásain szerepel, ill. néha Krisztus keresztjének tövében is megjelenik. A középkorban gyógyító és mágikus hatást tulajdonítottak neki. Koszorúba fonva fejfájás és részegség elleni szerként használták. • A provanszál trubadúrköltészetben a hűség jelképe. →virág [A. B.]
idő: Az alkotó és egyben a pusztító erő kifejezője. Haladását a különböző kultúrákban eltérően képzelik el: a ciklikus szemlélet szerint visszatérő, lunáris és női princípium (→Hold, →kör). A lineáris, folytonosságot valló szemlélet viszont szoláris és maszkulin jellegét hangsúlyozza. • Indiában világteremtő elvnek tekintették: „Az idő nemzette ama eget és eme földet is. Az idő bocsájtotta ki magából mindazt, ami létrejött és aminek létre kell jönnie” (Atharva-véda, XIX. 53,5). Ciklikus szemlélet jelenik meg a juga-tanban, amely szerint a Brahmá (→bráhman/Brahmá) élettartama alatt egymást követő nagy kozmikus világkorszakok (mahájuga) négy-négy fokozatosan hanyatló időszakból állnak (krita-, tréta-, dvápara, kali-juga). Az első, a krita-juga a legtökéletesebb korszak (→aranykor); az utolsó, a kali-juga leteltével elpusztul a világ, majd újabb mahájuga veszi kezdetét (→káosz és kozmosz). • Egyiptomban a végtelen idő a megszámlálhatatlant jelentette. Az örökkévalóság istenének, az időnek a jele a saját farkába harapó Uroborosz (→kígyó). • Az ókori görögök többféle időistent tiszteltek: a fordulópont, a döntő pillanat istene Kairosz (’alkalom’). Ábrázolásain tovasuhanó, fiatal, meztelen fiúként jelenik meg, aki vállán és sarkán szárnyakat visel, s egy borotva élén mérleget egyensúlyoz; lelógó hajtincsénél fogva megragadható (→haj). A megszemélyesített idő →Khronosz isten. A görög khronosz (’idő’) szó és Kronosz, az olümposzi nemzedéket megelőző főisten, az Égatya nevének hasonlósága miatt összeolvadt a két fogalom; Plutarkhosz már egyként emlegeti őket (→Kronosz/Saturnus). A Kronosz-mítoszt – amely szerint felfalta gyermekeit – Szimónidész így alkalmazza az „egyesített” K(h)ronoszra: „az élesfogú idő / Mindent megemészt, az élőlényeket is.” Aión (gör. idő, kor; lat. Aeon) Khronosz titán fia, a végtelen idő megszemélyesítése. A kései hellenista és római korban a téli napforduló idején újszülött gyermekként tisztelték, de oroszlánfejű emberként, szárnyakkal és – akárcsak az egyiptomiak – saját farkába harapó kígyóként is ábrázolták. A különböző, fokozatosan értéktelenedő korszakokat a fémek szimbolikájával kapcsolták egybe: az aranykor az ártatlanság, a tökéletes harmónia időszaka, amikor Kronosz/Saturnus uralkodott. A második világkorszakkal, az ezüstkorral az ember megismerte a jót és a rosszat, s az ítéletet. A harmadik korszakot, a vaskort pedig a pusztulás jellemzi (Hésziod. Erga, 106–202; Ovid. Met., I. 89–150). • A bibliai teremtéstörténet első napja a Világosság és a Sötétség, a Jó és a Rossz szétválasztása (Ter 1,4–5). Ez az eredendő, két alapvető princípium ciklikus váltakozásából álló szent idő, míg a negyedik nap, a Nap és a Hold megteremtése, a lineáris, profán idő kezdete (Ter 1,14–15). A Biblián alapuló keresztény időszemlélet lineáris, azonban egyik irányban sem hosszabbítható meg, nem végtelen. A keresztény értelmezés két végpontot jelöl ki rajta: a teremtést és a beteljesedést; az utóbbit közvetlenül megelőző szakasz, a „végső idő” →Jézus Krisztus második eljövetele, az Utolsó ítélet. E két pont közötti időtartam az idők teljessége, amely Isten ideje. Ezen belül következik be az „üdvösségtörténet”, amely Isten testet öltésével veszi kezdetét: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Istennek országa” (Márk 1,15). A vég közeledtét így fogalmazza meg János apostol: „idő többé nem lészen” (Jel 10,6) (→apokalipszis). Az ember ideje a sorsa, az Idő Ura pedig maga Krisztus; a Pantokrator-ábrázolások e minőségére utalnak (→mandorla). • Az időhöz kapcsolódó antik képzetek a középkorban is tovább éltek. Pl. a Petrarca Trionfi (Az Idő győzelme) c. művéhez készült illusztrációkon az Idő allegorikus alakja időmérő eszközökkel, állatövvel és szárnyakkal, aggként vagy csontvázként látható (→állatöv, →csont/csontváz, →homokóra/óra). A következő attribútumokkal ábrázolják még az időt, ill. a következő tárgyak utalhatnak rá: →sarló/kasza, →kerék és kör, valamint →kígyó. Az ábrázolásokon gyakorta feltűnő négy →szárny a négy évszakra, a tollak egy-egy hónapra, a három →arc pedig a jelenre, a jövőre és a múltra utal. Az időnek a görög Kairoszhoz kapcsolódó változékony, lunáris, ciklikus felfogása a reneszánszban az Alkalom és a szintén kerékkel vagy körrel jellemzett Fortuna azonosításához vezetett (→Tükhé/Fortuna). Az idő mint ellenállhatatlan, romboló erő ábrázolásának ikonográfiai hagyománya a késő középkorban összefonódott az allegorikus Halál-ábrázolásokkal (pl. Bebo Károly: Pestis-oltár, XVIII. sz., Óbuda, Péter-Pál plébániatemplom). Attribútumaik fel is cserélődhetnek: a romboló idő gyakran jelenik meg kaszás csontvázként (a Halál figurájának kezében kasza és homokóra látható). A reneszánsz és barokk művészetben a reveláló időt ábrázoló alkotások a győzedelmes Igazság jelképei. A „Veritas filia temporis” (Az igazság az idő lánya) feliratú emblémákon a szakállas Időatya női alakot ölel magához védőn vagy emel a magasba (→fátyol/lepel). • Európában a XVIII. sz. végétől a véges, meghatározható keresztény időkép helyére a bizonytalanság, a megfoghatatlanság jelentései lépnek. Pl. Csokonai Újesztendei Gondolatok c. művében a mindenek fölött álló, megfoghatatlan hatalomként jelenik meg: „Téged szűlt e’ a’ Világ? / Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?”, valamint az örök egység jelképe: „Óh Idő, te eggy Egész! / Nintsen neked sem kezdeted, se’ véged” (→egy). Berzsenyi az antik hagyományra utal: „Óh, a’ szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg!” (A’ közelítő Tél). Ady kései költészetében a pusztító idő jelenik meg, amely a múlt értékeit tönkretévő háborús jelen: „Óh, hóhér Idő” (Tegnapi Tegnap siratása). Szintén a pusztulás, a halál képzete társul az időhöz a Csépel az idő c. versben. →aggastyán, →spirál [R. G.]
iga: Súlyos teher hordását lehetővé tévő, az igavonó állatokra helyezett eszköz. Az engedelmességet és a megaláztatást jelenti. • Az indogermán népeknél a barátság és az összetartozás jelképe. • Rómában a rabszolgáknak és a leigázott katonáknak egy iga alatt kellett átvonulniuk – innen származik a magyar „leigázni” kifejezés –, a gyilkosok pedig úgy tisztulhattak meg bűneiktől, ha átmentek az iga (fagerenda), a tigillum alatt. • Az Ószövetségben az iga széttörése →Izráel engedetlenségére (Jer 2,20; 5,5), valamint az egyiptomi rabságra (Lev 26,13) utal. Az iga az Úr büntetése: „Igát ácsolt nekem, s gyötrő gondokkal övezte fejemet” (Siral 3,5). Az Ó- és Újszövetségben egyaránt előfordul a szolgálat jelképeként: pl. Ez 34,27; 1Tim 6,1. Jézus ekképpen utal a hitre: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30). • A költészetben ’szerelem’ jelentésben is szerepelhet: „hordjon hát igát nyakam, / igát, melynek édes fája van” (Carmina Burana, Nyár volt). →kötél, →lánc [N. K.]
ige: →szó/ige
íj és nyíl: Az íj a hegyes végződéssel ellátott nyílvessző kiröpítésére való hajlékony, húros fegyver. A spirituális megvilágosodás jelképe; a feminin (íj) és a maszkulin (nyílvessző) princípium egysége. Kozmikus szimbólumként az íj íve a Nap égi útját jelöli, a húr rögzítési pontjai Kelet és Nyugat. A nap-, az ég- és a villámistenek attribútuma. • A sámánrítusok ősi eszköze, pl. az íj egyensúlyozása a jósló, sorsjelző, igazságosztó szertartásokban játszott fontos szerepet. A sámánutazás egyik jelképe a repülő nyílvessző (→sámán/táltos). • A bráhmanizmusban az upanisad (’titkos tanítás’) szimbóluma, amely a bráhman (→bráhman/Brahmá), az örökkévaló, világfenntartó elv megértésének eszköze: „Íjad legyen az upanisad nagy fegyvere, / tedd nyílvessződül az imádságot reá, / feszítse meg Erre irányuló gondolatod, / és a cél Ez, a nem-múló bráhman legyen” (Mundaka upanisad, II. 2). • Kínában a fiúgyermek születését jelezte az ajtóra függesztett íj (Pu Szu-ling: Előszó Lino-csej furcsa történeteihez). A mongol népeknél apotropaikus jelentéssel bír a gyermek születésekor a jurta bejáratára függesztett íj és nyílvessző. • A görög-római mitológiában →Erósz/Amor/Cupido, →Apollón/Apollo és →Artemisz/Diana attribútuma; utal a Nap és Hold fénysugaraira, valamint az igazságosztó, büntető funkcióra (→Niobé).
Apollo és Diana (A. Dürer rézkarca, 1502).
• A Bibliában az Úr haragját, bosszúját jelzi: „Kilövöm rájuk minden nyilam. Éhséggel rakott csűr lesz majd az íj” (MTörv 32,23–24). A „nappal repülő nyilak” az égető sugarak (Zsolt 91,5). A profetálás erejére utal Izajásnál: „Mint a hegyes nyíl, olyanná tett” (Iz 49,2). Az Apokalipszis első lovasának kezében a pusztulást jelenti (Jel 6,2) (→Apokalipszis lovasai). Pál apostol a gonosz tüzes nyilát említi, amelyet a hit pajzsával lehet elhárítani (Ef 6,16) (→pajzs). • Dante Isteni Színjátékában a világegyetem rendjének középpontja Isten: „a jelzett Rendnek célja s orma”, s mindenfelé „áramlik: az Ij erejével röpítve, melynek / minden vesszője megpihen a Jelben” (Paradicsom, I. 125–126). • A keresztény ikonográfiában a nyíllal megkínzott, kivégzett mártírok attribútuma, pl. Szt. Orsolya, Szt. Sebestyén (Hans Memling: Szent Orsolya vértanúsága, Szent Orsolya ereklyetartó szekrény egyik táblája, 1489, Brugge, Sint Jans-hospitaal; Mantegna: Szent Sebestyén, 1480, Párizs, Louvre), valamint a vadászat során véletlenül eltalált Szt. Egyed ábrázolásain látható.
Szent Sebestyén vértanúsága (XVII. sz.-i rajz).
A nagy középkori járványok idején a gyorsan terjedő betegségek, elsősorban a pestis jelképévé vált, ezért Szt. Sebestyénhez, majd a XVII. sz.-tól Szt. Rókushoz és Borromei Szt. Károlyhoz imádkoztak gyógyulásért. Az antik ’szerelem’ jelentéssel összefüggésben az Isten iránti szeretet szimbólumaként a nyíllal átlőtt lángoló szív Szt. Ágoston és Avilai Szt. Teréz attribútuma (Bernini: Szent Teréz extázisa, 1647–1652, Róma, Sta Maria della Vittoria). • Az európai mitologikus tárgyú művészetben Artemiszt, a vadászat istennőjét gyakran ábrázolják íjjal és nyílvesszőkkel (Fontainebleau-i iskola: Diana vadászaton, 1550 k., Párizs, Louvre). Erósz/Amor íja és nyílvesszői a szerelem sebet ejtő és mindent legyőző hatalmát jelképezik, ennek megfelelően a szerelmi költészet gyakori toposza: „áldottak […] az íj s a nyíl, melyektől sebet szereztem” (Petrarca: Áldott a nap); „Vagy te egészséges, én peniglen sebes / szerelem nyila miát” (Balassi: Altera inventio: Az fülemülének szól). Erósz ábrázolásain jellegzetes attribútum az íj és a nyílvessző (Botticelli: Tavasz [Primavera], 1485 k., Firenze, Uffizi; Caravaggio: A diadalmas Amor, 1603, Berlin, Staatliche Museen). • A korai középkorban a rablóhadjáratot szervező nomád népek – köztük a honfoglalás kori, majd a X. sz.-i kalandozó magyarok – lovas-nyilazó harcmodora a kegyetlen pusztítást jelentette, amelyet a nyíl és íj biblikus példái révén Isten büntetéseként is értelmeztek. A tatárjárásra utalva ebben az értelemben szerepel Kölcsey Hymnusában is: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk.” A magyar hagyományban Hunor és Magyar fegyvere, a csodaszarvas-monda ábrázolásain jellegzetes attribútumuk (→csodaszarvas). Mint harci eszköz Robin Hood és Tell Vilmos legendás alakjához is kapcsolódik. →Nyilas csillagkép [Ú. E.]
Ikarosz: →Daidalosz és Ikarosz/Daedalus és Icarus
ikonosztáz: A bizánci szertartású templomok ikonokkal, aranyozott faragványokkal borított, általában három ajtóval áttört fala, amely a szentélyt elválasztja a templomtértől. A rajta ábrázolt képek összességével és egységével a keresztény Egyház tanításának teljességét jelképezi. Az oltárt magában foglaló szentélyt és a templomhajót elválasztó ikonosztáz arra a különbségre emlékeztet, amely az isteni valóság és a teremtett világ, az örökkévaló és a mulandó, a transzcendens és az immanens közt fennáll. Ugyanakkor össze is kapcsolja e két világot, a hívők szeme elé tárja ennek a Testnek a tökéletes ikonját, amelynek fókuszában →Jézus Krisztus műve, az isteni ökonómia, az Istennek az emberhez való lehajlása áll. • Az ókeresztény időkben a szentélyt elhatároló korlát a Konstantinápoly központú keleti egyházban fokozatosan fejlődik oltárfallá (→oltár, →templom). A VIII–IX. sz. ikonromboló hulláma után új korszak kezdődik fejlődésében. A XIV. sz. körül megjelennek a többsoros ikonosztázok, amelyek különösen Oroszországban válnak elterjedtté. Általános felépítésük: a legalsó sor középpontjában, az oltárral szemben a kétszárnyú, ún. királykapu áll. Az elnevezés azt jelzi, hogy ezen az ajtón keresztül megy ki Jézus Krisztus Király az eucharisztia szentségében, a →kenyér és a →bor színében a hívőkhöz. A királyi ajtó fölött az Utolsó vacsora képe jelenik meg mint Krisztus Egyházának kezdete és fundamentuma. Arra is emlékeztet, hogy a királyi ajtó mögött az oltáron ugyanaz történik, ami Jézus Utolsó vacsoráján történt. Az ikonosztáz második sorában a legfontosabb keresztény ünnepek láthatók. A harmadik sor központjában a trónuson ülő, királyi öltözetű Krisztus Pantokrator áll, élők és holtak eljövendő bírája. Bal keze felől, imádkozó testtartásban, Keresztelő Szt. János, a bűnbánat prófétája, jobb keze felől pedig az Istenszülő, a bűnbánók közbenjárója látható, ugyanolyan tartásban. Ez a hármas ikonkompozíció a Deészisz, az ’imádság’ nevet viseli; Keresztelő Szt. János személyében az ószövetségi, →Szűz Mária alakjában pedig az újszövetségi egyház közbenjárását szimbolizálja. Kétoldalt az ugyancsak Krisztus felé forduló, imádkozó apostolok helyezkednek el. A negyedik sor közepét Istennek Szülője foglalja el, ölében a gyermek Jézussal. Kétoldalán az őt és a tőle született Megváltót előre hirdető próféták. A legfelső, ötödik sorban az egyik oldalon az ószövetségi ősatyák, a másikon a nagy egyházatyák láthatók. Az ikonosztázt minden esetben a Kereszt zárja le, rajta a megfeszített Jézussal, s ez az isteni szeretet csúcsát, teljességét hirdeti (→kereszt). [I. T.]
Ikrek csillagkép: Az európai asztrológia harmadik állatövi jegye, időszaka május 22.–június 21. Jele:
.
Ikrek csillagkép (Giovanni della Porta: Della Celeste Fisonomia, Padova, 1623).
• A csillagkép antik eredeztetése Kasztór (Castor) és Polüdeiukész (Pollux), Zeusz ikerfiainak mítoszához kapcsolódott. Eszerint egyikük halandó volt, s halálakor a testvére úgy osztotta meg vele halhatatlanságát, hogy felváltva vagy az alvilágban, vagy az égen, csillagképként tartózkodtak együtt (Ovid. Fasti, V. 715–720) (→fáklya). A →Merkúr bolygó hatása alatt álló csillagkép, a négy elem közül a levegőhöz tartozik. A mozgékonyság, az ügyesség, a változékonyság jelképe. Az asztrológia az érdeklődő hajlam, az értelmi beállítottság, az alkalmazkodóképesség, negatív értelemben pedig a felszínesség, a csapongás tulajdonságait társítja hozzá. A zodiákus ember ábrázolásain a vállak és a felső kar befolyásolója. →állatöv [Ú. E.]
Illés: →próféta/vates/szibülla, →szekér/kocsi
inga/függőón: Fonalra függesztett, a nehézségi erő hatása alatt álló pontszerű tömeg. Az ítélkezés, a mélabú és a halál szimbóluma. • Az egyiptomi halottkultuszhoz kapcsolódó ábrázolásokon az elhunyt lelke túlvilági élete elején bírálat alá esett, tetteit Thot és →Ozirisz/Szarapisz mérlegelte. Az Óbirodalom idején Thot egyes reliefeken ingát tart a kezében (később a →mérleg töltötte be ezt a szerepet). • Babilonban a jóslások, varázslások kelléke volt: pl. a rossz szellemektől, betegségektől, szerencsétlenségektől védelmező erőt tulajdonítottak neki, valamint asztronómiai megfigyeléseknél használták. • A görögöknél és a rómaiaknál az ingát és anyagát, az ólmot mágikus fémként tisztelték, amely megvédi az embert a csapásoktól, ezért az inga apotropaikus jelentéssel bírt; védő amulett szerepét is betöltötte (→ólom). • Az Ószövetségben a „pusztaság mérőónja” az Úr ítéletét jelzi (Iz 34,11). Ámosz próféta is ebben a jelentésben használja: „lemérem népemet, Izraelt mérőónnal, és többé nem kegyelmezek neki” (Ám 7,8). • Az irodalomban is megjelenik szimbolikus értelemben. Az inga az égi lelket és a földi testet egyesítő ember képeként szerepel Csokonai költészetében: „Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim, / De a sír partjára húznak ón lábaim; / Az ég s a főld között függök utóljára, / Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára” (Halotti versek). E. A. Poe-nál kivégzőeszközként jelenik meg; olyan bárd, amely lengései által óráról órára közelebb ér az áldozat szívéhez (A kút és az inga). Umberto Eco A Foucault-inga c. regényében az apokaliptikus éjszakán kap szerepet: „Együtt forgunk mind az Inga alatt, mert odafönn, ahonnan függ, azaz gondolatban meghosszabbítva a huzalt, fel egészen a legmesszibb galaxisokig, az ott a mindörökre mozdulatlan Szilárd Pont. A föld forog, de ez a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja.” Itt az abszolút tudás jelképe, általa egy titkos térkép segítségével megtalálható a Föld azon pontja, ahonnan irányítani lehetne a világot. →középpont [N. K.]
Innin/Istar/Astarta: A sumer, majd a babiloni és asszír mitológiában a termékenység, a szerelem és a háború istennője. Alakja eredetileg a vegetáció, a →gabona/búza és a nád termésének bőségét, évenkénti újjászületését személyesítette meg (ez fejeződik ki A nagy égből a nagy föld felé… kezdetű sumer eposzban leírt, az Innin alvilági útját, halálát és feltámadását követő félévi föld alatti, félévi földi tartózkodást megszabó törvényben). Asztrális istenségként ő a →Vénusz bolygó. Az Innin és Dumuzi (→Dumuzi/Tammúz) pásztoristen szerelméről és nászáról szóló sumer epikus ciklusok a termékenységi kultuszok szent ünnepségeihez kapcsolódtak (A király Innin ágyán; Innin és Dumuzi az élet házában). Tiszteletükhöz orgiasztikus szertartások, ill. a király és a papnő szent násza kötődött, amely az év kezdetét, az idő megújulását, valamint a közösség, a termesztett növények és az állatállomány termékenységét volt hivatott biztosítani (→szent nász). Innin kozmikus hatalom birtokosa; a természet, a világ lényegét megszemélyesítő termékenységistennő: „Apám az eget nekem adta, a földet nekem adta, / az istennő én vagyok, / mérhető hozzám bárki – bárki isten?” (Innin éneke önmagáról, a mindenség úrnőjéről). Azt, hogy az istennő az egyik legfontosabb természeti erő megszemélyesítője, maga az egész világot átható életerő, az élet fennmaradását biztosító termékenység jelképe, az Innin alvilágba szállását elbeszélő, sumer (A nagy égből a nagy föld felé…) és akkád nyelven egyaránt fennmaradt mítosz fejezi ki leginkább. Ez utóbbi szerint az istennő alvilági fogságával és halálával a földön megszűnt a szerelem, a nemzés és a születés, tehát maga az élet került veszélybe. Legfőbb attribútumai: az élet folytonosságát és a hatalmat jelző karika, a csillag, a →virág, az állatok közül pedig a →galamb/gerle és az →oroszlán (→csillag/bolygó, →kör). • Mitológiai funkcióinak és jelentéseinek azonossága révén a babiloni Istar azonosult a sémi Astarta istennővel, akinek kultusza ellen a júdeai monoteizmus kialakulásakor a próféták felvették a harcot (Bír 2,13; 1Kir 11,5; 11,33). Baállal és Mardukkal együtt az idegen istenség, a hamis hit veszedelmét fejezi ki: „Ha szívetek mélyéről az Úrhoz akartok térni, távolítsátok el az idegen isteneket és Astartékat körötökből” (1Sám 7,3). • A hellenizmus korában Istar/Astarta →Aphrodité/Venus és →Héra/Juno alakjával olvadt egybe. • Weöres Sándor Istar pokoljárása (Babyloni rege) c. versében eleveníti fel az ókori keleti istennő alakját. Ebben a műben Istar maga az élet, akinek alvilági megjelenésével „a halottakba élet nyilallott”; az alvilágból való szabadulása, majd feljövetele pedig a feltámadás: „És majd fölkel Istar úrnő és majd fölkel és megindul, / nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából.” →anyaistennő [Ú. E.]
írás/írásjel: →betű/írásjel
irattekercs: →könyv/irattekercs
Irisz: →nőszirom/írisz, →szivárvány
Istar: →Innin/Istar/Astarta
Iuventa: →Hébé/Iuventa
Ízisz: Egyiptomi istennő, Ozirisz (→Ozirisz/Szarapisz) nővére és felesége. Mítoszukban a férje holttestét kereső, majd a holttest darabjait összegyűjtő Ízisz a hitvesi hűség jelképe. Mivel a halál legyőzője, gyógyító varázserőt tulajdonítottak neki. • Plutarkhosz Iszisz és Oszirisz c. értekezésében a tudás és értelem megtestesülése, aki Osziriszt, a szent tanítást összegyűjti, elrendezi és átadja a beavatottaknak. Ezzel az értelmezéssel függ össze az a hellenizmus kori hagyomány, amely szerint Ízisz →Hermész/Mercurius (azaz egyiptomi megfelelője, Thot, az íbisz alakban ábrázolt isten) vagy →Prométheusz lánya. Az anyaistennők általános vonásaival megegyezően a női termékenységet és az anyagi természetet is jelképezi: „Iszisz tehát a természet női és minden teremtést magába foglaló princípiuma” (Plut. Iszisz és Oszirisz, 53). Plutarkhosz platonista szellemű értelmezése szerint Iszisz a természet anyagi valója, a „Jó” (Oszirisz) után vágyakozik, aki a létezők magvait hinti el benne. Az egyiptomiak a földet Ízisz testének tekintették, amelyet a kiáradó Nílus (Oszirisz) termékenyít meg (→folyó). Az „ezernevű”, „sokszínű” Íszisz a mindent magába fogadó, bármivé átalakulni képes anyag szimbóluma. Nőalakként, fején szarvakkal (amelyek gyakran Hold- vagy Napkorongot fognak közre) ábrázolták, de →tehén is megjeleníthette. Attribútuma az ankh-kereszt, az élet jelképe (→kereszt). Nevének hieroglif jele a →trón hieroglifa, amelyet az ábrázolásokon a fején is hordtak. Ez arra utal, hogy a gyermek →Hórusz, a felkelő Nap istene Ízisz anyai öléből mint égi trónusból emelkedik fel. A Hóruszt ölében tartó, szoptató istennő az anyai szeretet példája (ez az ábrázolás a keresztény művészetben a Mária a gyermekkel-képtípusra hatott).
Hóruszt szoptató Ízisz (Kr. e. I. sz., Musei Vaticani).
Ízisz egyben valamennyi újszülött uralkodó sorsát oltalmazza, ő a trón – gyakran szárnyakkal ábrázolt – védelmezője (→szárny). • A görögök a földdel, a termékenységgel való kapcsolata révén Démétérrel azonosították (→Démétér/Ceres). Az alexandriai görögök a tenger királynőjeként, a hajótöröttek megmentőjeként, gyógyító és megváltó istenségként is tisztelték. Apuleius Az aranyszamár c. regényében Isis a hellenizmus korának szinkretikus istenalakja, a legnagyobb istenség, „a természet anyja, minden elemek úrasszonya”, akinek alakjában minden vallás istene és istennője összegződik. Titkos misztériumában a tévelygés, a tudatlanság (→Széth hatalma) alóli megváltást és a beavatás általi újjászületést és bölcsességet jelképezi. Meszomédész kozmikus nagyságát dicsőíti: „menny, csillagár és világ- / egyetem áld táncaival” (Ízisz-himnusz). • A római kori Serapis- (Osiris-) kultuszban az istennő Proserpinával (→Perszephoné/Proserpina) azonosult, és alvilági istennőként, Serapis oldalán a halál utáni újjászületés és az öröklét jelképe. Kultuszuk emlékei más egykori provinciákhoz hasonlóan Pannóniában is fellelhetők: ilyen pl. a szombathelyi (sabariai) Isis-szentély. • Ízisz és Ozirisz alakját a XVIII. sz.-i szabadkőműves szimbolika elevenítette föl újra, amely egyiptomi misztériumokat is alkalmazott titkos szertartásrendjében. Terrasson abbé 1731-es Historie ou tirée des monuments anecdotes de l’ancien Egypte c. műve után számos egyiptomi tematikájú mű született, amelyek legismertebbike Mozart és Schikaneder operája: A varázsfuvola. Az istenpáros a felvilágosodás kori nemes eszmények, a Bölcsesség és a Szépség megtestesítője. A varázsfuvolát fordító Csokonai költészetében is fellelhetők egyiptomi utalások, pl. A szélhez és az Ízis és Oziris c. művekben: „De van a’ Bőltsek’ szívében / Ízisnek még temploma.” →anyaistennő [Ú. E.]
Izráel: Jákob neve, amelyet az Úr adományozott neki (Ter 32,28–29; 35,10). Ez a név Jákob tizenkét fia, azaz Izráel tizenkét törzse révén az ószövetségi „választott nép” elnevezésévé vált. A papi öltözék egyik része, az efod ékkövei Izráel törzseire utalnak (Kiv 28,9–10; 39,7); csakúgy, mint a →mennyei Jeruzsálem kapuja fölötti kövek (Jel 21,12) (→drágakő). Halála előtt Jákob magához hívatja fiait, és megjósolja, mi lesz a sorsa Izráel tizenkét törzsének (Ter 49). A Ter 49,8–10 Júda szerepét emeli ki, hiszen a Júda törzséből való →oroszlán maga Krisztus (Jel 5,5). • A tipológiai szimbolizmus a tizenkét törzset a tizenkét apostollal (→apostol) hozta kapcsolatba. Pál apostol szövetség-tipológiája szerint (Gal 4,23–27) →Ábrahám Hágártól született fia, Izmael az Ószövetség, a testi Izráel képviselője, míg a Sárától született Izsák az „ígéret gyermeke”, egy új szövetség, a lelki Izráel megalapozója. Pál apostol Izráel-tipológiája szerint a testi Izráel helyett a keresztségben megújított szövetség az alapja a hit általi kiválasztottságnak, azaz a spirituális Izráelnek (1Kor 10). →tizenkettő [P. I.]
Izsák: →Ábrahám
izsóp: Illatos gyógynövény, amelynek jelentése a testi-lelki megtisztulással kapcsolatos. • A zsidó megtisztulási, megszentelési szertartásokban fontos szerepet kap: „Hints meg izsóppal és megtisztulok” (Zsolt 51,9). Az áldozati szertartásoknál is használták: Mózes és Áron „Cédrusfát, izsópot és karmazsint” dob a tűzbe a vörös tehén feláldozásakor, hogy illatosítson és megtisztítson (Szám 19,6). A leprás házat madárvérbe mártott izsópköteggel hintik meg, s „ha így elvégezték az engesztelést a házon, az tisztává lesz” (Lev 14,49). Szintén vérbe, a húsvéti áldozati bárány vérébe mártott izsópköteggel kenték meg az ajtófélfát és a szemöldökfát, hogy az így megillatosított és vérrel megjelölt ház a megszentelés pecsétjét hordja magán (→bárány/juh, →vér). • Mivel szorosan kötődik a húsvéti bárányhoz és feláldozásához, a keresztény felfogás a megváltás és a visszanyert ártatlanság jelképét látja benne. Ezért kapcsolják Krisztus, ill. Mária személyéhez, az alázathoz és a penitenciához. Utolsó versében (Psalmus 51.) a haldokló Balassi Bálint így fohászkodik az Úrisenhez: „Én rút, háládatlan azért, foghatatlan / Isten, hozzád kiáltok, / Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal, / mert lá, ki nagy kínt vallok, / Hogy undok vétkemből megtisztulván belöl / légyek szebb, hogysem vagyok!” →gyógynövények [R. G.]
jádekő: A Távol-Kelet és Közép-, ill. Dél-Amerika gyakori féldrágaköve. Kínában már évezredek óta ismerik, dísztárgyak faragásához használják. Elsősorban itt alakult ki gazdag jelentésrendszere: a tökéletesség, a szépség, a jó szerencse kifejezője. A janggal hozták összefüggésbe: szoláris, császári, elpusztíthatatlan. Néha azonban a →jin és jang egyesült erejének megtestesítője. Az ősi kínai társadalomban a fennhatóságot és a hatalmat képviselte. A császári →pecsét a legrégebbi korok óta jádéból készült. A Tao Te kingben a vágyak sarkallta nagyravágyásra utal, az egyszerűség erényének ellentéte: „Ne légy értékes, mint a jade-kincs, / légy egyszerű, mint a kavics” (39). A taoisták istenvilágában Jü Huang sang-ti (’fenséges ős’) a „felséges jáde-császár”. A Jáde-vár a mennyek uralkodójának székhelye, a halhatatlanok lakása; az eget jádekorong szimbolizálta, szivárványos színei miatt. A Mennyek Ékszerének is nevezik. A közepén négyszögletes lyukkal átfúrt jáde a mennyek körét és a föld négyzetét jelenti, amely a Nap Ajtaja vagy a Menny Kapuja (→négyzet) (→kör). Hittek benne, hogy megőrzi a fiatalságot, ezért a hosszú élet elixírjeként por alakban vagy feloldva fogyasztották jádekupából (→elixír). A taoisták a lélek táplálékának tartották, amely a halhatatlanságot képes biztosítani. Védelmező erőt tulajdonítottak neki, ezért az előkelőségeket gyöngyökkel és jádelapokkal díszített ruhában temették el. A jáde (mint jang) konzerválta a testet, míg a jin gyöngyök biztosították az újjászületést (→gyöngy). Ko Hung alkimista műve szerint, „ha a holttest kilenc nyílásába aranyat és jádét teszünk, megőrizzük a lebomlástól” (→arany, →tao). Jelképezi az →öt magasabb rendű erényt (jóakarat, átlátszóság, visszhangosság, változatlanság, tisztaság) és Li-ki szerint a nemes erkölcsi minőségeket (jóság, előrelátás, igazságosság, simulékonyság, harmónia, őszinteség, jóhiszeműség). A tökéletes ember a jáde látásán, szemlélésén, érintésén, tudatos észlelésén és visszhangján keresztül lesz teljesen erényes. A kő ütésre elnyújtott, tiszta hangot ad, amely a tökéletes zenét szimbolizálja: ez a hang teremt harmóniát ég és föld között. Az udvari tisztségviselők jádéval kirakott övet viseltek, hogy megtartsa őket a helyes úton, a hűségben. A gyöngyként függő jáde az alázatosság, a díszítés nélkül metszett jáde a szűziesség szimbóluma. Ezernyi színe a „tízezer dolog”, maga a mindenség (→tízezer). Eredetéről több elképzelés létezik. Ezek egyike szerint hegy és víz hozza létre, mások szerint égi aktivitás, →villámlás formálja meg. Ez a kozmikus megtermékenyítés képe a taoista alkímiában. • Közép-Amerikában a lelket, a szellemet, a szívet vagy az ember központi magvát jelezte; emiatt a csonthoz hasonlították. Zöld színe miatt a vízzel, az élettel és a tisztasággal hozták kapcsolatba. Mexikóban élt az a szokás, hogy az elhunyt szájába jádéból készült kavicsot tettek. Egy Kr. e. VI. sz.-ból származó jáde temetkezési maszk a halottkultuszban betöltött jelentőségét bizonyítja (Firenze, Museo di Antropologia). [L. A.]
jaguár: Amerikában honos nagymacskaféle ragadozó. Közép- és Dél-Amerikában az állatok ura, az erő megtestesítője. A természetfeletti lényeket jaguár jelképezi, amelynek sokszor ember alakja van, vagy félig állat, félig ember formában jelenik meg. A legelterjedtebb amerikai mítoszkép egy iker- vagy testvérpárt ábrázol, s a pár két állata jaguár és →kígyó. A jaguárt a vulkáni működéssel, a hadikultusszal és a vadászattal hozták kapcsolatba. A maja kultúrában a Nap éjszakai aspektusának jelképe. Az aztékoknál a sötétség hatalmát képviseli a nap-sassal vívott harcban (→sas). Mexikóban az erdő szellemeinek üzenethozója. A dél-amerikai samanizmusban a sámán rokonszelleme vagy megjelenési formája. →állat/állatok [P. I.]
jang: →jin és jang
jantra: A hindu és buddhista ikonográfiában szereplő →mandala típusú geometrikus jel, amely háromszögekből, négyszögekből és körökből áll, s négy, kapuval ellátott →négyzet övezi (→háromszög, →kör). Meditációs eszköz, amely a jógagyakorlatok és a meditáció során a tudati szintek összekapcsolódását, a világot működtető energiaközponthoz való eljutást segíti elő. Leggyakoribb formája az ún. Sri jantra, amely a lótusz/kör és négyszög alakú keretbe illeszkedő, egymásba kapcsolódó háromszögek geometrikus rendszere (→lótusz).
→szent nász [Ú. E.]
Janus: Kétarcú római isten. Neve boltozatos átjárót is jelölt, ő volt a városkapu, a városba való bemenetel és az útra kelés oltalmazója (→ajtó, →kapu). Később átvitt értelemben mindenfajta kezdet istene lett, minden fontos vállalkozás, pl. a vetés és az aratás kezdete, a kereskedelmi utazások, a hadba vonulás az ő oltalma alatt állt. Az év első hónapját (Januarius) is róla nevezték el. Verrius etimológiai alapú magyarázata szerint Janus a Khaosszal volt azonos: jelen volt a világ kezdeténél is mint a megszerveződő világ ősoka (Ovid. Fasti, I. 103). Az istenek élén áll, ő a világrend őrzője. A Kr. e. IV. sz.-tól kimutatható szoláris értelmezésben Apollónhoz hasonlóan a Nap istene, az ég kapusa (→Apollón/Apollo). A két égi ajtó, a felkelő és lenyugvó Nap őre, a téli és a nyári napforduló irányítója. Lunáris hatalommal is bír: a holdhónapok kezdete is a befolyása alatt áll. A hónapok első napjait is neki szentelték (Macrobius: Saturnalia, I. 9, 8–16). A mondai itáliai →aranykor királya, ő ismertette meg a civilizációt Latium őslakóival; a →Zeusz/Jupiter által elüldözött →Kronosz/Saturnus befogadásával bőséghez juttatta Itália lakóit (Verg. Aen., VII. 180). Livius szerint Numa Pompilius óta a háború és a béke jelképe: „…az Argiletum tövében a háború és a béke jelzésére egy Ianus-templomot emelt, amely kinyitva azt mutatta, hogy fegyverben áll a Város, bezárva azt, hogy körös-körül békességben éltek a népek” (Liv. I. 19). Az ősi kultuszt Augustus újította fel (Suetonius: A ceasarok élete, Az isteni Augustus, 22), az ő korában Janus és a Janus-templom bezárt kapuja a római világbirodalom által megvalósított örök béke szimbóluma lett. Ovidius így összegzi Janus szerepét: „Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm, / a jog – ajtókat tárni, bezárni – enyém” (Fasti, I. 119–124). • Janust kettős arcú, előre és hátra egyaránt tekintő, szakálltalan, ill. szakállas férfialakként ábrázolták. Napistenként kettős arcát a Nap és a Hold díszítette. Mások a két arcot mint az újévre vissza-, ill. előretekintés, az elmúlt, ill. az eljövendő idő szimbólumaként értelmezik. Kettős arcú ábrázolásából következik, hogy mindenféle ellentétpár jelképe is lehet (pl. test és lélek, jobb és bal, konzervatív és progresszív, nő és férfi) (→androgün/hermafrodita, →kettő). Attribútumai: a →kulcs és a →bot, az utazás jelképe. A római Palazzo Falconieri loggiájának férfi és női arcot egyesítő, ún. Janus bifrons-ábrázolásai a Nap és a Hold mozgását, az év- és a napszak szimbolikáját fejezik ki (F. Borromini, 1649). Az erények közül az Okosság (Prudentia) szimbóluma.
Janus-arc (metszet, 1621).
[Ú. E.]
játékkocka: Kocka alakú, oldalain 1–6 pontot jelölő, szerencsejátékokban használatos eszköz. Pontjainak számértékei különböző összesítésekkel, valamint különböző betűkhöz rendelve sokféle misztikus spekuláció alapjául szolgálnak (→betű/írásjel, →számok). Elsősorban a szerencse forgandóságának, kiszámíthatatlanságának jelképe (Rómában a legszerencsésebb dobás neve „Venus-dobás” volt). Ebben az értelemben jelenik meg pl. a Carmina Buranában: „Fortuna csatlósa, / a szeszélyes kocka” (Ki kockavetésben) (→Tükhé/Fortuna). • A kockadobáshoz fűződő ’kezdet, megmásíthatatlan elhatározás, nagy döntés’ jelentést a Julius Caesarnak tulajdonított „Alea iacta est” (A kocka el van vetve) mondásból eredeztetik (Suetonius: A caesarok élete, Caesar, 32). Plutarkhosz szerint (Pompeius, 60) Caesar Menandrosz egyik komédiájából idézett 49-ben, a Rubicon folyón való átkeléskor („ám legyen elvetve a kocka”), s ez a polgárháború kezdetét jelentette. • Petőfi erre a jelentésre utal 1848 szeptemberében keletkezett Jőj el végre, valahára c. versében a haza sorsáról való döntés kapcsán: „És kockánk eldobva lészen / S vagy olajág vagy pedig kard / Lesz a magyar nép kezében.” Arany hasonlóképpen a sorsdöntő pillanatra vonatkoztatja: „Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, / A kockarázás kínját érzenünk” (Magányban). Mallarmé Kockadobás c. művében a tökéletes dobás, a tizenkettes megcélzása az abszolútum elérését jelzi, amely a véletlen, a viszonylagosság egyetemes törvénye miatt bukásra ítélt vállalkozás. A kezdő tétel: „Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent.” A zárósor – „Minden gondolat kockadobás” – a felülemelkedés megfogalmazása, az abszolútra vágyó, de a véletlennek alárendelt emberi cselekvés tudatosítása. Weöres Sándor Kockajáték c. költeményének felépítése a kocka forgásának játékosságát idézi: a négy versszakot az 1–4. sorok felcserélődései alkotják. →kocka [Ú. E.]
jég: A ridegség, a frigiditás, a törékenység és a változékonyság kifejezője. A szív keménységét, a hidegséget, a szeretet hiányát is jelenti, felolvadása pedig a szív megenyhülését. • Kínában a „megrepedt jég” kifejezés a házasulandó felekre utal, ahol a jégtörő a házasságközvetítő. • A keresztény szimbolikában a föld vizeire utal, ellentétben a Paradicsom kútjának élő és friss vizeivel (→kút). Apokaliptikus csapásként is szerepel: „Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre” (Jel 16,21) (→apokalipszis). • Dante Isteni Színjátékában a Pokol legalsó körében áll Lucifer az alvilági folyó, a Kókütosz jegébe fagyva – ez az Istentől, így a Naptól s a szeretettől való legnagyobb távolság, a szeretet hiánya (Pokol, XXXIV. 28) (→alvilág/Pokol). • A jégverés Vörösmarty Előszó c. költeményében a biblikus ’pusztulás’ jelentésben szerepel. Vajda János Húsz év múlva c. versében a jég az érzelem, a szenvedély kihunytát jelzi. Ady Zúg-zeng a Jégcimbalom c. versében a bűn, a romlottság jelképe. →évszakok, →hó [A. B.]
Jeruzsálem: →mennyei Jeruzsálem, →város
Jessze fája: Jessze (Isai, Izáj) Dávid király apja volt, akinek házából várták a Messiás születését (Iz 11,1–10). • Már Pál apostol a Megváltóra vonatkozó ószövetségi előképként említi: „Izajás meg azt mondja: Sarja támad Izájnak, aki a népek uralkodójává emelkedik. Benned bíznak majd a nemzetek” (Róm 15,12). A tipológiai szimbolizmusban ezt a jövendölést Krisztusra értették. A középkori keresztény ikonográfiában Krisztus származására utal. Az alvó Jessze ágyékából sarjadó →fa csúcsán, végső hajtásként, ágként ábrázolták Krisztust: „Én vagyok Dávidnak gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag” (Jel 22,16). Jessze fáját Jézussal a csúcsán az élet fájának is értelmezik.
Az Ótestamentum régi törzsén az új hajtás, az új gyümölcs Krisztus, Szűz Mária pedig, akinek testében megfogant, a Gyümölcsoltó Boldogasszony (→Boldogasszony). A gótikus művészet gyakori motívuma a Jessze fája-ábrázolás, pl. a chartres-i és a reimsi Notre-Dame-katedrálisok üvegablakain.
Jessze fája-főoltár (XVII. sz., Gyöngyöspata, plébániatemplom).
→ág/vessző [Ú. E.]
Jézus Krisztus: A keresztény vallás központi alakja, a keresztény hit foglalata: „békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk” (Róm 5,1–2). A Krisztus név epitheton, jelentése ’fölkent’, azaz uralkodó (héb. Messiás; gör. Khrisztosz) (→olaj). A transzcendens szféra, az Istenség érzékelhető testet öltése: „ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15). Életét és tanait az Újszövetség kanonikus evangéliumai, valamint számos apokrif evangélium (pl. Jakab-ősevangélium, Tamás-evangélium) írja le. A halálát követő években Pál apostol elméleti munkásságában már az egész emberiség – a benne hívők – Megváltójaként szerepel, aki Isten Fiaként a világtörténelem középpontjában áll. A keresztény világtörténelem kezdőpontja a Teremtés, csúcspontja Isten testet öltése, amely az Angyali üdvözlettel kezdődik (Lk 1,26–38), és Krisztus megváltó kereszthalálával (Mt 27,35–54), majd a feltámadását (Mt 28,6) követő mennybemenetellel (Lk 24,51; ApCsel 1,9) teljesedik be; zárópontja Krisztus második eljövetele, az Utolsó ítélet (Mk 13,26; Jelenések könyve) (→Angyali üdvözlet, →apokalipszis). • Krisztus a tipológiai szimbolizmus értelmezésében az „Új Ádám”, akinek megváltó áldozati halála és feltámadása az eredendő bűn eltörlése (1Kor 15,22) (→Ádám). Erre utal az az ábrázolási hagyomány, amelyen a →tudás fája keresztként jelenik meg (Pacino di Bonaguida: Lignum vitae, 1310 k., Firenze, Accademia). • Az ókeresztény korban – elsősorban Krisztus emberi és isteni voltának tárgyában – lezajló teológiai viták eredményeként megalkották a Szentháromság-dogmát, amely szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy szubsztancia, de három különböző személy (381: konstantinápolyi zsinat); valamint azt a tant, amelynek értelmében Krisztus isteni személyében egyesül az isteni és az emberi természet (451: kalkedóni zsinat) (→egy, →három). Szt. Hilarius így összegzi himnuszában a Krisztusra vonatkozó szimbolikus toposzokat: „Te Ige az Úr szivéből, Út, Igazság és Ige, / Akit Jessze vesszejének, oroszlánnak olvasunk, / atyád jobbja, hegy és bárány, sarkalatos sziklakő, / vőlegény, Isten, galamb, láng, égi pásztor és kapu!” (Hajnali éneke Krisztus életéről) (→ág/vessző, →bárány/juh, →hegy, →Jessze fája, →jobb és bal, →Jó pásztor, →kapu, →kő/szikla, →oroszlán). • Jézus Krisztus alakjában a különböző korok más-más jelképiséget hangsúlyoztak. A korai és az ortodox keresztény művészetben megjelenő Krisztus Pantokrator (’mindenható’, ’mindennek ura’), valamint a román kori Maiestas Domini (’az Úr fensége’) ikonográfiai típus a világ Teremtőjének, Urának és Megváltójának isteni fenségét és királyi hatalmát hirdeti (a konstantinápolyi Hagia Sophia déli galériájában a Deészisz-mozaik Pantokrator-ábrázolása [XIII. sz. eleje]; Krisztus mandorlában, a Saint-Lazaire-székesegyház nyugati kapujának timpanonja [1120-as évek, Autun]) (→mandorla). • A gótika templomkapuzaton megjelenő, apostoloktól övezett Tanító Krisztus-szobrai a keresztény tan letéteményesének emberi vonásait emelik ki.
Tanító Krisztus-szobor (ún. le Beau Dieu, ’szép Isten’) (XIII. sz. eleje, Amiens, Notre-Dame-katedrális, nyugati főkapu).
Krisztus emberségének, jóságának hangsúlyozása a teológiában is megjelenik: „Az Úr nemcsak azért jött el hozzád, hogy vére ontásával megváltson téged, hanem hogy szavaival tanítson és példájával neveljen” (Clairvaux-i Szt. Bernát: De diligendo Deo). • A középkori fájdalmas Krisztus (vir dolorum, ’fájdalmak férfija’) ábrázolási típus Krisztus áldozatvállalására teszi a hangsúlyt, ezért oltárképként utal a misére, az egykori áldozat megjelenítésére az oltáriszentségben (→bor, →gabona/búza, →kehely, →kenyér, →oltár, →szentségtartó). A keresztény teológia Krisztus megváltó tettének tipológiai előképeként értelmezi az Izajás könyvében olvasható „Az Úr szolgájáról szóló negyedik ének”-et (52,13–53,12). Ebben a Szolga, akinek szenvedése engesztelő áldozat az emberek bűneiért, a „fájdalmak férfija” (Iz 53,3).
Hans Memling(?): Fájdalmak embere (XV. sz., Esztergom, Ker. Múz.).
Krisztus a testi szenvedésekben és a halálban az emberiséggel közösséget vállaló Isten megjelenítője, az imago pietatis, Isten odaadó szeretetének jelképe (Grünewald isenheimi oltárának Keresztrefeszítés-táblája, 1512–1515, Colmar, Musée d’Unterlinden). Az ehhez az ikonográfiai témához kapcsolódó Ecce homo- („Íme az ember”: Pilátus e szavakkal mutatott a nép előtt a megkínzott Krisztusra) ábrázolás a legmélyebb nyomorúság és megaláztatás szimbóluma. Az ún. Arma Christi (’Krisztus fegyverei’) képtípus a Passióban szereplő tárgyakkal, a kínzatás eszközeivel: korbács, töviskorona, létra, vödör, három szög, kalapács, lándzsa, kötél, nádpálcára tűzött szivacs, játékkocka – övezi Krisztus alakját.
Arma Christi (fametszet, 1485).
A Krisztus színeváltozását és a feltámadást megjelenítő művek az Isten megtestesülésének és az anyagi világ fölötti hatalmának kifejezői (Krisztus színeváltozása, orosz ikon, XV. sz. vége, Novgorodi Állami Múzeum; Grünewald isenheimi oltárának Feltámadás-táblája, 1515 k., Colmar, Musée d’Unterlinden). Az Utolsó ítélet-ábrázolások világbírójaként a hieratikus fenség, a mindenhatóság jelképe (Hans Memling: Utolsó ítélet, 1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). E típus sajátos értelmezése jelenik meg Michelangelónak a Sixtus-kápolnában található Utolsó ítélet-freskóján, ahol Krisztus alakja a győzedelmes Nap, a Sol invictus antik eszmeiségét hordozza (1536–1541, Vatikán, Sixtus-kápolna) (→Apollón/Apollo, →Héliosz/Sol, →Mitra/Mithrasz, →Nap). • Jézus Krisztus a modern korban elsősorban az igazságért és másokért szenvedő ember prototípusa. Ernest Renan Jézus élete c. regényében az önfeláldozást emeli ki; Bulgakov Jesuája az igaz ember megtestesítője (A Mester és Margarita); Csingiz Ajtmatov Vesztőhely c. regényében az embertelenség és a természet pusztítása ellen tiltakozó, fára feszített Avgyij Kallisztratov tragikus sorsában jelenik meg a krisztusi végzet. Nietzsche felfogásában az egyetlen keresztény: „csak Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten” (Az Antikrisztus, 39); keresztényellenessége Krisztus alakjának és szerepének végletesen negatív értelmezésében is kifejeződik: „…az »Isten a kereszten« átok az életre, annak jele, kívánatos az élettől való megváltás” (Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekből). Adynál a – nietzschei értelemben vett – életteli pogánysággal szemben („Paraszt Apollónak termettem”) az életellenesség jelképe: „Megöltek az evangélisták, / Az életbölcsek, krisztusok” (A krisztusok mártirja). Kései költészetében a „legigazabb”, az emberszerető „drága Isten-Ember” jelenik meg (Volt egy Jézus), s a minden emberben eredendően meglévő emberséget, ártatlanságot jelképezi: „utunk a latrok útja, / Holott Jézusokként kezdtük” (Élünk vagy nem?). Krisztus alakja a művészsorsot is példázza: „Mert minden költők költője voltál, / Kiben istenien oldódtak meg / Legemberibb, legalázóbb igák” (A nagy Hitető). A lázadó típusaként is értelmezték; az igazságtalan világrenddel szemben álló, a kitaszítottak és szegények érdekeit képviselő forradalmárként (pl. József Attila: Lázadó Krisztus). Pilinszky a szenvedő (Ravensbrücki passió; Ismerem) és a szenvedésben megdicsőülő Istent jeleníti meg: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die” (Harmadnapon). • Jung Aión c. művében: „Krisztus szemlélteti a mély-én archetípusát.” Teilhard de Chardinnél „Krisztus egyetemes életelv” (Az emberi jelenség, IV., Zárószó), valamint az ő értelmezésében vett evolúció csúcspontja. →Antikrisztus, →férfi és nő, →Grál, →hal, →kereszt, →seb, →Szűz Mária [Ú. E.]
jin és jang: A kínai kultúrában a világ rendjének szimbóluma, amely a lét keletkezésében szerepet játszó két őserőt ábrázolja. Az univerzumban uralkodó két ellentétes erő tökéletes egyensúlyát jelképezi: „…mind tartalmazza a hímet és nőt, / s a láthatatlan lehelet egybeolvasztja ezeket” (Tao Te king, 42) (→férfi és nő). • Ábrájuk egy hullámos vonallal kettéválasztott →kör, amelyben a középső válaszvonal hossza megegyezik a kör kerületének felével, s az egyes részek kerülete azonos a kör kerületével. Az egyik rész fekete (jin), a másik pedig fehér (jang). A jin rész tartalmaz egy jang pontot és a jang rész is egy jint, jelezve ezzel kettejük kölcsönös függőségét. Mindkét rész magában hordja a másik embrióját, ami kifejezi, hogy kizárólag maszkulin vagy feminin természet önmagában nem létezik, csak együtt, folytonos kölcsönhatásukban fordulhatnak elő. A két erőt a totalitás ciklikusan megújuló köre zárja magába, amely az ún. taj-ki ábra, a kozmogóniai alapprincípium szimbóluma. Egyes kínai hagyományok a jin és jang kettős elemét összefüggésbe hozzák a Ji king (Változások könyve) ábráival. Ebben a jin jele két rövid vonal (--), a jangé pedig egy hosszú (–), s kettejük kombinációiból erednek a →trigrammák és a hexagrammák.
A jin és jang nyolc trigrammától övezett, körbe foglalt egysége az ábra kozmikus jelentésére utal.
• Valószínű, hogy a jin eredetileg a →hegy árnyékos, északi oldalát jelentette, a jang pedig a déli, napos részét. A jin képviseli a ősi sötétséget, a jang teremtő fénye előtti állapotot. A jin az ősvíz, a passzív, a női, az ösztönös természet, a lélek, a mélység, az összehúzódás; a negatív, lágy és képlékeny princípium. Kifejezheti minden, ami a sötétséghez vagy a nedvességhez kötődik, így a fekete szín, a →föld, a →völgy, a fa, az éjszakai, ill. a vízben vagy nyirkos helyen élő állatok, növények. A →Hold is „a jin elem megtestesülése” (Li Taj-po: A Hajdani fényes Hold). A jang az aktív princípium, a fény, a szellem, a racionalizmus, a magasság, a kiterjedés; a pozitív, kemény és merev. Ábrázolhatja mindaz, ami világos, száraz vagy magas, így a hegy, a mennyek, a szoláris állatok, a madarak. Az állatok közül a →sárkány és a →főnix, a virágok közül pedig a →lótusz testesíti meg együttesen a jint és a jangot. • Az ősi dualisztikus koncepció harmonikus egységként, teremtő erőként való értelmezésének tanát a Kr. e. IV–III. sz. fordulóján élt Csou Jang dolgozta ki részletesen. Jelentősége a zeneelméletben is alapvető: a világtörvényt megjelenítő pentaton zenei rendszer tizenkét különböző alaphangját is a jin-jang kapcsolódás elvével hozták összefüggésbe. →egy, →kettő, →tao, →tojás [A. B.]
Jób: →seb
jobb és bal: Bipoláris szimbólumpár, amely minden kultúrában ellentétek vagy kiegészítő elemek kifejezője (→kettő). • A bal és a jobb kéz – biológiai funkcióból eredő – különbözősége szimbolikus jelentésben már az őskori sziklarajzok óta megfigyelhető. Ott a (jobb kézzel körbefestett) bal kéz ábrázolása gyakoribb (→kar/kéz). A lascaux-i „Nagy Galéria” állatábrázolásain az állatok jobb és bal oldali csoportját megkülönböztető színezéssel különítették el. • A távol-keleti kultúrákban a jobb és a bal egyaránt értékhordozó, nincsenek élesen szembeállítva, inkább egymás kiegészítőiként szerepelnek. Kínában általában a jobb a jang, az ég, az aktív, a maszkulin oldal, a bal pedig a jin, a föld, a feminin pólus jelképe (→jin és jang). A két oldal a különböző korokban eltérő előjellel hordozott a társadalmi hierarchiára utaló jelentést. Japánban a jobb a pozitív oldal, amelyhez a bölcsesség, a hit rendelődött. A balhoz a női elem, a Hold és a víz társul. Indiában a bal oldalról jobbra történő fordulás hordoz pozitív jelentést (ez Dél felé tekintve az északi féltekén a Nap mozgásának iránya). Az ezzel ellentétes, jobbról balra fordulás viszont kedvezőtlen (→égtájak). • Az ázsiai samanizmusban a fekete színnel jelölt bal oldal az alvilág, a vörössel jelölt jobb oldal a felső világ (→sámán/táltos). • A görögök számára a bal oldal volt a szerencsés, míg a rómaiaknál a szerencsétlenséget jelképezte. • Az ókori közel-keleti, majd a keresztény kultúrában a jobb oldal a pozitív értékek hordozója: a szoláris, aktív, maszkulin. A bal viszont a negatív pólus, a lunáris, passzív, feminin oldal. • A két oldal jelentése a Bibliában is élesen elkülönül. Krisztust az Atya jobbján ábrázolják: „Azt mondja az Úr az én Uramnak: ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad alá teszem zsámolyul” (Zsolt 110,1; Mt 22,44). Az Utolsó ítélet-ábrázolásokon a jobb mindig a menny, a bal pedig a pokol oldala; ez a kompozíciós hagyomány is evangéliumi gyökerekre vezethető vissza: „A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Gyertek Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot” (Mt 25,33–34); „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25,41). A Kelemen-féle homíliák (II. sz.-i keresztény gnosztikus iratok) szerint Isten jobbjával megment, baljával büntet. Ennek megfelelően a középkori misztériumjátékok menny és pokol megjelenítései, a templomkapuk Utolsó ítéletet ábrázoló timpanonjai és az azonos témájú oltárképek ikonográfiai programjai a két oldal szimbolikus megkülönböztetését követik. Hans Memling Utolsó ítélet-oltára is a hagyományos jobb: →Paradicsom, bal: →alvilág/Pokol elkülönítést követi (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). Ehhez hasonlóan a jobb oldal valamennyi keresztény kompozícióban a pozitív, ill. a preferált személy helye. Pl.
a kassai dóm kapudomborművén (Keresztrefeszítés) Krisztus mellett a jó lator van a pozitív oldalon (XV. sz.).
Az ő lelkét az →angyal viszi magával, míg a bal oldali latorét az ördög ragadja el. • A keresztrefeszítés-ábrázolásokon a jobb oldal a Napé és az egyházat allegorizáló nőalaké (Eklézsia), a bal oldal János apostolé, a Holdé és a Zsinagóga nőalakjáé (→Eklézsia és Zsinagóga). A gótikus kapuk jobb oldalán láthatók az okos szüzek, bal oldalán pedig a balga szüzek. A Kelet felé tájolt templomokban az →égtájak szimbolikájával és a liturgikus elemekkel is összefügg a templom két oldalának jelentése: a hívek nézőpontjából a jobb a déli oldal, az ún. lecke oldal, a bal az északi, az evangéliumi oldal. • A két oldal szimbolikus jelentései a mindennapi élet terén és a keresztény liturgiában következetes hagyománnyá váltak. A papi és az atyai →áldás, valamint a kézfogás csakis jobb kézzel történhet. A legfontosabb magyar ereklye, a Szent Jobb katolikus tisztelete István király államalapító és hittérítő tevékenységéhez kapcsolódik (→kar/kéz). A jobb oldalon elfoglalt hely nemcsak a pozitív erkölcsi minőség kifejezője, hanem a társadalmi hierarchiában betöltött rangra is utal. A jobb a férfiak, a bal a nők oldala. A XVII. sz.-i halotti kultusz reprezentatív műfajában, az epitáfiumokon is megfigyelhető az oldalak hierarchiája: a keresztre feszített Krisztus körül térdeplő, imádkozó alakok közül a férfiak a jobb, a nők a bal oldalon kapnak helyet.
Tárkányiné Rozsályi Kun Anna epitáfiuma (XVII. sz. eleje, Bp., MNG).
• Az európai politikai frazeológiában a jobboldalhoz a hagyomány, a stabilitás, a konzervativizmus jelentései kötődnek, míg a baloldal a hagyományok megdöntését, a mozgást, az újítást, a lázadást jelenti (az elnevezés a francia forradalmi konvent ülésrendjéből ered). [Ú. E.]
jogar: Uralkodói jelvény, általában rövid, díszes fémpálca. A kar meghosszabbítása, a hatalom, a tekintély, a felsőbbség, a királyi méltóság jele; összetörése a hatalomról való lemondás (→kar/kéz). Mivel férfias erőt jelképez, fallikus jellegű; alapjelentése a botéval és a buzogányéval rokon (→bot, →buzogány). • Az asszír és hettita hagyományban a királyok szárnyas napkoronggal vagy sassal ellátott, ill. később a bizánci uralkodók világgömbben végződő jogara úgy értelmezhető, hogy a világ ura a világ középpontjában trónol, ő maga a lét tengelye, axis mundi, amely összeköti az eget és a földet (→gömb, →kör, →sas, →szárny). A világ oszlopait szimbolizálva a fentről kapott hatalom jelképe (→oszlop). • Egyiptomban ostor vagy pásztorbot helyettesíthette (→ostor/korbács). Az egyiptomi istennők mágikus jogara az akarat érvényesítésének örömét jelképezte. • Indiában a jogar előképe a vadzsra, Indra mennyköve, villám-jogara (→villám). A mahájána buddhizmus egyik legnagyobb tisztelettel övezett istensége Vadzsradhara (’a mennykőtartó’) bódhiszattva. • A kínai jogart fából, ritkábban jádéból készítik, formája hajlított és fejjel ellátott bot. Jelentése nem a hatalomhoz, hanem a jókívánságokhoz, az áldáshoz és a bot fallikus jelentéseihez kapcsolódik. • A görög és római hagyományban nemcsak a katonai hatalmat, hanem az igazságszolgáltatást is szimbolizálta. Olümpia templomának közepén a Pheidiasz mintázta Zeusz ült, bal kezében sasfigurában végződő jogarral (→Zeusz/Jupiter). Rómában Jupiter, Junó és Kübelé attribútuma a jogar. • A kereszténységben az isteni hatalom, az igazság jele: „A trónod, Isten, mindörökké áll. Uralmad jogara az igazság jogara” (Zsolt 45,7). Maga Krisztus is jogar Isten kezében: „jogar sarjad Izráelből” (Szám 24,17). Krisztus is hordoz jogart: egyrészt a keresztet, a hit hatalmának jelét, másrészt a Passió-ábrázolásokon a kezében jogarként tartott →nád a kiszolgáltatottság, a földi gyötrelem jele (Mt 27,29) (→kereszt). Az arkangyalok – mint mennyei fejedelmek – szintén jogart tartanak a kezükben (→angyal). Gábriel jogara egy →liliom; Szűz Mária jogara liliomban végződik (Jean d’ Evreux: Szűz Mária a kis Jézussal, 1324–1339, Párizs, Louvre). Jogart tart a kezében a →hét szabad művészet ábrázolásán a Filozófia; néha az Igazság és az Állhatatosság allegorikus figurája; a Jó kormányzás megszemélyesített alakja (Ambrogio Lorenzetti: A Jó kormányzás allegóriája, Siena, Palazzo Pubblico). Csendéleteken, mint a világi hatalom kifejezője, gyakran szerepel vanitas-szimbólumként. • Az európai monarchiák jogarának prototípusa a római consulok jogara. A jogar végére hatalmi szimbólumot helyeztek, pl. a rómaiak sast. Az angol királyi jogaron egy országalma vagy gömb és kereszt, a francián liliom látható. • A magyar királyi jogar egyedülálló a középkori Európában: fegyvert idéző buzogányformája a keleti kultúrákban (pl. Perzsiában) használatos rövid nyelű, gömbben végződő hatalmi jelképekkel rokon. A kristálygömbbe vésett három →oroszlán (X. sz.) szintén az uralkodói hatalom ősi keleti szimbóluma. A jogar tetejének díszítőeleme egy mágikus →csomó.
Magyar koronázási jogar (X., ill. XII. sz., Bp., MNM).
[P. E.]
Jónás: →bálna, →hal, →próféta/vates/szibülla
joni: →háromszög, →jantra, →vulva
Jó pásztor: A görög-római művészet ismert figurája a kriophorosz, a bárányt vállán vagy karján vivő →pásztor, aki a philantropia/humanitas kifejezője (→bárány/juh). • Az Ószövetségben Isten maga a népe pásztora, s pásztor volt a Messiás őse, Dávid király (Iz 44,28; Zsolt 23,1–5; 118). Az újszövetségi példabeszédekből ismert az eltévedt juhot megkereső és nyájához visszavivő pásztor (Lk 15,4–7; Mt 18, 12–14). A pásztor a „jó” jelzővel a Jn 10,1–14 alapján Jézus Krisztust jelenti. A János-evangélium jó pásztora bemegy az akolba, nevén szólítja a juhokat, kivezeti onnan őket, előttük jár. A juhok hallgatnak a szavára, ő pedig az életét adja értük. Ez a pásztor több, mint allegória; tartalmazza az ószövetségi jövendölések által megadott vonásokat, sőt Krisztus üdvözítő tettének jellegzetességeit is, amiért a „pásztor” krisztológiai címmé szilárdult, majd a hierarchiában a püspököt jelentette. Az 1Pt 2,25 szerint →Jézus Krisztus a lelkek pásztora és felügyelője (episzkoposz): „megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához.”
Jó pásztor, IV. sz., Róma, Museo Laterano.
• A motívum különösen gyakran szerepel a katakombafestészetben és a szarkofágokon: Krisztus a Jó pásztor alakjában kíséri a lelket a Paradicsomba vezető úton, és megóvja a démoni hatalmak támadásaitól. (Felismerhető a párhuzam a lélekvezető Hermész Pszükhopomposz antik elképzelésével; →Hermész/Mercurius.) Ábrázolják nevelő pásztorként is, aki az üdvösségre neveli, tanítja a gyermekeket (Alexandriai Szt. Kelemen: Paidagógosz, 1,7,53,2–3; 9,83,3–84,2). A pásztor alakja egyesül az Utolsó ítéleten a juhokat és kosokat elválasztó bíró alakjával (Mt 25,32), pl. a San Apollinare Nuovo mozaikján (VI. sz. eleje) (→jobb és bal). A Jó pásztor-képek gyakran kölcsönzik az Orpheusz-ábrázolások ikonográfiai elemeit, amikor is a pásztor kezében nemcsak bot van, hanem az oldalán táska gyógyszerekkel, kezében pedig a Logosz hangját közvetítő pásztorsíp, a szürinx (IV. sz., Aquileia) (→Orpheusz). Galla Placidia mauzóleumának mozaikján (V. sz., Ravenna) a Jó pásztor bíborsávos tunikában ül juhai között paradicsomi tájban. Minden juh feléje fordulva várja szavát, kezében a fegyelmező bot helyett a győzedelmes keresztet tartja. • A Jó pásztor témája később is igen népszerű volt, de koronként más és más aspektusai kerültek előtérbe: a késő középkori és a reformáció jegyében készült alkotásokon a bűnbánatra esik a hangsúly; az elveszett bárány a bűnös ember, aki megtér. A barokk művészet az Efezusiaknak írt levél alapján összekapcsolta a pásztort és a tanítót (4,11), ezért a Jó pásztor-téma gyakran jelenik meg szószékeken. A XVIII. sz.-ban olykor a gyermek Jézust vagy Szűz Máriát is ábrázolják Jó pásztorként.
Szűz Mária mint Jó pásztor (rézmetszet, XVIII. sz., Szilárdfy Z. gyűjteménye).
[V. L.]
juh: →bárány/juh
Juno: →Héra/Juno
Jupiter: →Zeusz/Jupiter
Jupiter bolygó: A Naprendszer ötödik bolygója. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező ún. hét bolygó szférájában a középponttól számított hatodik bolygó. • A zsidó hagyományban a királyok csillaga; a Szaturnusszal való együttállása volt maga a „betlehemi csillag”. Az európai asztrológiában az egyensúly, a tekintély, a rend, a stabil fejlődés, törvényesség, a bőség megtestesítője. Jele:
. Áldásos hatásait a mennydörgés istenéről, Zeusz/Jupiterről alkotott elképzelés értelmében összefüggésbe hozták azokkal az esőt adó zivatarokkal, amelyek a földművelés számára fontosak voltak (→eső). Mérete és helyzete alapján központi helyet foglal el a Nap körül keringő csillagok között. Mint „legfőbb jót”, a két káros bolygó, a Mars és a Szaturnusz közé helyezték, hogy azok „gonoszságát” ellensúlyozza és enyhítse (→Mars bolygó, →Szaturnusz bolygó). A társadalmi legalitás, a gazdagság, az optimizmus és a bizalom megtestesítője. Régen mint a „nagy jótékonyt” emlegették.
Jupiter bolygó (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
• A kínai asztrológia legfontosabb bolygója, „az ég csillaga”, „év-csillag”, mivel tizenkét éves ciklusainak fázisaihoz kötődik a kínai →állatöv tizenkét eleme. • Az állatövi jegyek közül uralja a Nyilast, az igazság jegyét, és (a →Neptunusz bolygó mellett) a Halakat, az emberszeretet jegyét. Az orvos- és a jogtudomány a fő hatóköre. A friss szellem, az okosság, a komolyság és a méltóság hatóerejét tulajdonították neki. A Jupiterhez tartozik a bizakodás, a nagylelkűség, az optimizmus, a béke és a boldogság állapota; negatív értelemben pedig a túlzott kiterjeszkedés, a nagyravágyás, a felelőtlenség. Az emberi szervezetben a vérkeringés és a máj működésével analóg. • Az alkímiában az asztrológiai Jupiter-jelet az antikvitás időszakában gyakran a réz ötvözeteire tették, az újabb alkímiában a középkortól azonban mindig az ónt jelentette. A Jupiter színe a lila, az ibolya, a bíbor. Drágakövei a topáz, az ametiszt és a zafír. →csillag/bolygó [Ú. E.]
kacsa: Kínában és Japánban a hitvesi boldogság és a hűség, valamint a szépség szimbóluma. Gyakran a férfi és nő egységét, összhangját, a gácsérral együtt pedig a szerelmesek kölcsönös figyelmességét, a jó házasságot jelenti. A kacsa a jin (női princípium), míg a kakas a jang (a férfi princípium) (→jin és jang). • Egyiptomban Íziszhez kapcsolódik. • Egy görög terrakotta bálványon kacsához hasonló vízimadár látható, amely valószínűleg valamilyen anyaistenség ábrázolása (Pénelopé nevének egyik értelmezése is ’kacsa’, és ebben az értelemben erotikus jelentést hordoz). • A széles kacsaláb esetlen járásával a földhözragadtságot jelképezi. A kacsa sutasága az aszimmetriának, az egyenetlenségnek is jelképe. A magyar népmesékből ismert kacsalábon forgó kastély a gazdagság jele. • Villonnál a papság jelképe, amely éppoly kövér és buta, mint a kacsa. Ibsen A vadkacsa c. drámájában a hazug élet szimbóluma. Az Andersen-mese rút kiskacsájának (a voltaképpeni hattyúnak) „kacsatársai” a hétköznapiságot, a szürkeséget szimbolizálják (→hattyú). →madár [P. E.]
kaduceus: →caduceus
kagyló: Leggyakrabban a női nemi szervnek, az anyaméhnek, a női princípium alkotó erejének akvatikus szimbóluma (→anyaméh, →vulva). Általában a születést, a regenerációt, a beavatást, a szerelmet jelképezi. • A sámánöltözet kauri-kagyló-díszítése apotropaikus értelmű, a gonosz szellemeket távol tartó erőt reprezentálja (→ruha, →sámán/táltos). • Kínában a gyászszertartások kellékeként a túlvilági jó szerencsére és a feltámadásra utal. A vizek hatalmát, a Holdat és a jint (→jin és jang) is megtestesíti. • A görög-római mitológiában a szerelem istennője, →Aphrodité/Venus születik kagylóhéjból (Botticelli: Vénusz születése, 1483–1485 k., Firenze, Uffizi). Aphrodité szívkagylón, a tengeri istenségek, Poszeidón és Galatea pedig delfinek vontatta kagylón utaznak (Raffaello: Galatea nimfa, 1511, Róma, Villa Farnesina), ezért fűződhet a kagylóhoz a ’tengeri utazás’ jelentés is.
Crispijn de Passe: Vénusz (XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
A tritónok – Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus) kísérői – trombitája a kagylókürt. A hellenisztikus világban a kagyló a szexualitást is kifejezi. • A korai keresztényeknél alakja révén szív-szimbólum, és utalhat a feltámadásra is. Emiatt használatos keresztelőkön is, ahol kagylóból hintik a szenteltvizet (Piero della Francesca: Jézus megkeresztelése, 1448–1450, London, National Gallery). Zarándokjelvényként id. Jakab apostol egyik attribútuma; a Santiago de Compostelába, a nevezetes spanyolországi Jakab-zarándokhelyre igyekvő zarándokok jelvénye szintén a kagyló, amely egyszerre vízmerítő eszköz és a Szent Sír, ill. Krisztus feltámadásának szimbóluma. A Salamancában található „Kagylós ház” falának kagylódíszítése arra utal, hogy a palota építtetője a Szent Jakab-lovagrendhez tartozott. Az egyházatyáknál →Szűz Mária attribútuma. Gyakorta ábrázolták Máriát háta mögött apszissal, amely felül kagylóként zárul (Botticelli: Madonna gyermekkel a trónon négy angyal és hat szent között, 1490, Firenze, Uffizi). • Boschnál a szexualitás jelképe (A Gyönyörök kertje c. triptychonjának középső táblája, 1503–1504, Madrid, Prado). A barokk emblematikában az isteni kegy elfogadásának jelképe a gyöngyöt tartalmazó kagyló. • Rokokó elnevezése a francia rocaille ’kagyló’ szóból származik, és eredetileg a szalag- és növénydíszek kicsiny, kagylószerű hajlataira utalt. Ez a díszítő motívum látható az egykori budai Fehér Kereszt vendégfogadón is. • Verlaine A kagylók c. versében a szexualitásra utal: „Egyik piros: bíbora lüktet, / mint a lelkünk, vagy mint a vér, / mely egymás karjába röpített.” Weöres Sándornál hasonló értelemben szerepel: „hangyasereg bizsegett kagylóim kék-erü mélyén” (Xenia). Weöresnél a kagyló két fele a világ két felének együttesét is jelzi: „Gyöngy-ház kagyló két héja / A tenger és az ég” (Psyché; Ég, víz, föld). →gyöngy, →víz [R. G.]
Káin: Az Ószövetségben Ádám és Éva első fia, földműves, akinek gabonaáldozatát – szemben öccse, →Ábel bárányáldozatával – az Úr elutasította (Ter 4,5) (→áldozás/áldozat, →gabona/búza). Ábel gyilkosa, ezért az Úr örök hontalanságra és bujdosásra ítéli. • Az újszövetségi értelmezésben Káin tettében a sátáni erő érvényesült: „Káin, aki a gonosztól való volt” (1Jn 3,12). Szt. Ágostonnál Káin, a természeti, anyagi ember a Sátán városát jelképezi, míg Ábel Isten városát (De civitate Dei). Az egyházatyák az áruló Júdás és a Krisztust megfeszítő zsidók előképének tekintették (→Eklézsia és Zsinagóga).
Káin áldozata (falkép, XII. sz., Feldebrő, altemplom).
• A Kabbala szerint Káint a →kígyó nemzette, míg Ábelt Ádám: „Káin a gonosz szellemek fészke, azoké a szellemeké, amelyek a sötét régióból jönnek a világba” (Zóhár). • Byron Káin c. filozófiai drámájában Luciferhez hasonlóan a hazugság és elnyomás elleni lázadás heroikus megtestesítője (→Sátán/Lucifer). Hamerling Ahasvérussal azonosítja, hiszen a gyilkos megbélyegzettsége (Ter 4,15) a bolygó zsidóhoz teszi hasonlóvá (→bolygó zsidó). Baudelaire A romlás virágai c. kötetének Lázadás-ciklusában az egyik jelképes alak Káin (Káin és Ábel). Míg a jelenben a kitaszítottak típusa: „Káin faja, romlás, betegség / hajt a hazátlan vég felé”, addig a jövő lázadójaként: „Káin faja, törj az egekbe / és döntsd le Isten trónusát!” Vörösmarty az ősi vétekként, az emberi gonoszság példájaként említi a „Gyilkos testvér botja zuhanását” (A’ vén czigány), amely az emberiség reménytelen sorsának okozója. Ady Az ős Kaján c. versében „korhely Apolló”, a költő önnön romlását előidéző alteregója, „Pogány dalok, víg hajnalok” megtestesítője (Káin nevéből származik a „kaján” szó). [Ú. E.]
kakas: Szoláris madár, napistenek attribútuma, mivel hajnali kukorékolása a napfelkeltét jelzi (→fény/világosság és sötétség). A maszkulin alapelv, a hírnév madara, a fény, a →hajnal, az idő jelképe, valamint az éberségé és a figyelemé. A vörös kakas megvéd a tűztől, ugyanakkor a tűzvészre is utalhat: a lángokat a vörös kakas viszi egyik házról a másikra. Általános jelentése még a jóság, mivel úgy tartják, eledelét megosztja a tyúkokkal. • Kínában a jang (a férfi princípium) állata (párja a kacsa, a jin állata); tyúkkal együtt a vidéki élet örömeire utal (→jin és jang). A kakas és a szerencse fogalma gyakran egybekapcsolódik; az ábrázolásokon a jókívánság jele. Japánban a polgári erényeket, a bizalmat és az előre látható dolgok bekövetkezésének valószínűségét jelzi. Véd az éjszaka rossz befolyásaitól, ezért ajtókon ábrázolták. • A buddhizmusban a végzet szimbóluma. • Az antikvitásban →Apollón/Apollo és →Zeusz/Jupiter madaraként ’fény’ jelentést hordoz. Aszklépiosznak, az orvostudomány istenének is szentelték, azt tartották, hogy a kakas meggyógyítja a betegeket (→Aszklépiosz/Aesculapius). Platón Phaidónjában Szókratész a halála előtt emlékezteti Kritónt, hogy áldozzanak kakast Aszklépiosznak (118). Mivel a kakas az evilági lét után egy új világ hajnalának fényébe vezeti a halott lelkét, lélekkísérő motívum társult hozzá, s így Hermésznek is attribútumává vált (→Hermész/Mercurius).
Crispijn de Passe: Mercurius (XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
Jelentésében (a gyógyító Aszklépiosszal, valamint az új nap jelzésével összefüggésben) előlegzi az újjászületést. • A rómaiaknál harcias, éber jellemvonásai folytán Mars, Mercurius, Priapus és Minerva szent állata. A kakasviadalok is ezt a jelentését hangsúlyozzák. Tavasszal Proserpinával, a természet megújulásával hozták kapcsolatba. Attiszhoz társulva szintén a tavasz termékenységét jelzi (→Attisz). Az abraxas-gemmákon látható keveréklény kakasfeje az új nap, a jelen kifejezője (→abraxas/abrasax). • Az európai néphitben a kakas kiáltásának szellemriasztó hatást tulajdonítottak. A germán elképzelések szerint a nappalt és éjjelt elválasztó kakas a túlvilág határának őre. A kelta hagyományokban is az alvilág isteneinek attribútuma; a halált a halottas ágy lábához kötözött kakas szimbolizálta. • A zsidó hagyományban a mátkapárt megjelenítő kakas és tyúk-ábrázolásnak a kakas termékenység-jelentése az alapja. A Talmud szerint az udvariasság képe, mert ő vezeti be urát, a Napot. • A kereszténységben a fény, az újjászületés, de egyúttal az ítéletre való visszatérés hírnöke. Az éberség, amely minden irányban körbeforog (szélkakas), hogy a gonosz erőit lesse, majd hangjával elűzze őket. A IX. sz.-tól van adat arról, hogy a templom tornyára fémkakast erősítettek. A hívők számára a kakas maga az igehirdető, aki az új hit felvirradását hirdeti, de jelentheti az igazak lelkét is, akik várják a hajnalt. Péter apostollal kapcsolatban az emberi gyengeséget és a bűntudatot jelzi (Mt 26,74–75).
A Szt. Péter árulására figyelmeztető kakas (római szarkofágdombormű részlete, III. sz.).
Az ókeresztény művészetben a Krisztusért küzdő keresztényekkel azonosítható (pl. az aquileai templom padlómozaikján ábrázolt küzdelem a kakas és a →teknős között Krisztus és a Sátán örök harca). Szt. Ambrus püspök Himnusz kakasszóra c. művében is megjelenik a kakas keresztény jelentése: „Kakas szaván remény fakad, s a szenvedőknek enyhület.” • A református egyház egyik jellegzetes jelképe, amely templomaik ismertetőjegyévé vált. • Chaucer Canterbury mesék c. művében a hivalkodást, a férfiasságot és a bátorságot jelenti. A franciák nemzeti identitásukat kötik a kakashoz; már a rómaiak összefüggésbe hozták a gallus ’kakas’ és a Gallus ’gall’ szavakat (a mai francia területeken szervezett római provincia neve Gallia volt). A nagy francia forradalom hadijelvényül választotta a kakast; ebben a francia nemzetet kifejező, harcos, valamint a sötétséget kukorékolásával elűző jelentés egyesül. →madár [K. Zs.]
kalap: →sapka/kalap
kalapács: A germán házassági rítusokban Tór kalapácsa (pörölye), a Mjölnir, az áldás jelképe volt: „Hozzátok kalapácsomat / menyasszonyt megáldja, / helyezzétek Mjölnirt / hajadon ölébe” (Edda, Trym-ének, 30). Amulettként nyakban is viseltek kalapács formájú medált.
Thor, kezében a Mjölnirrel (Edda-illusztráció, XVIII. sz.)
• Az Ószövetségben Jeremiásnál Babilonra, az Úr büntető eszközére utal: „Kalapácsom voltál; harci fegyverem. Népeket zúztam veled össze” (Jer 51,20). • A kereszténységben Krisztus kínzóeszközeinek egyike. • A szabadkőműves ikonográfia jellegzetes eleme más kőműves eszközökhöz hasonlóan. A piramis vagy kocka alakú kő csúcsára helyezett bárd (→bárd/balta) vagy kalapács – ahogy az számos XVIII. sz.-i szabadkőműves dokumentumon látható – sokféleképp értelmezhető: felfogható úgy, mint a középpont, a titok, az ég megnyílása, azaz mint a beavatás, az öntudatra ébredés legfontosabb aktusa. • William Blake a fémöntés eszközeit az emberi szervezet fiziológiai felépítésével hozza kapcsolatba, s a kalapácsot a szív jelképének tekinti (Milton). • A kommunista jelképek elemeként a munkásosztályra utal. [Ú. E.]
kalász: →gabona/búza
kalmár: Figurája a materiális világhoz, a pénzhez és a gazdagsághoz kötődik. • A kereszténységben jelentése ambivalens. Jelképezi a híveket, akik szellemi javakkal, istenadta tehetségükkel kereskednek Isten dicsőségét szolgálva (a talentumokról szóló példabeszéd: Mt 25,14–26). A földi javak mértéktelen halmozása, ill. a vétkes dolgokkal kereskedő ember azonban bűnösnek számít. Ez vezet Tírusz (Iz 23,8) és →Babilon/Bábel pusztulásához, mert „a föld kereskedői meggazdagodtak, határtalan fényűzéséből” (Jel 18,3). • A középkorban a kapzsiság és fösvénység megtestesítője. A középkori tabló egyik tipikus figurája az állandóan úton levő kalmár, aki Chaucer Canterbury mesék c. művének is egyik alakja. Vörösmarty Csongor és Tündéjében Csongor a hármasúton a Fejedelem és a Tudós mellett találkozik a Kalmárral is, aki a vagyon kézzelfogható hatalmát kínálja fel a boldogság forrásaként. →pénz [A. B.]
kaméleon: Meleg éghajlatokon élő pikkelyes hüllő, amely bőridegei irányításával hirtelen színváltoztatásra képes. Úgy tartják, hogy napsugárból és levegőből táplálkozik, ezért a négy elem közül a megszemélyesített Levegő attribútuma. • A keresztény jelképrendszerben a →Sátán/Lucifer megszemélyesítője, aki különböző álruhákban jelenik meg, hogy megtévessze az embereket. Színváltoztatása miatt a Ravaszság megtestesítője. Alciati emblémagyűjteményében a szolgai hízelgés, talpnyalás szimbóluma: „Az ilyen álnok nem közönséges levegőt szív. / Minden öltözetet pusztít és utánoz, kivéve / a fehéret és az őszintét” (LIII. embléma). • Szatirikus értelemben a jellem hiányát jelzi, pl. Csehov A Kaméleon c. novellájában. Politikai állásfoglalásban és hitvallásban az elvtelen változékonyságra utal. →gyík [P. I.]
Kánaán: A Bibliában szereplő tejjel és mézzel folyó ország az ígéret földje, a bőség jelképe, ahová Isten Egyiptomból kivezette →Izráel népét (Szám 13,27) (→Mózes). A pusztában – amely a belső megvilágosodás helyszíne (→puszta) – való vándorlással szemben azonban a Kánaán földjén való letelepedés magával hozta az elpuhultságot, a hedonizmust, az igaz hittől való elhajlást, az ottani termékenységi kultuszoknak való behódolást is (Oz 9,10) (→aranyborjú, →Baál, →Innin/Istar/Astarta). • A tipológiai szimbolizmus értelmezésében a két előre küldött kém által rúdon elhozott hatalmas szőlőfürt, a kánaáni bőség ígérete egyben a keresztfán függő Krisztus, az új szövetség előképe (Szám 13,24) (→szőlő). a Pl. Nicolaus de Verdun zománcképeiből (1181) készült XIV. sz. eleji szárnyasoltáron a kompozíció közepére helyezett keresztre feszítés kép alatt mint előkép látható a Józsué emberei által hordozott szőlőfürt (Klosterneuburg, Ágoston-rendi kolostor temploma).
Krisztus megkeresztelése a Jordánban – Két kém a kánaáni szőlőfürttel (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
• Bod Péter Szent Irás’ értelmére vezérlő magyar leksikon c. művében (1746) részletesen kifejti a Kánaán és a mennyország közötti kapcsolatot, ahová Isten vezérli az ígéret fiait (Zsid 11,8–17). Ahogyan Kánaánba sok megpróbáltatás árán jutott be Izráel népe, úgy életünk során is sokat kell harcolni a lélek ellenségei ellen, hogy a mennyei Kánaánt elfoglalhassuk (ApCsel 14,22). Kánaán, csakúgy, mint a mennyország, a megnyugvás helye (Jel 7,14–17; 21,4) (→Paradicsom). • Petőfi A XIX. század költői c. versében a próféta-költő feladata a népet Mózesként az ígéret földjére, Kánaánba vezetni, amely ebben az értelemben a társadalmi és jogi egyenlőség utópisztikus jelképe (→próféta/vates/szibülla). →Egyiptom, →méz, →tej [P. I.]
káosz és kozmosz: A ciklikus időszemléletet valló világképekben a világ teljességét, teremtés előtti és teremtés utáni korszakát, korszakait szimbolizálják. A káosz a világmindenség rendezetlen, belső törvények nélküli, teremtést megelőző állapota, amelynek ellentéte a kozmosz, a teremtés során megalkotott világrend, a szabályos törvények szerint működő univerzum. Míg a káoszt, amely lehet az élet előtti vagy utáni állapot, az oksági viszonyokat kizáró véletlenszerűség, sötétség, üresség vagy formátlanság jellemzi, addig a kozmosz az élet színtere, az egységes egészként működő, térben és időben behatárolt világmindenség képe. A kozmoszt a rend és a fény; tökéletesség, harmónia és termékenység jellemzi (→fény/világosság és sötétség). Létrejötte minden későbbi teremtés archetípusa; az istenek példát adó alkotása; a cselekvés modellje minden lény számára. • A világ keletkezését vagy megteremtését elbeszélő kozmogonikus mítoszokban gyakran az első, kozmikus méretű ember testrészeiből jön létre a kozmikus rend, amely általában →három részre tagolódik (→kozmikus ember). A kozmikus →fa is ábrázolhatja a mindenség rendjét. Az ég az istenek és az igaz lelkek lakhelye (→Paradicsom), a föld, a közbülső világ, az ember otthona, míg az alvilágban a gonosz lelkek és démonok szenvednek. Az →alvilág/Pokol káoszként is megjelenhet. • A világ létrejöttére vonatkozó legrégebbi koncepció az ősi Egyiptomból ismert. Eszerint az őskáosz neve Nun; a formátlan és rend nélküli világ, amely ősvízként vette körül a potenciális teremtő erőt, Atumot. Apóphisz sárkánykígyóval is azonosítják a káoszt: az összetekeredett kígyó a még manifesztálatlan energiák jelképe (→kígyó, →sárkány). Egy másik elképzelés szerint Nofertum, a →lótusz emelkedik ki a vízből, szirmai közt rejtve a napgyermeket, Rét, a teremtő istent (→Ré). A káosz a kozmosz létrejöttével sem tűnik el: „Szétrombolom mindazt, amit teremtettem. A világ ismét káosszá válik, és végtelenség lesz, mint volt az idők kezdetén” (Halottak Könyve, 175). • A sumer kozmogóniai elképzelésekben a káosz a világtenger formájában ölt testet, mélyén minden létező ősanyjával, Nammuval. Ebből az óceánból emelkedik ki az isteni hitvespár (Ég–Föld) összefonódva, s kettéválásukkal indul meg a kozmogóniai folyamat (→szent nász). • A sémi mítoszok őstengerét Tiámat, a sötétség kígyója képviseli, amely az Enúma elis szerint Apszuval, az édesvizű tengerrel egyesülve hozza létre a kozmoszt. Az ugariti (föníciai) mitológia zavaros, sötét, parttalan káosza Jammun tengeri szörnyisten és →Baál isten harcának eredményeként adja át helyét a kozmosznak. • A bráhmanizmus egyik elképzelése szerint a kozmosz a sötétségben, a hő erejéből született (Rig-véda, X, 129,3). Vritra őskígyó testesítette meg a káoszt, amelyet Indra fejezett le, elvégezve ezzel a teremtés aktusát (X, 17) (→oltár). Egy másik változat szerint a teremtés a káoszban lévő aranycsírával (hiranja-garbha) függ össze (→mag). A bráhmanizmus ciklikusságot valló világképében az 1000 mahájuga (nagy világkorszak) mindegyike →négy világkorszakból (juga) áll (→idő). Az őskáoszból kiemelkedő világtojás Brahmának, a kozmikus rendszernek ad életet, amely világkeletkezések és -pusztulások a hanyatlás irányába ható láncolatát foglalja magában, s amely a mahájuga leteltekor, a világtojás pusztulásával differenciálatlan ősmatériává alakul vissza, s csak hosszú nyugalom letelte után kezdődik egy új kozmikus világrend kialakulása (→bráhman/Brahmá, →tojás). Egyes iratok szerint Brahmá a világtengerből kiemelkedő lótuszvirágon jelenik meg (Satapatha bráhmana, II. 1,6; Brihadaranjaka upanisad, V. 5,1). A hinduizmusban ez a lótusz →Visnu köldökéből ered, amikor a teremtő isten a kozmikus kígyón pihen. A védák egy himnusza szerint a világ Purusa, az ősi ember kozmikus méretű testéből keletkezett (Rig-véda, X, 90) (→kozmikus ember). • A kínaiak szerint a káosz formátlan és kevert, homogén tér, a kezdet jelképe. A négy égtáj megjelenése a kozmosz kezdete. A teremtés során az ősanyag (csi) tiszta része éggé, zavaros része földdé változott, majd Pan-ku, aki a tojás alakú káoszban mindaddig csíraként létezett, testrészeiből létrehozta a világ alkotóelemeit. A Tao Te king szerint a →tao (’út’) az a teremtő-szervező princípium, amely a formátlanból született, és teremtő erőként, világtörvényként, az Ég alatti világ anyjaként tartják számon (25, 42). • Az antikvitásban a világra (keletkezésére és létére) vonatkozó nézetek alapkategóriái. A görög mitológia első létezője a Khaosz (’tátongó üresség’), az ősi, teremtés előtti üresség, vagy az elemek összevisszasága, a rend hiánya: „Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte” (Hésziod. Theog., 116). Fizikai értelemben az üres, vagy az elemek rendezetlen sokaságával megtöltött teret értik rajta; mitológiai vonatkozásban az élő és az életteremtő kozmikus lét alapja: „Szült Khaosz és Erebosz lett gyermeke és a Sötét Éj” (Theog., 123) (→éjszaka). A preszókratikus filozófia a káoszt a lét kezdetének tartja. Platón szerint a mindent magában foglaló természet, a dolgok szüntelen létrejöttének elve (Timaiosz, 50b,c), az elemek szétválásának helye. A sztoikusok az elemek végtelenül ritka állapotának tekintik. Teremtő princípiumnak tartják, amely elkülöníti egymástól az elemeket, noha önmaga nélkülöz minden elkülönülést. Anaxagorasz szerint a káosz a rendezetlen állapotú anyag. Arisztophanész őspotenciaként említi Madarak c. vígjátékában (391). Az antik materialisztikus nézetek, pl. az epikuroszi kozmogónia és többféle teremtésmítosz összeolvasztása figyelhető meg a római korban: „…egy arcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz; csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő magvai nem jól összetapadt tömegének” (Ovid. Met., I. 2–5). Ovidius Fasti c. művében →Janus kétarcú, teremtő princípiumként jelenik meg, amely mindent kitár és mindent elnyel: „Ősi való vagyok én, Chaos – egykor az én nevem ez volt – […] Még a világos lég, tűz, víz s föld nem különült el, / S négy elem alkot együtt egy zavaros tömeget” (I. 103, 105–106). A római gondolkodásban ugyanakkor a mélységgel és az alvilággal is azonosul: „S most kísérlek e rémes / helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára” (Ovid. Met., X. 29–30); „Istenek, ó, holtak fejedelmei, hallgatag árnyak! / És te Chaos! s Phlegeton, te! ti néma vidékek az éjben!” (Verg. Aen., VI. 263–264) (→csend). Seneca szintén a Hadészszal azonosítja a káoszt: a feneketlen világmélység, ahol minden összeomlik és elmerül (Thyest., 830–835) (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis). Marcus Aurelius az örökkévaló lineáris →idő fogalmával rokonítja: „Vedd észre, mily gyorsan elmerül minden a feledésben, az idő káoszában, amely végtelen ebbe az irányba is, abba is…” Az orphikusok a világtojás eredőjének tekintik a káoszt, amely önmagából szülte meg a világot (→éjszaka, →szél, →tojás). Ugyanakkor itt is azonosulhat a rettenetes mélységgel. A neoplatonizmus az antik káosz-felfogás összegzését adja: ősegység, amelyből megjelenik és amelybe elmerül az egész lét. A végtelen és a határtalan keletkezés egyetemes princípiuma. Mindenható és arctalan, mindennek formát adó, de önmaga formátlan. Mind a görög, mind a római gondolkodásban a kozmosz a káosz ellentéte. Hérakleitosz egységesnek, plasztikusnak, harmonikusnak és nagyszerűnek nevezi. Platón számára „minden létezők között a legszebb” (Timaiosz, 29a), „az örök istenek alkotta szobor” (Timaiosz, 37c). Az ember példaképe, az eszményi társadalmi berendezkedés és az állam mértéke (Kritón). A kozmoszt értelmes, eleven lénynek fogja fel: a kozmikus lény és a kozmikus test tartózkodási helye (Timaiosz). • A Biblia az ősállapot bemutatásával kezdődik, amely más mitikus kozmogóniák káoszával mutat rokonságot: „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,1–3). Isten teljesen független a káosztól, megalkotja a káoszból a kozmoszt, a világot: „Mindenható kezed, amely a világot alaktalan anyagból formálta ki” (Bölcs 11,17). A káosz a Bibliában is az indifferens, az összes lehetőség tárháza, s a kozmosz létrejöttével sem szűnik meg, mivel világtengerként tovább él (→óceán, →tenger, →víz). Az özönvíz a káosz visszatérte. A kozmosz az Újszövetségben a világmindenség, a föld jelképe, minden teremtmény összessége (Jn 1,10; 1Kor 8,6; Kol 1,16). Időben behatárolt, kezdete van (Lk 11,50; Zsid 4,4; 9,25–27) és vége (Mt 13,40). • Az alkimisták a káoszt a prima materiának tartják (→ősanyag). • A reneszánsz korától ismét megjelenik a „két kozmosz” tana, a világmindenségre utaló makrokozmosz és az emberi világot jelentő mikrokozmosz megfeleléseinek, összefüggéseinek eszméje (→köldök, →zene). A káosz és az alvilág kapcsolatára utal Goethe, amikor Mefisztót így jellemzi: „Khaosz csodálatos fia” (Faust, I). • Shakespeare Othellójában a káosz a szeretet halála: „ha / Nem szeretlek, a káosz visszatér” (→Erósz/Amor/Cupido). Berzsenyi Életphilozophia c. versében a halál, a megszűnés, a feloldódás szimbóluma: „a’ gigási Örök vár, / ’S chaoszában elmerít.” József Attila A Kozmosz éneke c. szonettkoszorújában a mikrokozmosz az egyén világa, a makrokozmosz a világmindenség tükre. A kozmosz az emberiség: „Minden világ a Mérhetetlen része, / Az isten is a Lelkek Egy-Egésze.” Vége a káosz visszatértét jelenti: „Ha bolygók és világok mind kihülnek, / minden atóm az ősbe visszahull.” • A pszichológia káoszon a tudattalant vagy az azt megelőző állapotot érti. Az emberi szellem vereségét jelképezi a létezés misztériuma előtt. Jung értelmezése szerint a kozmosz létrejötte mindig áldozattal jár. Feltétele az őseredeti energiából való részesedés és annak módosítása. Theomachia, az istenek harca kíséri. A rend a káoszból és a halálból születik: a változás nemcsak születés, hanem halál is; teremtő áldozat (→áldozás/áldozat, →apokalipszis). →elemek, →mandala, →templom [K. J.; Ú. E.]
kapa: →ásó és kapa
kapu: Két különböző terület közötti áthaladás és határvonal jelképe. Kozmikus szimbólumként a különböző régiók közötti átjárhatóságot jelzi (ég/menny kapuja, alvilág/pokol kapuja). A föld és a menny közötti átjárást számos mitikus világképben a Nap kapuja biztosítja. A kupolák és sátrak tetején látható kör alakú nyílás – a makrokozmosz és a mikrokozmosz közti megfelelést hangsúlyozva – a Nap kapuját jelképezi, amelyen a világ tengelye hatol át. Kelet és Nyugat kapui a világtemplom bejáratai, amelyeken égi útján a →Nap reggel és este keresztülhalad (→égtájak). Erotikus jelképként a nyíló kapu a csábításnak való engedést fejezi ki (→vár/kastély). A városkapu nagyobb egység, a vár, →város elhatárolójaként az egész várost is reprezentálhatja; pl. az önállósodó római →diadalív eredetileg kapuépítmény, a győzelmes bevonulás színtereként a város feletti, a főváros által az egész birodalom feletti hatalom kifejezője. A kapu kulcsainak átadása és a kapu megnyitása a meghódítás, a birtokbavétel aktusát jelképezi (→kulcs). Az ókori Keleten, a távol-keleti civilizációkban és a keresztény középkorban egyaránt szimbolikus jelentésük volt a gonosz behatolása ellen felállított kapuvédő szobroknak, amelyek isteneket, mitikus állatokat, őrző démonokat ábrázoltak. • Az ókori keleti mítoszokban az égnek és az alvilágnak is kapuja van. Az alvilágba látogató sumer Innin istennő →hét kapun való áthaladása az élettől való megfosztás fázisait jelképezi (A nagy égtől a nagy föld felé) (→Innin/Istar/Astarta). • Az antik nézetek szerint az alvilágot szintén kapu zárja el, amelyen a temetetlen holtak nem juthatnak át, ezért kéri Patroklosz lelke Akhilleuszt, hogy temesse el: „…jussak Hadész kapuján túl” (Hom. Il., XXIII. 71). A rómaiak számára a Janus-templom kapuja nyitottan a háborús állapotot, zártan pedig a békét jelképezte (Liv. I. 19) (→Janus). • A Mithrasz-kultuszban az ég hét zónájának kapui az üdvözülés különböző szakaszaiba való áthaladást fejezik ki (→Mitra/Mithrasz). • A taoizmusban a kozmikus kapuk működése a világegyetem öntörvényű működési rendjére utal: „Ég s föld kapui nyílnak-csukódnak, / nyugalmasak és békességesek” (Tao Te king, 10). • A zsidó hagyományban a városkapu az egész közösség számára szent hely, a királyok bíráskodtak itt (Péld 24,7); „Juttassátok diadalra az igazságot a kapuban” (Ám 5,15). A templomkapu a szent helyre való belépés szakrális jelentőségű helyszíne (→templom). A Pászka éjjelén kinyitott templomkapu az Isten és népe közti szoros kapcsolat, Isten szeretetének és gondoskodásának kifejezője. A gázai városkapukat helyükből kiemelő és hegyre vivő Sámson története (Bír 16,3) a tipológiai szimbolizmus értelmezésben a Pokol kapuit megnyitó Krisztusra vonatkozik. • Más mitikus képzetekhez hasonlóan a keresztény tanok szerint is kapu zárja el a mennyet a földtől. Az Édenkertből történő kiűzetés ábrázolásakor szintén kapu választja el a Paradicsomot (→Paradicsom) a külvilágtól (Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé).
Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból (fametszet, Kölni Biblia, 1478).
János apostol nyíló kaput lát az égen jelenéseinek kezdetekor (Jel 4,1). A’ mennyei Jeruzsálem falait tizenkét nyitott kapu díszíti, amelyeken Izráel tizenkét törzsének neve áll (Jel 21,12–14). Hans Memling Utolsó ítélet-oltárán templomkapu jelképezi a mennyország kapuját, amelyen az üdvözültek haladhatnak át (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A Pokol kapujának leghíresebb leírása Dante Isteni Színjátékában a Pokol III. énekének kezdete. →Jézus Krisztus jelképeként az üdvözülés egyedüli lehetőségét fejezi ki: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9). Jézus tágas és szűk kapuról szóló példabeszéde az üdvözítő, igaz élet és a bűnös, kárhozatra vezető élet ellentétére utal (Mt 7,13–14). Az őskereszténység korában húsvét éjjelén virrasztással várták Krisztus eljövetelét, hogy hallhassák a feltámadott kopogtatását a világ kapuján, és beengedhessék. Szűz Máriát a Mennyek Kapujának is nevezték, mivel ő közvetítette Krisztust a világ számára (→Szűz Mária). Szimbolikus jelentéssel bír az ortodox templomok ikonosztázának ún. királykapuja is (→ikonosztáz). Jan van Eyck egyik képén templomkapuba helyezte az →Angyali üdvözlet jelenetét (Angyali üdvözlet, 1441 előtt, New York, Metropolitan Museum). • A középkori liturgia bűnbánat-gyakorlatában a kapu különleges szerepet kapott. Hamvazószerda, a nagyböjt első napja – a nyilvános bűnbánat és vezeklés ideje – kezdetétől a vétkesek a nagyböjt időszaka alatt nem mehettek be a templomba, csak a kapuban állhattak, s a nagyböjt végén, nagycsütörtökön, bűneik megbocsátásakor a templom valamennyi kapuját megnyitva vezették be őket ismét; ez a jelképes aktus →Ádám és →Éva Paradicsomból való kiűzetésére, majd a Megváltó általi visszafogadására utalt. Mindez pl. német templomokban az ún. Ádám-portálnál (Bamberg, Dóm, Adamspforte, 1200 k.) játszódott le. • A gótikus katedrálisok kapui ikonográfiai programjukban a kereszténység tanainak lényegét közvetítették a középkori szimbolikus ábrázolásmód nyelvén. A kapuk horizontális szintjein elhelyezett kapubélletszobrok bibliai alakokat, mártírokat jelenítettek meg (→apostolok). A kapuk szemöldökgerendái feletti orommezőkre eszkatologikus témák, pl. az Utolsó ítélet vagy Mária megkoronázása kerültek, amelyek tartalmi összefüggésben álltak a jövendőt, beteljesülést megelőlegező alsó szint alakjaival. →ablak, →ajtó [Ú. E.]
kar/kéz: Az egyik legkifejezőbb testrész; kapocs ember és külvilág között. A különböző kar- és kéztartások más-más jelentéssel rendelkeznek; a két testrész jelentései elválaszthatatlanok. Az őskori sziklafestményeken, Egyiptomban és a keltáknál a kéz kinyújtott ujjakkal a napkorongot és a Nap sugarait jelképezi, amely ugyanakkor mágikus védelmet is jelent. A felemelt karok általában nyitottságot, a kozmikus erők befogadását jelképezik, ezt jelzik az egyiptomi fáraók fejdíszén látható széttárt karok és a szent állatok fején lévő szarvak is. Az ég felé nyújtott kar szinte minden kultúrában az istenség hívása, az imádkozás ősi testhelyzete. A két felemelt kar a megadás gesztusa is lehet, az egyetlen felemelt kar pedig a tanúságtételé és az esküé. • Az egyiptomi hieroglifákon a kar az aktivitás jele. Az egyiptomi ősisten, Ptah a világmindenséget formálja kezével. Az egyiptomi ka-lélek hieroglif jele két könyökben feltartott kar, amely az ember belső energiájának, életerejének szimbóluma. A Kr. e. XIV. sz.-i Aton-kultusz jellegzetes ikonográfiai eleme a napkorongból eredő sugarak mint áldó kezek ábrázolása.
Aton az élet jelét, az ankh-keresztet nyújtja az áldozatot bemutató Ehnaton fáraónak (Tell-el-Amarna, Kr. e. XIV. sz.).
• A hinduizmusban →Síva felemelt keze a béke és a védelem, leeresztett keze a megszabadítás; dobot verő keze a teremtő aktusra, lángot tartó keze pedig a világ elpusztítására utal (→tánc). A hindu mitológia a kozmikus ősi ember, Purusa testrészeiből eredezteti a társadalmi tagozódást; karjából a harcosok kasztja, a ksatriják származnak (Mahabhárata, XIV. 36–39). A mahájána buddhizmus és a hinduizmus isteneit sok karral ábrázolják, egyrészt mindenütt jelenvalóságukat és mindenhatóságukat, másrészt számos funkciójukat, aspektusukat jelölve. Általában attribútumaikat tartják kezeikben. Az isteni erők manuális kifejezésének és a kezek szimbolikus pozícióinak és mozdulatainak (a buddhista ikonográfiában a mudráknak, a hindu ikonográfiában a hasztáknak) egész nyelve, ikonográfiai hagyománya alakult ki. Az összezárt kéz a színlelés, a titok szimbóluma, ezért →Buddha keze soha nincs összezárva, mivel a tanítás egyetlen pontját sem tartja titokban. Keze védelem; tenyérrel felfelé a korlátlan adást jelképezi.
Kéztartások a buddhista és a hindu ikonográfiában. Az ábrázolásokon előforduló leggyakoribb kéztartások ábrái: 1. megnyugtató kéztartás (Abhajamudrá); 2. elmélkedő kéztartás (Dhjánamudrá); 3. földet érintő, a földet tanúságtételre hívó kéztartás (Bhúmiszparsa-mudrá); 4. tanító, „a Tan kereke”-kéztartás (Dharmacsakra-mudrá); 5. hódoló kéztartás (Namaszkaramudrá, a hindu ikonográfiában Andzsali-haszta); 6. érvelő, fenyegető kéztartás (Vitarka-mudrá, Szucsi-haszta); 7. „elefánt” kéztartás (Gadzsa-haszta, a táncoló Síva egyik jellegzetes kéztartása).
• Kínában hasonlóképpen szimbolikus jelentéssel rendelkeznek a különböző kéztartások. Az összekulcsolt kezek barátságot és szövetséget jelentenek, a kezek elrejtése pedig a tisztelet jele. A jobb kéz általában a jang, vagyis az erő, a cselekvés pólusa, a bal kéz a jin, a gyengeség, a tétlenség, ugyanakkor a bölcsesség és a becsület oldala (→jin és jang, →jobb és bal). A taoista írásokban a kéznek alkímiai jelentése van: a folyadék megalvasztását és oldódását, a szellemi koncentrációra való törekvést és a belső élmény szabad fejlődését szimbolizálja. A távol-keleti kultúrák dráma- és táncművészetében a kézjáték rendkívül sokrétű jelentés közvetítője. • A görög-római hagyományban az „ezerkezű” →Tükhé/Fortuna, a sors istennője az olykor segítő, olykor rontó erő jelképe (hellenizmus kori Himnusz Tükhéhez). A római érméken a két egymásba fonódó kéz az egyetértés jelképe; ugyanezt jelenti a házasulandók közötti kézfogás, amelynek ábrázolásával házaspárok síremlékein is találkozunk. A ruhaujj alatt elrejtett kéz a szolgaság elfogadását jelenti. A két kar Szophia és Dünamisz, vagyis a bölcsesség és a mozgás, a tett. Julius Caesar feljegyzései szerint a kelták két felemelt keze előrefordított tenyérrel könyörgést fejez ki, ég felé tartott kezük pedig átkot. A „tűzbe teszi érte a kezét” mondás eredete az etruszk királyra támadó római katona, Mucius Scaevola legendás történetére vezethető vissza: az ő oltártűzbe tartott karja a római bátorság és rettenthetetlenség bizonyítéka (Liv. II. 11–13) (Rubens és Van Dyck: Mucius Scaevola Porsenna előtt, 1621 k., Bp., Szépm. Múz.). A középkori bíráskodásban az ártatlanság megítélésénél alkalmazták a tűzpróbát. • Az iszlámban a nyitott kéz áldást, rajongást, tiszteletet és vendégszeretetet jelent. • Az ókeresztények – a fennmaradt műemlékek tanúsága szerint – széttárt karral, felfelé fordított tenyérrel, az ősi, ún. orans gesztussal imádkoztak (Szt. Apollinaris alakja a ravennai San Apollinare in Classe mozaikján, 535–549 között).
Orans Madonna (IV. sz., Coemeterium Maius, Róma).
Az imára kulcsolt kéz a XI. századtól jelenik meg a képzőművészeti ábrázolásokon. A zsidó és keresztény hagyomány egyik központi szimbóluma Isten karja, ill. keze: „Íme, Isten, az Úr eljön hatalommal, karja mindent uralma alá vet” (Iz 40,10). Jób könyvében a teremtő Isten szimbóluma: „A te kezed formált és teremtett” (10,8). Isten keze segíti az igazakat, véd, gyógyít: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze” (Jób 5,18). Az adakozó isteni kézről szól a 145. zsoltár: „megnyitod a kezed, és minden élőt betöltesz javaiddal” (145, 15–16). Karja a büntető igazságosság szimbólumaként is szerepel (1Sám 5,9; Jób 19,21). A Bibliában általában Isten jobbja az áldó kéz, balja a büntető, a kárhozatot hozó. Az isteni kéz motívuma a zsidó művészetből (Ezekiel látomása, III. sz., Dura-Europos-i zsinagóga) került át a keresztény ikonográfiai hagyományba. Nagy Konstantin császár pénzein az uralkodó feje fölött az isteni kéz látható. Bizánci paténák (liturgikus tálak) gyakori dísze az áldó kéz. A bizánci udvari etikettből eredő szokás szerint az alacsonyabb rangú személynek be kellett borítania a kezét (manus velata), ha ajándékot adott vagy kapott magasabb rangú személytől. Ennek nyomán a keleti, majd a nyugati egyházi művészetben pl. →Ábel beborított kézzel mutatja be az áldozatot. Antik szokás a Jézus jelenlétében letakart kéz ábrázolása, amely a tisztelet jele. A „mosom kezeimet” szólás bibliai gyökerű, a felelősséget magától elhárító Pilátus történetéből származik. Pilátus „Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: »Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok«” (Mt 27,24). A korai keresztény művészetben a felhőből kinyúló kéz az Atyaisten szimbóluma. Középkori emblémákon ez a kéz tartja az univerzumot. A ferences rend címerében a kereszt előtt két sebhelyes kéz látható (→seb). • A kéz és a kar a keresztény Európában hatalmi szimbólum. Egyrészt az egyház és a papság erejét, másrészt a világi hatalmat jelentette. Az igazságosztó kéz középkori királyi embléma, az uralkodás jele, mivel a király Isten hatalmát képviseli. A hűbéri eskü során a hűbéres a hűbérúr kezébe helyezi kezét, ezzel lemond szabadságáról, és oltalmat vár urától. A heraldikában a kardot tartó kéz a vitézi erő szimbóluma. • Barbarossa Frigyes díszes ereklyetartót készíttetett Nagy Károly karereklyéjének (XII. sz.). Más szentek kézereklyéit is gyakran foglalták pompás, kar alakú, ötvösművű ereklyetartóba. Kitüntetett tiszteletnek örvendett pl. Szt. Anna keze, amellyel áldást osztottak (a szegedi szabó céh ereklyetartója, XVI. sz., Zágráb). • Az államalapító Szt. István király ereklyeként tisztelt jobb keze, a Szent Jobb, a magyarság kiemelt jelentőségű, nagy tisztelettel övezett kegytárgya. I. (Szt.) László király foglaltatta díszes kéz alakú ereklyetartóba István király 1083-as szentté avatását és újratemetését követően, s Váradtól északra monostort alapított a Szent Jobb őrzésére, amelynek kultuszát az Aranybulla törvénybe iktatta. A történelem viszontagságai során elkerült a monostorból, és csak a XVIII. században találták meg Raguzában. 1771-ben Mária Terézia visszaszerezte, és ünnepélyes keretek között Bécsbe, majd Győr és Pannonhalma után Budára vitette. Ma a budapesti Szent István-bazilikában őrzik.
A Szent Jobb-ereklye (Bp., Szent István-bazilika).
József Attila A Szent Jobb ünnepén c. versében az ereklye kapcsán a kéz áldó és pusztító jelentése együtt szerepel: „az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb”; „e kéz erős hitünk kiölte”. • A néphagyományban tovább élő, antik eredetű tenyérjóslás (gör. khiromantia) szerint a tenyér vonalaiból kiolvasható az ember sorsa. A tenyérjóslás a csízióskönyveknek is kedvelt témája volt a különböző asztrológiai fejtegetések mellett. Krúdy Gyula A kéz könyve c. műve a tenyérjóslás hagyományát összegzi.
Khiromantia kézábrázolás (Csízió, Kolozsvár, 1592, Bp., MTA Kézirattár).
• Rodin Isten kezét formálta meg (1897–1898); Ady is Isten kezéről ír A nagy Kéz törvénye c. versében: „S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.” A kéz a sors eszköze: „Áldjon vagy verjen sors’ keze: / Itt élned, halnod kell” (Vörösmarty: Szózat). A megnyugtató, oltalmazó, összetartozást kifejező kéz jelenik meg József Attilánál: „Tedd a kezed / homlokomra, / mintha kezed / kezem volna” (Tedd a kezed). Ugyanezt fejezi ki Radnóti Két karodban c. versében a kar. • A pszichoanalízis szerint az álmokban megjelenő kéz a szem helyettesítője. →kézrátétel, →ujjak [K. J.]
kard: Jelentése sajátos kettősséget hordoz, mivel az életben és halálban, a teremtésben és pusztításban megnyilvánuló ellentétes erőket reprezentálja. Maszkulin, aktív erő, az őt befogadó hüvely miatt is fallikus szimbólum (→fallosz). Általánosan az erő, a hatalom, a hősiesség és a hadiállapot jelképe. Királyi jelvény, biztosítja a békét és az igazságosságot. Az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódva elválasztja a jót a rossztól, lesújt a bűnösre. Természetfölötti hatalmat is képviselhet; egyes mítoszokban a kard égi tűzből készült, óriás méretű vagy magától harcol. A fény, a →villám, a tűz jele. A villámkard az ég- és viharistenek attribútuma. Párhuzamba állítható a szellemi karddal, azaz a nyelvvel. A beszédet, az ékesszólást és a rágalmazást sokszor kard fejezi ki, mert a nyelv, csakúgy, mint a kard, kétélű. • A bráhmanizmusban a védikus áldozás fakardja a villámlást, Indra erejét jelképezi. A harcosok kasztjának, a ksatrijáknak az attribútuma. • Kínában a hullám formájú kard a vízben úszó sárkány jelképe. A buddhizmusban a megkülönböztetés jelképe, amely gyökerétől vágja el a tudatlanságot; bölcsesség és életlátás, csakúgy, mint a taoista hagyományban. Japánban a bátorság és az erő. A kard a három kincs egyike a tükörrel (igazság) és az ékkővel (könyörület) együtt (→drágakő, →tükör). A japán szent kard a sárkány farka. • Az iszlámban a dzsihád, a Szent Háború jelképe, amelyet a hívő a hitetlenek, az ember pedig a saját gonoszsága ellen vív. • A görög mitológiában Perszeusz Hermésztől kapott görbe kardot, amellyel aztán levágta az egyik gorgó, Medusza fejét (→gorgók). Damoklész kardja a látszólagos jólét közepette fenyegető veszélyt és megtorlást jelenti. • Hérodotosz szerint a szkíták, Alexandriai Szt. Kelemen szerint a perzsák, médek és szarmaták a háború istenét kard alakban tisztelték. A szkítáknál axis mundi: a világtengelyt egy hegy csúcsába állított kard reprezentálta. • A kelta mondákban az Excalibur, a misztikus kard rendelkezik varázserővel. Csak az juthat hozzá, akit a kard és az általa képviselt erő és hatalom megillet (pl. Arthur király története). • Az Ószövetségben különböző jelentésekben fordul elő. A tüzes kard, a lángpallos jelenik meg Ádám és Éva kiűzetésekor (Ter 3,24) (→angyal). Jelentheti az ellenséges hadak támadását. Hasonlóképpen a pusztítás és a halál kifejezője a Jer 47,6–7-ben. Isten ítélő szava, az isteni büntetés: „Kard tör Egyiptomra” (Ez 30,4). Amikor a kardból ekevasat kovácsolnak, elérkezett a béke ideje (Iz 2,4; 4,3) (→eke). A zsoltárokban az ellenséges beszédet az éles szablyává változott nyelv jeleníti meg (Zsolt 57,5; 59,8). A szó hatalmát és erejét fejezi ki Izajás könyvében, ezért tekintették a prófétát Jézus előképének: „Számat éles kardhoz tette hasonlóvá” (Iz 49,2). • Az Újszövetségben a Krisztus által hozott kard a régi és az új élet közötti választás, a belső harc jelképe (Mt 10,34). Kifejezi az erőszakos cselekedetet is, amely szükségszerűen hozza a „karddal harcoló” vesztét (Mt 26,52). A kard mindenekelőtt a Logoszt, Isten Igéjét jelenti: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítélve a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12) (→szó/ige). A Jelenések könyvében – csakúgy, mint a fehér lovon megjelenő Ige ajkairól – az Emberfia szájából kétélű kard tör elő (Jel 1,16; 2,16), amellyel lesújt a nemzetekre (Jel 19,15).
Dürer: Utolsó ítélet (Apokalipszis-fametszetsorozat, 1498).
A világbíró Krisztus attribútumaként az ítélkezésre utal. Hans Memling Utolsó ítélet-oltárán az ítélkező Krisztus jobbján →liliom, balján, a kárhozottak oldalán, kard látható (1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie). A második, a vörös lovon megjelenő apokaliptikus lovas kardot tart, amely a háború szimbóluma (Jel 6,4) (→apokalipszis, →Apokalipszis lovasai). A kard igen sok bibliai alak attribútuma, pl. Judité, Dávidé, valamint azoké, akik kard által szenvedtek mártírhalált, pl. Pál apostol, Szt. Dorottya. A →Sátán/Lucifer ellen küzdő Mihály arkangyal és a sárkányt legyőző Szt. György ábrázolásain szintén szerepel. Mária szívét a fájdalom tőrként járja át fia, Jézus szenvedései miatt (Lk 2,35). A berzenkei oltár tábláján (1450 k., Bp., MNG) Mária a Passió eszközével, a karddal látható. A barokk képzőművészetben a Szűzanya hét fájdalmára a szívére irányuló hét tőr utal.
Mária hét fájdalma (metszet, XIX. sz.).
• Az allegorikus figurák közül karddal ábrázolják az Igazságosságot, az Állhatatosságot, a Bátorságot, a Haragot, a Kolerikus temperamentumot, a →hét szabad művészet ábrázolásain a Retorikát. A hüvelyébe dugott kard a Mértékletesség attribútuma. Magát karddal leszúró női alak az Elkeseredettség, amely egyike a középkori vanitas-ábrázolásoknak. A középkorban a lovagság szimbóluma. A kard ajándékozása, a kardra tett kézzel mondott eskü, a lovaggá avatáskor használt kard mind ezt a jelentést hordozza, ezért hőskölteményekben is gyakran szerepel. • Az alkímiában a tisztító tüzet jelenti, amely elvágja a tudatlanság homályát; ebben az értelemben a tiszta ismeret, a tudatlanság lerombolásának szimbóluma. • A magyar középkori hagyomány szerint →Attila hun király kardját, az „Isten kardját” – amelyet egy pásztorfiú talált – jelnek tekintette, amely által Mars hadisten őt az egész világ urának rendelte (→Arész/Mars). A kard a hun-magyar rokonság feltételezése révén →Árpád fejedelemé lett (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, XVI.; Körösfői-Kriesch Aladár: Isten kardja, 1902, Bp., Országház). Az ún. Attila kardja jelenleg Bécsben látható. A hagyomány szerint I. András király özvegye ajándékozta egy bajor lovagnak.
Attila kardja (X. sz., Bécs, Schatzkammer).
A korai középkorban az országban körbehordozott véres kard a hadba hívás jele volt. I. Endre és Béla herceg hatalmi harcában a korona a királyság, a kard a hercegség szimbóluma volt. A magyar szentek közül I. (Szt.) László király egyik attribútuma a kard. • Az európai irodalomban számos jelentésben szerepel. Petrarca Arany haja c. szonettjében a tőr a szerelmi vágy jelképe: „szívem e vágynak már átjárta tőre.” Shakespeare Macbeth c. drámájában a tőr a sötét, gyilkos szándék kifejezője: „Lelki tőr volnál, üres képzelődés / Melyet a tüzes agyvelő vetít ki?” Míg Macbethnek tőre van, Banquónak kardja, amely itt a tiszta, egyenes szándék kifejezője. Janus Pannonius Ének Itália békéjéért III. Frigyes császárhoz c. versében a kard a háború jelképe: „Hogy kapa, ásó és ekevas, vasvilla, gereblye / gyilkos karddá változik át: okozója gonosz Mars.” Petőfi Jőj el végre valahára, Nemzeti dal, valamint Kard és lánc c. versében a kard a szabadságért vállalt küzdelem jelképe. Arany János Buda halála c. művében a kard a hadvezér, Attila, a pálca az uralkodó, Buda attribútuma: „Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca.” Bartók (Balázs Béla szövegére írt) A Kékszakállú herceg vára c. operájában a második ajtó mögötti fegyveresház („Száz kegyetlen szörnyű fegyver, / Sok rettentő hadiszerszám”) a férfi agresszív tulajdonságainak, a kegyetlenségnek, a harciasságnak a jelképe. →bárd/balta, →vas [P. I.]
karnevál: →orgia/karnevál
karom: →köröm/karom
kárpit: →függöny/kárpit, →szövés/szövet
kártya: Feltehetőleg kelet-ázsiai eredetű társasjáték, amelynek számos változata kultikus és jóslási eszközként is szolgál. • Kínában a legkorábbi, XII. sz.-i adatok szerint a császári udvarban használatos fametszet díszítésű kártyalapok a korabeli papírpénzek jeleit hordozták. Japánban növényi szimbólumok láthatók a hagyományos kártyalapokon. • Indiában eredetileg a vallási szertartások egyik eszköze volt, amelyet mitológiai jelenetekkel díszítettek és jövendölésre is használtak. • Európába a keresztes hadjáratok idején a Közel-Keletről, valamint az Ibériai-félsziget mór területeiről terjedt el. Háromféle (latin, német, francia) sorozatrendszer alakult ki, amelyek mindegyike a →számok szimbolikája révén szoláris és lunáris jelentések hordozója. Egy kártyacsomag ötvenkét lapból áll, amely az év heteit jelzi; az évszakok számának megfelelően →négy sorozatot tartalmaz; egy-egy sorozat →tizenhárom, a holdhónapok számával megegyező lapból áll; a figurális lapok száma a hónapokéval megegyezően →tizenkettő. A sorozatjelek eredetileg a társadalmi hierarchiát jelző szimbólumok voltak. A latin kártya sorozatjelei a következő társadalmi rendeknek feleltethetők meg: kehely – papság, kard – nemesség, pénz (érme) – nemesség, bot – parasztság. A német kártya: szív – papság, levél – középosztály, makk – parasztság, (solymász-)csengő/tök – nemesség. A francia sorozatjelek a német sorozatjelek absztrakt formái (kőr – szív, pikk – levél, treff – makk, káró – csengő/tök). Valamennyi európai kártyarendszer közös vonása, hogy a sorozatjelenként II–X.-ig római számmal jelölt kártyasort egy-egy ász lap (I.), valamint a király és környezetének alakjai (király, királyné/dáma, bubi) egészítik ki, amely feltehetőleg a →sakk világi hierarchiát jelző bábuival mutat rokonságot. Ezáltal minden sorozat a lapok szám- és betűjelei, valamint ábrái folytán egyértelmű értéksor kifejezője. A joker mint kiegészítő, ill. szerencselap a XIX. sz. közepe óta terjedt el; valószínűleg a tarot számozatlan lapja, a Bolond mintájára. A kártyát, mint hazárdjátékot, az egyházi hatóságok elítélték, a bűn, a csalás megtestesítőjének („az ördög bibliája”) tekintették. A középkorban sor került nyilvános kártyaégetésekre is. Ugyanakkor – a különböző okkultista rendszerek nézeteivel összefüggésben – a jövendölésre használt kártyát (elsősorban a tarot-t) más jóslási rendszerekhez (pl. a kínai →trigrammák) hasonlóan a sors, a jövő alakulásának tükreként is értelmezték. Az egyes elemek/lapok adott szimbolikus jelentéseit ugyanis a változó, különböző csoportosítás mindig új tartalommal töltötte meg. • A magyar vagy Tell-kártya, Scheider József, pesti kártyafestő alkotása (1835), a német sorozatjeleket alkalmazza, viszont nyolc alakja Schiller Tell Vilmos c. színművének hőse. (A kártya az ábrázolás Habsburg- és zsarnokságellenes éle miatt vált népszerűvé.) Az ász lapok a négy évszak allegorikus megjelenítései. • A tarot kártya a XVI. sz.-ban terjedt el Európában. Sorozatlapjainak száma: az ún. nagy →arcanum: 22 lap; az ún. kis arcanum: 56 lap (latin sorozatjelű: kehely, kard, bot és érme, ill. →pentagramma; négyszer 10 lapos sorozat + 4×4 „lovag” vagy udvari lap). A lapok allegorikus képei sokrétű szimbolikát hordoznak. A tarot négy sorozatjelét az →elemek négyes rendszerével is összefüggésbe hozták. A század eleji okkultisták szerint a tarot egyiptomi eredetű, Thot isten titkos könyve, ábrái pedig a hieroglifákkal állnak összefüggésben (a XVIII. sz. végén egy kabbalisztikus jelképeket is tartalmazó, 78 lapos, latin sorozatjelű, ún. egyiptomi cigány tarot-kártya jelent meg, amely a tarot-t a középkori hagyományként jósnépnek és egyiptomi eredetűnek vélt cigányokhoz rendelte). Más nézetek az allegorikus lapok jelképrendszerét a Kabbalával és a szefirottal (→szefirá/szefirot) rokonítják, kiemelve, hogy a nagy arcanum lapjainak száma (22) megegyezik a héber ábécé számával. A nagy arcanum allegorikus lapjait – a képek erkölcsi célzatú, kritikai tartalmát alapul véve – a középkor eretnek áramlataival is összefüggésbe hozzák (pl. az I., a Mágus figurája papi kalapot hord; a II., a Nőpápa egy XIII. sz.-i legendára, az ún. Johanna nőpápa-történetre utal; a XVI., a Torony-lap a hamis próféták bukását ábrázolja). A nagy arcanum lapjai a következők: (számozatlan) Bolond (a kutyától, azaz vágyaitól űzött →bohóc/bolond alakja a beavatás alanya); I. Mágus (kezében az égi erők felé irányuló →bot látható); II. Nőpápa (Főpapnő) (a lényegi tudást rejtő →fátyol/lepel előtt ülő nőalak); III. Császárnő (Uralkodónő) (a termékenység megtestesítője; →király és királyné); IV. Császár (Uralkodó) (a földi hatalom megtestesítője; →király és királyné); V. Pápa (Főpap) (két →oszlop között ülő, pápai tiarát viselő férfialak); VI. Szerelmes (Szeretők; Válaszút) (két, a szellemi és a testi vonzalmat jelképező nőalak között férfi áll, felette nyilazó Ámor-figura; →férfi és nő); VII. Diadalszekér (a →szekér/kocsi elé fogott két, a gonosz erőt szimbolizáló állatot kormányzó férfi); VIII. Igazság (Igazságosság/Igazságszolgáltatás) (allegorikus nőalak, baljában →mérleg, jobbjában kard); IX. Remete (öreg férfialak, kezében a megvilágosodásra utaló →lámpa/mécses); X. Szerencsekerék (a →kerék emelkedő és leforduló részén szörnyalakok, tetején az időn győzedelmeskedő szfinx látható); XI. Erő (→oroszlán száját tartó nőalak); XII. Akasztott ember (a lábánál fogva felakasztott ember a szellemi világ fölé kerekedő anyagi világot jelzi, viszont a zsebéből kihulló →pénz a világi hívságok lerázására utal); XIII. Halál (kaszával megjelenített →csont/csontváz); XIV. Mértékletesség (Kiegyenlítődés) (az egyik korsóból – a földi testből – a másikba, a szellemi testbe folyadékot töltő →angyal); XV. Ördög (a gonosz hatalom megtestesítője, leigázottaival [’ ördögök/démonok]); XVI. Torony (a villám sújtotta →torony a földi értékek viszonylagosságát, pusztulását jelzi); XVII. Csillag (az újjászületésre utaló csillagok alatt korsóból vizet töltő, lelket jelképező meztelen nőalak; →csillag/bolygó); XVIII. Hold (a →Hold alatt az alvilági hatalmakra utaló farkas, kutya és rák látható); XIX. Nap (A →Nap alatt két, egymás kezét fogó gyermek, a szeretet és a boldogság megtestesítői láthatók); XX. Végítélet (az →apokalipszis nyomán az ítélet angyalának harsonaszavára megnyíló →sír ábrázolása); XXI. Világ (→mandorla alakú koszorúval övezett nőalak, amelyet gyakran a lap sarkain ábrázolt evangélista-szimbólumok [→állat/állatok] fognak közre).
A nagy arcanum XX., XVII., és XIX. lapjai (Marseilles-i tarot).
A VIII. és XI. lap később felcserélődött, így az Erő lapja lett a VIII., és az Igazság a XI. A lapok szimbólumainak összefüggéseit, oppozícióit a megadott sorrendben való kirakás, valamint a →hét, a →három és a →háromszög rendszerező elve eredményezi. A Bolond lapot a többi lap alkotta kör közepére, más rendszer szerint a XXI. és az I. lap közé kell helyezni. A körbe írható hét egyenlő szárú háromszög a kártyasorból hét hármas elemet alkot, amelyek csoportonként és együttesen sajátos jelentésrendszer hordozói. A kör alakzatból minden harmadik lapot számítva egy hétszög rajzolható ki, amelynek a sarkait alkotó lapokhoz fűződő jelentéseket szintén összefüggéseikben értelmezték. Hamvas Béla Tabula smaragdina c. könyvében a tarot lapjainak egy lehetséges, okkultista értelmezését adja meg. • Az európai művészetben a kártya negatív értelmezése a gyakoribb. Pl. Bosch A Gyönyörök kertje c. triptychonjának Pokol-tábláján (1503–1504, Madrid, Prado) és id. Pieter Brueghel A halál diadala c. képén (1560–1564 k., Madrid, Prado) a bűnre, az ördögi befolyásra utal, csakúgy, mint a →játékkocka. Georges de La Tour A hamiskártyás, ill. A hölgy, amint káró ásszal csal (1638–1642 k., Párizs, Louvre) c. festményei, valamint Valentin de Boulogne Hamiskártyások c. festménye (1630 k., Drezda, Zwinger) a kártyához fűződő csalást ábrázolja. Puskin Pikk dáma c. novellájában, valamint az ebből készült, azonos című Csajkovszkij-operában a kártyaszenvedély démoni hatalma, végzetes ereje fogalmazódik meg. Bizet Carmen c. operájának Kártya-áriájában a kártya a jövendő feltárója. Arany Híd-avatás c. balladájának cselekményét szintén ez a motívum indítja el: „A kártya nem »fest«, – a fiúnak.” Kosztolányi Kártya-ciklusa a kártyához fűződő érzelmeket, jelentéseket összegzi: „Ó, színek színe, ördög bibliája, / fújd meg lelkembe roppant riadód. […] Ó, érzitek-e, micsoda hívás: …örökre folyni örök körforgásban / újhodni, veszni, hullni lefele, / csók és halál, bús kezdet és búsabb vég, / színkeverés, tánc és örök csere –” (A kártyás fölfohászkodik); a kártya misztikus erők foglalata: „életünk laterna magica-ja” (A kártyás sír). A sötét párka c. költeményben a kártya sorsot, végzetet kijelölő voltát fogalmazza meg: „és kérem az igét, a szót, a kulcsot, […] Pörögjenek most gyorsan minden orsók, / lássak ragyogva, mint még sohasem, / mutass nekem most bölcsőt és koporsót, / bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot / és gombolyítsd le lassú életem.” (→Moirák/Párkák) [Ú. E.]
kastély: →vár/kastély
kasza: →sarló/kasza
kecskebak: Általános szimbolikája elsősorban a termékenységgel függ össze, ezért áll kapcsolatban olyan istenekkel és mitológiai alakokkal, akik e tulajdonság hordozói.
Termékenységistennő kecskebakoktól övezve (ugariti elefántcsont plasztika, Kr. e. XIII. sz. Párizs, Louvre).
E szimbolikához kapcsolható további jelentések: szexualitás, bőség, hatalom, alantas formában kéjvágy. • Egyiptomban a nők gyermekáldásért imádkoztak hozzá; jelentéséhez a születés és a halál kapcsolódott. • A görög-római mitológiában Dionüszosz (akinek a tiszteletére rendezett termékenységi szertartásokból alakult ki a görög dráma) kíséretéhez tartozott Pán (→Pán/Faunus), Hermész kecskelábú fia, továbbá a termékenységet megszemélyesítő szatüroszok (→szatüroszok/faunusok), akik kecskebőrbe öltözve énekelték a „kecskedalt”, a tragódiát. A vadkecskét Artemisznek szentelték, Zeuszt pedig kecske (Amaltheia) táplálta; az →szarvából lett a →bőségszaru. Az egyik mítoszváltozat szerint Zeusz bénítólag ható védelmi fegyvere, az aigisz, Amaltheia pajzsra feszített bőre. A kecskebőr Pallasz Athénénak, néha Apollónnak is attribútuma. Az aigisz-pajzs a Kr. e. VI. sz.-tól Athéné állandó attribútumává vált (→Pallasz Athéné). Az Akropoliszon minden évben kecskét áldoztak Athénénak, bőrét pedig szobrára borították. • Rómában is ismert volt termékenységi jelentése; pl. Ovidius leírja, hogy a római Lupercalia rítusának részeként a nők testét kecskebőrből készült szíjjal csapkodták, s ezt a szokást Juno istennő szavaiból eredeztették, amellyel a nők termékenységét ígérte a hozzá esdeklőknek: „Hágja meg egy szent bak szép lányait Italiának” (Ovid. Fasti, II. 441) (→Héra/Juno). • Az északi germán népeknél a villámlás és mennydörgés istenének, Tórnak a szekerét húzták kecskék. • Az Ószövetségben a tulokkal, a kossal és a báránynyal együtt áldozati állat, de mivel tisztátalan és megbízhatatlan, a →bárány/juh és a →kos ellentéte. „Bűnbak”, mert Izráel bűnét ruházzák rá: „olvassa rá Izrael fiainak minden mulasztását […] s a bak elviszi minden bűnüket egy kietlen helyre” (Lev 16,21). Dániel látomásában a kecskebak a kost (a perzsa birodalmat) leigázó görög-makedón birodalom jelképe (Dán 8,5–8). • A kereszténységben negatív jelentése a hangsúlyos. A kecske a kárhozottak jelképe, az emberi bűnök szimbóluma. A középkorban ebben az értelemben az érzékiséget és a bujaságot testesítette meg; magát az ördögöt jelentette. Az ember formájú ördögöt kecskeszarvval, patával és farokkal ábrázolták (→ördögök/démonok). A hét főbűn közül a Kéjvágy allegorikus alakjának kísérője (pl. az auxerre-i katedrális konzol-domborművén).
Hendrik Goltzius–Jakob Matham: A Bujaság (A hét főbűn c. rézmetszetsorozatból, XVI. sz. vége–XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
A →fekete bak a boszorkányszombatokon elnöklő Sátán képmása (Goya: Boszorkányszombat. A nagy Bak, 1820–1823, Madrid, Prado) (→Sátán/Lucifer). Egyike azon állatoknak, amelyek a boszorkányok hátasjószágaiként a középkori fametszeteken igen gyakran szerepelnek. →állat/állatok [P. E.]
kehely: Díszes, talpas ivóedény. A serleg, a pohár, a csésze és a kehely hasonló funkciójú és szimbolikájú edények. Mint befogadó formák, alapvetően feminin jelképek (→edény). A kehely kozmikus szimbólumként két részre, két szemben álló félgömbre szétválasztott világtojás (→tojás). A bőség (ebben a jelentésben gyakran hasonlítják a tejet adó anyamellhez), másrészt a halhatatlanság jelképe; tartalma a halhatatlanság itala. • A bráhmanizmusban a Védák négy áldozati kelyhe a négy őselemet, a ciklus fejlődésének, az életkorok és az évszakok változásának fázisait jelképezi. Az →oszlop tetejére helyezett csésze azt az embert jelenti, aki felajánlja magát az égnek. • Japánban a csészék kicserélése a házassági ceremóniák során a hűség szimbóluma. • A görög-római mitológiában →Héraklész/Hercules, valamint →Hébé/Iuventa és →Ganümédész (az olümposziak pohárnokai) attribútuma (→nektár). A mérget tartalmazó serleg Szókratész halálának ábrázolásakor jelenik meg. A testet is jelképezheti, amely a lelket (virágot) tartalmazza: „Hol van a drága virág! Hadész elorozta! / El! Viruló kelyhét por lepi, szenny lepi be!” (Meleagrosz: Kedves halottaihoz). • A muszlim misztikában a szív szimbóluma. A szerelem kelyhe vagy a boldogság bora az üdvözültek attribútuma a Paradicsomban. A kehely az imádatban és a szerelemben való egyesülésre való felkészülés. • A keltáknál a szív és az élet jele. A borral töltött kehely, amelyet egy fiatal lány nyújt a királyjelöltnek, a felségjog, a legfelső hatalom jelképe. A keresztény kelta hagyományban a szent serleg a →Grál. • A zsidó és keresztény hagyományban szintén gazdag jelentésrendszer kapcsolódott hozzá. Az Ószövetségben →Ábrahám és Melkizedek találkozásakor a Melkizedek által használt boroskehely a tipológiai szimbolizmus szerint az eucharisztia kelyhének előképe (Ter 14,18). Jelentheti Isten büntetését, haragját, a pusztítást (Iz 51,17–22; Zsolt 75,9). Ezzel szemben a teli, túlcsorduló pohár Isten adománya, jótéteménye, a szabadulás (Zsolt 23,5). A keresztény liturgiában a kehely a mise során az átváltozó →bor befogadására szolgáló talpas ivóedény. Ez a „kehely csodája”, a mysterium calicis, amely az Utolsó vacsorára és Krisztus feláldozására utal (Mt 26,27–28). Ezért a kehely a keresztény hűség jelképe, a teológiai erények közül a Hit attribútuma. Pál apostol az 1Kor 10,16 versében utal a Krisztussal való közösségre, amely a kehely által valósul meg. A keserű pohár a mártírium és egyben az üdv kelyhe is (Mt 26,39–42). A Van Eyck testvérek genti oltárán a középső, A bárány imádása c. táblaképen a bárány, azaz Krisztus vére kehelybe folyik (1426–1432, Szt. Bavo).
Dürer metszetén angyalok gyűjtik kehelybe Krisztus vérét (Keresztrefeszítés, 1516).
A Jelenések könyvében is jelentheti Isten büntetését és haragját (Jel 14,9; 16,19). A hét csésze a hét végső csapás jelképe (Jel 15,7–8). A huszonnégy vén aranycsészéjében a →tömjén a szentek imádságait jelképezi (Jel 5,8). Sírkövek díszítőelemeként a kehely az örök élet szimbóluma (→sír). A kígyóval ábrázolt kehely János apostol attribútuma, mivel efezusi működése során a kereszt jelével tette ártalmatlanná a méreggel (kígyóval) telt kelyhet, bizonyítva ezzel a hit erejét. (pl. El Greco festménye, 1610–1614, Toledo, Museo del Greco). A szentek ikonográfiájában a kehely és az ostya Szt. Borbála ismertetőjegye, az oltáriszentségre és az utolsó szentségre utalva, ugyanis a segítő szentek egyikeként a haldoklók védelmezőjeként tisztelték. • A husziták mérsékelt irányzatának, a „kelyheseknek”, majd a protestáns úrvacsorának szintén kehely a jelképe, mivel a korábban szokásos katolikus egyszín alatti áldozással (a hívek számára csak kenyér/ostya) szemben a kétszín alatti áldozást (kenyér/ostya és bor) vallják.
Husz János és Luther Márton két szín alatt áldoztat. Mögöttük a szőlőindákkal befuttatott élet kútja, amelybe Krisztus sebeiből ered az élet vize (Cranach-iskola, 1550 k.).
• József Attila Én, ki emberként… kezdetű versében a szeretett nő mint kehely a mindenség foglalataként jelenik meg: „Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem, / mint csokor van tűzve beléd a mennybolt.” Weöres Sándor Anyámnak c. versében a „hajnal harmatával telt kehely” anyaszimbólum. →elixír, →palack [P. I.]
Kelet: →ablak, →hajnal, →égtájak, →Nap
kék: Az égbolt, a →tenger színe; a megfoghatatlanság, a végtelenség, a transzcendencia szimbóluma. Az intellektus, az elmélkedés, a megnyugvás kifejezője, amely a képzelet és a szürrealitás világához is kapcsolódhat. Az égi istenekre utalva az emberfeletti, mennyei hatalom kifejezője, ebben az értelemben a földi szenvedélyeket jelző →piros/vörös ellentéte. • A görög mitológia tengeristene, Poszeidón (→Poszeidón/Neptunus) a „Kékhaju Föld-övező” (Hom. Il., XV). • A britek csata előtt kékre festették magukat, hogy félelmetesebbnek, harciasabbnak tűnjenek (Julius Caesar: De bello Gallico, V. 14). • A keresztény szimbolikában az angyalok, valamint →Szűz Mária színe, s ez a Menny királynéjának égi jegyességére, mennyei dicsőségére és könyörületességére utal (Wilton-diptychon, 1380 k., London, National Gallery; a Van Eyck fivérek genti oltárának Szűz Mária-táblája, 1426–1432, Szt. Bavo) (→köpeny/palást). A világi uralkodók színeként hatalmuk égi eredetére utal. • A romantika korában elsősorban az Eszmény, az emberi vágyak szimbóluma (Novalis: Heinrich von Ofterdingen; Maeterlinck: A kék madár). Míg a nappali ég vakító kékje, az →azúr maszkulin jelentésű, addig az →éjszaka sötétkékje a feminin princípiumra utal. • A szabadkőműves jelképrendszerben az ún. szimbolikus rítus színe. Kazinczy Ferenc szabadkőműves vállszalagjának szintén ez a színe. →ég, →színek [Ú. E.]
kén
(sulphur): Sárga színű, gyúlékony kristályos elem. Az alkímiában a lélek (anima) szimbóluma, a paracelsusi három világprincípium egyike a →só és a →higany mellett. Maszkulin, aktív, tüzes princípium; a szárazság, a keménység, az egyesítés, és a merev, teoretikus tudás jelképe. Alkimista jele:
. A higannyal együtt az univerzum két alapvető teremtő ereje, amelyek – ha kölcsönhatásba lépnek – illóvá, azaz lélekké válnak (a kén megköti az illékony higanyt, a higany pedig feloldja a ként). Egy másik ezoterikus tradíció szerint a tüzes leheletet, így a spermát szimbolizálja. • A muszlim alkímiai szimbolizmus szerint a lélek erői a természet erőivel párhuzamosak (hideg, meleg, nedvesség, szárazság). A lélekben a megfelelő erők két komplementer princípiummal vannak kapcsolatban, a kénnel és a higannyal. A higany a pszichét, a kén pedig a spirituális aktust jelöli. Ibn’al Arabi számára a kén az isteni cselekedetet jelöli, a higany pedig a természetet a maga egységében. Ritka változata a vörös kén. Ezt Jildáki (1342) a lélek aszkézis általi átlényegüléséhez hasonlítja. • Asztrológiai összefüggésekben a Mars bolygóhoz társítják, mivel szenvedélyes aktivitást, harci készséget, feszültséget fejez ki (→Mars bolygó). Ugyanakkor sárga színe miatt a Nappal, s annak alkímiai megfelelőjével, az arannyal hozzák kapcsolatba. Az →arany és a →sárga szín jelölheti a gőgös egoizmust, amely a bölcsességet csak magában keresi, s amely saját istenségévé válik. Ezért asszociálhatja a keresztény hagyomány a ként a Pokollal és a Sátánnal. • A Biblia szerint Szodomát kéneső pusztítja el (Ter 19,24), amely az isteni büntetés megnyilvánulása. Jób könyvében a fertőtlenítés eszköze, a büntetés szimbóluma, ezért használták a pogányoknál a bűnösök érintette hely megtisztítására (18,15). A Jelenések könyvében elrettentésként szerepel: „Kénköves tűzben fog gyötrődni a szent angyalok és a Bárány színe előtt” (14,10). • Hamvas Béla ezt írja alkímiai szimbolikájáról: „A kén az a világelem, amely szenvedélyes tüzet, hirtelen kitörést, égést jelent” (Scientia Sacra). →tűz [A. B.]
kentaur: A görög mitológiában félig ember-, félig lótestű lény; hegyek, erdők szilaj lakója, valószínűleg a lovat és lovast egybeolvasztó képzelet szülötte (a Balkán-félszigeten viszonylag későn terjedt el a lovaglás szokása, ezért kapcsolódhattak mitikus elképzelések az ember–ló együtteséről). • A mitológia legalább két kentaurcsaládot ismer. Az egyik a lapithák királya, Ixión és a →felhő képében megjelenő Héra (→Héra/Juno) nászából származik; brutálisak, fékezhetetlenek, a nyers természeti erő megszemélyesítői (az olümposzi Zeusz-templom nyugati oromcsoportja: Kentaurok és lapithák harca).
Kentaur és lapitha harca az athéni Parthenón frízén (Kr. e. V. sz., London, British Museum).
Durva viselkedésük miatt a lapithák elűzik őket Thesszáliából (Ovid. Met., XII. 210–535). A Déaneirát elrabló, halálában is bosszút álló Nesszosz kentaur Héraklész (→Héraklész/Hercules) vesztét okozza (Ovid. Met., IX. 131–198; Guido Reni: Déaneira elrablása, 1621, Párizs, Louvre). • A másik ág legismertebb képviselője Kronosz és Philüra fia, Kheirón, a bölcs és gyógyító erővel rendelkező kentaur, az istenek és héroszok nevelője (Hom. Il., XI. 831).
Péleusz Kheirónhoz viszi Akhilleuszt (attikai vázakép, Kr. e. V. sz., London, British Museum).
• A keresztény szimbolikában a kentaur negatív értelmezésű; a bűn, a gonosz inkarnációja, a házasságtörés, az eretnekség szimbóluma (Physiologus).
Sassal küzdő kentaur (féloszlop fejezete, XII. sz., Pécs, székesegyházi kőtár).
Szimbóluma a testből és lélekből, vagy a bestiális és isteni elemekből álló embereknek, továbbá az állativá degradálódott emberi természetnek, de a szellem által kontrollált vad ösztönöknek is (→állat/állatok). Alexandriai Szt. Kelemen is hasonló értelmezést fűzött a képhez: „Az ember, ahogy én gondolom, egy kentaurhoz, egy thesszáliai lényhez hasonlít, mivel egy értelmes és egy ostoba részből, lélekből és testből áll” (Sztrómateisz, VI. 9,4). Danténál a Pokol hatodik körének első gyűrűjét, az erőszakosságban vétkezőket őrzik (Ist. Színj., Pokol, XII. 56). • A reneszánsztól kezdve a bujaság, a féktelenség megszemélyesítője, de a bölcsességé és a segítőkészségé is (pl. Alciati szerint a hercegek tanácsadója). Botticelli Pallasz Athéné legyőzi a kentaurt c. festménye az egyik értelmezés szerint a tudás vad ösztönök feletti győzelmét jelképezi (1482, Firenze, Uffizi). A kentaur a kereszténység előtti őskorra is utalhat, akár a történeti korszak értelmében, akár az ember bensejében mindig jelen lévő ősi állapotot jelentve. • A →Nyilas csillagkép kentaur formájú; történetét Ovidius is ismerteti (Fasti, V. 379–414). Ezért is lett a történelemben az először „lóra nőtt nyilazó” lényekként megjelenő magyarok zodiákus jegye. A tengeri kentaurok teste →ló és hal egysége; az ókori mítosz szerint →Poszeidón/Neptunus megjelenésével népesítették be a tengert. Conrad Gesner így ír róluk Fischbuch, Schlangenbuch, Thierbuch c. 1589-es könyvében: „A poéták által megénekelt tengeri ló, amellyen Neptun, a vizek istene lovagolt.” • Kheirónra utal Berzsenyi Görög Demeterhez, midőn a’ Koronaherczeg’ Nevelőjének választatott c. versében: „Mennyi Népnek nyujt bizodalmat a’ te / Chíroni lelked!” [Eö. A.]
kenyér: Az élet, az egység jelképe, mivel sok gabonaszemből ered (→gabona/búza). Egyes földművelő kultúrákban alapvető élelem, ezért a hozzá kapcsolódó munkafolyamatokkal együtt a szakrális életben is kiemelt jelentőséget kapott (→aratás, →eke, →kovász). • Egy ómezopotámiai mítosz szerint az égi isten, Anu birtokában van a halhatatlan élet kenyere és az élet vize. • A Mithrasz-kultuszban a búzakalász és a kenyér az átváltozás és az új élet szimbólumai voltak (→Mitra/Mithrasz). • A germán és a szláv népeknél a kenyér és a →só szerencsét hozó adományok, amelyeket vendégeknek és fiatal házaspároknak adtak. • Az Ótestamentumban az isteni gondviselés szimbóluma, a gondoskodásé, a nép táplálásáé. A zsidóknál a kovásztalan kenyér a húsvéthoz kötődik (Kiv 23,15); a pászka egyszerre jelképezi a nélkülözés ínségét, az előkészületet a megtisztulásra, és az ősökre való emlékezést. Az MTörv 8,3-ban nemcsak anyagi, hanem szellemi táplálékot is jelöl, Isten szavát, akaratát. Megerősíti az ember szívét (Zsolt 104,15), erőt ad. Már az Ószövetség áldozati rítusaiban szentnek számított a kenyér; pl. a tizenkét kenyér áldozatában, amelyeket a sátorban és a templomban is egy különleges asztalra helyeztek, és minden szombaton megújítottak. Ezek igazi neve a „tekintet kenyere”, mert mindig az Úr tekintete elé voltak helyezve. • A kereszténységben az eucharisztiában nyeri el legmagasabb szimbolikus jelentését. A tipológiai szimbolizmus Melkizedek bor és kenyér áldozatát az eucharisztia előképének tekinti (Ter 14,18). A →bor (Krisztus vére) és a kenyér (Krisztus teste) elfogyasztása a Krisztussal való egyesülést jelképezi. Ez az örök élet megszentelt kenyere: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért” (Jn 6,51). Az Utolsó vacsoránál Jézus a kenyeret kereszten való áldozatának jelképéül használta (Lk 22,19). Pál apostol a kovásztalan kenyeret a keresztény egyeneslelkűség példájaként említi (1Kor 5,7–8). A Krisztusban való hit közösségét is kifejezi: „S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16–17). Az egyházatyák a kenyér készítésében a megkeresztelkedettek „Krisztus kenyerévé”, azaz hívévé válását látják. Ez a gondolat már az ősegyház egyik eucharisztikus imájában megjelenik: „Ahogy ez a feltört kenyér a hegyeken szétszóratott és újra eggyé vált, úgy legyen a te közösséged újra eggyé birodalmadban.” Szt. Ágoston több prédikációjában részletesen foglalkozik ezzel a képpel, pl. a neofitákhoz szóló egyik húsvéti beszédében: „Ebben a kenyérben jelenik meg, hogyan kell szeretnetek egymást. Talán egyetlen magból készült ez a kenyér? Nem inkább sok búzaszemből? De mielőtt kenyérré lettek volna, elválasztották azokat egymástól, s megőrölték őket. Mert ha nem őrlik meg a búzát és nem vegyítik vízzel, soha nem lesz kenyérré. Így őröl meg benneteket először a böjtölés gyakorlata, majd a szent ördögűzés. A megkeresztelkedés és a víz jöttek eztán hozzá. Most már a tésztára hasonlítotok, amiből kenyérformát kell gyúrni. De tűz nélkül nincs kenyér. Mit jelent a tűz? Ez a karizma, mert a tűz olaja a Szentlélek szakramentuma” (Sermo CCXXVII). • A katakombaművészetben az eucharisztia szimbólumaként gyakori motívum (pl. a kenyérszaporítás jelenetében: hal, hátán kenyeres kosárral). A keresztény ikonográfiában Egyiptomi Szt. Máriának, aki magányos életre és imára vonult el a sivatagba, három kenyér az attribútuma. Egy →holló vitt kenyeret Remete Szt. Pálnak és Szt. Antalnak. Árpád-házi Szt. Erzsébet ábrázolásain a szegények iránti részvétre utal. Aquinói Szt. Tamás Úrnapi énekében az „igaz kenyér” Krisztus. • Irodalmi művekben is szereplő motívum. Kosztolányi Kenyér és bor címmel jelentetett meg kötetet, amikor maga is krisztusi korba lépett. Boldog, szomorú dalának kezdősorában a kenyér és a bor az életben megjelenő anyagi és spirituális javak szimbóluma. József Attila Csendes, kévébe… kezdetű versében az otthon melegét, a falu hangulatát idézi: „porhanyó falucska, mondd el / a lágy kenyér dalát.” Ottlik Géza Iskola a határon c. regényében a főszereplőhöz, Medvéhez kapcsolódik; a dolgok lényegét jelenti számára. [P. I.]
Kerberosz: A görög mitológiában Hadésznak, az alvilág istenének a kutyája, Ekhidna és Tüphón sarja; a Sztüx partján az alvilág bejáratát és kijáratát őrzi (→Hadész-Plutón/Orcus, Dis). Az őrködés és az éber szigorúság, valamint a föld és az alvilág hatalmának, a halál kérlelhetetlenségének megtestesítője. Az alvilági kutyát általában három, de gyakran még több fejjel ábrázolják, testét kígyók borítják, érces hangon ugat és oroszlánmancsai vannak (Hésziod. Theog., 308–312). „Hátul a farka helyén, busa gyapjas horpasza alján / rémületes kígyók a fullánkjuk kétfele öltik; / sűrű szemölde alól a pokolkő-kék szeme villog” (Euphorión: S95. frg.). Héraklész (→Héraklész/Hercules) utolsó feladata a holtakat őrző →kutya felvilágra hozása volt. A hős fegyvertelenül, puszta kézzel megfojtotta a szörnyeteget, így teljesítette küldetését (Apollod. Mit., 2,5. 12). • Dante Isteni Színjátékában a Pokol harmadik körét, a falánk vétkezőket őrzi Kerberosz. Itt a földet is szimbolizálja, amelyhez hasonlóan fölfalja és elemészti a holtakat: „Szeme vörös, sötét szakálla ronda, / két körmös kéz nőtt rengeteg hasából, / karmolja a lelkeket, falja, bontja” (Pokol, IV. 14–17). [A. D.]
kerék: Kör alakú, tengelyen forgó alkatrész, amely tárgyak, járművek gördülését teszi lehetővé. Az ősi időktől fogva igen gazdag jelentéskörrel rendelkezik. Részesül abból a tökéletességből, amelyet a →kör sugall, ugyanakkor az idő világához, így az állandó bizonytalansághoz, a folytonos teremtéshez és elmúláshoz kapcsolódik. Az élet körforgását, a megújulást, a változékonyságot, az örök visszatérést jelenti. Szimbolizálhatja a sors váltakozását, a szerencsét vagy balszerencsét. A tömör, fából készült kerék eredetileg lunáris szimbólum volt. Későbbi, küllős változata szoláris szimbólumként a →Nap és az égitestek ciklikus mozgását jelezte: a kerék tengelye a Nap, küllői a napsugarak. A népszokásokban a téli, ill. a nyári napfordulón a kerékgörgető napvarázslatok a Nap égi útját idézik föl. A világ szimbóluma (rota mundi). A kerékagy mint kozmikus közép a mozdulatlan mozgató. A kerékabroncs a manifesztáció, amely sugárzással áramlik ki a kerékagyból. • Indiában kozmikus jelképként szerepel, pl. az Upanisadokban: a „Teremtmények Ura […] a világkerékben a kerékagy” (Mahá-Nárájana upanisad, 1,6).
Kerék a Szúrja-templom oldalfalán (1238–1264, Kónarak).
A →templom oldalán tizenkét kerék látható, mivel a hindu templom egyik jelképes jelentésében az istenek szekere. A kerék tizenkét küllője a szoláris ciklus jele. • A buddhizmusban a központ →Buddha; ő indította be a Tan kerekét (Mahávagga, I. 6). A korai buddhizmus térhódításakor Asóka király oszlopain kerék utalt a buddhizmus eszméire (→oszlop). A küllők a lelki képességek, amelyek a központban egyesülnek. Az üres kerékagy az égi cselekedetek illeszkedési pontja. Az uralkodó, aki itt tartózkodik, az egyetlen, aki nem változik az univerzális változásban, s a fény sugarai is belőle áradnak ki. A buddhista létezéskeréknek hat küllője van, amely megegyezik a létezési osztályok számával. A nyolcküllőjű kerék felidézi a →lótusz →nyolc szirmát és az Út nyolc ösvényét.
A Tan kereke, tizenhat küllővel ábrázolva.
• A kínai hagyományban a kerékagy az ég, a kerület a Föld, a küllő az ember, aki közvetít köztük. A megszabadulás csak a kerületről a centrumba való visszatéréssel lehetséges, s ez a lét központjába való visszatérést jelenti. • Az ősi Mezopotámiában a kereket Istar övének, a babilóniaiak a Hold Házának nevezték. • Az antikvitásban a versenylovak szerencsejegyeként Hélioszra utalt, mert a napisten a versenylovak patrónusa volt („Héliosz, a kocsihajtó”). A napkerék →Héliosz/Sol vagy →Apollón/Apollo napszekerét jelenti (→szekér/kocsi). A hatküllőjű kerék →Zeusz/Jupiter égisten jele. A kerékben többen Jupiter villámának megfelelőjét látták. A sorsistennők, Tükhé/Fortuna és →Nemeszisz attribútuma. Ixión kereke az állandó bűnhődést jelzi. A harci szekér kereke fensőbbséget, autoritást; a szárnyas kerék gyorsaságot jelent. • Az Ószövetségben az égő kerék az isteni hatalom szimbóluma. Megjelenik Dánielnél: „az Ősöreg […] trónja lobogó lángból volt, kerekei meg izzó parázsból” (Dán 7,9). Ezekiel látomásában (Ez 1,4–24) a szárnyas tetramorf lények (angyal, oroszlán, sas, bika) tüzes, szemekkel borított kerekektől kísérve jelennek meg.
Ezekiel látomása (Csatári [Admonti] Biblia, XII. sz. első fele, Bécs, Österreichische Nationalbibliothek).
A forgó kocsikerék és a tengely a nyughatatlanságra, a balgaságra is utalhat (Sir 33,5). • A hatküllőjű kerék felidézi a Krisztus-monogramot (→betű/írásjel). A kerék aszketikus értelmet is kapott, mivel a földről csak annyit vesz fel, amennyi feltétlenül szükséges. Jelentheti a teológiát is. Forgó kerületének csak legalsó részével érinti a földet, ezért a transzcendensre való koncentrálás kifejezője. A keresztény ikonográfiában a mártíromságra is utal, Diocletianus uralkodása alatt a keresztényüldözés sok áldozatát széttört vagy szögekkel kivert kerékkel kínozták (ebben a jelentésben Alexandriai Szt. Katalin attribútuma [pl. Podolini: Szent Katalin, 1420–1430, Bp., MNG]). • A középkorban a szerencse és az idő függvényében alakuló emberi sorsváltozások, az emberélet kifejezője; Fortuna kereke már korán átfedésbe került az „idő kereke” és az „élet kereke” toposzokkal. A kerék az emberi dolgok mulandóságát jelezheti, a vanitast, amelyen Fortuna kereke végiggurul. Ezt jeleníti meg az az embléma, amely egy királyt a Fortuna által hajtott keréken ábrázol: a kerékre felkapaszkodva, a kerék tetején, arról lecsúszva, ill. a kerék legalján (→Tükhé/Fortuna). A bűnök közül az Állhatatlanság allegorikus alakja keréken próbálja egyensúlyban tartani magát Giotto Erények és Bűnök c. freskóciklusán (1306, Padova, Scrovegni-kápolna). • Az alkímiai hagyományban a kerék a bölcsek kövének előállításához szükséges idő jele. Az alatta levő folyamatos és egyenletes tűz, amelyet az alkimista éjjel-nappal fenntart, a „kerék tüze” nevet kapta. • A tarot X. lapja (Szerencsekerék) egy →szfinx uralta életkereket ábrázol (→kártya). • Csokonai Halotti versek c. művében a kozmikus idő jelképeként szerepel: „Kilátok az örök létel központjáig, / Hol eredetemnek kezdetét fellelem, / s a végtelen idők kerekét képzelem.” Petőfi a ’végzet’ jelentést eleveníti föl: „A sorskerék hurcol s ledob!” (Évek, ti még jövendő évek). [P. I.]
kereszt: A legrégebbi és legelterjedtebb szimbólumok közé tartozik; számos mitologikus és vallási rendszerben megtalálható. Az eurázsiai kultúrákban a legfontosabb, de előfordul Ausztráliában, Óceániában és a prekolumbiánus Amerikában is. A négy alapvető geometrikus szimbólum egyike, a körrel, a négyzettel és a középponttal együtt (→kör, →középpont, →négyzet). E három kapcsolatát alapozza meg: két egyenesének metszéspontjával (középpont) a külső világra nyit; a körbe írva négy részre osztja a kört. Mivel az egyenlő szárú kereszt négy legtávolabbi pontját négy egyenes köti össze, a négyzet és a →háromszög is belőle származik. A négyes szám szimbolikája kapcsolódik a keresztéhez (→négy). Kozmikus szimbólumként a két szára által kijelölt kereszteződési pont a világ központja. A világrendszerező elv képe: négy karja megfelel a négy égtájnak (→égtájak). Az archetipikus ember jelképeként a függőleges vonal az égi, a szellemi, az intellektuális, a pozitív, az aktív és a hímnemű, míg a vízszintes a földi, a racionális, a passzív és a női aspektus. A kereszt a világfa és az életfa geometrikusan megfogalmazott változataként is felfogható (→fa). Kettős orientáltsága (jobb– bal, fent–lent) miatt tartalmaz pozitív és negatív aspektusokat (→jobb és bal). Jelenthet boldogságot, szerencsét, felvirágzást. Ezért fontos szerepe van a ritualizált viselkedésben is; a beavatási szertartások gyakori eleme. • A mezopotámiai hagyományban ismert volt. Babilonban a félholdas kereszt a holdistenségekkel jelenik meg; Asszíriában a négy égtájat jelöli; az arisztokrácia a Nap-keresztet fülbevalóként hordta. Asszíria négy nagy istenére a ma máltai keresztként ismert jel utalt. • Föníciában a kereszt az élet és az egészség jele. Káldeában a hatszárú kereszt a teremtés hat napját, az idő és a világ létezésének hat fázisát jelzi. • Egyiptomban az ankh-kereszt, az ún. füles kereszt (lat. crux ansata) a halhatatlanság, a rejtett bölcsesség, az ég és a föld egységének szimbóluma. Jelképezi még a nemek egységét, az „eljövendő életet” és az „eljövendő időt”, az élet és a tudás misztériumainak kulcsát. Nemcsak alakjában egyesíti a férfi (tau-kereszt) és a női (→tojás) szimbólumokat, hanem jelentésében is (a tojás az anyaméh, a tau-kereszt pedig fallikus szimbólum). Életfa-szimbólumként is értelmezték. Egyesek szerint az ovális az örökkévalóság, míg a szárak a kiterjeszkedés, azaz a végtelenből a térbe való áttérés szimbólumai. Az ankh-kereszt →Ízisz egyik attribútuma, de az ábrázolásokon sok isten kezében megtalálható mint az isteni élet és az örökkévalóság jelképe. Ha halandók tartják kezükben, akkor a boldog örökkévalóság útját fejezi ki, Ízisz és →Ozirisz/Szarapisz kíséretében. Utalhat a szent misztériumok védelmére is.
Ankh-kereszt-ábrázolás egy egyiptomi sírfestményen (Kr. e. XV. sz.).
• Indiában a kereszt a lét kiterjedését jelképezi; a függőleges vonal a magasabb, az égi állapotok, míg a vízszintes az alacsonyabb, azaz a földi állapotok megfelelője. A kereszt, közepén körrel a hatalmat, a fenségességet jelképezi. A buddhistáknál a Létezés Körének és a Törvény Kerekének a tengelye kereszt. • Kínában a tér teljességét jelöli; a tízes számot, amely magában foglalja az összes egyszerű számot. A négyzetbe foglalt kereszt itt a Föld szimbóluma, és stabilitást jelent. • A görögöknél az archaikus Artemisz-ábrázolásokon szvasztika (→szvasztika/horogkereszt) látható. Zeusznak mint az ég istenének szoláris szimbóluma. • A rómaiaknál halált és kínszenvedést jelentett; a polgárjoggal nem rendelkezőket büntették keresztre feszítéssel. • A skandinávoknál a T alakú kereszt Tór isten kalapácsa, a vihar, a villámlás, az eső és a termékenység jele (→kalapács). • A keltáknál a körbe foglalt keresztalak terjedt el. A negyedeket a négy elemnek és hagyományos minőségeiknek feleltették meg. Kifejezi Írország négy tartományra való felosztását. Az írek számára a körbe írt kereszt a kelta hagyomány és a kereszténység között létrejött szintézist jelentette. • Az iszlámban a lét minden állapotának tökéletes egységét jelképezi. • Az amerikai indiánoknál az emberi alak szimbóluma, valamint kifejezi a szüzességet, a négy fő irányt és a négy szelet. A kereszt középpontja az ember és a föld, amelyeket a szelek és az istenek összecsapó erői mozgatnak. • A zsidóknál a táv-kereszt a Messiást, a szabadulást és az örök életet jelképezi; talizmánként viselték (a táv a héber írás huszonkettedik, utolsó betűje). • A keresztény hagyományban a kereszt szimbolikája központi jelentőségű: ebbe a képbe sűrítették bele a Megváltó szenvedéseit, az üdvözülést, magát a keresztény hitet (1Kor 1,18–32). A kereszt a megfeszített Krisztust, valamint Krisztusnak a bűn és a halál feletti győzelmét jelképezi (A Szent Kereszt diadala, a római San Clemente apszismozaikja, 1130 k.). A Passió-szimbólumok egyike; ebben az értelemben látható a Krisztust övező angyalok kezében (Jan és Hubert van Eyck genti oltárának A bárány imádása c. táblaképén a Bárány mögött [1426–1432, Szt. Bavo]; Hans Memling Utolsó ítélet-oltárán [1471, Gdańsk, Muzeum Pomorskie]). →Jézus Krisztus második eljövetelekor az „Emberfia” jele (Mt 24,30). Nagy Konstantin császár számára Krisztus keresztje a győzelem jele: „In hoc signo vinces” (E jelben győzni fogsz). A teológiai erények közül a Hit allegorikus alakjának attribútuma. Az ókeresztények a kereszt helyett gyakran titkos ismertetőjelet alkalmaztak (→hal, →horgony). A ravennai San Apollinare in Classe apszismozaikján egy drágakövekkel kirakott kereszt és azon egy Krisztus-medalion helyettesíti Jézus alakját a Krisztus színeváltozása-jelenetben (VI. sz.). A drágaköves kereszt (crux gemmata) liturgikus tárgy; ilyen a magyar koronázási eskükereszt is (→drágakő). A keresztény művészetben a Nappal és a Holddal is ábrázolják, hogy Krisztus kozmikus aspektusait is hangsúlyozzák, mint ahogy Krisztus kettős természetét jelezték a kereszt függőleges (égi) és vízszintes (földi) tengelyeivel. Gyakran kapcsolják össze az és az betűkkel, valamint a Krisztus-monogrammal (→alpha és ómega). • A középkorban azt tartották, hogy Krisztus keresztjét a tudás fájából készítették (Pacino di Bonaguida: Lignum vitae, 1310 k., Firenze, Accademia) (→tudás fája). Egy másik hagyomány szerint az élet fájából készítették, és ezért képes feltámasztani a halottakat (Jel 2,7; 22,2). Hasonló kontextusban jelenik meg egy középkori német szövegben is a kereszt: olyan fa, amelynek gyökerei a Pokolba nyúlnak, csúcsa Isten trónusánál van, és ágai között tartja a világot. Szimbolizálhatja a halált vagy a szenvedést, és az áldozat elfogadását. Venantius Fortunatus Himnusza a Szent Kereszthez c. művében Krisztus keresztje életfához válik hasonlatossá azáltal, hogy a Megváltó testét hordozta: „Te áldott, kinek ága közt / a világ Kincse lebegett, / te lettél teste mérlege / s a poklot megrabolta fád.” A zsegrai a „cselekvő feszület” különleges ikonográfiai típusát képviseli, amely a XV. sz. elején terjedt el. Az életfa formájú keresztnek, amelyre Krisztust feszítették, mind a négy végén kezek vannak. Fent kulcsával a mennyország kapuját nyitja, jobbra a tetramorfon ülő, eucharisztiát tartó Eklézsia felé nyúl, bal oldalon leszúrja a bekötött szemű Zsinagógát, alul pedig megnyitja a Pokol tornácát (→Eklézsia és Zsinagóga). A fa alatt a bűnbeesés történetének jelenetei láthatók (→Ádám, →alma/almafa, →Éva).
A megváltás allegóriája (XV. sz. eleje, Zsegra, Szentlélek-plébániatemplom).
• Az Isteni Színjátékban az örök dicsőség szimbóluma, az áldozat árán elért öröklété (Paradicsom, XXII. 97–108). Védelmet nyújtó jelként is használták, pl. járványok idején, ördögűzéskor, de a keresztesek ruháján is hordozta ezt a jelentést. J. S. Bach egyes vokális egyházi műveiben a „Jézus”, az „Üdvözítő” és a „Megváltó” szavakhoz a kottában keresztrajzolatot kiadó dallamvonal kapcsolódik. • A keresztény keresztnek hat fő formája van:
1. csúcs nélküli tau-kereszt, 2. egyenlő szárú görög kereszt, 3. orosz kereszt, 4. csúcsban végződő, egy vízszintes áthúzással ábrázolt latin kereszt, 5. csúcsban végződő, két vízszintes áthúzással ábrázolt kereszt, 6. csúcsban végződő, három vízszintes áthúzással ábrázolt kereszt.
A tau-keresztet (1) a karóhoz szögezett kígyó ábrázolásának is tekintik, amely így az áldozat árán legyőzött halált jelképezi. A középkorban ezt a formát Remete Szt. Antal keresztjének nevezték, mivel az ő attribútuma a csengővel ellátott T alakú mankó. Ez a keresztforma pl. Bosch Szent Antal megkísértése c. képén (1505–1506 k., Lisszabon, Museu Nacional de Arte Antiga) a szent szerzetesi öltözetének vállán látható. (A kereszt a Szent Antal-rendhez való tartozásra utal Jan van Eyck A szegfűs férfi c. portréján is, ahol az ismeretlen férfi nyakában csengő és tau-kereszt lóg [1430-as évek eleje, Berlin-Dahlem, Staatliche Museen].) Az egyenlő szárú görög kereszt (2), a crux quadrata ősi keresztény szimbólum, amely a körbeírható kereszt. A görögkeleti templomok alaprajzukban ezt a formát követik, s kupoladíszítésként is megjelenik. Kevésbé elterjedt változata szintén négy egyenlő ággal rendelkezik, de az alján egy felfelé fordított félkör látható. Ez a →horgony szimbolikus jelentéseivel áll összefüggésben, s kifejezi azt a meggyőződést, hogy a templom, mint →hajó, Isten országa felé tart, ahol majd a keresztény üdvösség és reménység horgonya őrzi a híveket. Az orosz kereszt (3) hosszabb, függőleges szárát egy rövid vízszintes, egy széles középső és egy jellegzetesen ferdén elhelyezkedő ág keresztezi. Ez a forma felel meg leginkább annak a keresztnek, amelyen Jézus meghalt. Ez a forma így nem csupán jele, hanem ábrázolása is Krisztus keresztjének. A felső, kisebb ág – a kettős keresztekhez hasonlóan – arra a táblára emlékeztet, amelyet Jézus feje fölé erősítettek, s amelyen ez volt olvasható: „A názáreti Jézus, a zsidók királya” (Jn 19,19); az alsó pedig az a lábtámasz, amely az önkéntelen támaszkodás révén meghosszabbította a halálraítélt szenvedéseit. A hagyományos értelmezés szerint az egyik végével felfelé, a másikkal lefelé mutató ferde ág azt jelképezi, hogy Krisztus eljövetelével megtört a bűn egyöntetű uralma az emberiség felett, lehetővé vált számára az üdvösség, a földtől az ég felé való törekvés. A kereszt nyolc vége az emberiség történelmének nyolc periódusára utal, amelyek sorában a nyolcadik az eljövendő örök élet, a Mennyek Országának korszaka. Az egyszer áthúzott latin kereszt (4) négy karja nem egyenlően osztja egymást; ez a forma a kiterjesztett karú ember jelképe. Kifejezi az emberiség egészét, amelyet Krisztus a világ minden tájáról magához vonz. Ezt a formát követik a nyugati templomok alaprajzai, s ez a katolikus templomok tornyainak jellegzetes eleme (→templom). A kétszer áthúzott kereszt (5) az egyházi hierarchiában játszik szerepet, a kardinálisok és az érsekek használhatják. A háromszor áthúzott kereszt (6) szintén az egyházi hierarchia jelzője: a pápai tiarának és a püspöki süvegnek felel meg. A XV. sz.-tól kezdődően csak a pápának van joga ezt a keresztformát használni. • Az X alakú, ún. András-kereszt-ábrázolások a X. sz.-tól ismertek. A hagyomány szerint András apostolt ilyen formájú keresztre feszítették (pl. Matteo Preti freskója, 1650–1651, Sant’ Andrea della Valle, Róma; Szent András-oltár Liptószentandrásról, 1512, Bp., MNG). A barokk korban, pestisjárvány idején az ún. Zakariás-keresztek óvó erejében bíztak, amelyekre a Zakariás-áldás kezdőbetűit írták. • A gnosztikusoknál a kereszt a tökéletesség egyensúlya. • Az alkímiában az elemek természetes rendje, a quinta essentia középpontja. • A magyar címerben szereplő kettős kereszt a magyar királyok egyik hatalmi szimbóluma, amely a XII. sz. vége óta, III. Béla uralkodásától kezdődően volt használatos, és az uralkodó egyházi és világi főhatalmát fejezte ki. A hagyomány szerint ez a kettős kereszt I.(Szt.) István király kereszt-ereklyéjére utal, amelyet II. Baszileosz bizánci császártól kapott, s Krisztus keresztjének egy darabkáját tartalmazta, valószínűleg mellkeresztbe foglalva. • John Donne A kereszt c. művében a lélekben hordozott kereszt a megtisztulás szimbóluma. A német romantikus festő, Caspar David Friedrich Kereszt a hegyen c. festményén a központi motívum a hegycsúcs és a fénysugarak által kiemelt kereszt (1811, Drezda, Staatliche Kunstsammlungen, Gemäldegalerie). Weöres Sándor Kereszt-árnykép c. képverse a kereszt alakját idézi fel. Pilinszky lírájának egyik központi motívuma: „»Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / – tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek«” (Juttának). [K. K.; Ú. E.]
keresztelés: →víz
kert: A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi →Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító →fa; földjét →négy →folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban →templom vagy →oltár áll, ill. →kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok (→szarvas, →páva, →galamb/gerle) népesítik be. • Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Egyes feliratok szerint Amon isten megparancsolta Hatsepszut királynőnek, hogy létesítsen részére egy nagy kertet, amelynek közepén templom áll. III. Ramszesz fáraó a Medinet Habuban emelt templomnál először egy nagy kertet építtetett: „tágas helyet, ahol annyi a Lótusz és Papirusz, mint a homok.” Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek. • Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkuratok mintájára építettek. Az ókor →hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét. • Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. Leghíresebb versgyűjteményeik a Gulisztán (Rózsakert) és a Busztán (Gyümölcsöskert) címet viselik. Egy XV. sz.-i miniatúra egy kínai hercegnő és egy perzsa herceg találkozását kertben jeleníti meg. Két híres középkori költő, Szádi és Háfiz sírja falakkal körülvett kis ligetben áll. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a →sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban (Cordoba, Toledo, Granada) érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei. • Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít (→mandala). Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje. • A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma” (→barack/őszibarack). A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a →víz és a →kő/szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik meg.
Buddhista kert (Ryoanji-templom, XV. sz. vége, Kiotó).
Japánban a kertekben kaptak helyet a teaházak is, mivel a teaszertartásra a kerten való áthaladás készíti fel a résztvevőket. • A görögök kertjei eleinte a kegyhelyként tisztelt szent ligetek voltak. Ezek közepén oltár vagy templom állt. Az istenek és hősök szent ligetei versenyjátékok színteréül is szolgáltak. A testedző iskolákat, a gümnaszionokat szintén nagy kert vette körül, s az egyes kertrészleteket akadémiának, líceumnak nevezték. Később a gümnaszionok sétaútjaiból a filozófusok gyülekezőhelye lett, ahol a mesterek sétálva tanítottak. A kert tehát iskolaként funkcionált, pl. Epikuroszt „a Kert filozófusának” nevezték. Priaposzt tisztelték a kertek védőisteneként, s szobrain a →fallosz hangsúlyos ábrázolása termékenységi vonásaira utal (→Priaposz/Priapus). A kert az antikvitás szerelmi költészetében is erotikus szimbólum, ill. a női genitália jelképes megjelenítése. A kertbe való behatolás, a termények megdézsmálása a nemi aktust jelöli: „Elveheted kertemből büntelenül mi csak ott van, / ha megadod te nekem mind, mit a kerted igér” (Corpus Priapaeorum, 5.). Homérosz Odüsszeiájában is több kertleírással találkozhatunk. A phaiák fejedelem, Alkinoosz gyümölcsöskertje maga a tökéletesség, a bőség, az istenek ajándéka (Od., VII. 112–132). A mítoszokban szereplő →Heszperiszek kertje az →aranykor eszményi helyszínéhez hasonló. • A bibliai Édenkert a tökéletes boldogság és az ártatlanság állapotának szimbóluma (→Paradicsom). Ugyanakkor fájának gyümölcse a testi gyönyörök megízlelését kínálja, így válhat a földi szerelem helyévé (→alma/almafa, →tudás fája). A bűnbeesés és kiűzetés ábrázolásain is megjelenhet a tökéletes állapotra utaló kert (pl. Jan de Limbourg és testvérei: Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból, Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé). Az Énekek énekében az elzárt kert a kedves szüzességére utal (Én 4,12). A keresztény szimbolika ezt veszi át a szeplőtelen fogantatás, ill. →Szűz Mária tisztaságának jelképeként (hortus conclusus). Erre a jelentésre utal Stefan Lochner Madonna rózsalugasban c. festménye is (1440 k., Köln, Wallraf-Richartz-Museum). Az →Angyali üdvözlet ábrázolásainak is gyakori színtere (pl. Leonardo da Vinci: Angyali üdvözlet, 1472–1475, Firenze, Uffizi). • A néphagyományban is megjelent a nagyhét utolsó napjain és húsvét éjszakáján a kerti imádkozás szokása, amely a Getsemáné-kertben történt eseményekre emlékeztetett (Mt 26,36–42). • A középkori templomok fallal bekerített kolostorkertjei, a reneszánsz szimmetrikus elrendezésű kastélykertjei, a francia és spanyol barokk labirintus típusú, geometrikus formákat kedvelő kertjei, majd a természet mintájára telepített angol kertek mind egy-egy kor világfelfogását tükrözik. • A gyönyörök kertje (hortus deliciarum) a XX. sz.-ig nyomon követhető toposz, s a testi örömök, az érzékiség kifejezője (Bosch: A Gyönyörök kertje, 1503–1504, Madrid, Prado; Gulácsy Lajos: Szerelmespár [Don Juan kertje], 1910, Bp., MNG; William Blake: A szerelem kertje; Oscar Wilde: Eros kertje; Csáth Géza: A varázsló kertje; Ady: Az árvaság kertjeiben).
Gulácsy Lajos: A varázsló kertje (1906, Bp., MNG).
• Ovidius az állam jelképeként is használja (Fasti, II. 701–710). Ezt a hagyományt folytatja Shakespeare, akinek több drámájában a „gyomos kert” a hanyatló állam, ill. világ szimbóluma (Hamlet, I. II.): „kertünket, a szép hont / Gyom veri fel” (II. Richárd, III. IV.). A magyar irodalomban Móricz Zsigmond Tündérkert c. regényének címe is kifejezi, hogy a korabeli, három részre szakadt Magyarországnak egyetlen „művelt” része a Bethlen Gábor vezette Erdély. • A világtól való elvonulás egy lehetséges formája: pl. Szt. Ágoston Vallomások c. művében a szerző megtérése olvasás közben egy kertben zajlik le. A pihenés, a magány (Milton: Il Penseroso), a gondolkodás, a misztikus megvilágosodás tere (Marvell: Gondolatok a kertben). Voltaire Candide-jának zárómondata az egyéni lét kiteljesítésének (mint egyetlen lehetséges életcélnak) jelszava lett: „Műveljük kertjeinket!” Vörösmarty Csongor és Tünde c. darabjában a kert maga a világ, amelyben az emberiség drámája zajlik a megkísértéstől a beavatásig. Lehet a megszelídített és művelés alatt álló lélek jelképe, szemben az →erdő szimbolizálta vad lélekkel (Hamvas Béla: Scientia Sacra). Bartók (Balázs Béla szövegére komponált) A Kékszakállú herceg vára c. operájában a férfilélek gyöngédségét jelképezi: „Ó! Illatos kert! / Kemény sziklák alatt rejtve.” →Adónisz-kert, →gyümölcs/termés [A. B.]
kerub: →angyal
keselyű: Nagytestű ragadozó →madár; táplálékát elhullott állatok alkotják. Dögevőként egyszerre szimbolizálja a pusztítást, a halált, a mohóságot, valamint a megtisztulást, a megújulást, az életet. Ez utóbbi szerepében kapcsolódik a víz és a tűz jeléhez, és válik bőség-szimbólummá számos természeti népnél. A hagyomány szerint Kínában a magas életkort, Egyiptomban a varázslatosságot, Arábiában pedig a fortélyt jelképezi. A női princípiumot reprezentálja a sólyommal és a karvallyal mint férfi princípiummal szemben (→sólyom); anyai gondoskodást, védelmet, menedéket jelent. • Az egyiptomi anyaistennők (→Ízisz, Mut, Hathor, Neith) emblémája, akiket gyakran ábrázoltak keselyűfejjel, ill. akiknek ideogrammája a keselyű. Anyaság- és szeretetszimbólum; kosáron ülve az anyaméhben megindult termékeny fejlődést jelképezi. A védelmező erő szimbólumaként királyi melldíszeken is szerepelt. • A görög-római mitológiában →Kronosz/Saturnus és →Apollón/Apollo szent madara, jósmadár. A Róma alapításáról szóló legenda szerint Remus hat, Romulus tizenkét keselyűt látott, amikor egyikük a Palatinusról, másikuk az Aventinusról az éghez fordult, hogy megtudja, melyikük legyen az alapító, az építő (→Romulus és Remus). • A Bibliában nehezen különíthető el jelentése a sasétól, mivel görögül a →sas és a keselyű is altosz. A keselyű inkább tisztátalan állatként szerepel (Lev 11,13; MTörv 14,12; Mt 24,28); az ördögöt, az Antikrisztust is jelölheti. • A XVII. sz.-i angol drámaíró, Ben Jonson komédiájában, a Volponéban, a tipizált szereplők ragadozó állatok nevét viselik, pl. Voltire (’keselyű’) az önzés és a mohóság megszemélyesítője. D’Annunzio A nap keselyűje c. költeményében a művészi elragadtatásra és az inspirációra utal. [K. J.]
kesztyű: Gyakran magát a kezet reprezentálja, ezért szimbolikája a kézével rokon (→kar/kéz). • A sámánöltözet egyik eleme; a hat- vagy hétujjú kesztyű a többletcsontra utal, s ezáltal viselője szellemi erejét jelképezi (→csont/csontváz, →ujjak). • A kézhez hasonlóan védelmet, agressziót, ill. támadást, valamint adományozást jelöl. Az ellenség lába elé dobott, esetleg arcba vágott kesztyű a középkorban párbajra való kihívást jelentett. A kihívó kesztyűje mellé vetette a sajátját az a lovag, aki elfogadta a kihívást. A kesztyűk a nyilvánosságot biztosították a párviadalnak, és egyúttal a megjelenés zálogául is szolgáltak. A lovagok és nemesek páncél-, ill. bőrkesztyűje elengedhetetlen volt a harchoz és a védekezéshez. A kesztyűlevétel gesztusa a másik ember előtt az önkéntes lefegyverzés, behódolás, ill. barátság jele volt. A hölgyek kesztyűje szemérmességre, az áttört, csipkés kesztyű azonban kacérságra utalt. • A katolikus liturgia szerint különféle színű kesztyűk járultak a papi hierarchia egyes tisztségeihez (→ruha, →színek). A papi méltóságon kívül az invesztitúrát, a papok beiktatásának jogát is jelölte. • A szabadkőművesek fehér kesztyűje szellemi-fizikai tisztaságuk kifejezője. Így akarták elkerülni, hogy tisztátalan dolgokkal kerüljenek közvetlen érintkezésbe. [R. G.]
kettő: Matematikailag az →egy duplikációjának eredménye (1+1=2), és mint ilyen, az első páros szám, egyben az egyetlen páros prímszám. A kettő önmagával összeadva ugyanannyit (négyet) ad végeredményül, mint önmagával megszorozva, és ezzel egyedül áll a természetes számok halmazában. Geometriai analógiája a két pont, a vonal és a szög. A lineáris történeti szemlélet szerint a kettő több, mint az egy (pontosan kétszer annyi), ám az archaikus kultúrákban a kettő az Egység megszűnésének, elfeleződésének az eredménye; az első mennyiség, amellyel létrejön a Sokaságnak a bukás utáni világa. A kettővel születnek meg a nemek. A kettes szám a szétválasztás, a komplementeritás, az ellentét és a megkettőződés száma. A tradíciók többségében feminin szám, az életet adó női princípium megtestesítője. Az egy az isteni, a teremtő, az ideák világához, a kettő a teremtett lények és a másolat világához tartozik. Az egy a Forma, a kettő az Anyag. Míg az egy a tökéletesség, az egész jelképe, amelynek geometriai analógiája a kör és a gömb, addig a kettő az eltorzulást, a megzavarodást hozza létre: a körből ellipszis, a gömbből →tojás válik. Az egy a végtelen, a nyugodt önszemlélés és az isteni mindentudás száma; a kettő dualizmusából pedig megszületik a dialektika, amely alapja minden erőfeszítésnek, mozgásnak, harcnak és fejlődésnek. Az analízis alapelve, amely az ismeret megszerzése érdekében lerombolja a valóságot. Mint archetípus, minden ember őseredeti élményéhez, az Én és a Te, az Egyik és a Másik érzékeléséhez kötődik. Minden bináris modell bipoláris, és pólusai ugyanarról a területről származnak (pl. tér: →jobb és bal; idő: nappal és →éjszaka, →fény/világosság és sötétség). A kettes szám archetipikus struktúrájából eredően minden bináris modell szétválaszt, szembehelyez és így összehasonlítást tesz lehetővé; egyben magában hordja a teremtést, a mozgást is. Az ősi civilizációkból fennmaradt teremtésmítoszok ilyen bináris modellekre építik fel a világ keletkezésének történetét. • A világ anyagi egységének dualizmusát a kínai jin-jang elmélet is tartalmazza (→jin és jang). A Ji king (Változások könyve), amelyet Kínában jóskönyvnek használtak, szintén a bináris oppozíciókban látja a világ lényegét, s ezeket trigrammákkal ábrázolja (→trigrammák). • Az iráni mitológiában Ahrimán és Ahura Mazda a sötétség és a világosság ellentétpárja; az éjszaka és a nappal az örökkön magába visszaforduló idő két aspektusa (→Ahrimán/Ármány, →Ahura Mazda). A földi létforma a kettes számra épül: az ember porból épült lakhelyének két kapuja van – az egyik, hogy belépjen, a másik, hogy eltávozzék; azaz megszülessék és meghaljon. A földi élet rövidségét az e házban eltöltött két nap jelképezi, az emberek közti ellentéteket és széthúzásokat pedig a két atmoszférájú klíma. • Az afrikai mitikus gondolkodásmód a kettősség élményéből táplálkozik, amelyet kozmikus törvényszerűségnek fog föl. Így minden dolognak két oldala van: pozitív és negatív; nappali és éjszakai. • Az egyiptomi hitvilágban is alapvető fontosságú: Hórusszal (a fénnyel, →Hórusz) →Széth (a sötétség) áll szemben; a Kelettel a Nyugat (→égtájak). • A görög mitológiában is megjelenik a bináris modellben való gondolkodás néhány eleme, noha korántsem jut olyan alapvető szerephez, mint a fent említett hagyományokban. Hésziodosz Theogoniájában Gaia és Uranosz, a Föld és az Ég nászából születnek a többi istenek (126–138) (→Gaia/Tellus, →Uranosz/Uranus, →szent nász). Gaia a Khaoszból, az Ősegyből származott, és megszülvén saját párját, aki egyben önmaga ellentéte, vele „szerelembe vegyült”. Platón A lakomában elmondja, hogy eredetileg az emberek androgünök (=1) voltak, ám az isteni akarat kettészakította őket: a felek (=2) azóta is egymást keresik (189d–191d) (→androgün/hermafrodita, →férfi és nő). A bináris szemlélet példája a görög mitológiában a Dioszkuroszoknak, Zeusz és Léda ikerfiainak, Kasztórnak (Castor) és Polüdeukésznek (Pollux) a története: sorsuk a fény és a sötétség örök váltakozásának megjelenése (→fáklya). A püthagoreusok az univerzumot átható oppozíciónak a Végtelen és a Véges, a Páratlan és a Páros, az Egy és a Sok ellentétét tartották. Az első páros szám a kettes, amelynek származéka minden további páros szám. „A püthagoreusok a kettősséget viszálynak és vakmerőségnek nevezték” (Plut. Iszisz és Oszirisz). Platón a világ két szintjét: az Ideák és a másolat szintjét különíti el: a mi világunk (=2) csupán tükröződése, másolata az Ideák (=1) tökéletes világának. Plótinosz szerint a mindenség az Egyből keletkezett emanáció útján, s az élet a kettővel kezdődik. A kettő jelképezi az elsődleges és sorsszerű, így a legelementárisabb, legmeghatározóbb osztódást, vele jön létre a sokaság, ő az első a degradációs láncban, az Egyből kiáramlott létezők célja pedig az újraegyesülés (A három eredendő valóságról, 5). • A bibliai teremtéstörténet Istene szétválasztással teremt. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet”, szól a Teremtés könyvének első mondata, amely a bét betűvel, a héber ábécé második betűjével kezdődik. Az Éden két tiltott fája közül a tudás fájáról szakított almának a megízlelése, a bűnbeesés döbbentette rá az első emberpárt saját nemiségére és különbözőségére (→tudás fája). A Paradicsomon kívüli lét a kettő uralma alá rendelt. A teremtett, a földi lét törvényeit →Mózes két törvénytáblája határozza meg. Salamon templomának bejáratát két →oszlop szegélyezte, amelyek az örökkévalóság kapuját voltak hivatva szimbolizálni: rajta keresztül volt lehetséges a Kettőből az Egybe lépni. →Ábel és →Káin a világhoz és teremtőjéhez való viszonyulás két módját, a szeretet és a racionális ismeretszerzés útját reprezentálta. Az Isten alkotta természet tökéletességéhez az ellentétpárok egysége is hozzátartozik: „Minden dolog páros, kiegészíti egymást” (Sir 42,24). • A manicheizmus szerint a világon két erő működik és feszül állandóan egymásnak: a Jó és a Rossz, Isten és Sátán, akik önálló és egyenrangú entitások. Ők a világ két alapelve, a pozitív és a negatív pólus. • A Tabula Smaragdina, amely a hermetikus tanok hivatkozási alapjává vált, ezt írja: „Kétség nélkül való és legigazabb: hogy ami / fönt van, az olyan, mint ami lent van, hogy / az egyetlen csodáit előidézze.” A fönti és a lenti világ közötti megfelelések, a korrespondanciák tana nyújt lehetőséget a misztikus tapasztaláshoz, amelyet nem a káini racionális, analitikus megismerés, hanem az ábeli szeretet irányít. • A középkor szimbolikájának alapja is a makro- és a mikrokozmosz (az eredeti és a másolat) közötti analógiák feltárása és magyarázása volt. A világot mozgató két energia (a rokonszenv és az ellenszenv) elve a korrespondencia-tannal szorosan összefonódva jelenik meg az ezoterikus elméletekben: „A második szám alatt a tudás vagy vonzás áll, / amely a befelé húzó magnetikus vonzás mozgásaként / a természet második alakja, s belőle ered a / természet érzékenysége. E vonzás minden ellenszenv / alapja, mert a mozgás a keménységet széttöri, és / a keménység a mozgással mégis egyszerre születik” (Jakob Böhme: Tabulae Principiorum, A Tinctura Nagy Titka, avagy Isten hármasságának legnagyobb és legmélyebb alapja, 34). • A Kabbala a héber ábécé minden betűjéhez számértéket rendelve a kettőt a bét, a második betű számbeli kifejezőjévé tette. A bét a létezés dualitását jelképezi, amely nélkül semmi sem létezik. Mint archetípus benne jelenik meg minden tartalom, ő mindennek a foglalata. Abét a befogadó princípium, a teremtett „Te”, amely magába fogadja a teremtő „Én”-t (az Egyet). A „kettős” betűkhöz tartozik, amelyek a planétákkal állnak korrelációban. A szefirák közül a kettőhöz a Hochmá, a Bölcsesség tartozik (→szefirá/szefirot). • A korstílusok közül a romantika a pozitív és a negatív, a jó és a rossz, a morális és az amorális együttlétezésének és ellentétének ábrázolását központi motívummá emelte (pl. Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame). A meghasadt tudat, a személyiség kettősségének problémája szintén a romantika korától jelenik meg az irodalomban (E. T. A. Hoffmann: Válaszúton, Dosztojevszkij: Hasonmás). Babits Mihály A gólyakalifa c. regényének főhőse is kettős életet él: ez a pozitív és a negatív, a gazdag és a szegény stb., az egyénben szétválaszthatatlanul együtt létező ellentétek önálló életre ébredésének a következménye. →számok [V. E.]
kéz: →kar/kéz
kézrátétel: Erő, hatalom vagy tulajdonság átruházásának és a tulajdonbavételnek egyetemesen elterjedt mágikus gesztusa, ill. rítusa. • Az Ószövetség több helyén az áldozás szerves része; a rítus során az áldozó bűne áttevődik az áldozati állatra (Lev 16,21–22) (→áldozás/áldozat, →bárány/juh, →kecskebak, →kos). A hivatal átadását (Szám 27,18) és a felszentelést (Kiv 28,41) a kézrátétel ceremóniája kíséri. Ősrégi szokás az áldással összekötni (Ter 48,14–16; Lev 9,22) (→áldás). A Talmud szerint a főtanács tagjait kézrátétellel nevezték ki. • Jézus és tanítványai – akárcsak a görög Aszklépiosz – kézrátétellel gyógyítanak (Mk 5,41; Mt 8,2; ApCsel 28,8). Kézrátétellel valósul meg a konfirmáció és a felszentelés (ApCsel 8,17; 19,6), a kegyelem átadása (ApCsel 6,6; 1Tim 4,14; 2Tim 1,6). A liturgiában egyebek között a keresztség és a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor, diakónus-, pap- és püspökszenteléskor alkalmazzák. A misében a pap kézrátétellel hívja le az áldozati adományokra a Szentlélek erejét. • A képzőművészetben a leggyakrabban a keresztelés-, a királyok imádása- és a Mária koronázása-jeleneteken fordul elő.
Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése (tollrajz, 1640–1645, Haarlem, Teylers Museum).
• A mindennapi életben oltalmazás kifejezésére és megnyugtatásra szolgál (József Attila: Tedd a kezed). →kar/kéz [Eö. A.]
Khariszok/Gráciák: A görög-római mitológiában a báj, a kellem istennői (gör. kharisz ’kellem’, ’jóság’). A mítoszok leggyakrabban Zeusz és Eurünomé Ókeanisz nászából eredeztetik őket (Apollod. Mit. I. 3,1). Hésziodosz három Khariszt említ, nevük: Aglaia (’ragyogó’), Euphroszüné (’öröm’), Thaleia (’virágzó’), s ekképpen jellemzi őket: „Szempillájuk alól szerelem pereg olvatagon le, / és minden pillantásuk szépséges igézet” (Theog., 910–911). A természet rendjét és harmóniáját testesítik meg: „Mind, ami szép, kedves” (Theognisz: Múzsák és Khariszok). Lakóniai kultuszukban – valószínűleg lunáris istennőkként – a különböző holdfázisokat jelképezték. Kerényi Károly a Khariszokat, mint az öröm megtestesítőit, az →Erinnüszök/Furiák, a harag – szintén hármasságot alkotó – istennőinek ellentétpárjaiként értelmezi (Görög mitológia) (→három). Aphrodité, Apollón és Dionüszosz kísérői; alakjuk olykor a Hórákéval olvad egybe (→Hórák). Szerepük a Múzsákéval is rokonítható, pl. Euripidész is együtt említi őket: „Nem szűnök a Kháriszokat, / s Múzsákat hivogatni […] Költészet, sose hagyj el már” (Az őrjöngő Héraklész, 667–670) (→Múzsák). • Rómában Gráciák néven szintén a kegyesség és a szépség istennői. Apuleius Az aranyszamár c. regényében Psyche és Cupido menyegzői lakomáján a Hórák és a Múzsák társaságában jelennek meg az illatszereket szóró Gráciák (VI.). A képzőművészetben virágkoszorús fiatal leányalakokként ábrázolták őket. A feltehetőleg késő hellenisztikus szoborcsoport alapján készült Három grácia-freskó (Kr. e. III. sz. k., Nápoly, Museo Archeologico Nazionale) meghatározó ikonográfiai típussá vált. Az egymás vállának és karjának érintésével összekapcsolódó három meztelen nőalak közül a két szélső szemből, míg a középső hátulról látható. • Botticelli Tavasz (Primavera) c. festményének táncoló grácia-figurái (1485 k., Firenze, Uffizi) és Raffaello A három grácia c. képének nőalakjai (1504–1505 k., Chantilly, Musée Condé) is ezt a kompozíciót követik. [Ú. E.]
Khimaira: A görög mitológia egyik mesés állata. Homérosznál oroszlánfejű és -testű, hátán kecskefejjel, farka helyén kígyóval (Hom. Il., VI. 179–182).
Khimaira (korinthoszi tál ábrázolása, Kr. e. VI. sz., Bécs, Kunsthistorisches Museum).
• Hésziodosznál háromfejű – oroszlán-, kecske- és kígyófejű – tűzokádó nőstény szörnyeteg, Tüphón és Ekhidna leánya, →Kerberosz testvére (Hésziod. Theog., 319–325). A mítoszok szerint Bellerophontész (Glaukosz, másutt Poszeidón fia) győzte le a Pégaszosz (→Pégaszosz/Pegasus) segítségével. Servius Honoratius kommentárjában Lükia egyik pusztító tűzhányójának jelképe, Plutarkhosznál egy kalóz neve, akinek rettegett hajóját díszítette a mesés állat képe. • Berzsenyinél a sors nehézségeire, a mások által felállított akadályokra utal: „S’ pályája küzdés; ám de végre / Talpa alá szegi a’ chimaerát” (Wesselényi hamvaihoz). A szörnyállat nevének modern jelentése: ’téveszme’. Ady a romlott asszonyokat nevezi kiméráknak (A kimérák istenéhez). [Ú. E.]
Khronosz: Az antikvitásban az idő megtestesítője. A kozmogóniai gondolkodásban mint az első ok, a világtojás (→tojás) formálója, az anyag mozgatója, a nemzőerő szerepel. A fejlődésben, mozgásban lévő anyagot jeleníti meg, ezért csak ott létezhet, ahol a keletkezés és az elmúlás is jelen van. IV. sz.-i hagyományként attribútuma az Uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, az önmagába forduló, saját testét felemésztő és újjászülő idő szimbolikus ábrázolása (→kígyó). A mítoszokban Khronosz titán fia Aión (gör. ’idő, kor’; lat. Aeon), a végtelen idő megszemélyesítése. Gyakran Héliosszal azonosították, a hatalommal, amely mindent lát és feltár (→Héliosz/Sol). Alakja már az ókorban összeolvadt a görög mitológia →Olümposz előtti istennemzedékének uralkodójával, Kronosszal (→Kronosz/Saturnus). Ezt neveik hasonlóságán túl mitológiai szerepük és attribútumaik is lehetővé tették: Khronoszt, a teremtményeit elpusztító időt kaszával, Kronoszt, az atyját, Uranoszt kasztráló, gyermekeit elnyelő istent sarlóval ábrázolták. Azonosításukat Plutarkhosz is említi: „…a görögök Kronoszt képletesen az időnek mondják” (Iszisz és Oszirisz, 32). • A középkori művészetben Khronosz az életkerék forgatója, pl. az amiens-i Notre-Dame-katedrális egyik domborművén (XIII. sz. eleje) (→kerék). Számos korabeli metszeten Khronosz/Kronosz, az „Időatya” (a teremtményeit felfaló vasfogú idő) antik épületeket, szobrokat rág. • Megjelenítése, attribútumai antik eredetre vezethetők vissza: elhanyagolt külsejű, parasztöltözetű, gyakran meztelen, szárnyas →aggastyán, kezében homokóra, →sarló/kasza; botra, mankóra támaszkodik, olykor szekéren ül (→homokóra/óra, →szárny).
Az Idő diadala (fametszet, Petrarca-illusztráció, Velence, 1493).
Ikonográfiája a Szaturnusz bolygóéra is hatott (→Szaturnusz bolygó). (A magyar emlékanyagban is megjelenik; pl. a nyírbátori stallum Marone készítette intarziás díszítésén [1511], Dorfmeister freskóján [1773, lingvándi kastély], valamint az iparművészetben: órák dekorációjaként és holicsi díszkerámián [XVIII. sz.].) →idő [Ú. E.]
kígyó: Egyetemes szimbólum; gyakran ellentétes jelentéseket hordoz. Lehet szoláris (ábrázolhatja a Nap útját és a Nap sugarait) és lunáris (vedlése és regenerációja a Holdhoz teszi hasonlatossá). Khthonikus állatként fallosz a Magna Mater ölében; a női istenségek attribútuma. Jelképezheti a férfi, a női princípiumot és az androgünt is (→androgün/hermafrodita). Bőrének megújulása miatt az újjászületés, a gyógyulás és a halhatatlanság jelképe. Az ősi vizek megtestesítőjeként a teremtés előtti káoszra utal (→káosz és kozmosz). Spirális vagy →kör alakban a ciklikus időt és a sorsot jelenti (→idő, →spirál). A különböző mitológiákban hagyományosan a →madár ellentétpárjaként szerepel: az életfa gyökereinél lakik, míg a madár a fenti világban (→fa). • Az egyiptomi hitvilágban Apóphisz kígyó a sötétség démona, a napisten ellensége, a lenyugvó Nap-bárkát veszélyezteti. A viszály, a pusztítás jelképe. →Ré, vagy egyes források szerint →Széth öli meg. Később a király minden ellensége Apóphisz kígyó alakjában jelenik meg, a király pedig Ré istenként győzi le. Pozitív aspektusa Ureusz, a pápaszemes kígyó, a napisten védelmezője. A szárnyas napkorongot is körbefoghatja. Gyakran látható királyi fej- és melldíszeken, így a fáraók felségjelvényévé vált. Királyi jelvényként (pl. →Ízisz istennő fején a királyi kobra) a legfelsőbb isteni és királyi bölcsesség és hatalom, a tudás szimbóluma. Uroborosz, a saját farkába harapó kígyó az örökkévaló →idő, a világmindenséget fenntartó örök körforgás jelképe. Az univerzum hordozója a Mehenta kígyó. • Az akkád mítoszokban Tiámat a sötétség kígyója, a káosz, a differenciálatlan és osztatlan jelképe, akit →Marduk, a fény pusztít el. Tiámat kettéhasításával keletkezik az ég és a föld (Enúma elis). A Gilgames-eposzban a kígyó rabolja el a hőstől az élet füvét, s amikor megeszi, bőrét levetve megifjodik (→fű/füvek). • Indiában szintén összetett szimbólum. A Rig-véda szerint a teremtést a kígyó legyőzésével mentette meg Indra: Vritra, a kígyódémon elrabolta a vizeket, de Indra villámával agyonsújtotta a szörnyet. A hindu oltárok, templomok építése előtt ez a tett, vagyis a kígyó lefejezése megismétlődik, ezzel imitálva a káosz legyőzését és a rend megteremtését: „Felemelték a megkívánt oltárt szabály s szokás szerint, / s beszentelték a nagy kígyó-áldozathoz a föld urát” (A kígyó-áldozat, Mahábhárata, I. 50–58) (→oltár). Általában varázshatalmú, démoni lénynek tekintették, s a Mahábhárata elbeszéléseinek kerettörténete is kígyóvarázslatról szól. Ananta, a kígyók ezerfejű uralkodója a végtelen és a termékenység jelképe; tekervényei a világtengelyt veszik körül. Anantát a teremtés előtti stádium, az ősóceán jelképeként is ábrázolták, amelyen →Visnu pihen két világciklus között. A kobra Visnu attribútumaként a bölcsesség, a tudás és az örökkévalóság megtestesítője. Káliját, a gonoszt megtestesítő kígyót Krisna győzte le. A Mahábhárata Kút-példázatában a kígyó „A ránk leselkedő Idő, / mely minden életnek végét szegi, mindent leront-emészt”. A kígyóként vagy emberfejű kígyóként ábrázolt nágák a hindu mitológia bölcs, varázserővel is bíró félisteni lényei.
Nága-pár Gandwanából (Kalkutta, Indiai Múzeum).
A buddhista és a hindu tantrizmusban a Kundalini kígyó a jógagyakorlatok során fölszabaduló kozmikus energia, az alvó sakti (→anyaistennő) jelképe, amely az emberi testben a legalsó →csakra körül szunnyad. A tantrista gyakorlatok célja a Kundalini eljuttatása a fejtetőn lévő legfelső csakrába. • Az iráni mitológiában Ácsi Daháka kígyó a napisten ellensége, a Gonoszt megszemélyesítő →Ahrimán egyik aspektusa, a sötétség és a hazugság jelképe. • Kínában nem mindig különböztetik meg a sárkánytól (amelynek a régi földműves kultúrákban kedvező a megítélése, mivel az esővel kapcsolatos; →sárkány). Néha negatív jelentésűvé válik: rosszakaratú, csaló, pusztító, ravasz állat, a talpnyalás megtestesítője. A kínai szimbolika ritka állat-ember kombinációinak egyike a fiú- és lánytestvért ábrázoló emberfejű kígyópár. Ők a →jin és jang. A kígyótojás a hűtlen, rossz asszony jelképe. • Japánban a kígyó Susanoo, a segítő és pusztító viharistenség megjelenési formája. • Krétán termékenység-szimbólum volt a minószi korban: a Nagy Istenanyát kezében kígyóval ábrázolták. A halál megtestesülése is lehet: Minószt mint a lelkek bíráját kígyótesttel is megjelenítették. • Az antikvitásban a kígyó pozitív és negatív jelentésére egyaránt találunk példát. Megjelenhet élet- és halál-szimbólumként is. A transzcendens erőt képviseli: az alvilág, a föld és a menny közötti összeköttetés biztosítója. Sírhalmokon a feltámadásra és a halhatatlanságra utal. A görög mitológiában szorosan kapcsolódik a gyógyításhoz; Aszklépiosz (→Aszklépiosz/Aesculapius), a gyógyító isten attribútuma (Ovid. Met., XV. 622–744). A római gyógyfürdőket a kígyó jelével látták el. →Hermész/Mercurius varázsbotja, a →caduceus körül két kígyó tekeredik. Az élet alapelveként Hippokratész és Hügieia attribútuma. A kehelyből kifelé tekergőző kígyó az ismert világból az ismeretlenbe való hatolást és a gyógyulást jelképezi. A jóslás istenének, Apollónnak egyik attribútuma. A kígyó a fény, amely legyőzi a sötétséget és elhozza a tudást. Pallasz Athéné (→Pallasz Athéné/Minerva) állataként a bölcsesség, az ész és az erő szövetségének szimbóluma (az athéni Akropoliszon Athéné tiszteletére kígyókat tartottak). Negatív értelemben jelenik meg a kígyóhajú Erinnüszök és a Medusza alakjában (→Erinnüszök/Furiák, →gorgók). Egyes mítoszváltozatok szerint Zeusz Khthoniosz, hogy Perszephonéval egyesülhessen, kígyó alakot öltött; ebben az értelemben fallikus jelkép. →Démétér/Ceres kultuszában is helyet kapott: tojás köré tekeredve az életerő jelképe. Zeusz és Tüphón harcában Gaia szörnyszülött fia, a kígyólábú →gigászok vezetője a Khaosz kozmikus rend elleni támadását reprezentálja. Apollón trójai papját, Laokoónt és fiait a tengerből előkúszó kígyók marták halálra, amikor Laokoón Poszeidónnak áldozatot mutatott be (Laokoón-szoborcsoport, Kr. e. 25 k., Musei Vaticani). Ezt az akhájokat támogató istenek bosszújaként értelmezték, mivel a pap ellenezte a faló Trójába vitelét (Verg. Aen., II. 40–53). • A késő antikvitásban összekapcsolták a kígyót mint az örökkévalóság jelképét a római Janusszal, az újév istenével. Macrobius Saturnaliája szerint Szarapisz (Serapis) attribútumát, az időt szimbolizáló háromfejű állatot (→farkas, →Janus, →oroszlán, →kutya) közrefogó kígyó a múlt, jelen és jövő összekapcsolódását, az idő periodikus ismétlődését fejezi ki (I. 20,13) (→Ozirisz/Szarapisz). Vergilius az aranykor közeli eljövetelét hirdető eklogájában így ír a világban ható rossz elmúlásáról: „Pusztul a kígyó is, pusztul minden hamis” (IV. 24). • A skandináv mítoszokban Jörmungand, Midgar kígyója fogja körül a világot, s a világvége előtti csatában Tór isten győzi le. Az Edda-dalok Nidhogg kígyója az Yggdraszill világfa gyökerét rágja, és ezzel az univerzum kártékony erőit jelképezi (→kőrisfa). • A keltáknál a szarvaskígyó a termékenység szimbóluma. Gyógyvizekhez és gyógykutakhoz kötődik. • Afrikában királyi embléma, a halhatatlanság jelképe és a halottak inkarnációja. • Az amerikai indiánok szerint esőhozó hatalommal bír; lunáris és mágikus erő kifejezője, a háború isteneinek dárdája. Az örökkévalóság jelképe és a halál hírnöke. Közvetítő az ember és az alvilág között. Az aztékoknál Quetzalkoatl, a tollaskígyó hordozza ezeket a jelentéseket. Ő a Fehér Isten, a világ és az emberek teremtője, a kultúra alkotója. Lunáris szimbólumként a kígyószoknyájú Földanya, Koatlikue állata, aki egyben a halál istennője. Az aztékok szerint az emberiség a kígyóisten véréből született.
Quetzalkoatl (Kr. e. 1400 k., Vatikán, Museo Missionario Etnografico).
• A zsidó és keresztény hagyományban is ambivalens szimbólum. Az Édenkertben, a tudás fájára tekeredve a kísértő Gonosz jelképe, a Sátán megjelenési formája (pl. Jan de Limbourg és testvérei Bűnbeesés és kiűzetés a Paradicsomból c. miniatúráján [Berry herceg hóráskönyve, 1415–1416, Chantilly, Musée Condé]; Pacino di Bonaguida Lignum vitae c. festményén [1310 k., Firenze, Accademia]) (→tudás fája). A Kánaánban tisztelt Baálnak és termékenységi kultuszának jelképe. Izajás a végítélet kapcsán írja: „Az Úr elpusztítja a kígyót” (Iz 27,1). Az ördög megtestesítője Lukács evangéliumában: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek” (10,19). A Jelenések könyvében újra megjelenik a paradicsomi kígyó, nagy vörös sárkányként: „Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot” (12,9). A becstelenség jelképe a Ter 49,17-ben, és a rágalomé a 140. zsoltárban: „Nyelvük élesítik, mint a kígyó, / a vipera mérge van ajkukon” (140,4). Mózes (Kiv 4,2–4) és Áron (Kiv 7,8–13) történetében a →bot kígyóvá változtatása az isteni jelenlét bizonyítása. Mózes rézkígyója, amelyet az Úr tanácsára készít és állít fel a pusztában, a sebek orvosa (Szám 21,6–9), tehát életadó állat (az →Aszklépiosz/Aesculapius botjára tekeredő kígyókra emlékeztet). Ez János evangélista szerint a keresztre feszített Megváltó előképe: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, így fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,14–15).
Izsák feláldozása – Jézus kereszthalála – Mózes érckígyója (Biblia Pauperum, 1330 k., Bp., Szépm. Múz.).
A bölcsesség jelképeként jelenik meg a Máté-evangéliumban: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók” (10,16); ugyanakkor lehet az álnokság szimbóluma is: „Kígyók, viperák fajzata! Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését” (Mt 23,33). Evangélista Szt. János attribútuma a kehelyből kiemelkedő kígyó, a hit erejével legyőzött méregre utal (→Kehely). A tudás fájára tekeredő, gonoszt szimbolizáló kígyót Krisztus →szarvas vagy →sas alakban pusztítja el. →Szűz Mária szintén eltapossa a kísértés kígyóját. A kígyó – vedlése miatt – a pávához és a főnixhez hasonlóan, a halhatatlanság jelképeként is szerepel a keresztény ikonográfiában. • A gnoszticizmusban a sötétséget, a nedvességet, a bűnbe esett világot jelentheti. Ugyanakkor a szárnyas kígyó, Phanész, dicsfénnyel övezve a világ világossága, a tudás és a megvilágosodás (→Erósz/Amor/Cupido). A bölcsesség jelképe, az isteni gnózis szerzője. • A kabbalisztikus hagyomány Adam Kadmont egy nyakánál fogva függőlegesen tartott kígyóval ábrázolja. • Az iszlámban az élet alapelvét testesíti meg. Itt is ismert az egyiptomi eredetű Uroborosz mint az örök körforgás jelképe:
Uroborosz (arab miniatúra, XVIII. sz.).
• Az alkímiai szimbolikában a botra tekeredő kígyó a solve et coagula (feloldás és megkötés) elvét fejezi ki; az elpárolgó →higany rögzítését és az életerő leigázását jelenti. A körön áthaladó kígyó az alkímiai fúzió jele. A saját farkába harapó kígyó a körforgást jelképezi, az érckígyó pedig a megkötött anyag szimbóluma. • Már a középkorban gyógyszerként használták a kígyómérget, antik hagyományként a gyógyászat jelképe a kehelyre tekeredő kígyó. A gyógyító kígyó a milánói Szt. Ambrus-bazilikában is megtalálható: bélbántalmak ellen kérik segítségét. A hét szabad művészet egyes ábrázolásain a virágzó ág mellett lehet a Dialektika attribútuma; a négy sarkalatos erény közül az Okosságé (Prudentia) (pl. az esztergomi palota falképén, 1494–1495). A keblén két kígyót tápláló nőalak a Kéj (Luxuria) és a Gyönyör (Voluptas) allegóriája. Cesare Ripánál (Iconologia, XVI. sz.) a Vaskor attribútuma, mivel ez a kor jelenti a rossz megjelenését a világban (→vas). Ripa az Örökkévalóság, az Erő, a Csalárdság, a Furiák, a Harag, az Álnokság , a Kéjvágy, a Géniusz (gyermek kezében kígyóval), a Bíró (a „kormányzásra jutott ember okossága”), az Eretnekség, a Gyalázás, a Hálátlanság stb. allegorikus megjelenítéséhez ajánlja még.
Hendrik Goltzius–Jacob Matham: A Harag (rézmetszet, XVI. sz. vége– XVII. sz. eleje, Bp., Szépm. Múz.).
Az örökkévalóság saját farkába harapó kígyója Habsburg Mária Krisztina síremlékén is látható Bécsben. • Dante Isteni Színjátékában kígyók büntetik a Pokolban a tolvajokat (Pokol, XXIV. 82). Hölderlin Hüperiónjában a baj és fájdalom képe: „Mint mikor térdünkön és ágyékunkon mérges kígyó kúszik fel könyörtelenül, átfonja minden tagunkat, és mellünkbe, majd nyakszirtünkbe vágja méregfogát – így tört rám a fájdalom, így kulcsolt rettentő öleléssel át.” Csokonai prózai művében, az Amargelisben a gyógyító kígyó jelenik meg: „Te hiába fárasztanád az Eskuláp atyját, az idvességes kígyó a’ rögökbe bújt előled.” József Attila Megméressél! c. versében (Flóra 5) a Gonoszt legyőző Szűz Mária jellegzetes ikonográfiai témája idéződik fel: „lábai kigyóim tapossák.” Ingmar Bergman Kígyótojás c. filmjében a burkoltan kifejlődő, fokozatosan megerősödő gonosz hatalom, a fasizmus szimbóluma. →állat/állatok, →sárkány [K. J.]
kikötő: A beteljesedés és az örök élet, a célba jutás és a megnyugvás képe. A révbe érkező →hajó/bárka a mennybe jutó lélek analógiája, míg az örök hánykódásra ítéltetett hajó a kitaszított bűnös jelképe. • Egy sumer mondás szerint: „Ha a hajó becsületes céllal siklik a szélben a folyón, Utu becsületes kikötőt választ neki; ha a hajó görbe céllal siklik a szélben a folyón, Utu partról partra kergeti.” • A keresztény szimbolikában az „égi rév” a mennyország (→Paradicsom). Adam de Saint-Victor Mária-énekében így fohászkodik Jézushoz: „adj kegyedben könnyű pályát! / Vár az édes kikötő.” • Janus Pannonius Siratóének Racacinusról, komornyikjáról c. művében a „zord Pluto kikötője” a halált jelenti. Berzsenyi Osztályrészem c. versében a megérkezés, a bölcs megelégedés, az →arany közép szimbóluma: „Béke már részem: lekötöm hajómat.” A bolygó hollandi története a kikötő kínálta megnyugvás hiányát, a megváltatlanságot, az átoktól sújtott örök vándorlást példázza (→bolygó zsidó). Wagner szerint A bolygó hollandi c. operája „vágy a megnyugvás után az élet vad viharai közepette”. Baudelaire A hajó c. versében a kikötő erotikus szimbólum, a Nő jelképe. Adynál hasonló értelemben jelenik meg (Ifjú karok kikötőjében). Juhász Gyula Tiszai csönd c. versében nosztalgikus hangvétellel fogalmazódik meg a lemondás, a korban divatos elvágyódás helyett (→sziget) az itthon való „kikötés”, a hazatalálás motívuma: „Ma nem üzennek hívó távolok, / Ma kikötöttünk itthon, álmodók!” →horgony, →tenger [P. I.]
kilenc: A misztikus tudás és a beavatás numerikus szimbóluma. Aszerint, hogy 3×3 vagy 8+1, két modell szerint rendeződik el, és jelentése is másképpen alakul. Ha a három önmagával való szorzatának eredménye, akkor a hármas szám szimbolikájából merít. Ez esetben a kilenc mint az isteni rendezőelv jelenik meg. A 8+1=9 modell a meghaladás jelentésére épít (→nyolc). Az előbbi modell geometriai megfelelője az egy középpont körül oly módon elforgatott három háromszög, hogy csúcsaik egyenlő távolságra legyenek egymástól. A másik modellnek a középpontos, nyolcágú kereszt felel meg. • Kínában mind a fenti, mind a lenti világ régióinak a száma: az ég kilenc szférából áll kilenc kapuval; az alvilágot kilenc forrás jelenti. Így a teljesség száma. • Meghatározó szerepe van a samanizmusban. A sámán kilenc grádicson át jut el a teljes révületig (→sámán/táltos). A finnugor népek mitológiájában a kilenc ezért is tölt be olyan fontos szerepet. A világfán ennyi szintet kell fölfelé haladni, hogy a tetejére érjen a hős (→fa). • Egyiptomban, a Héliupoliszban kidolgozott ősi valláselmélet kilenc istenen, a nagy Enneaszon alapult. Bennük testesült meg a világban működő kilenc erő. A hellenisztikus korban az alexandriai neoplatonikusok a Lényeg–Szubsztancia–Élet szimbólumává tették az Ozirisz–Ízisz–Hórusz istenhármasságot, akik az isteni–természeti–intellektuális világokban teljesednek ki, s ezáltal a világ kilenc elvét képezik. • A görög mitológiában az egyik leggyakrabban előforduló numerikus szimbólum. Héphaisztosz (→Héphaisztosz/Vulcanus) kilenc napon át zuhant az égből, miután Zeusz ledobta. Létó kilenc napig vajúdott, mielőtt a világra hozta Apollónt és Artemiszt; Zeusz gyermekei, a →Múzsák, akiket Zeusz kilenc egymást követő éjszakán nemzett, szintén kilencen vannak, s Apollónnal, a Muszagetésszel (’a Múzsák vezetője’) egészülnek ki a tökéletességre utaló tízre (→tíz). Tróját kilenc évig ostromolták sikertelenül, míg a tizedikben csellel sikerült bevenni. →Odüsszeusz/Ulixes (Ulysses) kilenc évig bolyongott a tengeren, mielőtt a tizedikben hazatérhetett. A kilenc az egy egységnyi időt, a próbatétel, a küzdés idejét jelenti; a beteljesülést a tíz hozza el. A kilenc ezzel párhuzamosan a beavatás jelképe is: kilenc lépcsőfokot kell bejárni ahhoz, hogy valaki elérje a tíz tökéletességét, és a tudás részese lehessen. A Démétér-kultusz beavatási szertartása során az adeptusoknak szimbolikusan végig kellett járniuk Démétér (→Démétér/Ceres) kilencnapos útját, amelynek során Perszephonét kereste (→Perszephoné/Proserpina). A kilencet a püthagoreusok, Platón, majd a neoplatonikusok is szent számnak tartották. Plótinosz Enneadesz c. filozófiai munkájában (amelynek címe is kilenc részből álló művet jelent) a kilencet az isteni Szerelem jelképévé avatja, amelyből az egész világ teremtődik. • A Kabbalában a kilenc, a tét az ősanya archetípusa, a teremtett dolgok tökéletességének a jelképe. A szefirák közül a Jeszod, mindennek az Alapja felel meg neki (→szefirá/szefirot). • A középkori európai gondolkodásmódra meghatározó módon nyomta rá a bélyegét Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitésznek az angyalok hierarchiájáról írott műve, amely háromszor három csoportba osztja őket (→angyal). A kilenc az égi teljesség jelképe; Dante az Isteni Színjáték kozmikus szerkezetét erre építi. A Pokolnak, a Purgatóriumnak és a Paradicsomnak egyaránt kilenc-kilenc köre van. A kilenc az Istenhez vezető →létra fokainak száma. Az isteni tudásba való beavatást Danténál a Szerelem és a Költészet, azaz Beatrice teszi lehetővé: az →száma is a kilenc. • A tarot-ban a IX. lap a Remete, az elővigyázatosság jelképe. Ez a lap a megtérés és a bölcsesség, a morál és a tiszteletreméltóság kifejezője (→kártya). →számok [V. E.]
kincs: Az ismeret, a halhatatlanság, a spirituális érték szimbóluma, amely csak veszélyekkel járó keresés révén érhető el. Az elrejtett kincs a még nem kinyilatkoztatott isteni lényeg és az ezoterikus ismeret. A kincset sárkányok vagy szörnyek őrzik, amelyek veszélyes pszichikai entitások képei. A rejtett kincs s a felkutatásával járó nehézségek az emberi erőfeszítés szükségességét jelzik. A kincsek őrzői – mint pl. a hindu Kubéra istenség – hatalmukban tartják a föld gazdagságát; kincseik egyben az isteni princípiumok jelvényei, s az egyetemes hatalmat szimbolizálják. • A buddhizmusban →Buddha attribútuma; azt az adományt is jelenti, amellyel a földi hatalmasságok a halál utáni jóindulatot megszerzik maguknak (→drágakő, →gyémánt). • A Bibliában a bölcsesség és az istenfélelem jelenik meg keresendő kincsként (Bölcs 7,14; Sir 1,25; Iz 33,6). Az Újszövetség a mennyei kincsek előbbrevalóságát hangsúlyozza az anyagiakkal szemben (Mt 6,19–21; 13,44; 19,21). Krisztusban rejlik a bölcsesség és a tudomány minden kincse (Kol 2,3). • A germán mitológiában a Nibelungok kincsének története a jogtalanul szerzett, elátkozott kincs sorsáról szól. Andvari törpe aranykincse minden bitorlójára szerencsétlenséget hoz. Az istenek kincseit, ékszereit →törpék (dvergek) készítik. • Számos monda és mese központi motívuma a kincsszerzés (pl. a keleti mesékben: Ali Baba és a negyven rabló, Abul Kászim kincse, Aladdin és a csodalámpa; európai népmesékben a kígyókirály kincse-motívum). Az ellenség elől (kútba, földbe, várfalba) elrejtett kincs a magyar mondai hagyományban is szerepel (erre a motívumra épül pl. Jókai A cigánybáró c. műve is). • A költészetben gyakran utal a belső tartalmakra, amelyek kapcsolódhatnak a gyermekkorhoz, a múlthoz, ill. az égi értékekhez is (Ady: Nézz, drágám, kincseimre; Kosztolányi: Boldog, szomorú dal; Babits: Ékszerláda; József Attila: Halálos szerelem). Hasonló jelentést kap Bartók A Kékszakállú herceg vára c. művében is. →arany, →aranygyapjú, →doboz/szelence, →Grál [P. E.]
király és királyné: Uralkodópár; együttesen a tökéletesség, az egység, a maszkulin és feminin princípium egyesülésében kifejeződő harmónia szimbólumai. Míg a királyné a női tökéletességet – a termékenységet, az anyaságot, a szépséget – képviseli, a király a hatalom, az uralkodás megtestesítője; a földön elérhető legmagasabb rang birtokosa, a legfelső uralkodó, az Isten és a Nap földi megfelelője; a kozmosz centruma, a törvény és a rend letéteményese. • Az ősi kultúrákban a királyokat az istenség emberi megtestesüléseként is tisztelték (pl. a fáraók; a kínai császárok elnevezése: a „Menny Fia”). A király életereje tükröződik a birodalom termékenységében, valamint népének életerejében. Ezért áldozták fel a királyt a rituális királygyilkosság keretei között, ha ereje megfogyatkozott (→áldozás/áldozat, →Álmos). Országa sorsának letéteményese: erénye a harmónia forrása, bűnei viszont veszélybe sodorják népét (→Oidipusz). • A kelta mondai hagyomány mitikus uralkodója Arthur király, akinek kiválasztottságát az Excalibur →kard megszerzése bizonyította. A Camelotban uralkodó király kísérete a Kerekasztal tizenkét lovagjából állt (→kör, →tizenkettő). Az Arthur-mondakör a Grál-mítoszokkal ötvöződött (→Grál). • A Bibliában a királynak számos jelentése van. Jelentheti az Urat (Mal 1,14), vonatkozhat a Messiásra, keresztény értelmezésben Jézus Krisztusra (Zsolt 2,6; Zak 14,9; 14,16) (→Jézus Krisztus). Szerepelhet az →Antikrisztus jelképeként (Jel 9,11). A király →Izráel Istenének földi helytartója, a kozmikus rend fenntartója, s a fölkenéssel Isten szentségét és sérthetetlenségét veszi magára (pl. Dávid király: Zsolt 18,51). A nép uralkodójaként a közösség szakrális vezetője, az isteni erő közvetítője. Erényessége, mint a jólét forrása, a Bibliában is megjelenik: Salamon királyi nagysága az Úrral való összhang eredménye: „Bölcs és értő szívet adok neked, amilyen nem volt előtted s nem lesz utánad sem. Ráadásul azt is megadom, amit nem kértél, a gazdagságot és dicsőséget, hogy nem lesz a királyok közt hozzád hasonló” (1Kir 4,12–13). A király bölcsessége, erénye egész népére kisugárzik: „Juda és Izrael oly népes volt, mint a tenger fövenye; ettek-ittak, vigadtak” (1Kir 4,20). Salamon király és Sába királynője találkozása (1Kir 10,7–13) keresztény értelmezésben a →háromkirályok Jézus előtti hódolatának (pl. Piero della Francesca: Sába királynője Salamonnál, 1452, Arezzo, San Francesco) és Krisztus, valamint az Eklézsia diadalának előképe. • A középkori keresztény misztikában Krisztus, a Mindenség királya és →Szűz Mária, a Mennyek királynéja uralkodói párként jelenik meg, pl. a Mária megkoronázása-jelenetben (Torriti: Mária megkoronázása, 1294, Róma, Santa Maria Maggiore; Fra Angelico: Mária megkoronázása, 1434–1435, Firenze, Uffizi). Alakjukban a mennyei harmónia, a megváltás beteljesülése fogalmazódik meg.
Mária megkoronázása (XIV. sz., Lőcse, volt minorita templom).
• A király Európában a világi hatalom birtokosaként egész országának képviselője. Mivel szakrális hatalommal nem rendelkezik, trónra lépését az egyház támogatásának kell kísérnie. Az abszolutizmus korára a teljhatalom megtestesítője lesz, erre utalt XIV. Lajos, a „Napkirály”: „Az állam én vagyok” (→Apollón/Apollo). A király attribútumai az uralkodói jelvények: a →korona, a →jogar, az →alma/almafa, a →köpeny/palást, ill. a kard, a nyíl vagy →lándzsa és a →trón. • A polgári forradalmak korában a király elnyomó zsarnok jelentése is megjelenik: „Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri” (Batsányi János: A franciaországi változásokra); Petőfinél: „S halál, rablás mind a király miatt” (Akasszátok föl királyokat!). • Az alkímiában az ún. kémiai →menyegző során a férfi elem (szellem, Nap, →kén) mint király és a női elem (anyag, Hold, →higany) mint királyné egyesül.
A király és a királyné násza (alkímiai traktátus illusztrációja, XVI. sz.).
• A tarot III. lapja a Császárnő; a koronás, jogart és címert tartó nőalak a kezdeményezést, a cselekvést szimbolizálja. A IV. lap a Császár, amely az akarat, a szellem jelképe; koronás, jogaros, trónon ülő férfit ábrázol (→kártya). • A pszichoanalízisben az apa megszemélyesítője. • Hamvas Béla értelmezésében: „A király a sokkal szemben álló egyetlen Egy, a Középpont és a Szív és a Fej” (Scientia Sacra). →bohóc/bolond, →férfi és nő, →sakk, →szent nász [A. B.]
kobold: →manó/kobold
kocka: Hat négyzetlappal határolt mértani test. A kocka és a →négyzet szimbolikája összefügg. Az anyagi világot és a négy alapelem együttesét fejezi ki. Elsősorban a stabilitás szimbóluma; ebben a jelentésben ellentétpárja az instabil →gömb. • Kínában a kulturált földművelés jele. • Platón Timaioszában a Föld jelképe. • A zsidó szakrális építészetben fontos alakzat. A salamoni →templom legbelsőbb tere, a Szentek Szentje kocka alakú, mivel ezt tekintették a legtökéletesebb formának. • A keresztény ikonográfiában stabil alapkő, amelyen a teológiai erények egyike, a megszemélyesített Hit áll. • A muszlimok a világ középpontjaként tisztelik a mekkai Nagy Mecset középpontjában álló Kába-szentélyt. Ez az építmény formájáról kapta a nevét (Kába: ’kocka’). A szentély tartalmazza a híres „fekete követ”, amelyet a legenda szerint Ádám kapott Gábriel arkangyaltól, amikor azt a templomot építette az Úrnak, amelyet később →Ábrahám és az arab nép őseként tisztelt Izmael épített újjá. A Kába magának az örökkévalóságnak a képe (→kő/szikla, →középpont).
Abd al-Muttaliba a Kába-szentély kapujánál (török miniatúra, XV. sz.).
• Az alkímiában a sót reprezentálja, amely a higany és a kén kikristályosodásának terméke (→só). • A szabadkőműves jelképrendszerben a kocka a „megmunkált kő”, a beavatás által megnemesedett lélek. Ebben a jelentésben látható a magyar szabadkőműves mozgalom „Haladás” páholyának jelvényén a →körző (ég) és a →vonalzó (föld) között. • József Attilánál a statikusságot, a stabilitást jelenti; meghaladása az emberi értelem igazi célja: „…ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” (Eszmélet). →játékkocka [K. G.]
kohó: Fémolvasztó eszköz, amelynek szimbolikája a metallurgia és a →tűz rítusaiból származik. Az alkímiai →olvasztótégely nagyobb változata, mesterséges →anyaméh. Az olvasztás és fémöntés célja a női és férfi ércek, az ellentétek (ég–föld, illó–szilárd, tűz–víz) egyesítése, embrionális állapotba való visszajuttatása, amely után azok megújulva újjászülethetnek. • A kínai alkimisták kemencéje homokóra alakú. A fémművesség kezdeteire a taoista iratok utalnak (→tao). • Az Ószövetségben a füstölgő kemence Isten megnyilvánulása (Ter 15,17). Később a fogságban tartó Egyiptom jelenik meg Izráel népét veszélyeztető vaskohóként (MTörv 4,20; 1Kir 8,51; Jer 11,4). Az olvasztás isteni megtisztítás, amely a fém salaktól való elválasztásához hasonlóan Isten ítéletére is utal (Zak 13,9). Hasonlóképpen pusztító erőt jelent az Újszövetségben (Mt 13,41–42). • Luther szerint, ahogy a kohó tüze felszabadítja az anyagból a szellemet, elválasztva a tisztátalan üledéktől, úgy fogja Isten is elválasztani a jókat a rosszaktól az Utolsó ítélet napján. • A tűz és a kemence tisztító erejéről számos legenda él: a belé vetett betegeket meggyógyítja, az öregeket megfiatalítja. • Az irodalomban számos jelentésben szerepel. William Blake gyakran használt szimbóluma; jelentheti az emberek életük során átélt nyomorúságát, szenvedését. A fémkohászat az emésztés fiziológiájához hasonló: a fújtatók a tüdők, a kalapácsok a szív, a kohó a gyomor (Milton). A nemzeti egység kifejezője: a britek, szászok, rómaiak, normannok egy nemzetté olvadnak össze a kohóban (Jeruzsálem). Csokonainál a szerelmi lángolásra utal: „Ámor kohában égek / De tüzemről beszélni félek” (Az éjnek istenihez). Ady nemzethalál-víziójában a megsemmisülés jelképe: „Minket korszakok tűz-dühe nem edzett / S fölolvaszt a világ kohója” (A szétszóródás előtt). A pszichológiában a tüzes kemence anyai szimbólum, a teremtő anyaméhet jelenti; József Attila Külvárosi éj c. versében az öntőműhely (a kohó) szintén anyaméh, amelyből az ércformába ömlő érc mint „piros kisded” születik meg. →athanor, →fémek/fémmegmunkálás, →tűzhely, →üst [L. A.]
koldus: A hagyományos társadalmi piramis (király, nemes, polgár, paraszt, koldus) legalsó fokán álló figura. Két fő típusa a bűnéért bűnhődő és a sors szeszélye folytán kisemmizett koldus. • Lehet az ideális lelki ember képe, aki megveti a világot (pl. Diogenész, a cinikus filozófia atyja előkelő származása ellenére koldusként élt). • A buddhizmus kolduló szerzetesei a világi javak és a vagyon teljes megtagadását képviselik. • A kereszténységben a koldusokat gyógyító Jézus számára a koldus a teljes nincstelenség megtestesítője, kitaszított és tisztátalan ember, akit csak a szeretet emel föl. A kolduló rendek a világtól, az anyagi javaktól való elfordulást fejezik ki életmódjukkal (pl. ferencesek, kapucinusok). A szentek mellett ábrázolt koldus a szent karitatív tevékenységére utal (pl. Árpád-házi Szt. Erzsébet, Tours-i Szt. Márton).
Georg Rafael Donner: Szent Márton és a koldus (1734–1735, a pozsonyi dóm egykori főoltára).
• Az allegorikus ábrázolásokon a Szegénységet egy nehéz követ tartó koldusasszony személyesíti meg. • Brecht Koldusoperájában (Háromgarasos opera) a nyíltan bűnöző, a létfenntartásért küzdő banda helyét a társadalomban az álkoldusok veszik át, akik a kapitalizmust építik ki. [K. Zs.]
koponya: Az ember és az állatok fejének csontos váza; elsősorban a halál, az idő, a mulandóság szimbóluma. • Az égbolt több nép mitológiájában a →kozmikus ember koponyájából ered, pl. a skandináv mitológiában Ymir óriáséból (Edda, Grimnír-ének, 40); a Rig-véda szerint az első lényéből, Purusáéból. • A természeti népeknél tisztelet övezi az áldozati állat koponyáját, mivel hitük szerint az állat szelleme a koponyában marad. A vadászó népeknél az elejtett állatok trófeái fontos rituális szerepet töltenek be (→állat/állatok). A koponya s vele együtt a vad ereje a vadászat után trófeaként a vadász birtokába kerül, erősebbé téve őt. • A gall harcosok az ellenség vezérének koponyáját szent serlegként tisztelték, és ünnepekkor abból kínálták az italáldozatot. • A hindu mitológiában →Síva és Káli attribútumaként az isten és az istennő pusztító aspektusára utal (→fekete). • A prekolumbiánus Közép-Amerikában a halálistenek attribútuma (pl. Ah-pucs, maja